Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 8

csendesen mindaddig, mig a boszorkány ki nem jön s bele nem akar dobni.
Majd én ekkor az ajtószegből izibe előugrom, te csak a fedőt vedd le s a
vén banyát belevetem a forró szurokba.
No jól van, a mészáros-legény visszaállott az ajtószegbe, a kis leány
pedig a tűz körül forgolódott.
Itt egyszer nyilik az ajtó s kijön rajta a vénasszony, három rét
görnyedve a botjára támaszkodva, s oda tipegetett a tűzhöz.
– No, zubog-e már a szurok, te kis k...a? kérdé a boszorkány.
– Zubog, felelt a leány.
– Még egyszer kérdem, mert most még nem késő, akarsz-e boszorkány lenni,
akarsz-e a gonosznak szolgálni?
– Nem akarok.
– Még egyszer kérdem, kis k...a, mert még most nem késő, akarsz-e
boszorkány lenni akarsz-e az ördögnek szolgálni?
– Nem akarok.
– Még egyszer és utoljára kérdem, mert még most se késő, akarsz-e
boszorkány lenni, akarsz-e az ördögnek szolgálni?
– Nem akarok.
– No hát légy igy is az ördögé.
S ezzel a boszorkány meg akarta fogni a kis leányt, de az elsikoltván
magát, félre ugrott.
Ej, a mészáros-legény sem rest, hirtelen odaszökik, megragadja a
vénasszonyt s hamarább a kimondott szónál felkapta a levegőbe s
beledobta az üstbe. S aztán egy nagy vasruddal lenyomta a forró szurok
közé.
A boszorkány azonnal szörnyet halt; de a nyelve kiütötte magát a
rézüstön s elkezdte csúfolni a mészáros-legényt.
Ez sem rest, beszalad a nagy késért, hogy majd levágja; de bár a kés
olyan éles volt, mint a beretva, nem fogta el a vénasszony nyelvét,
hanem kitöredezett az éle; de nemis csoda! mert a vénasszony nyelve,
olyan igaz, mintha saját két szemük világával látták volna kigyelmetek,
szőrös volt.
Most mi tevő legyen a mészáros-legény, a szőrös nyelv nem hallgatott,
hanem egyre handrikált, egyre öltögette magát s egyre csúfolódott:
elkezdte a bunkós bottal ütni-verni. De ez se használt semmit, mert a
szőrös nyelv annál jobban öltögette ki magát, annál jobban csúfolódott.
Itt megharagszik a mészáros-legény, elkapja a nyelvet, tövestül együtt
kiszakasztotta és belevetette az izzó tűz közé; de a nyelv itt se égett
el, hanem a lobogós láng közül kiőtögette magát s mindegyre csúfolta a
mészáros-legényt.
Most még jobban megharagszik a mészáros-legény, a szőrös nyelvet kivette
a tűz közül, ledobta a földre s a keze ügyében levő fejszefokkal
ugyancsak hozzálátott, s ezzel kellett neki agyonverni.
Aztán a kis leány elvezette a mészáros-legényt a pinczébe, hol káddal
állt az arany meg az ezüst élire verve. Itt aztán kettecskén kihordták a
temérdek kincset a pinczéből s az erdőben egy bizonyos helyre lerakták.
Mikor ezzel is készen voltak, a mészáros-legény a vörös kakast
felültette a boszorkány-tanyára s az porrá égett.
Aztán azt mondták egymásnak: én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ
el egymástól, s ezzel megölelték, megcsókolták egymást.
A sok pénzt bevitették a városba szekéren, melyből házat, szőlöt,
pinczét s földet vettek; de még ekkor is jutott is, maradt is, s holtuk
napjáig se tudták elkölteni.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.


AZ OBSITOS.
Volt egyszer a világon egy obsitos katona, ki, ha valakinek az ablaka
alatt elment, mindig igy kérte az Istent:
– Istenem, adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se
legyen, mert különben föl nem veszem!
Meghallja ezt egy csizmadia s azt mondja a feleségének:
– Asszony! hallod-e, hogy ez az obsitos mit kér az Istentől: „Istenem,
adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se legyen, mert
különben föl nem veszem.“ – Ugyan édes feleségem, tréfáljuk meg ezt az
obsitost, majd ha visszajön, dobjunk ki az ablakon kilenczvenkilencz
forintot, vajjon fölveszi-e?
Hogy az anyjuk is beleegyezett, a csizmadia szépen kiolvasta a
kilenczvenkilencz forintot, zacskóba kötötte s mikor az obsitos
visszafelé jött, kidobta az ablakon. Az obsitos szerencsésen föl is
vette s leülvén a csizmadia lóczájára, mely ugy az ablak alatt állott,
megolvasta a pénzt.
Csak egy forint hiányzott.
Itt az obsitos csak elkezdi fenszóval, hogy azt mindenki hallhassa:
– Én édes Istenem! köszönöm, hogy meghallgattad a kérésemet, valahára
adtál száz forintot. Igaz, hogy egy forinttal adósom maradtál, de majd
megadod, ha ezen nem, ugy a más világon.
– De a ki inge van, ezer dikics és sámfa! nem addig van az, atyafi,
kiáltott ki az ablakon a csizmadia, mert a pénzt én dobtam ki az
ablakon, nem pedig az Isten adta!
– Már ezt nekem az Isten adta s azért vissza se adom, válaszolt neki az
obsitos, mert igaz ugyan, hogy egy forint hiányzik, de azzal adósom is
maradhat, majd megadja; mert tudom, hogy ennek is csak az volt az oka:
hogy nem volt az öregnek apró pénze s igy nem tudta kicsinálni. Azért
biz én az apám fiának sem adom vissza!
Itt lelkem teremtette, biró elé kerül a dolog; de mielőtt ide elmentek
volna, azt találja mondani az obsitos a csizmadiának:
– Majsztram! azt csak átláthatja kigyelmed, mert hisz irástudó okos
ember, hogy én ilyen ringyes-rongyos ruhában csak nem mehetek a biró
elé?! Azért, ha azt akarja majsztram, hogy elmenjek: adjon reám
becsületes ruhát.
Mit volt mit tenni az egyszeri csizmadiának, a feleségével behozatta a
jobbik ruháját s ráadta az obsitosra s aztán csak igy állitottak be a
biró elé, ki előtt a csizmadia elősorolta az egész dolog mibenlétét, az
ő keserves állapotát, hogy az obsitos igy el akarja, ugy el akarja
tulajdonitani kilenczvenkilencz forintját.
– Igaz-e az? kérdé a biró.
– Megkövetem alásan az érdemes biró urat, válaszolt az obsitos, már hogy
volna az igaz; mert ha ez is igaz, akkor az se igaz, hogy ez a köntös,
mely most rajtam van, mondom, ez a köntös sem az enyém.
– Bizony nem is a kendé, hanem az enyém! pattant fel a csizmadia.
– No lássa biró uram, micsoda tökkel ütött töksi ember ez itt, la!… Hej,
majsztram, fordult a csizmadiához, nehezen vannak ott itthon, s ezzel az
obsitos a homlokára mutatott; mert vagy valami szeg, vagy tán ép a küllő
hiányzik a kerékből, de Isten és ember láthatja, hogy nincs ki a négy
fertály.
A biró aztán kimondta az itéletet, melynél fogva az obsitos elmehet
Isten hirével – pénzt és ruhát magával viheti –; de a szegény csizmadiát
kiporolták s megkenték az alfelét mogyoróhájjal.
No, ez abba maradt. – Az obsitos tovább ment s a mint mén mendegél,
egyszer elő-utó-talál egy papot, ki szürke lovon jött ép szemközt rá.
– Ki vagy? kérdé az obsitos.
– Az Isten fia, válaszolt a pap.
– Ép jó, hogy elő-utó-találtalak; mert apád adósom maradt egy váltó
forinttal. Azért addig innen egy tapodtat se mégysz, mig az egy
forintomat ki nem fizeted!
Itt a pap megijed; sok pénz volt nála, mit ezalatt szépen becsúsztatott
a csizmája szárába; de ezt a szem-füles obsitos azonnal észrevette, de
erről hallgatott, mint hal a vizben.
– Édes barátom, felelt a pap, nekem egy krajczárom sincs, de ha adós
maradt az atya, kérd, imádkozzál, majd megfizet.
– No ha nincs, jól van; de jöszte velem ide a kereszt alá, imádkozzunk
együtt; mert szent ember létedre a te kérésed foganatosabb lesz, mint az
enyém.
Mit volt mit tenni a papnak, leszállt a szürke lóról, s aztán mindketten
letérdepeltek a kereszt alá; de mielőtt hozzáfogtak volna az imádsághoz,
megszólal az obsitos:
– Nézd, itt van kilenczvenkilencz forintom, se több, se kevesebb, akár
kutasd ki a zsebem, mely sommát én ide mellém leteszem a földre. Ha lesz
a zsebemben, az bizonyosan az Isten adománya s én annak a feleközepét
neked adom; ha pedig a te zsebedbe is ad az Isten, minthogy az imént
mondád, hogy egy krajczárod sincs, az is Isten adománya lesz s annak meg
te adod a fele-közepét nekem.
Mit volt mit tenni a papnak, egyik szavát csak nem ölthette a másikba,
kénytelen kelletlen beleegyezett.
Imádkoznak. Elmondnak egy Miatyánkat, meg egy Hiszekegy-gyet s ekkor
megszólal az obsitos, mondván:
– Keresd a zsebed, van-e már?
A pap benyult a zsebébe, s csak keres, csak keres, de biz ott nem lelt –
minthogy nem is volt benne – egy krajczárt sem s aztán felelt az
obsitosnak, hogy nincsen.
– No, ha nincs, ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos
benyúlt a lajbija zsebébe, kivett belőle két krajczárt s az egyiket a
papnak adta.
A pap elvette a krajczárt, gondolta magában, hogy jó lesz valami
ügyefogyottnak s maga mellé letette.
Aztán ujra az imádsághoz láttak; ismét elmondtak egy „Miatyánk“-ot, meg
egy „Hiszekegy“-gyet s aztán ujra megszólal az obsitos:
– Van-e már?
– Nincsen, felelt a pap.
– Ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos ujra benyult a
lajbija zsebébe kivett belőle két krajczárt, melynek egyikét a papnak
adta.
A pap ezt is elvette – gondolván magában, jó lesz valami ügyefogyottnak
– s ezt is maga mellé letette a földre.
S aztán harmadszor is az imádsághoz láttak. Ujra elmondtak egy
„Miatyánk“-ot, meg egy „Hiszekegy“-gyet s ekkor harmadszor is megszólal
az obsitos, kérdvén:
– Van-e már?
– Nincsen, felelt a pap.
– Ugy az enyémben lesz. Benyul az obsitos a lajbija zsebébe, de biz
onnan egy krajczárt sem vett ki, minthogy nem is volt benne s aztán csak
elkezdi:
– Az enyémben sincs; de tán nem nézted jól meg?
– Ha nem hiszed, felelt a pap, hát nézd meg magad.
Itt az obsitosnak sem kell több, izibe kiforgatja a pap zsebjeit,
lehúzza a csizmáját; hát ott megleli a tászlit, (=tárczát) megnézi, hát
két száz forint volt benne.
– No ládd, ugy-e, hogy adott az Isten!… Ennek fele-közepe engem illet;
minthogy ketten imádkoztunk s én is megfeleztem az Isten adományát,
feleközepe pedig téged; de nekem mégis több jár egy forinttal, minthogy
apád az imént adósom maradt. S az obsitos ugy tőn, miként mondá:
kilenczvenkilencz forintot adott a papnak; száz egyet pedig megtartott
magának. Igy tett szert az obsitos pénzmagra.
Eddig volt, mese volt.


A SZÁMLÁLHATLAN SOK JUH.
Volt egyszer egy gazdag ember s ennek egy juhásza, kinek a keze alatt
annyi juh volt, hogy számát se tudták.
Egyszer a gazdag embernek eszébe jut, hogy jó volna egy kis pénzmagra
szert tenni, jó volna annak a tengernyi sok juhnak legalább a felit
vásárra hajtani s pénzzé tenni.
Ezért kiadta a parancsolatot a számadójuhásznak, hogy annak a tengernyi
juhnyájnak fele-közepét hajtsa el a vásárra ide meg ide.
A juhász szót is fogadott; a számlálhatlan juhnyájnak feleközepét
elhajtotta a vásárra.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy olyan folyóvizhez értek,
melynek a Duna vagy Tisza fia sem lehetett.
Ezen az irdatlan széles folyóvizen pedig csak oly keskeny hidacska volt
verve, hogy azon csupáncsak egy juh mehetett át.
Majd mikor az a számlálhatlan sok juh átmegyen a tulsó partra azon a
keskeny hidon: én is csak aztán folytatom a mesémet.


A SZEGÉNY ASSZONY KAKASA.
Volt egyszer egy szegény asszony s annak egy kakasa. Olyan szegény volt
az asszony, hogy még megevő falatja sem volt. Igy ő kigyelme biz a
kakasát se igen traktálhatta zabbal és kukoriczával; hanem ha kapart
magának: evett, ha nem kapart, hát koppant a szeme.
Egyszer a kakas, a mint a szemétdombon kapargált volna, egy gyémánt
félkrajczárt talált, melyet a gazdasszonyának át is adott, hogy vegyen
rajta zabot és kukoriczát s etesse, itassa meg.
De a szegény asszony rá se hederített a kakasára, hanem a gyémánt
fél-krajczárt bedobta ugy a láda-fiókjába.
Itt egyszer a kakasnak eszébe jut, hogy neki pénze is van, mégis koplal;
felszállt a szegény asszony ablakába s csak elkezdi:
– Kikiriku-kukuriku! szegény asszony, add meg a gyémánt félkrajczáromat.
Itt az asszony kijön a szobából, s a kakast elveri az ablakról; de az
innen a keritésre, a keritésről a kéményre szállt, mindenütt kiabálván:
– Kikiriku-kukuriku! szegény asszony, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
Mit volt mit tenni a szegény asszonynak, előkereste a láda-fiókból a
gyémánt félkrajczárt s kihajitotta az ablakon, mondván:
– Vigyen a fene vele együtt!
A kakasnak sem kell több, felkapja a gyémánt félkrajczárt s elszaladt
vele világul, mint a Kari lova.
A mint mén mendegél a kakas, egyszer elő-utó-talál egy pocsolyát.
Átlépni nagy volt, átszállni pedig kicsiny: ezért a kakas mit mit nem
cselekszik s csak elkezdi:
– Szídd fel begyem a vizet, majd eloltja a tüzet… szídd fel begyem a
vizet, majd eloltja a tüzet.
És a kakas begye mind felszítta a vizet s ezzel tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elő-utó-találja a török császárt, ki
azt kérdi tőle:
– Hova-hova, czirmos kakas?
– Egy gyémánt félkrajczárt találtam, itt van a számban, bagó helyett
betettem s most már addig megyek, mig valaki ezt a gyémánt félkrajczárt
kölcsön nem kéri.
– Sohse fáradj tovább, add nekem, egy hét mulva kettőt kapsz érte.
A czirmos kakas odadta a gyémánt félkrajczárt a török császárnak; de
eltelik az egy hét, el a másik is, de a török császár csak nem fizet.
Itt a kakas felszáll a keritésre s csak elkezdi:
– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
A kakast lekergetik a keritésről, de az innen a szemétdombra, majd a
kémény tetejére szállt s mindenütt kiabált:
– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
Itt a török-császár kikiált az ablakon ilyeténképen:
– Hej, cselédek, fogjátok meg csak azt a czirmos kakast s vessétek az
égő tüzes kemenczébe.
A cselédek sem restek, megfogják a kakast s belevetették az égő tüzes
kemenczébe, hol csak elkezdi a kakas:
– Bocsásd begyem a vizet, hagy oltsa el a tüzet… bocsásd begyem a vizet,
hagy oltsa el a tüzet.
Itt a sok viz mind kiömlött, a tüzet eloltotta, a kakas pedig minden baj
nélkül kirepült az égő tüzes kemenczéből s ujra felszállt a keritésre,
mondván:
– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
Itt a kakast lekergetik a keritésről, de innen a szemétdobra, majd a
kémény tetejére szállt s mindenütt kiabálta:
– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
Itt a török-császár másodszor is kikiált az ablakon, mondván:
– Hej, cselédek, fogjátok meg csak azt a kakast s vessétek a
darázs-fészekbe.
A cselédek sem hagyták ezt kétszer mondani maguknak, a szegény czirmos
kakast lefülelték valahol a sövény mellett s bevetették a
darázsfészekbe, s itt csak elkezdi a kakas:
– Szídd fel begyem a darázst, majd megcsípi a farát… szídd fel begyem a
darázst, majd megcsípi a farát… szídd fel begyem a darázst, majd
megcsípi a farát.
És a begye mind felszítta a darazsakat s ekkor a kakas kirepülvén a
darázsfészekből, ujra a keritésre szállt, hol ismét csak elkezdi:
– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…
kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
Itt a cselédek hajszolják a szegény kakast, dobálják, üzik-verik; de az
a keritésről a szemétdombra, innen pedig a kéményre szállt s mindenütt
kiabálta:
– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…
kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
Itt a török-császár harmadszor is kikiált az ablakon:
– Ugyan fogjátok meg azt az átkozott czirmos kakast, hadd tegyem a
bugyogóm üllepébe!
A cselédek sem restek s addig hajszolták a szegény czirmos kakast, mig
valahol a kerités mellett lefülelték s átadták magának a
török-császárnak, ki menten bedugta bő bugyogója üllepébe; – de a kakas
itt is megszólalt:
– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…
kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…
Ej, a török-császár sem rest, ráült a kakas nyakára s ekkor az csak
elkezdi:
– Bocsásd begyem a darázst, hogy csípje meg a farát… bocsásd begyem a
darázst, hadd csipje meg a farát. És a begyéből mind kizúdult a sok
lódarázs s neki estek a császár farának s ugy össze-vissza csipdelték,
mintha hegyes tűkkel szurkálták volna.
– Jaj, végem van, orditott a török-császár, ne, itt van a gyémánt
félkrajczárod, három kád pénzt is adok, csak kegyelem, pardon, gráczia
fejemnek!… jaj, odadom a felekirályságomat legszebbik leányom kezével
együtt, csak kegyelem, pardon, gráczia fejemnek.
Hej, a czirmos kakas csak ezt várta s csak ekkor parancsolta:
– Szídd fel begyem a darázst, hogy ne csípje a farát… szídd fel begyem a
darázst, hogy ne csípje a farát!…
És a sok lódarázs mint valami köpübe, visszatakarodott a czirmos kakas
begyébe.
S ekkor a czirmos kakas kiugrik a szoba közepére, megrázkódik s olyan
szép legénynyé vált, hogy keresve se lehetett volna párját találni, ki
aztán feleségül csakugyan elnyerte a török-császár nagyobbik leányát s a
török-császár holta után, ő lett a király; de mint ilyen, a szegény
özvegyasszonyról sem felejtkezett meg, hanem magához vette s anyjának
fogadta.
Eddig volt, mese volt.