Rejtelmek (1. kötet) - 1

REJTELMEK
IRTA
BRÓDY SÁNDOR
BUDAPEST
A MAGYAR NYOMDA KIADÁSA
1894
MAGYAR NYOMDA, BUDAPEST, JÓZSEF-KÖRUT 47.


Szerelmes halottak.

I.
Nem volt vérem, ennyi az egész. De annyira nem volt, hogy az orvosok nem
értették, hogyan élhetek tovább, ellenére az ő hypotheziseiknek és a
közönséges gyakorlatnak. Valóban, csakis az asszonyoknál fordul elő
hasonló állapot, a mikor a titokzatos piros nedv ismeretlen okból és
láthatatlan módon elhagyja a test sok ezer csatornáját. Minden erő
elvész, enni nem lehet többé, a sziv szinte eláll és az orvos
literszámra löveli be a sós vizet az elszáradt asszony tetemébe. Sós
viz! Ez az egyedüli táplálék, ez az élet, ez a lélek! És a sziv
egyszerre megmozdul.
Mi helyettesitette nálam a sós vizet, nem tudom. Talán a nap, a melyért
fölbotorkáltam a várbeli bástyára. De tél volt és a nappal ritkán esett
találkozásom. Egyáltalán igen komor, kivételes és elrémitő tél volt
tavaly. Azaz az én állapotom volt ilyen kivételes és megdöbbentő.
Jó lesz végre tisztában lenni, hogy is volt csak. Annyi bizonyos, hogy
ez az idő rám nézve elveszett az aktiv életből. Vér nélkül, mint egy
árnyék járkáltam az emberek között. Novemberben lettem beteg és ettől
fogvást nem ettem és nem nevettem. Nem nevettem, ez az a mi fontos!
Gyászoltam magamat. Az emberek is elkomorodtak, ha rám néztek.
Igyekeztek lerázni a nyakukról, mintha testi fájdalmat okoztam volna
nekik, elforditották rólam a tekintetüket. A legnagyobb mértékben
kellemetlen voltam nekik, mint egy megelevenedett, közöttük járó, izgága
reklámja a halálnak… Azonfelül leszámoltak velem. (Megvallom, én is ily
hamar szoktam leszámolni elbetegesedett embertársaimmal.) Nem árthattam
és nem használhattam többé nekik. Az iró nem várhatott tőlem magasztaló
kritikát, a szerkesztő szép regényeket, a szinész pompás szerepet, a
potyabarát apró kölcsönöket. Szóval: a barátaim szántak, az ellenségeim
nem vettek észre többé. Legfeljebb egyik-másik tisztelt meg bucsuzóra
egy nem gyengédtelen hátbaütéssel.
Mindez semmi. De nekem ugy tetszik, mintha a gyermekeim is elidegenedtek
volna tőlem abban az időben. A két kis porontyom! Mintha féltek volna
tőlem, mintha elvesztették volna a kedvüket hozzám. Igaz, hogy nem
játszottam velük, nem mosolyogtam rájuk, nem hoztam nekik semmit, nem
mertem megcsókolni őket, nehogy a bennem duló ismeretlen baj rájuk
ragadjon.
Mindezt ma értem nagyon. Akkoriban nagyon fájtak ezek a dolgok és nagy
lelki erőm lehetett, hogy nem látszottam szentimentálisnak. Igaz, hogy
legelsőbben is fakó testem, elszürkült lelkem minden részét át meg
átjárta a halálos gyülölség. Öldöklő gyülölség lakozott bennem: ugy
lehet, ebből táplálkoztam.
Emlékeztem mindazokra, a kik régen megbántottak és a kik iránt szivem
már régen megenyhült. Most ujra gyülöltem őket és a sértések, a
megalázások most jobban fájtak, mint mikor frissek valának.
Ölni, ölni, ölni! Dőljön előttem a vér, a melyből bennem nincs egy csepp
sem. Emlékeztem egy urra, a ki három év előtt kétszer lőtt rám egy
ostoba párviadalban. Vadászidény volt, hó. Ugy vett czélba, mint egy vad
madarat, vagy mint egy semmi áron nem apportirozó kutyát. A golyók
elfütyültek a nyakam mellett. Aztán én lőttem: föl a levegőbe.
Eldobtam a pisztolyt:
– Kár lenne ezért a szép szál legényért!
Most, három esztendő után, egész éjszakákon át ettem magamat.
«Mért lett volna érte kár? Mért nem lőttél rá? Hát ha ő lőtt volna meg
téged? Ő nem sajnált, czélba vett, mint egy kutyát!»
Láttam kegyetlen, a vadász-szenvedélytől szinte ragyogó arczát és az
elkésett dühtől összeszoritottam markomat; oh – ha most vezényelnének:
egy, kettő, három!
Kisiklott a körmeim közül, örökre. Dehogy is örökre, elhatároztam, hogy
ujra szembeállok összes régi ellenfeleimmel. Megverekedem akár az egész
világgal. És a kardot se tudtam a kezembe fogni, tényleg nem birtam
kivágni öt moulinetot. Elmémben, képzeletemben akár – akár ötezret is.
Láttam, hogy nincs jártányi erőm sem és elszabadult lovakat szerettem
volna megfékezni, kihajigálni egy egész korcsmát.
És még csak nem is mosolyogtam magamon. A józanság olyan kis mértékre
redukálódott bennem, hogy meg se döbbentem e roppant ellentéteken, a
melyek való egyéniségemből kiforgattak egészen.
Igy esett aztán, hogy bár bizonyos voltam kora halálomban, ámbár ugy
éreztem, hogy már is meg vagyok halva, mégis: teli, de teli voltam forró
szerelmi vágygyal és egész lényemet állandóan teleárasztotta és
megfeszitette egy fenséges, szinte tragikus hit, az, hogy egy nagy,
nagy, soha még nem érzett, uj, a szivek világtörténetében egyedül álló
szerelem előtt állok.

II.
Kopottan, csaknem rongyosan ténferegtem az utczákon. A tél elején
belevettem magam egy ruhába és hónapokon át megmaradtam abban. Ezzel
egyébként évek óta igy vagyok: Csak nyáron, tavaszszal és őszszel tartom
érdemesnek, hogy az ember csinositsa magát. Télen okosabb bebujni egy
nagy télikabátba, de ugy bebujni, hogy csak az orrod lássék ki. Én
legalább igy cselekedtem. Igy jelentem meg a szinházakban, a
szerkesztőségekben, az utczán. (Ismerősöket, rokonokat nem látogattam
meg az egész évad alatt.)
Arról még nem is beszéltem, hogy a munkától minden kedvem elment. Nem
csináltam semmit; őgyelegtem és azzal foglalkoztam, hogy az asszonyokat
néztem és tápláltam magamban az eljövendő nagy szerelem hitét.
Ki lesz az a lány? Hol fogom meglátni? Nem te vagy-e, fekete ruhás
leány, egy fejjel magasabb, mint az utczán járó társaid, gőgös és
kopott, sötét leány? Messziről láttam, jön egy régies landauer, a hó két
női arczot világit meg benne. Az egyik vajjon nem ő-e? Szivdobogva
vártam, a mig elrobogott mellettem a kocsi, de a hölgyek arczát nem
láthattam, nem felém forditották a fejeiket. Pedig, hátha az egyik mégis
_az_ volt. Az, az! Még nem is ismertem és már mostan is csaknem őrültté
tett. Kínzott a zárkózottságával, gyötrött a szelidségével, megölt a
szenvedélyességével. Csókoltam a lábait és féltettem; egy trónt
csináltattam neki jegesmedve gereznájából és aranyozott szandálfából, de
egyszersmind kegyetlen voltam hozzá. A karaktere készen volt a
lelkemben, szerelmünk története máris folyt, vele éltem már: és nem volt
még sehol.
És nem volt egy asszony az egész városban, a ki bár csak egy kiváncsi
tekintetet vetett volna rám.
Nem vettek észre, vagy ha megláttak, szánakozó, még inkább boszankodó
tekintetet vetettek reám. Egyik-másik meg is rémült tőlem és a jól
táplált arczokon láttam a borzongó érzést:
– Ez engem akar. Ez a halálra vált, ez a hideg váz, ez az elszáradt
zsidó! Meghalnék, ha hozzám érne, fujj!
Az energikusabb hölgyek meg valósággal dühösek voltak rám a mohó, beteg
tüzben égő, ruhájukat leperzselő tekintetemért:
– Hát ez mit akar, mért nem megy haza, mért nem fekszik le, mért
eresztik az ilyeneket az utczákra, mért nem hal meg az ilyen?
Meghalni! A mikor soha még igy nem értettem az életet, a mikor rettentő
szépsége és mélysége világosan áll a lelkem előtt. Meghalni! De a mikor
nincs semmi bajom, csak vérem nincs, csupán a testem vesztette el
életképességét, de a mi embert emberré tesz, a képesség és vágy a
szerelemre, oly hullámokat ver bennem, oly hatalmasakat, oly
fenségeseket, oh, ha látnák.
Találtam valami szegény kis kokottra. Oly nyomorult volt a lapos kis
buta fejével. Udvaroltam neki; kinevetett:
– No ugyan te szépen tönkre tetted magad. Hol, kivel?
Nem volt rossz leány, szeretett volna ápolni, gyógyfürdőket ajánlgatott.
Látni se akartam többé. Nála még az a hatalmas szinésznő is
szimpatikusabb volt, a ki, mikor elébe járultam, ajkbigygyesztve nézett
végig, mintha azt mondotta volna:
– No, ezen ugyan nem lehet többé tönkretenni semmit!
El vagyok hát itélve végkép! Néha magam is elhittem ezt, és egyszer –
mért tagadnám el – kétségbeesetten, dühösen sirtam. Igy kell hát
elmulnom nap nélkül, szerelem nélkül, semmivé lenni, mint egy hójegecz,
a szürke, fagyos, vigasztalan télben!

III.
A mi fentartott, a mi éltetett: egy kedves, kis fekete leányfej volt.
Annak a leánynak az arcza, a kiről biztosan tudom, hogy szeretett.
Csaknem egy évtized mult el azóta, a mióta elváltunk. Tiz esztendeje,
hogy megirtam neki: nem szeretem többé, menjen férjhez. És itt a levele
– rajta a megőrzött boritékán a nyolczszáznyolczvankettes postai bélyeg.
– «Jól van; hát én sem. És ugy fogok cselekedni, a mint mondta!» Jól
emlékszem még, hogy akkoriban sem tudtam egész világosan, mért
szakitottam el magamat tőle: azért-e, mert szerelmünk már elérett,
ellanyhult, vagy mert beláttam végre, mily botor dolog abban
reménykedni, hogy valaha egymáséi legyünk. Ugyszólván egyidősek voltunk
és a családalapitásra egyéb alapom nem volt, mint az édes, közös tőke: a
reménység. Elváltunk, nem haltunk bele. De vajjon lehet-e elválni az
első szerelem tárgyától, elválasztott-e bennünket az ő férje, gyermekei,
a nagy távolság? (Drezdába vitték; ő kivánkozott messze, messze!)
Ostobaság azt hinni, hogy elválni lehet azoknak, a kik évekig voltak
egyek abban az időben, a mikor dicsőséges, szép állatja az istennek: az
ember, fiatalságának erejével be bir törni az egymás lelkébe, az egyik
kedve szerint átadja magát a másiknak, összeforr örökre és
változhatatlanul.
Tiz éve nem láttam már azt, a kivel – a közbeeső szerelmek daczára – még
mindig éreztem a szoros összetartozandóságot. Hát ő vajjon érzi-e?
Bizonyos, hogy ugy van mint én, kétségtelen, hogy csak szólanom kellene
neki:
– Eljöttem érted, jer!
Jönne utánam, velem.
És neki is csak meg kellene jelennie hátam mögött, barna kezecskéjét a
vállamra kellene értetnie csak:
– Jer velem, eleget voltam már nélküled! Jere!
Mennék minden gondolkozás nélkül; hisz ez oly természetes. De mért is
nem keressük fel egymást. Egyszer-egyszer már indultam volna feléje. De
észre tértem, elmosolyodtam, maradtam.
Hisz ő, a hol van: ott nincs többé. Itt van körülöttem, a levegőben,
bennem, abban a reménységben, mely egy ily nagy szerelemmel biztat. De
itt van ő maga is, az alakja, az arcza, a járása; ő egészen. Egészséges
koromban is találkoztam vele, egy hozzája megszólalásig hasonló másával,
nem egyszer. Leányokkal, a kik épp abban a korban lehettek, mint a
milyenben ő volt, a mikor elváltunk és utoljára láttuk egymást. Már
messziről és leginkább az utczán láttam meg e hasonmásait, a kik száz
ember közül kikeresve engem, reám néztek, szerelemmel, barátsággal,
olvadó érzéssel.
Soha, valami nagy szerencsém nem volt a leányok körül, sokáig és
kitartóan kellett hizelegnem nekik, mig bizalommal, érdeklődéssel, vagy
szerelemmel tették a kezüket a kezembe, és ezek, a kik ő hozzája voltak
hasonlatosak, a kik egy-egy pillanatra csalódásba is ejtettek, hogy
bennök igazán őt látom viszont: ugyszólván a karjaimba hulltak az első
pillanatra.
Amig vérem vala, nem sokat törődtem ezzel a büvös problémával, de tavaly
télen minduntalan ez a kérdés suttogott előttem, magános sétáimban egyre
csak igy szóltam magamhoz:
«Mi az igazság? Mennyire képzelődöm és mi ebben az igazság?»
Nem, ebben az egyben nem képzelődtem. Igaz volt, ugy volt. Szánalmat
keltve, csaknem megvetve bolyongtam a tarka asszonytársaságban és az
irántam közönyös tömegből egyszerre kivált egy kis fekete fej. Ez
hosszu, hamarosan szegre hajló, egy kissé összehuzott barna szemeivel
figyelmesen, édesen, szerelmesen nézett reám. Hivott, vont a
tekintetével, s hosszu, meggypiros ajkai reszkettek, beszélni akart
volna hozzám, kiáltani a távolból, de nem lehetett neki, hiszen ugy
váltunk el, hogy ne találkozzunk többé soha. És mégis, jó isten, nem
kápráznak-e a szemeim, a kezével is, mint egy gyerek, ugy hiv!
Nem mertem hozzájuk közel menni, hát ha csakugyan ő? De hisz tiz év mult
el azóta és ezek itt: hasonmásai tiz év előtt. Azóta mi lett ő belőle!
Egyszer még se birtam ellentállni, a szinházban, az erkélyen ült, onnan
keresett ki engem. Fölsettenkedtem hozzá, egészen közel melléje.
Megszólalt, beszélt a szomszédjához. Ez a hang nem volt az övé soha.
Egyébként ő volt egészen, még a ruhája is.
Még mindig kiváncsian nézett reám, de egyszerre elszomorodott ő is,
csalódott bennem? Kinek vélt? Miben csalódott?

IV.
Februáriusban oly komor lett az idő, mint egy szivtelen aggastyán. Nem
mosolygott többé, egy pillanatra sem, a napot nem láttam többé. Oly
mértékü fázékonyság vett erőt rajtam, hogy hiába ültem a meleg kályha
mellé: dideregtem. Szinte óhajtottam a lázt, az fölmelegitene egy kissé.
El innen, el! Egyszerre őrült félelem fogott el, hogy most halok meg,
ebben a vigasztalan, zord hidegségben. Ilyen esztelenség! Ha hihettem
volna, hogy meleg homok, napsütötte göröngy, vidám gyepágy borulna rám:
oly szives örömest fektettem volna fejemet örök álomra. De igy
szabadulni, minden áron szabadulni akartam az örök álom elől.
Szöktem a haláltól és hittem, hogy megszökhetek. Ha napfényre találok,
az megvált. Elindultam hát utra, délszakra a napsugár után.
A tengeri hajón kilestem a kabin ablakán és láttam mosolyogni a
hullámokat, mint valami szörnyet. Nápolylyal egy irányban járhattunk
már, de azért hideg volt, a takaró alatt is vaczogott a fogunk.
Éjjel is köd borult az Amphitritére. A kürtök mindegyre bugtak, nehogy
valami más tengeri szörny belénk ütődjék, vagy mi bele vágódjunk abba.
És bőgtek a hajó istállójában a holnapi ebédre szánt tehenek. Csak a
sirályok kisérnek bennünket nesztelen szárnycsattogással, jönnek velünk
Trieszttől folyvást; hová, minek?
Egy nap és egy éjjel tartott ez az éjszaka. Nem maradt senki lábon az
utasok közül; betegek, tehetetlenek lettünk mindannyian, mint kis halak
egy nagy halban, gyomrában az exotikus hajónak. És hiába hallottam, hogy
elromlott a gép, hiába késtünk már második napja: nem volt annyi erőm,
hogy föltápászkodjam megnézni, mi a baj? A kameriérek rémhireket
suttogtak a folyosón, a hajó óraszám állott és a mikor megmozdult, olyan
volt, mintha sülyednénk.
Hát sülyedünk, gondoltam magamban és nem gondoltam semmi egyebet.
Morfiumtól elkábitott fejemben nem sokkal több öntudat vibrálhatott,
mint egy szárazra dobott haléban. És ugy amint ez, szárazra kerülvén,
egy homályos, de erős vágyakozással lehet teli a viz után, ugy
szomjazott bennem egy kábult valami egy darabka napos földért. Ámbár
kissé homályosan emlékeztem már az egészre és amikor a köd a tenger
egyetlen dühös mozgására eloszolván, hirtelen kikötöttünk: azt hittem
tündérországban vagyok, pedig csak Palermo volt, a hová megérkeztünk.
Délelőtt aludtam, nyugodtan, édesdeden. Délután elmentem egy – bálba.
«Ballo di bambini!» hirdették mindenfelől sárga falragaszok. És
csakugyan voltak gyermekek is a rengeteg fa-szállában. De sokkal több
volt az asszony, minden kis gyerekre legalább három mama is jutott. Ez a
természeti csoda volt a legelső, amely megvillant szemem előtt, aztán
legalább egy pillanatig – hogy ne hazudjak – nem láttam semmit.
Ugy két, háromszáz szép asszony ült szorosan egymás mellett, sőt voltak
egész sorok, ahol tiz-tizenöt, szinte egyforma szépség foglalt helyet.
Mintha testvérek volnának, pedig nem is szólnak egymáshoz, pedig nem is
ismerik egymást. De nem két család-e az egész kör? Az aczélszürke
szemüek családja az egyik, a fekete szemüeké a másik.
Láttam itt szempárokat, melyekben nem egy lélek, de egy egész korszak
története tükröződik. Például a lovagkor története és magyarázata.
Málta, a lovagok fészke, közel van ide és egyetlen egy tekintet
pillanatra való fölvillanásában világos előttem: Szűz Mária szépséges
legendája.
A Madonna, a ki bűn nélkül fogamzott és fiat szült, testre is
halhatatlant. Mi van ebben hihetetlen és ki kételkedik abban, hogy igy
volt, nem másképp! Kár, hogy a hölgyek modern ruhában vannak. Milyenek
lehetnének biborszegélyes hófehér ruhában? Olyan kosztümben, mint a hogy
a kétezer éves görög hamvvedreken láttam őket. Mily könnyedek, mily
vidámak, kigunyolják a kis terrakotta koporsót, a melyre rá vannak
vésve. Kaczérkodnak a halállal.
Ezek az élők pedig nem kaczérkodnak velem, az élővel. De élek-e vajjon
igazán?

V.
Egészen magamra hagyatva, csaknem elvesztettem magamat. Kétségbeesetten
ragaszkodtam azokhoz a levelekhez, a melyek számomra otthonról érkeztek.
A czimem, a nevem, az otthonhagyott levélpapirosom: bizonyitékok voltak
számomra, hogy vagyok, én vagyok, a hiba csak ott van, hogy elszakadtam
mindattól, a mi meghatároz, elkülönit, körülrajzol mint egy valakit.
Szükségem volt e bizonyitékokra, mert különben nagyon könnyen azt
hihettem volna, hogy már meg is haltam és az élet, a mit itt viszek
végbe ebben az idegenben, már egy másik világban való vergődésem.
Soha se hittem volna, hogy az «Én», a szerelmes, elkényeztetett, édes
«Én» ilyen gyenge lábon álljon bennem. Minduntalan meg kellett
erősiteni, mintegy hozzám lánczolni, mindenféle tényekkel és ostoba
fogásokkal. A mig ebben buzgólkodtam: sokszor kinevettem magamat. Azt
hiszem, mások is segitettek nekem ebben. Különösen azok az emberek, a
kikbe minden áron beléragaszkodtam, hogy beszélgessek velük. De hiába
erőlködtem, nem tudtam a nyelvükön. Abba is hagytam és csaknem egy
teljes hónapig nem beszéltem a hotel portásán kivül senkivel. Az se állt
velem szivesen szóba, sok dolga volt és ha ideje akadt, legszivesebben
társalgott a cselédséggel. Boszantotta, ha megzavartam. Kénytelen voltam
neki nap nap után borravalót adni. De ha valamelyik nap elfeledtem neki
kiadni a lirát, hát bevonult előlem a fülkéjébe, mindenáron kocsikázni
küldött, vagy a mi még jobban fájt, elnézett a fejem fölött és «igen»,
«nem»-nél nem szólt egyebet.
Egyedüli beszélgető társamnak, hiv barátomnak megmaradt a szicziliai
bor. A palermoi piros, mindig csak a piros.
Talán megszólnak érte, de bevallom mégis: mindennap kétszer voltam
részeg. Délben és estve.
Már tiz órakor ott ültem a korcsmában, az első vendég. Elébem tették a
kedves, drága üveget.
Bache, evan, evoe! Éljen a részegség! Ha nem volna bor és nem lenne
mámor: a meghasonlás, a bu, a kietlenség érzése ugy öldösné az
embereket, mint a szolgálók az ujszülött macskákat… sokan vagyunk, el
velük a patakba, ne vinnyogjanak itt, vigye őket lefelé a viz…
Ha felébredtem reggel, csak az nyugtatott meg, hogy délben részeg
leszek. Néztem az órát, vártam az időt és morfondiroztam magamban, hogy
micsoda ostoba erkölcsi elv az, mely a részegséget tiltja és elitéli.
Van abban bün, ha az ember boldog akar lenni, ha javitani akar az
állapotán? Igen ám, de a következő nemzedék megsinyli ezt a boldogságot!
feleltem magamnak.
Ördög vigye ezt a következő nemzedéket, igyon az is!
Egy liter vörös – akkoriban – tökéletesen elegendő volt nekem. Ettem
egy-két harapást, tojást, vajat, egy kis sós halat, néhány diót, de csak
azért, hogy még jobban essen rája a bor. Aztán sietve lenyeltem a magam
porczióját, az utolsó pohár előtt siettem fizetni, de már ekkor sem
emlékeztem tisztán, hogy mit hoztak az asztalomra; a pinczér méltányolta
az állapotomat, egy vastag bajuszu toszkánai legény volt; a mikorra
megittam az utolsó csepp palermoit is, hát kedvem lett volna minden
pénzemet odaadni az ormótlan ficzkónak. Nagyon jó, igen naiv és humoros
fiunak látszott.
Köszöntem a vendéglősnek: a rividerci! Hiszen ő barátom! És barátom e
kerek világon mindenki, jöjjetek a kebelemre.
Bandukoltam haza felé a hotel de la Franceba. (Német fogadós birta,
németek lakták. Mindenütt németek! De szeretem még őket is.) Nappal nem
volt semmi baj, mentem a pálmák irányában, a giardino Julia felé.
Czikkczakkban mentem, sok szidást kaptam, nem egy oldalbaütésben
részesültem, de végre is csak hazaérkezém.
Az esti mámor után azonban bizonytalanabb volt a hazajutás. Mindjárt,
mindjárt utána baktattam egy szép asszonynak és rendszerint eltévedtem.
Mint két lidércztüz vontak, csalogattak maguk után asszonyszemek, ki az
ingoványba, ismeretlen, elhagyatott városrészekbe és a nélkül, hogy
észre vettek volna, eltüntek előlem és magamra hagytak a sötétben.
Halálra fáradva testemben és energiámban, leültem valami kődarabra és
vártam, ha jönne valami kocsi, de minthogy rendszerint nem jött, ott
ülve töltöttem a hüvös éjt. Kutyák szaglásztak körülöttem, csavargók
közeledtek felém, lassan jött egy, még egy, körülfogtak s bandita
szemeikkel a szemembe világitottak, az egyik megszólitott minden
teketória nélkül, a másik kereste velem az érintkezési pontokat.
– Hány óra signor?
– Nincsen órám, niente!
– Hát mid van, signor?
– Semmim, niente, mai piu!
Hebegésem mulattatta és egyszersmind meggyőzte őket, hogy nincs rajtam
mit keresni valójuk, csak olyan szegény ördög vagyok mint ők, csakhogy
beteg és elzüllött.
Figyelmeztettek a rendőrségre, sőt figyelmemet egy jó fekvőhelyre is
fölhivták, a tenger mellett, a monte Pellegrino alatt, ide egészen
közel, pompás sziklaágyak vannak, vánkos is van, mohából, paplan is
tengeri füből, az il mare mormol altató danát és egyszer-egyszer lágyan
megnyalja a képedet.
De nem igen tudtam megmozdulni a helyemből, vártam a reggelt, a mig
kipihenhetem magam és jön valami kocsi. Agyonüthetnek, csinálhatnak
velem a mit akarnak, még csak nem is kiabáltam volna.
Az ilyen éjszakák után, másnap, pihenőt kellett tartanom a bor dolgában.
Iszonyu, iszonyu, nem tudtam inni! Egész napon át ott feküdtem az ágyon,
felöltözve, mozdulatlanul. Estefelé föltápászkodtam s lementem a tavola
rotundához, nem azért, hogy egyem, hanem hogy lássak esetleg vagy egy
szép asszonyt.
Csunyák voltak rendszerint, és egészen elkeseritettek azzal, hogy
végigették az egész menut, ha már megfizették. A hotel-tulajdonos, a
pinczérek meg egyre arra lestek, mi marad meg, mit lehet eltenni
holnapra? Mohóság és kapzsiság, ez az egész világ!
Tökéletesen visszaestem a magyarországi állapotba. Ha a mámor elmult,
elhagyott az élet: halott voltam, egy szerelmes halott. Mert az élet
hatalmas ösztönei közül csak ez az egy, a legelső, maradt meg bennem. Ez
is tárgy nélkül, a kielégitettés reménye nélkül, csupa vágy, egy
hőmérsék nélkül való óriási láz, valami iszonyu lelki szomjuság.

VI.
Kimentem a vasuthoz. Még bennem volt a déli mámor, még kedvesnek és
vidámnak láttam a világot. A vasutról vártam valakit. Kit? Ki jöhet?
nevettem magamon. «Kevés ilyen nagy bolond van ez időszerint a világon,
mint én!» mondottam hangosan, és mindjárt jól mulattam a magam
megjegyzésén. Egyáltalán, a részegség tipikus ismérvei közül csak ez az
egyetlenegy, a hangos, magammal való beszélgetés kedve ütközött ki
rajtam. Jól esett magyar szót hallanom, egyáltalán jól esett valakivel
beszélgetnem, még ha ez a valaki csupán én voltam magam.
Még nem jött meg a vonat Messina felől.
Bementem a váróterembe és a következő rövid felhivást intéztem magamhoz:
– Emlékszel-e még?
Hogy ne emlékezném. Ilyen kérdés, ostobaság, hogy lehetne az ilyesmit
elfeledni? A váró-terem volt nekem egykor legkedvesebb helyem. Ott
találkoztam az egyetlen lánynyal, a ki szeretett. Kicsi volt az állomás,
a vasut csak kétszer állt meg napjában, az egész délután a mienk volt,
mienk. Az állomásfőnök kártyázott a kaszinóban, a személyzet aludt, a
váró-terem nyitva, télen befütve: az isten áldja meg az államot, a mely
ily pompás találka-helylyel segitette elő szerelmi boldogságunkat. Mig
egy vén pénztáros-leány jött, reánk lesett és nem találkozhattunk többé
zavartalanul. Külön-külön sokáig kijártunk még és üzeneteket vittünk
egymásnak a fali mappára, a képekre, a vasuti tarifákra… «Szeretlek»,
«Én jobban».
Itt, a palermoi állomáson, a messinai vonatra várva, körülnéztem, nem
lát-e valaki és loppal, lázzal, boldogan, valami képes hirdetés
géniuszának a szoknyájába beleirtam apró betükkel: «Szeretlek, felelj!»
Kit szeretek, ki feleljen? Erre nem igen gondoltam, hanem ha nagyon
ködösen is, derengett bennem a remény, hogy megkapom rá a feleletet.
Erősen mámoros voltam e napon, az igaz. Érzésem és gondolkozásom oly
merész szárnyalást vett, mint a hogy csak álomban szokott. De azért
ébren voltam, sőt kinoztam a vasuti személyzetet is, mikor jön meg már a
vonat?
Megérkezett. Kevesen érkeztek rajta, megnéztem külön-külön mindenkit, a
szivem hangosan dobogott ezalatt. Senki ismerős, senki, a kire várok!
senki? De hát kit akarsz.
Beültem a hotel emeletes kocsijába, éppen indulófélben volt már. A
teteje megrakva málhákkal, az ablakai befüggönyözve sürün, mint
rendesen. A szikrázó levegő, a szemkápráztató nap miatt és azért, is,
hogy az érkező utas az ut alatt meg ne lásson valami gyönyörü fekvésü
hotelt és kedve támadjon – a kocsibért kifizetve – oda kiszállani.
A kocsi tele volt, de akik benne ültek, azokat nem láttam. Azok sem
engem. Csak a hol fejünk a függönyhöz ért, ott rajzolt a nap egy jó
vastag és sötét arany konturt. E körvonalakból tudtam, hogy két
asszonynak kell velünk együtt jönnie. Az egyik mellettem ült, a másik
szemben. Egymáshoz tartoztak, de nem beszélgettek. Bizonyára idegen
országbeliek vagyunk valamennyien, senki sem szól. Valaki pénzt olvas,
ásit egy másik. Most a mellettem ülő asszony – leány bizonnyal –
megszólal. Nem tudom miféle nyelven beszél, ugy tetszik mintha angolul,
de még sem ugy. Valami ismeretlen idioma, de a hang olyan édes, ismerős,
szelid, panaszkodó, meleg. Álmos, éhes és mégis vidám a kicsi.
Elhallgat, kényelmesen akar elhelyezkedni, kiterjeszté karjait és meleg
kezét az én mindig hideg kezemre teszi. Nem rebben meg, nem vonja vissza
kezét, nyugtatja az enyimen tovább; vigyázok, hogy meg ne mozduljak.
A kocsi megáll a hotel előtt. Az ajtót leveszik, a vendégek kiszállanak.
Kereskedelmi utazók, két pap, az angol, legvégül pedig az enyémek. Előbb
egy öreg asszony. Egészen elaggott, meghajlott, az első pillantásra
megismerik, hogy se nem hall, se nem lát jól többé. Azért ő segitette le
a másikat, a fiatalt.
Lassan lépett le az a legfelsőbb lépcsőről. Beléfogódzkodott az öreg
asszony reszkető karjába. De nem mert lépni többet, körülnézett, nincs-e
valaki itt, a ki segitsen. A szálló személyzete már odabenn alkudott a
kereskedőkkel, egyedül én állottam a kocsi előtt; felém forditotta
fejét. Odamentem hozzá és megfogtam a vékony kacsócskáját, lesegitettem.
A mikor már lent volt, csak akkor néztem meg.
Nem voltam meglepődve, nagyon természetesnek találtam, hogy ez az a
lány, a kire vártam. Ugyanaz az arcz, ugyanaz az alak, mint a ki engem
egykor, régen, olyan nagyon szeretett. Az, a kinek csak az imént irtam a
váróteremben. Eljött meghozni a választ. Csak hogy egy kissé fiatalabb
mint az, és szegény fáradt. beteg. De a muskátlit épp ugy szereti mint
ő. Halványbarna feje körül van tűzködve az égő vörös, buja mégis
gracziőz virággal. A hajában pedig egy világos piros pelargonia. (A
vasuti állomások garádja erre csupa ilyen virág. Ott szakithatta és ott
szórhatta fejét, mellét ezekkel tele.) A virágok az ut alatt elhervadtak
egy kissé, de szinük tüzelt és fényt szórt az egész alakra. Különösen
homlokára és szemébe.
A leány mosolyogva, kiváncsian, hosszan nézett reám. Látta rajtam, hogy
nézem a virágjait és arra gondolhatott, hogy szeretnék egy szálat. A
melléhez nyult, hogy onnan tépjen egyet és nekem adja. De meggondolta és
nem adott, a helyett mondott valamit. Valószinüleg megköszönte a maga
nyelvén, a mért lesegitettem a kocsiból.
Milyen nyelven mondta? Hogyan, mit?
Az esti mámor alatt meg voltam győződve, hogy ezt mondta: «Köszönöm».
Egész világosan ezt: «Köszönöm!» De mégis, ugy lehet csak annyit
mondott: «Holnap!»
Reggelre kelve, mint rendesen összetörve, oly józanon és oly élettelen,
megállapitottam magamban a nyomorult valóságot. Nem mondta «köszönöm»,
nem mondta «holnap» hanem azt mondta «thank jou» és nem az én lányom, a
kinek üzentem, hanem egy haldokló árva skót leány.
De olyan kedves, olyan bájos és az már mámor nélkül is egész bizonyos,
hogy mélységes szeretettel nézett reám, megölelt a tekintetével és
gyönge karjait képzeletében kinyujtotta az én elsorvadt fejem körül.
Hálából, a miért lesegitettem? Mert én is beteg vagyok! Nem, nem, hogy
is lehetne igazuk ez orczátlan piaczi okoknak! Ujra a régi jelenség áll