Rejtelmek (2. kötet) - 2

– Csendesen, fölébrednek a gyerekek!
Renner közelebb ment felesége ágyához és visszafojtott hangon, de még
elementárisabb dühvel beszélt:
– Olyat mondott, a miért több esztendőre bezárathatom. Tulajdonképpen
nem is tudom, miért nem teszem meg, ostobaság, hogy meg nem teszem!
Ujra kiabálni kezdett és nem lehetett mérsékelni többé. A sok ital is
kitört rajta a nagy hőségben, arcza fölött is, beszéde fölött is
elvesztette uralmát. De hogy mit sugott neki a fütyülő doktor, azt
mindig kikerülte, pedig a hogy kerülte, ugy szerette volna el is
mondani. Többször belekezdett a mondókába, meg-meg abbanhagyta. Ajka,
talán akarata ellenére, végre kimondotta mégis, legalább extraktumát a
sértésnek. De olyan lassan szólott, hogy felesége nem értette meg.
– Nem értettem, hangosabban; jöjjön ide!
Renner György odatámolygott az ágyhoz és felesége feje fölé hajolva,
suttogá:
– Azzal gyanusitott, hogy Ágnest én öltem meg! – A nagy csöndben szinte
hangos beszédnek hallatszott ez az elfojtott suttogás. És mintha
viszhangzott volna is a vékony falak között:
– … én öltem meg!
Az asszony visszahanyatlott az ágyra, a férfi pedig előbb körülnézve a
szobában, folytatá akaratlan beszédét:
– Hogy megmérgeztem! Hogy én mérgeztem meg. Én, a ki imádtam!
Könyekre fakadt; csuklott, sirt. A részegség kitört rajta egészen,
elbeszélt, összebeszélt mindent.
– Ki imádta a megboldogultat? Én! Ki ölte meg? Én! Hogy illik ez össze,
micsoda konzekvenczia ez? Itélj fölötte te, kivánom, hogy te itélj: nem
a legőrültebb gazság-e az ilyen gyanusitás? De ha legalább világosan
kimondta volna, a mit gondolt! De a félszájával fütyült, a félszájával
meg a fülembe susogott ez a komédiás, ez a haspók ember…
Utánozta, hogy hajolt az a füléhez, hogy csücsöritette a száját kétfelé
is. Utánozta hangját, ismételte annak szavait:
– Kollega – mondta – aztán fütyült: füfufüe! Tudja-e mit, kollega ur, a
ki meghalt, az meghalt. Becses első felesége az életnek megadta azt, a
mi az életé. De becsületszavamra mondom – megint fütyült – füfufüü!
hogyha ön nem kollegám, a professzor ellenére kitartok a véleményem
mellett. Én láttam kedves első feleségét az utolsó órában és
fogtechnikus legyek, ha természetes halállal mult ki… füfűefü!
A szinészi előadás közben könyei fölszáradtak, hirtelen vigság lepte
meg, szinte hetyke lett. Czilinderét hátra csapta fején, erősen
gesztikulált:
– Hanem ezzel az emberrel végeztem. Ne kérdezd, hogyan? Alaposan. Nem
fog többé fütyülni a fülembe azt mondhatom.
– Mit tett vele? – kérdé alig hallhatólag az asszony.
– Az az én titkom! – felelt a férj.
– Bántotta?
– Oh nem, ez nem szokásom. Egészen jó barátságban váltunk el és ha
találkozunk még, mi leszünk a legharmonikusabb szeretettel összekötve.
– Nem hivta ki párbajra?
– Miért?
– Maguk igy szokták.
– Bolondság, hisz épp ugy megölhet ő engem, mint én őt! Mit érek vele?
Ha ő meghal, ha én meghalok!
– Hát olyan nagy dolog az?
Renner bámulva nézett az asszonyra, aki ugy beszélt, mintha álmában
szólana. Megütődött a hangon és ez a szó, hogy «halál», olyan józanitó
hatással volt rá, mintha a fejét hideg vizbe dugta volna.
– A halál – évődött – a halál igen is nagy dolog. Én orvos vagyok és
különösen tudom, hogy milyen nagy. Csodálatos, hogy az emberek nem
őrülnek meg, ha halálukkal foglalkoznak. De alig van valaki, a ki hiszi,
hogy ő is meghal. Én például nem akarok, nem és nem!…
A mámor lassankint elszállott a fejéből és most mégis kiveresedett
egészen. Erősen gesztikulált a kezeivel:
– Nem akarok és nem!
– Hátha muszáj?
A férj csodálkozással és rémülettel nézett feleségére. Talán ezzel a
kérdésével inzultálni akarta volna.
Majd megfogta a kezét, képébe mosolygott és keményen kérdé:
– Talán szeretnéd?
Az asszony elfordult, nem felelt. Renner nem hagyta abba a kérdést,
leült az ágy szélére és mig felesége jéghideg kezével játszott, kérdé:
– Olvastál az ujságban azokról az asszonyokról?
– Kikről?
– A kik megmérgezték a férjeiket. Mi a véleményed az esetről?
– Semmi.
– Én az asszonyok pártján vagyok, ha nem szerették az urukat többé, jól
tették… Mert ez a kérdés: szeretem vagy nem szeretem? Ha nem szereti:
eltávolitani joga van. Ha nem lehet másképp, akár a legbrutálisabb
eszközzel…!
Az orvos nyugodtsága most már teljesen visszatért, csak imitálta a
mámoros embert. Szemtelen szárazsággal beszélt, erősen meghangsulyozott
minden szót és ezenközben ugy összeszoritotta a felesége kezét, a hogy
csak tudta. Majd meg nagy alázatosan az ajkához, homlokához nyomta
lágyan, hizelegve. Simogatta, megcsókolta minden ujját külön-külön. Az
asszony hagyott magával tenni mindent, mintha karjai, kezei nem az övéi
volnának többé. Lelke szinte különvált testétől, avagy e rettenetes
hajnalban ő maga oszlott két részre; egy álmos, hideg asszonyra és egy
másik hatalmas lényre, a ki gyászának, borzalmának és boszuvágyának
kinjai alatt nyög, sikong. De sokáig nem tudta volna már kiállani e
rettenetes kettéosztódást. Ugy érezte, hogy megful, elájul, ha még
tovább tart e beszélgetés. Szerencsére az ablakok függönye mindjobban
fehéredett, a gyerekszobában pedig a legkisebbik leány hangos sirással
köszöntötte a hajnalt.
Renner ásitva nézte meg óráját.
– Hajhó, későn van! Aludni is kell… Homlokon csókolta feleségét és
elment aludni.
Egy félóra mulva Mari felugrott és egy kissé félrehuzva az ajtó
függönyét, belesett férje szobájába.
Renner György le se feküdt még. Állott a szoba közepén, zsebébe
mélyesztett kézzel, erősen szivarozva.
Az asszony meglapult az üveges ajtó mellett. Nem lélekzett, nem látott,
nem élt többé. Egész mivolta a boszuvágy ösztönévé alakult át. Egy
tigris párája szállt át szép, gyengéd testébe. Arany-barna, lágy-fényü
madonna-szemei – a szoba e mély sötét részében – foszforeszkáltak a
dühtől.
Berugni az ajtót, rárohanni és megfojtani: erre érzett erőt e
pillanatban. Ennek a vágya járta át olyan erővel, hogy elfeledkezett
szüleiről, a gyermekekről, magáról, még elhalt testvéréről is. És ha
teste engedelmeskedett volna az emberölés ez elementáris szenvedélyének:
a következő pillanatban ott térdelt volna férjének hörgő mellén. De nem
tudott mozdulni helyéből, halálos ellenségének fekete alakja a
mindjobban fehéredő szobában: hipnotizálta. Rámeredt, nézte, mit tesz.
Mint mozdul meg most, mint huz ki zsebéből egy revolvert, mint fogja
annak aczélcsövét szájába, most elmosolyodik, eltorzul az arcza, majd
megrémülve veszi ki szájából a fegyver csövét.
Az iszonyatos pantomimia igazi szinjátékká változik át. A dráma hőse
elérkezett szenvedélyének forró pontjához: beszélni kezdett. Mari egész
világosan hallja a rekedt szavakat, a néma pisztolylyal való
párbeszédet:
– Nem akarok és nem! – susogja az ember és gyávaságának paroxizmusában
undorral dobja el a pisztolyt. De nem tud rá nem nézni és mint utálatos
szörny felé, ugy néz a kedves, csinos, finom csecsebecsére. És az
visszanéz rá: pedig szeme nincs; szól hozzá: ajkak nélkül; vitatkozik
vele, daczára, hogy öntudata sincs. Avagy nem ő beszél, nem is ő
vitatkozik, nem ő néz, hanem valami anyagi hüvelyétől megfosztott
szellem, mely lakástalanul bolyong a világ fölött és hol ebben, hol
abban a tárgyban vállal magának lakóhelyet. És mindaddig ott marad, a
mig egy erős emberi akarat nem exorczizálja!
Renner György hamar végzett vele. Dühösen dobta el szivarját és szólt:
– Még csak ez kéne! Ajhaj, majd – holnap!
Elásitotta magát, hamarosan levetkőzött és bebujt az ágyba.
Reggel lett; a leeresztett függönyön keresztül beszűrődött nap tejfehér
sugarakkal árasztotta el a szobát, az asztalt, az ágyát, az ágyban
nyugodt fejét az alvó férfinak. Elért az ajtóhoz is és átjárta a még
mindig ott álló asszonyt. A meleg sugarak fázó érzést keltettek benne,
megborzongott, fölébredt, félreállt.
Eszébe jutottak a gyerekek. Hamarosan felöltözködött és átment hozzájok.
Csak a két éves kis fiu aludt még. Péterke, azaz Pityó, a «kitanult», a
ki éjszaka nem szeretett aludni, inkább játszott és nem hagyta aludni a
cselédeket sem. Édes álma csak napvilággal volt. A miért is közönségesen
grófnak nevezték. A legyek mászkáltak rajta, de ezt nem bánta. Igaz,
hogy a legyek is mintha lábujjhegyen jártak volna az édes kis betyáros,
bársonyos arczon.
Pityó a felső fiókban aludt, alul Bibiczi – igazi nevén Mária –
meditált. Különös karakter volt ő nagysága is, szelid, nyájas, jó, nem
falánk, nem nagyon játékos, de beteg a szines tárgyakért meg a
papirosért. Egy ingben, de a piros czipőjében feküdt, nem lehetett róla
az este levetni. Egyik kezével marisgálta a papirost, a másik kezével
magához szoritotta a reggeli ujságot, melyet mindig ő szokott legelőször
is elolvasni.
Lilli, a legnagyobb, már felöltözötten reggelizett. Rövidlátó létére
egész kövér képével belebujt a findzsába és a mikor fölnézett, a mikor
mindennek vége volt, ugy nézett szét a szobában, mint a ki egy bölcs és
nagy dolgot cselekedett éppen. Nem is állt szóba senkivel, csak az
ujszülöttel, a legkisebbik testvérrel, a ki kocsiban feküdt és állandó
foglalkozását folytatta: nézte a saját maga piczike ujjait és igen örült
és igen boldog volt, látván, hogy ujjai mozogtak.
A szobában csend, két boglyas cseléd bóbiskol a kocsi mellett. A nap
sorra járja a szoba minden tárgyát és sorra elfoglal minden zugot. Végre
elér az alsó fiókba is és a kis grófot költögeti. Az meg kapja magát,
álmában szépen hasra fekszik. Hangos lélekzése olyan édesen veri föl ezt
a csendességet, melynek különben is azonnal vége, a mint belép Mari
mama.
Pityó fölébredt és sirva követelte a reggelijét, Bibiczi orditott a
függöny sárga gombjáért – teljesen összegyürvén immár az ujságot. Lilli
odabujt hozzá és a szőke fejével el akarta dönteni és kaczagott teljes
szivéből, mert a Mari mama tette magát, hogy meging. A csecsemő is
ismerősen mosolygott rá, a mint föléje hajolt és megcsókolta a mutató
ujját, melyet a cselédek «kis katoná»-nak neveztek. (Ismeretlen okból.)
Az asszony egyszerre meglágyult, egészen átváltozott ebben a levegőben.
És egy pillanatig nem jutott most eszébe, hogy ezek egyszersmind annak a
gyermekei is, a kit ő szivében halálok halálára itélt. Mosolygott az
édesekre, szerette volna a keblére ölelni mind.
És elfutni velük…
Ölébe vette Péterkét és mig az hajával játszott, megnyugodott egy kissé
és most már minden láz nélkül rendezhette kusza gondolatait.
Legelsőbben is azzal jött tisztába, hogy egyelőre egyedül kell
elviselnie iszonyatos titkának sulyát, nem szabad szólnia senkinek.
Hevesen magához ölelte a kicsikét, könyes szemmel nézte a többit,
felsóhajtott és igy szólt magában:
«Ezekért türnöm kell mindent, ha megfulladok is!»
Aztán egész világosan látta azt is, hogy valamely elhamarkodott
cselekedete csak hasznára válnék a férjnek és az kisiklanék boszuja
alól. Mit is tudna rábizonyitani most? Vizsgálta, számolgatta,
részletezte magában.
Egyetlen erős bizonyitéka a gyilkos ellen: álma, szubjektiv érzése,
egyéni meggyőződése. Esetleg szolgálhatna még bizonyitékkal az operákat
fütyülő doktor, ha ugyan az nincsen elhallgattatva. Bizonyitékul
szolgálhatna még – a hideg verejték boritotta el ennél a ki se fejlett
gondolatánál – talán teljes bizonysággal szolgálna testvérének
exhumálása.
A bátortalanul gondolkodó fiatal asszonyt egyetlen nap ennyire
energikussá tette. Ilyenekre tudott gondolni már. És ilyen módra füzte
tovább gondolatait, ha fázva, ha elalélva, ha félig halva is:
«És ha meglesz, ha minden bizonyos – igy szólt magához – mi lesz akkor!»
Megdöbbent, elérvén boszuvágyának czéljához. De csakhamar visszatért
energiája és diadalmasan kiáltott föl bensejében:
«Meg fog lakolni!»
«És testvére? Örökre néma, örökre halott!…»
«És ezek a gyermekek itt? Egy gyilkos gyermekei örökre megbélyegzettek!»
Gondolatai megint összekuszálódtak. Nem volt ezekből ut kifelé, csak
egy.
Ha ezeket a gyermekeket elvinné anyjukhoz és ő maga is elmenne testvére
után.
Az időnek egy meghatározhatatlan, mert oly kicsiny perczenetéig táplálta
csak ezt a gondolatot. Az élethez való akarat sokkal erősebben lüktetett
benne és százszor szent volt előtte a kicsikék élete.
Nem, kibontakozás nem volt ezekből! Minden gondolat egy uj vaskampó
volt, mely belevágódott lelkébe. És még sem rogyott le, járt-kelt,
beszélt, segitett öltöztetni a gyermekeket, végezte házi dolgait. Csak
attól rettegett, hogy édesanyja, szokása szerint, benéz hozzá délfelé.
Leszökött előle az utczára. És a körut lármája, láza, mely ebben az
időben tetőpontját érte el: megnyugtatólag hatott rá. A kiállhatatlan
zaj elkábitotta fejét, a nagy tömeg elvette tőle énjét, beleolvasztotta
magába. És a kinjaiban vergődő asszony lassanként nem lett egyéb, mint
egy szines pont a nagy tarkaságban.
Vagy egy óráig bolyongott igy, a mig gépiesen hazafelé tartott.
Ismeretlen utczákon, kerülve – és keresve valamit. Ismerősökre –
szerencsére – nem talált sehol. Csak egyetlen ember köszönt neki egész
utján, édes apjának egykori üzletvezetője, egy különös agglegény, a kit
annak idejében elcsaptak, mert bolondosan szerelmes volt Ágnesbe és
minduntalan verseket irt hozzá. A jó ember erőnek erejével meg akarta
állitani, de Mari hirtelen elfordult tőle és igy kisiklott körmei közül.
Hazaért. A kapuban még egyszer visszafordult a széles és most már
csendes utczába. És abban a pillanatban, a melyben a szemközt levő házra
tekintett: látta az előtt elmenni Gyalui Istvánt. Tekintetük egy félév
óta most találkozott először, el kellett hát mondaniok egymásnak e félév
történetét – egy szempillantás alatt.
Vajjon megértették-e egymást? Az asszony megértette a szerelem villamos
jelét a férfi komoly szemében, mely szelid szigorral nyugodott rajta egy
pillanatig, hogy aztán elforduljon tőle.
Nem köszöntek egymásnak, de azért még mindig érezték, hogy ugy egymáshoz
tartoznak, mint régen. De a férfi elhaladt szó nélkül és az asszony nem
kiabálta utána:
– Meghalok, segits, megőrülök, jer hozzám, segits!
Befordult a kapun, belépett abba a borzalmas házba. Férje ott várta már
a teritett asztalnál: Leült melléje és adott enni Lillinek.
Az egész ebéd alatt nem szóltak egymáshoz egy szót sem. A férj komoly
volt, sőt haragos. Egyszer rá is ütött a Lilli kezére, mert az maga
akart venni a tésztából.
Mari megfogta a gyerek kezét és megcsókolta. Aztán végignézte Renner
Györgyöt. Ugy nézte végig, hogy annak a vér egyszerre elhagyta arczát.
Ez a tekintet már egész preczize szólott. És nem volt benne félelem
többé, csak iszonyat. És fenyegetés, vakmerő, lenéző, ingerlő. Ez volt
benne:
– Tudom, ki vagy!
A férj elforditotta fejét és szárazon szólott:
– Komolyan beszélni akarok veled! Egyszer valahára bizonyos dolgokban
tisztába kell jönnünk egymással!
Az asszony fölkelt és előre ment szobájába.
A férj bezárta utána az ajtót és a kulcsot kivette a zárból. Leült, az
asszony állva maradt az ajtónál és rákiáltott férjére:
– Mit akar?
– Azt akarom, hogy szeressen! – szólt Renner György határozott hangon.
Mari gőgös tekintettel mérte végig és nem felelt. Perczekig hallgattak
mind a ketten, a mig az asszony ideges hangon sürgeté:
– A kulcsot, adja ide a kulcsot!
– Nem adom! – szólalt meg az előbbi határozott és szinte idegen hang. Az
asszony idegessége tetőfokára hágott, közeledett urához és kiáltá:
– De én akarom!
Az meg némán intett fejével nemet. Majd meg szóval hozzátette:
– Üljön le nyugodtan. Csak egy pár perczet…
Mari állva maradt és reá sem nézve Renner Györgyre, hidegen, félelem
nélkül mondá:
– Végezzünk!
Szótlanul állottak szemben egymással. Az asszony mélységes gyülölettel
nézett végig férjén, az meg zavart, szerelmes, elnyelő tekintettel.
Izgatottsága határtalan volt és ajkai reszkettek, ahogy megszólalt:
– Te utálsz engem! Tudom, hogy utálsz, de mért jöttél akkor hozzám?
Be sem várta az asszony feleletét és folytatá:
– Tudom, mit gondolsz rólam, belelátok a lelkedbe. Gyülölsz! Merjed azt
mondani, hogy nem?
Az asszony hallgatott.
– Pedig én imádlak! – suttogá Renner György és a szenvedélytől
megnedvesedtek a szemei, kezeit összekulcsolta. Mint egy hü kutya, ugy
nézett föl feleségére, a kinek az utálat elementáris érzése
összerángatta vállait.
– Imádlak, mindig imádtalak és szeretném megcsókolni lábaidat, melyekkel
nyakamra akarsz hágni! Kis lány voltál még, a mikor imádtalak. Kis
iskolás leány. Rám mosolyogtál ártatlanul és én őrjöngtem magamban, hogy
ilyen szenvedély lett urrá fölöttem. Titkolóznom kellett, kinoznom,
ölnöm, megfojtanom magamat. És elvettem Ágnest. Hogy valakim légy, őt
vettem el. Csakhogy légy valakim. A testvéred volt az enyém!
Fölkaczagott. És ebbe az éles kaczagásba egyszerre belevágódott még egy
élesebb hang, egy rettenetes kiáltás:
– És megölted azt!
Reszketve állottak egymás közelében. Testük csaknem érintette egymást.
Csaknem egymásra rohantak már. De a férj visszahőkölt a kiáltástól, majd
megragadta az asszony kezét és kényszeritette, hogy leüljön. Aztán kezét
ajkára szoritva hörgé:
– Igen. Érted, miattad. Te ölted meg, nem én, te kényszeritettél rá,
hogy megöljem. Minden napon, minden tekinteteddel te kényszeritettél, te
figyelmeztettél rá, hogy ha nem volna ő, most már te lehetnél az enyém.
És megtettem…
Közel hajolt feleségéhez és véresre szoritotta kezeit. Az meg
emberfeletti erővel szabaditotta ki magát karjaiból és teljes erejéből
kiáltá:
– Gyilkos, gyilkos, gyilkos!
A bezárt ajtó mögött a bonne leskelődő alakja jelent meg. Elhallgattak,
a férj az ablakhoz sompolygott, az asszony az ajtóhoz támaszkodva várt
és értelmetlen szavakat suttogott.
Ujra egyedül voltak, nem leskelődött rájuk senki. Renner György
közeledett feleségéhez és szemébe vigyorogva szólt:
– Esküszöm, hogy megtettem, menj és kiáltsd ki a világnak.
Kivette zsebéből a kulcsot és betette a zárba:
– Menj és kiáltsad ki a városban, hogy megöltem a feleségemet, érted! –
Menj és mondd meg mindenkinek, hogy a testvéred gyermekeinek apja:
közönséges hitves-gyilkos. Jelents fel, hurczolj meg, tégy tönkre, ha
tudsz!
Megint fölkaczagott:
– Tégy semmivé, ha tudsz. Én nem félek tőled és senkitől. Menj el tőlem,
ha mersz! Nem mered megtenni, tudom. Itt maradsz mellettem, ma és
örökké.
Menj!
Megfogta az ajtó kilincsét. Az asszony nem mozdult. Renner György
fölélénkült egészen, bátorság, erő, diadal volt hangjában:
– Menj hát!
Szinte diadalmasan nézett rá a férfi. És az asszony nem tudott
álltó-helyéből megmozdulni sem. Férjének czinikus vallomása egészen
elkábitotta, nem utálta többé, nem gyülölte mostan, nem is rettegett
tőle.
Alig volt eszméleténél és ha az értelem egyet-egyet szikrázott is
lelkében, az nem világitotta be öntudatát. A mit e pillanatokban
gondolt, az egészen zavaros volt és kivétel nélkül arra vonatkozott,
hogy vajjon nem ő ölte-e meg testvérét csakugyan?
Lassan-lassan világosodott előtte. És most undor fogta el maga ellen:
hát ő miatta történt, ő volt az oka…
– Istenem!
Ez az egyetlen szó lebbent el ajkáról ebben a rémületes helyzetben.
Ennek a három szótagnak a kiejtésével könnyitett magán, ez az «Istenem!»
segitette talán, hogy meg nem fult, össze nem roskadt.
Renner György megfogta a kezét és merev, szinte üvegesedő szemeibe
nézett:
– Büntársam vagy! – mondá elfojtott gunynyal.
– Büntársa! – ismétlé az asszony, mintha álmában beszélne.
– Nálad nélkül – folytatá a férfi az izzó szenvedély alig hallható,
mégis éles hangján – nálad nélkül lettem volna hü férj, odaadó, példás
családapa! Te nélküled, mint becsületes ember élhettem volna tovább; ha
te nem vagy: megmaradnak álmaim, megmarad számomra az élet, de igy nem
maradt meg semmi, csak te. De te megmaradsz, téged nem bocsájtalak ki
karjaimból. Te egyedül, minden nélkül elég vagy nekem!
Csókjaival boritá a szinte megmerevült kezeket, térdre ereszkedett az
asszony előtt és beszélt, őrjöngött tovább:
– Ha csak te nem lettél volna! És egyre mellettem, egyre közelemben.
Futottam előled és mig előled futottam: hozzád közeledtem. Égettél,
lázitottál, soha békén nem hagytál. Nem volt álmom: és nem szabadott
tudni senkinek, hogy virrasztok. Meg volt mérgezve az életem és
mosolyogni kellett hozzá. És évekig türtem mindezt, évekig öleltem egy
hideg árnyékot… Meguntam végre, fölháborodtam: boldog akarok lenni!
Megöltem!
Valami kis élet tért a szegény asszony félig halott tagjaiba. E szó
megrázta ujra, kimenekült férje kezei közül. Az meg még most is, ujból
ismétlé:
– Igen, megöltem! Erőszakosan pusztitottam el, azt akartam, hogy
elaludjon örökre és sohase hallja, a mit mi beszélünk majd. Könnyü volt
vele elbánni, nem tudott semmiről és nem tud többé semmit. De mi élünk
és élni fogunk!
Önbizalma egészen visszatért, nemcsak diadalmas, hanem boldog is volt
immár. Ez az óra, holott bevallhatta bünét és kibeszélhette mindama
sötétségeket, melyekkel lelke telve: a kéj, a boldogság órája volt neki.
Ennyi életkedve, ilyen szenvedélyes öröme nem volt talán életében még
soha.
Vallhatott! És éppen annak, a kitől legjobban félt. És gyilkosságának
bevallásával egyidőben vallhatta be őrületes, titokzatos szerelmét.
A szoba csupa nap volt, az ő alakja is csupa nap. A szoba hátterében, az
asszony számára is jutott a sugarakból: lecsüggesztett fején szétbomlott
haja aranyos fényben uszott.
Olyan volt, mint egy kép. Egy mozdulatlan kép, a mely egyszerre zokogni,
fuldokolni kezd.
Renner kiterjesztette feléje karjait és szólt:
– Most pedig parancsolj velem, mit tegyek?
Az asszony megsimitotta homlokát, megtörülte szemeit, visszafojtotta
sirását is.
Körülnézett a szobában és tekintete ráesett az iróasztalon heverő
revolverre.
Szó nélkül rámutatott és nesztelen léptekkel elhagyta a szobát.

III.
Mélységes nyugalom borult a házra. Esős, szürke nap is következett. Mari
egész nap az ágyban maradt, a gyerekeket sem engedték be hozzá.
Bezárkózva aludt. Oly mélyen, hogy az ételt vivő szobalány zörgetésére
sem ébredt föl. Estefelé férje is kopogtatott ajtaján:
– Alszik? Nem kél fel?
Felrezzent és félálomban felelte:
– Nem.
– Szép álmokat!
Nem álmodott semmit, sőt másnap reggelre ébredve frissnek, épnek,
ruganyosnak érezte magát. Mintha nem történt volna semmi, mintha ez egy
nap alatt – a mig aludt – egy esztendőt fiatalodott volna. Leánykorába
álmodta magát – ébren.
De körülnézett: meghalt testvére ágyában feküdt. Felugrott, hamarosan
felöltözködött és átsietett a gyerekekhez. Vigan voltak azok,
egészségesek, boldogok.
Leült közéjük és eszébe jutottak az utolsó napok rettenetes éleményei.
Most már egész világosan tudott gondolkodni mindezekről. És minden
küzdelem, minden nagyobb rázkódás nélkül határozott magában.
Egyelőre itt marad a gyermekekkel. Mert az a fő, hogy ezek boldogok,
vidámak legyenek. Aztán öreg szüleit is kimélnie kell… rettenetes volna,
ha azok most valamit megtudnának, majd lassan, egykor. Talán előbb
elköltöznek ők is lányuk után.
Azzal is tisztában volt, hogy milyen viszonynak kell lennie ezután férje
és közötte. Borzadt ugyan attól, hogy egy levegőt kell vele szivnia, de
elhatározta magában, hogy kell és azzal vége van!
A dacz, a martirok szent és őrületes dacza ült ki változatlanul szép
hamvas arczára, melyen a sok kin, a temérdek sirás nem hagyott semmi
nyomot. Csak szemei estek be még mélyebben, pedig rendes körülmények
között is mélyen ültek benn, az összenőtt, vastag, sötét szemöldök
alatt. És fehér, szinte férfias álla, mintha még jobban előre nyomult
volna. Haja, mint ilyenkor rendesen, még szétbomolva feküdt szögletes,
de különösen széles vállain. Csakugyan olyan szép volt, mint a hogy
fiatal vértanu-asszonyokat ábrázolnak a festők. Avagy olyan, mint a
modern képeken a fiatal és szép középkori boszorkák, mielőtt a máglyára
lépnének… A kegyetlenség valami kis vonása jelent meg ajkai körül, a
nélkül, hogy bensejében tudomást vett volna ez ujszülött izléséről.
Egyáltalán sejtelme se volt nagy és elemi benső átalakulásáról, mely
rövid napok alatt ment végbe.
Készen volt mindenre; erős és bátor. Oly bátor, hogy a mikor másnap egy
unokatestvére jött hozzá látogatóba a vidékről, az nem vett rajta észre
semmit. Nagy könyörgésre ugyan, de tényleg mégis elment vele a szinházba
is, megjegyzéseket tett az előadásra és férjével – a ki pár perczre
fölment hozzájuk a páholyba – sans gène beszélt, igaz, hogy csak egy pár
szót.
A vendég-leány ott maradt náluk egy pár napig és igy keveset voltak
otthon, hol az öregeknél, hol más rokonoknál látogatóban. Kocsikáztak,
képtárlatot jártak és Marin senki nem vett észre mit sem. Nyugodt és
zárkózott volt, mint rendesen és abszolute nem törődött azzal, hogy a
férfiaknak rendkivül mód tetszett és a hová lépett, utczára vagy
szinházba! egyszerre egy egész csoportot hozott izgalomba.
– De jó neked – mondá utközben az unokatestvér – te nagyon tetszel a
férfiaknak, bolondulnak utánad!
Mari nem felelt semmit, de figyelmes lett e mondásra. És egy pár percz
mulván visszatért rá:
– Csakugyan, eddig észre se vettem!
– Bámulatos – szólt lelkesülve a lány – hisz ugy néznek mindig, majd
orra buknak!
Mosolyogtak mindaketten. A kisasszony folytatá:
– Pedig van nálad szebb is, de tebenned van valami, a mi megbolonditja
őket. Mondd meg, hogy mi…
– Ugyan!
– Nem lőtte meg magát éretted lánykorodban senki?
A rokon nevetett ezen a kissé frivol kérdésen és kurizált tovább az
asszonynak, daczára, hogy az egyszerre egészen zárkózott lett.
– Megboszorkányozod őket – mondá – az összenőtt szemöldökeiddel
boszorkányozod meg. Mondd meg, hogy mivel, hadd én is!
Még otthon is évődött vele, még a mikor elutazott, a kupéból is azt
kiáltotta utána:
– Szervusz boszorkány!
Ahogy a leány elment, ujra a régi komorság szállott rá s a házra. Renner
idejének nagy részét nem töltötte otthon és vagy gyengédségből,
számitásból, avagy bátortalanság okán nem maradt feleségével soha
egyedül.
Végre is ez kereste az alkalmat. Egy délután a mikor rendelő óra elmult,
bement hozzá, leült.
– Bizonyos dolgokat – mondá csendesen – el kell végeznünk magunk között.
– Miket?
Mari nem háborodott föl, egészen nyugodtan beszélt:
– Nem akarja magát följelenteni?
– De miért? – szólt meglepetést szinlelve a férj. Nem akart többé
emlékezni semmire. Bizonyára megbánta, hogy vallott. Tette magát, hogy
nem érti a kérdést és ismételte:
– De miért?
Mari összeharapta ajkait és nem felelt.
– Jól van – mondá némi szünet után – tudom, mit akar. El akarja hitetni
velem, hogy az én rémlátásom, az én szörnyü álmom volt az egész. De nem
álmodom többé, ébren vagyok. Tudok mindent. Ha nem volnék gyáva:
feladnám, ha erős volnék: magam végeznék vele… Itt maradok mellette,
tudhatja, miért maradok mellette. És abban a pillanatban, a melyben
erről megfeledkezik, nem leszek gyáva többé. Szerencsétlenné teszek
mindenkit: a gyermekeket, anyámékat, magamat és talán nem segitek
mitsem, de megteszem. Testvéremre esküszöm, hogy megteszem!
– Hiába cselekszi, nem hiszi el senki. Bizonyitékai sem magának, sem a
világon senkinek nincsenek. A minthogy nem is igaz az egész, nem igaz!
Csak a botrány lesz meg és e botrány alatt velem szenvednek az ártatlan
gyermekek, talán többet szenvednek, mint én… És bolondnak fogják
deklarálni, a családban voltak már esetek, maga is hiszteriában
szenvedett egykor… most átalakult, nagyon könnyen alakul át. A
fölizgatott asszonyok lelkéről a legtudósabb kollega is könnyen esik,
vagy ejthető tévedésbe…
A doktor megszokott mosolyával kisérte ezt a fenyegetést. Mari nyugodtan
hallgatta:
– A bolondok házával fenyeget, jól van, attól sem félek. Nem félek
magától, a gyilkától, az aljasságaitól, a mosolyától, csak a szerelmétől