Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 6

Total number of words is 4257
Total number of unique words is 1648
32.6 of words are in the 2000 most common words
44.2 of words are in the 5000 most common words
51.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
helyébe. Majd aztán megmosakodtak a csuda-forrásban s mindegyik haja
aranyhajjá változott, orczájuk pedig oly gyönyörves lett, hogy ki se
látom mondani. Eddig is szépek voltak a legények, mert már majd
emberkort értek, de most hétszerte szebbek lettek.
A mint ott a csuda-forrásnál időznének, egyszer odaszáll egy fehér
galamb, megszólal s azt mondja a testvéreknek:
– Halljátok-e szép legények, itassatok meg engem is e forrásvizből.
Hej, a legkisebb testvér sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe
lehajolt a forráshoz, meritett belőle két kezével, majd a vállára szállt
fehér galambot megitatta a szájából. Itt a galamb megrázkodott s
asszonynyá változott.
– No királyfiak, mert azok lesztek, jótét helyébe jót várjatok!… Ha nem
mondjátok is hogy hova igyekeztek, ugyis tudom, de tovább egy tapodtat
se menjetek, hanem a nagy csizmát, meg egy kulacs bort és egy egész
kenyeret rakjátok le ide a forrás mellé, majd előjön egy meztelen ember,
ki kilencz jávor-szarvast hajt, majd iszik az a borból, majd eszik az a
kenyérből, majd felhuzza ő a nagy csizmát s ekkor nem bir elszaladni,
könnyen megfoghatjátok. Mert az a meztelen szőrös ember senki más mint
tulajdon nemző apátok, ki midőn a jávor-szarvasokat megitatja, ehhez a
kilencz szomoru füzfához szokta kötni. Mindegyik jávor-szarvas hátán
egy-egy üveg-koporsó van fektetve. Ezekben pedig egy-egy szép leány, kik
szinte, mint tik, egy hassal jöttek a világra. Ti aztán az
üveg-koporsókat szép csendesen emeljétek le, nyissátok fel a tetejét s
ki-ki sorra a maga mátkáját csókolja meg háromszor. Erre a leányok
fölébrednek mély álmukból s vizet kérnek s ekkor itassátok meg őket,
ki-ki a magáét, sorra, a hogy született, s a többi aztán magától jön.
Ugy is lett. – A kilencz testvér elbujt a fák közé, de elébb a nagy
csizmát, meg az egész kenyeret és az üveg bort letették a forrás mellé.
Itt eljön a dél, el a pihenés ideje, a szőrös ember hajtja a kilencz
jávor-szarvast, a forráshoz tereli, megitatja, majd aztán mindegyiket
sorjában, a hogy a leányok születtek, a szomoru fűzhöz kötözte, maga
pedig visszajött a vizhez, hát csak ekkor látja, hogy a forrás mellett
egy csizma, meg egy kenyér és egy üveg bor van letéve.
Csak nézi, csak nézi, hol a csizmát, hol a kenyeret és hol a bort s
ekkor eszébe jutott, hogy ő valaha ily kenyérrel és borral élt, majd
felkapta a kenyeret és bort s az ég felé tartotta. Majd az evéshez és
iváshoz látott s mikor vagy kétszer jól meghúzta az üveget, ugrált,
tánczolt mint egy gyermek. Majd felkapta a csizmát, illesztgeté a
lábához, hol az egyikhez, hol a másikhoz, végre felhuzta mind a kettőre.
A fiai ép ezt várták s mikor mindkét lába benn volt, izibe előrontottak,
lefülelték az öreget, kezét-lábát összekötözték.
Mikor ezzel is készen voltak, ki-ki kiválasztotta születés szerint a
maga jávorszarvasát, ki-ki leemelte a maga üveg-koporsóját, benne a szép
menyasszonyt, majd felnyitván a tetejét, ki-ki megcsókolta a maga szép
halottját háromszor.
Ime! az első csókra megmozdultak a szép leányok, a másodikra
megrázkódtak, a harmadikra pedig fölébredtek s mindegyik vizet kért,
hogy hagy igyék.
Mindegyik megitatta a maga menyasszonyát s ekkor azt mondák egymásnak:
– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól.
Aztán megölelték, megcsókolták egymást. Most a fehér galamb is
előrepült, megrázkódott s királyasszonynyá változott; fején korona,
kezében királyi bot, ki mindegyik leányára – mert mind a kilencz az övé
volt – ráadta az áldást s mindegyikkel egy-egy birodalmat adott
jegyajándokul.
Majd odalépett a szőrös emberhez, valami irral megkente a mellét s az
azonnal visszanyerte az emberi hangot. Aztán az öreget felöltöztették
biboros-bársonyos ruhába s az első székbe ültették, a feleségeért pedig,
már mint a kilencz fiu anyjáért, üveges-aranyos hintót küldtek s ugy
hozatták el aztán nagy parádéval.
Aztán lakzit laktak s még most is élnek, nagy boldogan, ha meg nem
haltak.
A lakodalomban én is ott voltam s ilyetén áldomást mondtam:
„Szegfűszinű szép magamtól, kilenczképü kigyelmedtől, áfitur, páfitur,
Páfi Györgytől, még egy pohár bort köszöntök kendre. Ez a bor tőkén
termett, hordóba szűrték, fogcsikorodás, biró-birs… Meghagyta a vak
gazda a sánta gazdasszonynak, gyujtsa meg a galycsos gyertyát, menjen le
a töredezett pinczébe, hozzon fel bort a romladozott hordóból, köszöntse
a pofonvágott ispánra a vak gazda jó akaratjáért.“
A ki e pohárköszöntést egy szuszra el nem tudja mondani: egy pint bor az
áldomás.


AZ ARANYFOGU TESTVÉREK.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, meg egy szuka
kutyája és egy kancza lova. Itt már hét esztendeje annak, hogy a szegény
ember megházasodott s ugyanekkor vette a kutyát is, lovat is, egy-egy
kis pénzen. És ezen időtől fogva sem az asszony nem szült magzatokat,
sem a kutya nem kölykezett, sem pedig a ló nem ellett; hanem mindhárom
gyümölcstelen, meddő volt.
Itt lelkem teremtette, egyszer a szegény ember térül-fordul, kimegyen a
piaczra s ott egy halat vett. Hazaviszi a szegény ember a halat,
megtisztitja, kimossa, majd hat egyenlő darabba vágta s aztán
megsütötte.
Mikor készen volt a sülthal, a hat darabból kettőt a feleségével etetett
meg, kettőt a kutyájának adott, kettőt pedig a lovának.
Itt lelkem teremtette a sülthaltól mind az asszony teherbe esett, mind a
kutya kölykes lett, mind a ló vemhes.
A kutya kilencz hétre két aranyszőrü kutyát kölykezett.
Az asszony kilencz hónapra két aranyhaju, aranyszáju és aranyfogu
gyermeket szült.
A kancza pedig kilencz esztendőre két aranyszőrü csikót fiadzott.
Mind a két aranyhaju, aranyszáju, aranyfogu gyermek, mind a két
aranyszőrü kutya, mind a két aranyszőrü csikó tátos volt; aranyfogakkal
jöttek a világra.
És mindannyian anyajegyesek voltak: a két aranyfogu testvérnek csillag
volt a homlokán; a két tátos csikó és a két kutyakölyök keselyek voltak;
mindegyik a jobb lábára.
Mikor a két aranyfogu gyermek betöltötte a kétszer hét számot: mindegyik
kiválasztotta a maga jószágát, mondván: ez az én csikóm, ez a te csikód,
ez az én kutyám, ez a te kutyád, s igy kinek-kinek volt egy-egy.
Itt lelkem teremtette, egyszer a mint a két tátoscsikó a kertben
legelészne, mindegyik véres lábbal jött elő. Itt a két aranyfogu testvér
megyen a vér után, egyszer az utjok kétfelé vált; jobb és balfelé. Az
idősb testvér jobbfelé ment, a kisebbik pedig balfelé, hát mindketten a
földből kinőve hegygyel fölfelé egy-egy kardot találtak, melyeket aztán
kihúztak a földből s az oldalukra kötöttek.
A szabónál aztán csináltattak szép biboros-bársonyos ruhát, melyet aztán
magukra öltöttek.
Igy már a két aranyfogu testvér mindennel a mi egy vitéznek kell, el
volt látva: volt tátoslovuk, tátoskutyájuk, biboros-bársonyos ruhájuk és
földből nőtt kardjuk.
Itt egyszer megszólal a nagyobbik s azt mondja a kisebbiknek:
– Kedves testvérem! nekem már itthon nincs maradásom. Hogy hova megyek,
azt ne kérdezd, ugyis majd utánam jösz. Ne itt van egy bokor rózsa, mely
olyan tulajdonsággal bir, hogyha én eltávozom tőle: elkezd hervadni;
hogyha pedig feléje közelitek: kinyilik; ha pedig meg találnék halni:
akkor egészen elszárad. Én ezt a rózsát, kedves testvérem, a te
gondviselésedre bizom s erről megtudhatod: élek-e, halok-e, hazafelé
jövök-e, vagy idegen földön messzibbre távozom-e? Mondom, ha a rózsa
elszáradt, ugyannyira, hogy még a gyökerében sem lesz élet: akkor, mint
mondám, én is megszünök élni. S ekkor szakits le róla egy hervadt
rózsát, ereszd a szélnek s a merre az száll, te is csak arrafelé tarts s
keress föl engem.
Ezzel a nagyobbik testvér fölnyergelte az aranyszőrü tátoscsikót,
szólitotta a kutyáját, majd felöltözött a biboros-bársonyos köntösbe, az
oldalára kötötte földből nőtt kardját – felnevelő apjától, szülő
anyjától és édes testvérétől keserves könyhullatások között elbúcsúzván
– felült a tátoscsikóra s elment ország-világszerte hirnevet aratni.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hát látja, hogy egy keresztut
mellett egy vén asszony kéreget. Az aranyhaju vitéz egy kis-pénzt dobott
neki s aztán azt kérdi tőle:
– Ugyan édesanyám, nem tudna az én számomra egy alkalmas helyet, hol
lovamnak, kutyámnak istáló, magamnak pedig étel-ital s meleg ágy lenne?
– Csak erre menjen a vitéz ur, válaszolt neki a vén asszony, erre
balfelé; nem messze innen talál egy korcsmát, abban van egy néma
szolgáló, az majd ellátja mindennel, a mi kell. Lesz aranyzab,
selyemszéna a lónak, selyempikó a kutyának, magának a vitéz urnak pedig
az, a mi szemének szájának tetszik.
S ezzel az aranyfogu vitéz a balfelé vezető utra tért. A mint mén
mendegél, csakhamar elő-utó-találta a korcsmát, honnan elébe szalad a
néma szolgáló, hajtogatja magát jobbra balra s intett a kezével, hogy
menjen utána. A szegény ember fia utána ment, de a korcsmát oly rondának
és piszkosnak találta, hogy megforditotta a lova fejét s tovább ment. A
néma leány kiment a kapuba s még csak belátta, mindig az öklével
fenyegette; de a szegény ember fia, az aranyfogu vitéz, hátra sem
nézett, hanem ment a maga utján.
Csak mén csak mendegél, egyszer egy más kastélyhoz ért, melynek az
ablakából egy szép asszony nézett ki. A fiatal menyecskének igen
megtetszett az aranyfogu gavallér, kihajol az ablakon s int neki, hogy
menjen oda.
Az aranyfogu vitéz egészen az ablak alá ment s ekkor azt mondja neki a
világszép asszony:
– Édes szivem szép szerelmem, jőj fel hozzám!
Az aranyfogu vitéz aztán az ajtóra került, de itt két oroszlán állt őrt.
Most mit tegyen, hova tudjon a lelke lenni? Végre összetüzött a két
oroszlánnal. Az aranyfogu vitéz az egyik oroszlánnak fogta pártját, a
tátoskutya pedig a másiknak s nem sok idő telt el bele, hogy az
aranyfogu vitéz sziven szúrta az egyik oroszlánt, de a tátoskutya nem
oly könnyen boldogult a másikkal, mert igaz, hogy ő is erős volt, de az
oroszlán is az volt, s ezért két lábra állva egy félóráig viaskodtak
egymással, – de sem az egyik nem tudta legyőzni a másikat, sem a másik
az egyiket, mert igen egyforma erejüek voltak. Az aranyfogu vitéz
segitségével végre ezt is legyőzték. Aztán az aranyfogu vitéz mindkét
oroszlán szivét kivette s az egyiket a tátoskutyának dobta, a másikat
pedig a tátoscsikónak adta, miket azok megettek s ha eddig is erősek
voltak, de most hétszerte erősebbek lettek.
Aztán az aranyfogu vitéz jó tátoslovát bekötötte a márványistálóba,
zabot adott neki, selyemszénát tett az aranyrács közé, majd megitatta s
behúzta rá az ajtót.
A tátoskutyát pedig felállitotta őrt állani az oroszlánok helyére, hogy
az senkit az ő tudta és hire nélkül be ne ereszszen.
Mikor az aranyfogu vitéz dolgát emigy elvégezte, felszaladt a
márványgarádicson, benyitott a világszép asszonyhoz, megölelték és
megcsókolták egymást s aztán azt mondták egymásnak:
– Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól.
De itt lelkem teremtette a mézes-mákos hetek eltelte után, észrevette az
aranyfogu vitéz, hogy a feleségének az egyik szeme mindig nevet, a másik
szeme pedig mindig könybe lábad.
Ezért kérdést intézett a feleségéhez ilyeténképen:
– Ugyan szivem szive, szép szerelmem, nem felelnél egy kérdésemre: nem
mondanád azt meg nekem, hogy mért sir az egyik szemed, mért nevet a
másik?
– Hahó aranyos bimbóm, hát mért ne mondhatnám én azt meg neked, mikor
ugy sincs titok köztünk s férj és feleség vagyunk: azért nevet az egyik
szemem, mert neked örül; azért sir pedig a másik, mert apám, anyám és
édes testvérem gonoszul vesztét siratja. Azért vesztek pedig gonoszul,
hogy ennek a vén banyának, ki itt meg itt korcsmát mér, van egy
porontya, ki a húgomba szerelmes lett; – de hogyim nem nyerhette el a
kezét, mert tudtuk, hogy a gonosznak szolgál, apámat, anyámat, édes
testvéremet és az egész várost, hol ők királykodtak, elsülyesztette, viz
alá meritette. S most a hugommal, kit békának változtatott,
tekenyős-béka-képében vele él. Ezért sir, kedves férjem, az egyik
szemem. Azért szivem szép szerelme, valahogy vadásztodban be ne vetődj
abba a korcsmába, mert nem volt rá eset, hogy az a ki oda bement, kijött
volna. Azért szivem szive, ha szeretsz, ha kedves feleséged vagyok,
teljesitsd ebbéli kérésemet, különben magadnak csúf halált, nekem pedig
holtig tartó gyászt és bánatot okoznál.
Itt az aranyfogu vitéz égre-földre igérte, hogy hajlik felesége
kérésére, pedig szivében elhatározta, hogy még az nap fölkeresi a
korcsmát, ha az életébe kerül is.
Ezért mintha vadászni ment volna, puskát vetett a vállára – jó kardja
ugyis mindig az oldalán volt – és elindult az ördöngös korcsma-felé.
Hogy odaért, a néma-szolgáló kiszalad elébe, integet neki, hogy menjen
be az ivó-szobába. Az aranyfogu vitéz nem igen kérette magát, hisz ugyis
ide igyekezett, bement az ivó-szobába. Itt a néma szolgáló sürög-forog
körülötte, mutatja a kezével, hogy inni vagy enni hozzon-e? Az aranyfogu
vitéz int neki, hogy hozzon egy itcze bort. A néma szolgáló izibe
leszalad a pinczébe, egy fekete üvegben felhoz valami bor-félét s
leteszi a vendég elé.
Itt lelkem teremtette, az aranyhaju vitéz alighogy egy kortyot lenyelt a
borból, tüstént kővé vált ott azon az ülőhelyén. Egy fekete macska ugy a
tűz-lóczán ült, mely mikor az aranyfogu vitéz kővé vált, leugrott a
helyéről, megrázkódott, hát uramfia, ugyanazon ripacsos ránczos képü
vénasszony lett belőle, ki a keresztuton alamizsnát kéregetett. Ez aztán
mint én egy szalmaszálat, ölbe kapta az aranyhaju vitézt, kivitte a
kamrájába, hol a biboros-bársonyos ruhát lehúzta, kardját a szegre
akasztotta s majd olvasni kezdte a kővé vált holtakat, mondván:
– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, kilenczvenkilencz, csak egy
hija a száznak, de majd ez is eljön.
S ezzel a vénasszony belakatolta a kamrát, kiszaladt ismét a
keresztutra, hol koldusképében az arra járó-kelőktől alamizsnát
kéregetett.
A szegény ember kisebbik fia minden istenadta nap kétszer háromszor is
megnézte a rózsabokrot, mely napról napra száradt. S mentül jobban
száradt, az aranyfogu kisebbik testvér annál szomorubb lett; ugyannyira,
hogy még az étel sem esett jól neki, még az is kifordult a szájából.
Addig-addig száradt a rózsa-bokor, mig egyszer egészen elszáradt. A
kisebbik testvér aztán kihúzta a földjéből, hát látja, hogy még a
tövében sincs élet. Elszáradt a rózsabokor, meghalt az ő kedves bátyja.
E napságtól fogva a kisebbik fiunak nem volt otthon maradása, hanem ő is
fölnyergelte a tátoscsikót, névről szólitotta a tátoskutyát, felöltözött
a biboros-bársonyos ruhába, felkötötte az oldalára földből nőtt kardját
– felnevelő apjától, szülő anyjától keserves könyhullatások között
elbucsuzván – felült a tátoscsikóra s elment ország világszerte édes
kedves testvére fölkeresésére.
Egy szál rózsát leszakasztott a bokorról, szélnek eresztette s az
mindenütt előtte repült.
Csak száll az elszáradt rózsa, csak száll, egyszer a nagy vadon erdőben
levő ördöngös korcsma ablakában állott meg.
Hej, a kisebbik testvérnek sem kell több, leugrik a tátoscsikóról, a
kutyáját névről szólitotta s be egyenesen az ivó-szobába. Itt a
néma-szolgáló elébe szalad, sürög-forog körülötte, integet
kézzel-lábbal, hogy mit hozzon, bort-e vagy ételt. Az aranyhaju vitéz
pofon üti a leányt, ugy, hogy hármat is fordult. Erre a tűz-lóczán ülő
macska ki akart ugrani az ajtón, de a tátoskutya elcsipte s ugyancsak
vagdalta a földhöz. Mikor a néma-szolgáló látta, hogy a macska sehogysem
szabadulhat a tátoskutyától, megszólalt:
– Kegyelem, gráczia a fejemnek, mert én semminek nem vagyok az oka,
hanem ez a vén boszorkány itt, la, ki macskaképében most az egyszer
igazán rákerült az eb harminczadjára!
Erre a szóra a fekete macska mindenféleképen akart szabadulni a
tátoskutyától; karmolt, harapott, köpködött, de biz mindez nem használt
semmit, mert csak azt nyerte vele, hogy a tátoskutya annál jobban
vagdalta a földhöz, hogy szinte nyekkent.
Most a fekete macska mikor látta, hogy ez sem fizeti ki magát, az ördögi
mesterséghez látott; mindenféle állattá: kigyóvá, békává, kutyahallá,
gyikká, farkassá változott; de ezzel se ért el semmit, mert a kutya soha
el nem eresztette, hanem annál jobban szoritotta.
Végre átlátta a boszorkány, hogy nincsen szabadulás, ezért most a
könyörgéshez fogott; letérdepelt az aranyhaju vitéz előtt s égre-földre
kérte, hogy mindeneket megtesz: a bátyját feltámasztja, kilencz véka
aranyat fizet s rádásul kilenczvenkilencz ember életét adja vissza, csak
az életének kegyelem.
– No te kutya, én az életednek kedvezek, hanem igéreted váltsd be.
S aztán a vén banya egy vak-ablakból különféle szinü üvegeket szedett
elő, bement a kamrába s mindegyik kővé vált holtembert megkente s ime
azok egyenként mind feltámadtak.
Legelől jött az aranyhaju vitéz, ki midőn meglátta édes testvérét, szó
nélkül a nyakába esett s össze-vissza csókolták egymást. Aztán jöttek
elő a különféle hirneves vitézek, kik a pihenésben igen megerősödtek s
mindegyik egy maga is megküzdött volna egy oroszlánnal, kik holtiglan
felajánlották éltöket és véröket a két aranyfogu testvérnek.
De most a szegény ember nagyobbik fia áll elő s azt mondja a vén
banyának:
– Hallod-e, te kutya! az én részemről se irgalom se kegyelem mindaddig,
mig meg nem mondod, hogy a tekenős-béka képében élő fiadnak miben áll az
ereje.
Mit volt mit tenni a vén boszorkánynak, miután már ugy sem
szabadulhatott, kivallotta azt is, hogy miben áll tekenős-béka képében
élő fia ereje.
– A sóstó kellőközepén virit egy vizi-tök, melynek az árnyékában szokott
pihenni a tekenősbéka és a felesége, ennek a vizi-töknek hetedik
virágában van egy vasszelencze, a vasszelenczében egy tojás, a tojásban
egy lódarázs, ebben rejlik az én fiam ereje; ugyhogy, ha azt a lódarázst
megölnék, ő is szörnyet halna, ha pedig kiveszik a tojásból s üvegbe
zárják, akkor ugyan élni él a fiam, de minden bűbájos erejét elveszti. Ő
neki igaz, hogy nagy hatalom van a kezében, mert a vizek felett
uralkodik, de ha kegyelmet igérsz neki s életét meghagyod, akkor a
vizeket visszaparancsolja az elsülyesztett városról, minden élő állatot
feltámaszt, a várost visszaállitja ugy, a mint volt minden élő okos és
oktalan állattal egyetemben, maga pedig a vizek kútfejére ül s csak
annyi vizet ereszt ki, a mennyi elégséges a város fentartására.
Mikor a két aranyfogu testvér emigy kivette a vén banyából a titkot,
lánczra verték s hazavitték a nagy kastélyba, hol aztán egy sötét
kamrába mint a bőregeret fölszegezték.
A világszép asszony most is ott ült az ablakban s mikor meglátta a
férjét és ennek szakasztott mását, a testvérét: nem tudta a dolgot mire
vélni, nem tudta kiszemelni, hogy melyik az ő kedves férje, melyiknek
boruljon a nyakába és melyiket csókolja össze-vissza; mert a két testvér
tekintetre, termetre, szépségre, magasságra, szóval mindenre nézve
annyira hasonlitott egymáshoz, hogy még szülő anyjuk sem igen tudott
különbséget tenni köztük.
A nagyobbik testvér végre előlépett, s a világszép asszony csak ekkor
ismerte fel rég nem látott kedves férjét.
De a két testvér csak addig volt otthon, mig a lovukat jól tartották,
megetették és itatták, aztán pedig elindultak párosan a sóstó
fölkeresésére. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer
mégis csak elértek a sóstó partjára. Egy öreg halász halászgatott a viz
partján, kitől aztán egy csónakot kértek, erre ráültek s beeveztek a
sóstó kellős közepére; ott meglelték a vizi-tököt, melynek az árnyékában
szokott pihenni a tekenős-béka meg a felesége. Aztán a vizi-tök hetedik
virágát leszakasztották, kivették belőle a vasszelenczét, a
vasszelenczéből a tojást, a tojásból a lódarazsat, de azt megölni, nem
ölték meg, hanem egy üvegbe eresztették. A tekenősbéka egyszerre a viz
szinére jött fel s erőtlenül elterült rajta; még a lábát is alig tudta
mozgatni. Majd lassacskán odaevezett a csónakhoz s ekkor megszólalt:
– Mit kivántok én tőlem vizek királyától? csak az életemnek
kegyelmezzetek, minden kivánságtokat teljesitem.
– Nem kivánok én egyebet, felelt neki az idősb testvér, mint azt:
állitsd vissza ezt az elsülyesztett várost ugy, a mint volt, minden élő
okos és oktalan állattal egyetemben; parancsold vissza a vizeket
kútfejeikbe, magad pedig, ugy mint azelőtt volt, ülj a vizek kútfejeire
s csak annyi vizet ereszsz ki, a mennyi e város számára szükséges.
No jól van, itt lelkem teremtette, alig hangzott el az aranyfogu idősb
testvér kivánsága: a vizek mind visszatakarodtak kútfejeikbe s a
fenékről felmerült az elsülyesztett város, ugy a mint volt, minden élő
okos és oktalan állattal egyetemben. Az emberek, asszonyok, gyermekek,
mind-mind, apraja, nagyja kiszaladtak az utczára s a holtlét nekik csak
olybá tetszett, mintha csak aludtak és álmodtak volna. Itt lelkem
teremtette, a világszép asszony apja, anyja és édes testvére, a
világszép királykisasszony is előjött s nagy hálálkodások között
köszönték meg éltök megszabaditását; de hogy az örömből semmise
hiányozzék, a világszép királykisasszonyt rögtön elkendőzték a kisebbik
aranyfogu testvérrel; de mielőtt a lakodalmat megtartották volna, az
idősb testvér megölte a lódarazsat, a tekenősbéka is azonnal megszünt
élni; de ebből nagy baj támadt, mert alighogy megszünt élni a
tekenősbéka, a viz folyás is elállott. Ezért az idősb testvér fölkereste
a vizek kútfejeit, melynek a száján ott ült az élettelen tekenős-béka s
ez zárta el a viznek folyását. Most mi tevő legyen? ha a tekenősbékát
elhajitja a viz szájáról: az ujra kitódul s ismét elönti az egész
várost; ha a tekenős-békát ott hagyja a maga helyén: eláll a viz
folyása. S mintha az Isten sugalta volna, kihúzta földből nőtt kardját
és vele a tekenős-békát átdöfte. Ime, azonnal kibugyant a fris
forrásviz, de minthogy vékonyan folyt s annak a tenger városnak nem lett
volna elég: nagyobb lékot vágott a tekenős-békán. Ime a viz kútforrása
jobban megnyilt s elegendő vizet bocsátott ki magából.
S aztán az idősb testvér visszament a városba, a világszép asszonyt
elhozta üveges-aranyos hintón, ki, mihelyt meglátta édesapját, szülő
anyját és kedves testvérét: nemcsak az egyik szeme, de a másik is
nevetett.
Aztán a királyságot kétfelé osztották, fele közepét kapta a nagyobbik
aranyfogu testvér, feleközepét pedig a kisebbik, majd felnevelő apjukat
és szülő anyjukat is elhozták, kik aztán még most is élnek nagy
boldogan, hogyha meg nem haltak.


A HAZUG ÉS A SZÓT SZÓRA MONDÓ.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy dologkerülő fia. Vén volt már
a szegény ember, de azért a fia még keresztül szalmát se tett a házba,
ha mindjárt fölesett volna is benne, – pedig már embernyi kort ért,
pedig már 30 éves is volt; – hanem mindig ott kotnyeleskedett a fazekak
körül s egyebet sem tett, mint örökkön örökké két krajczáros
cseréppipáját szítta. Ha kiégett, ujra megtömte, de ezt is oly
immel-ámmal tette, hogy egy álló óráig is elmotyogott vele.
Itt a vén ember mindaddig szót se szólt, mig a dolgot birta, csendesen
szántogatott, vetegetett, s ha megért az istenáldása, learatta, kévébe
kötözte, keresztbe rakta, majd hazavitte, kicsépelte, felszelelte s a mi
dologkerülőnk csak a készhez ült; – de mikor az öreg ember már
egyátaljában nem birta a dolgot, azt mondja a fiának:
– Ugyan édes fiam, hát mire nézed te a napot, mért nem dolgozol, mert
miből tartasz te el engem öregségemben, második gyermekkoromban?!
– Hahó apám-uram, felelt a dologkerülő, eltartom én kigyelmedet
hazugságból is! Azért hogy szavamat beváltsam, most mindjárt elindulok
országvilágszerte hazugsággal keresni kenyeremet, majd meglátja kelméd,
hogy ez ám csak a jó mesterség.
No jól van, a dologkerülő elindult országvilágszerte; a hátára vetette a
tarisznyát, kezébe vette a botját s ment mendegélt hetedhét ország
ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalál egy magaszőrü
embert, szóba áll vele s azt kérdi tőle:
– Hej, atyafi, tudsz-e szót szóra mondani?
– Tudok, válaszolt az a bizonyos ember.
– No, ha tudsz, ugy jöszte velem. Mentek mendegéltek aztán hetedhét
ország ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalálják a
szolgabirót, ki négy lovas kocsin elvágtatott mellettük.
A szolgabirónak igen gyanusnak tetszett a két ember, azért megállitotta
a kocsiját s azt mondja a hajdujának:
– Hallod-e Jancsi! nézd, amott megyen két bujnyik-forma ember, azok
bizonyosan zsiványok lesznek: azért parancsold meg nekik, hogy tüstént
ebben a szempillantásban itt teremjenek a szemem előtt, különben
mindjárt vasra veretem a gazembereket!
Itt a hajdu leugrik a bakról, odaszalad a két emberhez, s tudtukra adja,
hogy rögtön jelenjenek meg a tekintetes szolgabiró ur előtt, mert
különben lesz ne-mulass.
Mit volt mit tenni a két embernek, ott voltam, a hol mondták, ugy
láttam, mint most, kalap levéve odasompolyogtak a kocsihoz.
– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy
hínak?
A két ember elmondja, hogy ennek meg ennek.
– Honnan jöttök?
– Pestről, felelt a hazug.
– Hazudsz, gazember, hisz Pest-felé mentek!
– Jaj, kérem alásan, valamit ott felejtettünk, hát azért megyünk, felelt
a másik.
– Hát mi ujság Pesten? kérdi tovább a szolgabiró.
– Ott bizony, instállom alásan, nincs egyéb, felelt a hazug, mint akkora
madarat mutogatnak, hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége
Pesten van, a másik pedig Budán.
– Ejnye kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej,
Jancsi, hegedülj csak 25-töt ennek a gazembernek a farára!
Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt
hegedültek el rajta, mint a peták.
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját a mint dukál, odalép a kocsihoz
s azt mondja a szolgabirónak:
– Megkövetem alásan a tekintetes urat, de én ezt abba nem hagyhatom,
hanem a királyhoz apellálok, hogy a tekintetes ur engem minden igaz ok
nélkül huszonötig veretett.
No erre a szolgabiró nem szólt semmit, hanem a másikhoz fordult,
mondván:
– Hát te gazember, igaz-e az, hogy Pesten olyan nagy madarat mutogatnak,
hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik pedig
Budán, he, felelj rögtön erre a kérdésemre?!
– Megkövetem alásan a tekintetes szolgabiró urat, felelt a szót szóra
mondó, – én Pesten akkora madarat nem láttam, mely ha kiereszti a két
szárnyát, az egyik vége Pesten, a másik pedig Budán, hanem láttam akkora
madártojást, hogy 24 ember 7 öles vas ruddal hengergeti.
Itt a szolgabiró gondolkozóba esik s mondja magában: oly nagy madártojás
és olyan nagy madár, hát ki tojta volna azt a nagy tojást, ha nem az a
nagy madár, már igaz… Mondom, alighogy ezt elgondolta magában, azt
mondja a hazugnak:
– Édes jó barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem ha
elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne, itt van, adok 100
forintot kongóban.
A hazug elvette a 100 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak adta,
a szolgabiró pedig tovább ment.
Itt volt már a hazugnak 25 mogyorófa-pálczája a farán és 50 forintja a
zsebben s azzal tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek tulonnan túl, innenen innen, egyszer
elől-utol találja őket a viczispán. Ennek is igen gyanusnak tetszett a
két ember, azért megállitja a hintót s azt mondja a huszárjának, szót
szólván:
– Hallod-e Jancsi – mert igy hitták a huszárt – nézd csak, amott megyen
két bojnyik-forma ember! azok alkalmasint zsiványok lesznek: azért fogd
fülön őket s hozd a szemem elé.
Itt a huszár leugrik a bakról, szalad a két ember után, hogy álljanak
meg, mert a nagyságos viczispán ur hivatja.
Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odasompolyogtak
a hintóhoz levett kalappal.
– Hát gazemberek, kezdé beszédét a viczispán, mert a szemetekből olvasom
ki, hogy azok vagytok, hát hogy hínak titeket?
A hazug és a szót szóra mondó mondja, hogy ennek meg ennek.
– Hát honnan jöttök? kérdi a viczispán.
– Pestről, felelt a hazug.
– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek!
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 7
  • Parts
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 1
    Total number of words is 4402
    Total number of unique words is 1221
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 2
    Total number of words is 4331
    Total number of unique words is 1207
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 3
    Total number of words is 4408
    Total number of unique words is 1511
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    53.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 4
    Total number of words is 4438
    Total number of unique words is 1424
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 5
    Total number of words is 4370
    Total number of unique words is 1332
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    48.5 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 6
    Total number of words is 4257
    Total number of unique words is 1648
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    44.2 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 7
    Total number of words is 4393
    Total number of unique words is 1502
    36.0 of words are in the 2000 most common words
    47.1 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 8
    Total number of words is 2592
    Total number of unique words is 904
    41.0 of words are in the 2000 most common words
    51.5 of words are in the 5000 most common words
    57.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.