Rejtelmek (1. kötet) - 4

foglalatoskodott, hogy egy ismeretlen okból izgatott hangyabolynak
kényelmes gyalogutat csinált.
Ápolónője egy gesztenyefa alatt szunyókált.
A két fiatal egészen közel egymáshoz, egymásra nézett.
Sándor köszönt, hangjában azzal a szomorusággal, a mely szivében,
szemeiben rezgett még.
– Kezét csókolom! – mondta kétszer is.
A leány egy pillanatig kémlelődve nézett reá, aztán keztyüs kezét
odanyujtotta neki.
– Sétálunk egy kissé? – szólt a férfi.
– Sétáljunk! – mondá a leány a földre nézve.
– Olyan édes ma a levegő, az ember meghalni szeretne! – mondá az öreg
fiatal-ember.
– Ilyenkor meghalni volna jó! – visszhangozta a leány.
– De mikor az élet olyan gyönyörü.
«Sétálni párosan, virágos füben,
Erdők árnyában merengve ülni le…»
A Petőfi forditotta gyönyörü vers jutott Babics Sándor eszébe. Iskolában
tanulta még és azóta nem is tudta, hogy tudja. Bánatos hangján oly
szivhez szóló egyszerüséggel mondta el.
Ida, még mindig a hangyákkal bajmolódva, hallgatta.
Sándor visszatért az első frázisra.
– De élni olyan gyönyörü! Főképp ha az ember egyszer már a halál
torkában volt.
A leány vállai megrándultak; a férfira tekintett.
Izgatottan, majd elmerengve nézte egy darabig.
– Miért jött maga ide? – kérdezte a férfitől durczásan.
– Ide jöttem, tudja, hogy miért?
A leány elhallgatott. Némán mentek egymás mellett egy darabig. Kiértek a
fák alól, a virágszőnyegre tévedtek.
– Utálatosak ezek a virágok, – mondá a leány.
– Miért?
– Mert itt minden utálatos. Hát nem tudja?!
– Nekem nem.
– Miért nem?
– Mert maga van itt.
Napernyője alul kémlelődő pillantást vetett Pati Ida az öreg
fiatal-emberre. Az nyiltan, bátran, sőt tűzzel nézett szemeibe.
Elhatározta, hogy udvarolni fog a leánynak, de ez elhatározás nélkül se
tehetett volna egyebet. A hizelgő szavak önkényt jöttek ajkaira; valami,
vagy valaki, rajta kivül levő erő reáparancsolta, hogy meghóditsa,
egyetlen fogással megmarkolja ennek a szegény leánynak a szivét.
Kipihent, annyi ideig ugaron álló akarata esze nélkül rohant előre.
– És tudja-e maga, hogy én miért vagyok itt? – kérdé a leány.
– Tudom.
Nagyon meg volt lepődve, nem is sejtette, hogy a leánynak van fogalma
helyzetéről. Nem adott róla számot magának, de ugy képzelte el, hogy a
szegény kicsike nem is tudja, hol van és állandóan fantáziál. Különben
is nagyon kevés leányt ismert, olyanról pedig, a kinek lelki egyensulya
megbomlott, nem volt fogalma sem.
Nyomban meg akarta kezdeni a csalást, a más képében való szereplést, de
visszarettent. A kis Ida, bár időnkint gyanakodólag és zavartan nézett
reá, egészen okos, normális, bájos, bár egy kissé szeszélyes teremtésnek
látszott.
– Gyerünk a napról! – mondá – ez árt nekünk.
Leültek egy padra. A férfi inditványozta, a leány elfogadta menten;
mindazonáltal megjegyezte mégis: – Talán nem is illik, hogy én itt ülök
önnel, egyedül.
– Oh, de itt minden szabad! – tette hozzá, kevés vártatva.
– Adjon hát akkor a hajából egy virágot.
– Azt nem adok! – szólt kereken.
De mintha megbánta volna a rideg visszautasitást, kikorrigálta szavait:
– Nem tehetem.
Babics Sándor nem faggatta hogy miért nem? Inkább ő szolgált egy bokréta
konvenczionális bókkal.
A leány mereven maga elé nézve, egészen elszomorodva hallgatta. – Majd
hirtelen közbeszólt:
– Hogy is hivják magát?
– Engem? Azt nem mondom meg, kegyednek tudnia kell!
– Ne kinozzon, mondja meg!
– Ha parancsolja! Itten Babics Sándornak.
– Miért hangsulyozza, hogy _itten_?
– Mert az én igazi nevem más. Majd megmondom egyszer, hogy mi. Vagy ki
fogja találni magácska magától.
– Különben nem vagyok rá kiváncsi! – szólt a leány, ajkát
felbigygyesztve szeszélyesen.
Adta a haragost egy darabig. A napernyőjével játszott, dobálta ki a
hajába tüzött virágokat.
Sándor szépen felszedte szálankint és eltette. Ida nem törődött vele,
nem is nézett az öreg fiatal-emberre egy jó darabig. Majd hirtelen
feléje fordult, elpirulva, meleg, reszkető hangon kérdé:
– Miért oly szomoru maga? Miattam? Én miattam ne legyen szomoru, lássa
én oly vidám vagyok!
Kaczagott, a szemei fölvillogtak a tüztől és a nedvességtől:
– Lássa, nincs nekem semmi bajom. Semmi nincs már. Rosszul voltam
képzelődtem.
Hirtelen más hangba csapott át.
– Én láttam magát és mindjárt megismertem. A jubileumon. Gyönyörüen
beszélt. Mondja el nekem megint azt a verset, a mit az imént elmondott.
Nem, ne mondja el. Hallgassunk, lesnek reánk.
A főorvos ment keresztül a kert tulsó részén. Nem nézett feléjük, de
látta őket okvetetlen.
– Ez az ember szerelmes belém. Én félek ettől az embertől. Belém
szerelmes! – szólalt meg Ida láthatóan megborzongva.
– Nekem tetszik maga – mondá azután igen természetes, egyszerü hangon.
Sándor megfogta a leány kezét. Az nem vonta el; hagyta. Szelidnek,
kedvesnek, szinte elégedettnek látszott.
– Emlékszik-e még? – kérdé a férfi minden előkészités nélkül.
– Emlékszem.
Mily emlék gyulhatott föl a szük, kis homlok mögött? mely boldog óra
titkos képe gyulhatott ki fantáziájában? Perczekig ráfeledkezett
mindezekre, ábrándos, vidám és szép volt. Hite, vagy ha ugy tetszik,
mániája, elemében volt most és mint a kiéheztetett ártatlan csecsszopó
megkinoztatva és elkábulva, elfogadja végre az idegen emlőt: a szegény
jó leány megragadta az öreg fiatal-ember hangját, szavait és dőzsölt
rajtuk.
– Emlékszem! – ismételte. – Ámbár mindenki ki akarta törülni eszemből az
emlékeket, el akartak hazudni mindent, mindent. Én küzdöttem ellene, de
megzavart a küzdés, tudom, hogy megzavarodtam. Őrültnek tartanak és
lássa, néha magam is azt hiszem, hogy az vagyok. Néha ugy tetszik nekem,
mintha én nem volnék és hogy magamat messziről szemlélem. Nem tudok
bizonyosat semmit, csak azt, hogy az enyém, az én Arthurom nem hagyott
itt engem. Hol van, merre jár? Nem tudom. Azt se tudom, hogy kicsoda.
Sirni szeretnék, mert félek, hogy nem ismerem meg. A mig magát nézem,
néha azt hiszem, hogy maga. Ismertesse el velem, győzzön meg, bizonyitsa
be, maga-e?
– Én vagyok! – szólt Babics Sándor, büszkén, parancsolólag, ellenmondást
nem türő hangon.
– Én vagyok és nem más! Parancsolom, hogy higyje el. Hát nem ismersz-e
rám? Én vagyok az igazi. Nem türöm, hogy máshol keresse, mint bennem. Én
vagyok, azért jöttem el. Lásson, lásson!
Ida lélegzeni is alig tudva, minden érzékével reátapadt a férfira.
– Lásson, lásson! – folytatta az. – Oszoljon el a homályosság édes
fejedből Érjen már véget a bubánat mámora.
Csupa szép szó, ékesszólás volt az öreg fiatal-ember. Nem volt magánál,
nem volt józan, nem maga immár. Soha _neki_ ilyen beszédek eszébe nem
jutottak volna. Sem tehetségében nem állott ilyeneket mondani, sem soha
ilyen röptü gondolatokat nem forgatott a fejében. A páthosznak ez a
mértéke másé volt, valakié, a ki belelehelte erre a válságos pillanatra.
Ki volt ez a valaki? Egy szempillátlan kuruzsló doktor, az ő
életfentartási ösztöne, a mely a legbutább emberben is hallatlan
ravaszságokat szül, ha megszoritják, vagy egy ébredő szerelem, a mely
született költővé teszi a kukát is, avagy csakugyan valami felsőbb
törvény, alantas ördögi machinácziónál fogva egy volt, egyenes
folytatása lett egy bizonyos Hennig Arthurnak, a ki szerelmese volt e
leánynak és meghalt, miután egy tokra megalkudott?!
Az öreg-fiatalembernek sejtelme se volt a rettentő csalásról, egy sir
bitor kifosztásáról, egy halott megrablásának és egy tébolyult leány
gyengéjének kihasználásáról, mindama bünökről, a melyeket itt
elkövetett.
Megmarkolta a vergődő szivet:
– Te mondtad, hogy el ne menjek, miért nem hallgattam rád.
– Miért nem hallgattál reám?
– Te még kétszer megcsókoltad a vállamat mielőtt elmentem. Éreztél
valami rosszat?
– Kétszer. Éreztem.
– Még együtt olvastuk előbb a zürichi levelet.
– A zürichi levelet.
– Egy sütemény-darabot tettél a szájamba. Magad sütötted. A
baraczklekvár ize a szájamban van még most is.
– Süteményt adtam.
– Mily szép volt a fekete pettyes piros ruhád.
Pati Ida megdörzsölte szemeit és egyszerre, mint egy roham, iszonyu
sirás vett rajta erőt. A fiatal-ember közelebb ült hozzá.
A leány könyektől forró fejét a férfi mellére fektette.
Az ápoló elszunyókált a nagy melegben. Az egész kertben csak alig voltak
néhányan. Nem láthatta őket senki, csak egy ismert festő, aki abba
bolondult bele, hogy a világon mindent modellnek nézett. Az szemlélte
őket egész nyugodtan és a kedves gruppot ráfestette az éppen készülő
tengeri tájképre.
Később egy kertészlány jött és gereblyélt mellettük, lassitotta a
munkáját, szeretett volna ijedtében sikoltani és fölverni az intézetet,
de a látvány sokkal jobban lekötötte, mintsem hogy meg tudta volna
tenni; aztán meg jó volt szemlélni azt.
Perczek teltek el és még mindig a leány könyjeinek árjában,
összeölelkezve ültek ott. Végre is a nap figyelmeztette őket, hogy
menjenek odább; a térdükre sütött.
Ida felemelte a fejét:
– De te vagy-e az igazán? – kérdé rémülettel.
A férfi nem felelt, hanem magához szoritotta; megnyugodott.
– Nem csalsz meg, ugy-e, nem fogsz megcsalni, megmondod, ha nem te vagy
az?! – szólalt meg tréfás szemrehányással. – Vallatni foglak! – tette
hozzá tettetett szigorusággal.
– Vallass! – felelte a férfi.
Nem félt, hogy zavarba jön, most már egész biztonságban érezte magát.
Sőt el is feledkezett arról, hogy nem az, aki és ha hamarjában valami
idegen ember megkérdi, hogy mi a neve? egészen jóhiszemüleg feleli:
«Hennig Arthur!»
– Vallass csak! – sürgette, a mikor a leány elhallgatott. – Emlékszel-e
még, a svábhegyi nyaralótokban voltunk, éppen eljegyzésünk délutánján…
Egy soha át nem élt nap édes emléke melegitette föl fantáziáját. És a
leányra, a kit csak itt ismert meg, emlékezett amaz időkből. Egészen ott
volt már ama momentumban, a mikor nem is hazudott többé, ő volt Hennig
Arthur tökéletesen, a halott vőlegény levegőben, lakástalan, fejletlen,
árva lelke reátalált és benne felütötte tanyáját.
– Ne haragudj reám, – mondá a kis Ida – de a sok szenvedés miatt az
arczodra nem is emlékeztem már világosan, nem a te képed, de az én
lelkem homályosodott el. Éppen csak a szemeid…
Egy kissé közellátó volt, megfogta a képét, ugy vizsgálta a Babics
Sándor szemeit. A miért a szegény piktor haragra kerekedett, elrontották
a gruppját. Elkezdett hápogni, köhögni, krákogni. Észrevették és
fölállottak.
Indultak befelé az intézetbe. Sándort az ösztön arra kényszeritette,
hogy hamarosan végezzen:
– Akar-e innen velem kijönni?
– Akarok.
– És eljönni velem egy kis faluba.
– Egy kis faluba.
– Budafokra vagy Téténybe hajón.
– Jó lesz hajón menni.
– De nem szabad tudni a dologról senkinek. Értsed, senkinek. Nem kell
félned, velem vagy.
– Vele vagyok.
– Holnap délben, a mikor ide lejösz és a mikor itt látogatók járnak,
szépen kisétálunk. Fátyolozd le magad erősen. Nekem ugy is szabad az
utczán, a ház előtt járni. Tégy ugy odafent, mintha a kertbe mennél. Én
a lépcső alján várlak. Egyenkint, szépen, lassan sétálunk ki. Fölfelé
megyünk szorosan a ház eresze alatt, be a kukoriczába. Estig ott
meghuzzuk magunkat. Ha esős idő lenne holnap, várunk, a meddig napos
lesz. Megértett, mondja el, a mit az imént mondtam?
A lány hiven, csaknem szórul-szóra elismételte.
– Ugy lesz!
Másnap délben forró, álmositó nap volt. Szépen, lassan, egymásután
kisétáltak a komor házból, az illatos, friss mezőre.

VI.
Az öreg fiatal ember az egész napon át ujságot olvasott, ezt csinálta.
Gyönyörüsége telt abban, hogy az egész világ mint tesz-vesz, már el se
tudott volna lenni e folytonos akczió nélkül.
– Szeretek élni ebben a lázas élétben! mondá, a mikor reggelente
megkávézott az ágyban és pompásan kialudva magát, elővette a
világhistóriáról szóló négykrajczáros lapokat.
Egyébként feleségének és gyermekeinek élt. Három év alatt – ennyi idő
telt el a budai szökés óta – két kis lány és egy kis fiu született.
Három szép, egészséges gyerek, a kiket a lány sorsával hamarosan
kibékült család mindegyre vizsgált:
– Kire hasonlit, kire hasonlit?
A familia legrosszabb szemü tagjai se találtak a gyermekek és a szüleik
között mi hasonlatosságot sem. Nagyapák, nagynénik mindkét ágon
kikerestettek, mindhiába. Voltak, a kik azt hazudták – hizelgés okáért –
hogy a kis fiunak éppen olyan a szeme mint az apjának, de az apának nagy
és hosszukás, a fiának kis és kerek szeme volt. Egy szegény rokon a
nagyobbik leány orrát és lábát találta szakasztott olyannak, mint a
milyen az anyjáé, de kicsinyben soha nagyobb ellentétet! Sok vita esett
mindezek miatt és eme vitatkozások közben egy pirosképü vidám és kövér
menyecske-rokon – a paplanosné – a következő bolondot mondta:
– Mondjatok akármit, nevessetek ki, akármi legyek, de mind a három
gyerek: Hennig Arthurhoz hasonlit… Ha sokkal előbb meg nem halt volna…
De igy, csoda, csoda!

VII.
Általában boldogan éltek együtt. A kis Ida lelke mintha meggyógyult
volna. Az a temérdek gond, a melyet gyermekei szereztek neki, időt sem
engedtek arra, hogy magával törődjék. Lelkét meghármaztatva osztotta el
kicsinyei között. Oly sok baja volt azzal, hogy három hasacska rendben
legyen, hogy ideje sem volt szivének szubtilis érzéseire figyelni.
Férjével a házbeli gondokról, a gyerekekről, azok kedvességéről,
okosságáról, a konyháról, a család tagjairól, a lakás berendezéséről
beszélgettek a leggyakrabban. Az elmultakat a legritkábban emlegették és
csak akkor, a mikor éjjel, sötétben, a szerelem láza boritotta el
mindkettőjüket. És ilyenkor nem hóbort a hóbort, és a leghevesebb
őrültség helyénvaló.
Az édes éji órák alatt egyszerre csak megrebben az asszonyka:
– De te vagy-e? Nem vagy-e más?
A férjnek ilyenkor mindig el kellett játszania a régi komédiát.
Beszélnie kellett a multról, közös titkaikról, mindazokról, a miket az
orvos jegyzeteiből és házasságuk óta tőle magától megtudott. Néha
abszolute nem tudta a szegény asszonyt megnyugtatni és türnie kellett,
hogy a mellette fekvőt halálos szomoruság fogja el egy másikért, forró
könyek árasztották el ágyában, a melyek egy halott vágytársért omlanak.
Ilyenkor egy darabig türelmesen csititgatta, majd meg odább állott az
utjából. Meggyujtotta a gyertyát és átment egy másik szobába. Onnan
hallgatta az asszony keserves zokogását, félelmetes magánbeszédeit.
Rettegett érte, magáért és gyermekeiért.
Ezek az éjszakák kezdetben nagyon gyakoriak voltak, de szólni nem mert
róluk senkinek. A hallgatag egyezség különben is az volt a családban,
hogy nem beszélnek a multról, Hennig Arthur nevét soha ki nem ejtették
Ida előtt. És sejtelme sem volt senkinek arról, hogy a halottnak az
árnyékát képviseli a mind jobban gömbölyödő öreg fiatalember, hogy annak
a kegyelméből, annak a kiraboltatása árán van itt. Mindenki csak azt a
nagy szerelmet látta, a mivel az asszonyka férjén csügg és a mi
kigyógyitotta örökösnek hitt bajából.
Babics ur kezdetben meglehetős sokat szenvedett. Néha kedve is lett
volna kilépni passziv magatartásából. Egyszer-egyszer forró vágy
szállotta meg, hogy visszakapja – a saját maga énjét.
Különösen ebéd és vacsora után foglalkozott azzal a témával, hogy «ő
tulajdonképpen nem is egzisztál már». «Egyénisége oltárán idegen
isteneknek áldoz», tette hozzá olyankor, ha egy kissé be volt rugva.
Normális körülmények között azonban számtalan alkalma nyilt énjét
érvényre emelni; segélyezhette anyját és kisebb kölcsönöket adhatott
annak a szinésznövendéknek, a ki betegsége alatt is fölkereste és most
is fölöttébb ragaszkodott hozzá.
Voltak azonban esetek, a mikor Babics Sándornak tökéletesen el kellett
tünnie a világ szinpadáról. Ezek a titokzatos éji órák, a mikor meg
kellett magát tagadnia, megtagadni magát egyenest.
– Miért neveznek téged Babics Sándornak? A fejem fáj, gondolni se merek
rá, de nem értem…! kérdezte reszkető ajakkal az asszony.
– A világ miatt. Ne kérdezzed az okát. Álnevet kell viselnem,
bujdokolnom kell. Hogy mért? ne kérdezzed! Nagy baja esnék a
gyermekeknek, ha firtatnád! Az vagyok, a ki tiéd volt régen, a te
Arthurod vagyok! – mondá Babics Sándor, minden hebegés nélkül, biztosan
és szépen hazudván. Másnap reggel azonban nagyokat káromkodott magában.
Nem tudta már mire vélni a dolgot, mennyi az őszinteség, mennyi a
komédia felesége magaviseletében.
– Affektál, affektál, affektál! – kiáltott fel dühösen.
És csakugyan, a legszemesebb lélekbuvár sem tudta volna már
megállapitani az igazságot itten. Nem hiszi-e az asszony maga is, hogy
csalja magát? Nem csupán a szép mese kedvéért tartja-e fenn régi
őrültségét? Vagy talán nagy időközei vannak józanságának, egyszer
beletörődik abba, hogy a miben él, az csak önámitás, máskor meg teljes
érvényében van meg benne a régi mánia?
Babics Sándornak voltak pillanatai, a mikor széthasitani szerette volna
a szép fejecskét, hogy megtudja: mi van benne?!
Pedig igen szelid lény volt az öreg fiatal-ember, a hiuságból se kapott
valami nagy osztalékot, és élete abszolute nem volt hivatva arra, hogy
ez utálatos, rut és gyönyörüen szép tulajdonságot nevelje benne.
Türelme mégis csak elfogyott.
Elment, fölkereste a főorvost, akivel a régi barátságot fentartotta, sőt
kisebb-nagyobb ajándékokkal nevelte is.
Rendszerint kávéházakban szoktak találkozni, a hol a doktor a vidéki
ujságokat olvasta nagy előszeretettel.
– Mit tegyek, ki nem állom tovább? – kérdezte röviden.
A doktor idegesen billentgette szempillájának néhány szál szőrét. Erősen
elgondolkozott. Czeruzát kért a pinczértől és a márvány-asztalra
mindenféle számokat irt, látszólag gyököt fejtett.
Végre – fejvakarva – megszólalt:
– Fel kell világositani!
– Hogyan?
– Meg kell neki mondani az igazat. El kell neki beszélni a maga egész
szivreható történetét. Emlitse neki, hogy ivott. El ne feledje ezt
emliteni. És hogy általa szokott le erről a csunya szenvedélyről. Az
asszony az ilyesmiért mindent megbocsát.
– Különben – tette hozzá némi gondolkozás és sok fejvakarás után – én az
ön helyén még hallgatnék egy darabig.
– De ha nem tudok tovább, nem tudok!
– És miért nem?
– Megőrülök belé.
– Ezt értem. Összecseréli magát azzal az elmult másikkal? Vannak
perczei, amikor siratnia kell Babics Sándort, mert meghalt!
– És ha még csak ez volna! De másrészt toporzékolok a dühtől, hogy nem
tudok kivégezni egy árnyék-embert és hogy az igazabb életet él, mint én,
az élő.
– Ez csak metafizikai hóbort, erre nem adok semmit. Az a kérdés, mit
akar ön?
– Azt, hogy elismerjenek, engem ismerjenek el, az én nyakam öleljék meg!
Abban állapodtak meg, hogy miben sem lehet megállapodni. Várni kell egy
esetlegre. Babics Sándor busan ment haza és rossz étvágygyal ebédelt,
zsirtalannak találta a tésztát és egy kis házi veszekedést is rendezett.
Testi egészsége azonban oly pompás rendben volt, lelki emócziói pedig
oly kis számmal és annyira gyengék valának, hogy végre is megint csak
jól érezte magát a maga öregségében. Nem boszantotta többé az sem, hogy
egyre hizott, mellénye folyton-folyvást gömbölyödött és mind rövidebb
lett. Ezen különben maga az asszony is mosolygott és azt mondta rá, hogy
«kedves».
Szerették egymást, mi kell több ennél? «Azt a kis idegességét elnézhetem
neki» nyugtatta meg önmagát az öreg fiatal-ember. Ámde könnyü volt igy
gondolkoznia, a mikor csend és nyugalom uralkodott körülötte, de a mikor
jöttek a katasztrófák!
Hogy megjött az esős, rosszkedvü október és a legkisebb gyermeket is
elválaszthatták, a mikor ujra kizárólagos birtokukba vették
hálószobájukat: nap-nap után, helyesebben: éjjelről-éjjelre ismétlődtek
ezek a katasztrófák.
A kis Ida nem tudott aludni és nem hagyta az öreg fiatal-embert sem.
Belecsimpajkodott a nyakába, agyonsirta, közel tartotta arczához a
gyertyát, ugy nézett rá hosszan, zavartan, vadul.
– Legyen vége a bolondságnak! Nem türöm tovább! – orditott rá egyszerre,
ugy, hogy az asszonyka kiejtette kezéből a gyertyát.
Sötétben maradtak; az asszony reszkető kezeivel belefogódzkodott a férfi
karjába. Az orditott:
– Nem türöm, nem türöm! Utálom ezt az affektácziót, nem türöm, a gyomrom
nem veszi be.
Az asszony fuldokolva hallgatta; még jobban belekapaszkodott, Babics
Sándor folytatta:
– Én vagyok ur és senki más. Maga ezt éppen olyan jól tudja, mint
mindenki. Ne csináljon nekem komédiákat. A ki meghalt, meghalt, béke
poraira. Nekem ne komédiázzék…
Ida elengedte a férfi karját; fogainak vaczogása hallatszott az
éjszakában.
Az öreg fiatal-ember gyufát keresett, talált, fölemelte és meggyujtotta
a földre esett gyertyát. Azzal a kezében folytatta tovább, csendesebben,
de még nagyobb elkeseredéssel:
– Hát temető-őr vagyok én vagy mi? Egy kutyának jobb sorsa van, mint
nekem. Bujkálnom kell, mint valami gonosztevőnek. Hát tudja meg, hogy
nem bujkálok, hogy nem akarok és nem tudok tovább… Se a reszketésére, se
a sirására, se a kiabálására nem adok semmit. És ha tudni akarja, én
vagyok én. A nevem: Babics Sándor. Magát szeretem, de semmi közöm
semmiféle Arthurhoz. Nem vagyok én szinész!
Pati Ida megnyugodott egy kissé, ha a megmerevedést is nyugodtságnak
lehet nevezni. Szemeit le le nem vette a beszélő ajkáról. Minden erejét
összeszedte, hogy megérthesse. Ennek az akarásnak a kínja és zavara
megismerszett arczán. Szeme, ajka, álla vonaglott.
Megértette.
– Ugy?! – mondá elfuló hangon. Azzal elfordult férjétől és lassan kiment
a gyermekek szobájába.

VIII.
Határozottan meggyógyult, nem komédiázott többé. Nyugodtan viselte magát
és most már egészen objektive beszélt betegségéről. Lehetett beszélni
előtte Hennig Arthurról, elhitte, hogy meghalt, fölkereste sirját is.
Visszafelé jövet a temetőből, elmeséltette magának férjével az összes,
ködös történeteket. Az öreg fiatal-ember boldog volt, hogy végre
kipakolhatott.
Ebédeket kezdtek adni, a zárkózott életnek vége lett. Babics Sándor
ismeretségeket, sőt valóságos barátságokat kötött a körben. – Fiatal és
özvegy embereket hozott haza ebédre minden bejelentés nélkül.
Ida ebben az időben volt legszebb, gyerekeket nem akart többé, egy kissé
megsoványodott. Szinházjáró, vidám asszony lett, a családban hirre
vergődött a kitartó, hangos nevetése.
Az öreg fiatal-ember kénytelen volt magának frakkot csináltatni; bálba
jártak.
Egy ilyen báli éjszaka után, szokása szerint, délutáni két órakor kelt
föl Babics Sándor. Jól kialudta magát és már előre örült a kolbászos
káposzta-levesnek, a mit ilyenkor rendesen megtalált az ebédlő asztalán.
A leves csakugyan ott párolgott az asztalon. De a háziasszony és a
gyerekek nem voltak sehol. Babics ur csöngetett, az inas bejött és egy
névjegyet adott át.
Az asszony irta:
«Nem maga volt, talán egy másik. Én megyek a gyerekekkel. Itt elélhet.
Talán az sem, a kivel elmentem. Talán az is hazudott. Majd keresek egy
másikat! Megint egy másikat!»
Az öreg fiatal-ember megette a levest. Letette a kanalat az üres tálba
és felsóhajtott:
«Tudom, a gépész-mérnök.»
Aprókat, végre egy nagyot, keserveset sóhajtott.
«Megmentettem az életét és ezzel hálálta meg!» – fakadt ki hangosan.
Fölkelt az asztaltól, elhatározta, hogy többet nem eszik. Megint csak
lefeküdt. Érezte, hogy minden lelki ereje meg van bénulva ismét. Tehát
végképpen elöregedett. És mint a Mária-utczai lakásban, szeretett volna
eltemetkezni, de ugy, hogy szervezete tovább funkczionáljon.
«A szégyen… a nyomoruság ujra… hogy szerettem!» suttogta ellankadva.
Elaludt, estefelé ébredt föl. Felöltözött és fölkereste a főorvost. Nagy
szüksége volt arra, hogy egy pár szót beszéljen vele. Megmutatta a
névjegyét, elmondott neki mindent.
A doktor pedig szerfölött vidám lett – fütyült a szájával, a szemével,
az orrával is.
– Meggyógyult! végképp meggyógyult!
– És én? – hebegte azt öreg fiatal-ember.
– Csak arra vigyázzon, hogy a gyomra rendben legyen. Maguknál ez a fő.
Sok ásványvizet ne igyék és szép öregsége lesz.
– De addig?
Az orvos fölhuzta szemöldeit, de ugy, hogy apró szemei csaknem
kiugrottak üregükből.
– Addig ismertetni fogom az esetet a «Lancet»-ben és több orvosi
archivumban… És várok, hátha a sor rám is kerül.


Mese a szamár-emberről.

A.
– Hiszel-e te Istent, Kalivoda?
Nem volt ideje felelni. Két ember állott a padjuk elé. (Ingyen padon
ültek a Ferencz-köruton.) Két ismeretlen ember, Adolf és egy szőke.
Adolf igy szólott:
– Barátom, keljen csak föl.
Az öreges ember minden gondolkodás nélkül fölállott.
– Menjen csak egy pár lépést előre – folytatá Adolf.
Az öreg ember az ismeretlen parancsára megindult. De oly lassan ment,
hogy a két ismeretlen férfi majd megfult nevettében. Adolf sürgette,
hogy siessen, biztatta, késztette, mindhiába. Nem tudott jobban, ha öt
forintot igértek volna is neki. Pedig minden valószinüség szerint ki
akarta tüntetni magát.
Adolf visszahitta:
– Beteg maga?
– Nem. Semmi bajom, csak az étvágyam nagyon jó.
A szőke aztán kikérdezte és följegyezte a lakását.
– Az a kérdés, hogy becsületes ember-e? – jegyezte meg végül és miután
társával alattomban összeintettek, ott hagyták őket. És a szamár-ember
most már felelhetett tegnap szerzett barátjának, a hely nélküli
kőmivesnek theologiai kérdésére.
Dél volt. A szemben épülő palota munkásai ebédhez ültek. A tótok turót
ettek, a magyarok szalonnát. Az almát a lányok ették meg utána. A két
őgyelgő ember szeme szikrát hányt az éhségtől.
– Lassan épül ez a ház, – mondá Kalivoda – ránk jön a tél!

B.
Valami boldog előérzet szállotta meg az ember-szamarat, hazament.
– No te lump, – mondá a felesége – hazajöttél ebédre!
– Nem az ebédért jöttem, hanem azt hiszem most, még ma valami fog
történni! – szólt és leült az asztal mellé, a mely fölött, mint a nagy
tengeri hajókon, «punkák» függtek. Mert itt volt az asszonynak az ő
üzlete is, az amerikai mosoda. Mindenféle uri ingek és más fehérnemüek
voltak fölteregetve a szobában. Egy-egy vizes ingujj lenyulott az öreg
ember orrára és idegessé tette, lóditott rajta egyet.
Merész kedvében volt ma és méltán. Estefelé megjött Adolf egyedül.
Családja körében akarta megnézni és megbeszélni vele a dolgokat. A
felesége is, a két lánya is jelen voltak. Hermin, a nagyobbik, vasalt,
és Adolf laposakat pislantott a lány vastag karja felé.
– Látom, hogy jó család! – mondá. Aztán a tárgyra tért. Egy állást
ajánlott a szamár-embernek, egy állást, melyet neki teremtett az Isten.
Nagy ablaküvegeket, kizárólag kávéházak számára készülteket kell
hazavinnie egy könnyü kocsin. Elviheti egy gyermek is, egy szamár is, de
sem az első, sem a második nem megbizható. Egy komoly férfiura van
szükség, de a ki lassan jár.
– Értem – mondá az öreg – egy szamár-emberre! És nagyot csapott az Adolf
tenyerébe, aki nem volt maga az üveg-gyáros, hanem csak egy
helyszerző-segéd, de rendkivül becsületes ember.
A mikor kiment, kezet fogott Herminnel és szólt:
– A kisasszony igen jó gazdasszony.

C.
A szamár-embert, vagy ember-szamarat – ahogy jobban tetszik –
installálták hivatalába. Tudta ő, hogy még boldog lesz! Senki sem bizott
többé a sorsában és családja egészen belenyugodott, hogy holtig ők
fogják eltartani. Nem értett semmihez, csak a raktárnoksághoz és ebben
eljátszotta a karrierjét. Hamar játszotta el, csak tizenöt esztendeig
keresett. Házassága huszadik évében egyszerre, minden igaz ok nélkül
elkezdett feltünően lassan járni. Egyszer az omnibusz el is gázolta.
És mégis ez a testi különössége tette boldoggá. A külföldi gyáros nem
adta volna semmiért, hogy rátalált. Oly meggondolva ment, mint egy
király; a villamos is kitért neki. Sokkal, de sokkal fölötte állott egy