Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet) - 1

SAJÓVÖLGYI
EREDETI
NÉPMESÉK.
ELSŐ KÖTET.
SAJÓVÖLGYI
EREDETI
NÉPMESÉK.
ÖSSZEGYÜJTÖTTE
MERÉNYI LÁSZLÓ.
ELSŐ KÖTET.
PEST, 1862.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
Pest, 1862. Nyomtatott Landerer és Heckenastnál.


AZ ÓLOMBARÁT.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy diófa, diófa tetején almafa,
almafa tetején körtvefa, körtvefa tetején szilvafa, szilvafa tetején
cseresnyefa, cseresnyefa tetején baraczkfa, baraczkfa tetején czitromfa,
czitromfa tetején fügefa, fügefa tetején narancsfa, narancsfa tetején
rozmaringfa, rozmaringfa tetején jegenyefa, jegenyefa tetején egy
ringyes-rongyos pendel, melynek kilenczvenkilencz korczába egy-egy mese
volt férczelve, ez is onnan van kivéve.
Volt egyszer hát egy szegény ember s ennek három fia.
Itt a szegény ember a haldokló ágyán fekszik, ezért az ő három fiát maga
elébe hivatta, kikhez aztán szava és mondása im ez volt:
– Édes fiaim! ha nem mondom is, ugyis tudhatjátok, hogy mért van a mi
országunk gyászba borulva, hogy mért van a mi országunkban örökös
sötétség, ugyannyira, hogy a kanál is megállana benne. De ha nem
tudjátok, hát megmondom: hát fiaim ez az örökös sötétség onnan van, mert
a napot és a holdat ellopták a mi fényes egünkről!… Hanem fiaim egyet
mondok, kettő lesz belőle: nekem egy tátos azt jövendölte, hogy az én
három fiam közül az egyik, már hogy melyik, azt egész bizonysággal nem
merem állitani, visszahozza a napot és a holdat. Azért fiaim ezennel
meghagyom nektek, hogy holtom után azonnal induljatok el a nap és a hold
fölkeresésére s mindaddig haza ne jőjetek, mig a világosság forrásait
haza nem hozzátok.
Ezzel a szegény ember a fal felé fordult, kiköltözött ez árnyékvilágból
s el is temették tisztességesen.
De itt uramfia! mi kerül a dologból, mi nem, ugy láttam mint most, ott
voltam a hol mondták, az egész országban hire futamodik, hogy a szegény
ember három fiának mit hagyott a testamentomában; ugyannyira, hogy még a
király is meghallotta, ki aztán tüstént maga elé hivatta a három fiut.
S mikor a király szine előtt megjelent a három fiu, az azt mondja nekik:
– Édes fiaim! én azt hallottam, hogy apátok – hogy az isten nyugtassa
meg, még a meghaló földében is – meghaló-ágyán meghagyta nektek, hogy
holta után induljatok el e széles nagy világba a nap és a hold
fölkeresésére. Azért fiaim ez szóm és mondásom hozzátok: hogy az, a ki a
napot és a holdat elhozza, holtom után király lesz, azt a másikat pedig,
a ki annak a bizonyosnak mindenekben segitőtársa lesz, vicze-királylyá
teszem. Most pedig menjetek be az én királyi ólamba és fegyvertáramba s
válaszszatok magatoknak paripákat és kardokat, aztán pedig pecsétes
levélben átadom nektek a parancsolatot, hogy a merre csak mentek,
mindenütt szénát, zabot, ételt és italt ingyen szolgáltassanak ki a
számotokra.
Itt a három fiu bemegyen a királyi ólba s a két idősb testvér
kiválasztotta a legszebb aranyszőrü paripákat, a legkisebb pedig valahol
ott a fal mellett, valami rejtett zugban, pókháló és szemét közt tengődő
kóczos, rongyos csikót szemelt ki magának. A két idősb testvér még
kinevette a legkisebbet, hogy ugyan mit akar azzal a rongyos, tesznye
csikóval, mely a maga lábán is alig tud megállani, de ezzel az mitse
gondolt s fülebotját sem hajtotta a két bátyja beszédének. Innen aztán
bementek a királyi fegyvertárba, hol a két idősb testvér kiválasztott
magának két szép aranykardot, a legkisebb fiu pedig, kinek legtöbb esze
volt, egy rozsdás aczélkardot szemelt ki magának. Ez a rozsdás kard hol
kiugrott a hüvelyéből, hol visszaugrott; szünet nélkül mindig játszott.
A két öregebbik testvér ujra kinevette a legkisebbiket, de ő ezt is,
mint a többit, szépen zsebre rakta, gondolván magában, hogy az nevet
igazán, a ki utoljára nevet; mert a tesznye csikó, olyan igaz minthogy
élek s élnek kigyelmetek, hisz ott voltam, a hol mondták, ugy láttam
mint most, széltől fogantatott, zsarátnokot evő, hat lábu tátosló volt,
a rozsdás kard pedig olyan tulajdonsággal birt, hogy csak ezt kellett
neki mondani: „vágjad édes kardocskám“ s azt a bizonyost azonnal
levágta; de mindezekről a két idősb testvér mitse tudott, mert nem
értettek a famunkához.
Itt a három testvér utnak indult ország-világszerte a nap és a hold
keresésére.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurtafarku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer elértek az
ezüsthidhoz.
Mikor az ezüsthidhoz értek, azt mondja a legkisebbik testvér két
bátyjának szót szólván:
– Édes testvéreim! Menjünk mi csak a hid alá, mert mindjárt itt lesz a
holdas paripa, ezen pedig a 12 fejü sárkány, kinek a nyeregkápáján
fityeg a fényes hold.
Itt a két testvér alig bujik el az ezüsthid alá, már ekkor a hidon volt
a holdas paripa, rajta a 12 fejü sárkány, ennek pedig a nyeregkápáján
fityegett a fényes hold.
Itt a tejfehér szinü holdas paripa megbotlott az ezüsthidon.
Megharagszik erre a tizenkét fejü sárkány s azt mondja a holdas
paripának:
– Hej, holló vájja a szemedet, kutya egye a húsodat, föld igya a
véredet, erdőről erdőre jártam rajtad, hegyről hegyre ugrattalak, soha
meg nem botlottál, most az egyenes uton is megbotlasz!… Hej, világszép
éltemben mindig hallottam Kiss Miklós hirét, ha most itt volna,
szeretnék összetüzni vele.
Erre a szóra, a mi Kiss Miklósunk – mert közbe legyen mondva, igy hiták
a legkisebbik fiut – a hid alól kiugrat az ezüsthidra az aranyszőrü
tátosparipán s összetüz a 12 fejü sárkánynyal.
Sokáig viaskodtak egymással. Kiss Miklós csak a rozsdás kardjának szólt:
„Vágjad édes kardocskám“ s az azonnal három fejét vágta le a sárkánynak
s igy sorba, mig mind a 12 fejét le nem kaszabolta; ugyannyira, hogy a
kurtábbikat mégis a 12 fejü sárkány húzta. Kiss Miklós aztán kötőfékre
fogta a tejfehér szőrü, fekete serényü holdas paripát – a nyeregkápán
fityegett a fényes hold is – s a középső testvér gondviselésére bizta. S
aztán keresztülmentek az ezüsthidon, mely a tátosló aranypatkójától
csakugy csengett-bongott, mint a legszebb muzsika.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a
kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis
elértek az aranyhidhoz.
Mikor az aranyhidhoz értek, megszólal Kiss Miklós s azt mondja a két
bátyjának, szót szólván:
– Édes testvéreim! Bujunk mi csak a hid alá, mert mindjárt itt lesz a
napos paripa, ezen pedig a 24 fejü sárkány, kinek a nyeregkápáján fityeg
a tündöklő nap. Majd kihi ő engem egy szál kardra, majd megmérkőzöm én
vele, de erőnek erejével, s ő engem nem tud legyőzni, se én őt: ekkor ő
is, én is lánggá változunk; ő lesz a piros láng, én pedig a kék láng; –
de még ekkor se birjuk egymást legyőzni, mert igen egyforma erejüek
leszünk, hanem itt van ez a kénkő, majd mikor a piros láng legjobban
nyujtózik az égfelé, hogy elnyomja a kék lángot, már mint engem:
dobjátok a kénkövet a piros lángba.
Alig végzé beszédét a mi Kiss Miklósunk, már a hidon termett a napos
paripa, hátán a 24 fejü sárkány és a tündöklő nap; – de a napos paripa
megbotlott az aranyhidon.
Megharagszik erre a huszonnégy fejü sárkány s azt mondja a napos
paripának:
– Hej, holló vájja a szemedet, kutya egye a husodat, föld igya véredet,
erdőről erdőre jártam rajtad, hegyről hegyre ugrattalak, soha meg nem
botlottál s most az egyenes uton botlol meg!… Hej, világszép éltemben
mindig hallottam Kiss Miklós hirét – hogy a kutya egye meg! – s ha most
itt volna, szeretnék összetüzni vele!…
Erre a szóra a mi Kiss Miklósunk kiugrat a hid alól, fel az aranyhidra s
összetüz a 24 fejü sárkánynyal.
Kiss Miklós csak a kardjának parancsolta, hogy „vágjad édes kardocskám“
– s az izibe leszelte a sárkány 24 fejét; – de világcsodájára, mikor
mind a 24 fej le volt vágva, azok egy szempillantásra ujra kinőttek,
melyeket aztán az ugráló kard sem tudott leszelni, hijába mondta neki
Kiss Miklós „vágjad édes kardocskám“ mert biz az egyet sem tudott vágni.
Ehj, kezébe kapja a rozsdás kardot a mi Kiss Miklósunk s ugy megforgatta
mint a villámlás, de nem nyert vele semmit, mert igen egyforma ereje
volt a sárkánynyal.
Mikor a sárkány látta, hogy nem boldogul a mi Kiss Miklósunkkal,
megszólal ilyeténképen:
– Hallod-e te Kiss Miklós – vesztél volna az anyádnál – már látom, hogy
semmire sem mehetek veled, de te se én velem: azért tegyünk egy próbát:
válj te kék lánggá, én pedig piros lánggá s a melyikünk el tudja nyomni
a másikat, azé legyen a napos paripa s rajta a tündöklő nap.
Ugy is lett. – Kiss Miklós kék lánggá vált, a 24 fejü sárkány pedig
piros lánggá. Küzködik egymással a két láng, hogy melyik birja elnyomni
a másikat, de sem a kék láng nem birta elnyomni a pirosat, sem ez amazt;
– de szerencsére a két testvér ép ekkor vetette a piros láng közé a
kénkövet s igy a kék láng mégis elnyomta a pirosat, s mikor egészen
elfojtotta, a 24 fejü sárkány is megszünt élni.
Kiss Miklós a napos paripát az öregebbik testvér gondviselésére bizta.
Kiss Miklós aztán azt mondta két bátyjának, hogy menjenek csendesen
hazafelé, mert ő neki még dolga van s azzal elvált tőlük.
Kiss Miklós aztán megrázkódik, s ime egy kis czirmos macskává változott.
Szalad a kis czirmos macska az országuton, egyszer egy gunyhóba ugrott.
A gunyhóban volt pedig a sárkányok édes anyja, és kinek-kinek a maga
felesége.
Meglátja a kisebbik sárkány felesége a kis czirmos macskát, azt az ölébe
veszi, megsimogatja s azt találja mondani a sárkányok anyjának:
– Hej, ha én azt tudhatnám, hogy az az átkozott Kiss Miklós megölte az
uramat, olyan forrás vizzé változnám, hogyha abból Kiss Miklós, meg a
két bátyja nem többet, csak egy cseppet innának: tüstént szörnyet
halnának!
Ezzel a kis czirmos macska kiugrott a kisebbik sárkány felesége öléből s
odatörlészkedett a nagyobbik sárkány felesége szoknyájához, ki aztán azt
ölébe vette, megsimogatta s azt találja mondani:
– Hej, ha én azt tudhatnám, hogy az az átkozott Kiss Miklós megölte az
uramat: én meg olyan körtefává változnám, hogyha az én körtvémből Kiss
Miklós, meg a két bátyja, nem többet csak egy falatot ennének: tüstént
szörnyet halnának.
Ezzel a kis czirmos macska kiugrott a nagyobbik sárkány öléből s
odatörlészkedett a vén asszony szoknyájához, ki azt az ölébe vette,
megczirogatta s azt találja mondani két menyének:
– Édes leányaim! támaszszátok csak fel az én két szememet azzal a 12
mázsás vasruddal, hogy hadd tekintsek csak körül.
A két menye aztán elővette a 12 mázsás vasrudat s feltámasztották vele a
vén asszony szemeit. Ekkor megszólalt a vén asszony is ilyeténképen:
– Hej, ha az én két fiamat az az átkozott Kiss Miklós megölte: én meg
akkorra szájjá változom, hogy az egyik végét a földnek, a másikat pedig
az égnek vetem s hogyha abba megfoghatom azt az átkozott gazembert és a
két testvérét: mint a malomkő a buzát, ugy összemorzsolom őket.
Mikor a kis czirmos macska mindezeket szépen kihallgatta, usdi vesd el
magad, ki a gunyhóból, szaladásnak eredt s megsem állt, mig jó
tátoslovához nem jutott.
A vén asszony 12 mázsás buzogányt hajitott utána, de elhibázta a dobást,
mert ép ekkor csukódott le két szeme pillája, magától pedig, ha csak fel
nem támasztották, nem birta felnyitni, mert vén volt már.
Igy szabadult meg Kiss Miklós a 12 mázsás buzogánytól, a bizonyos
haláltól. Mondom, hogy megszabadult, hogy elért jó tátoslovához, ujra
megrázkódott s a kis czirmos macskából ismét legény lett. Aztán felült
jó tátoslovára, mely egyet szökött, kettőt ugrott s tüstént utolérte két
bátyját. Aztán folytatták az utjokat szép csendesen hazafelé, egyszer
azonban megszomjazik a középső testvér s azt találja mondani két
testvérének:
– Ehjnye, be szomjas vagyok, majd kiég a torkom!
– Ha csak az a bajod, válaszolt Kiss Miklós, mindjárt hozok én vizet;
amott buzog fel egy forrás.
Ezzel Kiss Miklós sarkantyuba kapja jó tátoslovát, egyet szökik, kettőt
ugrik s már a forrás viznél volt; de itt Kiss Miklós a helyett hogy tele
meritette volna a kobakját, mely ugy az oldalán függött, kihuzta éles
kardját s háromszor beleszúrt a forrás vizbe. Ime! a forrásból vér
buzogott fel s keserves jajszó hallatszott. Az a vér a kisebbik sárkány
felesége vére volt, az a jajszó ugyanannak halálos nyögése volt;
ugyannyira, hogy az egész forrást pirosra festette a vér. S mikor a két
testvér a forráshoz ért, egy csepp kedvök sem volt belőle inni.
No jól van, ez abba maradt s tovább mentek. Csak mennek, csak
mendegélnek, egyszer megszólal a legidősb testvér is ilyeténképen:
– Ehjnye, be éhes vagyok! – Ha csak az a bajod, válaszolt neki Kiss
Miklós, azon könnyen segithetünk, mert amott a töltés mellett van egy
körtvefa, azon pedig annyi az érett gyümölcs, hogy majd az ágát töri le.
No várj, majd hozok én neked mindjárt körtét, csak te vezesd addig a
napos paripát.
Itt a mi Kiss Miklósunk sarkantyuba kapja jó tátoslovát, mely egyet
szökik, kettőt ugrik s már a körtvefa előtt terem; de itt a mi Kiss
Miklósunk a helyett hogy szakasztott volna a körtvefáról és a bátyjának
vitte volna, kihúzta éles kardját s a meztelen fegyverrel háromszor
szúrt a körtvefa tövébe. A fa tövéből vér buzgott fel s keserves jajszó
hallatszott. Az a piros vér volt a nagyobbik sárkány felesége vére, az a
keserves jajszó ugyanannak a halálos nyögése volt. A körtvék pedig
azonnal megrohadtak; ugyannyira, hogy mikor a két idősb testvér a
körtvefához ért, nemhogy körtvét ettek volna, de még a gusztusuk is
elment tőle.
No jól van, ez abba maradt, s azzal tovább mentek. Csak mennek csak
mendegélnek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
még az üveghegyeken is túl, még azon is tul, a hol a kurta kis disznó
túr, tulonnan túl, innenen innen, hát egyszer még messziről meglátja a
mi Kiss Miklósunk, hogy egy irdatlan nagy száj, melynek az egyik vége a
földnek van vetve, a másik vége pedig az égnek, mint a legsebesebb
fergeteg közeledik feléjük; ugyannyira, hogy alig maradt annyi idejök,
hogy az ólom-barát rezidencziája ajtaján beszaladhattak.
S ezer volt a szerencséjök, hogy beleszaladtak, mert már ekkor az az
irdatlan nagy száj ott állt az ólombarát küszöbe előtt, hogy onnan a ki
kilépett volna, mintha a pokolba esett volna, tüstént elnyelte volna az
irdatlan nagy száj, melynek az egyik vége a földnek, a másik pedig az
égnek volt vetve.
– Hej, jó barátom, ólomöntő barát, szólt a mi Kiss Miklósunk, van-e sok
olvasztott ólmod? megfizetek érte jó pénzzel.
– Hahó Kiss Miklós barátom, ösmerlek, világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet, már régen várlak, jó hogy itt vagy, hogy csukjam be
csak az ajtómat, mert innen tovább egy tapodtat se mégysz!
– Jaj, az istenért, szólt Kiss Miklós, ki ne menj, át ne lépd a
küszöbödet, mert mindjárt elnyel a sárkány anyja nagy szája, melynek az
egyik vége a földnek, a másik pedig az égnek van vetve!
Az ólomöntő-barát kimegyen a szobájából, hát ott látja a sárkányok anyja
nagy száját, melynek az egyik vége a földnek, a másik vége pedig az
égnek van vetve. Az ólomöntő-barát nagy ijedten visszaszaladt a maga
szobájába, hol azt mondja Kiss Miklósnak:
– Hej, jó barátom Kiss Miklós, adj tanácsot, hát mit cselekedjünk?
– Mit-e?! hát van-e sok olvasztott ólmod?
– Most nem sok van, csak 366 mázsa. Ott kinn van az üstben, most zubog
legjobban.
– Tudod mit, egyet mondok, kettő lesz belőle, fogjuk csak fülön azt a
nagy üstöt s öntsük a sárkányok anyja nagy szájába, melynek az egyik
vége a földnek, a másik vége pedig az égnek van vetve.
Itt lelkem teremtette, az ólomöntő-barát az egyik fülét, Kiss Miklós
pedig a másik fülét nyakon ragadja az irdatlan nagy üstnek, a küszöbhöz
czipelik s kizúditják a vén banya tátott szájába a 366 mázsa olvasztott
forró ólmot. A forró ólom mind össze-vissza égette a sárkányok anyja
gyomrát, s az menten kilehelte átkos páráját.
Igy szabadult meg a mi Kiss Miklósunk a sárkányok anyjától; de szegény
most az egyszer ugy járt, mint a ki vödörből cseberbe hág; mert az
ólomöntő-barát ő kigyelmét nyakon csipte, mint valami szalmaszálat a
szobába vitte, hol is azt találja mondani Kiss Miklósnak:
– Hej, jó barátom Kiss Miklós, világszép éltemben mindig hallottam
hiredet, azért most küzdjünk meg, hogy melyikünk az erősebb, én-e vagy
te?!
S ezzel az ólom-barát csak a kis ujját tette a mi Kiss Miklósunkra, hát
már ettől is ő kigyelme roskadozni kezdett s a szoba ólompádimentoma egy
ölnyire horpadt be a lába alatt.
– No Kiss Miklós barátom, van-e kedved velem megküzdeni? kérdé az
ólom-barát. Nem szólsz semmit, már látom, hogy nincs: azért ez szóm és
mondásom hozzád: hogy én téged örökös rabságban nálam tartlak mindaddig,
mig nekem el nem hozod a zöld királynak zöld leányát… Ti pedig, és ekkor
a két bátyjához fordult, ti pedig elmehettek szép csendesen hazafelé,
elvihetitek magatokkal a holdas és a napos paripát, rajta a fényes
holdat és a tündöklő napot, mert ezekre nincsen szükségem.
Itt a mi Miklósunk keserves könyhullatások között elbúcsuzott édes
testvéreitől, azok pedig hazafelé vették az utjokat s szerencsésen haza
is jutottak.
Nagy lett az országban az öröm, hogy a szegény ember fiai, mint atyjuk a
meghaló ágyán meghagyta nekik, hazahozták a fényes holdat és a tündöklő
napot. Ezért a vén király összegyüjté a birodalmában levő herczegeket,
grófokat, bárókat, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket,
hosszu süveges kankós tótokat, kiknek aztán elébök terjesztette, hogy
mit érdemelnek meg az olyan testvérek, kik hazahozták a fényes holdat és
a tündöklő napot. Azok erre a kérdésre aztán azt felelték: azt érdemli
meg, felséges urunk, hogy az, a ki a tündöklő napos paripát, rajta a
verőfényes napot hazahozta, az ország királya legyen, az pedig, ki a
fényes holdas paripát s rajta az ékes holdat hozta haza, a vicze-király;
mindkettő pedig egy-egy királykisasszonyt, már mint a felséged leányait,
kapják feleségül!
Ugy is lett. – A szegény ember nagyobbik fia lett a király, a középső
pedig a vicze-király, mindegyik pedig egy-egy királykisasszonyt kapott
feleségül.
Aztán a fényes holdas paripát és tündöklő napos paripát föleresztették
az ég országutjára; de mind a hold, mind pedig a nap szomoruan
világitott.
Azért világitottak pedig szomoruan, mert nem azt jutalmazták meg érdem
szerint, ki őket igazán megszabaditotta a sárkányoktól, már mint a mi
Miklósunkat, ki még most itt ott volt örökös rabságban az ólom-barátnál.
Egyszer az ólom-barát magához hivatja a mi Miklósunkat s azt találja
neki mondani:
– No Miklós, ha te nekem a zöld királynak zöld leányát elhozod: akkor
szabadon eresztlek s leveszem rólad azt a 3 vasabroncsot és azt a 12
mázsás lánczot. Azért jó barátom Miklós, azt tanácsolom neked, hogy
holnap indulj el, mert ugyis szép verőfényes nap van s hozd el nekem az
én szivem kivánságát.
Itt a mi Miklósunk ujra utnak indult, még pedig hosszura, hogy lesz-e
annak vége valahol vagy sehol, azt csak a jó isten tudja!
A mint mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta
farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, nagy hegy alatt, kis
dombon, egyszer mint a kilőtt nyil, mint a legsebesebb forgószél, szalad
feléje egy ember, ki mindig ezt kiabálta:
– Félre előlem! félre előlem!
Ez volt pedig a kengyelfutó, ki mint a peczek, egyszerre megállott a mi
Miklósunk előtt s azt kérdi tőle:
– Hová-hová Kiss Miklós, mert világszép éltemben mindig hallottam a
hiredet?
– Hahó kengyelfutó, jobb ha nem is kérded!… zöld királynak zöld
leányáért megyek, hogyha hallottad hirét!
– Én nem hallottam, de nem azt mondom én, hanem azt, hogy vigy el
magaddal; még valahol hasznomat veheted.
– Visz a manó! majd jösz a magad lábán ha akarsz.
Megyen mendegél aztán a mi Miklósunk a kengyelfutóval hetedhét ország
ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl,
még a hol a kis kurta farku disznó túr, még azon is túl, tulonnan túl,
innenen innen, egyszer a tengerpartjára értek, hát látják, hogy ott egy
ember csak neki hasal a tengernek és a tengert a legutolsó cseppig, mint
én egy csupor vizet mind kiitta; de még ekkor is szünet nélkül csak ezt
kiabálta:
– Jaj, be szomjas vagyok! jaj, be szomjas vagyok!
Ez volt pedig a nagy-iható, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe
jött, szót szólt hozzá:
– Isten jó nap, hires Kiss Miklós: mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!
– Fogadj isten, nagy-iható!
– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?
– Mi járatban vagyok? hahó, nagy-iható, jobb ha nem is kérded!… zöld
királynak zöld leányáért megyek, hogyha hallottad a hirét.
– Én biz nem hallottam, felelt a nagy-iható, de nem azt mondom én, hanem
azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veheted.
– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!
Igy már hárman voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó és a nagy-iható.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a
kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, hát egyszer
látják, hogy egy ember a sikon neki szalad egy gulyának s a szép
tulkokat egyenként, mint én egy falat kenyeret, minden szőrös-bőröstül
egymásután hajigálja be a szájába s nyeldesi el, de még ekkor is, mikor
a 366 darab tulokból álló gulyát mind elnyelte, szünet nélkül csak ezt
kiabálta:
– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!
Ez volt pedig a nagy-ehető, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe
jött s azt mondja neki:
– Isten jó nap, hires Kiss Miklós, mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!
– Fogadj isten, nagy-ehető!
– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?
– Mi járatban vagyok?! jobb ha nem is kérded!… zöld királynak zöld
leányáért megyek, hogyha hallottad a hirét.
– Én biz nem hallottam, felelt a nagy-ehető, de nem azt mondom én, hanem
azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veszed.
– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, hogy ha akarsz.
Igy már négyen voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható és a
nagy-ehető.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan
emberre akadtak, kinek élő zsarátnok volt a vánkosa, égő tűz a párnája,
lobogós láng a takarója, mégis kilencz pár csizma volt a lábán, kilencz
gatya és kilencz ing a testén, kilencz nyakravaló a nyakán, kilencz
báránybőr kucsma a fejében, kilencz nadrág és lajbli rajta s rádásul
kilencz suba fityegett a nyakában, de még ekkor is szünet nélkül csak
ezt kiabálta:
– Juj, be fázom! jaj, be fázom!
Ez volt pedig a nagy-fázó, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe
jött s azt mondja neki:
– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!
– Fogadj isten, nagy-fázó!
– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?
– Ehj, pajtás, jobb ha nem is kérded! hallottad-e hirét a zöld király
zöld leányának?
– Biz én nem hallottam.
– No ha nem hallottad, hát halld most, mert odamegyek leánykérőbe.
– De nem azt mondom én, hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem
magaddal, még tán hasznomat veheted.
– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!
Igy már öten voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a
nagy-ehető és a nagyfázó.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan
emberre akadtak, ki szünet nélkül szanaszét nézett s egy szempillantás
és egy szemforgatás alatt a kerek földet belátta, a másik szemforgatás
alatt pedig a mélységes tengert benézte s ki már 7 mérföldről meglátta a
mi Miklósunkat és az ő czimboráit.
Ez volt pedig a messzelátó, ki a mi Miklósunk elébe jött s azt mondja
neki:
– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!
– Fogadj isten, messzelátó!
– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?
– Hahó jó barátom messzelátó, jobb ha nem is kérded!… hát hallottad-e
hirét a zöld király zöld leányának?
– Biz én nem hallottam!
– No, ha nem hallottad, hát halld meg most! odamegyek leánykérőbe.
– De nem azt mondom én, jó barátom hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el
engem magaddal, még tán hasznomat veszed!
– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!
Igy már hatan voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a
nagy-ehető, a nagyfázó és a messzelátó.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan
emberre akadtak, ki 7 mázsás vasbuzogányt csak oly könnyedén hajigált 7
mérföldre, mint én egy kis követ.
Ez volt pedig a messzehajitó, ki mikor a mi Kiss Miklósunkat és a
czimboráit meglátta odament hozzájuk s azt mondja Kiss Miklósnak:
– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet!
– Fogadj isten, messzehajitó!
– Hát mi járatban vagy, jó barátom Kiss Miklós?
– Hahó, messzehajitó! jobb ha nem is kérded!… hát hallottad-e hirét a
zöld király zöld leányának?
– Biz én nem hallottam!
– No, ha nem hallottad, hát halld most! odamegyünk leánykérőbe.
– De nem azt mondom én, hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem
magaddal, még tán hasznomat veszed.
– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz.
Igy már, mint a pokolbeli gonoszok, heten voltak: Kiss Miklós, a
kengyelfutó, a nagy-iható, a nagy-ehető, a nagy-fázó, a messzelátó és a
messzehajitó.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer még is
elértek a zöld király rezidencziájába.
Hogy ideértek, Kiss Miklós beállit a zöld király elébe s köszön neki:
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
hallottam a hiredet! hát mi járatban vagy?
– Jártomban-keltemben azt hallottam, hogy van fölségednek egy gyönyörü,
szerelemtől lelkezett ékes virágszála, mi türés tagadás, biz én azért
jöttem.
– Hahó, jó barátom, a zöld királynak zöld leányát nem oly könnyü ám
leszakasztani! hanem három próbát adok elébed, ha azt megteszed, akkor
neked adom legkedvesebb, nekem igazán egyetlenegy leányomat. Az első
próba ez lesz: neked is van egy kengyelfutód, nekem is. A leányomnak a
menyasszonyruháját most készitik a pokolban Plutónál, vagy tán már
készen is van. Hogyha azt a te kengyelfutód hamarább elhozza, mint az
enyém jól van, nem bánom, legyen tiéd a zöld király zöld leánya. Az én
kengyelfutóm, meg a tiéd is holnap reggel négy órakor induljanak el.
Különben ha nem mondom is, ugyis tudod, hogy mi a dolog vastagabb vége;
mindnyájatokat karóba huzatlak.
Pedig fillentett a zöld király, mert ő kelme még az nap estve
elinditotta a maga kengyelfutóját, ki senki más nem volt, mint a zöld
király öreganyja és a ki, közbe legyen mondva, boszorkány volt, még
pedig annak is a java.
Itt másnap reggel 4 órakor, a mint mondva volt, a mi Miklósunk utnak
ereszti a maga kengyelfutóját, hogy hozza el a pokolból Plutó ő
fölségétől a zöld király zöld leányának menyasszonyruháját.
Szalad a kengyelfutó, hát látja, hogy a zöld király öreg anyja már jóval
megelőzte, mert már im hogy a pokol kapujánál nem szalad. Ennek sem kell
több, neki rugaszkodik, de mégis majd csunyát látott, mert ép akkor ért
a pokol ajtajához, mikor már a zöld király öreg anyja a kilincset fogta.