Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 7

Total number of words is 4393
Total number of unique words is 1502
36.0 of words are in the 2000 most common words
47.1 of words are in the 5000 most common words
53.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, valaminket ott hagytuk,
most azért megyünk.
– Hát mi ujság Pesten? kérdé tovább a viczispán.
– Ott bizony, megkövetem alásan a tekintetes és nagyságos viczispán
urat, nincs egyéb, hanem a Duna lángba borult és fenékig kiégett.
– Ejnye, kánisz tóta máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej,
Jancsi állj elő!
Előáll a Jancsi.
– Hegedülj csak ennek a semmire-kellőnek a farára huszonötöt!… még ő
engem bolonddá akar tenni!…
Itt lekapják a tiz körméről a hazugot, Jancsi pedig olyan huszonötöt
sózott a farára, hogy tudom mig él se felejti el, hanem mindig a
szájában lesz az íze.
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját, föláll, odamegyen a hintóhoz s
azt mondja a viczispánnak:
– Már megkövetem a nagyságos viczispán urat, de én ezt abba nem
hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem a nagyságos
viczispán ur minden törvény és minden igaz ok nélkűl veretett meg.
No, erre a viczispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem
odafordult a szót szóra mondóhoz s azt kérdi tőle:
– Hát gazember, igaz-e az, hogy Pesten a Duna lángba borult és fenékig
kiégett?
– Megkövetem alásan a nagyságos viczispán urat, felelt a szót szóra
mondó, én azt egész bizonysággal nem merem állitani, hogy a Duna lángba
borult és fenékig kiégett volna, mert nem láttam; hanem azt láttam, hogy
a pesti és budai piaczokon annyi a sült-hal, hogy azokat az irdatlan
nagy házakat tetézi.
A viczispán gondolkozóba esik s elgondolta magában: annyi a sült-hal,
hogy a házakat tetézi, hát honnan volna az, ha nem onnan, hogy a Duna
csakugyan lángba borult és fenékig kiégett… már igaz… Mondom, alighogy
ezt elgondolta, azt mondja a hazugnak:
– No édes fiam, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem azt
mondom én neked: hogyha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne
itt van 200 forint.
A hazug megkapta a 200 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak
adta, a viczispán pedig tovább hajtatott.
Igy volt már a hazugnak 150 forintja és 50 mogyorófa-pálczája. S azzal
aztán tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, tulon túl, innenen
innen, egyszer látnak feléjük közeledni egy hat lovas hintót, melyben
maga a főispán ült. Elöl inas, hátul hajdu, a hintó mellett pedig hat
lovashuszár nyargalt.
A főispán elhajtat a hazug és szót szóra mondó mellett. Ennek is igen
gyanusnak tetszett, a hazug, meg a szót szóra mondó: azért megállitotta
a hintóját s azt mondja a Jancsinak:
– Hallod-e Jancsi – mert közbe légyen mondva, igy hitták az egyik
huszárt – hallod-e Jancsi, nézd csak, amott megyen két bojnyik-forma
ember, kik alkalmasint hamarább mint nem, zsiványok lesznek: nosza fogd
csak fülön, hozd ide az én szemem elé.
Itt a huszár utána rúgtat a két jó madárnak s csakhamar beérte őket,
kiknek aztán azt találja mondani:
– Hej, atyafiak, megálljanak csak kentek, mert a méltóságos főispán ur
hivatja!
Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odaállitanak a
főispán elé kalap levéve, kiknek az aztán azt mondja:
– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy
hínak?
A hazug, meg a szót szóra mondó megfeleltek a kérdésre, hogy ennek meg
ennek.
– Hát honnan jöttök gazemberek? kérdé tovább a főispán.
– Pestről, felelt a hazug.
– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek.
– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, ott felejtettünk
valamit, most azért megyünk.
– Hát mi ujság Pesten?
– Ott bizony, megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, nincs egyéb,
mint meghalt a Jézus Krisztus: azért az egész város gyászszal, feketével
van bevonva.
– Ejnye, kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… nosza
fogjátok meg s hegedüljetek csak a farára huszonötöt.
Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt sóztak a
farára, hogy mig él sem felejti el, hiszem azt az egyet!
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját a mint dukál, fölállt s
odamegyen a főispánhoz s azt mondja neki:
– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, de én ezt abba nem
hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem minden
törvény és minden igaz ok nélkül veretett meg.
No erre a főispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem a szót
szóra mondóhoz fordult s azt mondja neki:
– No te gazember, hát igaz-e az, hogy Pesten meghalt a Jézus Krisztus?!
– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, én azt egész bizonysággal
nem merem állitani, hogy Pesten a Jézus Krisztus meghalt volna, mert nem
láttam; hanem azt láttam, hogy ott a földtől kezdve egész a magas égig
mennyei lajtorják vannak támasztva, melyeken feketébe öltözött angyalkák
járnak le s fel.
Itt a főispán gondolkozóba esik s elgondolta, hogy minek volnának a
földtől az égig támasztott mennyei lajtorják, ha csakugyan a Krisztus
nem halt volna meg. Mondom, mikor ezt mind elgondolta, azt mondja a
hazugnak:
– Hallod-e barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, azért ez
szóm és mondásom, hogyha elállasz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne
itt van, adok 300 forintot kongóban.
A hazugmondó a 300 forintot szépen fölvette s feleközepét, 150 forintot
a szót szóra mondónak adta. Igy volt már a hazugmondónak 300 forintja és
75 mogyorófa-pálczája a farán. Aztán elváltak egymástól, az egyik
jobbra, a másik pedig balra ment s mindegyik szerencsésen hazajutott.
– No apám-uram, szólt a hazugmondó, itt van, 300 forintot szereztem
össze – hazugsággal, hanem a dolog végén egy kis csombók van, már mint
75 darab mogyorófa-pálcza, melyeket én tanulság okáért magamnak tartok
meg, a 300 forintot pedig átadom kigyelmednek, hogy legyen miből
istápolni.
A hazugmondó aztán hozzálátott a munkához, megfogta az ekeszarvát s ezt
mégis könnyebbnek találta, mint azt a 75 mogyorófa-pálczát.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.


A VITÉZ SZABÓ.
Volt egyszer egy igen korhely szabó-mester, kinek egész álló nap
dinom-dánom s ki egyre ivott, mint a kefekötő; biz ő kigyelme addig
ivott, mig utoljára házát, szőlejét, pinczejét, marháit, utoljára még az
ingét is beitta; biz ő kigyelme, mikor már sok volt a rováson, azt se
mondta befellegzett, hanem szépen odább állott s szárazon vitte el az
irháját.
Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hol egy
árnyékos helyre lefeküdt s szép csendesen el is nyugodott az urban.
Csak alszik, csak alszik, de a legyek, melyek itt szinte rajzottak, ugy
meglepték a mi szabó-mesterünket, hogy szinte feketedlett tőlük.
Itt a szabó fölébred, a homlokára csap s egy ütésre hét legyet
agyonütött. Hogy im szabó volt, tű és czérna volt nála, levette a
kucsmáját s aranyos betűkkel czifrán kipitykézte ezt a szót és mondást:
„Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam“.
Aztán ment mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer a királyi
rezidencziába ért, hát olvassák a kucsmáján: „Egy csapásra hetet, pedig
még nem is haragudtam.“ Ennek bizonyosan valami hirneves vitéznek kell
lennie, ha egy csapásra hetet agyonütött, pedig még nem is haragudott,
hátha haragudott volna! Itt a szabót rögtön bevezették a király szine
elé, fogadják nagy szivesen, kinálják erősen s mindjárt az első székbe
ültették. Itt a szabó megörül a nagy tisztességnek, hányja-veti, teszi
magát s ugyancsak begyesen ült az első székben.
– Hát mi járatban vagy hirneves vitéz? kezdé beszédét a király.
– A vitézség pálmáját keresem! felelt nagy hetykén a szabó, pedig
tudjuk, hogy 99 sem nyom le egy kecskét.
– Hahó vitéz, nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! megtalálhatod
itt e gyászszal bevont városban; mert fánkra, fűnkre és vizünkre
elviselhetlen adó van vetve. Szabadits meg tőlük, felekirályságom, s
egyetlenegy leányom lesz a jutalma. Itt meg itt az erdőben, ilyen meg
ilyen kápolna mellett lakozik egy oroszlán, melytől már az erdőre sem
lehet menni, fát sem lehet hozni, mert a kit elő-utol-talál, minden
irgalom és kegyelem nélkül szanaszét tépi. Ha te ezt az oroszlánt akár
elevenen, akár holtan kézre-kerited, biboros-bársonyos trónom első
aranylépcsőjére állitlak s akkor elhiszszük, hogy csakugyan vitéz vagy.
Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak
parolázott a királylyal, hogy ő az oroszlánt igy megöli, ugy megöli,
pedig még csak a neve hallatára is szepegett.
No jól van, itt a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik
az erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondják neki, hogy menjen a
jobbfelé vezető uton, majd elér a kápolnához, hol aztán megtalálhatja az
oroszlánt, ha meg akar vele küzdeni s ezzel otthagyták a szabót a
bizonyos halál torkában. Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik,
töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kigyelme meg akart az
oroszlán elől szökni, nem a jobb- de a balfelé vezető uton indult el,
szüntelen mint a nyaktekercs tekintgetett maga körül, hogy honnan jön
már az oroszlán.
Itt lelkem teremtette, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a
kápolna előtt van s nem messze tőle ott alszik a rettenetes oroszlán.
Alig maradt annyi ideje, hogy beugorhatott a kápolnába, az oroszlán
utána s üzi-kergeti; 12-szer megkerülték az oltárt, egyszer a szabó rést
kap, cselt vetett az oroszlánnak, kiszaladt a kápolnából, izibe behuzta
maga után az ajtót s az oroszlán benn rekedt.
Most kinek volt nagyobb szája mint a szabónak, most ki volt nála nagyobb
vitéz, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival; mert az oroszlánt
megfogta farkánál fogva, bedobta a kápolnába s most csináljanak vele azt
a mit akarnak.
Itt a király egész kiséretével nagy parádéval jött ki; de most az volt a
kérdés, hogy végezzék ki azt a rettenetes oroszlánt. A szabóból lett
hires vitéz Pilatusként a kezét mosta, hogy ő tőle elég volt az, hogy
megfogta, most az ő dolguk, hogy és miként végezzék ki. A mint igy
tanakodnak, hát látják, hogy az oroszlán felugrott az ablakba s ki akar
bujni a vasrostélyon. A király egyszeribe odaállitott egy tuczat
vadászt, hogy lőjék agyon. Azok rálőttek, igaz, hogy az oroszlán
elorditotta magát, de a puffanását nem hallották. Most az volt a kérdés,
hogy ki mer bemenni a kápolnába; mindenkinek borsózott tőle a bőre. A
szabó ott leskelődött a kulcslyukon, hát látja, hogy az oroszlán meg van
halva és lábánál fogva fennakadt a vasrostélyban. Most bezzeg ki volt
vitézebb, mint a szabó; bátran bement a kápolnába, farkánál fogva,
lerántotta a döglött oroszlánt s ráhágott.
Itt mindenki csak a vitéz szabót nézte, mindenki csak ő róla beszélt,
mindenki csak a kucsmájára nézett s leolvasták róla: „Egy csapásra
hetet, pedig még nem is haragudtam.“ Bezzeg mondták utána, hátha még
megharagudott volna!
Itt a szabó nagy tisztességben részesült; a király trónusa első
aranylépcsőjére állitotta.
– No hires vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony
vitéz vagy s a vitézség pálmájából egy ágat elnyertél, de hogy koszoru
legyen belőle, itt meg itt, ezen meg ezen a helyen lakozik egy
rettenetes egyszarvu állat. Szabadits meg tőle s ha szerencsésen
legyőzöd: trónom második aranygarádicsára állitlak.
Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak
parolázott a királylyal, hogy ő azt a rettenetes egyszarvu fenevadat igy
kézre keriti, ugy kézre keriti.
No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az
erdőre s mikor a keresztutra értek, megmutatták neki, hogy ezen meg ezen
az uton haladva egy terepély cserfára akad, mely alatt szokott minden
istenadta délben a rettenetes egyszarvu fenevad aludni.
Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga
s elkékül. Biz ő kelme átcsapott a másik utra; meg akart szökni. De hogy
hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a terepély cserfa
alatt van, melynek tövében ott volt a hely, hol az a rettenetes állat
szokott délben feküdni. Most mi tevő legyen? sem vissza, sem előre menni
nem mert, hátha szemközt jön rá az a rettenetes állat; ott maradt a fa
alatt, körülnéz, hát látja, hogy egy furó, egy szekercze, meg egy
sindelező ott hever az embercsontok között, melyekről a hust már lerágta
az a rettenetes fenevad.
A szabó, hogy hogy nem, fölvette a három szerszámot, a furóval száz meg
száz lyukat furt a terepély cserfa oldalán, a szekerczével éket
faragott, a sindelezött pedig a kezében tartotta.
Itt eljön a dél, eljön a rettenetes fenevad s mikor meglátta, hogy
valaki a helyén áll, elorditja magát, neki a szabónak s kergetni kezdte
a terepély nagy cserfa körül. A szabó köröskörül szaladt, az egyszarvu
pedig mindig a nyomában s mindig szurkálta a cserfát a homlokából kiálló
hegyes szarvával. Egyszer, hogy hogy nem, egy lyukba találta beleütni a
szarvát. Hej a szabó sem rest, izibe oda ugrik s beékelte a szarvát a
lyukba; ugyannyira, hogy az egyszarvu fenevad nem tudta kihuzni.
Most kinek volt nagyobb szája, mint a szabónak, most ki volt nála
vitézebb, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival a nagy terepély
cserfa alá; mert az egyszarvut sörényénél fogva megfogta, s szarvánál
fogva a nagy terepély cserfa derekába ékelte s most csináljanak vele
azt, a mit akarnak.
Itt a király egész kiséretével nagy parádéban kijött. Az egyszarvut
aztán agyonverték s mindenki csak a szabó vitézségét dicsérte, mindenki
csak ő róla beszélt, még maga a hir is, mindenki csak a kucsmájára
nézett s onnan leolvasta: „Egy csapásra hetet, pedig még nem is
haragudtam.“ Bezzeg mondták utána, hátha még haragudott volna!
Itt a szabót nagy tisztesség érte; a király trónusa második
aranygarádicsára állitotta s szót szólt hozzá ilyeténképen:
– No hirneves vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony
vitéz vagy s a vitézség pálmájából ujra elnyertél egy ágat; de hogy
koszoru legyen belőle: itt meg itt, ezen meg ezen a helyen tanyázik
három óriás. S ha ezektől is megszabaditasz, trónusom harmadik
aranygarádicsára állitlak, vicze-királynak megkoronázunk s elnyered
egyetlenegy legkedvesebb leányom kezét.
Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak
köpte a markát s ugyancsak parolázott a királylyal, hogy ő azt a
félelmetes három óriást igy legyőzi, ugy legyőzi.
No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az
erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondták neki, hogy a jobbfelé
vezető uton haladva tér az óriások tanyájára s ezzel otthagyták a szabót
a bizonyos halál torkában.
Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga
s elkékül. Biz ő kelme, meg akarván az óriások elől szökni, a másik utra
tért, de hogy hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy
szemközt áll az egyik óriással, ki ugyancsak hunyorgatta rá a szemét.
Most a szabó mi tevő legyen? ha visszafelé szalad, az is baj, mert az
óriás csak egyet lép s rögtön a nyakára teszi a lábát, ha előre mén, az
is baj, mert az óriás azt teheti vele, a mit akar, de mégis előre ment.
– Jó napot bátyó! szólitja meg a szabó az óriást.
– Fogadj Isten öcsém! hát hogy mersz a lábam alá jőni, nem félsz, hogy a
nyakadra hágok!?
– Kicsi a bors, de erős! én azért jöttem, hogy mindhármatokkal
megbirkózzam.
– Mindhármunkkal?!… fogd meg hát ennek a fának a tetejét, ha oly erős
vagy, hadd lássam, hogy meg birod-e tartani?
Itt az óriás felnyujtózkodik, a legmagasb sugár fa tetejét elkapja, s
lehajtotta egész a földig! Mikor a szabó belekapaszkodott a sugárfa
hegyébe, az óriás eleresztette. A sugárfa visszavágódik s ugy
elhajitotta a szabót, hogy jobban se kellett, ki szerencséjére egy tóba
czuppant le, különben ugy szét mállott volna, hogy kanállal se lehetett
volna egy mákszemnyit összekaparni belőle.
Mikor a szabó kiuszott a vizből, odamegyen hozzá az óriás s azt kérdi
tőle:
– Ha oly erős vagy, mint a milyennek állitod magad, hát mért nem
tartottad meg a sugárfa sudarát.
– Csak azért, válaszolt neki a szabó, hogy lásd, hogy én repülni is
tudok s azzal is különb gyerek vagyok, mint te.
Erre a szóra ott terem a másik óriás is, ki azt mondja a szabónak:
– Ha oly derék embernek tartod magad: én velem mérkőzzél meg. Ne, itt
van neked is, nekem is egy-egy darab kő. No lássuk, hogy melyikünk tudja
magasabbra felhajitani s melyikünké esik le hamarább.
Itt az óriás felhajitja a követ oly magasra, hogy három álló óra mulva
esett le, s azt mondja a szabónak:
– No, hajitsd fel te is.
A szabó, honnan honnan nem, benyult a kebelébe, egy kis madarat vett ki
onnan, a követ pedig bennhagyta. Megcsóválja aztán a kis madarat,
felhajitja a levegő égbe. Az óriások csak várják, csak várják, hogy
mikor esik le a kő, itt eljön egy óra, két óra, három óra, négy óra, s a
kő még most sem esett le. Összenéznek s kezdték a fejüket csóválni, hogy
mekkora erő szorult abba a kis emberbe.
Erre a csudálkozásra megérkezik a harmadik óriás is, ki azt mondja a
szabónak:
– No öcsém, ha oly erős vagy: ne, itt van neked is, nekem is egy-egy
darab kő. Én az enyémet a markommal annyira összemorzsolom, hogy lisztté
válik: lássuk, megtudod-e ezt te is cselekedni; mert akkor csakugyan
elhiszszük, hogy jó vér szorult beléd.
Itt az óriás összeszoritja a markát s pár percz mulva kinyitja, hát a
gránitkövet annyira összemorzsolta, hogy lisztté vált.
– No bátyó, szólt a szabó, most idenézzetek: én a követ annyira
összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté válik, hanem viz csurog ki belőle!
Az óriások erre csak azt felelték, hogy szeretnék azt látni. Erre a
szabó benyul a kebelébe, kivesz onnan egy gomolyatúrót, összeszoritja
annyira, hogy egy pár csepp savó kicsordult belőle.
– No lássátok, nem megmondtam, hogy e gránitkövet nemcsak lisztté
morzsolom, hanem vizet is csavarok ki belőle. Próbáljátok meg ti is, s
ha megteszitek: akkor elhiszem, hogy erősek vagytok.
Az óriások sorra próbálják, de biz a gránitkőből egy se tudott vizet
kisajtolni s ekkor az óriások összenéznek s mondogatják egymásnak, hogy
ilyenre még nem akadtak, hogy ezzel szőrmentében kell bánni, mert
mindhármukat bizony még csúffá teszi.
Mikor igy összesúgtak-búgtak: a szabót meghitták a tanyájukra,
gondolván, hogy ott majd könnyebben megejthetik.
Itt, mikor eljött a főzés ideje, egyik otthon maradt tüzet rakni,
ketteje pedig elment eleségért. Megjön az első s a vállán egy egész
ökröt hozott; megjön a második is, s ez a hátán öt akó bort czipelt.
Aztán a harmadik a főzéshez látott; az egész ökröt nyársra húzta s
egyes-egyedül forgatta, a szabó pedig még ma csak vendég volt s csak a
készhez ült. Csak esznek, csak esznek, egyszer fölkel az egyik óriás,
odamegyen az öt akós hordóhoz, felkapja mint én egy kulacsot, jót húzott
belőle, s aztán csendesen visszaeresztette. A másik óriás hasonlókép
cselekedett, a harmadik szintén. Az óriások csak várják, hát az a
negyedik, már mint a szabó, hogy veszi föl az öt akós hordót s hogy
emeli a szájához; de a szabó sem evett bolondgombát, hogy vaktában
hűbele-hóbele Balázs, lovat ad isten-módjára, neki menjen az öt akós
hordónak s csizmadiát fogjon; hanem praktikához fogott ilyeténképen; a
hordót megfurta, egy nádszálat keresett, beledugta s fekve ivott belőle,
s az óriások kérdésére, hogy mért nem emeli fel, csak azt válaszolta:
hogy ő náluk ez a szokás.
De a szabó nem volt ám mindig oly nagy, hogy mindent a helyébe tettek,
hanem azt mondták neki másnap: válaszszon, akár ökröt hozzon, akár
borért menjen. A szabó mindezekre csak azt felelte, hogy ő borért
megyen.
Itt a szabó mit mit nem cselekszik, bemegyen a városba, vesz 10 akó bort
hordóstul együtt, s azt ugy az erdőszélben egy bizonyos helyre
letetette, s aztán üres kézzel elballagott az óriástanyára, hol azt
kérdik tőle:
– Hát nem hoztál bort? most már mit iszunk?
– Ej, dehogy nem hoztam, hanem öt akós hordóval nem kaptam, azért hogy
mikor rám kerül ismét a sor, kétszer ne fáradjak: 10 akós hordót hoztam
a hátamon, de igen nehéz volt s itt meg itt az erdőszélben letettem.
Azért, ha bort akartok inni, hát hozzátok el, de ketten menjetek, mert
egy nem birja el.
Itt a megnevezett helyre elszalad a legerősebb óriás, fölveszi a hordót,
de biz azt alig hozta vagy száz lépésre, kénytelen kelletlen letette s
visszament üres kézzel.
Itt elmegyen a másik is, fölemeli a hordót, de biz az még annyira se
hozta el, mint az első. Ez is üres kézzel ment vissza.
Az óriások elszégyenelték magukat, hogy ily piczi törpe ember is kifog
rajtuk; mert kettőnek kellett a hordót elhozni. Ezért
összesúgtak-búgtak, hogy és mint veszitsék el a szabót, de mielőtt erre
rámehettek volna, a szabó megsejditette a dolgot, elbújt az óriások
pinczéjébe, hát csak ekkor látta, hogy mennyi sok drágaság, arany, ezüst
van ott összehalmozva; de hogy az óriások utána ne mehessenek, az
ajtókat belülről mind becsukta kulccsal. Itt a pinczében elkezd
iszonyuan dörömbölni-dorombolni, üti veri az üres hordókat. Meghallják
ezt az óriások, tanakodnak súgnak-búgnak, hogy mi tevők legyenek; az
ajtón nem mehettek be, az ablakon kellett bebújni. A szabó pedig egy
irtóztató bárddal fölfegyverkezve csak ezt várta.
Bedugja az első óriás a fejét a pinczelyukon. A szabó sem rest s az
irdatlan bárddal ugy lecsapta a fejét, hogy az óriás azt se mondta:
„bá“.
Bedugja a másik óriás is a fejét a pinczelyukon, ennek is szerencsésen
levágta a fejegombját.
A harmadik óriás is szintén azonképen járt. Igy szabadult meg a vitéz
szabó az óriásoktól s most kinek volt nagyobb szája, mint neki, most ki
volt nála vitézebb! rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki 24 hat ökrös
társzekérrel; mert a három óriást csúfhalállal megölte.
Itt a király egész kiséretével, zeneszó mellett kijött a szabó elé,
fogadják nagy parádéval, elől-utól hajlongnak előtte, dicsérik hét
világra szóló vitézségét s olvassák kucsmáján az aranyfonallal czifrán
kipitykézett mondást: „Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam“
s hozzá tették: hátha még megharagudott volna, akkor, akkor!…
A sok szóbeszéd között végre a király vette át a szót:
– No hirneves vitéz, most már csakugyan elhiszszük, hogy bizony nagy
vitéz vagy s a vitézség pálmájából három ágat elnyertél, kész a koszoru,
csak a fejedre kell tenni. Én állok szavam mellett, itt van egyetlenegy
leányom, neked adom feleségül a felekirálysággal együtt; mert
országomról a gyászt levontad; fánkat, fűnket és vizünket szabaddá
tetted az oroszlántól, egyszarvutól s óriásoktól: azért lépj fel trónom
harmadik aranygarádicsára is, ülj le a biboros-bársonyos trónusomba, te
pedig leányom, tedd föl a fejébe a vitézség pálmáját.
Aztán a szabóra ráadták a biboros-bársonyos köntöst, fölvezették a trón
három aranygarádicsán, és jobbfelől a király mellett foglalt helyett,
majd előhozták a vitézség pálmáját, melyet a királykisasszony tett a
fejére, ki aztán király atyja bal oldalán foglalt helyet és papot,
hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, hóhér seprőzte, az
istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.
A temérdek sok kincset, aranyat és ezüstöt 24 hat ökrös szekér se birta
egyszerre elvinni; hanem kétszer is fordultak, de még akkor is volt mit
vinni.


A MÉSZÁROS-LEGÉNY.
Volt egyszer a világon egy vándorló mészáros-legény. A mint mén
mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőben elestveledett; sötét volt, hogy
szinte harapni lehetett volna; orditottak a fenevadak, hogy szinte
rengett bele az erdő.
Itt az egyszeri mészáros-legény azon tünődött, hogy hol hajtsa le a
fejét az éjszakai nyugodalomra, mikor se egy hajlék, se egy korcsmára
nem akadt. A mint mén mendegél, hát messziről látja, hogy valahol ott az
erdőben tűz ég. A mészáros-legény azt gondolta, hogy az valami
pásztor-tűz, azért feléje irányozta a lépteit; de útközben más
gondolatra tért, gondolván magában, hátha ott zsiványok tüzelnek: azért
egy másik utra csapott át.
Csak mén, csak mendegél, hát egyszer ujra előtte ég a tűz. Itt a
mészáros-legény nem tudta a dolgot mire vélni, azért ujra másik utra
csapott át.
Csak mén, csak mendegél, egyszer harmadszor is előtte égett a tűz. Kapja
a lelkét mit mit nem cselekedett, visszafordult, majd hol az egyik, hol
a másik oldalra tért által, de a tűz mindig előtte égett.
Mit volt mit tenni a mészáros-legénynek, látta, hogy nincsen szabadulás,
neki ment egyenesen a lángos-lobogós tűznek. Hogy odaért, hát látja,
hogy ott egy vén asszony szitja a tüzet s ugyancsak sütkérezik nála.
– Adjon isten jó estvét, édes öreganyám!
– Fogadj isten, mészáros-legény, hol jársz itt ezen az idegen földön,
hol még a madár se jár?
– Mi türés tagadás, édes anyám, biz én fedél alá szeretnék jutni, hogyha
befogadna kigyelmed.
– Édes fiam, én szivesen adok szállást, hanem azt előre megmondom, hogy
az én szobámban minden istenadta éjszaka, ugy 12 óra után ördögök
járnak, kik mindenkit, a kí csak abban a szobában hál, minden irgalom és
kegyelem nélkül, diribról darabra, izzé-porrá tépnek.
– Ej, édes öreganyám nem félek én az ördögöktől; mert volt már velük
dolgom: azért csak vezessen be abba szobába, majd elüzöm én őket, hisz
ez a mesterségem!
S ezzel a vénasszony a mészáros-legényt bevezette a mondott szobába,
ágyat vetett neki s aztán szerencsés jó éjszakát kivánván, magára hagyta
a vendéget. Itt a mészáros-legény, hogy magára maradt: az ajtót ablakot
jól becsinálta, lánczczal erősen bekötözte, majd a csizmája szárából
kihúzott egy nagy kést, azt az asztalra tette, bunkós botját a feje
mellé az ágyhoz támasztotta s aztán minden ruhástól együtt ledölt az
ágyba, de álom sehogyse jött a szemére. Az asztalon ott égett a gyertya,
az ajtó küszöbjén pedig ott feküdt a mészáros-legény szamár-nagyságu két
kutyája.
Itt eljön a tiz óra, el a tizenegy, el a tizenkettő is, ép éjfél volt s
ekkor iszonyu csörömpölés, csattogás és zúgás hallatszott a padláson,
mintha ezer meg ezer lánczot keresztülkasul húzgáltak volna. A két
szelindek szükölt s csunyául vonitott, mintha valakinek a halálát előre
érezték volna, a mészáros-legényben pedig a vér is megfagyott; félt,
reszketett, elkékült, elsáppadt. Itt a zúgás, csörömpölés és csattogás
mindinkább közelebb-közelebb jött A két szelindek vonitott keservesen s
ugyancsak kaparták az ajtót, hogy ereszsze be őket is a gazdájuk; de biz
az most aranyért se mozdult volna a helyéről. Végre a kutyavonitás is
többé nem hallatszott; mert valaki azokat diribról-darabra tépte s az
ablakon mind behajigálta abba a szobába, hol a mészáros-legény feküdt.
S ekkor ugyancsak ripeg-ropog az ajtó, szakad a láncz, elalszik a
gyertya, sötét lesz, hogy szinte harapni lehetett volna s betörik az
ajtót. A mészáros-legény egyszerre talpon volt, kezébe kapta a fütyköst
s várta, hogy mi lesz már ebből.
Itt az ajtón magátul bejön egy láda, a ládából kinyulik egy bot, a
botnak a végén pedig egy vörös sipka volt s neki egyenesen a
mészáros-legénynek.
Ez sem rest, félre ugrik s a fütykössel leütötte a vörös sipkát a bot
végéről, mely ugy az ágy alá esett be.
Az ördögnek minden ereje ebben a vörös sipkában állott. S mig ezért az
ördög bebújt az ágy alá, addig a mészáros-legény kiugrott a szobából s
az ajtó előtt egy keresztet vont. Ezért az ördög nem mehetett utána, de
a kakas is megszólalt, biz ő kigyelmét, mintha nemis lett volna,
hazaparancsolták.
A mészáros-legény aztán meghuzta magát az ajtószegben s várta, hogy mi
lesz már ebből.
A konyhában ott égett a nagy rakás tűz egy irdatlan üst alatt, melyben
olvasztott forró szurok zubogott.
Egy szép kis leány sirdogált ott a tűz mellett, ki néha-néha egy-egy
darab fát tett a tűzre.
A mészáros-legény megszánta a kis leányt s azt kérdi tőle:
– Mit sirsz, mit rísz, szép kis leány, olyan keservesen?
– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor ily zsenge koromban csúf halállal
kell kimulnom, csak azért, hogy im boszorkány nem akarok lenni; mert
ebbe a forró szurokba, mikor legjobban zubog, elevenen, minden ruhástul
együtt dob be ez a kutyának való boszorkány.
– No kis leány, ne félj semmit, biztatta a mészáros-legény, még én is
itt vagyok ám, ne sirj s ne rij; mert én el nem hagylak; hanem légy
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 8
  • Parts
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 1
    Total number of words is 4402
    Total number of unique words is 1221
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 2
    Total number of words is 4331
    Total number of unique words is 1207
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 3
    Total number of words is 4408
    Total number of unique words is 1511
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    53.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 4
    Total number of words is 4438
    Total number of unique words is 1424
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 5
    Total number of words is 4370
    Total number of unique words is 1332
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    48.5 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 6
    Total number of words is 4257
    Total number of unique words is 1648
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    44.2 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 7
    Total number of words is 4393
    Total number of unique words is 1502
    36.0 of words are in the 2000 most common words
    47.1 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 8
    Total number of words is 2592
    Total number of unique words is 904
    41.0 of words are in the 2000 most common words
    51.5 of words are in the 5000 most common words
    57.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.