Rab Ráby: Regény - 25

  utalványozni, s a császár utasításait élőszóval nagyoknak és
  legnagyobbaknak elmondani.
  Az egyik commissarius, Plötzlich úr, egyike volt a császárváros
  leghíresebb rendőri közegeinek. Hirhedett rablókat rejtékhelyeiken
  meglepni, éjjeli razziákat nagy sikerrel végrehajtani, titkos complottot
  egész terjedelmében felfedezni, valódi passiója volt. Személyes
  bátorsága is elismertetett; számtalan érdemrendeket viselt bel- és
  külpotentátoktól; sok összeesküvőt hurokra kerített. – S olyan imposans
  fellépése volt, hogy még a bécsi «Brodkravallok» alkalmával is elég volt
  a puszta megjelenése a zavargó néptömeg között, hogy az szétfusson, s
  elhagyja Plötzlich úr által vitetni fogolyképen a báránynyá szelidült
  vezérkolomposát. Ennél tehát hatalmasabb férfiut nem rendelhetett volna
  a császár Ráby Mátyás mellé comitivának.
  Csak egy hiánya volt Plötzlich úrnak; az, hogy Bécsen kívül soha sem
  járt, Magyarországról pedig épen csak annyit tudott, a mennyit a
  «normá»-ban hallott a pater subrectortól, hogy «bos hungaricus est
  formosus».
  Annálfogva, a mint együtt hárman póstakocsival útra keltek, fel levén
  fegyverkezve mindennemü rablómegtámadás ellen, a legelső, a mi meglepte
  a szabad mezőn Plötzich urat, egy csoport veréb volt, a mint egyik fáról
  a másikra repült.
  «Nini, micsoda kicsiny galambok!»
  Mivelhogy Bécsben egyéb repülő madarat nem látni galambnál, az van az
  István-téren elég; a verebet pedig rég kiirtották az egész környéken,
  régi tanács rendeletnél fogva, mely szerint minden ember köteleztetik:
  «das schädliche Ungeziefer von Spatzen überall vertreten, verreissen,
  verschlagen, verschiessen» (a veréb-féle kártékony férget mindenütt
  összetaposni, összetépni, összezúzni, összelőni).
  Ez már rossz augurium (madárjóslat) volt Ráby Mátyásnak. Bölcs antik
  római az ilyenre visszafordult volna.
  De még jobban megjárta Plötzlich úr, mikor Magyarországra beérve,
  meglátta, hogy egy helyen a parasztok a mezőn valami gödröket ástak, s
  azokból majd itt, majd amott egy hörcsököt vertek fel az odujából. A
  gonosz állat olyan vakmerő volt, hogy az üldöző embereknek a szeme közé
  ugrált, a mint téli álmából felzavarták.
  Ez az állat is hiányzott Plötzlich úr zoologiai képtabellájáról. Rábyt
  nem merte háborgatni, mert az a magával hozott iratokat tanulmányozta az
  egész úton; hanem odainté azt az úrforma embert, a ki a robotosokat
  commandirozta; valami ispán lehetett, attól kérdezte meg, hogy mi az a
  kegyetlen fenevad?
  Az meg, a jámbor magyar, nem volt az egész német szótár birtokában, hogy
  az igazi nomenclaturát ki tudta volna választani, hanem körülirta
  valahogy, hogy: «der ist ein ungarischer Maus».
  Este aztán, mikor Győr városába vergődtek s vacsora után egy szobában
  készültek lefeküdni, elébb jól bereteszelvén az ajtót, Ráby bámulva
  látta, hogy Plötzlich úr kihúzza a kardját s maga mellé fekteti az
  ágyba.
  – Mi a manót akar azzal a karddal, commissarus úr? Hiszen csak nem
  törhet ránk valami zsivány a bezárt ajtón keresztül.
  – De hát abbul az egérlyukból ott ni, szólt Plötzlich úr, a szögletbe
  mutatva a kardja hegyével – egy «ungarische Maus!»
  Jaj, barátom Plötzlich, ha te már a magyar egértől is úgy megszeppensz,
  mi lesz még, ha a magyar oroszlánnal összekerülsz, mikor azt ordítja a
  füledbe, hogy «bihászman!»
  Azonban az egész ügy, meg kell adni, hogy a legnagyobb bureaucratai
  fifikussággal volt kifundálva. Ott Bécsben egész hivatalosan
  protocollumot vettek föl super eo, hogy inculpatus Ráby Mátyás mit
  felelt a budai helytartótanács nyolczvan vádpontjaira. Ezzel a
  protocollummal küldetett ki evocatus a dicasteriummal való confrontatio
  végett.
  E confrontationak a budai főpoliczájdirektor hivatal-szobájában kellett
  megtörténni s a districtualis commissarius által végrehajtatni.
  Mind a budai rendőrfőnök, mind a Pest kerületi főbiztos, a császár
  kinevezett hivatalnokai voltak, bécsi nevelésű, hivatalszobában
  meggörbült derekú, aranyeres, sőt aranykulcsos bureaucraták; de még is
  csak, mindazonáltal és mindezeknek daczára is, magyar emberek.
  Este későn volt az idő, a midőn a két bécsi commissarius Ráby Mátyással
  megérkezett Budára. Ez is jól ki volt számítva. Nehogy valaki a vámnál
  ráismerjen s előre szaladjon értesíteni a vármegyét.
  Rögtön, még lámpagyujtás előtt, siettek Rábyval együtt felkeresni a
  rendőrfőnököt. Úgy volt a rendelés, hogy majd Rábyval együtt ott
  maradnak a rendőri hivatal helyiségében szálláson. A császári épület
  kapuján ott a nagy bolond fekete sas, onnan ki nem veheti őt a vármegye.
  Katona is áll előtte, meg faköpenyeg.
  A rendőrfőnök ugyan megijedt, mikor Plötzlich úr elmondta neki, hogy kit
  hozott hozzá. Összecsücsörítette a száját s valami visszafelé fordított
  fütyülést hallatott!
  – Hűh! Hunderbunder! ez nevezetes dolog. Nekem parancsolatom van ő
  exellentiájától a helytartótanács elnökétől, hogy a mint Rab Ráby
  megkerül, azonnal szolgáltassam át Pest vármegyének.
  – Mi pedig a császár parancsát hozzuk önnek, hogy nemes Muray Ráby
  Mátyás urat, ő felsége kamarását, a rendőrségi hivatalban tartsa ön
  őrizet alatt.
  – Hja barátom, szólt a rendőrfőnök, a saját orra hegyét hosszabbra
  húzogatva; ő felsége messze van, ő excellentiája pedig közel van.
  – No de mégis a császár csak nagyobb úr az országban, mint a
  helytartótanács elnöke, pattogott vissza a bécsi rendőrbiztos.
  A budai rendőrfőnök csak a fejét lóggatta.
  – Majd meglátják az urak. Furcsa ember az, nagyon furcsa. Nem ismerik
  azt az urak?
  – De hát mit csináljunk? Nekünk instructióink vannak a császártól.
  – Hm! hm! A rendőrfőnök a mutatóujjával feltámasztotta az orra hegyét,
  hogy el ne ejtse a fejét nagy búsultában. Találtam egy jó gondolatot.
  – Ki vele. Hadd halljuk.
  – Menjenek fel az urak ő excellentiájához a palotájába s kérjenek tőle
  rögtön kihallgatást. Önöket talán nem eszi meg.
  – Hát’szen mi is ott leszünk. Csak nem ijedünk meg tőle. De mi történik
  addig nemes Ráby kamarás úrral? Neki addig itt kell maradni.
  – Jól van. Majd én addig becsukom az inquisit-szobába, magamhoz veszem a
  kulcsát, s két strázsát állítok az ajtaja elé.
  – No, az lesz a legjobb.
  Ráby Mátyás tehát az első intrádára mingyárt csak egyszerre azon vette
  észre magát, hogy megint «Rab Ráby» lett belőle. S még áldania kellett a
  sorsot, hogy ilyen jó helyre volt becsukva, a hol szalmakanapé is van, a
  hová az «inquisit» lefekhetik s hallgathatja a két alá- s felsétáló
  katona lépését az ajtaja előtt.
  A két bécsi policzáj-commissarius lóstatott a helytartósági palotába.
  Alig akarták őket a kapun beereszteni. – Tisztességes ember Buda várában
  esti harangszó után nem kódorog az utczán.
  Kivántak rögtön ő excellentiája elé vezettetni.
  Az a «rögtön» azonban nem megy olyan könnyen.
  Ő excellentiájának ez órában épen fontos vitatkozása volt a tudós
  orientalista Kalmárral azon nagy horderejű kérdés fölött, hogy Trója nem
  azonos-e ezzel a magyar helynévvel «Torja?» annálfogva Latium valósággal
  nem Laczháza-e? Abban már kölcsönösen megegyeztek, hogy Siciliát
  valamikor a székelyek népesítették be. «Siculus» = «siculus».
  Tehát a két németnek várni kellett addig, a míg Aeneas a Bosporuson
  keresztül a Csepelsziget farkáig «per varios casus» elvergődik.
  Azután meg, a míg egy földglóbus nagyságú fekete retek az utolsó
  szeletig elfogy.
  No meg aztán, a míg három partie «Lange Puff» szerencsésen lejátszatik.
  Akkor aztán, úgy éjfél után, bebocsátották őket ő excellentiája elé.
  Ő excellentiája soha sem volt valami nyájas ember. – Nem, ennek
  ellenkezője volt. Ma azonban a superlativusa igyekezett annak lenni, a
  mi rendes napokon volt.
  – No hát, bihászman? mit akarnak az urak?
  – Én vagyok Plötzlich, policzáj-commissarius Bécsből.
  – Hol van az úrnak a titkos jegye?
  A biztos elő tudta azt mutatni.
  Az elnök úr leült s hagyta a két fő-főbiztost álldogálni.
  – Hát mit keresnek az urak itt Budán?
  – Megbizattunk ő felsége által, hogy szembesítés végett a megyei
  tisztviselőkkel, lekisérjük nagyságos Ráby Mátyás kamarás urat.
  – Azaz, hogy «Rab Rábyt», a börtönből kitört gonosztevőt, a semmirekellő
  gézengúzt! igazítá helyre az elnök úr.
  – Kérem! Ő a császár megbizottja.
  – És az én foglyom!
  – Azt bátor vagyok tagadni! Ő a mi személyes felelősségünk alatt és ő
  felsége védelme alatt áll s csupán a törvényes eljárás befejezése végett
  van ide küldve.
  – Lárifári! én már ki is adtam a parancsolatot, hogy azonnal adassék át
  a maga törvényes hatóságának, Pest vármegyének.
  – De az ellen én ünnepélyesen protestálok! Itt van nálam a császár
  plenipotentiája.
  – Tartsa az úr a zsebében, ha ott van. A császár parancsol Bécsben, itt
  pedig én parancsolok!
  E szónál felugrott helyéből az elnök és csengetett.
  A titkár belépett.
  – Menjen az úr a vármegye hajdúival azonnal a policzájdirectióra s
  vitesse át Pestre a vármegyeházához Rab Rábyt.
  Erre duettben rivallt fel mind a két bécsi commissarius.
  – Ez violentia! Ez rebellio! Mi protestálunk. Ellenállunk.
  – Azt próbálják meg az urak! Önöket is vasra veretem és odacsukatom a
  gonosztevő mellé, hogy tudom megemlegetik a magyarok Istenit! Allo
  marsch! Ez is két szó.
  A két commisarius, a mint látta, hogy ez nem tréfa (soha se látott még
  ilyet!), nosza igyekezett az utczára lejutni s meg sem állt addig, a míg
  a policzájdirektor lakásáig nem jutott.
  Akkor aztán hárman voltak, a kik nem tudták, hogy mitévők legyenek?
  – Hunderbunder! mondtam ugy-e, hogy furcsa ember ez az excellentiás úr?
  – Azt hittük, hogy mingyárt széjjeltép bennünket.
  – Velem is így szokott tenni, ha megharagítom.
  – S erre az esetre nincsen instructiónk ő felségétől.
  Nem sok idejük maradt pedig a tanakodásra; mert a pestmegyei albörtönőr
  megérkezett hat fegyveres hajdúval, hogy Rab Rábyt elszállítsák Pestre.
  A policzájdirectornak elő kellett adni a szobakulcsot, a hová ő kegyelme
  be volt zárva.
  – Ám vigyék el erőszakkal! mondá Plötzlich úr; de mi vele megyünk, ahogy
  a császár parancsolta.
  – Mindenüvé vele megyünk! secundált neki a második biztos.
  A mire az alporkoláb azt mondta nekik egész prosopopoeiával, hogy
  «méltóztassék!»
  S azzal éjjel és sűrű ködben megindultak Budáról Pestre, közbefogva Ráby
  Mátyást és a két kisérőjét.
  A két bécsi rendőr persze azt gondolta, hogy itt is két kőhid van, mi
  Budáról Pestre átvezet, mint a rongyos bécsi Wien folyón: lehet rajta
  járni télen is, éjjel is. Mikor aztán meglátta maga előtt ezt az óriási
  folyamot, a budapesti Dunát egész domborúra megdagadva a torlódó
  jégzajtól, akkor kezdett el csak hüledezni.
  – Hát hogy akarunk itten keresztül menni?
  – Nagyon szépen, mondá az alporkoláb. Itt van a csónakunk. Mink is most
  jöttünk át. Két óra sem telt bele.
  Ott volt a csónak a Rudas fürdőnél, egy partvéd sarkantyú mellé kikötve,
  abban ült négy evezőlegény. A Dunán pedig harsogott a zajló jég, a fehér
  jégtáblák egymás hátára torlódtak, mikor olyan két úszó jégsziget
  egymáshoz ütődött.
  – Tessék beszállni, kérem alássan.
  Rab Rábyt nagy hirtelen betették a csónakba; erre a két biztos is
  kötelességének tartotta, utána menni s helyet foglalni a padokon.
  – Hogy megyünk mi ezen a jégen keresztül? tünődék fenhangon Plötzlich
  úr.
  – Majd meglátja az úr.
  A kormányos eloldotta a lánczot s az egyik evezős eltaszította a
  csónakot a parttól. De alig indultak meg, már jött egy irgalmatlan nagy
  jégtorlasz, mely visszaszorította azt a parthoz.
  – Luláj machen! kiáltá a kormányos a jelszót.
  A bécsi biztos semmikép sem ismerte ezt a német műszót, megtanulta
  mingyárt.
  A «Luláj machen» abból állt, hogy a hány ember volt a csónakban, az mind
  kétfelé feszített lábbal felállt, aztán egy jelszóra: hol a jobb, hol a
  bal lábára nehezkedett, mi által a hintálásba jött csónak jobbról-balról
  a saját súlya által tört magának utat a körülvevő jégtorlat között, a
  két szélével folyvást a víz szinéig lemerülve. Olyan mulatság volt ez,
  hogy az embernek a haja szálai emelgették a kalapját a fején
  borzadalmában.
  – Ebben én nem veszek részt. Nicht mitmachen! Protestálok! A császár
  nevében protestálok! rivallt a megrémült commissarius. Én rendőrbiztos
  vagyok; engem esküvésem kötelez a többek közt arra is, hogy mikor a jég
  zajlik, másokat nem engedek a Dunán átmenni. Ezt magam sem szeghetem
  meg. Én követelem, hogy vigyenek vissza bennünket a partra.
  Hát visszavitték a partra s engedték őt kiugrani a csónakból; utána a
  másik biztost is.
  – Ráby kamarás urat is szállítsák ki!
  Erre aztán nagyot nevettek a szeme közé.
  – Azt nem kell félteni! A kinek lóggni kell, az nem fullad a vízbe.
  S azzal újra betaszíták a jég közé a csónakot.
  – Ez hallatlan vakmerőség! Mi ünnepélyesen protestálunk.
  S a két rendőrbiztos rögtön elővette a kebléből a piros bőrbe kötött
  bugyellárisát s a helyszinén, a szép holdvilág és a parti lámpa világa
  mellett – protocollumot vett föl erről az esetről.
  A csónak pedig törtetett tovább a jég hátán s lehetett hallani a Luláj
  machen tempószavát: «jobbra! balra!» – néha ki is látszott az emberek
  feje a jégtorlaszok közül.
  Plötzlich úr csak azon imádkozott az úr Istenhez, vajha összezúznék az a
  csónak s odaveszne Ráby Mátyás kamarás úr, ez nagyon egyszerűsítené a
  rapportot; de biz ez nem történt meg, mert a csónak két órai munka után
  szerencsésen átvergődött a pesti partra; mikor már a révészek nem birták
  a jeget áttöretni, akkor a hajdukkal együtt kiugráltak a jégen át a
  partra, s aztán egy hosszú kötélnél fogva úgy vontatták keresztül a jég
  fölött a csónakot a benne maradt Rábyval, a porkolábbal, meg a
  kormányossal együtt. Mindennapi tréfa volt ez nekik, régi embereknek.
  Hát mikor a magyar szinészek is így jártak Budáról Pestre a német
  szinházban egy magyar előadást tartani. Tréfa dolog volt ez!
  Másnap reggel aztán valahol a nyulak szigeténél fenakadt a felső jég s
  azon alul a Duna kitisztult; a commissarius urak átcsónakázhattak Pestre
  vigan.
  Siettek a vármegyeházát megtalálni. Ott, miután egy darabig megpróbálták
  a német szóval vesszőt futni a «nix tájcs» világában, végre a második
  biztosnak, a ki eddig egy szót sem szólt, s a kit különben Habersack
  úrnak híttak, eszébe jutott, hogy ő tud valamit diákul s ettől fogva ő
  lett Cicero. A latin nyelv segélyével aztán megértették magukat, hogy
  mit keresnek. De ez még annál rosszabb volt rájuk nézve, mert akkor még
  Pontiustól Pilátushoz küldözték őket, alá s fel, előre, hátra: az volt a
  boldogabb, a ki rászedhette őket. Utoljára Plötzlich úr elővette az
  universalis nyelvet, megkente egy ácsorgó hajdúnak a markát egy lázsiás
  tallérral, azért az aztán nem csak megadta neki a kivánt feleletet,
  hanem el is vezette őt ahhoz az ajtóhoz, a melyen belül Rab Ráby be volt
  zárva. A strázsának is adtak egy tallért, s azért az megengedte, hogy a
  commissarius úr az ajtón keresztül beszélhessen a rabbal.
  – Itt van ön, Ráby úr?
  – Igenis, itt vagyok.
  – Mit csinál itt az úr?
  – Mulatom magamat a lánczaim csörgésével.
  – Önnek a kezére lánczot vertek?
  – De biz a lábamra is.
  – Ne féljen ön, mi itt vagyunk, ezt nem fogjuk eltűrni.
  – Köszönöm szépen.
  De már ez több volt, mint a mennyit egy policzáj-commissarius elviselhet
  nyugodt szívvel. Plötzlich úr nem kérdezősködött tovább, hanem a mely
  ajtó előtt legtöbb parasztkalapot látott lerakva a földön, azon
  berontott. Hát persze, hogy jó helyen járt; az volt az alispán szobája,
  a II-odiké; de a ki azonban nem volt maga jelen; mert épen a leányát
  adta férjhez, s a miatt el kellett utaznia Ugocsába; hanem szokás
  szerint Laskóy táblabiró úr suppleálta. Plötzlich úr félretaszigálta
  maga elől a parasztokat, a kiket épen benevolizáltak s odarohant a
  legnagyobb hasú, tehát legtekintélyesebb úr elé.
  «A császár nevében!»
  – Jaj! (A táblabiró úrnak nagyon gyönge szive volt, azt gondolta a két
  rendőr megjelenésekor, hogy már viszik Bécsújhelybe lenyakaztatni.)
  – Hogy merték az urak a császár parancsolatja ellenére Ráby Mátyás
  kamarás urat lánczra veretni és börtönbe záratni?
  – Rogo humillime. (Szerencsére, Laskóy úr nem igen tökéletes volt hős
  Arminius népének nyelvében.)
  – Nem tud az úr németül?
  – Igenis szolgálatjára nix tájts.
  – Muszáj az úrnak tudni. A császár elrendelte, hogy minden hivatalnok
  megtanuljon öt esztendő alatt németül. Nem tanult az úr?
  – Ik bin gelernt.
  – No ha tanult az úr, hát beszéljen, a hogy tud.
  – Zer wenig.
  – Hát mondja azt a «wenig»-et.
  Laskóy úr pedig nem vitte tovább a régi magyar-német grammaticának az
  első «gyakorlatánál»; azt elkezdte mondani:
  – Die Feder der Vögel sind mankmal weisz, mankmal gelb, mankmal roth.
  – Mást nem tud az úr?
  – De igen. A Frühlingsliedet.
   «Wak auf, wak auf du stille Natur,
   «Wak auf, wak auf, du schlummernde Flur.»
  Ezt már Plötzlich úr maga sem állhatta meg nevetés nélkül.
  Ismét ott volt szerencsére kisegítőnek a másik biztos, Habersack úr, a
  ki megmagyarázta idejöttüknek, s haragba jöttüknek az okait, a mit
  megértve, a táblabiró úr is egész indignatióba jött.
  – Ez már abusus! Ez a porkoláb impertinentiája volt! Ezt én nem
  rendeltem. Hivják ide rögtön a porkolábot.
  Janosics uram megjelent; még most is sántított attól a lövéstől, a mivel
  Villám Pista megtisztelte s nagyon megjuhászodottnak látszott.
  Laskóy úr aztán lehordta őt a biztosok előtt keményen, hogy micsoda
  infamia volt a kamarás urat lánczra veretni? Most mingyárt vegye le a
  békóit s bánjék vele rangja szerint illendően; különben ördögöt fogat
  vele.
  A porkoláb rögtön sietett a tévedést helyrehozni.
  Laskóy úr a két biztost megnyugtatá, hogy holnap mingyárt megtörténik a
  confrontatio; méltóztassék azon megjelenni s akkor azután visszavihetik
  Ráby urat békével.
  – Hisz ez nagyon derék, jámbor ember, mondá Habersack úr Plötzlich
  úrnak, mikor eltávozának.
  – Igen, mert ráijesztettem ő kelmére! Ezt nekem köszönhetni.
  Annyi policzáji ösztön azonban még is volt a két biztosban, hogy kötve
  higyjenek a komának, s még egyszer fölkeressék azt az ajtót, melyen
  belül Rab Ráby tartózkodott s megújítsák az ajtón keresztül a
  discursust.
  – Levették-e már kamarás úrról a lánczokat?
  – Levették; de majd visszaadják.
  – Holnap esik meg a confrontatio. Mink is ott leszünk.
  – De én nem leszek ott.
  A biztosok megnyugtatva távozának. Csak jőjjön az a holnap.
  Az megvirradt szépen; ők most már egész biztos helyismerettel
  compareálának az alispáni szobában a hivatalos órára, ott azonban nem
  találának egyebet egy cancellistánál, kinek az volt a hivatala, hogy egy
  hosszú szalmaszálat pipaszárakon huzogasson keresztül.
  – Hol a tekintetes úr?
  – Otthon van. Jégvermet töltet.
  – Hát mi lesz Ráby úr confrontatiójával?
  – Azt nem tudom. Tessék tőle megkérdezni.
  A biztos urak mentek egyenesen Ráby tömlöczajtajára. Útjokban találták
  Janosics uramat, a ki azzal foglalkozott, hogy egy roppant nagy
  parázszsal telt medenczébe fenyőmagot meg köményt hintett s azzal a
  folyosót befüstölte.
  – Mikor lesz Ráby úr confrontatiója? kérdezé őt Habersack úr.
  – Jaj, rogo humilime. Talán soha sem lesz. Nagy beteg a szegény. Igen
  nagy beteg.
  – Mi látni akarjuk és beszélni akarunk vele!
  – Nem lehet az. Olyan baja van, hogy nem lehet hozzá bemenni. Azért kell
  az egész folyosót kifüstölnöm.
  – De hát mi baja van?
  – Nem tudom én. Odabenn van épen a doktor úr, mingyárt kijön, az majd
  megmondja.
  Nem kellett rá soká várni; az ajtó nyilt s jött ki rajta a vármegye
  physicusa. Az egyik kezében volt egy hosszúnyelű vasserpenyő, azon égett
  hat darab franciskáner; a másik kezével meg egy zsebkendőt tartott az
  orra, szája előtt, a mi levendula-szeszszel volt itatva.
  Addig nem is állt szóba senkivel, a míg egy hajdú hirtelen oda nem hozta
  neki a mosdómedenczét, melyben tárkony-eczetes víz volt, s abban elébb
  az arczát, azután a kezeit meg nem mosta; a ruháit pedig köménymaggal
  körül nem füstöltette.
  A biztos urak rémedezve bámulták ezt a czeremoniát.
  Habersack úr megerősíté a szívét, hogy megmerje szólítani a doktort.
  – Mi baja van a patiensnek?
  A doktor nagyot lélekzett az orra elé tartott levendulaszeszes
  zsebkendőből s aztán odasúgta a biztos fülébe:
  «Pestis orientalis…»
  Hej annak se kellett több. Úgy elszaladt, Plötzlich urat is magával
  ragadva, hogy semmi patenssel vissza nem lehetett volna parancsolni. Nem
  is időztek ott tovább; hanem nyargaltak vissza Bécsbe, azzal a
  rémhírrel, hogy Ráby Mátyás beleesett a keleti pestisbe; a mivel aztán
  Rábynak az ügye egészen be lett fejezve. Mire a publicumba került a hír,
  már akkor csak arról volt szó, hogy valjon elég oltatlan meszet öntöttek
  rá, mikor eltemették?
  
  
  NEGYVENHARMADIK FEJEZET.
  (Kibenn bebizonittatic, hogi megh az XVIII-ik seculumban anno Domini iss
  tevrteennec wala chvdaac az welaagonn.)
  A mit a policzáj soha sem tudott meg, azt a baját Rab Rábynak majd
  elmondjuk nehány szóval.
  A mint a vármegyeházához megérkeztek vele éjfél után három órakor,
  daczára a késő éjjeli órának, az egész ellenséges coetus ott várt reá
  ébren; Laskóy, Petray urak és a többi; Janosics uram sem maradván el
  közülök.
  Rengeteg hahota fogadta a kamarás urat, mikor beléptették a
  telepipafüstölt alispáni kihallgató szobába.
  «Aha! Hahhó! Vivát Soroksár! Megérkezett – nagyságos úr! No hát
  kaptunk-e a császártól aranylánczot? Még aranysarkantyút se? No hát majd
  adunk mi lánczot is, sarkantyút is. Hozza elő Janosics!»
  A rézbőrű indiánok, a kik az amerikai pampasokban egy fehér embert
  kézrekerítettek, nem tehetnek túl e fölötti örömük eredeti
  kifejezéseiben ezeken a jelenlevőkön, olyan szépen adták. Rab Ráby
  búcsúzhatott már a scalpjától.
  Annyi lélekerővel bírt, hogy haszontalan protestatiókkal ne szaporítsa a
  lármát; hallgatva tűrt el mindent. Szép új magyar ruha volt rajta,
  selyem posztóból, nyuszt prémmel, arra épen ráillett a kettős láncz.
  Mindenféle ártó szerszámot elszedtek tőle, órát, pugillarist, plajbászt,
  mentéjéről levágták a vitézkötést, hogy fel ne akaszthassa rá magát s
  aztán bekisérték a hajdani börtönébe s jó éjszakát kivántak nagy
  csufondárosan.
  Megkeményítette a szivét, hogy mind ez el ne csüggeszsze. Az ember
  megszokik mindent; még azt is, hogy mikor a kenyeret a szájába akarja
  tenni, a lábát is felemelje; odalevén t. i. a lába lánczolva a kezéhez.
  No, de nem tart ez soká! Itt van a két commissarius; majd hátulköti az a
  sarkát a sok tekintetes úrnak; aztán végső esetben jön maga a császár, s
  majd akkor lesz aztán haddelhadd! Addig türelem a jelszó.
  Másnap reggel a commissarius urak ott is voltak az ajtaján, s
  beszélhetett velük. Az akkori beszélgetésből sejthette, hogy ezek nem
  fogják őtet innen kiásni.
  Harmadnap meglátogatta a megyei orvos s a porkoláb segélyével
  kegyetlenül megfüstöltette kömény- és fenyőmaggal. Azt mondta, hogy
  minden, az ország határán kívülről érkezett rabbal így kell bánni,
  mivelhogy odakinn Törökországban a keleti pestis grassál.
  Láttuk, hogy erre a füstre hogy futamodott meg a két bécsi biztos.
  Negyednap után, mikor már nem volt bécsi policzáj-commissarius a
  közelben, felvitték Ráby Mátyást a törvényszék eleibe.
  Az eddigi korábbi vallatásai a kerületi biztos elnöklete alatt mentek
  végbe, mivelhogy azok politikusok voltak. Ezúttal azonban a rendes
  megyei sedria elé állították; mivelhogy csak közönséges bűnténynyel volt
  vádolva.
  A vicefiscalis felolvasta előtte a vádlevelet, mely szerint a deliquens
  erőhatalommal és ördögi praktikával kitört a vármegye börtönéből és túl
  az ország határára szökött. Kéri őt azért huszonöt esztendei nehéz
  fogságra elitéltetni; évnegyedenkint nyilvános botütések elszenvedésével
  megsúlyosítva, s országos vásárok alkalmával a pellengérre kiköttetve,
  nyakába akasztott bűnlajstrommal.
  Ráby erre egész nyugodt lélekkel azt válaszolta, hogy «hivassa elő a
  törvényszék azt a huszonnégy martalóczot, a kik őt amaz éjjel innen
  elragadták, s a kikről az ellene intézett vádlevélben az állíttatik,
  hogy már mind kézre kerültek, s itt ülnek a vármegye börtönében.»
  Erre Laskóy elnök úr haraggal ütött az asztalra.
  – Az nem igaz! Az nincs a vádlevélben.
  – De ott van. Én magam olvastam.
  – Hogy jutottunk hozzá?
  – Maga a császár adta kezembe.
  Erre öten-hatan is elkezdtek rá kiabálni: «ez vakmerőség! ez perfidia!
  meghazudtolni a tekintetes törvényszéket!» valamennyien ütötték az
  ökleikkel a zöld asztalt.
  – Jajh, ha az urak ilyen generalmarschot dobolnak az asztalon, akkor én
  nem beszélek tovább.
  – No hát beszéljünk. Nem doboltatik többé.
  – A huszonnégy martalócz tehát nem kapható meg, a ki ellenem
  bizonyíthatna. Azonban két tanú mégis van, a kinek amaz éjszaka
  történetéről bizonyos tudomásának kell lenni. Az egyik az a strázsa, a
  ki az én börtönajtóm elé volt rendelve, a másik az, a ki a három nemes
  úr szolgálatára állíttatott az ő ajtajuk elé.
  – Ki tudja már azt, hogy melyik volt negyven hajdú közül, ezelőtt három
  hónappal, éjfél után két órakor? – förmedt rá Laskóy úr. Azt gondoljuk,
  hogy itt protocollum vezettetik e felől?
  – Én tudom jól a neveiket, hogy kik voltak! szólt Ráby csendesen. Ébren
  voltam és hallottam, mikor a várnagy felállította őket, névszerint
  felszólítva az őrjáratból, a ki az én ajtóm előtt állt, annak a neve
  «Sipos», a ki a Karcsatáji ajtaján strázsált, azé volt «Nagy». A
  porkoláb szavából értettem meg.
  Laskóy úr e szókra bosszúsan tekintett Janosics felé, s a két kezét a
  két füléig emelve, befelé fordított hüvelykújjakkal olyanforma akcziót
  csinált, a minővel az ember azt fejezi ki néma beszédben, hogy a másikat
  szentmártoni vízvezetőgépnek tartja. Mire Janosics uram csak a vállait
  mozgatta, s az öklével fenyegette Rab Rábyt.
  Mint tudjuk, a sedria tagjai közt voltak derék igazságszerető férfiak
  is. Egy azok közül felszólalt.
  – Vádlottól nem lehet megtagadni, hogy a tanúkat, a kiket kihallgattatni
  kiván, elő ne vezessék.
  – No hát hozzák be őket! mormogá Laskóy úr Janosicsnak, s a nyelvét
  mutatta neki. – Az ostoba!
  A két hajdú behozatott.
  Most aztán Ráby Mátyáson volt az elbámulás sora.
  Hisz ez az ő két kisérője; a két rácz disznókereskedő, nem is az, hanem
  pomázi földesúr: Kurovics, meg Turócsics, azaz, hogy Pityi Palkó, meg
  Rácz Miska; a kik őt egész a bécsi Burgig felkisérték, még a császár
  előtt is az oldalánál álltak, s ime ez a Sipos, az a Nagy. Az utóbbi
  személyesíté Kurovicsot.
  Most aztán csakugyan nem tudta, hogy hányadán van? Jó volt-e neki ezekre
  hivatkozni?
  Az igazságszerető aszszesszor kérdőre fogta elébb Sipost.
  – Kend volt a strázsa Rab Ráby megszökésekor az ő börtön ajtajánál?
  – Igenis, én voltam.
  – Beszélje el, hogyan történt ez eset?
  A megszólított szemre-főre tekintgetett, a kezeit dörzsölgette, mintha
  szárazon akarna megmosakodni, s aztán úgy nyögött, mint a kit a hideg
  ráz.
  – No hát, megnémult kend?
  Dehogy némult; hiszen egyre mondta: «Jézus Mária, Szent-Anna, irgalmazz
  nekem!»
  – Ne imádkozzék kend, hanem feleljen a kérdésre! Mi történt, az előtt,
  hogy Rab Ráby kitört a börtönből?
  – Jaj, kegyelmes szent atyám! De hát igazat mondjak?
  – Igen! Igen! Mindent, a hogy történt! unszolá az aszszesszor; míg
  Janosics a csomó kulcscsal a kezében fenyegette. A szegény nyavalyás azt
  sem tudta, hogy melyiknek tegyen eleget.
  – No hát megmondok mindent úgy, a hogy volt. A nemzetes várnagy úr azt
  parancsolta, hogy mink huszonnégy hajdúk öltözködjünk fel török ruhába,
  aztán nyissuk ki a tömlöczajtót, a Rab Rábyt öltöztessük fel
  ráczleánynak, aztán szöktessük meg, s kisérjük el Bécsig. A Nagynak
  pénzt is adott az útra. Azt mondta, hogy ezt az urak parancsolták.
  E szókra Rábyból kitört a diadalérzet. Láncztól csörömpölő lábával
  odadobbantott.
  – Ime, hát ez az egész cselszövény ki van derítve! Maguk az urak