Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 4

Total number of words is 4438
Total number of unique words is 1424
35.1 of words are in the 2000 most common words
47.4 of words are in the 5000 most common words
53.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Köszönöm… Ejnye, be szép pikszise van, mutassa csak, be szeretném: itt
van adok én érte egy másikat. S ezzel a királyfi csakugy tréfából
odadobta a szakácsnénak a rozsdás pikszist. A szakácsné azt gondolta,
hisz csak tréfál a király, majd visszaadja s ezzel a rozsdás pikszist
odahajitotta az ablakba.
Pedig ép ekkor lépett be a konyhába a szakácsné anyja, ki boszorkány
volt. A vén banya kezébe veszi a rozsdás pikszist, felnyitja a tetejét,
kiugrik belőle a 12 Igaz, mondván:
– Mit parancsolsz, vén banya?
– Azt parancsolom, szólt a boszorkány, azt parancsolom, hogy azt a
fényes várat, meg azt a szép kertet, melyet ott azon a hegyen
fölépittettetek: vigyétek mindenestül magammal együtt a veres tenger
kellős közepén levő 7-ik szigetbe, csak ezt a pokol pozdorjafit, – már
mint a zultánfit – hagyjátok itt a faképnél.
A 12 Igaz azonképpen cselekedett. Még azon éjjel a várat és a szép
kertet mindenestül a hogy volt, elvitték a veres tenger kellős közepén
levő 7-ik szigetbe, csak a zultánfit hagyták a faképnél.
Itt a zultánfi másnap reggel hogy fölébredt, hát látja, hogy hoppon
maradt, – kínjában még ott is megvakarta, a hol nem viszketett s ekkor
kezébe akadt a rosz kóczmadzag. Izibe leoldja a derekáról s ime előtte
állt jó tátoslova, kérdezvén:
– Mi bajod van, kedves gazdám?
– Ne is kérdezd! nagy itt a baj! nincs párna, nincs feleség, nincs
fedél, nincs fejel[2] melyre lehajtsam a fejem.
[2] fejel: tájszó = vánkos.
– Ugy-e megmondtam, hogy csak a rozsdás pikszisre vigyázz, hogy arra
legyen neked minden gondod! Most már nincs egyéb hátra, mint amott árul
a piaczon egy kofa egy csipás málét, meg egy száraz görhőt és egy
penészes czipót: vedd meg mind a hármat.
A királyfi elment ahhoz a bizonyos kofához, megvette tőle a csipás
málét, a száraz görhőt és a penészes czipót s aztán visszament jó
tátoslovához.
– Hallod-e, kedves gazdám!
Most már nincs egyéb hátra, mint ülj fel a hátamra s menjünk a rozsdás
pikszis keresésére.
A zultánfi felült jó tátoslovára s mentek mendegéltek aztán hetedhét
ország ellen, egyszer a veres tenger partján szállottak le, hol egy vén
halász ott halászgatott a tengerparton.
– Adjon isten jó napot, édes öregapám!
– Fogadj isten zultánfi, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár sem jár?
– A réztetejü, kakaslábon forgó várat keresem: nem látta-e édes
apámuram, itt a tengerparton halásztában, mikor erre vitte 12 Igaz?
– Hahó királyfi, dehogy nem láttam? láttam biz én, hanem hamarább innál
te bablevest,[3] mégse érnél el oda, mert a veres tenger 7-ik szigetében
van az elrejtve, mert ahhoz lelkes állat nem férhet, mert az ugy meg van
babonázva. Ma három esztendeje éjfél táján vitte erre 12 Igaz, csakugy
zúgott, mint az ólmos eső, hogy a lármájára még magam is kiszaladtam.
Mikor szép verőfényes nap süt, ide is meglátszik rezes teteje ragyogása,
de ekkor se tetszik nagyobbnak mint egy csillag.
[3] t. i. hamarább belefulnál a vizbe.
A halász éjszakára magánál marasztotta a zultánfit, ki a lova parancsára
a csipás málét, a száraz görhőt és a penészes czipót az asztalra tette.
Itt lelkem teremtette! reggelre kelve a királyfi egyiket se találta a
maga helyén, de nem is találhatta; mert a málépogácsából: Piczi, a
görhővakaróból: Muczi és a brúgóból: Buczi lett s mind a három ott
nyüsgött a lábánál, csak a parancsszóra várt. Azzal pedig nem sokáig
késett a zultánfi, mert a kutyának, macskának és mókuskának erős
kegyetlenül megparancsolta, hogy a rozsdás pikszis nélkül sohse
kerűljenek a szeme elé.
A három állat aztán utnak indult s csakhamar elértek a veres tenger
partjára, hol a Buczi, a kutya, mint legokosabb azt mondja a
czimboráinak:
– Halljátok Piczi és Muczi! Üljetek fel a hátamra, majd lapátolom én a
vizet.
A macska meg a mókus felültek a kutya hátára, s az a négy lábával
lapátolta a vizet, s izibe elértek a vörös tenger hetedik szigetére, hol
a kutya kiúszott a sziget partjára s azt mondja a többinek:
– Czimborák! már én tovább nem mehetek, mert ugyse vennétek semmi
hasznomat, csak a károtokra lennék; hanem majd mindjárt leeresztik a hat
akós vedret, melylyel vizet szoktak felhúzni, üljetek belé, majd felvisz
az titeket s a konyhában ugorjatok ki.
Ugy is lett. – Mert nemsokára leeresztették a hat akós vedret, a macska
és a mókus beleültek s igy szerencsésen eljutottak a konyhába. Itt a
macska azt mondja a mókuskának:
– Hallod-e te Piczi pajtás! Mártsd be csak a te szép farkadat a
legsűrűbb moslékba, mert a vén banya amott fekszik a hetedik szobában a
kemencze-pánkon. A rozsdás pikszis pedig ott van mellette egy madzagra
kötve, melynek a végét mindig a szájában tartja. Majd te csapd az orra
alá a farkadat, erre az elprüsszenti magát, a madzagot elereszti, én
pedig azalatt felkapom a rozsdás pikszist s aztán illa berek, nád a
kert.
Ugyis lett. – A mókus belemártotta a farkát a legsűrűbb moslékba, s
aztán belopózkodtak a 7-ik szobába. A vén banya ott feküdt ugy a
kemencze-pánkon, mellette a rozsdás pikszis madzagra kötve, melynek a
végét a szájában tartotta. A mókusnak sem kell egyéb, hirtelen odaugrik,
orron üti a vén banyát, ki elprüszszentette magát, a madzagot
eleresztette s a macska szerencsésen elkapta a rozsdás pikszist. S most
illa berek, nád a kert, ki a konyhába, s ép ekkor eresztették le a hat
akós vedret, bele a vederbe s igy szerencsésen megszabadultak.
De most az volt a kérdés, melyikük vigye a rozsdás pikszist, mert
mindegyik akarta vinni.
A kutya azt mondta, hogy adják neki, mert az ő pofája elég tágas,
beteszi oda; de erre azt válaszolta a macska: „Nem adom biz én Buczi
pajtás, mert jólehet, hogy bagónak gondolnád s aztán vagy kiköpnéd, vagy
elnyelnéd, hanem én viszem.“ De erre ismét azt felelte a mókus: „Nem
viszed biz azt, mert jólehet, hogy valami halacskát meglátsz, utána
kapsz s beleejted a tengerbe, hanem én viszem.“ Végre abban állapodtak
meg, hogy vigye hát kettő: a macska meg a mókus.
Aztán felültek a Buczi hátára – a macska, meg a mókus tartotta a rozsdás
pikszist – s a kutya ujra lapátolni kezdte a vizet; de alig értek fele
utjára, jött egy nagy zajlás, a Piczi, meg a Muczi megijedtek és
beleejtették a tengerbe a rozsdás pikszist; de azért a Buczinak semmit
sem szóltak, nehogy lehajitsa őket a hátáról a tengerbe, csak mikor
kiértek a tulsó partra, akkor mondták, hogy nincsen pikszis.
Most mit tegyenek, hazamenni nem mertek, de különösen a macska szepegett
legjobban, mert mindent erre kentek-fentek. A mint ott búsulnak, hát
látja a macska, hogy egy aranyhalacska ott uszkál a viz szélén. A macska
sem rest, hirtelen odaugrik s megfogta az aranyhalat.
– Jaj, ereszsz el, szólt az aranyhalacska, a mit kivánsz, azt adok, mert
én vagyok a halak királya.
– Nem kivánok én egyebet, felelt a macska, hanem azt, hogy gyüjtsd össze
apádat, anyádat, minden pereputyostól együtt s add tudtokra, hogy egy
rozsdás pikszist ejtettem a vizbe s ha azt ki nem adjátok, a vizet
lecsapolom rólatok s tüzet rakok a hátatokon!
Ezzel a Muczi behajitotta a vizbe az aranyhalat. Az aranyhal pedig
mindjárt megverette a dobot, hogy egy óra alatt minden hal eleibe
rukkoljon, mert szörnyü veszedelem érheti a birodalmat.
A halak mindnyájan összegyülekeztek, csak egy sánta, korhely, részeges
hal hiányzott, mert a kujon most is ivott a korcsmában.
– Itt vagytok-e mindnyájan? kérdé a halkirály.
– Mindnyájan itt vagyunk, felelének a halak.
– Hát csak azt akarom mondani, hát csak azért doboltattalak össze, hogy
a mi országunkban egy rozsdás pikszis elveszett és ha mi azt két óra
mulva ki nem teszszük a szárazra itt meg itt: lecsapolják rólunk a vizet
és tüzet raknak a hátunkon: azért a ki megtalálta, adja elő.
Nagy lőn a halak országában az ijedelem, mert a rozsdás pikszist
senkisem lelte meg.
– Ugy hát még valakinek kell közülünk hibázni.
– Én hibáztam, felelt a sánta hal, mert erre a rosz lábamra nem tudok
ugy járni, mint mások, meg aztán csak annak a korcsmárosnak ne volna
olyan jó bora a ki lelke van, be danolhatnám, be tánczolhatnám van!
– Majd megtánczoltatlak én mindjárt, felelt az aranyhal, csak a rozsdás
pikszist ne add elő, ha megtaláltad!
– Biz azt én találtam meg, hanem két itcze borért beittam a korcsmában!
Az aranyhal rögtön elküldött a korcsmába s a maga pénzén, – egy
arany-pikkelyen – kiváltotta a rozsdás pikszist.
– Zsiros czethal, állj elő!
– Jelen vagyok, mondja a czethal.
– Ne itt van ez a rozsdás pikszis, menj el vele a tengerpartra ide meg
ide s lődd ki a szárazra.
A czethal aztán kilőtte a szárazra a rozsdás pikszist, a Muczi pedig
fölvette, hazaszaladt vele s odadta a királyfinak.
Itt a királyfi felnyitja a rozsdás pikszist s kiugrik belőle a 12 Igaz,
kérdvén:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Azt parancsolom, felelt a királyfi, hogy azt a várat, melyet a veres
tenger 7-ik szigetébe vittetek, mindenestül együtt vigyétek vissza a
régi helyére, hogy én holnap reggel a feleségem oldala mellett ébredjek
fel, a vén banyát pedig az én mostoha anyámmal és a Török-basával
egyetemben a pokolba vessétek, még pedig annak is a fenekére.
A 12 Igaz azonképpen cselekedett. – A kakaslábon forgó, réztetejü várat
mindenestül együtt visszavitték régi helyére, a vén banyát pedig a
mostohával és a Török-basával egyetemben ledobták a pokol mélységes
fenekére. Aztán a királyfi nagy boldogan uralkodott a feleségével együtt
s még most is élnek, ha meg nem haltak.


A JÓ-FIU.
Volt egyszer egy király s ennek egy áldott jó fiacskája, kiről még az
irigyei is csak jót tudtak mondani, de szerették is őt ugy, mint a
galamb a tisztabuzát, vagy még ennél is jobban: ezért a királyfinak, a
mért oly jó szive volt, nem volt egyéb titulája, mint a „Jó-fiu.“ Igy
hitták, igy nevezték, ugyannyira, hogy utoljára még a nevét is
elfelejtették s még a rezidencziában is Jó-fiu néven szólitgatták.
Itt lelkem teremtette, meghal a királyné, a Jó-fiu árván marad és az
apja özvegyen, pedig még javában való erőteljes ép ember volt: ezért azt
a tanácsot adták neki, hogy itt meg itt ép most halt meg a király, kinek
a felesége szinte özvegyen maradt és a kinek szinte csak egy fiacskája
van: azért tegyék össze a kenyeret, vegye el feleségül a király
özvegyét.
Ugy is lett. – A mi királyunk megházasodott s elvette annak a másik
királynak az özvegyét.
Itt lelkem teremtette, alig jött az özvegy a házhoz, hát látta, hogy a
Jó-fiut mindenki szereti, mig az ő vásott porontyával csakugy félvállról
beszélnek az emberek. Ezért az özvegy szörnyen meggyülölte a Jó-fiut s
mindenféleképen vesztére tört, hogy és mint forditsa el attól az apja
szivét.
Most is mit-mit nem költött rá, hogy a Jó-fiu ilyen csunyául, olyan
csunyául akart vele bánni.
Megharagszik ezért a király s menten azt üzente a fiának, hogy többet ne
merészeljen a szeme elé kerülni, mert igy hasitja, ugy hasitja ketté a
fejét és 24 óra elfolyása alatt kipusztuljon a birodalmából.
Mit volt mit tenni a szegény Jó-fiunak – atyja szine elé nem
eresztették, mert az özvegy őröket állittatott fel az ajtó előtt –
elindult országvilágszerte bujdokolni.
A mint mén mendegél, egyszer egy igen szép árnyékos helyre ért, s hogy
el volt fáradva, leheveredett a pázsitra s elaludt csendesen.
Csak alszik, csak alszik, egyszer honnan honnan nem, egy tátosparipa
termett előtte, mely gyengén megrugta a lábával a királyfi talpát, ki
erre menten fölébredt és felugrott fektéből.
– Kelj föl édes gazdám, szólt a tátosparipa, mert hosszu út áll
előttünk: azért ülj fel a hátamra s hogy menjek veled: ugy-e mint a zúgó
fergeteg, vagy ahogy a legsebesebb röptü madár szállhat?
– Csakhogy édes lovam, válaszolt a királyfi, hogy se én bennem, se te
benned hiba ne essék.
– De még azt is akarom mondani, szólt ujra a tátosparipa, hogy azon a
birodalmon, melyen most keresztül megyünk s mig csak a tulsó szélére nem
érünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem mindig
csak a két fülem körül nézz el.
Ezzel a királyfi felült jó tátosparipája hátára s mentek mendegéltek
hetedhét ország ellen levegői uton.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a Jó-fiu letekint, hát meglát ott
a földön heverni egy igen szép gyémántbokrétát.
– Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok aranyba foglalva! Édes lovam,
felvegyük-e vagy itt hagyjuk?
– Ugy-e megmondtam, hogy se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne
tudj, hanem mindig csak a két fűlem közül nézz el! Most már az is baj,
ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
Fölvették a gyémántbokrétát s azzal tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra letekint a földre a Jó-fiu s
meglát ott a földön heverni egy olyan másik gyémántbokrétát, melynek az
első fia sem lehetett.
– Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok aranyba foglalva! Édes lovam,
fölvegyük-e vagy otthagyjuk?
– Ugy-e megmondtam, szólt a tátosparipa, hogy mig ezen a birodalmon
átvergődünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem
mindig csak a füleim közül nézz el! Most már az is baj, ha fölveszszük,
az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
Fölvették a másik gyémántbokrétát is s igy már volt kettő s azzal tovább
mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer harmadszor is letekint a királyfi
a földre s meglát ott a földön heverni egy olyan gyémántbokrétát aranyba
foglalva, melynek az elébbi kettő még csak fia sem lehetett.
– Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok a földön heverni!… Édes lovam,
fölvegyűk-e vagy ott hagyjuk?
– Ugy-e megmondtam, szólt a tátosparipa, hogy addig, mig ezen a
birodalmon keresztül nem megyünk, se ne láss, se ne hallj, se ne
beszélj, se ne tudj!… Most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem,
de mégis inkább vegyük fel.
Fölvették a gyémántbokrétát. S igy már volt három s azzal tovább mentek
hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy város előtt leszállt a
tátosparipa s azt mondja a gazdájának:
– Édes gazdám! itt meg itt a város végén lakozik egy vadász. Eredj be
hozzá vadászképében s mondd meg neki, hogy szolgálatot keressz. Majd ád
az te reád ékes vadászköntöst, majd elvezet az téged a királyhoz, ki
aztán megfogad szinte vadásznak. Állj be hozzá, de én rólam se
felejtkezzél meg, ha mindjárt a béredből kellene is kiengedni. Kérd meg
a királyt, hogy engedje meg, hogy tengődjem én a királyi szemétdombon.
S ezzel a Jó-fiu elindult a tengernyi nagy város felé, a tátosparipa
pedig megrázkódott s olyan kóczos, rihes csikóvá változott, hogy a kutya
sem ette volna meg, majd fölszaladt a város végén levő szemétdombra s
ott legelészett.
Itt a királyfi megtalálta a vadászt, beállit hozzá s köszön neki, a mint
dukál:
– Adjon isten jó napot, vadász uramnak.
– Fogadj isten Jó-fiu, hát mi járatban vagy?
– Szolgálatot keresek.
– Ép jókor jöttél; mert a király ép tegnap mondta, hogy keressek a
számára egy vadászt: azért ha kedved tartja, elvezetlek a királyhoz; de
elébb öltsd fel ezt a czifra vadászköntöst, mert ilyen ruhában csak nem
állithatunk be a király elébe, a milyenben vagy.
A Jó-fiu felöltözködött a czifra vadászköntösbe s igy aztán beállitottak
a király szine elébe, ki aztán megfogadta őt szinte vadásznak. De a
Jó-fiu a lováról sem felejtkezett meg, mert – bár a béréből kellett
kiengednie – kialkudta, hogy engedje meg a király, hogy az az ő rosz
csikója, hagy tengődjék a szemétdombon. – A király megengedte.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, a kék király –
mert közbe légyen mondva, igy hitták a Jó-fiu gazdáját – nagy vadászatot
hirdetett, hogy mutassa meg az uj vadász, hogy mit tud. Csak vadásznak,
csak vadásznak, de se a kék király, se a vendégei, senki se, egy borda
vad nem sok, de még annyit se lőttek, ugyhogy még a puskájukat – ha csak
a levegőbe nem akarták pufra eldurrantani – se tudták kilőni. Az uj
vadász pedig, már mint a mi Jó-fiunk, annyit lőtt, hogy majd megszakadt
alatta; – ugyannyira, hogy utoljára már nemis győzte lőni, hanem a
puskatusával agyba-főbe verte, de még ez nem volt elég, hanem utoljára
puszta kézzel fogdosta s kötözte a fákhoz; – de nemis csoda! mert a
tátosparipa kopóvá változott s az hajtotta fel a temérdek számnélküli
sok vadat.
Itt a kék király, meg a vendégei látják, hogy mit cselekszik az uj
vadász, nem fogytak ki a dicséretből, maga pedig a kék király azonnal
kinevezte a Jó-fiut vadászok főmesterének, a maga asztalához ültette s
ott evett velök egy tálból, pedig mint tudjuk, nem jó nagy urakkal egy
tálból cseresnyét enni!
De igaz is! mert most is mi történt, mi nem, a király a vadászat alatt
elvesztette a bokrétáját a kalapja mellől s ezért szörnyen a búsulásnak
adta a fejét; se nem evett, se nem ivott, hanem egyre búsult abban az
első székben, mint a kinek apja anyja fekszik a teritőn. A Jó-fiu
megszánta a kék királyt s azt kérdi tőle:
– Hogyha meg nem sérteném a felséges királyt, mondja meg nekem, hogy
ugyan mi után epeszti magát annyira?
– Oh jó ember, már hogyne epeszteném magam, mikor az imént vadásztómban,
legkedvesebb gyémántbokrétámat elvesztettem!
– Ha csak az a baja fölségednek, szólt a Jó-fiu, azon könnyen
segithetünk s kisebb gondja is nagyobb legyen annál; mert van nekem
három gyémántbokrétám, mind három aranyba van foglalva, válaszszon
fölséged közülök, azt, a melyik legjobban tetszik.
S ezzel a Jó-fiu kivette a kebeléből a három gyémántbokrétát s odadta
mind hármat a királynak. Itt a kék királynak szeme-szája elállt a
csudálkozás miatt; mert az apja, szép apja se látott olyan bokrétákat,
milyen az a három volt.
– Hol vetted ezt a három drága bokrétát, kérdé a király, melyeknek nem
lehetne az árát megadni?
– Hol vettem? jártomban-keltemben itt meg itt találtam.
A király csak nézi, csak nézi, hát látja, hogy a bokréták tövei egy-egy
aranyhajszállal vannak betekerve. S ekkor az a gondolatja támadt, hogyha
már annak bizonyosnak egy hajszála is ilyen, hát akkor milyen lehet
annak ékes hordozója. Azért szemöldökeit összeránczolta, haragosan a
Jó-fiu felé fordult s azt mondja neki:
– Hallod-e te emilyen amolyan vadásza, ha te nekem ennek a három
aranyhajszálnak ékes hordozóit el nem hozod: ha ezer lelked volna is,
mégis gonosz halállal mulsz ki!
Itt a Jó-fiut mintha pofon ütötték volna, egészen elszomorodva kelt föl
az asztaltól s sirva-riva jó tátosparipájához ténfergett, mely azt kérdi
tőle:
– Mit sirsz mit risz oly keservesen, kedves gazdám?
– Hogy ne sirnék, hogy ne rinék, mikor a kék király azt parancsolta:
hogy ha én annak a három aranyhajszálnak ékes hordozóit el nem hozom: ha
ezer lelkem volna is, mégis gonoszul veszek!
– Ugy-e megmondtam, hogy mindaddig, mig azon a nagy birodalmon keresztül
nem megyünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem
mindig a fülem közül nézz el!… Most már benne vagyunk, azért ne folyjék
a te két szemed könye, hanem menj vissza a kék királyhoz s mondd meg
neki: hogy csináltasson a számodra olyan hajót, melyre 7 esztendei
eleség fölfér, az én számomra pedig méressen ki hét véka zsaratnokot.
Itt a Jó-fiu visszamegyen a kék királyhoz s azt mondja neki:
– Fölséges király! ha már annak csakugyan meg kell lenni, mint a
meghalásnak, hogy nekem csakugyan el kell hoznom annak a három arany
szálnak ékes hordozóit: csináltasson fölséged, egy olyan hajót, melyen 7
esztendei eleség elfér az én rosz csikóm számára pedig méressen ki 7
véka zsarátnokot.
A kék király rögtön kiadta a parancsolatot a hajócsinálóknak, hogy
készitsenek olyan hajót, a melyen 7 esztendei eleség elfér, a
tátosparipának pedig kimérette a 7 véka zsarátnokot, melyet az hét
szippantásra, mintha a föld nyelte volna el, ugy felszitt, hogy aranyért
sem lehetett volna egy mákszemnyit belőle találni, – az ácsok pedig
elkészitették a hajót.
Itt a Jó-fiu ráül a hajóra, de jó tátosparipáját is magával vitte,
melynek a számára egy külön istálló volt csinálva, a 7 esztendei
eleséget felrakták a hajóra s aztán elindultak ország-világszerte a
három aranyhajszál ékes hordozói fölkeresésére.
A tátosparipa jó eleve meghagyta a gazdájának, hogyha ő egyet rúg, a
Jó-fiu azonnal lejőjön hozzá, ha mindjárt az étel mellől kellene is
fölkelnie.
Mentek mendegéltek aztán a sik tengeren, egyszer a tátosparipa egyet
rúgott. Meghallja ezt a Jó-fiu s azonnal jó tátosparipájához sietett.
– Hallod-e kedves gazdám, mint zúg errefelé 12 Igaz járása-kelése.
Hozzád jőnek azok; de te mindent a kedvökre cselekedjél s ha enni
kérnek, enni adjál nekik; de ha azt kérdik tőled, „Mivel tartozunk“,
csak az legyen szód és mondásod: meg van már ezért fizetve. Majd
kinálnak ők téged aranynyal ezüsttel, de te egy kis krajczárt se fogadj
el.
No jólvan, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél,
ott voltam, a hol beszélték, ugy láttam, mint most, egyszer nagy zúgás-,
csörömpölés- és csattogással itt jön a 12 Igaz, meglepik a hajót mint a
madarak és enni-inni kérnek. A Jó-fiu adott nekik annyit, a mennyi csak
a bőrükbe fért; ugyannyira, hogy a hét esztendőre való eleséget egy
szempillantás alatt mind az utolsó falatig elfogyasztották s aztán azt
kérdik szótszólván:
– Mivel tartozunk?
– Semmivel, felelt a Jó-fiu, megvan azért már régen fizetve.
– Kivánj annyi aranyat és ezüstöt, a mennyit csak elbir a hajód, mégis
kifizetjük!
– Minek volna nekem az arany és az ezüst, csak a bajom gyülne meg vele.
– No jólvan, válaszolt a 12 Igaz, már látjuk, hogy kivel van dolgunk:
azért ne, itt van ez a kis síp, csak ebbe fuj bele s akármilyen nagy
bajod lesz, tüstént a segitségedre leszünk.
Ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, csörömpölés és csattogás között eltávozott,
a Jó-fiu pedig zsebre tette a kis sípot.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, egyszer egy szigethez értek. Ezen a szigeten lakoztak a
három gyémántbokréta kötözői, a három szép leány.
Mikor a szigethez értek, egyet dobbantott a tátosparipa, a Jó-fiu
azonnal az ólba sietett s kérdi tőle:
– Mi bajod van kedves lovam?
– Nekem semmi, válaszolt a tátosló, csak neked ne legyen; mert ebbe a
kastélyba, mely itt a szigeten előttünk áll, be kell menned. Az ajtók
csukva vannak, de te előtted maguktól kinyitódnak, utánad pedig maguktól
becsukódnak. Menj be rajtuk, majd az ebédlőbe érsz, hol már készen vár a
teritett asztal, mely két személyre van megteritve. Ülj le az egyikhez,
hogy melyikhez, hát ahhoz, a melyikhez a kedved tartja. A másik hely
üres lesz, de nem lesz az sokáig, mert az asztalra perdül egy
karika-gyűrü, hármat fordul s leánynyá vál. A leány aztán leül veled
szemközt, szép szavával kinál, hogy egyél-igyál, lakj jól, de te egy
árva szót se szólj, hanem ülj veszteg, némán a magad helyén. Háromszor
szól hozzád a szép leány s mikor harmadszor sem válaszolsz, neki esik a
hajadnak és agyba-főbe ver; ugyhogy alig birsz kijőni a magad lábán, de
mégis kijösz. És ekkor csak azt veszed észre, hogy a karika-gyűrü a
nevetlen ujjadon van.
No jólvan, a Jó-fiu aztán bement a nagy kastélyba. Az ajtók maguktól
kinyitódtak előtte, maguktól becsukódtak utána. Itt a Jó-fiu teménytelen
szobák során keresztülmenvén, egyszer azon veszi észre magát, hogy az
ebédlőben van, hol már az asztal két személyre meg is volt teritve. Leül
az egyikhez s hozzálátott az evéshez. Csak eszik, csak eszik a Jó-fiu,
egyszer egy karika-gyűrü pördül az asztalra, hármat fordul s leánynyá
változik, még pedig olyanná, hogy a Jó-fiu sem azelőtt, sem azután, sem
azóta nem látott olyant, s mint a juh, szemét-száját el is eresztette és
kés kanál, villa, kiesett a kezéből.
– Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen
vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben, tudom
ugyis, ha nem mondod is, hogy értem jöttél?!
A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de
azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
A leány szép szóval erősen kinálgatja a Jó-fiut, mondván:
– Egyél igyál szép szerelmem, lakj jól, mert ugyis tudom, ha nem mondod
is, hogy messzi földről jösz.
A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott a széken, de azért
egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
Mikor vége volt az ebédnek, a szép leány ujra megszólalt, mondván:
– Most a tiéd vagyok szivem szive; itt van karcsu derekam, öleld meg.
A Jó-fiu harmadszor sem válaszolt, megharagszik ezért a szép leány, neki
a Jó-fiu hajának, tépi, mint a kendert, majd agyba-főbe veri s
ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány, hogy a királyfi leesett a
földre, de az még ott is ütötte. Ugy egy óra felé felocsudik a Jó-fiu,
kitántorodik a szobából, kiér a kastélyból, hát csak ekkor vette észre,
hogy a nevetlen-ujján ott van ám a karika-gyűrü.
Aztán a Jó-fiu valahogy csak elvánczorgott a hajóra, fölkereste jó
tátoslovát, de már ekkor se nem szólt, se nem beszélt, hanem csak
lerogyott a szalmaágyra, mely ugy a szögletben állott.
A tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odament fölibe, háromszor rálehelt s
azonnal, mintha ketté vágták volna, minden fájdalma elmult és csendes
álom szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a tátosparipa
fölkeltette, azt találja neki mondani:
– Minek háborgatsz, még mikor oly jól aludtam s oly szépet álmodtam.
– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most láss a
dolgod után. Eredj be másodszor is abba a nagy kastélyba, az ajtók
előtted maguktól kinyilnak és maguktól becsukódnak utánad. Menj be
rajtuk, majd az ebédlőbe érsz, hol már készen vár két személyre a
teritett asztal. Ülj le az egyikhez. Hogy melyikhez, melyikhez nem, az
légyen tetszésed szerint. A másik hely üres lesz, de nem lesz az sokáig,
mert az asztalra perdül egy karika-gyűrü – de sokkal szebb ám mint az
első – hármat fordul s leánynyá vál. A leány aztán leül melléd, szép
szavával kinál, hogy egyél-igyál, lakj jól, de te egy árva szót se
felelj rá, hanem ülj veszteg, némán a magad helyén. Háromszor szól
hozzád a szép leány s mikor harmadszor sem válaszolsz, neki esik a
hajadnak, agyba-főbe ver; ugyannyira, hogy alig birsz kivánczorogni a
magad lábán, de tán ki se tudsz: azért hadd meg a szolgáknak, hogyha
délutáni két órára itt nem leszesz; menjenek be érted. És mikor már
egyszer kinn leszesz, akkor veszed észre, hogy egy karika-gyűrü a
mutató-ujjadon van.
No jól van, a Jó-fiu szót fogadott jó tátosparipájának; bement a nagy
kastélyba. Az ajtók maguktól kinyitódtak előtte és maguktól becsukódtak
utána. A Jó-fiu teménytelen szobák során keresztül menvén, az ebédlőbe
ért, hol már az asztal két személyre megis volt teritve. Leül az
egyikhez s hozzálátott az evéshez.
Csak eszik, csak eszik, egyszer az asztalra egy karika-gyűrű pördül,
hármat fordul s leánynyá változik, még pedig olyanná, hogy olyant, sem
azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott a mi Jó-fiunk; de el is
állott, mint a juhnak, szeme-szája, és kés, kanál, villa kiesett a
kezéből.
– Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen
vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben, tudom
ugyis, ha nem mondod is, hogy értem jöttél?!
A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de
azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
Csak eszik, csak eszik, a szép leány pedig kinálgatja erősen, mondván:
– Egyél-igyál szép szerelmem, lakj jól, mert ugyis tudom, ha nem mondod
is, hogy messzi főldről jösz.
A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de
azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
Mikor vége volt az ebédnek, a szép leány harmadszor is megszólalt,
mondván:
– Most szivem szive, a tiéd vagyok; itt van karcsu derekam, öleld meg.
Mikor a Jó-fiu harmadszor sem válaszolt, megharagszik a szép leány, neki
esik a királyfi hajának, tépi mint a kendert, majd agyba-főbe veri s
ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány, hogy a királyfi leesett a
földre, vérbe-fagyba ott hagyva fetrengett, de az még ott is
ütötte-verte. Mikor a királyfi felocsudott, kitántorodott a szobából,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 5
  • Parts
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 1
    Total number of words is 4402
    Total number of unique words is 1221
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 2
    Total number of words is 4331
    Total number of unique words is 1207
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 3
    Total number of words is 4408
    Total number of unique words is 1511
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    53.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 4
    Total number of words is 4438
    Total number of unique words is 1424
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    53.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 5
    Total number of words is 4370
    Total number of unique words is 1332
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    48.5 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 6
    Total number of words is 4257
    Total number of unique words is 1648
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    44.2 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 7
    Total number of words is 4393
    Total number of unique words is 1502
    36.0 of words are in the 2000 most common words
    47.1 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 8
    Total number of words is 2592
    Total number of unique words is 904
    41.0 of words are in the 2000 most common words
    51.5 of words are in the 5000 most common words
    57.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.