Rejtelmek (2. kötet) - 3

irtózom… Nem akarom, értse meg. Nem fenyegetődzöm azzal, hogy a melyik
perczben megölel: vége. De akarom, hogy külön éljünk egészen, mindvégig,
addig –
– Meddig? – vágott közbe a férj.
– Nem tudom! – felelte az asszony és magára hagyta.
Ezentul külön éltek csakugyan, az étkezésnél se találkoztak mindig.
Renner kint élt a világban, Mari pedig minden idejét a gyermekeknek
szentelte. Alig ment ki az utczára, elhanyagolta szüleit is. Ha a
gyermekek lepihentek, olvasott. Folyton olvasott. Olvasott, a mig szemei
kifáradtak és a betü összefolyt kiszökkenő könyüivel. Ilyenkor odaült az
ablakhoz és kibámult az éjbe.
Magasan laktak és ablakából, a lipótvárosi házak tetején át a külső
gyárvárosba látott. Minek az a városrész, miért az idomtalan nagy
malmok, az óriási fekete falak, a folyton füstölgő kémények? Kenyér
kell, ruha kell – felelte magának.
Milyen bolond kicsiségen törődnek az emberek! – jegyezte meg viszont. És
boszantó kicsiség volt számára minden, szürke, sablónos semmiség minden,
csak egy volt, a mi fontos, a mi fő, csak egy!
Egészen beletemetkezett ez egybe, minden világi dolog e körül rakódott
le. Testvére halálának körülményei érdekelték csak és amig ezzel
foglalkozott, elfeledte magát is, szerelmével, szenvedéseivel,
nyomoruságos helyzetével egyetemben.
A gyilkossággal foglalkozván, megdicsőült az önzetlenségben, mosolygott
martiromságán, a mig egy pár hét mulván fiatalsága fölébredt és
követelte jogait.
Éjjelente most már nemcsak Ágnesről, de arról a fiatal férfiről is
gondolkodott, a kit szeretett még mindig és a ki szerette még mindig,
ebben bizonyos volt ő is. Csodálkozott hát, hogy az mit sem tud
állapotáról. Hisz tudnia kellene, meg kellett volna éreznie, segitségére
mért nem jön!
De hisz ő üzte el, ő mondta neki, hogy isten vele örökre! Nem akar
tolakodni és csak messziről vigyáz reá, óvja, őrzi. Meg is fog érkezni,
ha szükség lesz rá…
Nem jött az. Kiment az utczára, akarta látni, nem engedelmeskedett neki
a véletlen.
«Jó isten, talán valami baja van!»
Irt Gyalui Istvánnak, röviden, határozottan kérte, hogy jöjjön el, látni
akarja.
Másnap délutánra tette a találkát és – Gyalui István nem jött el. Nem
sokáig habozott, fölkereste a hivatalában. Kihivatta a szobából.
Nem voltak zavarban. Mindketten nagyon természetesnek találták ezt a
látogatást. Megállottak a folyosón – a hol a hivatalnokok serege járt ki
s be – a férfi megcsókolta az asszony kezét és mondá:
– Nem mehettem el.
– Miért? Félt, vagy nem akart?
– Féltem és nem akartam. Féltem magáért és nem akartam magam miatt.
Mégis megbántam, hogy nem mentem el…
– Mindegy, eljöttem én!
– Vigyázzon, ismerősök jönnek, azt hiszem! Fátyolozza le magát jobban.
Az asszony felhuzta vállait:
– Bánom is én!
– Valami baj van?
– Van ideje? Jöjjön, majd elmondom.
– Kimentek együtt az utczára, fiakkerbe ültek, lefüggönyözték az
ablakokat.
– Tudod, mit cselekszel? kérdé Gyalui István.
– Tudom.
– Árulást.
Mari mosolygott:
– Igen, árulást.
– Azelőtt ellenem, most férjed ellen! – mondá a férfi vigan is, gunyosan
is. Az asszony szárazon jegyzé meg:
– Igen, én tudom, minek emlegeted? Ellenzed?
Gyalui István egyszerre nagyon komoly lett, eleresztette az asszony
kezét és mintegy maga-magának beszélt:
– Igen, nem akarom. Az első árulást sem én, sem te jóvá tenni nem tudjuk
többé. A másodikat megakadályozni lesz erőm.
Mari bámulva és némi megvetéssel nézett rajta végig. István elértette e
tekintetet, megragadta az asszony kezét és össze-vissza csókolta:
– Szeretlek, nem kérdezek semmit, de nem eresztlek többé vissza!
Az asszony lecsüggesztette a fejét és szomoruan nemet intett.
– Vissza kell mennem – mondá kevés vártatva.
– Vissza kell menned? De hisz ezt a rossz asszonyok teszik. Az akarsz
lenni?
– Az!
Szeliden, alázatosan nézett föl a férfira, hizelgett neki, simogatta a
kezét. Mintha tegnap váltak volna el, mintha el sem váltak volna István
is egészen ellágyult, belemerült az asszony szépséges szemeibe, alig
tudott beszélni.
– De mért kell visszamenned?
– A gyermekek! – szólt alig hallhatólag az asszony.
– A gyermekek, őrültség! Elhozod őket!
– Nem lehet, az övéi.
Olyan gyülölséggel ejtette ki ezt az «ő»-t hogy a férfi szinte
megborzadt. Arczát elfutotta a vér:
– Bántott téged? – kérdé.
– Nem.
– Miért gyülölöd hát? Mert engem szeretsz? De hisz elkergettél, mint egy
rossz cselédet és érette.
Az asszony arcza egyszerre elhidegedett, eleresztette a férfi kezét is:
– Megtettem – mondá daczosan – és ezzel vége. A tied voltam akkor is,
mégis megtettem. Ugy kellett cselekednem és nem lehetett máskép. Erről
nem szabad szólnod többé.
Kategorikusan beszélt, olyan hangon, a mely minden gyanut, minden
féltékenységet, a történtek minden keserüségét egyszerre elaltatta a
férfi szivében.
– Jól van, nem beszélünk róla többé! – mondá alázatosan és szerelmesen.
A régi érzés árasztotta el azon frissen. Hallgatott, nem is nézett
Marira, csak kezét fogta némán. És ez magában olyan erős kéjjel töltötte
el, hogy az ő öntudatlan, boldog érzése átömlött az asszonyba. Perczek
teltek el e tiszta, zavartalan boldogságban. Lelkeik ugy összefortak,
hogy semmi árnyék nem férkőzhetett közibük. A férfi nem tudott arról,
hogy egy férjes asszonyt ölel át és az asszony ugy érezte, hogy
szerelmese öleli, az egy, az igaz. Ezé egészen és rajta kivül nincs joga
hozzá senkinek e világon. Nincs joga másnak és neki nincs kötelessége,
csak az, hogy csendesen meghuzódjon az erős és forró karok között.
István megszólalt:
– Oh milyen szép vagy, százszor szebb, mint voltál!
– Te érted vagyok az, a tied vagyok!
Hirtelen árnyék vetődött közibük. – Mikor léssz egészen az enyém?
– Majd ha _az_ meghalt!
István csudálkozva nézett rája:
– Ha az meghalt? De hisz ma él és mi épp ugy meghalhatunk, mint ő!
Nem feszegették többé ezt a kérdést. A mi kevés idejük volt még, azt
kölcsönös édes hizelgésekkel töltötték el. Csak a mikor elválóban
voltak, szólalt meg az asszony megint, ábrándos tekintettel, álmodó
hangon:
– És ha ő nem volna, most együtt maradhatnánk. Ha ő nem lenne, együtt
maradhatnánk örökké!
– Mit tegyek? – kérdé ugyanolyan hangon a férfi.
Mari megrezzent, fürkésző szemekkel nézett Istvánra, a daczos vonás
ajkai körül egyszerre megerősödött.
– Mit akarsz? – ismételte István.
– Semmit! – szólt az asszony mélyen elgondolkozva – várnunk kell!
Egy órája voltak már együtt, el kellett válniok. Mari nem messze
lakásától, kiugrott a fiakkerből, most már sokkal óvatosabban, mint
mikor beült. Sietett aztán haza, szinte szaladt, a hogy eljött, a «gróf»
nagyon sirt, nincs-e valami baja?
Föllélegzett, a mint vidáman látta viszont a szeszélyes gyereket.
Össze-vissza csókolta, ölelte, aztán bement szobájába. A mint benn volt,
a szomszéd szoba ajtaját férje nyitotta rá:
– Maga az?
– Én!
– Hol volt?
– Anyámnál.
– Hisz én is ott voltam, nem láttam ott.
– Hát nem látott, hát nem ott voltam. Keresse, hogy hol voltam, nem
fogok utjaimról számot adni senkinek, legkevésbbé magának!
Kihivóan beszélt, nem lehetett ráismerni benne a régi szelid, szinte
passziv és flegmatikus asszonyszemélyre.
Renner György halványan nézte, mint szikrázik a máskor nyájas barna
szem, mint vonaglanak, fehérednek el a rendesen piros, nyugodt,
szabályos ajkak.
Valamit akar mondani… Oh, ha kimondhatná, ha arczába vághatná ennek a
nyomorult embernek:
– Találkán voltam, igen, találkán, magam kértem, magam kerestem.
Megcsaltalak és bánom, hogy eddig vártam. A másé voltam és bánom, hogy
eddig vártam. A másé voltam, nem mondom meg, kié. Vagy megmondom, állj
vele szembe! Akkor majd meg fog ölni. Most megbecstelenitett, aztán
megöl!
Milyen boldog lett volna, ha kimondhatja e szavakat, küzdött magával,
hogy ki ne mondja, egész teste remegett, ajkai vonaglottak.
De mást mondott. Nem volt többé az a becsületes, tiszta szivü asszony, a
ki eddig; hanem volt egy boszu után vágyó, összenőtt szemöldökü némber.
És tiszta ajkairól könnyedén, meggyőzőleg hangzott el az első hazugság:
– Mit firtatja, hol járok. Megyek a magam utján, én sem kérdezek senkit.
Anyáméknál voltam és láttam magát. Bementem a másik szobába, a mikor
jött, és kértem, hogy ne szóljanak, hogy itt vagyok. Kérdezősködjék
igazat mondtam-e, ha mer!
A férj megnyugtatva ment vissza rendelőszobájába. Az asszony magára
maradt. Kibontotta kabátkáját, majd megfuladt. Iszonyu volt itt a
levegő, iszonyubb, mint valaha.
Hanem maga az élet nem volt többé olyan nyomasztó. Szive mélyén, rémitő
titka mellett, azt enyhitve, volt már egy másik édes titka is.
És nem látta többé a helyzetet olyan rémitően összebonyolultnak; látta,
helyesebben érezte, hogy van itt is megoldás, van!
– Meg fogja ölni! – mormogá magában. – Megöli és azzal vége! Le fogja
lőni, mint egy veszett ebet. És nem fog megtudni senki mit sem.
Velem lesz ő és a gyerekek. Boldogok leszünk!
Kéjes remegés töltötte be egész valóját. Nem félt többé a jövendőtől.
– Jöjjön, a minek jönnie kell! – susogá és odaült az ablakhoz nézni a
tömeget, mely lázasan hullámzott, szaladt a maga dolga után, mintha
semmi, éppen semmi nem történt volna!

IV.
Sokkal körültekintőbb volt ezután. Nem ment soha találkára a nélkül,
hogy ne lett volna alibije. Iszonyatos állapota daczára igazi
genialitást fejtett ki – a csalásban. Megcsalta a férjét, és megcsalta a
szeretőjét – mosolyogván ennek arczába akkor is, a mikor bensejében
egészen elsötétült testvére árnyékától. Mert nem oszlott az el és
szerelmének rózsaszinjén áttört ijesztő, bátoritó, lázitó feketesége.
«Nem, őt nem szabad felednem, egy pillanatra sem!» – gondolta magában és
a mig szerelmesének keblén pihent, mámoritó érzése közepette, egyszerre
csak eszébe jutott, hogy megölték!
– Megölte! – susogta egyszer, önfeledt pillanatukban és fölrebbent.
– Mi az? mit mondasz édes? – kérdé a férfi.
– Semmit, ne hallgass rám!
Tudott uralkodni, csodálatosan tudta fegyelmezni magát. Az ajkán volt
már a szó, már-már elárult Gyalui Istvánnak mindent, de volt ereje magát
megfosztani ettől a mondhatatlan megkönnyebbüléstől. Hallgatott, csak
egyszer-egyszer árulva el egy-két szóval, hogy valami komor, nehéz titok
nyomja a szivét.
– Valamit szeretnék magának elmondani, majd egyszer!
– Mit? Mondja most.
– Nem lehet, majd máskor, egyszer!
Hiába könyörgött neki a férfi, hajthatatlan maradt, nem szólt egy szót
sem. Máskor meg ujra kezdte:
– Mondja, megtenne értem maga mindent?
– Jó isten, mit ne tennék meg?!
– Mit?
– Embert ölnék.
– Hát öljön!
– Kit?
Mari lecsüggesztette a fejét, hallgatott. Majd szomoruan mondá:
– Nincs kit, az igaz, nincs kit!
István egészen belemelegedett ebbe a témába:
– Dehogy nincs kit, a férjét!
Aztán félig tréfásan, félig komolyan folytatá:
– Megszöknénk azután együtt.
– Azután elfognának bennünket.
– Igaz, nem érnénk vele semmit. De hátha nem tudnák meg!
Nevettek, de azért hideg borzongás futott át mindkettőjükön. Szerelmes
szemük tágra nyilott, villogott.
– Eh – mondá hirtelen komolysággal a férfi – nem muszáj orgyilkosnak
lenni, nyiltan ölöm meg.
– Hogyan?
– Párbajban.
– De hisz ő is épp ugy megölhet téged!
– Nem félek tőle, igazam van, engem nem ér a golyó!
Elhallgattak, kezük egymás kezében égett, egyek voltak egészen.
Az asszony egyszerre fölkiáltott:
– Nem, nem! nem akarom.
– Azt akarod, hogy minden a régiben maradjon?!
– Nem akarom, de ezt sem.
– Mit akarsz hát? Én megőrülök igy. Jer el tőle, jer hozzám.
– Nem, nem. Ott kell maradnom, várjunk.
– Mire várjunk, mit várjunk? Ugy látszik, te mindakettőnket akarsz!
Az asszony arczát elfutotta a vér; fölszisszent:
– Oh!
Mennyi minden volt ez egy szótagban. Halálos gyülölség férje ellen,
kifejezése amaz iszonyu szenvedéseknek, melyek belől mardosták. Ezzel az
egy fölkiáltással csaknem elárulta minden titkát. De a férfi csak azt
értette meg, hogy nagy fájdalmat okozott neki; békitette:
– Nem gondoltam rosszat, de a türelem elhagy. Nem akarok élni igy.
Remegni minden találkáért, hazudni örökké, alakoskodni, félni, meghuzni
magamat, mint egy rablónak.
Nyiltan akarlak a magaménak, egyedül az enyémnek! Boldog akarok lenni,
te szeretsz, jogom van rája, jogom.
Hangosan beszélt, nem törődve azzal, ha valaki meghallja is. Sőt talán
azt akarta:
– El fogok menni férjedhez és megmondok neki mindent. Én fogom
figyelmeztetni arra, hogy vérrel kell megtisztitania háza becsületét.
Provokálni fogom, hogy szembeálljon velem.
– És ha gyáva?
– Kényszeritem arra, hogy bátor legyen. Hohó, nincsenek mostan gyáva
emberek.
Hirtelen el kellett válniok, nem beszélgethettek többé erről a tárgyról.
Csak egy hét mulva találkozhattak ujra és akkor nem szóltak róla mit
sem. De foglalkoztatta őket és zavartan kerülték egymás tekintetét,
légyottjuk meg volt zavarva egészen. Különben is egy idő óta nem voltak
többé oly nyiltak egymáshoz, hallgatva ölelték át egymást, leverten,
busan, előre rettegve az elválástól:
– Nemsokára el kell menni! – mondá az asszony, mindjárt, a mikor jött.
Nagyon rövid ideig maradhattak együtt és egy héten alig találkozhattak
egyszer. A férj sejtett, vagy látott is tán valamit, lesett és lesetett
rájuk.
– Mit bánom én! – mondá a férfi. – – Hát tudja meg.
– Nem lehet, most még nem szabad megtudnia! – felelte az asszony – és
ugy ügyelt, ugy tudott vigyázni, mintha rossz asszonynak született
volna. Bár ő is iszonyuan szenvedett ez óvatosság miatt.
Viszonyuk mind bensőbb és szenvedélyesebb lett. Megtalálták egymást
igazán. Ő velük az a csudálatos véletlen történt, hogy szerelmük a
megismerés után még intenzivebb lett. A kétezer millió ember között,
férjen, társadalmi konvencziókon, egy nagy tragédián, valláskülönbségen
és annyi más akadályon keresztül érkezének egymáshoz. Izzó, de
láthatatlan szenvedélyük volt a lámpás, mely az élet ez iszonyatos
éjjelében összevezette őket.
Óriási erejükbe került az elválás, a bucsuzás. A férfi nem is birta
energiával, csaknem beteg lett belé:
– Nem birom, nem birom tovább. Valamit tennünk kell!
– De mit? Ha tudnád: mennyit szenvedek én.
– Ezért?
– Nem te, te enyhited az én szenvedéseimet. Az igazi, az az!
– Otthon?
– Nem… igen… bennem!
– Nem értelek?
– Ne is kivánjad, hogy megérts; iszonyu az!
– De mi? Bánt, kinoz, hozzád ér?
– Sokkal gyávább, fél tőlem.
– Fél tőled, hogyan?
Az asszony észrevette, hogy majdnem belement titkának föltárásába,
rémülten igyekezett helyrehozni vigyázatlanságát:
– Hogy nem lehetek veled mindig, hogy nem lehetek tied egészen, ez az!
Elhallgattak. Ez volt az ő őrült témájuk, ez volt az, mely az őrületet –
melyre mindannyiunknak van rátermettségünk – ébresztette föl bennük.
Ilyenkor hirtelen abbanhagyták a beszélgetést és magukba mélyedve,
komor, dult arczczal néztek maguk elé.
Mit néztek az ürességben? Mit láttak? Erről hallgattak mindketten. De
megérezték egymásról, hogy ugyanarról gondolkoznak.
Fantaziáltak a szerelem jogáról, mely az ő érvelésük szerint minden
jognál előbbre való. A szenvedély szemén nézték immár az egész életet és
ennek a forró világitásánál a férj kiomló vére csak halvány jelenségnek
tetszett.
«Haljon meg!» szólt magában a férfi.
«Ha elmulna magától, mint egy árnyék!» gondolta magában az asszony, a
kiben a boszu olthatatlan szomjusága lassankint egészen összevegyült
szerelmi vágyával, azzal, hogy örökre megbonthatatlan egy legyen azzal,
a kit szeret.
A férfi mondta maga magának:
«Nem kérdezek senkit és cselekszem!»
Az asszony meg elhatározta titkon:
«Nem engedem, hogy ő mocskolja be kezét… Ez az én jogom, az én
kötelességem, egyedül az enyém!»
Máskor meg, elhatározása ellenére, valósággal tüzelte Gyalui Istvánt.
– Nem jöhettem, miatta, fogva tartott. Szegény fiam, hiába vártál és
lehet, hogy ezentul is hiába vársz!
– Tudd meg – szólt István – hogy ha még egyetlen egyszer elmaradsz
miatta, én végzek vele. Veled is végzek! Majd gondolkodva hozzátette:
– De mire az öldöklés? Gyere el tőle, válj meg tőle és legyél az enyém.
A legnyomorultabb asszonyok megteszik ezt, te mért nem akarod?
Mari a legközelebbi találkára nem ment el. Másnap azonban korán reggel,
minden óvatosság nélkül rontott be lakására:
– Az istenért, türtőztesd magad, várjunk.
– Megmondtam! – szólt komolyan a férfi. – Vagy szeretsz, vagy nem. Ha
igen, ugy rám bizod a dolgot.
Mari könyörgött, sirt:
– Csak téged féltelek, nem akarlak elveszteni, rossz sejtelmeim vannak.
– Nekem meg jók, bizonyosra megyek. És ha én esném is el, nem jobb-e
elvérezni egyszerre, mint igy lassan?
Az észszerü módról, az elválásról megint nem beszéltek.
– De én?! Mi lesz én belőlem?
– Te? Vagy szeretsz, vagy nem! Ha igen, bele kell egyezned abba, hogy
szembeálljak vele.
– Hogy esetleg, nem, biztosan: föláldozzad magad értem.
– Ha szeretlek, miért ne?! Ha nekem az kéj!
Az asszony elhalványodott, aztán csendesen mondá:
– De én nem szeretlek annyira, hogy ilyen nagy áldozatot fogadjak el
tőled!
Istvánt megdöbbentette ez a nyilatkozat. De nem hitt annak, amit
hallott:
– Nem értelek – mondá – ismételd!
Mari most már egész határozottsággal mondá:
– Nem érdemlem meg tőled a legkisebb áldozatot sem, nem szeretlek
annyira!
– Mennyire? – kérdé István.
– Ne vitatkozzunk ezen – mondá az asszony hirtelen megváltozott hangon –
unom ezt a mérlegelést. Ne beszéljünk róla! Szeretsz-e most, ezt
kérdezem?
– De igenis, beszéljünk! – mondá elhalványodva, de azért keményen a
férfi. Az asszony meg mosolyogva vonogatta vállait:
– Hát ha tudni akarod, nem bánom… nem vagyok rá érdemes, ez az egész!
Tettetett, de jól tettetett czinizmussal mondá mindezeket, aztán
felugrott, homlokon csókolta a hirtelen elmélyedt Gyalui Istvánt:
– Isten veled édes – kiáltá vissza az ajtóból – isten veled.
Gyalui utána akart rohanni, de az utczán kocsiját sem látta többé.
Mintha itt sem lett volna. De hisz a kezén még most is ott csillámlik
egy köny.
Gyalui István elmerengve kérdezte magától: «vajjon mikor ejthette ezt a
könyet?» Nem értett az egész jelenetből semmit. Végre is megállapitotta
magában:
– Egy kis szeszély! Vissza fog jönni, meg fog kérlelni!

V.
Nem jött vissza, hiába várta. A rendes találkákra nem ment el. Levelet
nem irt és nem volt látható sehol. Végre is ő alázta meg magát: irt
neki. Mindhiába, nem kapott rá választ.
Elhatározta, hogy fölmegy hozzája. Hátha beteg, hátha valami egyéb baja
van? Avagy jobb volna betegség czimen fölmenni férjéhez az orvoshoz és
attól tudni meg róla valamit?! Ez a vállalkozás fölöttébb izgatta,
lángolt a vágyakozástól, ha szemben állhat a vetélytársával, akár
alakoskodva is.
Ott volt már a kapu előtt, be akart fordulni éppen, mikor háta mögött
kaczagás csendült meg. Visszafordult.
Mari kaczagott kisérőjének, egy hirhedt gavallérnak valami mondására.
Nevetett akkor is, a mikor őt meglátta, avagy talán éppen akkor kezdte?
És ez alatt kokett pillantásokat vetett a szépnek tartott gentlemanre.
Gyalui István legelsőbben is valami sottise-t akart az asszonyon is, a
kisérőn is elkövetni. De meggondolta magát, mélyen, gunyos
alázatossággal, sértő tisztelettel hajlott meg az asszony előtt, a
földig megemelte előtte kalapját. Az rá sem nézve köszönt neki vissza és
arra forditotta minden figyelmét, hogy a gavallértól mennél
szivélyesebben bucsuzzék el. Aztán elhagyta a szerelmest is, az udvarlót
is. Ezek megnézték egymást. Az első pillanatban csaknem morogtak
egymásra, mint két eb. Aztán győzött rajtuk a konvenczió: mosolyogtak.
És az egyik elment jobbra. A gavallér: tele hittel, jó reménységgel. A
kedves: összetörve, megalázva, nyomorultan. Azt se tudta hová megy és
minek menni?
Megkönnyebbülés volt számára az is, mikor szobájába érve, öklével
homlokára üthetett és fölkiálthatott:
– A bestia, a boszorkány!

_Dal a boszorkányokról._
Óh, dehogy mozog a föld, csak áll egy helyben, mozdulatlan, komoran. A
régi földön, a régi tüzes vasak állanak, rajta meztelen lábu, fehér
lábu, fehér ruhás, fekete szemöldökü boszorkányokat kergetnek átal.
– Előre kis boszorkák, angol czipős, uszályos ruháju, franczia kalapos,
szép, fiatal asszonyok, előre!
Mennek is szép hosszu sorban. Legelsőbben mosolyogva, mint régen, de
fehér szoknyácskájukat nem lebbenti meg a hideg felszél, ők maguk fogják
fel egy kissé a fekete terno-uszályt, a fekete harisnya fölött lengőt.
Később fölszisszennek, mint régen, végül összerogynak, mint régen.
– Máglyára velük!
Már ég a piacz közepén a máglya, ott hamvadnak, pusztulnak el rajta
összenőtt szemöldökü boszorkák. Ott, a társaság igaztalan itélőszéke
előtt, a nyilvánosság piaczán és autodaféjuk fénye bevilágit annak
piszkos zugaiba. A zsarátnok zizeg, a láng mormol, az emberek kiáltanak:
– Egy kis olajat arra a tüzre, hadd lássuk, mint vonaglik a delinkvens
arcza, hadd lássuk a szép bünöst egészen, teljes fénynél.
A modern boszorka mutassa meg magát!
Rálépett Mari is a tüzes vasekére; mosolygott kifelé a világra. Még nem
is tudta bizonyosan, hogy mi történt vele. Körülnézett és ott látta
magát a modern boszorkányok között. És hallotta susogni, hallotta
kiáltani az uj embereket a régi szóval:
– Rossz lett. Máglyára vele!
Az asszonyok huzadoztak tőle, a férfiak impertinensek voltak hozzá,
apja, anyja alig váltottak vele szót, bübájos rossz asszonynak tartotta
mindenki már. Tudtak róla mindent, többet tudtak mindennél, nemcsak azt
látták, mint csalja meg férjét, hanem azt is, hogy gonosz lelkével,
fekete szemének rontásával mint büvöli kárhozatra mindazokat, a kik
hozzája érnek.
Meg is érezte, meg is hallotta, mit beszélnek róla. Összerázkódott és
felsóhajtott magában:
«Jó isten, te tudod, hogy én büntelen vagyok!»
De vajjon az-e igazán? Tisztán nem tudta már maga sem. Ott hagyta azt, a
ki szivének kedvesebb volt, mint maga az élet. Azért hagyta ott, nehogy
az magát koczkáztassa érte.
De vajjon csakugyan azért-e?
Rémülten nézett körül, háta mögött susogtak:
– Már meg ott hagyta a régit.
– Ne mondja!
– De ott. Egy athlétával kötött barátságot!
Őt értették, ő volt az és igaz, a mit susognak róla.
«Hát legyen igaz!» – gondolta magában. «Azt akarom, hogy igaz legyen.
Nevezzenek, a minek akarnak, hát az leszek, a mi akarok, igazi rossz
asszony. Kövezzenek meg, öljenek meg, égessenek meg!»
És ment előre rettentő utján. A daczos, szinte kegyetlen vonás még
erősebb lett szelid arczán, nem habozott többé, tudta, hogy neki a
mártiromság jutott és nézte szánalommal, nézte megvetéssel a rövidlátó,
a tudatlan, az ádáz tömeget…
– Tudja, mit beszélnek magáról? – mondá egyszerre a gavallér.
– Nos, mit?
– Pletykálnak!
– És maga eltüri?
– Én! Hát ád nekem arra jogot, hogy megvédelmezzem.
– Poltron! – mondá tréfásan-komolyan az asszony és nem engedte, hogy az
udvarló bucsuzóra megcsókolja a kezét.
Szinte megőrjitette, ugy kaczérkodott vele. És mert nem érzett iránta
semmit, sőt inkább egy kis utálatot, mintsem, hogy szerelmet, – a
kicsiny, gyenge asszony ugy bánt az óriási emberrel, mint egy joujouval.
Eldobta, visszavette, lomtárba tette, s diszelgett vele megint.
A férfi izgatottan kérdé?
– Mit akar velem?
– Én, – mondá vállvonogatva – semmit. Kérdezze meg a férjemet, talán az!
A gentlemant düh fogta el:
– A férje! Mi közöm ahhoz. Szeret-e ön vagy nem, akar-e az enyim lenni,
vagy nem?
Kikergette lakásából:
– Nem akarom többé látni! mondá határozottan. A férfi, természetesen,
egy pár nap mulván visszakönyörögte magát kegyeibe.
Mari nevetett:
– No lássa, igy kell, ez a hang már más!
Apportiroztatta, mint egy kutyát.
Talán azért, hogy egy napon ráuszitsa valakire? Talán maga se tudta,
miért cselekszi? A férfi se tudta, a világ sem.
Már maga se tudta volna megmondani, hogyan jutott ide.
– Megbolondultam, megbolondultam! – mondá magának éjjelente százszor is.
Egyszer-egyszer ereje támadt, józansága kerekedett és oly világosan,
tisztán látta, hogy mit kell tennie.
Feladni férjét, hisz ez a természetes; ez kötelessége, mást nem is
tehet.
Nappal lett és ismét megzavarodott elhatározásában. Közönsége pedig
visszafojtott lélekzettel leste, mi lesz már, mikor lobog föl a máglya…
Csak a férj nem tudott, nem látott semmit. Leskelődni sem mert, meg volt
meredve, nem látott többé kifelé, elmerült magában, a maga rejtelmeiben
és reszketett. Élni akart. És a szegény embert nem akarta életben
hagyni, meg akarta ölni, öletni!
Máglyára vele!

VI.
Volt idő, a mikor határozottan kimondta, amit akart:
– Tudja mit – igy szólt az athlétához – ne is jöjjön többé addig felém,
a mig együtt vagyok ezzel az urral! (Férje szobájára mutatott.)
– Hát jöjjön el tőle!
– Az közönséges, ez kopott, ezt nem teszem.
– Hát mondja az istenért, mit akar, mit kiván tőlem! Mit tegyek?
– Végezze el _vele!_
– Hogyan?
– Én mondjam magának, pfuj!
A férfi gondolkodóba esett. Aztán hirtelen örömmel mondá:
– Oh, ha azt hiszi, a mit én gondolok, akkor minden rendben van.
– Mit hisz maga?
– Azt, hogy lelövöm!
– Ez baj! ott ő is ott lesz! Aztán ez nem radikális, valami mást.
– De mit, mit?
– Mondja meg neki, hogy én magát szeretem és ő menjen el innét, messze.
Ne mutassa magát többé soha! Követelje tőle, kergesse el. Ezt akarom.
– Akarom! – ismétlé, látván, hogy a férfi gondolkodik: Majd hozzátette:
– Most pedig hagyjon el!
A gavallér ajánlotta magát. Az ajtóban volt már, a mikor Mari utána
kiabált:
– Szávics… Iván! jöjjön csak vissza…
Szávics Iván visszasompolygott és az asszony megsimogatta, mint egy
newfoundlandit:
– Szeretni fogom, ha ezt rendben végzi el, nagyon szeretni fogom. A
magáé leszek, ugy a hogy akarja, akár felesége, akár kedvese, a hogy
akarja.
Iván szó nélkül csókolta meg az asszony kezét és menni akart, de
vasmarkát fogva tartotta egy ideges, puha kis kéz.
– Lássuk – mondá Mari – van-e magának elég esze, mit fog neki mondani.
Én ugy vélem, hogy meg kell némitani, megrohanni egyszerre és szaván
fogni, hogy elmegy… Mondja meg neki, hogy mindenünket elviheti, a pénzt,
a butort, a zongorámat, a selyem-szoknyáimat is. De a gyermekeket
követelem és követelem, hogy soha, soha se mutatkozzék többé…
– És ha nem enged?
– A _te_ dolgod rábirni!
– Az enyém! – mondá lelkesedve a férfi.
Az utczán vottak; hirtelen elváltak egymástól, Iván elment fölkeresni a
doktort, Mari meg elnézett egy kissé haza, édes anyjához.
Ottan egyszerre valami különös érzékenység fogta el. Átölelte anyja
nyakát, keblére bujt és sirt keservesen.
Anyja idegenkedve tolta el magától:
– Eredj, eredj; nagy szomoruságot okozol nekem, nagy szégyent hoztál
reánk!
Többet nem szólt, de ez elég volt éppen. Tehát tulajdon anyja is!?
Könyeit visszafojtotta, letörülte; összeharapdálta ajkát. Daczosan
fájdalmasan, csak annyit tudott mondani:
– Oh mamám, mamám; ha tudnád, milyen ártatlan vagyok!
Hiába, már ott van a máglyán, már összecsap fölötte a láng.
Ártatlanságát nem hiszi el senki, még édes anyja sem!
Csak egyetlen egy teremtés van a világon, a ki hittel, szeretettel simul
hozzá. Egyetlen férfitestvére, nyolcz éves kis öcscse. Az odasimul hozzá
és a mikor egyedül vannak a szobában, halkan mondja: