Rab Ráby: Regény - 16

  Hát azt nem elhiszi, hogy a garaboncziás diák hozza a jégesőt? most te
  vagy a garaboncziás diák. Majd meglátod, hogy megváltozott azóta
  Szent-Endre, mióta itt jártál. Egy jó embered sincs benne.
  – Hát az izbeghiek?
  – Úgy-e? A szegény izbeghiek. No azokat, az igaz, hogy nem lehetett
  tőled eltéríteni. Úgy álltak melletted, mind a Sion hegye; s nem vették
  be a gebulát[32]. Hanem azokkal meg tudod, hogy mit találtak ki.
  Negyednapja, épen takarodás idején kiadták nekik a parancsot, hogy el
  kell menniök a pomázi útat csinálni robotba. Az aratás, betakarítás
  ideje alatt a jobbágyot kizavarni a legnagyobb kegyetlenség, mert jőjjön
  egy eső, s az egész termése ott vész a kepében. Az izbeghiek közül több
  gazda ellene szegült a parancsolatnak s a kényszeríteni akaró
  drabantokat kisbiró urammal együtt egy kicsit meg is ütlegelte. Akkor
  aztán katonaságot hoztak ellenük; az erőhatalommal ellenállókat
  befogták, felkisérték Pestre; a többieket pedig felczitálták tanúknak s
  ott tartják, a míg a biróválasztásnak vége leszen. Ilyenformán a te
  izbeghi híveid ezuttal neked segítségedre nem lesznek. A többi pedig
  mind ellened van bőszülve. Azért azt a jó tanácsod adom neked, hogy te
  most addig a városba be ne menj, a képes feledet megmutogatni, a míg a
  katonaság meg nem érkezik, hanem csavarogd el az időt itt velem a mezőn
  s segíts nekem nyulat lőni. Ámbár tudom, hogy hiába adom neked a jó
  tanácsot, mert te, mint Almanzor Kalifának a fia, csak azért is azt
  fogod tenni, a mit megmondtak, hogy ne tégy.
  Nagyon jól mondta az öreg. Más emberi teremtés a vett felvilágosítás
  után ott ragadt volna az útban; Ráby Mátyásnak a csizmái meg épen erre
  dühödtek meg; olyan vihetnékjük volt a gazdájuk lábait.
  – Dehogy nem megyek. Inkább most már sietnem kell közéjük, hogy hamarább
  beszélhessek velük, mint az urak megérkeznek. Isten áldja meg bátyám!
  Láttam én már karón varjút!
  – De nem ettél belőle! (Ennek is azt felelték vissza.) No hát eredj! De
  csak aztán visszajőjj.
  Ráby sietett a szekeréhez vissza s jó borravalót igért a forspontosának,
  ha jóval megelőzi azokat a távolban csillámló rézsisakokat.
  Nem is volt hiányosság a hajtásban. Ráby Mátyás elég idején megérkezett
  a házához. Nem volt szükség kaput nyitnia. Ki volt az döntve
  kapubálványostul együtt. A házáról még a vas ablaktáblákat is lelopták a
  távolléte alatt, a konyhaajtója is tárva nyitva volt, s a konyhája
  polczán fecskefészkek voltak rakva. Ezuttal csak a fecskék, meg a
  verebek occupálták el a tanyáját.
  Nem sokat időzött a szomorú helyen. Sietett a piaczra. Oda volt ma
  reggelre parancsolva a népség tanács-választásra.
  De már útközben mindenütt gyanus symptomákkal találkozott. Tóth Pál, a
  szűcs, Sánta Gábor, a csizmadia, Zöld Mihály, a takács, a kik ezuttal a
  hajdan saját házaik kapujában ácsorogtak, a mint őt meglátták,
  behuzódtak a házba. Egy pár szemközt jövő ismerős átment előle a túlsó
  oldalára az utczának, s úgy tett, mintha soha sem látta volna. A
  piaczon, a tanácsház előtt, már nagy néptömeg volt, a tanácsház kapuja
  fölé ki volt tűzve a kardot tartó kéz. (Az uradalom pallosjoggal birt.)
  Mingyárt a legelső csoportban megismerte Ráby a maga embereit. Ezek azok
  az ő hívei, a kik annyit jártak hozzá, szivére kötni a szegény kizsarolt
  nép ezer panaszait. Itt van ni ez a kék ködmen, a mire a zöldfoltok
  vannak varrva fehér czérnával, akkora öltésekkel, mint mikor a pipiske
  fut végig a havon: ez volt a nép szája, igazi Demosthenes. Máskor, mikor
  meglátták, messziről levették a kalapjaikat, s alig győzte kezeit őrizni
  tőlük, hogy össze ne csókolják. Most azonban senkinek sem jut eszébe
  kalapot emelni előtte. De még csak útat sem nyitnak előtte, s mikor
  megszólítja őket nyájasan: «édes felebarátim!» elkezdenek morogni s
  egymásnak a szűrét rángatják. Ő annak a vezér kolomposnak a kezét
  nyújtja, az meg az öklét mutatja neki vissza helyette; ő magyarul szól
  hozzá s az ráczul felel neki vissza. Senki sem ért többé magyarul; ezek
  csak ráczul tudnak már, a magyart meg nem értik. Beszélhet nekik. Szóhoz
  sem hagyják jutni, belekiabálnak a szavába, s lármás szavaikat fenyegető
  mozdulatokkal kisérik. Rettenetes érzés! Mikor az ember ugyan azt az
  ágról szakadt folthátánfoltot látja maga ellen támadni, a kiért küzdött,
  szenvedett, a kit nyomorúságából ki akart ragadni; s látja azt dühödten
  hadonázni az orra alatt és hallja annak a szidalmait, a ki a ruhája
  szélét csókolta tegnapelőtt; s aztán mikor annak semmit sem vétett, csak
  a javára törekedett; mikor valósággal szerette azt a népet!
  Igaza volt a nagybátyjának: a nép egészen fel volt fordítva, elhitették
  vele, hogy Ráby Mátyás eladta a városukat a császárnak. S hogy semmi se
  hiányozzék az «ecce homo» jelenetből, még azt is meg kellett látnia,
  hogy üvölt «hozsánnát» a nép Barabásnak. Kracskó nótárius a tulsó
  oldalon érkezvén, csakhogy a rongyos mentéiket nem terítik elejbe a jó
  emberek. Ez az ő jóltevőjük; a nép megszabadítója a fenyegető
  veszedelemből.
  Ráby Mátyás még aligha keményebb tapasztalatokat is nem szerzett volna,
  ha oda nem érkezik Avakumovics uram, aki aztán karja alá öltve kezét,
  félrevonta őt a néptömeg közül, s felvilágosítá, hogy itt most nem jó
  lesz beszélni; jobb lesz hazamenni a házához, s ott bevárni, míg a
  commissió összeül s hivatni fogják a tanácsházhoz. Ott aztán majd
  megteheti, a mi kezébe adatott. Hisz ők is ott lesznek mind a négyen, a
  kik bizonyságot tesznek.
  Ráby haza hagyta magát kisérni. Mást úgy sem tehetett. Ott aztán az üres
  szobában volt ideje alá s fel sétálni és gondolkodni a világ állapotján.
  Egyszer a nagy járás-kelésben megpillant valamit a földön. Egy fületlen
  gombot. Egy kis rézgomb volt oda szorulva két padlódeszka hasadéka közé.
  Fölvette. Emlékezett rá. Fruzsinka ruhájáról szakadt le egyszer ez a
  gomb. Azt is tudja, minő alkalommal? Mikor itt sirt előtte az asszony; s
  aztán a nyakába borult, úgy marasztalta, hogy ne menjen ezért a
  háladatlan népért magát, feleségét, családi boldogságát feláldozni!
  Milyen édes volt ez asszony ölelése! Akkor, ha kérésére hajol, talán jó
  asszony lett volna; megmaradt volna hűségesnek; boldogság termett volna
  a nyomában; az övé lett volna testével, lelkével, minden szépségével,
  minden jóságával. Most pedig maradt belőle az a letört fülü gomb. És az
  édes nép azt kiáltja rá: «feszítsd meg! Nekünk Barrabás kell!»
  S még sem kiált fel: «muljék el tőlem ez a keserű pohár!»
  Kihajítja a fületlen gombot az ablakon: ez se legyen hát.
  Jön a katonaság. Végig vonul az ablaka alatt. Azután jön a commissió. Ő
  félrehúzza magát, hogy ne lássa, mikor Lievenkopp, meg Petray benéznek
  az ablakán, s tán mosolyognak is.
  Azután elcsendesül az utcza s kezdődik valami határozatlan lárma; a
  piaczon összegyült nép zaja, a mi a távolról hallgatóra olyan izgatólag
  hat. A perczek örökkévalóságnak tetszenek.
  Egyszer aztán lódobaj közelít; hat dragonyos kiséretében jön a kisbiró
  Rábyt meghívni a tanácsházhoz.
  – Megválasztották ám biró uramat, nótárius uramat, esküdt uraimékat mind
  újra! Ezzel a szóval köszönt be hozzá a kisbiró.
  Ráby haragba jön a miatt, hogy minek küldtek érte katona-kiséretet. Ő
  fegyveres kisérettel nem megy végig az utczán. A kisbirónak vissza kell
  szaladni a hadnagyhoz, hogy parancsolja vissza a pikétet.
  – Oda találok én magam is s nem félek senkitől!
  S ezzel rendbe szedve az okiratait, elindult egyedül a városháza felé.
  Nyugodt magatartása imponált a népnek. A tömeg ezuttal szótlanul utat
  nyitott előtte. Különben a piacz közepén felállított dragonyosok karélya
  is respectust tartott ezuttal.
  Ráby Mátyás belépett a tanácsterembe. Irtóztató hőség volt odabenn. A
  sűrű opalizáló gőzből úgy tüntek elő az egyes alakok, mint a tengeri
  csodák a viz fenekéről. A terem tömve dugva, s minden arcz rákká főve az
  emberi hőségtől, s azonfölül fölhevítve mindenféle emberi rossz
  indulatoktól. S ezek az indulatok mind Ráby számára vannak felforralva.
  Láthatja az arczkifejezésekből jól. Közönyös arczot csak kettőt talál,
  az elnöklő districtualis commissáriusét, és Lievenkoppét. De ott vannak
  aztán Laskóy táblabiró, Petray szolgabiró és Zabváry præfectus, a kikről
  tudja, hogy egy kanál vizben elvesztenék. Mikor Ráby ebbe a
  Zsidrák-Mizsák-Abednégó kemenczéjébe beesik, az ájulás környékezi.
  De a lelki erő feltartja a roskatag testet.
  Legelső dolga, ünnepélyesen protestálni a megejtett biró- és
  tanácsválasztás ellen, miután a választók egy része, az izbeghi nép
  erőszakosan vissza lett tartva. A választás megsemmisítését
  indítványozza.
  Erre aztán támad rögtön olyan pokolbeli zsivaj benn a teremben, mely
  folytatását találja kinn a piaczon. S a mi tán meghiusított volna minden
  további tanácskozást, ha elvégre a künn felállított katonaság
  trombita-szava végét nem szakította volna; a trombitaszótól aztán
  idebenn is mindenki szépen elhallgatott, úgy, hogy az elnök kimondhatá,
  hogy Ráby Mátyás compossessor úr protestátiója protocollumba vétetendő,
  s már most felhívja a vádlót, hogy adja elő a vádpontjait.
  Ráby az asztal végén, hol számára hely volt fennhagyva, lerakta az
  irományait s aztán előadá az egész terjedelmes vádat, hivatkozva
  okiratokra és tanuvallomásokra. Mind ez nem történt meg a nélkül, hogy
  az érdekeltek goromba közbeszólásokkal félbe ne szakították volna.
  A vádlevél felolvasása után következett a terhelő tanuk kihallgatása.
  Ráby Mátyás, nagy bámulatára, most tudta meg, a mit már minden gyerek
  tud, hogy a vaczkor, ha megcsipi a dér, hát megpuhul.
  Az ő négy tanuját mind megcsipte a dér. Avakumovics uram nem tudott már
  semmiről, a mit ő neki hajdanában beszélt. Az embernek boros fejjel
  eljár a szája. Nem kell azt mind így venni. Egy kis harag is volt a
  dologban. A nagy kincses ládára sem akart már emlékezni. Ő azt csak
  mástól hallotta, de maga nem látta, az a más meg már meghalt. Semmit sem
  tudott ez többé.
  A másik három meg természetesen még annál is kevesebbet akart volna
  tudni, ha lehetett volna.
  Nem maradt más bizonyíték, csak a fertelmes számadások, meg az
  összegyüjtött portiós könyvek. Ezek ellen védje magát a tanács.
  Nótárius uram vette fel a szót, hogy az egész megtámadott magistratus
  nevében előadja a védelmet.
  De nem volt abban szó a tanács védelmezéséről, a vádpontok
  megczáfolásáról; hanem az egész replika egy válogatott szidalmi litánia
  volt Ráby Mátyás ellen. Elmondta róla, hogy istenkáromló manichæus;
  ördögidéző és varázsló; hétfeleséges mohamedánus török basa, a népnek
  gonosz felbujtogatója, a ki a nemesség és földesuraság legyilkolására
  lázít; alattomos úton álló rabló, a ki az utasokat kifosztogatja
  álruhában; hamis pénzverő, a kinek ide települése óta a város el van
  árasztva hamis greschlikkel; erőszakos verekedő és országháborító; az
  istentagadó Ádámvallás-követőknek a főprófétája; hazaáruló pribék, a ki
  a törököknek a végvárakat el akarja adni; titkos zsidó a ki semmi
  templomba nem jár, hanem a zsidókkal egy kézre játszik, mikor azok
  keresztyén gyerekek vérével keresztelnek; de mindenek felett a népnek
  pióczája, vérszipolya, a ki a szegény nyomorult földmives utolsó
  babkáját is kicsalja a tarsolyából s a nép véres veritékén hízik.
  (Szegény Ráby épen akkor volt olyan sovány, hogy majd keresztül lehetett
  rajta látni.)
  S ez így folyt vége szakadatlanul. A sok ocsmány rágalom úgy nőtt
  magasra, mint a trágyadomb, és Ráby mind ezt hallgatta mosolyogva.
  Nem volt az erőltetett mosoly; valóságos szívszerinti jó kedv kifejezése
  volt az arczán. Tökéletes gyönyörüsége volt benne, hogy ő róla annyi
  képtelen badarságot össze tudnak hordani. Mulatta magát nagyon.
  Már pedig egy míveletlen, durva lelkületű emberre nézve nincs nagyobb
  méreg, mint ha azt látja, hogy a durván szidalmazott az ő dühöngései
  felett csak mosolyog. Mentül veszettebbül dühöng, annál derültebben
  mosolyog.
  A szidalmazó embernek az arcza egészen kikelt az alakjából, a képe olyan
  sápadt lett, mint az irhabőr, s a veríték csorgott le róla; szederjes
  ajkai egymásnak adták a tajtékot; szemei kidüledtek üregeikből, a nyakán
  és a halántékán vastagra megdagadtak az erek; s az átellenében álló
  szidalmazott alak csak mosolygott reá.
  Végre neki fohászkodott a nótárius a végső megsemmisítő csapásnak.
  – De hogy megismerjék, hogy micsoda emberrel van dolgok, tekintetes és
  nagyságos uraim, hát tudják meg, hogy ez egy felségsértő perduellis, a
  ki nem szégyenlett azzal dicsekedni maga a præfectus úr előtt, hogy ő
  olyan jó pajtásságban él odafenn a császárral, hogy együtt szoktak
  egymással kuglizni, sőt akárhányszor megteszi, hogy felveszi császár ő
  felségének drága brilliántos aranyos ruháit s azokban sétál végig a
  promenádon…
  De már ennél a mondásnál nem állhatta meg Ráby Mátyás, hogy hangosan fel
  ne kaczagjon.
  «Ha, ha, ha!»
  S ettől a három szótagtól, mintha sziven lőtték volna, egyszerre
  megnémult a dühöngő ember; a szája nyitva maradt, a feje hátra csuklott,
  a két kezével előre kapott, a szemei a fehéreikkel felfelé fordultak,
  hanyatt esett a karszékébe, a két keze még nehány perczig úgy tett,
  mintha tollat fosztana, s azzal meg volt halva.
  Az a «ha, ha, ha» megölte. Olyan jól megölte, mintha a szélpuskát a
  szivének irányozták volna.
  (Aztán igaz történet ám ez, nem költemény; ott olvasható Ráby
  önéletirásának a 190-ik lapján.)
  A nótáriust hirtelen felkapták és kivitték a szabadba; azt hitték, csak
  elájult s hozzá fogtak az életrehozásához. De nem engedte magát.
  Mikor aztán kezdték észrevenni, hogy de nem akar ez többet élni ezen a
  világon, akkor lett aztán igazi kétségbeesés.
  Legjobban megrémült Zabváry úr. Megfogta a halottnak a fejét a két
  fülénél fogva, úgy unszolta:
  – De Kracski! Meg ne halj, a míg meg nem mondod, hogy hova tetted el a
  kis ládámat. Hallod-e! Ébredj fel. Ne légy bolond! De Isten ucscse nem
  mégy a másvilágra addig, a míg elő nem adod a kis ládámat!
  – De hát a mi nagy ládánkat? jajveszékelt a biró. Itt van ni. Mindig
  mondtam, hogy ha csak egy ember tudja, s ha azt elviszi az ördög, mit
  csinálunk? Szaladjatok a bábáért, meg a tilógusért! Muszáj neki még
  egyszer annyit élni, hogy megmondja, merre a nagy láda?
  De biz azt se bába, se tilógus nem birta annyira vinni, hogy azt a
  barátságot megtegye nekik. Csak halva maradt az, s a hogy megigérte a
  præfectusnak, úgy eldugta a rábizott ládát, hogy rá ne találjon senki a
  legközelebbi itéletnapig.
  Ezzel aztán igazán kiesett a világ feneke.
  A kétségbeesett uraságok dühösen rohantak vissza a folyosóról a
  tanácsterembe: «Gyilkos! gonosztevő gyilkos!» ordítá a biró és Zabváry
  úr, Rábynak rohanva.
  – Koldússá vagyok téve! Ki vagyok rabolva. Fel kell akasztani azt a
  gyilkost, a ki megölte a nótáriust!
  – No csak «lassan a testtel,» mondá Lievenkopp őrnagy, Ráby elé állva.
  Még más is van a házban, nem csak az urak.
  «Ez a gyilkos! Emberölő gyilkos!» ordítá az egész tanács egyhangúlag,
  Ráby felé forgatva az ökleit. «Fel kell húzni a kútgémre!»
  Ekkor felállt az elnök a székéről s inte, hogy hallgassanak rá.
  – Az igaz, mondá, hogy a jegyző, ha meghalt, valóban annak a
  következtében halt meg, hogy Ráby Mátyás úr a beszédébe belenevetett. De
  a vád, a mit ellene felhoztak, csakugyan olyan volt, hogy azon nevetni
  kellett. S törvényeink a nevetést nem számítják az emberölés eszközei
  közé. Azért azt tanácslom kegyelmeteknek, hogy Ráby Mátyás úr ellen a
  kezeiket felemelni tartózkodjanak; a kik ellenkezően cselekednének,
  azokat majd a major úr fogja megtanítani a törvényes rend tiszteletére.
  A sisak és pánczél előtt nagy respectusa van a felzúdult tengernek.
  – Most takarodjanak kegyelmetek haza.
  A sokaság nagy morogva nyomakodott ki az ajtón.
  – Ez a váratlan catastropha egészen megzavarta a procceduránkat, mondá
  az elnök, midőn a commissió magára maradt. Ilyen irritált állapotban nem
  lehet annak folytatására gondolni. Legjobb lesz az inquisitiót
  prorogálni, míg a zürzavar elcsendesül. Kegyelmednek pedig, Ráby kamarás
  úr, azt a barátságos tanácsot adom, hogy ebben a városban már most egy
  pipagyujtásra se maradjon tovább; hanem igyekezzék innen kijutni
  Lievenkopp major úr dragonyosai fedezete alatt.
  Hiszen úgy sem maradt volna ott Ráby tovább.
  *
  Mikor a szekerével visszafelé döczögött a budai úton, megint találkozott
  postamester nagybátyjával.
  Az öreg nagyon örült, mikor épkézláb láthatta az öcscsét.
  – No hát szerencsésen jártál? Hál Istennek! Nekem is szerencsém volt.
  Lőttem egy nyulat.
  … – Én meg egy farkast…
  
  
  HUSZONHATODIK FEJEZET.
  (Mellben kezdevdic az «Rab Raaby»).
  Rábynak a meghiúsult kisérlet után a végső eszközhöz kellett nyúlni. –
  Ez volt a rácz pópának az egyenes vallomásra birása. Egyedül az tudta
  még a másik bejárást ahoz az üreghez, melyben a nagy községi láda állt;
  s csak ennek a ládának a kézre kerítésével lehetett az egész
  cselszövényt kideríteni. A halomra gyüjtött kincstömeg, s a még nagyobb
  összegre rúgó kötelezvények képezték a legcsalhatlanabb bizonyítékokat.
  E végett Ráby felhivta Budára a rácz pópát magához.
  Ezúttal nem kereste a leglátogatottabb vendéglőt, hanem beérte a «három
  kapás»-sal, a hová a társzekeresek szoktak beszállni. Ott fogadott
  magának egy szobát, a honnan csak estefelé járogatott ki.
  Mégis nyomába akadtak az ellenségei s a nélkül, hogy észre vette volna,
  három kémük szüntelen sarkában volt, akárhová vette útját.
  Délelőtt megirta a levelet a császárhoz, a miben tudatta, hogy a rácz
  pópa kész felmenni Bécsbe s mindent fölfedezni, mihelyt ő felségétől
  erre egyenesen hozzá intézett parancsot kap. Ezt a levelet felolvasta a
  pópa előtt is, a ki azt egészen helyeselte. A levelet nem bizta másra,
  maga vitte fel a postára. A pópát aztán ott marasztotta ebédre a három
  kapásnál, s annak a kedvencz ételeit, paprikás halat és «csáját» rendelt
  meg délre. Ez utóbbi rácz izléshez való tészta-étek volt; még a jelen
  század negyvenes éveiben is nagy kelete volt a városban; Pestről is
  átjártak érte a három kapáshoz. Én már nem ettem belőle, mert akkor már
  elmult. Rábynak is jobb lett volna, ha nem evett volna belőle.
  Mert amint legjobban iszogatják a rácz-ürmöst, egyszer csak benyit
  hozzájuk az ajtón Petray szolgabiró.
  Ráby Mátyás akkor ivott először életében bort. Nem olyan bort, a
  milyennel a Fruzsinka traktálta meg, hanem igazi bort. S azt mondják,
  hogy a bor egészen más embert csinál megivójából. Én nem tudom, mert én
  sokszor próbáltam; de belőlem se okosabb, se vitézebb embert nem
  csinált, mint a milyen egyébként volnék. Rábyból feledékeny embert
  csinált.
  Azzal fogadta Petrayt, hogy «servus, pajtás! Hozott Isten! Gyere, ülj
  ide közénk harmadiknak!»
  Vagy ezzel talán csak azt a fitymáló megvetését akarta kifejezni, hogy ő
  még csak arra sem tartja többé érdemesnek az egész Fruzsinkát, hogy az
  elszöktetőjére haragudjék.
  A Petray Péter nagyon megszontyolodott képet csinált erre.
  – Jaj, dehogy ülök le, kedves barátom, jaj, dehogy iszom! Bizony Isten,
  nem iszom ma. Ezer bocsánatot kell tőled kérnem.
  – Tőlem? szólt Ráby, dölyfös jó kedvvel. Soha se kérj én tőlem
  bocsánatot pajtás. Nem haragszom én már a Fruzsinkáért, annyiba sem
  veszem, mintha tévedésből az én paraplémat vitted volna el a magadé
  helyett. (Pedig dehogy nem vette.) Birjad békével.
  – Jaj, hiszen ha a Fruzsinka tens asszonyról volna csak szó pajtás,
  tódítá meg a csúnya beszédet Petray; – a számat se koptatnán azzal, hogy
  nálad deprecáljak miatta. Nekem volt az baj, nem neked. Aztán nincs már
  az nálam; továbbállt: tudja tatár hová? Most már kollégák vagyunk mind a
  ketten. Nem azért jöttem én hozzád bocsánatot kérni; hanem hát nagyobb
  baj van most annál. – Úgy-e bár te most levelet irtál a császárnak?
  – No, és ha irtam volna?
  – Tudod, hogy a helytartó-tanács megtiltotta a császárhoz panaszokat
  küldözni a dicasteriumok ellen?
  – Hát ki tudja azt, hogy mi van az én levelemben?
  – Hát mi, a kik leveledet lefoglaltuk a postán.
  – Micsoda? Az én levelemet el mertétek vinni a postáról?
  – Még többet is mertünk vele tenni. Fel is bontottuk és aztán
  felolvastuk a particularis gyülésben azonnal.
  – De hisz ez hallatlan vakmerőség! kiálta Ráby, haragosan felugorva.
  – No látod, hogy haragba jöttél! Mindjárt tudtam, hogy megharagszol
  érte, ha megtudod. Azért is kértem előre bocsánatot. Az ám. A
  particularis gyülés aztán elhatározta, hogy azért a perduellis
  cselekvésért rögtön in flagranti elfogattassék és börtönbe vettessék
  Ráby Mátyás.
  Mindezt pedig olyan kedélyes hangon mondta el Petray szolgabiró, hogy az
  asztalnál ülő rácz pópa szentül azt hitte, hogy most csak mókázik. Azért
  poharat töltött neki tele rácz ürmössel, narancsszeletet dobva a bor
  közé s odakinálta azt neki.
  – Ejh no spectabilis, ne bolondozzék tovább! úgy sem hiszi az ilyen
  komédiát senki. Jőjjön inkább, igyék egy pohár bort velünk, aztán
  gyújtsunk rá a «mnoga ja létá»-ra.
  A rácz pópa derék, szálas termetű, hosszú hajú, gömbölyű piros orczájú
  férfi volt, a java életkorában s úgy ragyogott a képe az igazi jó
  kedvtől, mikor a szolgabirót kinálta, hogy ne bolondozzék, jőjjön, igyék
  egyet velük.
  Petray azonban nem fogadta el a poharat, hanem egész feszesen positurába
  tette magát, a balkezét a kardja markolatára, s szigorú hangon mondta:
  – Semmi tréfa. Én a particularis congregatio által vagyok exmittálva,
  hogy nemes Ráby Mátyás urat, mint «nobilis elapsus»-t ibi ubi
  deteneáljam.
  Ezzel az ajtóhoz lépett, azt felnyitotta, kitárta. A folyosón künn állt
  hat megyei hajdú puskával, karddal, és a megyei porkoláb.
  Erre a látványra annak a szép, daliás termetű rácz pópának az egész
  arcza egyszerre átváltozott, pirosból szederjes szinű lett; a haja
  ziláltan borzadt szét a rémülettől; nagyot hörgött s azzal végigvágta
  magát a padlón.
  Meg volt halva; megütötte a guta ijedtében.
  Ez volt az utolsó emberi teremtés, a kinek tudomása volt felőle, hogy
  merre van valamiféle bejárás a nagy pénztár föld alatti üregéhez. Ezzel
  aztán be volt csapva minden ajtó.
  Ráby Mátyás már nem tudta meg, hogy mi történt a pópával, mert amint a
  szolgabiró az ajtót feltárta, a főporkoláb, Janosits Pál uram odarohant
  hozzá s felszólítá, hogy adja meg magát, különben lánczra verve viszik
  el magukkal.
  Ráby hidegvérrel válaszolt: «én a fegyveres erőnek ellent nem állhatok,
  de bizom az isteni gondviselésben, hogy az igazságot győzelemre
  juttatja.»
  – No hát csak tessék elébbre kerülni.
  A hajdúk kivont kardokkal rögtön közre fogták s kikisérték az utczára.
  Ott állt három nyitott kocsi; az egyikbe felültették az első ülésbe, két
  hajdú szemközt ült vele a hátulsó ülésbe, kivont kardját a mellének
  szegezve, a többiek a szolgabiróval és porkolábbal a másik két kocsiba
  ültek s aztán úgy hajtattak végig Buda és Pest utczáin egész a vármegye
  házáig. A csőcselék hujjahó kiabálása kisérte őket végtől végig. Hiszen
  mikor valakit így «visznek,» az már a közönségnél előre el van itélve.
  A mint a vármegyeház udvarán leszállították, Petray szolgabiró azt monda
  a porkolábnak:
  – Bánjon el a rabbal annak rendi szerint.
  Janosits Pál aztán elbánt vele annak rendi szerint. Leoldozta oldaláról
  az ezüstös kardját, kiszedte a zsebeiből erszényét, arany óráját,
  lehúzta az újjáról a pecsétnyomó gyűrűjét, kikeresgélte a belső ruháit,
  megtalálta azokban a császárnak a menleveleit, a mik megparancsolják,
  hogy Ráby Mátyást bántani ne merjék, azokat elolvasta és nagyokat
  nevetett rajtuk. Azután egy könnyebb fajta lánczot hozatott elő, s annak
  a békóit Rábynak a kezére, lábára lakatolva, egy vas-pléhvel burkolt
  nehéz börtönajtót kinyitott előtte a Nro. 3-ban, s oda minden hosszas
  kinálgatás nélkül belökte.
  Ettől a percztől fogva hítták a Ráby Mátyást úgy, hogy a «Rab Ráby»[33].
  
  
  HUSZONHETEDIK FEJEZET.
  (Mellben leiratic egi nagion waalogatott taarsasaag ees annac az ev
  visselth dolghai.)
  Kilencz láb volt a hossza, hat láb a szélessége annak a föld alatti
  pinczeboltnak, a hova Ráby Mátyás bekerült.
  Aztán volt is már akkor benne igen diszes társaság. Tizennyolczan
  voltak. Már most a ki csak annyit tud is az arithmeticához, mint magam,
  könnyen kiszámíthatja, hogy ebből minden egyes vendégre jut 3 □ láb.
  Untig elég, ha szinházi díszelőadásról van szó. Hanem már a lefekvésnél
  csak úgy oldható meg a geometriai talány, hogy a legszélső alvónak a
  háta a falon fekszik, azután pedig minden következőnek a feje az
  antecessorának az ölében nyugszik. Épen, mint a római tricliniumoknál.
  Egészen classice! De már most Ráby Mátyás személyében még egy
  tizenkilenczedik is járul az osztozókhoz. Hogy ennek miként jut még
  ottan hely, hogy kényelmesen megfészkelhesse magát? azt már oldják meg
  azok, a kik a sublimior mathesishez értenek.
  Szerencsére az ajtó fölötti ablakon nem voltak üvegtáblák, csak
  drótfonadék, tehát megfulladni nem lehetett odabenn.
  Ez különben a legelőkelőbb börtön volt a vármegyeházánál, a mi
  gyanítható volt abból, hogy itt telepedett meg az öreg Csajkos is, a
  «rabok apja,» a kit már Ráby olyan régen ismert s annyiszor
  megszólított. Hébehóba jót is tett vele. A principális pipáiból a félig
  égett dohány-maradékot, a bagót, összegyüjtötte a számára. (Mert a
  szegény rabnak pipázni nem szabad, csak bagót rágni.)
  Az is mindjárt ráismert ám. Odacsörömpölt eléje. (Neki nehéz láncz volt
  a lábán.) S megveregette a vállát; míg a többi sok akasztófa pofa mind
  oda bámult a szeme közé.
  – No hát édes selyem úrficskám, te is bekerültél a társaságba? Ezt már
  soha sem hittem volna, hogy ennyire vigyed! Én mindig olyan alamuszi
  kölyöknek ismertelek, a ki még az almát se tudja hámozatlan megenni. S
  ehol van ni, milyen derék ficzkó lett belőled! Hát mi van a saraglyában?
  öcsécském! Loptál, raboltál, vagy meg is öltél valakit? Mert nem ér ám
  az semmit, mi közöttünk azt mondani, hogy «ártatlan vagyok». Hiszen mind
  ártatlanok vagyunk mi odafenn; s eb a ki rávall akár magára, akás másra,
  még a deresen is, vagy ha létrára húznak is fel. Hanem ide lenn, a
  pajtások között nem szabad ám mórikálni! Hát csak rukkolj ki vele, hogy
  mi jó hozott ide?
  Rábyt megnémítá az undor és iszonyat. Eltakarta a kezével a szemeit.
  – No csak nem fakadsz tán sirva, vagy mi? Csak nem csúfolod meg vele ezt
  a társaságot? Hiszen ha pityeregni akarsz, akkor csukasd magad az
  asszonyok tömlöczébe; úgy is ott van a két feleséged!
  Az egész társaság röhögött.
  – Ahá! kiálta fel egy hang a legbelső szögletből. Hát ez az a híres! Hát
  akkor tudom én, hogy mi a bűne? megmondták nekem az asszonyok, azoknak
  meg a hajdúk mondták. Ez egy ispion!
  Arra az egész társaság felzúdult: «ispion! árulkodó! Dejsz ezt
  megfojtjuk az éjjel. Ráfekszünk valamennyien s kiszorítjuk belőle a
  lelket.»
  – Csihaj te! rivallt rájuk a rabok apja; visszatartva a Rábyra rohanó
  tömeget, majd nem ugattok mindjárt! Én is tudom azt jól. Olyan ispion
  ez, a ki csak az urakra árulkodik, nem a szegény emberekre. Mikor az
  urak lopnak, meg rabolnak, azt fütyüli be. Nem bánt ez minket.
  – Az már más, akkor hát legyünk jó komák! kiabálták a rabok, s Ráby
  Mátyásnak meg volt az az öröme, hogy az új bajtársak rendre
  összeölelgették. A szép selyem ruhái megköszönték azt nagyon.
  – Jó gyerekek ám ezek nagyon! sietett a rabok apja megismertetni
  rabkollégáit Rábyval, sorba rámutogatva a fejeikre, s elmondva hogy
  melyik a lókötő, melyik az útonálló, melyik a gyujtogató. Legtöbb volt
  köztük a gyilkos.
  Ráby mind azt hitte, hogy csak egy rossz álom az, a mit maga előtt lát.
  Hiszen «álmodni! de hogyan aludni!» Erre mondta volna még csak Hamlet,
  hogy «itt a bökkenő!» ha Ráby Mátyás helyében lett volna.
  Szerencséjére Ráby nem volt Hamlet; mert akkor nem állta volna ki
  philosophálás nélkűl, a mi pedig az ő helyzetében épen nem segített
  volna rajta. Amint az öt érzéke meggyőzte felőle, hogy ez valósággal
  tömlöcz, a hol ő van; hogy ezek az alakok, a mik őt körülveszik,
  csakugyan rabok, hogy az a muzsika a kezén-lábán csakugyan lánczcsörgés,
  hogy azok a tenyerek, a mik az ő markát szorongatják, csakugyan ragadnak
  a szutyoktul; hogy az az illat, a mi az ő torkát szorongatja, csakugyan
  penészbűz, s az a korty, a mivel őt a jószívű öreg zsivány kábultából