Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 5

kivánczorgott a kastélyból, hát csak ekkor vette észre, hogy a
mutató-ujján ott van ám a karika-gyűrü.
Aztán a Jó-fiu valahogy csak elténfergett a hajóra, fölkereste jó
tátoslovát, de már ekkor se nem szólt, se nem beszélt, hanem szótlanul
lerogyott a szalmaágyra, mely ugy a szögletben állott.
Itt a tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odamén fölibe, háromszor rálehelt
s ime, annak azonnal, mintha ketté vágták volna, minden fájdalma elmult
és csendes álom szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a
tátosparipa fölkeltette, azt találja neki mondani:
– Édes lovam, minek háborgatsz, mikor oly jól aludtam s oly szépet
álmodtam.
– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most láss a
dolgod után. Eredj be harmadszor is abba a nagy kastélyba s szinte azon
az uton és módon, mint a két első gyűrüt elhoztad, hozd el a harmadikat
is, – majd meglátod, hogy a harmadik gyűrü, mely a középső ujjadra
magától fölpenderül, oly gyöngyörves lesz, hogy annak a két első fia sem
lehet; de meg is zsákol érte a szép leány ugy, hogy alig birsz kijőni a
magad lábán; mert most is háromszor intéz hozzád beszédet, de te egy
árva szót se válaszolj, különben én is, te is és az egész hajós nép itt
veszünk gonoszul. De még azt is akarom mondani, hogy jó eleve hadd meg a
hajósoknak, hogyha délutáni két órára ki nem jösz a nagy kastélyból,
tüstént menjenek be érted s hozzanak ki.
A Jó-fiunak minden kedve elment a bemenéstől s oly savanyu képet vágott,
mintha vadalmába harapott volna; be is akart volna menni meg nemis, de
mégis bement, s ugyanazon az uton és módon eljutott a kastély ebédlő
szobájába, hol már két személyre meg is volt teritve az asztal. Leül az
egyikhez s hozzálátott az evéshez.
Csak eszik, csak eszik, egyszer az asztalra egy karika-gyűrü pördül,
hármat fordul s leánynyá változik, még pedig olyanná, hogy olyant a
Jó-fiu sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott. A két első leány
is szép volt, de ez még kétszerte szebb, de el is állott a Jó-fiu
szeme-szája mint a juhnak, és kés, kanál, villa kiesett a kezéből.
– Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen
vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben; mert tudom
ugyis, hogyha nem mondod is, hogy értem jöttél?!
A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott a széken, de azért
egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
Csak eszik, csak eszik, de a leány is kinálgatja szép szavával:
– Egyél-igyál, lakj jól, szivem szive, mert ugyis tudom, ha nem mondod
is, hogy messzi földről jősz, megéheztél.
A Jó-fiu ujra, másodszor sem válaszolt, hanem izgett-mozgott a széken,
mintha parázson ült volna s az evés-iváshoz látott.
Mikor vége volt a papos ebédnek, a szép leány harmadszor is megszólalt,
mondván:
– Most szivem aranyos bimbója, a tiéd vagyok; itt van karcsu derekam,
öleld meg.
A Jó-fiu, mint tátosparipája meghagyta, harmadszor sem válaszolt,
megharagszik ezért a szép leány, neki esik a hajának, tépi mint a
kendert, majd agyba-főbe veri s ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány
azt a nagy erős embert, hogy az leesett a földre, vérbe-fagyba hagyva
ott fetrengett, de a leány még ott is ütötte-verte. Itt eljön a két óra
is, de a Jó-fiu még akkor is ott hevert a pádimentomon vérbe-fagyba
hagyva.
A hajóslegények ezért tanakodnak s mondogatják: egy óra, fél kettőre,
két óra, már nem jön, már nem jön, menjünk be érte.
Ugyis lett; be is mentek s ugy hozták ki, mintegy darab fát s aztán a
Jó-fiut lefektették a szalmaágyra.
Itt a tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odamén fölibe, rálehel háromszor
s ime az, mintha ketté vágták volna, azonnal jobban lett és csendes álom
szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a tátosparipa
fölkeltette, csak ezt mondta a Jó-fiu:
– Minek keltettél fel édes lovam, mikor oly jól aludtam s oly szépet
álmodtam?
– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, most láss a dolgod
után: szedjük fel a sátorfánkat s induljunk hazafelé. Mikor már azt
mondhatjuk, hogy otthon vagyunk: huzd le azt a három gyűrüt az
ujjaidról, pörgesd meg egyet-egyet háromszor, majd meglátod, hogy milyen
szép leányokká válnak azok.
Ugy is lett. – Fölszedték a sátorfájukat s hazafelé igyekeztek. Heted
napra azt mondhatták: itthon vagyunk. S ekkor a Jó-fiu lehúzta az
ujjáról a gyűrüket, egyet-egyet megpörditett háromszor s leánynyá
változtak.
– Hej, te emilyen-amolyan kutya, szólt a középen álló királykisasszony,
ki a legszebbik volt, elhoztál ugy-e?! de most mondd meg: magadnak
hoztál-e vagy másnak?
– A kék királynak hoztalak.
– Sohse leszünk mink az övé!… azért kutya, megjátszunk még veled!
No jól van, ez abba maradt. Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu már
megérkezett, pedig hét esztendőre való eleséget vitt magával. Meghallja
ezt a vörös vadász, ki a Jó-fiu irigye volt. Azért irigykedett pedig
reá, hogy a fővadász mesterségét az nyerte el, nem ő. Mondom, hogy
meghallja a vörös vadász, hogy már itt a révben van a Jó-fiu, ennek se
kell több, beállit a királyhoz.
– Fölséges király! kezdé beszédét a vörös vadász, ujságot mondok, még
pedig nagyot: itthon van a Jó-fiu, pedig hét esztendőre való eleséget
vitt el magával.
– Eredj, szaladj a révbe, mondd a Jó-fiunak, hogyha elhozta a három
leányt, rögtön vezesse föl a rezidencziámba.
Leszalad a vörös vadász a révbe, mondja a Jó-fiunak, hogy mit üzent a
király. A Jó-fiu még ekkor is ugy a szalmaágyon heverészett. Azt találja
mondani a Jó-fiu a vörös vadásznak:
– Menj vissza, mondd meg a királynak, hogyha ő is oly hosszu utat
akasztott volna a nyakába, mint én: ő is pihenne még.
Visszamegyen a vörös vadász a király szine elébe s a Jó-fiut erős
kegyetlenül elvádolta, hogy igy nem jön, ugy nem jön, hogy igy nem
engedelmeskedik, ugy nem engedelmeskedik.
Itt lelkem teremtette, megharagszik a kék király, s nagy léptekkel
megindul a hajó felé. Itt a Jó-fiu a király elébe vezeti a három
világszép királykisasszonyt, kiknek a láttára egészen megjuhászodott a
kék király.
A kék király aztán fölvezette a három világszép király kisasszonyt a
maga szobájába, hol az egyiket meg akarta ölelni, de az elfordult tőle,
mondván:
– Hahó, király, nem addig van az! mindaddig nem leszünk mi a tieid, mig
a mi rezidencziákat ide el nem hozod s ennek a te rosz viskódnak
tetejében három aranyhajszálra föl nem állitod!
– De hogy hozzam én azt el s hogy állitsam fel? ki fogja azt
megcselekedni?
– Majd megcselekszi az a kutya, a ki bennünket ide hozott.
– Hej, fővadász, állj elő, lekiáltott a kék király az ablakából a
Jó-fiunak.
– Jelentem alásan, itt vagyok.
– Hallod-e te fővadász – vesztél volna az anyádnál! – addig megállásod
se legyen, se ne egyél, se ne igyál, mig a három királykisasszony
kastélyát ide el nem hozod s három aranyhajszálra az én kastélyom
hegyébe föl nem állitod; különben, ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog
vastagabb végét!
Itt a Jó-fiu nagy szomoruan kiténfergett a szobából s jó lovához
bandukolt.
– Mi bajod van kedves gazdám, mi epeszti a szivedet?
– Haj, jobb ha nem is kérded, nagy az én bajom, nagyobb a sz. Gellért
hegyénél, mikor az a kutyának való király azt parancsolta, hogy addig
megállásom se legyen, se ne egyem, se ne igyam, mig a három
királykisasszony kastélyát ide el nem hozom s három aranyhajszálra a
rezidenczia tetejére föl nem állitom.
– Ha csak ez a bajod, felelt neki a tátosparipa, ennél kisebb gondod is
nagyobb legyen, csak eredj vissza a királyhoz s kérj tőle egy
félesztendei eleséget, az én számomra pedig egy véka zsarátnokot.
A Jó-fiu visszamegyen a királyhoz s kért tőle fél esztendőre való
eleséget és egy véka zsarátnokot. A király adott neki.
Itt a Jó-fiu megint hosszu útra indult, megint a tenger szinén evezett.
Csak mén, csak mendegél, egyszer a tátosparipa egyet rugott, a Jó-fiu
pedig, hogy meghallotta, azonnal a lovánál termett.
– Mi bajod van, kedves lovam?
– Nekem semmi sincsen, csak neked ne legyen; de ha a tanácsomra
hallgatsz, még a hajadszála sem görbül meg: vedd elő csak azt a kis
sípot, melylyel a 12 Igaz jó minap megajándékozott, fuj belé, majd
megjelenik annak a hangjára a 12 Igaz, majd kérdik tőled, hogy mit
parancsolsz kedves gazdánk és ekkor neked csak ez legyen szód és
mondásod: nem egyebet, mint azt, hogy a világszép három királykisasszony
kastélyát, ugy a hogy van, vigyétek el a kék király birodalmába s
állitsátok fel három aranyhajszálra a rezidenczia hegyébe; de elébb a 12
Igazt vendégeld meg azzal, a mi csak a hajón van és ha kérdik, hogy
mivel tartoznak, egy kis krajczárt se fogadj el tőlük. Majd kinálnak ők
téged aranynyal és ezüsttel, de te csak ugy cselekedjél, mint a hogy én
parancsolom.
Itt a Jó-fiu felmegyen a hajó tetejére, előveszi a kis sípot, belefúj,
hát nagy zúgás, csörömpölés és csattogás között azonnal ott termett a 12
Igaz, meglepik a hajót mint a madarak és enni-inni kérnek. A Jó-fiu, a
mi csak a hajón volt, már mint a félesztendei eleséget mind odadta a 12
Igaznak, kik aztán, mikor jóllaktak, azt kérdik tőle:
– Mivel tartozunk?
– Semmivel, felelt a Jó-fiu, meg van ezért már régen fizetve.
– Kivánj annyi aranyat-ezüstöt, a mennyit csak elbir a hajód, mégis
kifizetjük.
– Minek volna nekem az arany és ezüst? csak a bajom gyülnék meg vele!
– No jól van, válaszolt a 12 Igaz, már látjuk, hogy kivel van dolgunk:
azért mit parancsolsz kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt, hogy a világszép három királykisasszony
rezidencziáját, ugy a hogy van, mindenestül, még ez éjjel vigyétek el a
kék király birodalmába s annak a kastélya tetejére három aranyhajszálra
állitsátok fel.
– Jól van, válaszolt a 12 Igaz, meglesz, csak te menj bátran haza s
mikorára hazaérsz, már akkor a világszép három királykisasszony
rezidencziája is ott lesz a maga helyén.
Ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, csörömpölés és csattogások között
eltávozott, a Jó-fiu pedig hazafelé forditotta a szekere rúdját s
mikorára hazaért, már ott volt a kék király kastélya tetején a világszép
király kisasszonyok rezidencziája három aranyhajszálra felállitva.
Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu már megérkezett, pedig fél esztendőre
való eleséget vitt magával.
Meghallja ezt a vörös vadász, a Jó-fiu irigye, izibe beállit a kék
királyhoz s csak elkezdi:
– Fölséges király! ujságot mondok, még pedig nagyot: itthon van a
Jó-fiu, pedig félesztendei eleséget vitt el magával.
– Eredj, szaladj a révbe, mondd meg a Jó-fiunak, hogy hivatom s jőjön
fel a rezidencziámba.
Leszalad a vörös vadász a révbe, mondja a Jó-fiunak, mit üzent a király.
A Jó-fiu még ekkor is az ágya szalmáját nyomta. Azt találja mondani a
Jó-fiu a vörös vadásznak:
– Menj vissza, mondd meg a királynak, hogy mindjárt megyek; különben
hogyha ő is oly hosszu utat akasztott volna a nyakába, mint én: ő is
pihenne még.
Visszamegyen a vörös vadász a kék királyhoz s a Jó-fiut erős kegyetlenül
elvádolta, hogy ezt mondta, hogy azt mondta, hogy igy nem akar, hogy ugy
nem akar engedelmeskedni.
Itt lelkem teremtette, megharagszik a kék király, erős léptekkel
megindul a hajó felé; de már ekkor a Jó-fiu ép szemközt jött reá, kinek
azt találja mondani a király:
– Hát te ilyen, amolyan bestiája, mit üzentél nekem? elvégezted-e azt, a
mit rád parancsoltam?
– Tekintsen csak fölséged a rezidenczia fölé.
Odanéz a király, hát látja, hogy a világszép királykisasszonyok
rezidencziája három aranyhajszálon már ott áll a kastélya felett. Ennek
se kell több, izibe visszafordul s egyenesen a három királykisasszonyhoz
nyitott be.
– No szivem szép szerelmei, teljék szivetek kivánsága, már itt van a
rezidencziátok; de most már csak az enyimek vagytok?!
S ezzel a vén kék király meg akarta ölelni az egyiket, de az elfordult
tőle, mondván:
– Hahó király, nem addig van az! majd odafent leszünk a tiéd, de elébb
átköltözünk a mi rezidencziánkba.
S ezzel a három világszép királykisasszony azonnal fölkerekedett,
szedték-vették a sátorfájukat, hogy fölmennek a maguk rezidencziájába.
A világszép három királykisasszony elől ment, a kék király pedig utánuk.
Itt lelkem teremtette, egyszer csak előáll egy aranygarádics, melyen a
három kisasszony izibe felfutott. A kék király is fel akart menni, de az
aranygarádicsot nem találta, elvesztette a szeme elől. A három
királykisasszony csak onnan felülről nevette, hogy mint tapogatózik a
kék király – hasztalanul; mert az aranygarádics nyom nélkül, a hogy
előállt, ugy el is tünt, csak az egyik királykisasszony kiáltott neki le
ilyeténképen:
– Hallod-e, te vén bolond kék király, mindaddig nem leszünk mi a tiéd:
mig az élet és halálnak vizéből nem ihatunk, mig azokból egy-egy
kőkorsóval nem hozol nekünk.
– De ki hozza azt el? kérdé a vén király.
– Majd elhozza az a kutya, a ki bennünket ide hozott.
– Hej fővadász, állj elő! kiáltott a király a mi Jó-fiunknak.
– Jelentem alásan, itt vagyok.
– Hej, te emilyen amolyan kutya – vesztél volna az anyádnál – mindaddig
se ne egyél, se ne igyál, mig az életnek és a halálnak vizéből egy-egy
kőkorsóval nem hozasz; különben ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog
vastagabb végét.
Itt a Jó-fiu nagy szomoruan kiténfergett a szobából; mert azt se tudta,
hogy merre van az ajtó s egy üveges almáriomba nyitott be, csak mikor a
fejét megütötte, tudta, hogy hányadán van a dolog s aztán jó lovához
vánczorgott.
– Mi bajod van kedves gazdám; mi epeszti a szivedet?
– Haj, édes lovam, jobb ha nem is kérded; nagyobb az én bajom mint a Sz.
Gellért hegye s jobban nyomja a szivemet, mintha az feküdnék rajta!… hát
az imént a király maga elé hivatott s ekkor azt mondta nekem: hogy addig
se ne egyem, se ne igyam, mig az életnek és a halálnak vizéből egy-egy
korsóval nem hozok.
– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak eredj
be a királyhoz s kérj tőle egy fél esztendőre való eleséget, az én
számomra pedig egy véka zsarátnokot.
Itt a Jó-fiu visszamegyen a királyhoz s kér tőle egy fél esztendei
eleséget és egy véka zsarátnokot. A király adott neki, csakhogy aztán
itt legyen az életnek és a halálnak vize egy-egy kőkorsóban.
Ezzel a Jó-fiu ujra elindult a sik tengeren hetedhét ország ellen,
egyszer a tátosparipa egyet dobbantott, a királyfi pedig azonnal ott
termett.
– Mit parancsolsz kedves lovam?
– Nem egyebet, mint azt: fujd meg csak a te kis sípodat, majd
megjelennek előtted a te szolgáid, a 12 Igaz s majd kérdik tőled: mit
parancsolsz édes gazdánk és ekkor neked csak ez legyen szód és mondásod:
nem egyebet, mint azt, hogy hozzatok nekem az életforrásból egy korsó
vizet, ugyszinte a halálforrásból is s azok azt menten teljesitik; de
elébb vendégeld meg őket amugy magyar miskásan és ekkor majd kérdik
tőled: mivel tartozunk; de te erre csak ezt feleld: semmivel, ugyis meg
van már azért fizetve.
Itt a Jó-fiu fölmegyen a hajó tetejére, belefuj a kis sípba, hát nagy
zúgás, zörgés és csattogás között imhol jön a 12 Igaz s enni-inni
kérnek.
A Jó-fiu adott nekik annyit, a mennyi a bőrükbe fért, ugyannyira, hogy a
félesztendei eleségből itt-ott maradt valami vagy semmi; s ekkor kérdik:
– Mivel tartozunk?
– Semmivel, válaszolt a Jó-fiu, meg van már azért fizetve.
– Kivánj aranyat ezüstöt annyit, a mennyit csak a hajód elbir s azonnal
kifizetünk.
– Minek lenne nekem az arany és ezüst, csak a bajom gyülne meg vele.
– Már látjuk, hogy kivel van dolgunk, azért azt kérdjük tőled: mit
parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt: hogy hozzatok az élet- és halálforrásból
egy-egy kőkorsó vizet.
Alig hangzott el a parancs, már ott állt a két kőkorsó, az egyikben volt
életviz, a másikban pedig halálviz.
S ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, zörgés, csattogás között eltávozott, a
Jó-fiu pedig hazafelé forditotta a szekér rúdját s harmad napra azt
mondhatták: itthon vagyunk.
Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu hajója megérkezett. Meghallja ezt a
vörös vadász, tüstént beállitott a király elé s azt mondja neki:
– Fölséges úr! ujságot mondok, még pedig nagyot: a Jó-fiu megérkezett,
pedig félesztendőre vitt eleséget.
– Tüstént szaladj a hajóra, mondd meg neki, hogy rögtön jőjjön a szinem
elébe.
Hej, a vörös vadász sem rest, izibe leszalad a tenger partjára, fel
egyenesen a hajóra, fölkeresi a Jó-fiut s elmondja neki, hogy mit üzent
a király. A Jó-fiu erre csak azt találta mondani:
– Menj vissza a királyhoz, mondd meg neki, hogy egyszeribe ott leszek;
különben ha ő is oly hosszu utat akasztott volna a nyakába mint én: ő is
pihenne még.
Visszamegyen a vörös vadász a kék királyhoz s a Jó-fiut erős kegyetlenül
elvádolta, hogy az ezt mondta, azt mondta, hogy az igy nem akar, ugy nem
akar engedelmeskedni.
Itt lelkem teremtette, megharagszik a vén kék király, kezébe veszi a
botját, egy nagy köpönyeget akasztott a nyakába, s maga ballagott le a
hajóhoz; de már ekkor a Jó-fiu elébe jött, kezében hozván a két
kőkorsót.
– Hát te ilyen olyan bestiája, mit üzentél nekem?
– Nem üzentem én felségednek egyebet mint azt: hogy egyszeribe ott
leszek; különben ha ő is, már mint fölséged, oly hosszu utat akasztott
volna a nyakába, mint én: ő is pihenne még.
– Hisz a vörös vadász ezt mondta, azt mondta.
– Hazudott a kutya, különben szaváról ismerik meg a harist, ő kigyelme
régóta irigyem, hogy miért, miért nem, azt csak a jó Isten tudja.
– Tüstént karóba húzatom a gazembert!
S a kék király akkép cselekedett, mint mondá; a vörös vadászt
lefülelték, karóba húzták, vérét a föld itta, husát a kutya ette, csak a
feje száradt ki a verőfényes napon, de legalább igy nem fog többé neki
fájni, mert nem lesz nyers.
Itt a kék király kezébe vette a két kőkorsót s felkiáltott a világszép
királykisasszonyoknak:
– Szivem szép szerelmei, teljék szivetek kivánsága: itt van az életnek
és halálnak vize egy-egy kőkorsóban; de most már csak az enyimek
vagytok.
– Hahó, vén kék király, nem oda Buda! mindaddig nem leszünk mi a tiéd,
mig magadat össze nem apríttatod és e vizzel valamelyikünk meg nem
öntöz.
– De szivem szép szerelme, hogy cselekedjem én azt meg?
– Majd megcselekszi az, a ki idehozott bennünket.
Már ekkor nem mondta a világszép királykisasszony ezt a szót: „az a
kutya“…
– De, folytatá tovább a világszép királykisasszony, hogy meglásd mind
te, mind az a másik, hogy semmi bántódástok nem lesz, próbául
megengedjük, hogy elébb a Jó-fiu tátosparipáját apritsák össze.
Mit volt mit tenni a Jó-fiunak, ki kellett vezetni jó tátoslovát, majd ő
maga sziven szúrta, minden vérét egy edénybe szedte, a husát pedig
diribról darabra vágta, majd az összeapritott húst a felfogott vérrel
leöntözte. A három királykisasszony ugy az ablakról nézte, hogy mit
mivel a Jó-fiu, majd az egyik a három közül izibe leszaladt az
aranygarádicson, kezébe vevén az egyik kőkorsót, melyben életviz volt és
az összeapritott tátosló husára néhány cseppet öntött, s ime! a hús és
vér közül kiugrik egy gyönyörüséges gyöngy-adta 24 éves ifju,
aranyhajjal, aranyfoggal s neki esik a leánynak, meg akarta ölelni és
csókolni, de az elfordult tőle s mint a nyil felszaladt az
aranygarádicson, de mégsem állhatta meg, hogy vissza ne tekintsen a szép
ifjura s ekkor ezt kiáltotta vissza neki:
– Hahó, szép ifju, nem te ülsz az első székbe, nem téged illet a
választás, hanem azt, a ki bennünket idehozott.
S ezzel a szép ifju a Jó-fiuhoz fordult s azt mondja neki:
– Hallod-e hű bajtársam, Jó-fiu! Én neked sokkal tartozom, hogy a ló
képéből megszabaditottál, mert azelőtt én is csak oly ép kézláb voltam,
mint te, de egy boszorkány megigézett, megbabonázott, lóvá változtatott,
most pedig – hála Isten! – ismét visszanyertem elébbi formámat: azért
itt van parolás tenyerem, hogy örökké hű bajtársad leszek, soha a bajban
el nem hagylak, mert én is csak oly királyfi vagyok, mint te; – de elég
legyen a szóból ennyi, most a dologra: vetkőzzél csak te is le, szúrd
sziven magad, majd én minden csepp véred fölfogom, husodat pedig
összeapritom, – majd te hozzád is leszalad egy királykisasszony, majd
téged is megöntöz az életvizből, eddig is csinos fiu voltál, de akkor
7-szerte csinosabb leszesz.
Mit volt mit tenni a Jó-fiunak, ráadta a fejét, levetkőzött, sziven
szúrta magát, omló piros vérét felfogta a tátoslóból lett királyfi, ki
aztán annak a husát összeapritotta s a vérrel meglocsolta.
A három királykisasszony most is az ablakban állott, majd az egyik a
három közül izibe leszaladt az aranygarádicson, kezébe kapta az egyik
kőkorsót, melyben szinte életviz volt és az összeapritott húsra egy pár
cseppet kiloccsantott s ime, a husból és vérből kiugrik egy gyöngyadta
gyönyörves királyfi aranyhajjal, aranyfoggal. Eddig is szép volt a
Jó-fiu, de most hétszerte szebb, ki neki esik a világszép
királykisasszonynak, meg akarja ölelni és csókolni, de az elfutott
előle, felszaladt az aranygarádicson a három aranyhajszálon álló
rezidencziába, de mégsem állhatta meg, hogy vissza ne tekintsen és ekkor
ezt kiáltotta vissza:
– Hahó, szivem szép szerelme! igaz, hogy te ülsz az első székben, téged
illet az elsőség, mert te hoztál ide, de hármunk közül kell választanod.
A vén kék király az ablakból nézte, hogy mit cselekszik a tátosparipa és
a Jó-fiu, ő is végre ráadta a fejét, hogy őt is szúrják sziven, omló
piros vérét fogják fel, husát apritsák össze, s aztán őt is hagy öntözze
meg az egyik királykisasszony.
Ugyis lett. – Őt is sziven szúrták, omló piros vérét felfogták, husát
összeapritották, majd a vért a husra öntötték.
A három királykisasszony az ablakból nézte, hogy mi történik a vén kék
királylyal, végre egyik a három közül izibe leszaladt az
aranygarádicson, kezébe kapta a kőkorsót, de ebben nem élet, hanem
halálviz volt, melyből egy pár cseppet öntött az összeapritott husra s
ime, a kék királynak még a csontja is porrá égett, hamuvá lett.
S ekkor a másik két királykisasszony is lejött az aranygarádicson s
mindhárman összefogóztak, a Jó-fiu elébe léptek, mondván:
– Most már válaszsz közülünk.
Az a világszép királykisasszony, a ki jobbról állott, ugyszinte az is, a
ki balról volt, fejük billentésével a középsőre mutattak, hogy azt
válaszsza. Csakugyan a Jó-fiu azt is választotta, már mint a középsőt,
de ez is volt a legszebb mindhárom között, jóllehet alig lehetett
kűlönbséget köztük tenni, mert mind ruhára, mind termetre, mind
szépségre igen egyformák voltak. A tátosparipából lett királyfi a jobb
oldalon álló királykisasszonyt választotta, mert ennek a személye
tetszett személyének legjobban, a harmadik királykisasszony végre a
fővezérnek nyujtotta a kezét.
Aztán lakzit laktak, bezzeg volt lé, meg lé, boldog volt az, a kinek egy
kanállal is juthatott.
A kék király holta után a Jó-fiut választották meg királynak, ki a
feleségével együtt él, ha meg nem halt.


A VILÁGUL SZALADT SZEGÉNY EMBER.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége. Itt az ember olyan
szegény volt, hogy még kenyérben sem evett eleget; semmije se volt a
világon, csak egy rozsdás fejszéje. Ezzel kereste kenyerét.
Most is az erdőre ballagott fát vágni, vállán volt a rozsdás fejsze. A
mint mén mendegél, elő-utó-talál egy koldusasszonyt, kinek három
neveletlen gyermek volt a karján, kiket út mellett kért alamizsnával
táplálgatott. A három neveletlen gyermek mind egyvivásu volt; egyszerre
látták meg Isten verőfényes napját, bár az nekik szomoruan világitott.
A koldusasszony alamizsnát kért a szegény embertől; de az nem adott
neki, minthogy nemis volt, sőt rádásul jól összeteremtettézte, hogy te
ilyen olyan paráznája, hogy mersz emberek szeme elé kerülni, hisz
világéltemben sohse hallottam, hogy egy asszonyi állatnak egyszerre
három porontya is lehessen?!
– No szegény ember, felelt neki a koldusasszony, fizessen meg neked az
Isten érdemed szerint s adjon a te feleségednek, egy hassal háromszor
annyit!…
No jól van, ez abba maradt. A szegény ember nagy boszusan kiballagott az
erdőre fát vágni, a koldusasszony pedig tovább is ott kéregetett
alamizsnát az út mellett az arra járó-kelőktől.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, a szegény ember hazakerül az erdőről, bemegyen a szobába s le
akar ülni a tűz-loczára, de a bábaasszony – mert közbe légyen mondva, a
feleségét ép várandós állapotban hagyta – rárivalkodik nagy mérgesen:
– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
A szegény ember odább húzódott, ujra le akar ülni, de a bábaasszony
ismét rárivalkodik nagy mérgesen:
– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
A szegény ember azt se tudta, hogy hányadán van, ismét odább húzódott,
le akar ülni patkára; de a bábaasszony ismét rárivalkodik nagy mérgesen:
– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
Igy a szegény ember kilencz helyre akar leülni, de a bábaasszony
mindenütt rárivalkodott, mondván:
– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
Megijed a szegény ember, hogy már az egész szobája tele van
gyermekcsékkel, világul szaladt, a hátára vette az erdőt s belőle soha
többé ki nem jött. Itt igazán volt ember, nincs ember!
Itt az egész országban hire futamodik, hogy itt meg itt, ebben meg ebben
a faluban egy szegény asszonynak egyszerre kilencz gyermeke lett;
ugyannyira, hogy még magának a királynak is eljutott a fülébe.
Ennek sem kell több, felöltözködött paraszti ruhába s fölkereste a
szegény asszonyt, hogy hagy lássa, vajjon igaz-e az, a mit a hir beszél.
A király ép szemközt találta a bábaasszonyt, ki már tiz sorjával is
bejárta a falut, de komának senkise akart eljőni.
– Honnan-honnan bábaasszony? kérdi a paraszt ruhába öltözött király.
– Jobb ha nemis kérdi nagy jó-uram, felelt a bábaasszony, tiz sorjával
is bejártam a falut, de ennek a szegény asszonynak mégse kaptam komát!
– Ha csak az a baj, majd leszek én.
S a király lett a szegény asszony komája, ki ajándékképen mindegyik
keresztfiának egy-egy telket adott.
Itt a szegény asszonyból olyan gazdag lett, hogy csak párját kellett
volna keresni, de ha keresték volna is, mégse találtak volna, ki aztán a
gyermekeket, mikor azt az időt elérték, iskolába járatta s mindegyiknek
egyforma ruhát csináltatott.
A kilencz fiu csak jár az iskolába, csak jár, hát hallják, hogy a
többieknek édes apjuk és édesanyjuk is van, nekik pedig csak édesanyjuk.
Ez a legkisebbik fiu fejébe nagy szeget ütött, azért kérdést intézett
tubus szüléjéhez, mondván:
– Ugyan tubus szüle, nem felelne egy kérdésemre?
– S mi lenne az, édes fiam?
– Az biz nem egyéb, csak az, hogy van az, hogy a többi gyermekeknek
édesapjuk és édesanyjuk is van, nekünk pedig csak édesanyánk?
– Hahó kis fiam, jobb ha nem is kérded: nektek is volt édes apátok,
hanem mikor fájdalommal a világra szültelek és hogy kilenczen voltatok,
ezen annyira megijedt, hogy itthagyott engem a fa-képnél, s világul
szaladt. Tán még most is itt tengődik ebben a nagy vadon erdőben, hogyha
azóta a vad állatok meg nem ették.
– De nem azt mondom én, tubus szüle, hanem azt, hogy mi kilencz
testvérek elindulunk abba a nagy vadon erdőbe édesatyánk fölkeresésére.
Mit volt mit tenni a gazdag asszonynak, erőnek erejével csak nem
tarthatta őket vissza, a kilencz fiut tehát utnak eresztette édesatyjuk
fölkeresésére. De mielőtt elmentek volna, a legkisebb fiu, mint a kinek
legtöbb esze volt, csináltatott a vargával olyan csizmát, de csak egyet,
melybe az embernek mindkét lába belefért.
Mikor a nagy csizma készen volt, a kilencz fiu elindult ország
világszerte édesapjuk fölkeresésére.
Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, hét esztendeig, hét
hónapig, hét napig, egyszer egy forrás partjához értek.
Mikor ideértek, megszólal a legkisebb, szót szólván:
– Hej, álljatok meg édes testvéreim, igyunk ebből a forrás-vizből s
aztán mosakodjunk meg benne.
Az öregebbek szót fogadtak, megálltak, leszálltak a paripákról s ittak a
forrás-vizből. Ime! a viztől mind kihullt a foguk s aranyfogak nőttek