Rab Ráby: Regény - 19

  pipái közül egyet. A másikat meg rádisputálta Kalabuszra, a ki tudvalevő
  oknál fogva nem akarta azt elfogadni. Azután az asztalra kitette a
  dohányos börbönczét a tekintetes úr közhasználatra, s rábízta az egész
  darab bükkfataplót Garabosra, hogy szolgáljon tűzzel, mikor szükség van
  rá. Maga is kiszeleltette a pipáját azonnal. Nem volt szabad a börtönben
  pipázni, hát azért tette.
  Aztán még egy negyedik pipát is előkeresett; szép faragott tajtékpipa
  volt pedig, azzal meg a hátat fordító Rábyt kinálta meg.
  – No kollega uram, hát maga is gyújtson rá ebből a kospallagiból!
  Ráby ekkor odafordult hozzá s megköszönte.
  – Én nem dohányzom.
  A tekintetes úr meglepetve szólt:
  – Mi a mente? hisz ez az úr Ráby Mátyás!
  Ráby a szemébe bámult a rab kollegának.
  – Honnan ismer engem az úr?
  A tekintetes úr valami furcsa hangon nevetett.
  – Hehem! Én nagyon jól ismerem az urat; de az úr nem ismer engem. Pedig
  találkoztunk egyszer.
  – Nem emlékszem rá.
  – Nem, mert másképpen voltam frizirozva. Pedig beszéltünk is egymással.
  Csakhogy más volt a hangom akkor.
  – Nem tudom elképzelni.
  – Az igaz, hogy csak három szó volt.
  – Hol?
  A tekintetes úr erre megint azt mondta, hogy «hehem!» s azzal visszament
  az asztalhoz, megtölteni a pipáját és rányomtatni az égő taplót. Addig
  találgathatta Ráby a maga enigmáját.
  Mikor aztán a tekintetes úr egy pár kedvére való füstkarikát fújt a
  levegőbe, visszament a Rábyhoz, s felülve az ablak hidjára s onnan
  lóggázva alá a lábait, az összepengetett sarkantyúkkal, mondá neki
  mosolyogva:
  – Hát nem mondták meg az úrnak, hogy kinek híjják azt a rab kollegáját,
  a ki itt a szomszéd ágyban fog aludni?
  – Nem kérdeztem.
  – Hát annak a neve – Karcsatáji Miska.
  Ráby talpra szökött. Valami keverékét érezte a dühnek és örömnek. Ez a
  szó szaladt ki a száján.
  – A Gyöngyöm Miska!
  – Dehogy az, szólt sarkantyúit összeveregetve a tekintetes úr. «Az» nem
  hagyja lépre keríteni magát. A «magam» bolondsága miatt kerültem én ide.
  Furcsa dolog az nagyon. Majd elhistorizálom egyszer, ha illendően be
  leszek kapva; de éhomra nem szeretek róla beszélni.
  Azzal, mintha egyéb baja sem volna, mint az, hogy még éhomra van,
  leszállt az ablak hidjáról, elővette a nagy bőriszákból a pálinkás
  butykost, a fehér czőkös czipóval, meg egy csoport apró kupiczával s
  minden embert megkinált vele.
  Annyira imponált annak a másik két rabtársnak, hogy az egyik elfelejtett
  imádkozni, a másik káromkodni mellette.
  De még Ráby is egészen ki volt zavarva általa magára parancsolt
  nyugalmából. – Előtte állt a legszerencsésebb vetélytárs, a kit az az
  asszony még a másik két vetélytársnál is többre becsült. A megalázott
  férfiúi büszkeség berzenkedett föl ellene. Hanem aztán megint jól esett
  a lelkének, hogy ime ezt is elérte a fátuma s ide került a börtönbe.
  Eszébe jutott, hogy egyszer épen őt akarták ez ember helyett elitélni,
  arra is visszagondolt, hogy a saját felesége maga is tudta ezt a
  cselszövényt s elősegítette; de most végre mégis rajta vesztett valamin,
  s börtönbe került. De közös börtönbe, a hol egymás szavát kellett
  hallaniok mindennap; egymás mellett aludniok. S ez még itt a börtönben
  is urat játszik s fumigálja az egész vármegyét.
  A mint délre harangoztak, a tekintetes úr megzörgette az ajtót s arra
  rohant be hanyatthomlok a szolgálatra rendelt hajdú: «mit tetszik
  parancsolni!»
  – Teríts fel.
  Arra hárman is jöttek. Tányérokat, poharakat hordtak fel, megterítettek
  négy személy számára; aztán felhordták a gazdag lakomát, a mit a
  tekintetes úr saját szakácsa főzött a számára az átellenben levő
  komlókertben.
  – No komáim üljetek hozzá!
  A két másiknak nem kellett nagy kinálás. A jó gulyáshús-illatra Garabos
  uram elfelejtette a káromkodást; nem is lett volna rá oka. Kalabusz uram
  meg az asztaláldást tartotta egészen fölöslegesnek; csak a czibereleves
  kivánja meg azt a hosszú imádságot.
  – Hát Ráby úr nem tart velünk?
  – Köszönöm. Én két órakor ebédelek.
  – Bécsiesen.
  Aztán nem kinálta tovább. Nekiült a vendégeivel együtt s becsületet
  vallott előttük minden fogás, Ráby nélkül is olyan tisztára kitakaríták
  a tálat, hogy «móres»-nek való sem maradt benne.
  Aztán bor is volt elég. S hozzá láttak.
  Csak akkor keltek fel az asztaltól, mikor már Ráby ebédjét hozták; a
  szokott czitromos becsináltat.
  Akkor aztán Karcsatáji úr leheveredett az ágyára, a két szobatárs meg
  odaült melléje s elkezdtek more patrio pipaszó mellett anekdotázni.
  Dehogy volt szó a szentek hegedűjéről! Hisz odakinn sincs jobb világ,
  mint idebenn. Garabos uram most már csak úgy fűszerképen használta az
  elbeszéléseihez a körmönfont «lánczhordtákat», Kalabusz uramnak is csak
  a nevetés közben járt rá a szája az «uram irgalmazz!»-ra.
  A nagy urat igyekezett mind a kettő megnevettetni. Ez a tányérnyalók
  kötelessége.
  Később aztán egy kicsit lefeküdtek, s jót aludtak délesti álomra a nagy
  ebéd után, a hogy uraknak dukál.
  Rábynak ez alatt volt ideje a maga sorsa fölött elgondolkozni.
  Milyen raffinirozott kiélesítése ez a börtönbüntetésnek, őt ilyen három
  emberrel egy ketreczbe zárni! A kik iránt egyenkint is ellenszenve van,
  hát még mikor összefognak.
  Karcsatájit gyülölnie és bámulnia kellett. Az ilyen embert szeretik az
  asszonyok. A ki éppen ellentéte a sentimentalismusnak. A ki fel sem
  veszi a világot; a kit semmi baj ki nem hoz úri jó kedvéből. Tud rabolni
  vakmerően s a rablottat elajándékozni gavallérosan. Ez az ember
  segíthetne az ő dolgán. Hisz ennek folytonos összeköttetése van a
  külvilággal. Ennek nem szükség a Pápis czigányt bujtatni keresztül a
  kéményen, hogy levelet küldjön valahova; egyenesen a hajdúra bízhatja s
  az elviszi. – Jobb érzése undorral utasítá el magától ezt az ötletet.
  Neki ezt az embert meg kellett vetni; a kiről azt tudta, hogy közönséges
  útonálló volt; ha úri betyárkodásból tette is, de mégis csak piszkos
  mesterség volt az; – s aztán a mi annál is több és megbocsáthatlanabb:
  egy ember, a kinek Fruzsinka azt írta: a «Tied!» Hátha a mennyország
  kapúját nyithatná meg a számára, elfogadná-e azt tőle a pokol fenekéről!
  Csak az estharangszó költögeté fel egymás után az alvó urakat. Akkor
  aztán mit csinálhattak? Elővették a kártyát s elkezdtek durnyizni. –
  Minthogy pedig pénze csak egynek volt közülök: annálfogva pénzre nem
  játszottak; hanem összefontak egy zsebkendőt jó kemény korbácsnak, s
  azzal annak, a ki benne maradt a durnyiban, a tenyerébe vertek.
  Természetes, hogy Karcsatáji Miska mind pecsenyévé verte a két
  játszótársának tenyereit, a míg a vacsora ideje eljött.
  Akkor megint dörömbözött az ajtaján. Ezúttal maga a porkoláb jelent meg
  a hivására.
  – Kérem ássan, a rab uraknak meg van tiltva vacsorálni, jelenté alássan.
  – Hát csak azt a hideg pecsenyefélét hordasd fel Janosics. Meg veres
  bort küldj fel.
  Meglett, a mit parancsolt, mivel hogy meg volt tiltva.
  Akkor aztán elkezdte a két kompanistáját itatni. Lassankint annyira
  vitte őket, hogy Kalabusz uram kezdett «teringettéket» füzni a beszédje
  közé s Garabos uram végzé a mondatait «uram irgalmazz»-zal; a min
  Karcsatáji végtelen nagyokat tudott kaczagni.
  Ez így folyt késő éjszakáig. Ráby már feküdt az ágyban, onnan nézte
  őket.
  Egyszer aztán bejött a porkoláb.
  – Jelentem alássan, az a parancsolat, hogy a rab urak ne csapjanak olyan
  nagy lármát, – a második viczispán úr oda fenn nem tud alunni.
  – Hát ha nem tud alunni, keljen fel tánczolni. Te meg ne tátogj itt,
  mint a potyka a szárazon, hanem ülj le Janosics és igyál velünk!
  Azzal a két rab úr nem volt rest, megfogták a porkolábot két kezénél
  fogva, leültették az asztalhoz negyediknek. Az eleinte szabódott, hogy
  nem illik, nem szabad – bizony megárt, nincs ő ahhoz szokva, de csak
  belediktálták a bort, attól aztán a porkoláb is megszelidült, ott ragadt
  közöttük. Utoljára elkezdtek dalolni, olyan nótafikálást csaptak, majd
  felverték vele a vármegyeházát, a porkoláb hangja hallatszott ki a
  devernyából legjobban. Az alispán csakugyan tánczolhatott oda fenn az
  emeleten, ha kedve tartotta.
  A bor csodákat mivelt; vége felé Garabos uram kezdett imádkozni,
  keservesen zokogva bünbánatában, mig Kalabusz uram a gyáva mivoltát
  szidta az ilyen mihaszna kákompille embernek s úgy szórta maga körül a
  «tüzes istennyilát», mint egy Jupiter; a mitől a tekintetes úrnak olyan
  tréfás kedve kerekedett, hogy minden kezeügyébe akadó tányért, poharat a
  földhöz vagdalt.
  A két ellenlábas szobatárs következetesen összeveszett. Garabos azért,
  hogy Kalabusz mért káromkodik? Kalabusz meg azért, hogy Garabos mért
  imádkozik? az lett belőle, hogy ölre kaptak, dulakodtak, az asztalt
  felfordították; Karcsatáji nevetve uszogatta őket, mint két marakodó
  szelindeket: «Ksz, ksz, csipd meg, fogd meg. Ne hagyd magad! Húzd le!
  Ksz, ksz!» utoljára belevágták egymást valamelyik ágyba, annak a feneke
  leszakadt alattuk, ott aztán hogyan, hogyan nem? elaludtak.
  Csak a porkoláb volt még talpon; de az is úgy nyakban volt már, hogy
  mindenképen össze akart csókolózni a tekintetes rab úrral, a ki nem
  győzte őt magától eltámogatni; Janosics uram bornedves bajusza esküvel
  bizonyítá, hogy örök barátságot fog kötni kedves czimborájával mind a
  sírig – mind az akasztófáig! utoljára Karcsatájinak úgy kellett őt
  nyakánál fogva kilökni az ajtón s belülről zárni be magára a tömlöcz
  ajtót, hogy vissza ne jöhessen.
  Ilyen volt az első napi búsulása a tekintetes úrnak a vármegye
  tömlöczében. A többi se lesz különb!
  
  
  HARMINCZKETTEDIK FEJEZET.
  A mint a börtönben magára maradt Karcsatáji, legelébb is kinyitotta az
  ablakokat, hogy a nagy dohányfüst kimenjen, aztán megint pipára
  gyújtott. Mert az a füst, a mit az ember maga csinál, nem kellemetlen;
  csak a másé az.
  – Alszik-e már, Ráby úr? kérdezé ágyszomszédjától.
  – Naiv kérdés – e gyönyörű quartett után!
  – No ha nem alszik, hát akkor épen a legjobb alkalom lesz, elbeszélgetni
  egyről-másról, a mi megtörtént ebben a tarka világban. A másik két
  atyafi alszik már, mint a juhászbunda. Tudniillik, hogy nincs szükségem
  tanúkra, ahhoz, a mit Ráby úrnak akarok mesélni.
  – Hallgatom. Nem vagyok álmos.
  – Még kevésbbé lesz az, ha végig hallgatja. Két patiensnek jól esik, ha
  egymásnak a baját elmondhatja. Mi pedig egy bajban szenvedünk mind a
  ketten; csakhogy az úr még a könnyebb beteg, mert az urat még csak a
  hideg leli tőle; de én már az «orommal is túrom a földet», mint a Csonka
  Laczi hajdúja bizonyítá az uráról. Velem járatta még csak meg igazán az
  a veszedelmes szép asszony. Kettőnk közül én átkozom azt most jobban.
  – Én nem átkozom őt.
  – No akkor hát az úr porczellán ember. De én csak olyan Ádám agyagjából
  készült ficzkó vagyok. Hadd kezdjem legelébb is ott ezt a történetet,
  hogy miért lettem én Gyöngyöm Miska? Hiszen magamnak annyi birtokom van,
  hogy ha nem engedném minden embernek, hogy engem lopjon, hát nem tudnám
  a jövedelmét hogyan elpusztítani. Ennek is ez a két fekete szem volt az
  oka. A bizony. Tudtam én azt, hogy más is bolondul utána. Legnagyobb
  szálka volt a szememben ez a Petray szolgabíró. Átkozott szép ficzkó. De
  hát az teszi meg, hogy ő azt a viseletet hordja, a miben az őseink
  ragyogtak, minket meg ahhoz a czopfos módihoz szoktattak; nekem se
  tetszenék, ha asszony volnék, az olyan férfi, a kinek ki van toldva a
  feje hátul egy kis kutyafarkkal. Ne vegye rossz néven Ráby úr. Sokat
  tesz az asszonyoknál a külső figura. Aztán meg mikor perorálni kell,
  akkor nincs olyan hős Pest vármegyében, mint a Petray sógor, mikor
  rágyujt a dikczióra, azt hinné az ember, hogy most mindjárt levágja a
  németet az utolsó szálig; pedig hát csak egy akkora katona keresse, mint
  a kis ujjam, hát lefekszik az ágyba s fedőt melegíttet a gyomrára.
  – Tudom.
  – Hanem azért úgy megüli azt az orácziót, mint én a nyerges lovamat.
  Aztán az a furcsa, hogy az asszonyok, a kik különben nem szeretik, ha
  sokat deklamálnak nekik, mikor egyszer valaki abban a phrasisőrölő
  száraz malomban, a congregatión, előáll egy pattogó oráczióval, hát
  egészen belebolondulnak érte. A szép feketeszemű tündér, a kinek együtt
  udvaroltunk, egyre azzal szekirozott, hogy milyen derék, bátor ember az
  a Petray; hogy az milyen hatalmasan vissza tud vagdalni a császárnak a
  megyegyűlésen, csak úgy zeng a viváttól az egész szála! Könnyű
  visszavagdalni a császárnak, mondék én, mikor az harmincz mértföldnyire
  van innen, s soha sem hallja meg, a mit Petray uram beszél; aztán a ki a
  teremben van, mind vele egy véleményen van; egynek se tetszik a pátens.
  Az orátor előre tudhatja, hogy a mit mondani fog, mindenre vivátozni
  fognak. Oda nem kell kurázsi. De tegye meg valaki azt, a mit én teszek,
  hogy szólaljon fel ellenkező értelemben. Mondja meg a renitens uraknak,
  hogy bizony nem vagytok jobbak a Deákné vásznánál, magatok felé hajlik a
  kezetek, mint a kuruti szenteknek, megérdemlitek, hogy kifordítson a
  bőrötökből a fölséges német!
  – S ön ezt el merte mondani! szólt Ráby s most már félkönyökére dűlt az
  ágyában.
  – Hát a tündér is azt kérdezte tőlem. No Karcsatáji, ha maga ezt el
  merné mondani a congregatión, hát akkor magát tartanám a legbátrabb
  embernek a vármegyében. Elmondom én! Nem is kellett nekem iródeák, hogy
  a dikcziómat elkészítse. Nem kell nekem oda nyereg. Megülöm én a szilaj
  csikót szőrén is. A szép tündér egy pompás dohányzacskót stikkolt annak
  a jutalmára, a ki a jövő gyülés alkalmával legvitézebb hős lesz. Én
  fogadtam, hogy az leszek; viz mentében úszni gyerek dolog; de víz
  ellenében, az a legény! Meg is tettem én azt; ott ragyogott az a két
  szép fekete szem akkor is a karzaton, egészen bevilágítá a szálát, mikor
  bejött, mintha két lámpást gyújtottak volna meg. Előttem beszélt Petray,
  a pátens ellen, szokás szerint; régi pattogó phrasisok. Szinte tudta
  már, hol kell pausát tartani, hogy a nemes galleria közbevivátozhasson.
  – No megálljatok! Majd ha én rákezdem! Akkor lesz itt furcsa ordítás
  mindjárt. Készen voltam rá, hogy a mint én elkezdek oppozicziót csinálni
  az egész vármegyével szemben, milyen ónodi gyűlés lesz itt egyszeribe!
  Azt a scénát nézze meg aztán a szép istenasszony, mikor minden ember
  felpaprikázva ugrál fel helyéről s tüzet, lángot, patkószegeket okádik
  ellenem. Én pedig állok valamennyivel szemközt, s százfontos
  gorombaságokat hajigálok jobbra-balra, s azzal a stukatur-repedeztető
  hangommal túlkiabálom az egész czétust! Az lesz az igazi hajczihő! De
  hát egészen máskép történt ám, mint ahogy én kiszámítottam. A mint
  elkezdtem beszélni s odavetettem egy ötvenfontos goromba igazságot a
  gyülés szeme közé, a helyett, hogy mind rám förmedtek volna,
  ellenkezőleg, egyszerre olyan csendesség lett, hogy az órám ketyegését a
  zsebemben meg lehetett hallanom. S aztán nem hogy felugráltak volna, s
  az ökleikkel, meg a kivont kardjaikkal hadonáztak volna a fejem körül, a
  mire készen voltam, hanem bámulva nézett rám minden ember, s láttam igen
  sok ábrázaton, hogy nagyon tetszik az, a mit elkezdtem; várják, hogy
  folytassam.
  Ráby most már egészen felült az ágyában.
  – Jó lett volna, ha akkor ott lett volna Ráby úr, hogy súgta volna, mit
  mondjak? De engem ez a nem várt csendesség confundált. Az ötvenfontos
  igazság után következni kellett volna a százmázsás argumentumoknak.
  Hanem azokat én nem hoztam magammal. És csak mosdatni jöttem ide, de nem
  törülgetni is. Hogy ellent nem mondott senki, kijöttem a contextusból;
  vettem észre, hogy nagyon magasan kezdtem, mint a somogyi gyerek a
  zsoltárt, s mikor feltekintettem a karzatra, tizenkét Fruzsinka
  kisasszonyt láttam magam előtt, a ki tizenkét legyezővel hajtja rám a
  szelet. Elkezdtem okosan beszélni; – az meg olyan, mint mikor a
  szabólegény lóra ül; tudtam, hogy visz valahová az a ló; de hogy hová,
  azt ő tudja. Egyszer aztán a veritékhullatás közepett belekiáltja a
  beszédembe az a vén pókhasú táblabiró, a Laskóy, ezt a szót: «jaj
  Gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te ahhoz!» S erre, mintha egy puskaporos
  akna sülne el alattam, felrobban az óriási kaczagás köröskörül az egész
  teremben. Én azonban csak azt az egy nevető arczot láttam a karzaton,
  melyet nem is igen igyekezett az a nagy festett legyező kegyelmesen
  eltakarni. – De a kit ledobott a ló, nem igyekezik olyan sunyimódra
  elkotródni, bukása theátrumából, mint a hogy én ez összemorzsoló
  röhejzápor közül kimenekülni igyekeztem. Még az a zsiros dolmányu
  áporkai nemes is a szemembe kaczagott. – Aztán délben a többi urakkal
  együtt a főispánhoz voltam ebédre híva. Tettem magamat, mintha fel sem
  venném az egész casust: compareáltam. De több mérget ettem én ottan,
  mint czukerpakerájt. Minden ember azzal szólított meg, hogy «Gyöngyöm
  Miska!» s ebéd után, mikor a pipázóba átmentünk, a Petray odajött
  hozzám, s megkinált a dohányával. Ráismertem a gyöngyös dohányzacskóra.
  Ekkor jött az a furcsa gondolatom, hogy «no hát, ha én Gyöngyöm lettem,
  hát legyen ez is az én gyöngyöm!» Nem kellett hozzá nagy tudomány;
  összeszedtem öt-hat korhely czimborát, nem kellett nekik nagy biztatás,
  lovat, fegyvert adtam nekik; az ábrázatomat valóságos futó betyár
  frizurával úgy elváltoztattam, hogy senki rám nem ismert. Mikor aztán a
  Petray szolgabiró a sedriák végeztével hazafelé utazott volna, egy kis
  kerek erdő mellett útját álltuk, a czimboráim elszedték tőle az óráját,
  erszényét, én magam a gyöngyös dohányzacskóját. Ez volt az első
  herculesi facinusom. – A következését kitalálhatja Ráby úr. A
  Karcsatályi Miska, meg a Gyöngyöm Miska két különböző személy. Az egyik
  elől elfutnak az asszonyok, a másiknak meg utána futnak. Futottak biz én
  utánam a férfiak is, s én gyönyörüségemet találtam mind a kettőben.
  Furcsa élet az a betyárélet! Hanem hát egyszer megunja az ember.
  Jóllakik vele. Aztán a szép leány is férjhez ment, kapott egy derék, jó,
  jámbor férjet s azt mondják, hogy igen jó asszony lett belőle. Hát hisz,
  a betyárbul lesz a legjobb pandur. Nem az én hibám, ha elromlott a
  dolog. Ez ugyan úgy hangzik, mintha én most mentegetném magamat. Van
  eszemben? Hanem azért mondom ezt el, mert nekem van az úrra nagyobb
  panaszom, nem az úrnak én rám. Én szeretném azt jobban, ha az úr most a
  helyett, hogy a génzengúz szentendrei parasztok kedveért itten ül, ülne
  inkább a visegrádi tiszttartói lakban, s Fruzsinka tensasszony ott
  köpültetné a vajat s melleztetné a libákat. Mert a fészke üresen maradt,
  az én nyakamba szakadt a nagyobbik veszedelem. Az asszonyság, mint tudni
  méltóztatik, Petray szolgabiró úr védszárnyai alá menekült. A mint
  azonban azt a fatális levelét, a mit hozzám írt, elfogták, minek
  következtében aztán Lievenkop és Ráby úr engem párbajra kihivott, annál
  az emlékezetes találkozónál a zsámbéki ócska templom mellett, hát ennek
  az lett a vége, hogy Petray, megtudva az egész casust, e miatt keserves
  szemrehányásokat tett a hozzá menekült bájos védencznek; úgy, hogy mint
  hallom, e naptól fogva úgy éltek egymással, mint férj és feleség, minden
  nap összeverekedvén. Néha Petray három nap sem mehetett ki a szobából,
  úgy össze volt karmolva a pofája. Utoljára is a menyecske unta meg
  ezeket a mézes heteket s egy szép napon búcsút vett a kapufélfától s ott
  termett nálam.
  Ráby mérgesen vágta vissza magát az ágyába s a fal felé fordult.
  – Soh’ se tessék hátat fordítani olyan nagyon! Bucolicus poéma lesz
  ebből, nem fescennina. Én már akkor felhagytam mindenféle Gyöngyöm
  Miskasággal. Kibuzogtam a régi haragot a vármegye ellen; hozzá fogtam a
  gazdaságom rendbeszedéséhez, a czimboráknak kiadtam a rendeletet, hogy
  többet ne járogassanak hozzám; ha kell nekik valami, hát izenjenek be,
  kiküldöm az erdőre; de én többet velük Gyöngyöm Miska nem leszek; mert
  én meg akarok házasodni. A szomszéd torbágyi grófnak volt egy
  gyönyörűséges comtesse, a vagyon a fiágé, a leányok csak kiházasítást
  kapnak, azért földesúrnak is odaadják. Ugyanannak pedig a Csajtay Gazsi
  barátom is udvarolt, s azt mondták, hogy tetszett is a fiú Eulália
  grófnőnek. Egygyel több ok, hogy elvegyem. A szülőkkel már rendben
  voltam; az esküvőre ki volt tűzve a határidő, akkor áld meg az Isten
  azzal a nagy szerencsével, hogy a szökevény szép menyecske hozzám
  menekül. – Ezt nevezem fölösleges áldásnak! – Nem csuklott az úr abban
  az időben? – Ej, de sokat szidtam magamban! – Nem akarok én a X-ik
  parancsolat ellen véteni. Nem kivánom én a felebarátom feleségét –
  mostan! tartotta volna kalitkában, ha elvette. – Ej, de nagy bajt
  csinált nekem az odajövetelével. Én mindjárt az első órában igyekeztem
  vele megértetni, hogy egész szolid ember lett belőlem. Láthatja,
  templomot építtetek a falumban. Megbántam bűneimet, bőjtölök, vezeklek.
  Nem játszom többet a Gyöngyöm Miskát, a bandát is feloszlattam. Csakhogy
  hát az van benne, hogy a milyen könnyű az asszonyfélét elbolondítani,
  mikor elcsábítjuk, épen olyan nehéz elámítani, mikor le akarjuk rázni a
  nyakunkról. Gyanút fogott. Ha én császár volnék, a politzájt,
  perzekutorságot mind asszonyokra biznám. Megtette, hogy a leveleimet is
  elfogdosta. Kegyelmes szent Isten! az volt aztán a tatárjárás, a mit
  velem elkövetett. Azt gondoltam, hogy szélylyel tép. Aztán boszút
  esküdött és ott hagyott. Azt gondoltam, hogy már most észre tér s
  visszamegy az urához és kibékül vele.
  Ráby a fogait csikorgatta.
  – Tudom, hogy nem ment. Dehogy tért észre. Most kezdett el még csak
  igazán öregében bolondokat csinálni. Nem tudom én, ki lehet az a Villám
  Pista? Nem hallotta az úr hírét?
  – Ugyan hol hallottam volna? hiszen tíz hétig betegen feküdtem, mint egy
  darab fa.
  – Magam is csak annyit tudok, hogy az az én helyettesem. Mindenféle
  tekintetben. Annak a bandának a vezére, a mit én elcsaptam magamtól.
  Átkozott vakmerő ficzkó.
  Azt kell hinnem, hogy ezzel kötötte magát össze a szép asszony. Van okom
  erre a hitre, mert egyszer csak az történik, hogy a mint az én kis
  menyasszonyom, a torbágyi comtesse az apjával együtt hozzám jönne
  háztűznézőbe, az erdőn körülfogják Villám Pista legényei; maga is ott
  volt a vezér; a grófot becsukják egy csőszházba s ott tartják három
  napig sült szalonnán; a comtessett meg elviszik szépen az én
  vetélytársamhoz, a Csajtay Gazsihoz, s férjhez adják hozzá, velem már
  csak levélben tudatják, hogy a menyasszonyom Csajtay Gazsiné lett.
  Ráby Mátyás a paplan alatt elkezdett kaczagni, mintha az ördögök
  csiklandozták volna a talpát. Jól esett neki, hogy egyszer valahára mást
  is bolonddá tettek már. Hogy utólérte a bűne az átkozott vetélytársat!
  Még Gyöngyöm Miskának sem elég lenni. Még ő fölötte is van villám, ha
  nem is az égben, legalább az erdőben. Hahaha!
  – Bizony Isten, van oka az úrnak kaczagni, szólt Karcsatáji, eloltva a
  csonkig leégett gyertyát, s levetve magát az ágyába. Aztán tovább
  beszélgetett a sötétben. – Ez a két szép fekete szem az én életemet is
  mind kiforgatta a sarkából. Nem volt elég, hogy Gyöngyöm Miskát csinált
  belőlem, még ide is behozott. Így kaczagott rajtam az egész vármegye, de
  még igyebben! S az ilyen kaczagás megőrjíti az embert. Másodszor kellett
  megérnem. Az első kaczagás, a mivel a vármegyeházában elvadítottak, még
  csak az emberiség ellen lázított fel; de ez a második már az istenség
  ellen. – A Villám Pistán nem állhattam boszút. Hol keressem én azt? Az
  bizonyosan tolvajnév, mint a Gyöngyöm Miska, s kétféle alakot tart, a
  miben az erdőn, meg a városban mutogatja magát. Az erdőn sem kereshetem
  fel; mert a banda már az övé; ő lövet meg engem, ha rátörök, s még
  megszolgálja a fejemre kitett ezer aranyat, ha a keze ügyébe kerülök. –
  Olyan boszúra gondoltam hát, a mi a nevetőket megint az én részemre
  hajtsa. – Volt a portámon egy jókedvű barát, valamikor karmelita; de
  hogy a császár kitette a kámzsáját a klastromából, hát csak úgy éldegélt
  nálam, «Deo gratias»-ból, Igen fain czimbora volt, minden bolondot
  lehetett vele csinálni. Frater Paphnutius volt a neve. Hát én azt a
  tréfát gondoltam ki, hogy egy napon nagy lakodalomra hivtam össze a
  vidéki czimboraságot. Senki sem tudta, hogy ki lesz az összeesketendő
  pár, csak annyi volt kihiresztelve, hogy a Gazsi, meg az Eulalia kelnek
  egybe. Van én nékem ilyen név nélküli cselédem elég, a ki csak akkor kap
  nevet, mikor familia lesz belőle. Frater Paphnutius lesz az eskető pap.
  Ez maga sem sejtette a tréfát. Csak akkor tudta, mikor előtte állt az
  összeadandó pár, a legszebb pej ménló, meg sárga kancza a ménesemből,
  vőlegénynek, menyasszonynak felkoszorúzva. Ez a Gazsi, ez az Eulalia! –
  A barát megijedt, el akart szaladni. – – Debacchált hogy ez
  szentségtörés lesz. De én azzal fenyegettem, hogy a vízbe dobatom, s
  szörnyen félt a viztől, akár pohárban volt az, akár mosdótálban. Egy kis
  crapulája is volt – még tegnapról. Nolens volens rájuk adta az áldást
  egész czeremóniával. Ez a tréfa tökéletesen sikerült. A kapott tromfra
  az egész torbágyi grófi családnak az új vővel együtt ki kellett
  vándorolni az országból, itt nem volt maradásuk többé; hanem héj
  megütöttem én is a bokámat – híresen! Az érsek nem vette tréfára a
  dolgot. Sacrilégiumért perbe idéztetett, s a kit hét vármegye pandúrja
  el nem tudott fogni, a maga bolondsága úgy lépre kerített, hogy most itt
  búsulhatok két esztendeig, a mit rám diktált a királyi tábla, s héj, de
  sok fejkötőt vehetnék annak az árán, a mibe az került, hogy a vasat
  elengedjék.
  E szóknál kifújta az öblös pipából a fenéken maradt izzó
  dohánysziporkát, a mi a sötétben valami ördögi világítást adott az
  arczának.
  – Már most hát mondja meg az úr, Ráby uram, hogy kettőnk közül
  melyikünknek van nagyobb oka a másikat czifrára eláldani?
  Nem várta meg a választ hanem rákezdte rögtön. Tízperczig félbeszakítás
  nélkül tudott körmönfont kanyarú mondatokat eregetni a szájából. Mikor
  elvégezte, a fal felé fordult s rögtön elkezdett horkolni.
  Ráby Mátyás pedig végig gondolt a mondottakon; elkisérve azt a csábító
  alakot mindenféle kalandos viszontagságai közé. Álmában folytatta ez
  őrült jeleneteket tovább. S mikor felébredt, nem tudta, hogy mi volt
  belőle az álom, mi volt a való?
  
  
  HARMINCZHARMADIK FEJEZET.
  (Folytataassa ees variatiója az wizontagsaagocnac.)
  Ráby Mátyás hat hetet töltött már a börtönben, s az alatt módjában volt
  összehasonlításokat tenni, hogy a scolopendrumok és a patkányok-e a
  kellemetlenebb lakótársak egy tömlöczben, vagy az ilyen három szobatárs?
  Éjszaka soha sem alhatott el addig, a mig azok el nem dülöngéltek, mert
  csillagot rugattak vele, a mi abból áll, hogy az alvó szobatársnak a
  lábai ujjai közzé papirost csiptetnek, s azt meggyújtják.
  Ez alatt még csak azt sem kérdezték tőle, hogy meddig szándékozik itt
  maradni? Minden nap kétszer, délelőtt, délután, levezették sétálni a
  vármegyeház udvarára, a hol minden protestatiója daczára, folyvást egy
  hajdú kisérte kivont karddal.
  Lehetetlen volt a császárhoz irnia tömlöczéből. A rablógyilkosok között
  megtehette azt, azokban volt charakter, hogy a rabtársukat el ne
  árulják, még inkább kezére adtak mindent; de ettől a három szobatárstól
  félnie kellett. Ezek bizonyosan elárulták volna. Aztán nem ment ki a
  fejéből, a mit a helytartósági elnök mondott, hogy fogságát a császár
  közbenjárása csak rosszabbá teszi, ha pedig nyugodtan várja be ügyének
  lefolyását s védi magát az ország törvényei szerint, akkor türhető
  állapota lehet.
  Hiszen védte volna is már magát, csak vádolták volna; de azzal még
  mindig késtek. Tudhatta eleve, hogy három bűnnel vádolhatják; az egyik
  «calumniator consiliariorum» (a tanácsosok rágalmazója), – ennek
  büntetése fejvétel; – a másik a «portator causarum» (a peres ügyeknek az
  országon kivül hordója); ezé csak fogság. Az első bebizonyítható az ő
  elfogott levelei által, a mikben a főhivatalnokok ellen igen súlyos
  vádakat emelt a császár előtt. Hanem a halálos itéletnek elébb a császár
  elé kell kerülni helybenhagyás végett, s előre látható, hogy ha az
  uralkodó azt fogja olvasni, hogy az ő, épen e vizsgálat végett kiküldött
  meghatalmazottját azért, mert megbizatásában hiven eljárt, le akarják
  nyakazni, ehhez beleegyezését nem adja; de még talán meg is haragszik. A
  második vétke is bebizonyítható; de azért legfeljebb fogságot kaphat, s
  ha azt leülte, kiszabadul. Keresni kellett tehát az alapot a harmadikra.
  Ez volna a «nobilis cum rusticis tumultuans.» (A parasztokkal együtt
  zavargó nemes.) Ehhez azonban elébb adatokat kell gyüjteni.