Rejtelmek (2. kötet) - 6

gömbölyü szemei járnak, forognak, mosolyognak egyre, nincs meg benne
többé, csak a kiváncsiság. Az anyósom, már kétszer volt tetszhalott, a
legjobb lélek a világon.
A kis öreg asszony lehetett vagy hetven éves, de nem volt még egy szál
ősz haja. Nem hagyott bennünket el egy pillanatra se, mindig mosolygott
és roppant érdeklődéssel hallgatta, mit beszélünk. Egyszer-egyszer
tréfás aprehenzióval törülte meg ajkai szélét:
– Ugyan Renée, ugyan!
Leültünk, helyesebben elbujtunk a buffet közelében, ugy néztük az estély
hölgyeit, voltak vagy negyvenen. Csunya nem akadt köztük csak kettő, az
Otol-lányok. Feketék, kis szemüek, mint a Szent Jakab szőlő. És sárga
ruhában! Karonfogva sétáltak le s föl a teremben, mindig együtt, mindig
zenéről beszélgettek. A nőtársaság nagyobbik része mulatott a kedves
csunyaságokon, nézték őket, örültek nekik, mintha egészen másfajta
lettek volna.
– Csak az a bajuk, – mondá Renée – hogy ezek a feketeségek még csak az
első generáczión gazdagok. Mi többiek, már a másodikon, sőt a harmadikon
azok vagyunk. Higyje meg, hogy a gazdagság szépit. És fehérit. Nézze
meg, alig talál itt barna arczbőrü asszonyt!
Csakugyan, hófehér arczok, a hónál is fehérebb női nyakak, karok
ragyogtak, vakitottak mindenfelől. Oh nem lehetett itt csufolódni, itt
csak bámulni és megrészegedni lehetett. Milyen állak, milyen illat
szállott fel a jól táplált, gondozott fehérségekről!
– És a gazdagság nivellál, – szólt Renée az ő tréfásan sentencziózus
modorában – nézze azt a négy asszonyt, ottan. Nem rokonok és mégis
hasonlitanak egymáshoz. A hajuk egyképpen fényes és puha: napjában
háromszor is bedörzsölik tojással. A szemüknek mély, tüzes és epedő
kifejezése van, egész nap a diványon feküdnek, álmodoznak, olvassák,
most például – a «Bète humain»-t, Baumbachot… Aztán jól élnek, a sok
édes tészta, a frissen sült husok, a nyugodt, hosszu álom a higienikus
hálószobákban…
A nagy Renée maradt a régi, ugy beszélt, mint egy tanár. Folyton
általánositott. De a végén mindig kitört belőle a gunyos móka. Most is
odafordult az anyósához és megkérdezte:
– Igazam van, ugy-e mama?
A kis öreg asszony megtörülte ajkai szélét és boldogan mondá:
– Igen, persze.
Szeretett volna még más valamit is mondani, de nem jutott eszébe semmi.
Renée hamar felkapta a szót, rámtámadt:
– Hát maga mit keres itt?
– Meguntam a munkát, szeretnék megházasodni gazdagon. Tudja, most
divatban van itt ami mesterségünk. Valami ideális irányzat vett erőt a
mamákon: autogrammokat gyüjtenek. A leányok – ugy hallottam – esküt
tettek egymásnak, hogy nem mennek férjhez, csak szerelemből. Valami
készül itten, szeretnék ott lenni, amikor legelsőbb fölbuzog a forrás.
Jót nevettünk mindaketten. Az öregke is nevetett. Nem, sehogysem ment a
csufolódás ma és itten. A lakás oly szép volt és a háziur, aki a magyar
kartongyártás körül határozott érdemeket szerzett magának,
bebizonyitotta előttem, hogy a gazdag embereknek is van izlésük néha.
Luxuriozus, uri volt minden, ami egy kis gyanut kelthetett, pusztán az,
hogy talán egy kissé uribb és pazarabb is volt a kelleténél.
Csakhogy esti tizre Banner Idát várták. Idát, akit mindnyájan ismerünk
az opera páholyából, ahol magas katonatisztek, miniszterek, mágnások is
vizitelnek nála. Idát, aki oly nagy lépésekkel jár az utczán, mint egy
grófné. Sebesen, egyedül, messziről kiséri egy inas.
A fehér arczok megszinesedtek, a hölgyek hajukat igazgatták, a mint
megjelent közöttük. Csak egy félóráig maradt, de roppant kedves volt,
mint egy fiatal királyné az udvarhölgyei között. El is ismerte itt
mindenki és egy félóráig, amig itt időzött, egészen megváltozott a
társaság, másról beszélgettek, mint rendesen. Mágnás asszonyokról és
versenyekről, politikáról, főpapokról. Csak a két csunya fekete leány
maradt változatlanul a muzsikánál.
A nagy Renée ásitott, a mikor az estély fényessége egyszerre eltünt.
– Vége a szenzácziónak; akár haza is mehetünk, álmos vagyok.
Hanem egyszerre fölelevenedett, a társaságban meglátott egy hölgyet, aki
eddig mindkettőnk figyelmét elkerülte. Fölkiáltott:
– Ni, ni: O–lym–pi–a! Ismeri?
* * *
Szebb volt valamennyinél. Az arcza fehérebb, a haja feketébb. A
szemöldökei csaknem összenőttek, de mégis volt közöttük egy hajszálnyi
elválasztó fehér vonal. Fülei mellett haja egy-egy fekete pehelyben
folytatódott. És e merészségek daczára a legszabályosabb arcz, amit
valaha láttam. Sok olyan tulajdonsága, amelyek közül egy is széppé tenne
valamely asszonyt. Arcza egyik felén még a konvenczionális Ámorgödre is
ott mosolygott, de csak diszkrétül, csak jelezve. A tökéletes formáju
fülekben két óriási nagyságu brilliant-button ragyogott, gyenge fénynyel
boritván el az egész fejet. Mégis, nekem olybá tetszett, mintha csak
viaszbaba volna, de olyan, amilyent csak egy elsőrangu szobrász
készithetett, szövetkezvén valamely nagy festővel.
– Várjon, majd ha föláll! – mondá a nagy Renée, gyönyörüséggel
ráfeledkezve a szép asszonyra.
Fölállott; csaknem egy félfejjel magasabb volt itt mindenkinél. És
karcsu maradt, talán az egyetlen igazán karcsu az egész nőtársaságban.
Pedig látszott rajta, hogy nem visel vállfüzőt, törzse szinte
hátrahajlott, amikor ment, lebegve, bájosan, ruganyosan, de olyan
szabályosan, mint az a csudálatos beszélőbaba, akit Olympiának hivnak a
«Hoffmann meséi»-ben. Fölkiáltottam:
– Olympia!
– De jöjjön s menjünk közelebb. Nézze, hogy mosolyog: egy gép
mosolygása. Hogy iszsza a teáját; micsoda tréfaság, hát kell ennek
ennie? Hallgassa, hogy beszél.
Csak a szükségesekre szoritkozott, amikor beszélt: «Igen, nem, köszönöm,
holnap, a férjem szereti…»
A férje pedig mindig ott volt a nyomában. Egy magas, kissé rideg, de
határozottan férfias, vastag fekete bajuszu uri ember.
– Nézze, – szólt Renée halkan, – Coppelins mester hogy kiséri Olympiát,
nehogy valami tudatlan ember kárt okozzon benne. Nézze az arczán azt az
aggódó vonást, fél, hogy mindjárt kisül minden!
Egy pillanatra az asszony is, a férfi is el-eltünt előlük. Renée
izgatott lett, csaknem elfeledkezett a formákról, csaknem kézen fogott:
– Nézze, most alighanem baj esett. Siessünk a szomszédszobába. A
beszélőbabát egy kissé magára hagyta a férje, most aligha nem megint
megszökik.
– Megszökik, megint? Hát szokta?
– Ugyan, ne tetesse magát, hát nem tudja az Olympia regényét?
A nagy Renée örült, hogy elmondhatta. Hadarva, sok mondatot csak
jelezve, mimikával jelezve egy egész történetet:
– Ez a Só Ágnes. Nagyon gazdagok, Dunántul. Olyan lány volt, hogy
ostobának és ártatlannak gondoltuk. Azért szerettük, mert olyan szép,
utánunk mondott mindent, mint egy madár. Nyáron falun laktak, egy
tüzértiszt megszöktette. Egy árva kis katonafi, szőke, mint a kalász…
Egy hétig lehettek csak együtt, csak Kremsig mehettek. Az apja utánuk
küldte az iroda-igazgatóját, egy fiatal embert. Rájuk talált, a tiszt
nem volt otthon, elvitte a lányt, hazahozta, aztán elvette. Elment
hozzá, odaadták neki, ez a férje.
– Pfuj! Verekedtek legalább…
– Hogyne; a tiszt sebesült meg.
– És aztán?
– Aztán, már másodféléve élnek békességben. Kicsinyük nincs, a férj
szerelmes Olympiába, az pedig kisérleteket tesz olykor, hogy elszökjék.
Ha magára hagyják egy pillanatra, akkor megy, mennie kell, mint egy
gépnek, amelyet elinditottak. Négyszer próbálta már meg, mind a négyszer
visszahozták, jött vissza szépen, nem sirt, nem esett kétségbe,
változatlanul nyugodt maradt.
– És mért nem zuzza össze férje az egész bűbájos szerkezetet, egy
csapással!
A nagy Renée kinevetett.
– Maguk csak mindig beszélnek, hanem amikor cselekedni kéne, futnak
utánunk, mint egy kis kutya…
Szidni akart tovább, de egyszerre elharapta a szót, az elhagyatott
dohányzó-ablakhoz szaladt:
– Jöjjön! – szólt, csaknem kiáltott.
Az utczán a kapu előtt állott Olympia, hajadon fővel, kivágott estélyi
öltözetben. Felhasználta a pillanatot, amig férje mással beszélt,
leszökött, menni akart, mennie kellett! De alig ért a kapuhoz, férje már
ott volt mellette. Láttam, mint fogja karon és mint jönnek vissza egy
szót sem váltva egymással.
Egy percz mulván mindketten benn voltak a nagy teremben. Semmi változás
rajtuk, legfeljebb a férfi haloványabb, és az asszony szinesebb egy
kissé. Azonban ugy lehet, hogy ez a szines fény az arczán csak a nagy
buttonok ragyogása. Itta tovább a teáját és felelt, ha szóltak hozzá:
«Igen, nem, köszönöm, a férjem…»
* * *
Engedelmet vettem magamnak a kis siket öreg asszonytól, hogy
hazakisérhessem őket. Gyalog mentünk. Oly jól esett járni a ropogó
hóban, az ezüstszinü éjszakában. Pompás hideg volt, de oly barátságos
hideg! A budapesti nagy ormótlan házak is oly kedvesek ilyenkor, a fehér
fövegeikkel, az erkélyeket tartó óriásoknak szakálluk, bajuszok,
kalapjuk nő. De legkellemesebb az, hogy az ember a szűz hóra lép,
lábának nyomai meglátszanak mindenütt.
Karon kellett fognom az öreg asszonykát, hogy el ne csuszszék. Renée egy
darabig ezen mulatta magát, de csakhamar visszatért Olympiára. Alig
néhány lépéssel ment az előttünk, a férje karján. Mily pompás pár, mily
szótlanul mentek egymás mellett! Hanem Renée megfigyelte, hogy a férj az
Olympia karját odaszoritotta a derekához.
– Iszonyu állapot, – szóltam akaratlanul, – hisz ez az ember, ha oly
aljas nem volna, hőssé lehetne. Talán az is. Eh, a mi mértékünk rossz,
ez az ur férfi.
– Ne filozofáljon, – szólt Renée – hanem nézzen oda!
A sarokra mutatott, a hol a gázlámpa alatt hirtelen feltünt egy fiatal
tüzértiszt alakja.
– Ez az, – mondá Renée lázasan, – ez az, a ki elvitte, aki vissza akarja
venni. Les rája, megvárja mindenütt, egész éjjel föl és alá jár a háza
előtt… Nézze, most halad el előtte Olympia, most egymásra néznek, a férj
mereven tekint maga elé, nézze, mily vad az arcza, most ő is a tisztre
néz…
– Miért nem mennek egymásra, az egyik megölné a másikat!
– Ne beszéljen, nézze… Most már nem látom őket többé!
Kipirult az izgalomtól, alig tudott beszélni. Az öregke is nagyon
komolyan törülte a szája széleit. Ő is nézett maga elé nagy szorgosan.
A nagy Renée szinte elfelejtette, hogy vele vagyunk, felkiáltott:
– A gazember!
– Ki?
Szánalommal, sőt némi megvetéssel nézett reám:
– Ki lehetne? Senki más csak a férj!
Elhallgatott, talán megbánta, hogy ugy heveskedett. Tréfálkozva fordult
az öreg asszonykához, a fülébe kiáltotta:
– Ugy-e mama, igazam van, gazember!
– Az, gazember! – mondá az asszonyság, ámbár nem tudta, miről van szó.
De ha tudta volna, akkor se mondott volna mást. Daczára hetven
esztendejének, daczára annak, hogy _ezek_ a dolgok már csak ugy
rémlettek előtte, mint az ezüstszürke éjben én előttem az Olympia
eltünő, az éjszakával lassankint összefolyó alakja.


Fehér egerek.

A rózsaszin orru, fehértestü rettenetes állatok roppantul megszaporodtak
az utolsó időben itt Budapesten. Megforditva történt ezuttal: az élő
állat szoritotta ki a gépet s ma már sehol se látni a fővárosban
Cartesius ördögét, amint szerencse levelet huz, lutriszámokkal szolgál.
A fizikai eszköznek, a hires filipaksznak a rózsás orru, rózsás farku,
fehér és borzasztó kis állat lépett az örökébe.
Tiz évvel ezelőtt mindössze négy-öt helyen láttam csak a nyomoruság e
picziny szolgáit, ma minden félreeső, de népesebb helyen látom.
Iszonyuan elszaporodtak a városban a fehér egerek és azok a vén
asszonyok, akiknek napjára elég az a tiz-husz krajczár, amelyet az apró
jószág – optimisztikus számitás mellett – megkeres a számukra.
Természetesen levonva a 10–20 krból azt a krajczárt, melyet a kis
kenyérkereső száraz zsemlében megeszik.
Mert nincs immár semmiféle üzlet rizikó nélkül.
* * *
Ugy-e fiatal emberek, nekünk mindig különös látvány egy öreg asszony.
(Anyánkat kivéve, – az más!) Iszonyu, hogy az asszonyok is megöregednek!
A magam részéről sehogyse tudok belenyugodni a természet e rossz
ötletébe és amig egy fehér asszonyképre simul tekintetem, el sem is
tudom képzelni, hogy a fehér arcz a ráncztól legyen sötét, a barna haj
az öregségtől legyen fehér valaha. Tudom, hogy igy van, hogy igy lesz –
és nem nyugszom bele.
Csodálkozó tisztelettel nézem a vén asszonyokat. És borzalmas bámulattal
állok meg egy fehér egeres öregasszony előtt.
Széditő és titokzatos, hogyan jutottak idáig?
Olyan egyszerűen: cselédek voltak, elöregedtek, nem kellettek senkinek
többé. Az idő elmult fölöttük, katonáik elkerültek a másik garnizonba –
ahol a legfőbb generalis az ur – és ők egy megspórolt öt forintos utján,
egy eladott nagykendő árán: hozzájutottak az ördöngős állatkához, aki
egy favályucskából szerencselevelet és lutriszámokat huz, darabját két
krajczárért…
Adta kis állatja, olyan kedves! Főképp, ha párosával van. Nem pöröl az
öreg cselédre, daczára, hogy kenyeret ad neki. Hizelgően buvik meg,
szerényen czinczog az aszu melleken. A kebleken, melyekről idegen
gyermekek szivták az életet, pénzért. (Férfiak azóta, de hol vannak?)
Amelyeken csak rövid néhány napig csügghetett a jogos tulajdonos, aztán
elment, eltünt: vidékre, a legmesszibb vidékre.
Dehogy akarom megrikatni akár a leglágyabb szivü olvasót is, csak egy
statisztikai tanulmányommal hivalkodom: a fehér egerek budapesti
birtokosainak nagyrésze: elöregedett, támasz nélkül maradt cseléd.
Ugy lehet, nem sütöttem ki ezzel a világra nézve valami különös érdekü
dolgot. Talán kompromittálom is magamat, hogy engem érdekelnek ezek a
csuf vén asszonyok a még csunyább keresetükkel. Ezek a – minden asszonyi
törvény ellenére – szótalan némberek, akik czimben és rangfokozatban, de
keresetben is, sok, sok fokkal állnak a koldusok után.
Bevallom az igazat: sok ismerősöm is van közöttük. Egyiknek-másiknak –
például a lánczhid mellettinek – állandó kuncsaftja is vagyok. Ez a
fehér egeres asszonyság talán valamennyiük között legfőbb fokán áll a
mesterségének. Hisz benne. Ha nem jön egész nap senki, megszólitja az
egeret:
– Muerus huzzál! A rózsaszin farku bestia belenyul a vályu női
osztályába. (Mert külön férfi osztály is van.) És kihuz egy nyomtatott
czédulát, melyet az asszonyság százszámra vásárol Bucsánszkynál,
Bagónál. Jól tudja, hogy mi van, mi lehet benne.
Egy boldog szerelem igérete és öt lutriszám. Milyen szépen mondja, mily
jó számok!
– Okosabb, mint egy pap, egy kanonoknál okosabb! – motyogott a néni.
* * *
Egyszer, őszszel volt, ebben a zuzos hidegben, hihetetlen, hogy csak nem
rég: szép őszi estén kimentem Bim-Bim király birodalmába.
A városligeti tüzoltó-térre tudniillik. Talán az utolsó meleg estve
volt, már folyton zörgött a lomb lefelé hulltában, de még sokan háltak
kint a szabad ég alatt, a friss levegő kedvelői azok, akiknek egy zöld
lócza a palotája, tüzhelye, az ágya.
Jó sokáig vigan voltak Bim-Bim király birodalmában. A nép nem akart
elválni az ő vasárnapjától, a vasárnapi tarka mulatságától, nem akart
aludni, nem virradni a hétfőre, a józan, a komoly hétközi napra.
Végre is a bódék becsukták ajtaikat: a komédiás, a kóczevő, a
hasbeszélő, a hintás megszámlálta s hazavitte a sok rézpénzt: a Bim-Bim
királynak hüségesen beszolgáltatott adógarasokat.
Egyszerre csendes lett a liget, nem hallottam mást, csak lépteim zaját,
a száraz falevél zörgését, amint ágyaztak maguknak kóbor urak, rosszképü
csavargók. Hamar megágyaztak, hamar elaludtak és nem törődtek vele, hogy
itt jár közöttük valaki és virraszt fölöttük. Jó lelkiismeretü, gyáva
nép: a rendőr se bántotta őket; falusi ember lehetett: nézte a csillagok
járását. Legfeljebb én rám nézett gyanakodó szemmel; mit keres itt egy
jóruhás ember?
Négy öregasszonyság csendes beszélgetését hallgattam ki. A legfiatalabb
nézett ki köztük a legvénebbnek, mert piros olajos kendővel volt bekötve
a feje. Hozhatta ezt a divatot a falujából – negyven esztendeje.
Mind a négy asszonyság «fehér egeres» volt. Fehér egér tulajdonosoknak
mondom őket, bár az egyik két kopott stigliczmadárral helyettesitette a
négylábu albinákat. Tehát szegényebb volt mint a többi, mert a
stigliczek, mint szerencselevélhuzók, kimentek a divatból. Az értékük
krajczárokra devalválódott, csakis idősebb, más korból való
cselédleányok ragaszkodnak hozzájuk. – A stigliczek aludtak, a fehér
egerek aludtak, a vén asszonyok beszélgettek.
Egy kövér anyóka elégedetten csörgette a rézpénzét.
– Jó volna inni egy kis édes pálinkát! – mondá.
– De még egy kis lebbencsleves is jó volna, tarhonya benne és egy
virsli.
– Kend csak mindég enne! – szólalt meg a kövér asszony.
– Ha valami jó volna! – jegyezte meg a stigliczes asszonyság.
– Haza kéne már menni! Jön kend?
– Megyek, de másfelé. Nem vagyok én olyan uriasszony, nem lakok én
Pesten. Nem fizetek én egy hónapra két pengő kovártélyt!
– Csak az a rossz, hogy ha Albertfalvára megy, két krajczárt kell
fizetni a hidon.
– Hadd éljen a császár is!
Közben az egyik öreg némber szódavizzel kinálta a többit.
Az olajos kendős különösen nagyott huzott a szifonból.
– No, no, le ne harapja a vasát.
– El vagyok busulva! mondá az öreg asszony.
– Megint a fiával?
– Azzal. Kitanitottam pékmesterségre.
– Hát osztán?
– Csütörtökön mondják, megholt, már ugy mint az elmult hétfőn. A
János-kórházban.
– Nem hitták a temetésére se?
– Nem. Pedig beleirtam az átréczomat egy könyvébe, amikor ott voltam
nála a kóházban, a multkor mondtam, hogy hivassanak, ha kellek. Egy
narancsot vittem neki és beirtam a nevemet az olvasó könyvébe. Szóltam
az ápolónénak…
– Kellett volna neki adni husz krajczárt!
– De hát azért elhihattak volna…
– Nem találták a könyvet, nyilván, – mondá a stigliczes asszonyság.
* * *
Nem szép tőlem – tudom – hogy ugy helyezem ide a fehér egereket, mint az
asszonyi nyomor allegorikus alakjait. Az igaz, hogy szinte alkalmasak
erre most, hogy oly roppant mód elszaporodtak itt Budapesten.
A három-négy rakás alma, amelyet egész nap árul egy vén dilettáns kofa,
és jó ha egész napon át tiz krajczárnyi hasznot szerez vele, kiment a
divatból.
Az asszonyok nehezen adják magukat a koldulásra – kevés hozzá a
filozófiájuk talán? És inkább, mintsem hogy a könyörületes szivekre
appelláljanak, a szerelmet és szerencsét óhajtó keblekbe helyezik a ő
bizodalmukat.
Egy pár fehér egér, egy vályu, száz czédula: no ez már elég lesz nekik
erre az életre.
De hol veszik a fehér egeret? Kivel tanitják be? Egymástól csereberélik?
Az egyik meghal és a másik megveszi az örökségét? De kitől? Kik az
örököseik?
És hogy van-e adó ezen a különös iparágon? Gondolt-e már erre a fővárosi
tanács, vannak-e ez irányban valami tervei?
* * *
Kiváncsiság ez, sőt talán naivság is, hogy kérdem: mi lesz a dolgozni
nem tudó, vagyontalan, támasz nélkül álló, bizonyára kellemetlen
külsejü, de még is csak élő, elöregedett fővárosi cselédekből? T. i.
mielőtt meghalnának.
Mert hisz fehér egér még se jut mindegyikre és valamiből mégis csak élni
kell odáig.
Élni! Hat krajczárért kávé ebédre, háromért turó vacsora, aztán
ruházatra is kell. Egy pakli dohány, valami ismerős figurás favágónak,
aki összeszögezi a fehér egér palotájának keresztlábait…
Azonfelül lakás, e földi életben és még azontul is. A temetési költségre
spórolni…
Spórolnak rá, a legtöbb a szájától vonja el, hogy temetésére legyen. Ez
mánia, ez valami képtelen ostobaság, tudom, de nem értem.
Vörös szemü, okos kis fehér egerek, huzzatok szegény öreg asszonyoknak
sok szerencseczédulát, keressetek nekik sok, sok garast szép
ezüstveretü, tüll szemfödőre, fehér gyolcs halotti szoknyára valót!