Rejtelmek (1. kötet) - 3

ők szeretnek. Ez a hit magában véve nagyon is általános bolondság, de
ennek az én kis lányomnak az a különössége, hogy egy és bizonyos
személytől – a ki meghalt – tágitani nem akar. Mások eltagadják a
helyettesitést, egész jóhiszemüen, hiszen az átmenet olyan lágyan
mosódik el a lelkükben… De ez a kisasszony, marad az ő vőlegénye mellett
és habár az nem jöhet többé, visszavárja. A mint láthatja, szelid egy
hölgyecske, éppen csak akkor lesz dühöngő furiává, ha valaki szerelmese
haláláról beszél neki. Először mosolyog, elpirul, sir később. Majd
összecsikorgatja a fogait: «Nem, nem és nem. Csak halat ment venni,
mondtam, hogy férfi ilyenbe ne avatkozzék. Eltévedt azon az ostoba
dunaparti piaczon. De majd csak rátalál az utra!» Voltak, különösen a
mig szülei körében és nem itt élt, a kik fel akarták – ha szeliden is –
világositani. Egy ilyen felvilágositó nagynénjének leszedte arczáról a
bőrt…
Nem ajánlom önnek se, hogy felvilágositsa, ha találkozik vele.
Ellenkezőleg:
Ajánlom és viszontszolgálatképp megkövetelem, hogy megerősitse fixa
ideájában. Ön higyje el neki vőlegénye visszatérését.
_Állitsa ön előtte, hogy ön az a visszatért vőlegény._

II.
A főorvos – a szokásos formaságok elintézése után – bevezette Babics
Sándort szobájába. Küldött neki vacsorát, három deczi bort is. Aztán
magára hagyta.
Estefelé járt már az idő. Sándor az ablakhoz lépett. A budai hegyekre, a
völgybe, az egész vidékre az este bánatos nyugodalma szállt. A csend
zavartalan, csak azt hallja, hogy egy hintó tovarobog, mind messzibbre,
elhallatszik egészen.
– Meg vagyok mentve, kiáltott föl önkéntelenül.
Biztonságban és egészen jól érezte magát. Megvacsorált, aztán odaállott
az ablakhoz. Szerette volna megczirógatni a kert lombos fáit, oly
melegen támadt föl benne az élet szeretete.
Aztán eszébe jutott a leány, aki idejövetele pillanatában ismeretlenül
intett felé. Vajjon nincs-e itt, vajjon nem ez-e az a szegény teremtés,
a kivel dolga lesz?
A belső kertben kigyult a világosság. Néhányan sétáltak még.
Valószinüleg az orvosok és nehány kiváltságos beteg. Most megpillantotta
a főorvost is, a mint karonfogva sétált egy sugár leánynyal, a ki
sötétben volt egészen, csak arczéle volt fehér világossággal megvonva.
Megállapitotta magában, hogy ez _az_. Nézte, minden fölizgatott és a
tulcsigázásban rendkivül kiélesedett érzékével figyelt rájuk. Most
megállnak. A főorvos szertartásosan meghajlik, a leány ide-oda forgatja
a szép fejét, majd felkiált.
Ugy megértette ezt a jelenetet, hogy a nagy távolság daczára, hallani
vélte a párbeszédet is, a mely lefolyt odalenn.
A főorvos szólott:
– Nagysád tudatnom kell önnel, hogy megjött.
A lány válaszolt:
– Ugy-e mondtam, hogy megjön. De hol van, hol? A jó istenre kérem,
vezessen hozzá.
A doktor most elháritó gesztust csinál a kezével:
– Ide fogom hozni; de most még nem; csak türelem.

III.
Az igazgató valamely jubileumára rendezett ünnepen találkoztak először.
Babics Sándor volt az egyik ünnepi szónok. Ő a terem közepén állott,
együtt az orvosokkal, az ujságirókkal, az ép elmejü közönséggel.
Jobbról a teremben, rácscsal elválasztva állottak az intézet
férfibetegei. Balról a lelkibeteg asszonyok, ugyancsak kordonnal
elválasztva. Ezek is, azok is, kiváncsian mérlegelték, nézegették
egymást.
Nagyon egyszerü volt mindez. Sehol semmi rémes. A betegek közül csak
azokat eresztették ide, a kiknek nyugodt viseletére számitani lehetett.
Alig volt közöttük feltünő jelenség, kivéve néhány sovány, középkoru
férfiut, a kiknek feje lapos volt, orruk nagyon éles lett. Kettő ezek
közül fekete stechert tartott szemei előtt.
Az öreg fiatal-ember kiváncsian nézett szét maga körül. Az elmondandó
beszéd, szereplése, izgatták egy kissé, de egészen meglepődött, hogy az
őrültek társaságát ilyen kevéssé borzasztónak találta. Némiképpen még
csalódottnak is érezte magát.
Különösen a hölgyek szelid és okos magaviselete tünt föl neki és a mig
az ünnepelt körül a kartársak, a személyzet és az ujságirók
csoportosultak; jól betanult beszédének egyes mondatait ismételvén
magában: kereste az ő kis betegét.
Valamivel későbben jött le, mint a többi. Elébb rá kellett beszélni,
hogy megjelenjék, mert aggályai voltak, hogy szabad-e társaságban
megjelennie – nélküle? Végre engedett, de dacz és elégedetlenség volt a
piros arczán még most is.
A főorvos intett Babics Sándornak:
– Ez az!
Nem volt szükség erre a figyelmeztetésre, megismerte volna enélkül is.
De messziről látva csak, nem képzelte, hogy közelről ilyen bájos,
ennyire kivánatos legyen. Mint a nagy, korán érő olasz baraczkoké, olyan
volt az arczszine.
Ez az az arcz, a melybe a férfi-ember menten szeretne beleharapni.
Kereste a lányon tragikuma nyomait: nem találta sehol. Egészségesnek,
frissnek, ruganyosnak látszott. A szemei nem voltak zavarodottak,
szerényen foglalt helyet két kövér, méla asszony között és zavarában
elpirult, a mikor a terem közepéről a főorvos, tüntetőleg és
jelentőségteljesen intett felé.
– Nincs ennek semmi baja! – szólt az «öreg» fiatal-ember a mellette álló
főorvoshoz.
– Én is azt hiszem. Csak férjhez kell mennie. No, hogy tetszik önnek?
– Gyönyörü.
Elhallgattak. Most mondotta el az utolsóelőtti ünnepi beszédet az
intézet gazdája. Mindjárt Babics Sándorra került a sor.
Ő üdvözölte az összes betegek nevében az igazgatót.
Babics Sándor egy kissé elfogódva lépett az emelvényre. Végre is
meglehetősen bonyolódott helyzetbe jutott. Legelőször is, őrültnek adja
ki magát, a mikor nem az, és itt mint a lelkibetegek képviselője
szerepel. Aztán mindjárt egy «mélyen érzett» hálát kell emlegetnie, a
melyhez igazán, csak igazán semmi köze. Talán meg is fogják tapsolni és
bizonyos, hogy az ünnep után gazdag reggeli várja a főorvos lakásán.
Látta a kuglófokat és a tejszint egy vakablakban, ezeknek örült előre.
De flegmatikus lelke egy kissé megroppant ennyi komédiázás alatt. Azt
érezte, hogy komisz szélhámos, a ki a más helyét bitorolja, a mikor az
emelvényre lépett. Még a szalonruhát is, a mely megfeszült rajta és még
fehérebbé tette arczát, a főorvos adta neki kölcsön.
Az ujságirók kiváncsian néztek reá és szivesen el voltak készülve arra,
hogy ünnepi beszéde közben egyszerre csak valami hallatlan bolondságot
követ el. Valami hallatlan gorombaságot mond vagy pláne tesz a legszebb
floskulusok közben. És egy botrányos fiatalságu zsurnaliszta, a ki
legjobban vágyott erre a jelenetre, meg is jegyezte:
– Kár az ilyen beteget kitenni az izgalomnak. A pszichiatria…
Hangját most elvágta a nagy csend. Sándor szólni kezdett. Mint minden
gyakorlatlan szónok, kezdetben reszkető, a belső izgatottságtól csaknem
siró hangon. Hanem frázisai, a melyeket szépeknek tartott, előtte
ismeretlen, de most érvényesülő szónoki temperamentuma és annak az
izgató, homályos érzése, hogy két nedves leányszem tapad reá: kivágták a
szorongásból, legyürték gyávaságát.
Elég szépen mondotta el a maga készitette és egy költői hajlamu
segédorvostól átnézett ünnepi beszédet, a melynek tartalma – a nélkül,
hogy tudott volna a mintákról – a szokásos volt. A lelki betegek
helyzete. Az, hogy kint élnek a társadalom határain túl. Vágynak oda
vissza. A jó Isten és a názárethi Jézus, a tudomány hatalmával és az
igazgató-főorvos segedelmével majd visszavezérli őket. Hogy ujra hasznos
szolgálatokat tegyenek a hazának, a családnak, a társadalomnak…
A betegek egyrésze sirt, különösen a társadalom emlitésénél. Egy
gombkötő-mestert el kellett vinni, ugy elérzékenyedett. De valamelyik
fiskálisnak ellenvetései voltak, perorálni akart. A főorvos azonban
megnyugtatta, felhiván, hogy a beszéd ellen való kifogásait majd adja be
irásban.
A kis laposképü beteg lopni igyekezett, a hölgyek egyrésze vidáman
beszélgetett, semmit sem törődvén az egészszel. Hanem a mikor a beszéd
véget ért, valamennyien nagy örömmel és lelkesedéssel kiáltották el az
éljent. Kivéve természetesen azokat a szegény komor alakokat, a kik
bolondságnak tartották ezt az egész czifraságot.
Az öreg fiatalember egy pillanatig még az emelvényen maradt. Az igazgató
megölelte, az orvosok és a körben álló egészségesek kezet fogtak vele,
egy beteg asszony erőnek erejével meg akarta csókolni, de nem
eresztették hozzá, tudván, hogy a szerencsétlennek passziója csók örvén
orrokat harapni le.
Az öreg fiatalembert egy kissé föllelkesitette a siker, nem érzett maga
iránt oly nagy degoutot és a beszéd befejezése után néhány perczczel
öntudata is visszatérvén, kereste az ő sugár és kivánatos lányát.
Az egy székre állva, mosolygott reá és a mikor észrevette, hogy a férfi
is ránéz, feje egy könnyed meghajtásával intett neki. A férfi ugyancsak
igy. Majd kezével is intett.
A főorvos ott állott közöttük. Hol egyikre, hol másikra nézett és a
tömeg között, birka szemének fölélénkült tekintevel folyton összekötötte
őket és a mikor el akartak szakadni, nézésüket összekapcsolta ujra.
– Ugy-e mondtam! – igy szólt mimikája a lányhoz.
– Látod! Vigyázz, rajta! – Ezt mondotta néma, de érthető szóval, Babics
Sándornak.
Majd elbocsátotta őket, nem akarván túlságosan kihasználni a hatást.
Hanem, a mikor ápolónője kiséretében a leány kifelé ment a teremből, az
ajtó előtt ujra reácsapott a leányra:
– Nos, Ida kisasszony, hogy tetszett betegtársuk szónoklata?
– Gyönyörü volt.
– Hát maga a társ, a szónok.
A leány nem felelt; elpirult, lehajtotta a fejét.
– No, no! Nem kell mindjárt ingerültnek lenni. Ugy-e meglepődött?
– Meg.
– És sejti-e már, hogy ez a férfi nem az, a kinek itt kiadja magát.
– Tudom. De kinek adja ki magát.
– Babics Sándor nevü jogásznak.
A leány titkolódzva mosolygott. A főorvos is röhögött egy rövidet:
– De mi tudjuk, ugy-e, a mit tudunk! Ez az ember más, mint a kinek
tartják, ez az ember nem beteg és csak azért csempészte be magát ide,
hogy kivigyen innen valakit, a ki beteg… Ki az?
– Én! – felelte a leány nyugodtan.

IV.
Az épület két ellenkező szárnyában laktak és a jubileumot követő egész
hét alatt nem látták egymást egyetlen egyszer sem. Pedig Sándor
leskelődött a leányra, a jólét csendjében és unalmában sokszor gondolt
rá és ha csak módját ejthette: beszélgetett róla a főorvossal.
– Nos, a hatás? – kérdé másnap.
– Tökéletes.
– És mi lesz ezután?
– Arra magam is kiváncsi vagyok. Most még csak azt tudom, hogy maga
szerencsés egy ur.
– Hogyan?
– Mert önt már is akczeptálta helyettesnek. Én semmiféle praktikával nem
tudtam arra kényszeriteni, hogy elfogadjon a néhai képmásának. Pedig
minden ördögöt elkövettem erre nézve. Apróra megtudtam a vőlegény
viszonyait, kedves szineiről, ételeiről informáltattam magamat; hogy kik
verték meg a gimnáziumban és kinél vásárolta a nyakravalóit: mindezt
nagy fáradsággal megtudakoltam. Ugy fésülködtem, mint az…
Kinevetett, megharagudott rám Pedig nem is erőszakoskodtam vele. Már-már
attól tartottam, hogy elvesztem a reá való befolyásomat, a mikor ezt
tapasztaltam: máról holnapra elfeledi az udvarlásokat.
– Következésképp engem is –
– Attól tartok, hogy ön is csak pillanatnyi hatással volt rá.
A leány másnap tényleg nem igen akart tudni arról a fiatalemberről, a ki
becsempészte magát az elmebetegek házába, hogy onnan őt kivezesse.
Emlékezett rá, de nem érdekelte többé és nagyobb erővel, mint az utóbbi
időben, neki adta magát maniakus gondolatainak.
Találkát kellett kieszelni. A főorvos a regényes helyzeteket pártolta.
Babics Sándor a kényelmesebbet szerette volna jobban. Végre is abban
egyeztek meg, hogy egy kerti séta alkalmával egy bokorból ki fog lépni
hirtelen és reá kiált:
– Ida, Ida te vagy-e az! Aztán hirtelen eltünik.
Esetlegekre számitva, a főorvos átadta az öreg fiatalembernek amaz
irásokat, a melyek a lányra és vőlegényére vonatkoztak.
– Olvassa el, a részletes élettörténetük ez. Itt van a vőlegény arczképe
is, igyekezzék ilyenformán nézni, haragosan egy kissé. De az ajkával
mosolyogjon, ha lehet. Itt megtalál mindent, nincs is mit hozzátennem.
A doktor elgondolkodott elmenőben és visszatért az ajtó elé.
– Van-e nála pénz?
Babics mosolyogva kapkodott a zsebeihez. – Pardon! itt van egy ötvenes.
De visszaadja majd. Ha az ember egy hölgygyel beszél, kell, hogy pénz
legyen a zsebében.
– Miért? mi szükség lehet rá?
– Csak jó, ha van. Emeli az ember önérzetét, biztosabbá teszi a
föllépésében.
A doktor sokáig szorongatta a fiatal ember kezét.
– Barátom! – mondá laposakat pislantva. – Én azt hiszem, hogy az a
fiakker, a melyet ön megbliczczelt és a mely önt ide hozta, a boldogulás
utjára vitte?
– Mint tetszik ezt értelmezni?
– A hogy önnek tetszik, kedves öreg fiatal-ember. Isten vele! Tanuljon
valami szép pózét holnap délutánra.
Babics Sándor, a mikor egyedül maradt, legelsőbben is megnézte magát a
kis kézitükörében.
A nyugalomban eltöltött pár hét jót tett neki. Nem hizott tovább, de a
szine jobb lett. A sok jó tejszines kávé, a mit megivott: kisimitotta
bőrét és szemének fényét is visszaadta. Most megint olyan férfi lett, a
kire a lányok azt szokták mondani, hogy «szép szeme van».
Meg volt magával elégedve és ledőlvén diványára, olvasni kezdte Pati Ida
életrajzát.
A legelső oldalon a legelső passzus ez volt:
«Ida hozománya: 220 ezer forint. Ebbe beleszámitva nincs egy vén
kisasszony nénjétől reámaradó, czirka: 90–94 ezer forintnyi örökség.
Hozomány készpénz. Apa nincs!»
A vagyon áll: jórészt készpénz, első hazaiban. Ház: Bodzafa-utczában,
svábhegyi nyaraló, kis birtok, Veszprém mellett, a Balaton partján.
Babics Sándor letette kezéből a jegyzőkönyvet.
«Gazdálkodni a Balaton partján. Egyáltalán gazdálkodni és csendesen
élni! Czigarettázva ülni a vizparton, a mig az ökrök lassan, lágyan
huzzák az ekét… Ez a kép, ez a gondolat jutott az eszébe.»
«Néha az ember főz halászlevet, jó paprikásat!» – tette hozzá aztán,
barátságosan simogatva a saját maga haját.
Nem mintha elégedetlen lett volna ezzel a helylyel. De örökké csak nem
maradhat itt még sem. Valamikor csak kisül a turpissága és kidobják
innen.
Hová megy aztán, hová? Mit fog tenni? Az élettel és életért való
küzdelem gondolata undorral és félelemmel töltötte el. Veszekedni megint
a hordárokkal, megalázkodni a korcsmáros előtt, tanakodni a felett, hogy
a zsemlyét mind kisebbre sütik… irtóztató.
Mily kényelmes mindezekkel szemben az itten való tartózkodás. A
gondoskodás helyette, a tutorság fölötte. Ha ugy akarja, az ápoló még
meg is eteti, meg is mosdatja.
– Gyönyörü dolog mégis ez az állam! – igy beszélt magához. – Az ember
csak ilyen helyen tudja meg, hogy micsoda. Eddig csak az ujságokból
olvastam, hogy létezik! – igy folytatta azután.
Valóban sem adót nem fizetett még, sem nem katonáskodott eddig. Most
látta először az államot személy szerint, inkarnálva egy jó öreg, de
egészséges bácsi képében.
Babics Sándor, a mint látható is, nem volt valami kiválóan okos ember.
Éppen csak magához való esze volt neki, több egy csöppel sem. Ez is
meglanyhult az utolsó időben. Csupa kis dolgokról gondolkozott,
huzamosabban egyről soha, mélyebben meg éppen nem. Gondolatai inkább
csak a felületen játszadoztak és egy felsőbb öntudat, az ellenőrző
ön-analizis képessége jórészt hiányzott belőle.
Elővette a főorvostól kapott ötven forintot és nézegette. A bankó-pénz
szép, uj, biztató és barátságos képü volt. Máskor is felizgatta volna,
most meg éppen nyugtalanná tette. – Ebből a lap papirból legalább is
ötvenféle momentán, de azért nem jelentéktelen változást lehetne
előidézni mostani nyugodalmas helyzetében.
Összegyürve az ötvenest, egyet fordult a diványon és olvasta tovább a
jegyzeteket:
«Ida az angol kisasszonyok Lipót-utczai intézetébe járt. Legjobb
barátnéja egy hirneves halász-mester leánya. Több házimulatságon volt,
de bálban csak egyetlen egyben, az épitészek és vállalkozók nagy
házimulatságában. Vállalkozó épitész volt az apja is, sőt az egész
család minden férfitagja az. A vőlegénynek is ez volt a mestersége,
csakhogy az mérnökséget is tanult Zürichben.
A sok száraz adat közé került egy-egy kedves és mulatságos is. Ida
énekelni szokott a belvárosi plébánia-templomban, de egyszer belesült.
Ugy elszégyelte magát, hogy nem mert emberek közé menni: el kellett
vinni utazni, külföldre. Soha ágyban nem feküdt, mindig csak diványon.
Oly kicsiny diványon, hogy érthetetlen volt, hogyan tudta magát
kinyugodni rajta.
Mindig volt legalább tiz piros alapu, fekete pettyes reggeli ruhája.
Henye részletek nem magyaráznak meg semmit, de kedvesek! Ezt gondolta
magában Sándor, a mig az irásokat olvasva, nagy fontoskodással
felcsapott pszichiatrának. Kereste a leány betegségének az okait, tudott
valamit az öröklés tanáról és nem értette, miért nincs nyoma a
jegyzetekben annak, hogy milyen egészsége volt a fölmenő ágbeli és
oldalrokonságnak. Elévelődött ezen a hiányosságon, a mig egyszerre
fölkaczagott.
Olvasta: Ida imádta az iróstésztából készült kis baraczklekváros
kifliket. Főzni nem tudott, de ezt kitünően készitette. A kis
iróasztalában mindig volt egy tál ilyen kifli.
Az életrajz e részletéhez a főorvos a következő magyarázatot tette
zárójelek közé:
(Általános lány-jellemvonás. Különösen a kiflik iránt a nagy az
előszeretet. A habos, crèmes tészták szintén kedveltek. Egy kedves szin,
egy kedves nóta, egy kedves sütemény: mánia kicsinyben!)
Az öreg fiatal-ember a lány üde ajkára gondolt most. Jó volna ajkát e
kedves, falánk szájra szoritani.
Megcsókolni a halott vőlegény nevében!
Az idea meglehetősen felizgatta. Szerencsére nem volt olyan természet,
melynek devizéje: most, vagy soha, azonnal, rögtön. Olyan volt, a kinek
jelszava: majd, majd.
Belenyugodott hát abba, hogy azonnal nem csókolhatja meg a szegény kis
Pati Idát. Kellemetes, állandó vágyakozást érzett, sietett hát lefeküdni
minden oldalról kipárnázott ágyába, tapasztalásból tudván, hogy ott, a
jó melegben, fejét behuzva a paplan alá – mig a gyertya ég – pompásan
esik az ábrándozás.
Soha leányra ily hosszu ideig még nem gondolt. De azért eszeágában sem
volt ebből az alkalomból azt kérdezni magától: nem vagyok-e szerelmes?
Inkább azt forgatta a fejében: mi lesz holnap délután. Nagyon szerette
volna, ha holnap diadalmaskodik, ha a leány elfogadja halott vőlegénye
helyett. Ezen és csak ezen járt az esze.
«Mindent el fogok követni!»
Ezt hajtogatta magában. De arról sejtelme se volt még, hogy mit mindent
tesz majd a siker érdekében.
«Az a fődolog… az a fődolog…» mondogatta félhangon. «Mi a fődolog?»
tette hozzá aztán szórakozottan.
És mintha csak erre a kérdésére felelni jönne, bekopogtatott,
gyékény-papucsban becsoszogott hozzá a főorvos. Hozott neki egy szép
nagy Kálmán-körtét. Ő maga is beleharapott egybe. Mindaketten ettek.
– Nos, – kérdé a doktor – érdekli az olvasmány?
– De mennyire. Azóta le se tettem. Hány óra már?
– Éjfél is elmult. Hol tart?
– A vőlegénynél.
– Ismeri már?
– Még nem.
– Magára is hagyom; olvassa, megyek aludni már. De ha olvassa, ugy
olvassa, hogy az apró jegyzetekből kikeljen szemei előtt a a valamikor
létezett eleven alakja. Kétszer is olvassa el, hogy milyen ruhát viselt.
Olvassa el háromszor és egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy ön
hordja az ő ruháit. – Ez a fődolog.
– Mi a fődolog?
– Egyszerüen csak az, hogy ön kapja be és nyelje el az irásokból kikelő
szellemalakot. Hasonitsa, ha igy jobban tetszik. Vagy hogy még
homályosabban beszéljek: fogadja el az ő énjét és mondjon le a magáéról.
Volt oly derék ember, mint ön. Aztán meg nem is olyan nagy kázus az az
«én», csak egy rossz szokás, vagy a mint a tárczairók mondják: malotte
csupán. Az «én» egy megrögzött előitélet, melyet egy becsületes
vértorlódás lefuj. Fontosabb ez a vértorlódás, még fontosabb az
organizmus, a melyben ez a vértorlódás végbement.
– Nekem van jogom mindezekről igy beszélni!
– Miért éppen kegyednek?
– Én már egy időben voltam bátor leszokni a saját magam «én»-jéről. Más
szóval: bolond voltam. Mert bolondnak nevezzük az ilyeneket. De hol van
az megirva, hogy nem éppen olyan bolondok azok a józanok, a kik makacsul
ragaszkodnak egy «én» ideához. – Fárasztom?
– Dehogy. Azaz… nem tudok gondolkozni, nem birom követni az
eszmemenetét.
– Rövid leszek hát. Én két évig voltam Döblingben. Nem mint orvos, hanem
mint beteg. Sokan elvesztenék ezért bizalmukat hozzám – ha tudnák, –
pedig éppen ellenkezőleg: ugyanezért kellene bennem bizniok. Csak egy
ex-lelkibeteg képes megérteni a lelkibeteget. Ki mit nem próbált: nem
mestere annak…
Egy csomó közmondást idézett. Beszélt, beszélt, felületes és mélységes,
érthető és érthetetlen dolgokat. Legalább egy negyedóráig szónokolt
egyfolytában, sebesen, megállás nélkül, mindegyre az öreg fiatal-emberre
pislantván, a ki kigyult arczczal, de megduzzadt és mindjobban nehezülő
szemhéjakkal, negyedrészt aludt már.
– Igen. Ugy van. Én is azt hiszem! – vetette közbe, a beszélő iránt való
figyelemből.
A doktor elhallgatott. Kivette a Babics Sándor kezéből a füzetet és
olvasott belőle:
– A vőlegény neve: Hennig Arthur.
– Hennig Arthur! – ismételte a nevet Babics Sándor.
– Tegyük föl, hogy ön ez a Hennig Arthur, a ki a zürichi technikát
középszerü eredménynyel abszolválta. Mondjuk, hogy ön az Ön: Hennig
Arthur.
– Én vagyok… Arthur! – motyogta félálomban az öreg fiatal-ember. Pillái
alól csak szemefehérjének egy sávja látszott ki immár.
– De nem tréfából, valóban. Ön az. Nem halt meg. Ostobaság, hogy
meghalt. Hogyan is halhatott volna meg, a mikor egy szép és gazdag leány
nászágya, kitárt, fehér, forró karja várja…
Az öreg fiatal-ember nem birt tovább testének bágyadtságával. Szemhéjai
lecsukódtak, aludt. De azért lelkének valamely része ébren és nyitva
volt némely hatások és benyomások elfogadására, sőt ajka makogott is
egy-egy szót:
– Én vagyok… fehér… Hennig!
A főorvos csendesen, behizelgő hangon kérdé:
– Alszik-e?
– Alszom, – felelte Sándor alig hallhatóan.
A doktor összehuzta magát székén. Nyitott szájjal lélekzett, nehogy a
legkisebb zajjal is zavarja a szoba csendjét, helyesebben: azt a csendes
dorombszóhoz hasonló muzsikát, a mely betöltötte. Mintha távol, valahol
egy óriási kandur dörömbölne.
A megnyálazott ujjaiból csinált koppantót és azzal eloltotta a gyertyát,
aztán zajtalanul kisuhant, magára hagyván az öreg fiatal-embert a
jegyzetkönyvvel ágyán és viharos, nehéz álmokkal fejében.
Egy óra után lehetett. Kettőkor – pontban – álmának valami kinos
részlete felköltötte Babics Sándort. Kábultnak, de a mellett oly
könnyünek érezte magát, mintha a levegőben szállna. Sejtelme se volt
arról, hogy kicsoda és hogy hol van.
Öntudata egy darabig vergődött. Egy pillanatra, az első pillanatra
akczeptálta, hogy ő az a fiatal ember, a ki meghalt, miután egy szép
nagy tokra megalkudott. Ő maga már is elfogadta magát Hennig Arthurnak.
Majd rendes, valóságos énje is átderengett öntudatának homályosra
befuttatott ablakán. Ekkor a két én küzködni kezdett érte, majd feleztek
rajta.
Perczek teltek belé, a mig megállapitotta, hogy ő az a fiatal ember, a
kit a gyermekdobkészitő család ki akart dobni és a kit egy vedlett
fiakkeros hitelbe ide hozott.
Fekszik egy ágyban, a mely körül a falak is ki vannak párnázva. Egy
őrült számára készült ágy ez. Megborzadt. Nem őrült-e?
Mindegy, ha az is. Az öregség kitört rajta ujra és megnyugtatta.
Mindegy, csak ne kelljen élelméről, magáról gondoskodnia, emberekkel
érintkeznie, szobaasszonyokkal, hordárokkal, szabókkal ravaszkodnia.
A láthatatlan nagy kandur dorombolt; hallgatta. Felült ágyában és ugy
hallgatódzott. Az egyhangu muzsikát most mindenféle lárma zavarta meg.
Az álmatlanságban szenvedő lakók káromkodása. A melancholikus sóhajai, a
dühöngő orditása. Valaki ugy kiabált, mintha verték volna. Most
egyszerre elhallgatott. Bedugták a száját?
Megint a macska lett az ur. Sok, sok perczig csak az egyhuru muzsika
hallatszott, a mig felcsendült egy tiszta, de még meg nem csattant női
hang.
«Oh női sziv, hullámzó, mint a tenger!…» hangzott az édes ének.
És ez a lágy és szilaj dal jobban felizgatta és megnémitotta Babics
Sándort, mint bármi más.
Most látta csak igazán, hol van. Futni, menekülni szeretett volna innen.
Meggyujtotta a gyertyát.
A csinosan berendezett szobában mégis csak jobb, mint odakünn a sárban,
a piszokban.
Elővette a Hennig Arthur élettörténetét és olvasta tovább. Valósággal
habzsolta magába a részleteket, érdekelte a legunalmasabb kimutatás is.
Egy jól berendezett, jómódu, igen erőteljes, de éppen nem vidám
fiatal-ember közönséges élethistóriája volt a dilettáns történetiró
papirosára leirva. A harminczéves ember életében csak két sulyos
jelenség. Az egyik, hogy csaknem két esztendeig szenvedett
gyomorkatarrhusban, a másik pedig, hogy az elsők egyike volt, a kik
Budapesten meghonositották a biczikli-sportot.
A harminczhét nagy quart oldalon semmi rendkivüli. Mindaz, a mi ott meg
volt irva, ugyszólván minden középszerü fiatal-ember története a mi
napjainkban. Babics Sándor temérdek közös, sőt azonos vonást talált maga
és a derék Arthur között. Mindkettőjüknek volt párbajuk az egyetemen, a
zsidókollegákkal szemben elfoglalt elvi álláspontok miatt. Annak
idejében mindketten huszárönkéntesek akartak lenni, de az arczátlanul
nagy költségek miatt inkább a tüzérekhez mentek. Ugyanazon
vártüzérekhez. Közös tisztjeik is voltak bizonynyal.
Meleg reggel lett, a mikorra az öreg fiatal-ember letette az irásokat.
– No, ezt ugyan megtanultam, – szólt magához.
Valóban, ha a szegény Hennig Arthur élne, ő maga se emlékeznék élete
apró körülményeire jobban, mint ő.
Megitta reggelijét, elszitt egy «szultán»-t és az ablakon beáradó heves,
nyári nap izzasztó takarója alatt elaludt.

V.
Délben ébredt föl. Evett hamarosan, kicsinositotta magát és minden
gondolkozás nélkül sietett a főorvoshoz. Köszönés nélkül lépett be,
kéretlenül ült le.
A doktor valami nagy vonalozott könyvre irkált s éppenséggel nem volt
hajlandó vendégére reflektálni. A mikor nagynehezen észrevette, egyet
bicczentett a fejével és roppant gőgösen elnézett a feje fölött. Aztán
becsapván a könyvet, még mindig nem nézve az öreg fiatal-emberre, csak
ennyit szólt:
– Azt hiszem, sokan vagyunk. Ugy vélem, a kelleténél többen vagyunk az
intézetben.
Babics Sándor kémlelődve nézett a doktorra. Az most rátekintett, oly
hidegséggel, hogy a fiatal-ember háta végigborzongott.
– Legyen máskor szerencsém, most nincs érkezésem! – mondá az orvos és
elfordulva tőle, kinézett az ablakon.
A fiatal-ember vette kalapját és elment.
Lebandukolt a széles lépcsőn, ki a kertbe. A mogyoró-bokrok között
talált valami tisztásra és oda lefeküdt szomorkodni.
Kegyvesztett lett. Innen kifelé áll a rudja. El kell mennie innét. De mi
történt?
Akármi történt, az bizonyos, hogy más vaczkot kell keresni. Keresnie
kell, mintha erre képes volna! Itt fog feküdni, mig erővel el nem
vitetik.
Sirni lett volna kedve, egy pár köny ki is hullott a szeméből. A mióta a
gimnáziumban utoljára verték meg, azóta nem sirt, csak most. Ez a
kalendáriumi adat még jobban összeszoritotta szivét.
Homályos volt előtte a jövő, mint ez a buvóhely itt. Oly sürü, hogy nem
tetszett át rajta semmi.
Azzal mulatta magát, hogy nézte mint mozognak a mogyoró-bokor levelei.
Különösen két nagy, fejlett levelet obszervált. Ha azok összehajolnak –
ugy határozta – minden jó lesz még. De a leveleket inkább kétfelé fujta
a szél és az igy támadt féltenyérnyi hézagon valami ruhának uj vörös
szine rikitott be.
– Ida! – szólt önkénytelenül hangosan, felugrott, kilépett és a leány
elé állott.
Csakugyan a kis Pati Ida volt, egy tavalyi divatu, de elegáns ruhában,
sétára felkészülve, nagy, fehér napernyővel a kezében. Épp abban