Rejtelmek (2. kötet) - 5

Total number of words is 3868
Total number of unique words is 1798
36.9 of words are in the 2000 most common words
51.0 of words are in the 5000 most common words
57.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

– Járjon ezután az asszony után, szegény őrült… Valami bolondot csinál
még! Menjen oda, a hová megy.
Maga a szegény asszony se tudta még, hová menjen, merre forduljon.
Tanácstalanul, kábultan állott a hintó előtt, megrémülve és összezuzva.
Férjével szemben való tehetetlenségét érezte, ugy látta, hogy minden
ellene és minden azzal esküdött össze.
– Hová most? – kérdé Szávics Iván, a ki egészen megbutult ebben az
iszonyu összevisszaságban.
– Haza megyek, beszélek vele! – mondá az asszony, kezet nyujtott Ivánnak
és elhajtatott.
Odahaza egy pillanatig megnézte a gyermekeket, aztán felöltözve,
kalaposan, bement férje szobájába. Az nem volt otthon, elhatározta hát,
hogy ott várja meg.
Leült egy karosszékbe, várt és lassankint kinos szender nyomta le
pilláit. A mikor az ajtó nyitására fölébredt, hajnal volt már.
A világos szobában férjének vidám, szinte hetyke alakja állott előtte:
– Jó reggelt, kedves! – Ezzel köszöntötte egy kissé pityókos hangon.
Mari megdermedve ült székén. Türte, hogy férje lehajol hozzá, megsimitja
karjait és fülébe sugja:
– Várod a katasztrófát, ugy-e kedves? hogy mikor hozzák föl véres
holttestemet, kedves. Ne félj, ne aggódj, nem lesz abból semmi,
kedvesem!
Majd kiegyenesedve, hangosan, szinte kiáltva, hozzátette:
– Nem verekszem. No hát nem verekszem. Nekem szerető nőm és gyermekeim
vannak, bün volna kitenni magamat az oktalan halálnak!
Gunyosan kaczagott, aztán folytatá:
– A gavallér hiába fog várni, nem leszek ott. Megüti őket a guta és én
jóizüen nevetek azalatt.
Megfogta az asszony kezét.
– De nehogy azt higyjék kedves, hogy megőrültem! Éppen ellenkezőleg, az
ész olyan mértéke vetett lobot agyamban, hogy no…
_Föladtam magamat!_
Mari fölsohajtott.
– Ugy-e megkönnyebbültél! – mondá Renner. Elhiszem, természetesnek
találom. És örvendesz. Van rá okod. Hát ha még látni fogod, mint fognak
el egy pár óra mulván. Tapsolni fogsz örömödben, szinte látlak. Hanem
méltó örömed nem fog sokáig tartani. Te is bekerülsz hozzám rövidesen,
kedvesem!
– Én?
– Te, te, aranyvirág! Ellened fogok vallani, besodorlak a dologba téged
is, veszszünk hát együtt. Ha egyáltalán veszni kell, hát együtt
pusztuljunk. Meg fogok rá esküdni, hogy együtt dolgoztál velem…
– Irgalmas isten!
– Azonban vigasztalódjál, nincsen ellenünk bizonyiték. Lehet, sőt
valószinü, hogy fölmentenek mindakettőnket és elküldenek bennünket a
Lipótmezőre. Együtt leszünk ott is. Együtt mig a világ világ, együtt
halunk meg, nem bocsájtlak, nem…
Az asszony reszketve hátrált a férfi előtt. Az inogva követte:
– Ne félj tőlem, tubikám. Voltaképpen erényes ember vagyok én. Szeretnék
becsületben megőszülni és talán sikerül is nekem ez, némi viharos, sötét
jelenetek után. Összekerülünk megint, ne félj. Elvonulunk szépen a világ
elől. És te is belátod, hogy _az_ árnyék volt, el kellett mulnia, te
pedig élsz, és én is élek.
Utána kapott, hogy megölelje. Mari nem tudott többé hátrálni előle; kis
kezeit ökölre fogva a mosolygó és kipirosodott álarczra ütött teljes
erejével, aztán a földre zuhant.
A mikor fölocsudott, három idegen férfi és férje állott körülötte. A két
segéd, izgatottan nézve órájukat, titkos jelekkel sürgették Rennert:
«gyerünk, elkésünk!» A harmadik férfi – a ki legutoljára jött – hangosan
szólitotta fel, hogy jöjjön vele:
– A törvény nevében!
Óriási lárma támadt, a mikor elmult minden, Mari zokogva fordult be a
gyermekszobába.
– Apátok elment!
– Hová? – kérdezé a legnagyobb.
Mari lemutatott a földre:
– Meghalt! – mondá csendesen.

IX.
A vizsgálat óriási szenzáczióval indult meg. Az elfogatás egy névtelen
levélre történt meg; e névtelen levélről később kisült, hogy Renner maga
iratta azt egy részeges, beszámithatatlan, elzüllött barátjával. A mikor
egészen világos volt, a vizsgálóbiró elejtendőnek tartotta a vádat, ugy
okoskodván, hogy Renner ismeretessé lett párbajügye elől akart kitérni
ezzel az őrült fogással. Lehet, hogy az utolsó pillanatban ugy rettegett
fegyver elé állani, hogy a félelem e paroxismusában kibuvó után
kapkodva, rálelt erre, hogy elfogassa magát, bármi áron.
A mikor Renner közel volt ahhoz, hogy szabadon bocsássák, a maga
jószántából vallott. Megvallott mindent, ugy a hogy volt. Épp ugy, mint
a hogy egykor Marinak elbeszélte. Józanul, a legnagyobb részletességgel,
a legnagyobb hidegséggel.
A vizsgálóbiró elmondatta vele mégegyszer magát a mérgezés tényét.
Elmondta mégegyszer.
Keresztkérdéseket tett föl neki; nem jött zavarba. Beszámitható volt a
legnagyobb mértékben akkor is, most is.
A vizsgálatnak ebben a stádiumában az ügyész utján levelet irt
feleségének és abban kérte, bocsássák be hozzá gyermekeit, csak egy
perczre, szeretné látni.
Mari visszaküldte levelét. A kinyitott boritékra ezt irta:
«A gyermekekre nézve meghalt.»
Később őt magát kivánta látni. «Csak egyszer, még csak egyszer!»
Nem is válaszolt erre a kérésére.
Nemsokára ezután az ujságok a vizsgálatnak hirtelen fordulatát jelezték.
Renner belekeverte a borzalmas ügybe második feleségét is. És oly módon
cselekedte ezt, hogy a vizsgálóbirót csaknem tökéletesen megtévesztette.
Finom körülményeket, összetett bizonyságokat hozott föl a mellett hogy
Mari, ha nem is segitett a mérgezésben, de tudott arról, helyeselte is.
Egyik bizonysága volt Gyalui István is, a kit ott hagyott – érte.
A tanukihallgatásokra került a sor. Marit a vizsgálóbiró legutoljára
idézte meg. Tanuképpen bánt vele még, de már a vádlottat látta benne.
És diadalittas arczczal bocsátotta el, miután sikerült neki a szegény
asszonyt mindenféle kérdésekkel zavarba hoznia.
Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy vádlott legyen. Egy lap
már czélzott is rá.
Irtózattal vegyes bámulattal nézett reá az egész város. És a háta mögött
való sugdosásból, az elejtett megjegyzésekből, a cselédek pletykáiból, a
házbeliek beszélgetéséből, sőt még szüleinek egy-egy elejtett szavából
is egész világosan hangzott fel a khorus:
– Máglyára vele!
Még Szávics Iván sem kereste többé barátságát. Egy exczentrikus mágnás
igyekezett hozzáférkőzni.
Agyonkergetve, összetörve volt már egészen. Alig vánszorgott. Az utolsó
napok alatt egyszerre meghervadt, szinte megcsunyult. Nyaka
megvékonyult, arcza makacs, szinte zord kifejezést öltött. Széles vállai
kihegyesedtek, boszorkány volt már igazán.
Utána néztek, ha az utczán ment. Ő rajta meg valami kihivó, gonosz dacz
vett erőt, erősen szemébe nézett annak, ki rátekintett.
Gyalui Istvánnal is találkozott egyszer. Az mosolyogva nézett rá, nem
köszönt, ugy ment el mellette, de hirtelen megbánta, a mit cselekedett,
visszafordult, odalépett hozzá:
– Nincs-e valamire szüksége? – kérdé szinte hivatalos hidegséggel.
– Nincs.
– De magát most elhagyta mindenki; csak nekem nem szabad: ugy érzem,
hogy engem kötelez a mult.
– Elmult az.
– Mindegy, én hálás vagyok maga iránt. Én hozzám jó volt, legalább egy
darabig, szeretnék megfizetni érte.
– Megfizetni érte! – ismételte csendesen az asszony és szemei megteltek
könynyel. E könyes és szép szemeivel nézett föl Istvánra. Oly
alázatosan, oly szomoruan, oly szivtépően nézett reá, hogy ebből a
nézésből egyetlen pillanat alatt a férfi csaknem mindent megértett.
Megértette ennek a szegény asszonynak egész tragikumát; világossá, jóvá,
nagygyá lett előtte elébb különös, érthetetlen démoni alakja.
Megfogta a kezét az utczán:
– Mari – ugy érzem, – hogy mi mindannyian valami gazságot követünk el
maga ellen…
Szótlanul haladtak előre a sokaság között. Az ismerősök megbámulták
őket, egy-egy elejtett szó csapódott hozzájuk:
– Még kijár… még merészel!
Gyalui István idegesen nézett hátra. Tetőtől talpig fixirozta a
suttogót.
– Hagyja! – szólt csendesen Mari. Ugy is vége lesz nem sokára az
egésznek: Senki sem tehet arról, ha nem lát; én is ha nem lettem volna
vak, vagy ha, a mikor látni kezdtem, erélyesebb lettem volna, ha azt
tettem volna, a mit vérem parancsolt… De a gyerekek megfogták a kezemet,
a gyerekek, anyámék. Oh, ha a magamé, a magam ura lettem volna!
Fakó arcza kiveresedett, majd villamos vonaglás torzitotta el. Egy
másodpercz mulva ismét halvány és nyugodt lett.
– Szeretem, hogy magával találkoztam! – mondá, mosolygást erőltetve
ajkára. – Nagyon jól esik, hogy megszólitott és ha tudnék még
boldogságot érezni, igen, igen boldog volnék! De igy is olyan jó, hogy
beszélhetek vele. Végre is egy embernek kell lennie, a ki nem köp rám…
– Jó Isten, mit beszél.
– Igen, a helyes kifejezést használtam. De nem erről van szó, bánom is
én, leszámoltam ezekkel a külsőségekkel. Hát legyek boszorka, akármi
legyek, mindegy. De maga előtt szeretnék tisztán állani és a gyermekek
előtt, és egy halott, egy árnyék előtt.
– Én előttem tiszta! – mondá István, határozottan.
Mari kétkedő mosolylyal nézett rája. De látván a nyilt, a becsületes, a
neki százszor kedves arczon az igaz meggyőződés kifejezését, egyszerre
megelevenedett, mosolygott igazán. Arcza szines lett, hangja csengő.
– Hiszen még el sem mondtam mindent, nem tud semmit. Hogy menthet föl
kihallgatás nélkül?
Egy sétatérhez értek. Leültek egy lóczára, az öreg, gutaütött emberek, a
helynélküli cselédnépség közé. Szerencsére, az ismerős, elegáns nép nem
járt erre, szabadon, bátran beszélgethettek.
Mari elmondott mindent, életének legbensőbb, legtitkosabb részleteit.
Testvére halálának napjától folyvást, egészen e mai találkozásig.
A férfi megdöbbenve hallgatta végig. Egy-egy tört szóval, töredezett,
mély sohajtással, a düh, a méltatlankodás egy artikulálatlan hangjával
szakitotta félbe.
Mari a vállára tette a kezét:
– Csendesen, – mondá, – mindez elmult, vége van.
Egészen megkönnyebbült, csaknem megszépült ujra, a mikor bevégezte
mondani valóját.
– Jerünk, lássuk, mi következik még!
Kézenfogvást mentek végig a sétatéren.
– Engedje el a kezemet, kompromittálja magát! – mondá Mari, minden guny
nélkül.
István meg ajkához emelte a fáradt, halvány kezet:
– Igy szeretném csókolni egészen hazáig, örökké!
Majd hozzá tette szelid hangon:
– Igy fogom!
Fölkisérte az asszonyt szülei lakására. (Ide költözködött át a
gyerekekkel.)
– Rendbe kell jönni ezzel! – mondá, a mikor a szobában szemben ültek
egymással.
– Rendbe jönni, hogyan?
– Hát ugy, hogy a bünös bünhödjön, pusztuljon el – ki, miközülünk. És
undok alakja ne kisértse azokat, a kik százszoros martiromságot
szenvedtek a boldogságért.
– Mit kell tenni?
– Legelsőbb is föl kell menni a vizsgálóbiróhoz, hogy ez a buta pára
holnap meg ne idézze, mint vádlottat. Ott elmond neki mindent, éppugy,
mint nekem, annyi esze van, hogy meg fogja érteni. Aztán megidézteti a
fütyülő orvost, – mindenkit és tisztában lesz az egész ügy. Kell, hogy a
te alakod végre elváljon annak a rettenetes embernek az alakjától.
Tisztán kell maradnod, meg kell maradnod, élned, hogy testvéred árnyéka
megnyugodjék. Mi lesz a gyerekekkel, ha épp most veszted erélyedet, most
roskadsz össze? Csak most kell igazán erősen állani.
Az asszony tágra nyitott szemekkel nézte Istvánt. Annak minden
közönséges szava szokatlan világosságot árasztott lelkébe. Mintha valami
rettentő mély álomból ébredne mostan.
Megszállotta ujra egy erős akarat: élni, élni, boldognak lenni, szeretni
és szerettetni!
A boldogság elképzelése – szinte boldoggá tette már is.
De a következő pillanatban már megrettent:
– Nem késő-e már? – suttogá magának, de ugy hogy István is meghallotta.
Megnyugtatta egy tekintettel.
– Jól van, – mondá Mari, – hát jerünk, próbáljunk boldoggá lenni, ha ez
a boldogság az emberektől függ.
István elkisérte a vizsgálóbiróig. Az ajtóban elváltak.
– Erős legyen. Nincs mitől félnünk, az igazság a mienk!
– Csak az enyém! – mondá az asszony szomoru mosolylyal.
Ugy határozták el, hogy István várni fogja Marit, kint sétál addig a
szomszédos utczákon. De alig volt a negyedik háznál, a mikor valami
idegen hang nevén szólitotta.
Visszafordult. Nem idegen, hanem Rennerné kiáltott utána. Ki volt kelve
arczából, a kapu kövéhez támaszkodott, hogy le ne rogyjék. Odasietett
hozzá.
– Valami baj van?
Az asszony ajkai hangtalanul mozogtak. Alig tudta kinyögni:
– Meghalt…
– Renner?
– Ő. Két órakor. Öngyilkosság.
Elhallgattak; István karját nyujtotta az asszonynak, az
belekapaszkodott, ugy mentek előre, minden czél, minden irány nélkül.
Nem szólt egyikőjük sem. Ez az esemény zavaros, alaktalan, iszonyu
érzést keltett bennük. Voltaképpen örülniök kellett volna ennek, hisz a
bünös önkéntes halála egyetlen kiengesztelő vége a tragédiának.
Bizonyitéka az asszony büntelen voltának és az ő boszujának diadala.
Mégis, egész testében reszketett e halálhirre. Nem is tudakozódott a
részletek után és otthagyta a birót, a ki készséggel akart neki
elmondani mindent. Mondott is valamit, de ő nem hallotta. Nem hallott
semmit, csak azt, hogy megölte magát.
– Hogy történt? Milyen körülmények között? – kérdé István, a mikor
látta, hogy Mari ereje és önuralma visszatér.
– Semmit sem tudok, semmit!
– Meg kell tudni a bizonyosat. Mert az egész hir költött is lehet, önt
tévedésbe akarják, vagy akarhatják ejteni.
– Igaz ez, én tudom.
– Hiszem én is, de jerünk el az ügyészséghez.
Kocsin odahajtattak. Az ismerős alügyész, a mikor meglátta őket, elejbük
ment.
– Igaz, asszonyom, ugy történt, nagyságos asszony. E leveleket az ön
nevére czimezte, a zsebében találtuk.
Mari leült és olvasta a leveleket. Az egyikre belül az volt irva: «Az
ügyésznek.» Azt átadta nyomban. De nemsokára visszakapta:
– Önnek is szól asszonyom. Ime, ha parancsolja, elolvasom.
Olvasta:
«Nem követtem el a bünt, a mit magamra vállaltam. Hogy miért vállaltam
el, annak lehetetlen, valószinütlen története van. Nem mondhatom el, de
kivánom, követelem, hogy higyjék el egy, az élettől megváló embernek.
Utolsó órámban még én sem hazudok. Ágnes természetes halállal mult ki.
Isten engem ugy segéljen. Renner György dr.»

Egy pillanatig megdöbbenve néztek egymásra.
– Szegény ember! – szólt az ügyész. – És ha nem indiskréczió, szabad
megkérdeznem, hogy mit irt önnek?
Mari átnyujtotta a levelet. Az ügyész olvasta hangosan:
«Nem akarsz hozzám jönni élve, majd hozzád megyek én halottaimban.
Meghalok, hogy szeress!»

István is, az ügyész is kérdő pillantást vetettek az asszonyra:
«És mit mond ön ehhez?»
– Ah, ez az ember még utolsó pillanatában is hazudott! Százszor
hazudott, ha ártatlannak mondja magát:
– De miért tenné?
– A hazugságért, az aljasságért magáért és hogy halála után is
kinozhasson. És hogy…
Elhallgatott. Eszébe jutott valami. Hát ha gyermekeiért tette? Hiszen
mégis csak apa volt.
Elolvasták ujra mindannyian mind a két levelet.
– Khaosz! – mondá az ügyész – nem lehet eligazodni benne. Ugy vélem,
hogy ebben az ügyben uj vizsgálatra lesz szükség, ha csak az elhalt
hátramaradott egyéb irásai nem nyujtanak fölvilágositást. Titokzatos az
egész!
Lekisérte őket a lépcsőn. A földszinten egy fehérre festett ajtó mellett
mentek el.
– Nem kivánja látni?
Az asszony megértette, hogy férje holttestét akarja neki megmutatni az
ügyész. Elsápadt, de nem habozott.
– Jerünk!
Világos, derüs, szinte vidám szoba volt, a hol Renner György egy
fapadon, kiteritve feküdt. Rendes polgári ruhájában, mintha csak ledőlt
volna egy kissé. Egy vén fogházőr virrasztott mellette nagy busan. El
volt keseredve nagyon, mert félt, hogy elcsapják. Ő őrizte a vizsgálati
foglyot az utolsó napokban és az ő elnézése tette lehetővé az
öngyilkosságot. Nem hallotta meg, a mikor a vaságyát fölállította a
falhoz és annak lábára fölakasztotta magát. Mikor beléptek, akkor is
monologizált magában és ügyelt a halottra.
«Ha föltámadna!» talán ezt gondolta magában.
Az ügyész rárivalt:
– Menjen ki!
Az öreg kisompolygott. Egyedül maradtak, közeledtek a holttesthez. Mind
a két férfi megfogta az asszony kezét, hogy segitségére legyenek.
– Oh, erős vagyok én! – mondá halkan. – Bizhatnak bennem.
Vad tekintetet vetett a halottaiban is mosolygó álarczra. Kimeredt
szemmel nézte-nézte és az a stereotip mosoly egyszerre eltünt a halott
arczáról. Most olyannak látta, a milyennek soha még: iszonyu szenvedés
látszott a megfagyott vonásokon. A keserüségnek, a kétségbeesésnek
szinte démoni visszatükröződése.
Megrendült és hangos, szinte őrületes sirásban tört ki. Szinte rábukott
a halottra. István megfogta a zokogó asszony kezét:
– Jerünk, – mondá – a gyermekek várják!
Egy pár pillanatig kézen fogva, mint egymáshoz tartozók állottak Renner
György előtt.
Az megmerevedett, nyitott szemeivel, mintha rájuk bámult volna.
Az ügyész, a ki szeretett «megfigyelni», észrevette, hogy a
megüvegesedett szemgolyóknak még van annyi fényük, hogy ennek a párnak
képét visszatükröztették…

X.
A halottat eltemették. Mari magára maradt a gyerekekkel, a kik még egy
pár napig emlegették apjukat, aztán nem szóltak róla többé. Elmult
mindenkinek, nem hiányzott senkinek. Az ujságok irtak róla, helyesebben
az ügyéről egyszer-kétszer, kiadták legutolsó levelét, emlékét
megtisztitották a gyilkosság vádjától, valamelyik lap mint tragikus hőst
állitotta közönsége elé és ha halaványan is, de odafestette mellé Marit,
a modern boszorkányt.
István tenni akart valamit a tárczairó ellen, de az asszony lebeszélte:
– Hagyja el, legyen igy, maradjon igy. A gyerekek érdeke ez, az apjuk
hadd maradjon tisztán a világ előtt. Én végre is csak nénjük vagyok! Én
nem kompromittálhatom őket, akármit is beszéljenek rólam!
És engedte, hogy az egész közvélemény ugy tekintsen rá, mint egy
szabadon járó bünösre.
– Végre is! – mondá – nekem már nem árt!
Az utolsó napok megint melanchólikussá tették. Ugy érezte hogy hiába
minden erőlködése, a boldogság örökre leszámolt vele.
Nem egyszer eltagadtatta magát Gyalui István előtt és ezalatt Renner
György hátrahagyott irásai között kutatott. Keresett valamit, maga se
tudta, hogy mit.
Végre is valami régi orvosi határidőnaptárt talált, a melynek sárga
lapjai tele voltak irkálva olyan megjegyzésekkel, melyeket csak ő
érthetett.
Tört mondatokban, egy-egy szóval, le volt itt irva a Renner excessivus
szerelmének egész története.
Ugy kellett lennie, hogy Renner nem tudott uralkodni magán, és ha
szenvedélyéről nem szólhatott senkinek, legkevésbbé pedig neki, legalább
a mindennap kezében forgó hallgatag könyvnek tett egy-egy tört
vallomást.
Szelid, poetikus ömlengésekkel kezdte. Itt még egész mondatok voltak.
Rövidebb mondatok következtek azután. Ilyenek:
«Meg kell őrülnöm, meg kell ölnöm magamat, hogy meg ne őrüljek!»
«Sohse hittem volna, hogy a gazságra is…»
«Miért öljem meg magamat?»
«A törvény utálat, a társadalmi rend – gaz!»
«Ha hinnék Istenben, a másvilágban.»
«Csak egyszer lenne az enyém!»
«Örökre az enyémnek kell lennie!»
«Megmérgezni… megölni az egész világot!»
«Mosolygása nem biztatott-e?»
«Ne tedd, ne tedd, ne tedd!»
«Meg van… El vagyok veszve, meg vagyok mentve.»
Érthetetlen, kúsza sorok következtek azután. Egy-egy szó, mely homályos
eseményekre vetett fényt.
Mari sillabizálta, olvasta, találgatta: mit jelenthetnek. Lázasan,
szinte szédülve nézett ama sötét sziv misztériumaiba. Gyönyörködött
annak a kinjaiban? Vagy az iránta táplált pokoli szerelem eleven
története kapta meg?
Maga sem tudta már tisztán. A rettenetes dolgok, a melyekbe ártatlan
lélekkel került: megmérgezték. Egyszer a kitöltött boszu diadalmas
érzése került felül benne, másszor meg a szánalom az iszonyuan
megbünhödött ember iránt.
Khaosz volt a lelkében, a melyből lassanként két domináns érzés vált ki:
két bánat, két halottért.
– Borzasztó vége volt, rettenetesen büntette meg magát! – gyakorta igy
szólt magához. Néha Gyalui Istvánhoz, a ki ebben az időben elvesztette
hatalmát lelke fölött.
Több, mint egy hónapig tartott ez az állapot változatlanul. A család is,
István is valami katasztrófától féltek. Észrevette, elhivatta Istvánt.
Gyászruhában ült az ablaknál, ugy fogadta.
– Meglepi, hogy gyászban vagyok, a gyermekekért!
István rosszkedvüen, de szinte nyers őszinteséggel szólott:
– Meddig tart még ez az erőszakos martiromkodás?
– Attól félek, azt hiszem, hogy örökké.
– Azért hivatott?
– Azért. És hogy nagyon, de nagyon szépen bocsánatot kérjek magától!
– Bocsánatot, ön, tőlem; miért?
– Hogy ilyen vagyok, hogy nem tudok a magáé lenni. De nem vagyok a
magamé. Az utolsó idők eseményei szivembe nyomultak, azok élnek bennem
és nem én.
– Hisz ez természetes, ki hányná szemére ezt?
– Én magam, de ha csupán ez volna! De van egy más valami, a mit rettegek
magamnak is bevallani… Pedig be kell vallanom magának is.
– El vagyok készülve mindenre!
Mari a férfi vállára tette kezét és nem könyező, de csudálatosan szomoru
szemeit reá vetette.
– Oh, hogy szerettem magát, jó isten, hogy szerettem!
– És most?
– Rettegek a gondolattól, de él bennem, de nem lehet elhallgatnom, hogy
nem szeretem ugy többé. Nem, ez hazugság, ez kevés: ugy érzem, hogy
teher lennék az ön nyakán.
Gyalui István kezeibe rejtette arczát, egy pillanatig gondolkozott,
aztán fölpattant helyéről:
– Nem igy, hát nem szeret. Nem engedem, hogy beletemetkezzen
melanchóliájába. Nekem igérte, nekem adta magát, szabad akaratából. Az
enyém, ez a megmásithatatlan.
Mari összekulcsolta előtte kezeit:
– Könyörgök magának, engedjen az utamra. Nem szerelemmel, de könyekkel
vagyok tele; oh engedje, hogy elsirjam magamban.
István, ha erőszakoltan is, tréfára fogta a dolgot:
– Hát sirunk együtt, siratjuk az egymás nélkül eltöltött esztendőt…
Mindketten elhallgattak. Emlékeztek az aranyos napsütéses multra, talán
éppen arra a margitszigeti délutánra, a melyen eligérkeztek egymásnak.
– Nem az vagyok, a ki voltam – szólalt meg az asszony – rettegek attól,
hogy megcsalom magát.
Olyan szomoru, és egyszersmind olyan meggyőző hangon mondta, hogy
Istvánnak ajkára fagyott a tréfa.
– Jól van! – mondá. – Hát hagyjuk el egymást, menjünk messze egymástól.
Én nem keresem föl magát többé soha, de várom. Ha megunja a gyászt, ha
kifárad a magányban, ha le akarja rázni lelkéről a melanchóliát: jöjjön
el, mondja meg. Én mindig fogok gondolni magára, és szeretném, ha maga
is gondolna arra: van egy férfi, a kit egykor szerettem, a kié voltam
egykor; és az enyém még mindig.
Csüggedten is, reménykedve is: nem teszek le a reménységről, hogy el fog
jönni.
Kezet fogtak egymással.
– Mit fog tenni? – kérdé a férfi.
– Elmegyek falura, ott várom be, míg fehér lesz a hajam… És maga, hová
megy?
– Oh nekem nem is olyan rossz. Nem bucsuzok, elhitetem magammal, hogy
valami szerencsétlenség ért bennünket, a mi miatt évekre kellett
elhalasztanunk az esküvőt…
Megfogta az ajtó kilincsét. Ott valami jutott eszébe:
– Megcsókolom a gyerekeket maga helyett…
Aztán elment.

_Befejezés._
Az élet gondja bekergeti a falut a fővárosba. Hátukon czipelve az élet
nehéz keresztjét, mind nagyobb karavánok, szomoru és éhes fáradt és nagy
erejü alakok jönnek a mi Budapestünk kapuja elé. Alig tudjuk már
befogadni őket.
Alig tudnók, ha nap-nap után nem vonulnának ki közülünk azok, kik
pihenni, gyászolni, vagy felejteni akarván, elhagyják a várost és
keresnek egy csendes, napsütéses falut.
Oh kedves, szép felvidéki falvak, szalmafödeles vályogfészkeitek
kimosolyognak az akácz alól. A fehér falak, a kicsiny ablakok, a
kizöldelő kerités: mindez oly barátságos, olyan enyhe. A nagy házak, ha
diszesek is: komorak mindig. Itt meg a rongyosak is oly vidámak,
félrecsapott tetejükkel, kusza garádjukkal olyanok, mint a jókedvü
koldus…
Mari egy ilyen fészekben verte föl tanyáját, elhozván magával a
gyermekeket.
Milyen boldog volt az apró nép, otthon voltak végre. (Hiszen a nagy
város nem a gyermekek otthona, csak sanyarognak benne.)
Az aprószentek hamarosan jóbarátságot kötöttek az egész faluval. És a
«kis gróf»-ból is olyan parasztgyerek lett, hogy no! Nem aludt többé
nappal, maga kérte, hogy mosdassák meg hajnalban és szaladt ki a pástra
madártojást keresni.
A gyerekek boldogsága nagyon lassan ragadt rá Marira. Szomoru maradt az
eleven mosolygások közepette, és sötét volt, mig körülötte ragyogott
minden. Az ég, a vidék, a házak, a parasztok arcza örvendett, hogy ilyen
impraktikus, naiv és adakozó uriasszony telepedett közéjük.
Hisz ettől fél falunak meg lehet élnie, akár kaszát se fogjanak többé a
kezükbe!
Mari maga se tudta, hogyan történt, de a falusiak e naiv ravaszsága
érdekelni kezdte. Kezdetben tetszett neki, később boszantotta.
Igy lopódzkodott be hozzá ujból a világi gond, és lassan-lassan helyet
kivánt magának a tulvilági gondjai között.
Aztán tavasz is lett. Egy gazda reája kötötte – nagy árért – egy pár
hold rossz ugarját. Megvette, hogy legyen valami jussa, a miért itt
lakik. A földet meg kellett miveltetnie.
Az ekevas belemélyedt a földbe, nézte a barázdát. Ez mulattatta egy
kissé. Aztán kikelt benne a buza. Kiváncsian leste, hogy nő. Megérett a
kalász, sok volt, szép volt. Ott hallgatta – a gyerekekkel – az aratók
esti dalát. Szive megenyhült, olyan szomoruság fogta el, a mely nagyon
is hasonlitott a boldogsághoz. Másnapon sirt, sirt, édesen keservesen.
Arczra borulva, bezárkózva.
Aztán tél lett. Sok gabonája volt, el kellett adni. Nem irhatott az
apjának, föl kellett mennie a fővárosba személyesen. Egyedül a legjobb
végezni az ilyesmit.
De hogy maga, személyesen, egy asszony kössön üzletet, elmenjen tán a
börzére is. Pfuj!
Elment Gyalui Istvánhoz. Otthon találta.
Nem volt meglepődve.
– Hát megjöttél? Csaknem két évig várattál…
Kinyujtották egymás felé karjaikat. Megölelték egymást.
A mikor Mari kibujt a férfi karjai közül, az egyszerre meglepetve nézett
reá.
– Te, te, mi történt veled? Egészen megváltoztál. Olyan vagy, mint
lánykorodban.
Csakugyan, a daczos, elkeseredett, erős vonás nem volt többé ajkai
körül. Elmult egészen, vagy csak a nap sütötte le? István nem győzött
betelni a nézésével.
– Kis boszorkányom! – Mit tettél?
Mari elgondolkozott:
– Mit tettem, hogy mit tettem? Nem jót, bizonynyal nem jót; alig
emlékezem a multra, mindennap felejtek valamit.
Szomoru hangon még, de már kipirosodva, mosolyogva hozzátette aztán:
– Mégis szép az élet… Élni jó… Talán árulás ez, de hisz én nem vétettem
a jó Isten ellen, és az megbocsátja nekem, hogy élni szeretek…


Kirándulás Aranyországba.

A nagy Renée nem lett szebb azóta se, hogy asszonysorba lépett. Pedig
ezt vártuk tőle, ezt igértük neki. Érdekes, fakó és fáradt maradt,
egészen elütő tipus, mint az estély jól táplált, gömbölyü asszonyai.
Amint megpillantott, – már messziről – különös mosolylyal intett felém.
Nem láttam amióta lányságát elhagyta és valószinüleg erre vonatkozott
mosolya is. Olyan arcza volt, hogy egy pillanatig tartó mimikával
megkritizálta magát, a házasságot, a férfiakat, az egész életet.
Rögtön számon kértem a férjét.
– Nincs, nincs! Karlsbadban van téli kurán. Szegény, hogy unatkozik és
én mily szomoru vagyok! – Talán a kelleténél több guny is volt a
bánatában, a sóhajában.
Nem bolygattam többé a kérdést. Rátértünk a tárgyra.
– Hol is hagytuk el, amikor utoljára találkoztunk?
– Kicsufoltunk mindenkit. Folytassuk? Én kezdem magán.
– Beszélhet egész bátran, ez az öreg asszonyság, aki gardiroz, csak
tetteti, hogy mindent hall, mindent ért. Nem hall, nem ért semmit. A
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Rejtelmek (2. kötet) - 6
  • Parts
  • Rejtelmek (2. kötet) - 1
    Total number of words is 3968
    Total number of unique words is 1834
    34.9 of words are in the 2000 most common words
    49.3 of words are in the 5000 most common words
    56.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Rejtelmek (2. kötet) - 2
    Total number of words is 3997
    Total number of unique words is 1870
    35.6 of words are in the 2000 most common words
    50.7 of words are in the 5000 most common words
    56.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Rejtelmek (2. kötet) - 3
    Total number of words is 3921
    Total number of unique words is 1659
    38.9 of words are in the 2000 most common words
    52.1 of words are in the 5000 most common words
    58.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Rejtelmek (2. kötet) - 4
    Total number of words is 3936
    Total number of unique words is 1763
    36.1 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    56.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Rejtelmek (2. kötet) - 5
    Total number of words is 3868
    Total number of unique words is 1798
    36.9 of words are in the 2000 most common words
    51.0 of words are in the 5000 most common words
    57.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Rejtelmek (2. kötet) - 6
    Total number of words is 2804
    Total number of unique words is 1466
    38.1 of words are in the 2000 most common words
    49.2 of words are in the 5000 most common words
    55.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.