Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 2

A mi kengyelfutónk sem rest, megkapja a boszorkány köntösét,
visszarántotta, maga pedig beszaladt az ajtón s meg sem állt mindaddig,
mig Plutó ő fölsége szine elébe nem ért, kinek aztán megmondta, hogy
mért jött, hogy adják át neki a zöld király zöld leánya
menyasszonyruháját.
Az ékes menyasszonyruha készen volt, katulyába szépen bepakolták s
átadták neki.
Szalad, szalad a kengyelfutó, de a zöld király öreg anyja megvárta, ki
aztán azt mondja neki:
– Hallod-e te kengyelfutó, most már ugyis te vagy a nyertes, azért sose
szaladj olyan nagyon, hanem menjünk haza szép csendesen együtt.
A kengyelfutó ráállt a vén banya beszédére s aztán együtt folytatták az
utjokat.
Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer egy szép árnyékos helyre értek,
hol azt találja mondani a vén asszony a kengyelfutónak:
– Hallod-e te kengyelfutó, jer, üljünk le ez árnyékos helyre, pihenjünk
meg, ugyis egy a fizetés, mert már te vagy a nyertes, aztán meg nem
viszket-e a fejed, majd keresek benne.
Itt a kengyelfutó leült az árnyékos helyre, a vén asszony ölébe hajtotta
a fejét, ki keresgélni kezdett benne s addig-addig keresgélt, mig a
kengyelfutó szépen elaludt, álomba merült.
Mikor a kengyelfutó legjobban fujta a kását, hogy szinte pöfögött, a
vénasszony egy lófőt tett a feje alá, melytől az az itélet napig sem
ébredt volna föl, s aztán a katulyát elvette tőle s mintha a puskából
lőtték volna ki, hazafelé paripázott.
Itt már eljön a délutáni 4 óra is, s még a kengyelfutó most sem érkezett
meg, pedig már 3 órára, mint mondá, otthon kellene lennie. Ezért a mi
Miklósunk már nyugtalankodni kezdett, de az orra is viszketett, meg a
jobb füle is csengett, de meg a jobb szeme is ugrándozott, ezért azt
találja mondani a mi Miklósunk a messzelátónak:
– Hej, jó barátom messzelátó, tekints csak körül, vajjon hol látod jőni
a kengyelfutót?
A messzelátó sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe felszaladt
egy dombra, körülnéz, hát látja, hogy a kengyelfutó egy szép árnyékos
helyen ugy alszik mint a tök, a feje alá pedig egy lófő van téve.
– Hej, jó barátom Kiss Miklós, kutya van a kertben; mert a kengyelfutó
egy szép árnyékos helyen alszik, a feje alá pedig egy lófő van téve, – a
vén asszony pedig már a kertek alatt szalad s hozza a menyasszonyruhát a
katulyában!
– Hej, jó barátom messzehajitó, szólt a mi Miklósunk, állj elő! s
hajitsd csak ki a te 12 mázsás buzogányoddal annak az átkozott
kengyelfutónak a feje alól azt a lófejet, mert biz isten, mind a heten
csúnyát látunk, s csúf halállal múlunk ki!
Ehj, a messzehajitó sem rest, izibe elhajtja a 12 mázsás vasbuzogányt s
szerencsésen kiütötte a kengyelfutó feje alól a lófejet.
Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem, ugy láttam mint most,
ott voltam, a hol beszélték, felugrik a kengyelfutó, dörgöli a szemét,
majd körülnéz, hát látja, hogy a vén asszony már a kertek alatt szalad s
viszi a zöld király zöld leánya ékes menyasszonyruháját.
Ez sem rest, neki rugaszkodik, de biz csak egy hajszálon függött, hogy
csunyát nem látott; mert a vénasszony már a zöld király ajtaja kilincsét
fogta, mikor utolérte. A kengyelfutó megkapja a vénasszony ruháját, a
katulyát elvette tőle s ugy lökte vissza a pokolba, hogy a lába, de még
a kis körme sem érte a földet. Aztán a zöld király zöld leánya ékes
menyasszonyruháját átadta a mi Miklósunknak, ki menten bevitte a
királynak s letette a puszfángfa asztalra, mondván:
– No fölséges ur, teljék szivének kivánsága, itt az ékes
menyasszony-ruha.
– Hahó, hires Kiss Miklós, ez még csak egy próba, melyben te lettél a
nyertes, de hátra van még kettő. Mindaddig nem lesz a tiéd a zöld király
zöld leánya, mig mindannyian, a hányan vagytok, egy éjszakát nem
töltötök az én vaskemenczémben, melyet 366 öl fával már be is füttettem.
Ha kiálljátok azt az irtóztató hőséget, jó; ha pedig nem, ugyis
megsültök elevenen.
Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem, a zöld király – mint
mondá – már eleve befüttette a vaskemenczét, 366 öl fával; az egész
kemencze csupa izzó tűzzé változott, ugyannyira, hogy még közel se
lehetett feléje menni. Az volt most a kérdés: ki megyen bele legelőször?
ki más, mint a nagy-fázó! Ő örült legjobban ennek a fura mulatságnak,
hisz csak ugy didergett, hogy majd megvette az isten hidege, pedig most
is kilencz csizma volt a lábán, kilencz ing és gatya a testén, kilencz
nyakravaló a nyakán, kilencz báránybőr kucsma a fején, kilencz suba a
hátán. Mondom, a nagy-fázó ment be legelőször a forró izzó kemenczébe.
Körülmegyen benne s az egyszerre oly hideggé vált, mint a jégverem.
Ezért kikiált a lyukon:
– Jaj be fázom! majd megvesz az isten hidege!
Aztán a többi hat is, már mint a mi Miklósunk, a nagy-iható, a
nagy-ehető, a kengyelfutó, a messzelátó és messzehajitó is bement, hát
érzik, hogy a kemencze olyan hideg mint a jégverem, hogy szinte
vaczogott a foguk benne. Ezért Kiss Miklós kikiált a lyukon, mondván:
– Fát ide; mert mindjárt megfagyunk!
A zöld király szolgái rádásul még egy öl fát hajigáltak be a kemenczébe,
melyből aztán tüzet raktak, s fülebotját sem hajtották a bajnak.
Itt másnap reggel maga a zöld király jött megnézni a 7 pecsenyét, –
gondolván hogy izzé-porrá égtek, – kinyitja a kemencze száját, hát majd
hanyatt esett ijedtében; de hogy is ne! mikor a 7 jó madár ott ül az
izzó kemenczében elevenen, még rádásul tűz mellett s egynek se lett
kutyabaja sem?!
A zöld király tüstént felhivatta a mi Miklósunkat s azt mondja neki:
– No hires Kiss Miklós, már két próbát kiállottál, de hátra van még a
harmadik. Ha azon is szerencsésen keresztülesel, nem bánom, legyen a
tiéd a leányom, mert akkor átlátom, hogy nem vagy kevesebb ember, mint a
mekkora a hired. A harmadik próba pedig nem lesz egyéb, mint amott van a
másik udvaron egy gulyám, nem kevesebből áll, csak 366 darabból;
ugyszinte oda van már készitve 366 akó bor. Ha ti azt a 366 gőbölyből
álló gulyát és azt a 366 akó bort reggelre meg nem eszitek és iszszátok:
akkor mindnyájatokat karóba huzatlak; – ha pedig azokat megeszitek és
iszszátok: akkor, mint már mondám, nem bánom, legyen a tiéd egyetlenegy
legkedvesebb leányom.
Itt mi történik a dologból mi nem, nem egyéb a nagy semminél; de
pengyom, tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, – estve, lefekvés után a
mi Miklósunk átmegyen a másik udvarba az ő 6 czimborájával egyetemben,
már oda, a hol volt a 366 darab göböly és a 366 akó bor; de most az volt
a kérdés: hogy ezt a tengernyi jószágot ki eszi és ezt a ménkő sok bort
ki iszsza meg? A gulyának senki sem örült jobban, mint a nagy-ehető, a
ménkő sok bornak pedig senki jobban, mint a nagy-iható, majd elbánnak
ezek vele, ha még oly sok volna is, mert az egyiknek a hasa olyan
telhetetlen volt, mint a papzsák, a másiknak pedig a gyomra és a torka
olyan volt, mint a feneketlen verem, melyeket sose győznél megtölteni,
ha világéletedben egyebet sem cselekednél.
A mi Miklósunk, meg a többi czimborája – kivéve a nagy-ehetőt – egy
göbölyt izibe főbe kolintottak, a kantusát lerántották, a husát
felapritották s megpörkölték. Ez nekik elég volt, de bezzeg nem volt
elég a nagy-ehetőnek, mert nem akarta elrontani vele a szája izét, hanem
neki a gulyának s a szegény pára jószágokat egyenként, mintha a föld
nyelte volna el, egymásután, minden szőröstül-bőröstűl, minden
csontostul-szarvastul mind elnyelte, ugyanannyira, hogy még csak irmagul
sem hagyott egyetlen egyet sem; – de még ekkor is szünet nélkül csak ezt
kiabálta:
– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!
Majd odament a többi czimboráihoz, s a mit még azok meghagytak a
pörkölthusból, azt is megette csemegének és a gőbölybőrrel lenyomtatta,
de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta:
– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!
Aztán az iváshoz láttak. A mi Miklósunk meg a czimborái – kivéve a
nagy-ihatót – egy hordó bort előguritottak, melyben ugy egy akó
lehetett, a fenekét beütötték s az iváshoz fogtak. Ez az egy akó bor
nekik elég volt, de bezzeg nem volt elég a nagy-ihatónak, mert azzal a
kevéssel, mely neki csak annyi volt, mint nekem egy csepp, csak nem
akarta elrontani a szája izét, hanem amugy magyar-miskásan hozzálátott
az iváshoz, ugyannyira, hogy mikor körülnézett; hát csak azon vette
észre magát, hogy oda a 365 akó bor, de még ekkor is szünet nélkül csak
azt kiabálta:
– Jaj, be szomjas vagyok; jaj, be szomjas vagyok!
Majd odament a többi czimboráihoz s a mit még azok meghagytak az akó
borból, azt is a legutolsó cseppig mind kiitta; de még ekkor is szünet
nélkül csak ezt kiabálta:
– Jaj, be szomjas vagyok; jaj, be szomjas vagyok!
Itt másnap reggel a zöld király maga személyesen jött át a másik házhoz,
megnézni, vajjon Kiss Miklós és a czimborái kiállták-e a harmadik
próbát; vajjon a háromszáz hatvanhat gőbölyt megették-e és megitták-e a
háromszáz hatvanhat akó bort? Hát ijedtében imhogy sóbálványnyá nem
változott, mikor se egy fia gőböly, se egy csepp bor!… Aztán csak azon
sopánkodott, hogyha már a 366 gőböly husát – patvar vigye! – megették
is, csak a bőrét hagyták volna meg; azokat legalább jó lett volna a
zsidónak eladni, jó pénzt kapott volna érte.
– No hires Kiss Miklós, szólt a zöld király, három próbán nyertes
voltál, most már a tiéd s elviheted egyetlenegy legkedvesebb leányomat.
Azzal a zöld király zöld leányát hintóba űltették, abba hat
seregélyszőrü paripát[1] fogtak s az ólom-barát birodalma felé
hajtottak.
[1] A sajó-völgyi paripának nevezi a herélt lovat.
Utközben a zöld király zöld leánya magához inté a mi Miklósunkat s azt
kérdi tőle:
– Hej, szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós! mondd meg igaz lelkedre,
magadnak viszesz-e, vagy másnak? – ha még is magadnak vinnél, – mert
különben megjátszom veled!
– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.
No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek-fordulnak, benéznek
a hintóba, hát üres, oda a szép leány. Izibe megállitják a hintót s
keresik benne, de seholsem találják.
– Hej, jó barátom messzelátó, szólt Kiss Miklós, tekints csak körül,
hogy hová repült a mi szép madarunk?
A messzelátó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, egy szemfordulatból
benézte a kerek-földet, de a szép leányt seholsem látja.
– Már a szárazföldön nincsen, szólt a messzelátó.
– Nézd hát a tengerben, felelt neki Kiss Miklós.
A messzelátó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, egy szemfordulatból
benézte a mélységes tengert, hát látja, hogy a zöld király zöld leánya a
tengerben, még annak is a tulsó partján egy három fontos czethal
gyomrába bujt.
– Aha! már látom, hogy hol van!
– Hát hol, kérdé Kiss Miklós?
– Hát a mélységes tenger tulsó partján egy három fontos czethal
gyomrában bujt el.
– Hej, jó barátom nagy-iható, szólt Kiss Miklós, állj csak elő s idd fel
annak a mélységes tengernek a vizét!
A nagy-iható sem rest, neki hasal a tengernek s három szippantásra mind
leitta a vizet. A három fontos czethal még ekkor is ott feküdt a tulsó
tengerpart pandaljában.
– Hej, jó barátom kengyelfutó, szólt Kiss Miklós, állj csak elő s hozd
el nekünk azt a három fontos czethalat, mely ott a tulsó tengerpart
pandaljában fekszik.
A kengyelfutó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem izibe
átszaladt a tenger fenekén és elhozta a háromfontos czethalat.
Kiss Miklós aztán felhasitotta a három fontos czethalat, kivette a
gyomrát, szépen fölvágta s kihullt belőle a zöld király zöld leánya.
Aztán beültették ujra a hintóba s tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra magához inti a király
kisasszony a mi Miklósunkat s azt kérdi tőle:
– Szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós, mondd meg igaz lelkedre,
magadnak viszesz-e, vagy másnak? – ha mégis magadnak vinnél – mert
különben megjátszom veled!
– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.
No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek, fordulnak, hát
nincsen szép leány, üres a hintó! Tyűh! kutya teremtette, kutya van a
kertben! megállitják a hat lovas hintót, keresik benne a szép
királykisasszonyt, de nem találják. Ekkor megszólalt Kiss Miklós
ilyeténképpen:
– Hej, jó barátom messzelátó! állj elő, nézz csak körül, hogy hova
repült a mi szép madarunk?
A messzelátó sem rest, egy szemfordulatból benézi a mélységes tengert,
de a zöld király zöld leányát sehol sem látta.
– Már a tengerben nincsen, szólt a messzelátó.
– Ha a tengerben nincs, válaszolt neki a mi Miklósunk, ugy nézd a
száraz-földön.
Ujra körülnéz a messzelátó, hát látja, hogy a királykisasszony otthon
van, még pedig a kert kellőközepén diszlő almafa legtetejében egy sóvári
piros alma magjába bujt el.
– Már látom, szólt a messzelátó.
– Hát hol van?
– Hát odahaza a kert kellőközepén diszlő almafa legtetejében egy sóvári
piros alma magjába bujt el.
– Hej, kengyelfutó, állj elő.
Előáll a kengyelfutó s mint a peczek megáll Kiss Miklós előtt, csak a
parancsszóra várt.
– Szaladj izibe a zöld király kertjébe, annak a kellő közepén diszlik
egy almafa, mászsz fel rá s a legtetejében levő sóvári piros almát hozd
el nekem.
A kengyelfutó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem mint a
forgószél, lóhalálában rohant a zöld király kertjébe s mikor odaért,
megtalálta a kert kellőközepén diszlő sóvári almafát, felmászott rája, a
legtetejében levő piros almát leszakasztotta s azzal mint a kit puskából
kilőnek, vissza a mi Miklósunkhoz, kinek átadta a sóvári piros almát.
Kiss Miklós aztán a sóvári piros almát vigyázva kettévágta, melyből
kihullt a zöld király zöld leánya, kit aztán ujra beültettek a hintóba s
azzal tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra magához inté a
királykisasszony a mi Miklósunkat s azt kérdi tőle:
– Szivem szive, hires Kiss Miklós! mondd meg igaz lelkedre, magadnak
viszesz-e vagy másnak? – ha mégis magadnak vinnél – mert különben még
egyszer megjátszom veled.
– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.
No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek-fordulnak, benéznek
a hintóba, hát nincsen szép leány, üres a hintó. Jaj, kutyateremtette,
kutya van a kertben! megállitják a hatlovas hintót, keresik benne a szép
királykisasszonyt, de nem találják. Ekkor megszólalt Kiss Miklós
ilyeténképen:
– Hej, jó barátom messzelátó! nézz csak körül, hogy vajjon hova repült a
mi szép madárkánk?
A messzelátó sem rest, egy szemfordulatból benézte a kerekföldet, de a
zöld király zöld leányát sehol sem látta.
– Már a kerekföldön nincsen, szólt a messzelátó.
– No, ha nincs a kerekföldön, válaszolt a mi Miklósunk, nézd a mélységes
tengerben.
Ujra körülnéz a messzelátó, egy szemfordulatból belátta a mélységes
tengert, de a zöld király zöld leányát ott sem vette észre.
– Már a mélységes tengerben sincsen, szólt ujra a messzelátó.
– No, ha a mélységes tengerben sincs, ugy nézd a levegő-égben.
Harmadszor is körűlnéz a messzelátó, egy szemfordulatból belátta a
kiterjesztett erősséget, a levegő-eget, hát látja, hogy egy vékony
pókselyemszálon függ egy selyemgubó, abban van elbújva a zöld király
zöld leánya.
– Már látom, szólt a messzelátó.
– Hát hol van? kérdé a mi Kiss Miklósunk.
– Amott messze-messze, az alatt a kerek erdő alatt a levegő-égből függ
alá egy vékony pókselyemszál, annak a végéről csüng le egy selyemgubó,
abban bujt el a zöld király zöld leánya.
– Hej, messzehajitó, szólt Kiss Miklós, állj elő!
Előáll a messzehajitó, s mint a peczek megállott a mi Miklósunk előtt,
csak a parancsszóra várt, de arra se kellett sokáig várnia, mert azt
mondja Kiss Miklós neki:
– Hallod-e jó barátom messzehajitó, látod-e azt a vékony
pókselyemszálat, mely amott messze-messze az alatt a kerek erdő alatt a
levegőégből függ alá?
– Látom, felelt a messzehajitó.
– No, ha látod, hajitsd azt le onnan, de csak akkor, mikor a kengyelfutó
odaér, hogy az ne essék a földre, hanem a kengyelfutó markába: azért jó
barátom kengyelfutó, izibe oldd meg a kerekedet, fogd fel azt a
selyemgubot s hozd el nekünk.
A kengyelfutó sem hagyta ezt kétszer mondani magának, hanem lóhalálában
rohant a megnevezett helyre. S mikor odaért, a messzehajitó lehajitotta
a pókselyemszálat, a kengyelfutó pedig szerencsésen elkapta, elhozta s
odadta a mi Miklósunknak, ki csillagos bicskájával vigyázva felhasitotta
s kihullt belőle a zöld király zöld leánya. Aztán a királykisasszonyt
harmadszor is beültették a parádés hintóba, melyet hat seregélyszőrü
paripa vontatott; – de már ekkor beértek az ólom-barát birodalmába,
ezért a zöld király zöld leánya elvesztvén bűbájos erejét, többet nem
játszhatott meg a mi Miklósunkkal.
Miklós aztán elbúcsuzott jó barátjaitól, szépen megköszönte a
szivességöket s elváltak egymástól.
Mikor csak kettecskén maradtak, a zöld király zöld leánya sirva fakadt s
azt mondja Kiss Miklósnak:
– No szivem szép szerelme, tudom már hogy kinek viszesz! annak a kutya
ólom-barátnak, de hamarább leszek én a halál menyasszonya, mint azé.
– Haj szivem aranyos bimbója, szólt Kiss Miklós, magamnak viszlek,
csakhogy még most nem lehetsz az enyém! nem lehetsz pedig mindaddig, mig
azt meg nem tudhatjuk, hogy miben áll az ólom-barát ereje. Ha mi azt
szép szerével kitudhatnánk, könnyü lenne aztán az ólom-barátot
elveszteni!
– Ha csak az a bajod szivem-szive, válaszolt a zöld király zöld leánya,
azon majd segitek én, azt bizd én rám, hisz asszony vagyok én.
S ezzel Kiss Miklós, meg a szép királykisasszony összeölelkeztek,
megcsókolták egymást, szent lett a békesség, s azt mondták egymásnak:
– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se választ el egymástól.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr,
tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis azt mondhatták, hogy itthon
vagyunk, már mint az ólom-barát rezidencziájában s itt azt mondták a
királykisasszonynak: szállj ki barát a hintódból, nem egy pénzed ára.
Itt az ólom-barát nagy lelkendezve kiszalad az ólomházból, elébe a szép
leánynak, de az elfordult tőle, majd meg akarta ölelni és csókolni, de
az ujra elfordult tőle. Ez az ólom-barátnak sehogy sem tetszett, de
azért egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt, hanem szótlanul
bevezette a zöld király zöld leányát az ólomházba.
Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barátnak el kellett mennie az
ólom-bányákba, de Kiss Miklóst is magával vitte.
A menyecske egyes-egyedül magára maradt, ki aztán kezébe vett egy
mécsest s az ólomház kutatásához fogott. Szobáról szobára ment, mig
végre a pinczéhez jutott, de azt hét vasas ajtó zárta el tőle. Most az
volt a kérdés, hogy menjen be a pinczébe? Más az első ajtón se tudott
volna bemenni, de a bűbájos zöld király zöld leánya előtt minden vasajtó
magától kinyilott. Bemegyen a 7 ajtón, a pinczébe ért, hát látja, hogy a
pinczébe hét ólomkád van sorjában felállitva, és mindegyik szinig van
aranynyal-ezüsttel megrakva.
A zöld király zöld leánya aztán leteritette a kötényét és annyi aranyat
szedett bele, a mennyit csak elbirt. Majd fölment, ötvöst hivatott és az
ólomküszöböt tenyérnyi vastagságra megaranyoztatta, pedig az ólom-barát
olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis
krajczárt hétszer vert a fogához, mig a kezéből csak egyszer is kiadta.
Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólom-bányákból, hát látja a
gazdálkodást, látja, hogy mit cselekedett a menyecske. Itt lelkem
teremtette! neki esik ólom-szakálának és hajának s tépte mint a kendert,
aztán elorditotta magát, hogy szinte rengett bele az ólomház, s azt
mondja a királykisasszonynak:
– Hej, a kutya fikom adtát, ezer milliom adta! hát ki cselekedte ezt?!
– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a királykisasszony.
– Hát hogy merted azt tenni az én tudtom és hirem nélkül, he?! Azzal az
ólombarát neki ment a zöld király zöld leányának, sarkig érő aranyhaját
a kezére tekerte, 12-szer meghurczolta az ólomszérűn, majd az
ólomcséplővel akart hozzálátni, de azt Kiss Miklós nem engedte, hanem
kivette a leányt a kezéből és a selyemágyba fektette. A leány se holt,
se eleven nem volt, hanem ugy feküdt ott az ágyban, mint egy lelketlen
darab fa. Pedig a zöld király zöld leányának annyi baja sem volt, mint
jó magamnak, la; mert bűbájos nő lévén, sok állt hatalmában. Most is mit
nem cselekedett! mikor az ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére
tekerte, hirtelen kibújt a bőréből és egy ördögöt bujtatott belé. Annak
pedig, ha mindjárt fejszefokkal verte volna is az ólom-barát, még se
lett volna kutyabaja sem; mert mentül jobban verte volna, az annál
jobban nevetett volna.
De az ólom-barát is megbánta mocskos tettét, azért sirva-riva bement a
fehér házba, hol a zöld király zöld leánya élet nélkűl feküdt. Odamegyen
hozzá, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja,
végig-hosszig siratgatja, de nem érzi, végre azt találja mondani:
– Ébredj szivem szép szerelme, minden kivánságodat teljesitem, csak az
aranyozással hagyj fel.
Erre megszólalt a királykisasszony s azt találja mondani az
ólom-barátnak:
– Akkor felhagyok az aranyozással, hogyha megmondod, hogy miben áll a te
erőd.
– Jaj, szivem szép szerelme, hamarább megválok az életemtől, mint én azt
neked megmondjam.
No jólvan, ez abba maradt. – Itt másnap, mikor a nap feljött, az
ólom-barát ujra elment az ólombányákba, de Kiss Miklóst is magával
vitte, mert élt a gyanuperrel, hogy ezek bizonyosan még az uton,
minthogy ugyis volt, összeszürték a levet, egy kézre dolgoznak és csak
az ő vesztére törekszenek.
A menyecske ujra egyes-egyedűl maradt, ki aztán ismét kezébe vette a
mécsest, egyenest a pinczének tartott. Előtte magától kinyiltak a nagy
vasas ajtók s magától csukódtak be utána.
Igy hét vasajtón keresztülmenvén, a pinczébe ért, hol is leteritette
selyemkötőjét és ujra teleszedte aranynyal. Háromszor fordult és
háromszorra annyi aranyat vitt fel, hogy majd megszakadt alatta. Majd
ötvöst hivatott s három szoba ólomküszöbjét tenyérnyi vastagságra
megaranyoztatta, pedig, mint már mondám, az ólom-barát olyan fösvény
volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis krajczárt
háromszor vert a fogához, mig a kezéből csak egyszer is kibocsátotta.
Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólombányákból, hát látja a
gazdálkodást, látja hogy most nemis egy, hanem három küszöb van
tenyérnyi vastagságra megaranyozva. Itt lelkem teremtette, dühbe jő az
ólom-barát, neki esik tulajdon ólomszakálának és hajának s tépte mint a
kendert, majd elorditotta magát, még pedig olyan nagyon, hogy az ólomház
is reszketett bele, aztán neki a királykisasszonynak s azt kérdi tőle:
– Hej, kutya-fikom-adtát, ezer milliom adta, hát ki cselekedte ezt, he?!
– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a királykisasszony.
– Hát hogy merted ezt cselekedni az én tudtom és hirem nélkül, he?!
Ezzel az ólom-barát neki ment a zöld király zöld leányának, sarkig érő
aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer le s fel meghurczolta az
ólomszérün, 12-szer vágta a földhöz, majd az ólomcséplő után szaladt,
hogy a királykisasszonyt mindjárt agyonüti, de Kiss Miklós nem engedte,
hanem kivette a leányt a kezéből és a selyemágyba fektette.
A zöld király zöld leánya se holt se eleven nem volt, hanem ugy feküdt
ott mozdulatlanul, mint egy lelketlen darab fa.
Pedig a királykisasszonynak annyi baja sem volt mint jó magamnak, la!
hisz ugy láttam mint most, ott voltam a hol beszélték; mert a bűbájos
mesterséghez értett; mert most is mit, mit nem cselekedett: mikor az
ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, izibe kibujt a
bőréből és egy ördögöt bujtatott belé, ki, ha ugy verték volna is mint a
kétfenekü dobot, vagy még ennél is jobban, olybá vette, mintha csak
czirógatnák.
Itt az ólom-barát szörnyüképen megbánta mocskos tettét, azért sirva-riva
bement a fehér házba, ráborul a zöld király zöld leányára végig hosszig
siratgatja, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja, végre
azt találja mondani:
– Ébredj szivem szép szerelme, minden kivánságodat teljesitem, csak az
aranyozással hagyj fel!
– Akkor felhagyok az aranyozással, hogyha megmondod azt, hogy miben áll
a te erőd, szólt a királykisasszony.
– Jaj, szivem szép szerelme! hamarább megválok én az életemtől, mint azt
neked megmondjam, hogy miben áll az én erőm!
No jólvan, ez abba maradt, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy
ez. – Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barát ujra elment az
ólombányákba, de Kiss Miklóst is elvitte magával, nehogy mig ő odajár,
addig a mi Miklósunk a tilosban járjon s a más szénáját húzogassa.
Itt a menyecske ujra egyes-egyedül maradt. Ennek sem kell több, ismét
kezébe vette a mécsest s egyenest a pinczének tartott. Előtte a pincze
nagy vasas ajtói maguktól kinyiltak s ujra maguktól csukódtak be utána.
Igy 7 vasajtón keresztül menvén, a pinczébe ért, hol is szép
selyemkötőjét leteritette s tele szedte aranynyal, még pedig annyit
vitt, hogy majd megszakadt alatta. Igy 7-szer térült-fordult és
mindannyiszor annyi aranyat vitt, hogy az orra, mint valami csoroszlya,
imhogy a földet nem szántotta. Majd ötvöst hivatott s hét szoba
küszöbjét tenyérnyi vastagságra megaranyoztatta, pedig, mint már mondám,
az ólom-barát olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s
minden kis krajczárt hétszer verte a fogához, mig csak egyszer is
kieresztette a kezéből.
Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólombányákból, hát látja a
gazdálkodást, látja, hogy most se nem egy, se nem három, hanem hét
küszöb van megaranyozva, még pedig azok is tenyérnyi vastagságra.
Itt lelkem teremtette, dühbe jő az ólom-barát, neki esik tulajdon
ólomszakálának és hajának, tépi mint a kendert, de mit használt vele,
csak a magáét tépte, majd elorditotta magát, még pedig olyan nagyon,
hogy szinte rengett bele az ólomház s ekkor dühösen azt kérdi a
királykisasszonytól:
– Hej, kutya-fikom-adtát, ezer milliom adta, hát ki cselekedte mind
ezeket?!
– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a zöld király zöld leánya.
– Hát hogy merted te ezeket cselekedni az én tudtom és hirem nélkül,
he?! Azzal nagy mérgesen neki ment a zöld király zöld leányának sarkig
érő aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer meghordozta az ólomszérűn,
12-szer vágta a földhöz, 12-szer fölemelte; de ez még nem volt elég,
hanem elővette az ólomcséplőt s a királykisasszonyt mint a buzakévét
ütni-verni kezdte; ugyannyira, hogy azt vérbe-fagyba hagyva Kiss Miklós
vette ki a kezéből, és a selyemágyba fektette.
A zöld király zöld leánya se holt, se eleven nem volt, hanem ugy feküdt
ott mozdulatlanul, mint egy lelketlen darab fa.
Pedig a királykisasszonynak annyi baja sem volt, mint édes
mindnyájunknak, hisz ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték;
mert értett a bűbájos mesterséghez; mert, mikor az ólom-barát sarkig érő
aranyhaját a kezére tekerte, izibe kibujt a bőréből és egy nagy kamasz
ördögöt bujtatott bele, ki, midőn oly csúnyául bánt vele az ólom-barát,
azt olybá vette, mintha csak czirogatnák, mintha vajjal kenegetnék az
alfelét és mentül jobban verte, annál jobban nevetett.
Itt az ólom-barát szörnyüképen megbánta az iménti mocskos tettét, azért
sirva-riva bement a fehér házba, ráborul a zöld király zöld leányára,
végig-hosszig siratgatja, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem
hallja, végre azt találja mondani:
– Ébredj szivem szép szerelme! megmondom már, hogy miben áll az erőm:
hát amott a selyemréten a hetedik bokorban fekszik egy nyúl, ennek a
nyúlnak a farka alatt van egy tojás, a tojásban van egy lódarázs, és
ebben rejlik az én erőm; ugyhogy én is csak addig élek, mig az a
lódarázs él. Ha az megdöglik, én is meghalok.
A zöld király zöld leánya ezeket mind jól hallotta, de azért tette
magát, mintha se holt, se eleven nem volna, azért ugy feküdt ott mint
egy lelketlen darab fa.
No jólvan, ez abba maradt. De lelkem teremtette, mi történik a dologból,
mi nem, ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték; itt a