Rejtelmek (1. kötet) - 5

csacsinak és nem került többe, mert az állathoz legalább is gyermek
kellett volna kisérőül. A vásárlók is megszerették, rendesen adtak neki
borravalót, mert nem rosszak az emberek.
Szivarozva huzta a könnyü taligát és otthon nagy becsülete lett ismét.
Főképp amikor szemei is elkezdtek romlani és kénytelen volt szemüveget
viselni munkája közben. Oly nevetségesen komoly lett, hogy most már egy
forintnál kevesebb borravalót nem mert adni neki senki, aki csak azt nem
akarta, hogy egy furcsa ember átka legyen a megnyiló üzletén.

D.
Egyszer amint megy, mendegél a szamár-ember, hát látja, hogy a lánya,
Hermin közeledik felé kalapban és Adolffal. De a mint őt meglátták,
visszafordultak és elmentek másfelé. Tisztában volt azzal, hogy nem
viszonyukat titkolják, hisz az szerencsére nyilvánvaló volt már és az
eljegyzés kitüzetett a következő szombatra.
– Szégyelnek! Szégyellik, hogy az apjuk egy ilyen ember, egy
ember-szamár! – gondolta magában. Ezuttal először tünt föl neki
hivatalának különössége. Elkomolyodott, de aztán hirtelen vidám lett
ujra.
– Okos lány az a Hermin! Csupa ész. Kár, hogy az iskolából ki kellett
venni. Férjhez adja magát, csak igy-ugy.
Még örült annak, hogy elkerülték. «Milyen ravaszok, látták és elmentek,
hogy ne kompromittálják magukat!» – folytatta a monologizálást. Nem
haragudott, sőt hat pár harisnyát vitt haza ezen az estvén.
Tél volt. Már az uj lakásban éltek. Egy köruti ház negyedik emeletén, a
melynek három ablaka a vak-udvarra nézett. De mert mellettük ház nem
állott még, ki lehetett látni az épülő városrészre.
Az öreg ur – szokása szerint – odaállott az ablakhoz:
– Milyen szép kilátás, szeretem a szép kilátást!
Nagyon élvezett ez estén, különösen arra a gondolatra, hogy milyen rossz
dolguk van most a komfortáblisoknak. A hó a szemükbe fuj, a bajuszuk
összecsapzik a hidegtől.

E.
Semmi sem zavarta meg a szép kilátásu lakás boldogságát. Mind több
kávéház épült, más üvegkereskedőknek is kedvük támadt rája. De ő nem
hagyta magát szerencséjében eltántorittatni. A felesége inkább
elbizakodott és valamelyik ünnepnapon egy bádogszelenczét tett az
asztalra.
Olajban főtt szardiniák voltak benne.
– Ne kisértsd istent! – mondá a szamár-ember elszomorodva.
– Tudom, hogy te a halat szereted! – szólt az asszony engedelmesen.
– Te már nem ismered magadat! – mondá az öreg és rossz kedvü lett.
Zsémbelt, nem nyult a bádog-dobozhoz.

F.
… Minthogy a fiut is a zsidó-vallásban akarták fölnevelni: meghivták a
hitközség két hivatalnokát is a keresztelőre. Adolf reszketve tartotta
kezében a gyermeket; elhalványodva, de boldogan. A lelke örült, a mint a
piros paplanos ágyra nézett, a melyben Hermin feküdt, vágyakozó
tekinteteket vetvén a szépen megteritett asztalra. A hitközségi
hivatalnok énekelni kezdett.
Ha későn bár, megjött a gazdag rokon, egy gőgös, pohos ember, egy
faügynök a feleségével, a ki fekete selyemruhát és bársony-kabátot vett
ez alkalomra.
Nyár volt. A szép kilátásu ablakok előtt már állott az uj ház. Nem
lehetett lélegzeni és nem lehetett látni.
A szamár-ember feltolta homlokán a szemüveget, a kopasz fejét
bársony-sipka födte, hangos énekszóval dicsérte az urat.
Bevégezvén a bevégzendőket, mielőtt asztalhoz ülnének, megtekintették az
ujszülöttet. Az arcza kék volt, a feje sárga, oly türelmes és filozof
volt a tekintete, mint egy csecsemő csacsié. Mindenkinek igen tetszett.
Ettek, aztán fekete kávét ittak. A hivatalnokok felfaltak mindent, egy
kalács csücskét hagyták ott mindösszesen. Két óra után egyedül maradtak
az asztalnál az öreg, felesége és veje. Anya és gyermeke szoptatás
közben elaludt. Halkan beszélgettek a régiekről. Különösen arról, hogy
Adolf miként talált rá apósára a Ferencz-köruton.
– Minden a véletlen szerencse! – szólt az asszony, az öregnek
megigazitván a kravátliját.
– És a tehetség! – jelentette ki Adolf.
– Én is vagyok csak valami! – mondá az öreg. Igen beebédelt volt;
paprikáshalat evett, mint raktárnok korában és olasz bort ivott, bőven.
Valami német verset szeretett volna elmondani, de nem emlékezett reá.
Belekezdett, de mindhiába; káromkodott, mire az ujszülött fölébredt és
orditott egy hosszut, éleset. Ki kellett volna szaladni a ruháért a
konyhába, de se Adolf, se az öreg asszony nem emelkedett föl a helyéről.
A szamár-ember kelt föl s indult kifelé. De oly gyorsan lépett, oly
váratlanul és szokatlanul frissen, hogy mindannyian, isten nevét
emlegetve, ijedten csapták össze a kezeiket.
– Végem van!
– No ha ezt a gazdád meglátná!
Az öreg is rémülten állott meg a küszöbön.

G.
Mindnyájan isten kezében vagyunk. Lehet, hogy Kalivodának egyszerre,
minden igaz ok nélkül, visszatért a régi rendes járása. Mindenesetre el
kell mennie orvoshoz.

_A többi betü._
Nem, a jó isten megőrizte őt és megmaradhatott hivatalában mindaddig, a
mig egy részeg fuvaros, nem annyira vigyázatlanságból, mint inkább
hirtelen támadt ellenszenvből, el nem gázoltatta a lovaival, a
József-köruton, éppen a szerencsés hetes szám előtt.


Kaál Samu.

Fent a hegyen Fedémesen polyák ulánusok éppen akkor cselekedték meg,
hogy szerdán reggel jó korán lóval, munitióval, mindennel kivonultak az
exerczirplaczra és délelőtti harangszóra már az egész falu lángban
állott.
A hegyaljában, a Bikken keresztül átvilágolt a rettenetes fény egészen
Szépasszonyfalváig.
Itt a matyók sürüen hányták magukra a keresztet s az asszonyok – ámbár
csak szerda volt – töltött káposztával lakatták a katonáikat. Csak el ne
menjenek.
A legényekben pedig mintha megroggyant volna a bátorság, ha a kocsmában
katonák mulattak, ők hazamentek szépen.
Az egész falu abban volt, hogy jobb félni s eltürni a sorsot, mint
megijedni majd. Hetven óta különben is megszokták ezt az állapotot.
Ugyanabból a huszárezredből ugyanaz a két század feküdt közöttük azóta.
A legénység – nagyrészt rusznyákok, de negyedrészt hazabeliek is –
változtak minden három évben, de az állapot a régi maradt.
Selyem volt a takarmány az egész völgyben, de a lovuk mégis görhes,
fáradt, sovány maradt; a legfinomabb, a legszagosabb szénát előttük
etették fel a katonák a saját lovaikkal. Előttük lopták meg a félszert,
s jaj volt annak a matyónak, aki szólni merészelt. A Kiskaptósy fiu
egyszer… Szép vers van a fejfáján fiatal életéről, szomoru haláláról.
Vagy le is kopott azóta, azért a szépasszonyfalviak el nem felejtették.
Az istálló, a ház, minden falat legkülönb részét ezek a mamalikok
szedték el előlük. És a hazabeliek is egészen hozzátörődtek ezekhez a
sáskákhoz.
Nem volt mit tenni. Panaszt kinél tenni? Csuffá tett legények mégis a
falun a legártatlanabb nótát énekelték búsan, szomoruan:
Kijeé ez a ház kijeé,
Beró János urameé.
Hát ez a ház vaj kijeé
Bedécs András urameé…
Öreg asszonyoknak kiesett a könyje…
A tisztek – kapitány volt köztük a legfőbb – megtanultak valamelyest
magyarul, s ugy tudtak kaczagni, a mint keservesen bőgött a paraszt.
Máskép is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni és sirni megint.
Nyomorult falu, a tisztek halálra unták volna magukat, ha mégis olykor
egy-egy kis heccz nem akad.
Éjjeli muzsikát adtak boldog-boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a
Paklincs leányoknak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén,
maguk sem értették: hogyan.
Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnalfelé
eloszlottak mégis. Brandel báró – a hadnagy – nem tágitott, egyedül.
Fogta a czigányokat, s ment egyesen az orvos háza felé.
A muzsikusok ráhuzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S a mikor az
orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte.
– Távozzanak! – Szólt ki az orvos röviden.
– Marrad! – Szólt a hadnagy.
Az ablak becsapódott s egy pár percz mulva az orvos ott állott a katona
előtt.
– Báró ur, egy szóra.
A hadnagy nevetett, s intve a fiuknak, hogy: «Mars», kardjára tette
kezét és szólt:
– Tessék.
Egyedül maradtak. Sötét volt, az orvos megszólalt:
– Báró ur, ön nem ismeri családomat.
– Nem.
– Mit jelent hát ez a különös tisztelet.
– Akarom.
Egy pof csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy
pisztolyt vont ki zsebéből.
– Tessék közel jönni!
Hadonázva kardjával, szitkokkal ajkán – négyszer is nekiugratott. De
amikor közvetlen közelébe ért s világosan látta, mint mered rá a halál a
kis forgó pisztoly csövéből – karja, ajka egyszerre elállt. Hiába
tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, a mint az utolsó megrohanásra
nyaka mellett süvitett el a golyó és megpörzsölte állán a szakállt.
Még mindig szitkozódva ugyan, de már remegve haza tántorgott.
Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt szolgája. Megrugta
derekát. _Kaál Samu_ felugrott:
– Parancs!
Bort kellett felhoznia a pinczéből. Meggyujtotta a lámpát, s az italt
oda tette az asztalra.
– Mehetsz! – szólt a hadnagy.
Kaál Samu kifelé indult.
A báró a közkatona keze után kapott:
– Maradj! – szólott szeliden. Aztán odalépett az asztalhoz. Bort öntött
a poharakba, s az egyiket a szolgának nyujtá:
– Igyál!
Kaál Samu széles matyó arczát hol félelem huzta össze, hol
kiszélesitette az öröm.
Aztán ittak…
Hajnali három órakor az orvos épp felszállott a kocsijára. A kerületébe
akart indulni. A kocsis szólt: «gyű!»
Hátul a gazdája egyszerre csak lefordult a kocsiról.
Huszárkarabélyból egyenesen a szivébe ment a golyó. A kocsi mögött, a
bodzagarád alatt, korán kelő kofaasszonyok egy huszár közkatonát láttak:
– Kaál Samu mit tettél… Mit tettél? – kiabáltak utána, a mint a
közkatona eldobva fegyverét, neki futott a partnak…
*
Kaál Samut vitték a miskolczi brigádba. Mosolyogva ballagott az eszkort
között. «Bolondok» gondolta magában, «ezek azt hiszik, hogy a halálra
visznek!»
Nevetett, a mikor vigasztalták:
– Ne busulj Samu, azért még nem visznek vesztőre…
– Busuljon a ló!… Azt felelte. Szerették volna megtudni, kérdezték
egyre:
– Mi vitt téged erre, Kaál Samu?!
Összeszoritotta a vékony pittyét, felhuzta a ritkássárga szemöldeit s
hallgatott.
A börtönben sem tudták szólásra birni. Hiába vesződött vele a profosz, a
hadbiró; bohókás tekintetet vágott, sunyin vihogott, sőt ugy sandalitott
az őrnagyra, mintha azt akarná mondani: «Jó, jó!»
Nap-nap után, böjt-böjt után múlott. Nem messze volt Szépasszonyfalva,
egyszer csak a tisztje is bejött hozzája.
Hogy örült, hogy törülte a markával a nyúlszemeit. A vén profósznak majd
kiesett a könyü a szeméből.
Mégis csak áldott jó emberek ezek a tiszt urak.
Szolgát és gazdát magukra hagyta a börtönőr. Az ajtón át hallotta, hogy
vigasztalja a báró a matyó-gyereket. S hogy rimánkodott az:
– Tudom, nem tetszik elhagyni!
Kaál Samu jelentkezett másnapon:
– Vallok.
Vallott.
– Kedden volt, a lovat becsméltem – megütött az ostorral… Meg kell
halnod ezért…
Be volt fejezve ezzel a vizsgálat. Elkövetkezett nagy gyorsan az itélet.
Előtte való napon tisztát hozott Kaál Samunak a szülője. Tisztát is, egy
kis ennivalót is. Mind a kettővel bebocsátották.
Hadd sirják ki magukat! Sirt is az öreg asszony az egész falu helyett. A
fiu vigasztalta furcsa beszéddel, mintha megzavarodott volna:
– Eladó-e még a Bándi Ferusék félfertálya az emienk mellett…? – szólt
fennen s belenyult a lajbija zsebibe, mintha az eladó föld árát akarta
volna onnan kivágni.
Még mást is szeretett volna mondani, ejtett is egy-egy szót a
gazdájáról, arról, hogy tán-tán hamarább megy haza, mint a _többi_; de
az egész olyan zavaros volt, hogy az öreg asszony még jobban nekibusulta
magát.
Kaál Samu fütyörészett, a mikor a birósága elé vitték. A tiszta uj
ruhája, csizmája, orczája, nagy kajla fülei ugy ragyogtak, mint csákóján
a rózsa.
Szinte tetszett az ezredesnek, olyan haptákba vágta magát.
– Helyes fiam! bátoritotta néma tekintettel a gazdája, aki ott volt a
biróságban, fessen, mint mindig, de halványan, mint még soha.
Halálra itélték. Orvul lőtt, – akasztófa-halálra.
Sárga arczát a szolgának hirtelen árny boritotta el. De megint csak
kiderült, peczkesen szalutált, elvezették.
*
Katonáéknál nem késlekednek a megtorlással. Kaál Samut meg se hagyták
melegedni a brigádban. Elvették a szép katonaruháját, a régit, a
parasztit hozták elő a magazinból. Óh hogy megörült neki. A bekecse
zsebében még ott volt – ha két év alatt megszáradt is – az a két szál
rozmaring… Ott volt, az volt…
Mégis csak kiesett a könyü a szeméből. Mégis csak hazamegy. Igaz hát,
hogy áldja meg az isten… Elkapta a kezét a gazdájának – mert meg-meg
csak bejött az hozzá – s csókolta hevesen.
– Csak okosan, okosan! Nem félni! szólt az s magára hagyta – a
siralomházban.
Ott ismételgette ő is az édes szülőjének:
– Csak okosan, okosan! Nem félni! Nem is félt már az öreg asszony; azt
se tudta, hol van, ki fia, ki az istene: ugy rázta a hideg…
Hajnal volt, havas, világos téli hajnal. Az ablakon keresztül be
lehetett látni az egész udvart. Tele volt ölfával. Csak szélről látszott
ki egy vékony gerenda. Czivilek mozgolódtak körülte.
Kaál Samu nézte, nézte. Mennyi komédia! – gondolta magában. De azért
fázott. Bátoritotta magát. Talán éhes? Evett s szivarozott. Még félig se
szivta ki a virgóniát – azt is a gazdája küldte – elvették a szájából.
Több volt mint a fele, ej jó kis szivar! Sajnálta, feltette a polczra.
Megimádkoztatták, kivitték.
Már akkor ott állott az udvaron a százada: valamennyien ünnepi ruhában,
czakonpakk. Intett nekik a fejével, sandalitott rájuk a szemével.
Biztatni akarta őket, szeretett volna szólni: «fiuk ne féljetek!»
Neki borzongott egy kissé a teste, de nem félt.
Félni! Hiszen ott volt százada előtt gazdája, a hatalmas, az erős, a
mindenható tiszt. Aranyrojtos ruhájában, mellén a ragyogó rendjellel –
kis isten! Kaál Samu nézte, nem tudta levenni róla a szemeit.
Bizalmat, bátorságot, biztosságot szerzett magának e sárga arczból, a
hegyesre kifent bajuszból.
Büszkén, majdnem gőgösen ment előre az akasztófa felé.
Arczczal a bajtársak felé forditották. A hadbiró őrnagy mormogott
valamit, Kaál Samu nem hallotta, nem is volt rá kíváncsi. A gazdájára
nézett. Az sárgán, mint egy halott, de kidülledt mellel, mint egy igazi
huszár, tekintett rá vissza:
– Csak okosan… nem félni!…
… A hóhér-legények megragadták. Kaál Samu elorditotta magát:
– Hadnagy ur, ne hagyjon…! Többet nem szólhatott.
Tréfa volt. Véget ért. A tiszt imára vezényelt.