Rab Ráby: Regény - 12

  czéloztam oda abba a vércsefészekbe a vadkörtefán s mégis azt lőttem le.
  – Talán az én pisztolyaim jobbak lesznek, ajánlá a magával hozottakat
  Ráby. Nem ismerem őket; a nagybátyám: Leányváry adta kölcsön, az is
  töltötte meg.
  A secundánsok elfogadták a kihivó fegyvereit erre a biztosításra, az
  egyik ugyan megjegyzé, hogy ezek csaknem a cső szájáig vannak töltve s a
  secundánsok jól fogják tenni, ha a templompillérek mögé állanak, a mikor
  az elsül; mert ha szétszakad, duellánst, secundánst mind agyonüt.
  – Nem kell tartani tőle, mondá Ráby. Jó Lazzarino csövek ezek; aztán nem
  a lőpor bennök a sok, hanem mindenikben három golyó van.
  – No hát egy kettő. Tessék lőnni!
  Harmadszor aztán lőttek a Ráby pisztolyaival.
  Az a három golyóra töltött pisztoly pedig arra jó, hogy ha az ember
  nagyon jól odaczéloz vele, hát az egyik golyó a hóna alatt, a másik a
  füle mellett, a harmadik a térde között repül át az ellenfelének: az
  ember maga közbül marad.
  Az egyszerre történt két irtóztató durranás után elbámulva nézett szét
  minden ember s kiki szörnyen csodálkozott, hogy saját magát és a másik
  hármat még élve találja.
  – Töltsünk újra, mondá az egyik segéd s megtöltötték újra mind a négy
  pisztolyt.
  Mikor készen voltak vele, a másik secundásnak valami jutott eszébe.
  – Urak! Háromszor lőttetek egymásra. A lovagiasság szabályainak elég van
  téve. Nekem kötelességem felajánlani a kibékülést.
  A két ellenfél egymásra nézett. Először a Ráby vont egyet a vállán.
  Aztután Lievenkopp húzta fel a vállát. Aztán mind a kettő mind a két
  vállát. – Hát érdemes ez a dolog, hogy két jámbor ember egymást
  lepuskázza miatta? Egyszerre nyujtották egymásnak a kezeiket s aztán
  parolát adtak.
  Hanem most aztán jőjjön az a Gyöngyöm Miska! Most már két ember vár reá,
  a ki meg akarja vele etetni a füvet.
  Ki is fáradtak azonban a várakozásban s a kihivott még sem jött.
  Találgatták, mi oka lehet a késedelmének? Talán eltörött a kereke az
  útban? Talán nem akad ide a romokhoz? De hisz ez messzire ellátszik, el
  nem lehet téveszteni. Aztán ha más nem, ez a hat lövés csak figyelmessé
  tehette, ha eltévedt is; kivált az utolsó kettő.
  De biz az csak nem érkezett.
  – Szörnyüség volna, ha még ez is gyáva lenne! dörmögé magában Ráby, a
  kit kezdett bántani a nemzeti büszkeség; ezek a német tisztek olyan
  gúnyosan kezdtek már élczelni.
  Végre közeledő lódobogás kezdett kivehető lenni.
  – Még is jön hát!
  Az urak felkeltek a gyöpről, a hol untokban heverésztek s vártak a
  történendőkre.
  A lódobogás a romok faláig ért s tisztán kivehető volt, hogy az csak
  egyes ló dobaja.
  – Egyedül jönne? secundánsok nélkül?
  – Hát hol is venne itt falun secundánst? Számít rá, hogy kettőnk közül
  egyik az ő segéde lesz.
  Kis idő mulva azonban az egyes lódobajból többes lett. Hanem az úgy
  hangzott, mintha nem közeledő, hanem távozó paripa-dobaj volt.
  – Barátim! kiálta fel Lievenkopp, én nekem úgy tetszik, hogy a mi
  lovainkat ellopják!
  Nosza futottak mind a négyen ki a romok közül.
  Ördöge volt a németnek, hogy kitalálta!
  Persze, hogy a lovaikat vitték.
  Maga volt ott Gyöngyöm Miska. Virágos szűrébén, aranyrojtos gatyájában,
  tüzes hóka paripáján. A három tiszti ló meg kantárjánál fogva
  összecsatolva, előtte. Azokat már vitte!
  – Megállj gaz rabló! orditá rá a kapitány s vele duettben Ráby Mátyás.
  Hát hiszen nem is volt neki szándéka elszaladni. Ott finczoltatta
  előttük a lovát, alig ötven lépésnyire.
  A két haragos ellenfél aztán keresztüzbe fogta; mindegyiknél volt két
  pisztoly; piff! paff! egyik innen, másik onnan; de nem értek azzal
  semmit, mert a hóka azalatt, a míg a gazdájára lövöldöztek, olyan
  tánczolást, hánykolódást követett el, hogy könnyebb lett volna egy vízi
  pókot eltalálni; mind a négy lövés kárba ment.
  Mikor aztán vége volt, akkor a lovasnak egy szavára úgy megállt a
  paripa, mintha vasból lett volna odaöntve.
  Akkor aztán a Gyöngyöm Miska fél kézzel a képéhez emelve a
  duplapuskáját, dirr, durr! odalőtt mind a kettőnek s az egyik golyó a
  kapitány sisaktaraját fúrta keresztül, a másik a sábeszteklit repíté le
  Ráby fejéről. Azzal a betyár félszemére csapva árvalányhajas süvegét,
  odakiálta nekik:
  – Így szokott duellálni a Gyöngyöm Miska!
  Azzal kiereszté a karikás ostorát s jobbról-balról oda cserdítve a három
  összekötött paripának, úgy elporolt velük, hogy soha se beszéltek
  azokkal többet a tiszt urak.
  Persze azzal se nyertek semmit, hogy feladták a dolgot; mert Karcsatáji
  Mihály úr megint tizenkét attestatumot hozott maga mellett, hogy ő azon
  a napon halálos betegen feküdt odahaza; három feltser rakta rá a köpölyt
  s két kolduló barát imádkozott az ágya mellett életben maradásáért. Mind
  ez authentikus dokumentumokkal volt bebizonyítva.
  
  
  HUSZADIK FEJEZET.
  (Az kinec kewees wagion, attol elweetetic, az kinec sok wagion, annak
  meg tevbb adatic.)
  Mikor Ráby Mátyás ezt a történetet elbeszélte a nagybátyjának, az azt
  mondta rá, hogy ennél még Gyöngyösiben sem olvasott furcsább historiát.
  Összeültek aztán tanakodni, hogy most már mit tegyenek?
  Pert kezdeni, az a legelső dolog.
  De minő alapon?
  Hasonló casusokra a corpus jurisnak igen sok czikkelye vagyon.
  Leányváry úr mindenképen az I. 105. törvényczikkelyt szerette volna
  alkalmaztatni. «A házasságtörő nőnek feje vétessék!» Nem volna rossz. De
  még sokkal jobb volna annál Szent-László I. 13-ik §-ának az alkalmazása.
  «Ha egy férj a házasságtörő nejét megöli, Istennek adjon róla számot s
  ha akarja, vegyen más nőt.» Hej milyen bölcs törvények voltak ezek! – De
  Ráby Mátyásnak egyik sem volt kedvére. Ő nem akarta azt a szép fehér
  nyakat, azt a gyönyörüen kaczagó nyakacskát levágatni. Inkább akarta
  Kálmán király II. 7-ik Törvényczikkét alkalmazásba venni. «Uxor, a
  marito fugiens, ei toties quoties reddatur.» (A férjétől elfutó asszony,
  ennek annyiszor, a mennyiszer visszaadassék.) Most is nagyon szerette
  még ezt az asszonyt, egészen bolondja volt. Képes lett volna őt még
  visszavenni, talán még meg is bocsátani neki mindent; háromszoros
  hűtlenségét, árulását, ellenségeivel való czimborálását? vagy talán meg
  akarta őt kínozni, bezárni, fogva tartani, magát is, azt is egymással
  halálra gyötörni? Vannak ilyen emberek, a kik keresik a veszedelmet s a
  mint egy hurokból kihúzhatták a nyakukat, megint ugyanoda visszadugják.
  Ez hát elég jó törvény lesz az asszonyra.
  – No azt visszakapod, ha van igazság a földön, mondá az öreg hozzá téve
  halk parenthezisben (de ha az égben is van igazság, akkor nem kapod
  vissza). De már most mit csináljunk a csábító Petrayval?
  – Bepereljük.
  – Mi vétségért?
  – Nőrablásért.
  – Van rá törvény. «Raptus» szent István II. 25. – De hát van-e nagy
  istállód?
  – Mi a hét ménkünek nekem az istálló?
  – Hát mert «raptor solvat decem juvencos». A nőrabló fizessen tíz tinót.
  Hová teszed a tíz tinódat?
  – A pokol fenekébe! Kell ott még más törvénynek is lenni a házasság
  törésről. Emlékezem én rá, hogy Ulászló azt mondja arra, hogy az
  «detestabile vitium» (kárhozatos bűn).
  – De az csak a parasztokra szól. Si rustici committant.
  Kell ott egyébnek is lenni!
  Végre egyesült erővel felfedeztek egyet 1522-ből, a melyik azt mondja,
  hogy a házasságtörőnek rövideden a fejét kell venni.
  No hát ennek az alapján meg lehet indítani az actiót, a szolgabiró
  Petray ellen, hogy annak feje vétessék, Fruzsinka asszony ellen pedig,
  hogy az a férjének visszaadassék.
  Ennélfogva nagyon complicált lett a pöreset, a mi annak nem vált javára.
  Mert nehéz volt megállapítani a competentiam fori. Hová tartozzék az
  ügy? Az alispán itélőszéke elé-e? a sedria elé-e? vagy a szentszék elé?
  Abban állapodtak meg, hogy egyenesen a sedria elé viszik, mert főben
  járó kereset is van involválva.
  Vigyázni kellett ám, hogy az ember calumniába vagy emendába ne essék.
  Calumnia volt, ha kétféle czím alatt indított pert, emendát fizetett, ha
  félszegül talált idézni.
  Annyira végtére eljutott Ráby Mátyás, hogy terminust kapott.
  Ott is volt pontosan órára a sedria előtt. Petray is megjelent. Hanem
  Fruzsinka fiskálist vallott s az által repræsentáltatta magát.
  A sedriában ismét Laskóy, mint legvénebb táblabiró elnökölt, a
  másodalispán távol lévén.
  Ime tehát módjában volt Rábynak, mint vádlónak lépni fel a törvényszék
  előtt s most már ő kérhette ellenfelének a fejét.
  Nem is fog neki irgalmazni! Ha a szigorú magyar törvény azt mondja, hogy
  a más feleségét elszeretőnek a feje levágassék, hát legyen betöltve a
  törvény; ha mingyárt ennek következtében úgy fogják is, mint a piaczon a
  pogácsa-almát, négyével egymásra rakva, árulni a levágott fejeket.
  Petray, a vádlott, végighallgatá a kemény vádlevelet. Még csak el sem
  halaványodott rá. Következett az ő replicája.
  Kezdte azon a gorombaságon, a mi a boldog latin korszak perlekedőinél
  olyan szokásos volt: az első exceptiván.
  – «Bos agnoscit præsepe suum, et dominus advocatus non noscit
  competentiam fori.»[27] Ez az egész ügy nem tartozik a sedria elé, mert
  ennek a foruma egyenesen a szent szék, mely a házassági ügyekben ítél.
  És ugyanezen oknál fogva a vádlónak az actoratusa sincs megállapítva.
  Mivelhogy ő nem perelhet, mint törvényes férj, a tőle elmenekült feleség
  visszaadatása, s az annak menedéket adó férfi megbüntetése végett; lévén
  ő maga a bigamia, sőt trigamia vétkében elmarasztalandó.
  – Micsoda ez? kiálta fel Ráby.
  – Az, hogy az úrnak már két esküdt felesége volt, mielőtt Fruzsinka
  kisasszonyt nőül vette volna.
  – Nekem? két feleségem?
  – A kik most is élnek, szólt Petray komoly ábrázattal. Itt vannak mind a
  ketten. Kérem őket Ráby úrral confrontáltatni.
  – No erre magam is kuriózus vagyok.
  A mellékajtón két némbert bocsátának be. Az egyik szép fiatal rácz
  menyecske volt, szerémségi festőileg tarka öltözetben; a másik kaczkiás
  alföldi debella volt, megmondták a neveiket is; de biz azokat Ráby
  elfelejtette s nem jegyezte fel magának.
  – S ezek az én feleségeim? kérdé nevetésbe átcsapó boszúsággal.
  – Igen, igen! bizonyítá Petray. Ne is tessék tagadni, ők maguk majd
  megmondják.
  – Hát hol láttatok ti engem valaha az életben? förmedt a két
  vászoncselédre Ráby, nagy haraggal.
  A rácz menyecske szégyenlős volt, az arcza ugyan elpirulni jobban nem
  tudott, mint a mennyire már a pirosító szerecsika megtette; de tartott
  tőle, hogy nem állja meg a dolgot nevetés nélkül; azért eltakarta a
  selyemkendőjével az arczát, hanem a másiknak bezzeg annál jobban fel
  volt vágva a nyelve. A két csípőjére tette a két kezét, úgy állt a
  Rábyval szembe s azon kezdte, hogy per tu beszélt hozzá.
  – Hát már nem akarsz rám emlékezni? Hát tán el akarod tagadni, hogy itt
  meg itt, – – hogy ekkor meg ekkor, – – – – így meg amugy…
  Mindent elmondott az a világon.
  Rábyt majd a guta ütötte meg mérgében. Nem tudott szóhoz jutni.
  Lenyelvelte az az asszony.
  Az elnök közbeszólt végre. (Addig a bajuszát fogta a kezével, hogy a
  szája neki ne szaladjon a nevetésnek.)
  – No, asszonyság, elég volt a verbalis contestatiókból; lássuk a
  dokumentumokat, vannak-e asszonyságaitoknak házassági bizonyítványaik?
  Hogy ne volnának?
  A rácz menyecske nagy pironkodva húzta elő a piros csizmaszárából a
  kivánt documentumot, míg a másik asszony nagy hirtelen felrántá a felső
  szoknyáját, az alatt volt harminczhárom alsó szoknya, azok közül
  valamelyiken volt egy nagy zseb, abban volt az igazsága, belekötve
  gondosan egy tarka zsebkeszkenőbe.
  Azok bizony formális házasság-levelek voltak. Az egyik a zaránd-megyei
  Szent-Pál székely helység anyakönyvének a kivonata, a másik a végvidéki
  Bellovácz községeé, mind a kettő a helybeli plébános által kiirva,
  aláirva, az ekklezsia hivatalos billogával megpecsételve.
  – De én soha Zarándmegyének, meg a katonai határőrvidéknek még csak
  tájékán sem voltam! kiálta Ráby, dühtől reszketve. Ezek a matricularis
  kivonatok falsificatumok! Én hamisítási vádat indítok azoknak az
  előmutatói ellen.
  A rácz menyecske erre elkezdett keservesen sírni, s a kezeit tördelte, a
  magyar dajna ellenben neki ereszté a lepcsest, s úgy lepocskondiázta a
  Ráby Mátyást a törvényszék előtt, hogy azon még a keresztvíz sem maradt
  meg.
  Az elnök, meg a két hajdu nagy nehezen csendességet csinált.
  Laskóy táblabíró úr összehúzta a szemöldökeit s az orráig feltolta az
  összecsücsörített száját, hogy komoly képet tudjon csinálni, a mi
  szükséges az ilyen pertractatióhoz.
  – Silentium! Csendesség legyen. A biróság beszél. Az itélet meg fog
  hozatni, addig a felek menjenek ki a teremből.
  Alig telt bele öt percz, megint visszahívták őket a folyosóról, s az
  elnök úr tudatá velök a törvényszék határozatát, ut infra. Ez előttünk
  pertractált causa nagyon complicált. Két actor és két incattus áll
  egymással szemközt. Mind a kettő actor, s mind a kettő incattus. Első
  actor azzal inculpálja első incattust, hogy az ő feleségét elrabolta s
  vele tiltott correlatiót sustentál. Második actor azzal incriminálja
  második incattust, hogy ő bi- sőt trigámiában leledzik s ennélfogva
  nincsen is actoratusa a harmadiknak elvett feleség fugiuma alapján.
  Ennek ellenében második incattus azt triplicázza, hogy a producált
  matriculáris extractusok falsificatumok. Mely difficultásnak
  elucubratiójára ezennel dekretáltatik: «Kérettessék fel tekintetes nemes
  Pest-Pilis és Solt vármegyék tekintetes alispánja, miszerint, instálja
  meg tekintetes nemes Pest-Pilis és Solt vármegyék méltóságos főispánját,
  hogy remonstráljon a magas Helytartótanácsnál, miszerint méltóztassék az
  magát correlatióba tenni egyfelől az excelsum erdélyi guberniummal,
  másfelől az Illustrissimum katonai határőrvidéki General-commandóval,
  miszerint kegyeskedjenek egyfelől tekintetes nemes Zaránd vármegye
  főispánját, másfelől az illir határőrvidék nagyságos főkommendánsát oda
  utasítani, hogy méltóztassanak azok ex offo legalis deputátiót
  exmittálni Szent-Pál és respective Bellovács községeibe, a fölötti
  inquirálás végett, valjon authenticumok, vagy falsificatumok-e a
  Ráby-contra Petray és Petray-contra Ráby processusban produkált
  matriculáris docék? Az inquisitió resultatuma suo tempore a felekkel
  communikáltatni fog; ettől suspendáltatván mind az actoratus, mely
  szerint az a kérdés, hogy Ulászló 1522: 36 szerint nemes Ráby Mátyás úr
  követelheti nemes Petray Péter úr ellen, hogy «adulter caput
  amittat»[28], a vagy pedig nemes Petray Péter úr az 1599: 3 szerint
  nemes Ráby Mátyás úr ellen, hogy «bigami ubique capiantur»[29] s
  ennélfogva, hogy valjon ez az egész causa a sedria vagy a spirituales
  Judices elébe tartozik-e? Most elmehetnek a felek Isten szent hirével!
  Ráby Mátyás csak azt bánta most már, hogy idejött. Hát kellett ez neki?
  Alig tette be a törvényszék ajtaját maga mögött, már hallhatá a
  végitéletet. Az irtóztató kaczagást, a mibe a törvényszék összes tagjai
  kitörtek az ő eltávozása után. Ez a kaczaj végigüldözte az egész hosszú
  folyosón.
  Csak úgy ámolygott. A megszégyenülés, a keserüség, a megcsalatás, s
  minden sérelmek ellenében ez a béna tehetetlenség; – egészen elvette az
  eszméletét. – Annyira meg volt háborodva, hogy mikor a folyosó végén a
  lépcsőkhöz ért, szórakozottságában a helyett, hogy a lefelé menő
  lépcsőkön indult volna el, a fölfelé vivőkre tévedt. És aztán csak
  ment-ment fölfelé, míg a második emeleti folyosóra ért; ott csak
  vitte-vitte a két lába, a melyiknek több esze volt most, mint a fejének,
  előre-előre, egy megszokott úton végig; vitte-vitte a két lába, talán
  más is, az a láthatlan fonál, a mit a nagy Ismeretlen lenyújt néha az
  ember elé s vezeti annál fogva, egész odáig, addig az ismeretes ajtóig;
  csak akkor vette észre magát, mikor már rátette a kilincsre a kezét.
  Akkor aztán pofon ütötte magát, «eszement!» hová jöttél?
  Akkor aztán nem mert megint visszafordulni, hogy a mely lépcsőn feljött,
  azon vissza is lépkedjen; attól félt, hogy valaki a nevetők közül
  szemközt találkozik vele s azt fogja kérdezni: «hohó, öcsém! Hol jársz
  te itten? tán biz elfeledted, hogy már házas ember vagy? azt hiszed,
  most is patvarista vagy még s a régi szeretődet akartad meglátogatni?»
  Lábhegyen osonva lépkedett tova, a hátulsó lépcsőig, a melyben a
  tömlöczökhöz szokás lejárni, ott lopta le magát az udvarra senkitől
  észre nem vétetve. De még a tömlöczajtón keresztül is hahota hangzott
  eléje, utána. A rabok is bizonyosan ő rajta nevettek! Nagyon valószinü,
  mert, hogy az a két asszonyféle, a kit az ő feleségeinek produkáltak,
  innen lett requirálva a tömlöcz lakói közül, az kérdést sem szenved.
  Három napig nem mert kijönni Ráby a Fehér Farkasból. Azt hitte, hogy
  egész Pestben Budában minden ember az ő dolgán nevet. S biz azon volt is
  mit nevetni, ha jól felveszi az ember. Nem mindennap esik ez meg.
  Csak harmad nap este merte ráadni a fejét, hogy haza utazzék
  Szent-Endrére. Akkor is jól behúzta magát a bundájába, hogy valaki rá ne
  ismerjen, a míg az utczán végighajtat.
  Hanem aztán, a mint a mezőre kiért, a jó friss levegőtől kezdtek
  egészséges gondolatjai támadni. Nagy hiba volna, ha az ember elárulná,
  hogy boszankodik ilyen esetben. Akkor épen kifognának rajta. Jobb lesz
  tréfára venni a dolgot, s ha valami ismerősével összetalálkozik, magának
  kezdeni rá a nevetést, s ha az még nem tudná a vele történt tréfát, hát
  magának mondani el az egész mivoltában, még a hol lehet, toldani is
  hozzá, hogy hadd legyen hát belőle igazi nevetés!
  Mindjárt a nagybátyján akarta megpróbálni ezt a feladatot s tökéletesen
  sikerült neki. Leányfalvy úr nem hallott még semmit a furcsa
  történetről; mert ő most a dinnye-melegágyak elkészítésével volt
  elfoglalva; annak hát egészen újság volt minden.
  Nevetett rajta a jó öreg. Nem szokott úgy röhögni, hogy a szomszédok is
  összefussanak a csodájára, de ha valami dolog megtetszett neki, hát azon
  mosolyogott. Ez mégjobban megtetszett neki, mint a minapi duellum
  história. De az tetszett neki az egészben legjobban, hogy Ráby Matyi
  maga is hogy neveti azt a tréfát. Láthatta volna csak, hogy vérzik
  belül!
  – No látod öcsém, mondtam ugy-e, hogyha elveszed a Fruzsinkát, hát
  feleségben nem lesz hiányosságod. Most már van három. S ha egy kicsit
  erőlteted a dolgot, felviheted hatra, hétre.
  – Hogyan urambátyám?
  – Hát úgy, hogy mire a nagy teketória után kisül majd, hogy ennek a két
  személynek a házassági bizonyítványa hamis, akkorra már itt lesz
  három-négy új feleséged, ki Beregből, ki Ugocsából, s akkor meg azokat
  kergetheted. Igy aztán csak felviszed a pentagámiáig, mint a kékszakállú
  herczeg.
  Ráby igazán kénytelen volt nevetni a maga nyomoruságán.
  – Megállj csak! Hogy is mondtad, hová valók azok a két pseudo
  oldalbordáid?
  – Az egyik Szent-Pálra Zarándban, a másik Bellováczra az illir
  határőrvidéken.
  – Ott van ni! Keresheted ott hát az igazságodat. Hisz azt a csekély
  helységet ott a zarándi hegyek közt harmadéve tőbül elpusztították a
  Hora-Kloska lázadói, a másikat meg tavaly az arnauta martalóczok. Nem
  maradt ott sem templom, se pap, se egyházfi, se matricula. Nem sütheted
  azt ki soha, hogy annak a két dámának a házassági bizonyítványa hamis.
  – Most jövök már rá, hogy miért hozták olyan messziről a
  bizonyítványaikat? Azért, hogy azt a falut se lehessen megtalálni, a
  honnan azok datálva vannak.
  – Te! Szépek?
  – Tudja a magas mennykő! pattant fel mérgesen Ráby. Néztem is én a
  pofájukat!
  – De úgy termetre, mire, érnek valamit?
  – De hát én azt mind nem observáltam.
  – No, én pedig azt mondom, hogy nagy hiba volt tőled, hogy legalább
  egyiket haza nem hoztad, ha már neked adták; legalább azt, a melyik
  fejni tud. Most jó volna otthon, mert a Böskédet az alatt becsukták.
  – Az én szolgálómat? Kicsoda?
  – Hát birák uraimék.
  – De hát miért?
  – Azt én nekem nem izenték meg. Csak a szomszédok jöttek ide jelenteni,
  hogy küldjem oda a magam szolgálóját, mert a teheneid ott állnak a
  kapuban, nincs, a ki beereszsze; a Böskédet elvitték a városházára két
  hajdú között s ott fogták.
  – Thü! A ki áldotta! kezdett el káromkodni Ráby Mátyás (azt is
  megtanulta már) s vette a fokosát. De már azt nem szivelem el.
  S azzal se szólt, se beszélt többet, hanem el kirohant az utczára,
  vágtatott a városházára, a mi nem messze volt a postaháztól, annak
  berugta az ajtaját s a legelső szerencsétlenre, a kit a balsors hajdúnak
  teremtett, olyat rivalt, hogy az majd ónossá lett ijedtében.
  – Hol van itt biró, nótárius, várnagy, vagy porkoláb? kutyalánczos emez
  amaz!
  Az a jámbor valahogy kiadta magából, hogy biró, nótárius este hat óra
  után nincs már a világon sehol; a ki jelen van, az a kisbiró maga. Az
  egy személyben várnagy is, meg porkoláb is.
  – Hát az hol van?
  Az biz a pohár mellett volt, s olyan jó tele volt, hogy épen azon
  tanakodott, hogyan lehetne még azt a hátralévő borocskát valahogy
  leszorítani. No de hamar segített rajta a Ráby! Megragadta a mellén a
  lajblit, s megrázta úgy, mint a zsákot, a mibe azt akarják, hogy még
  több beférjen, s ordított rá torkaszakadtából:
  – Pimasz beste Karaffia! Hová tettétek a szolgálómat? ördög, mennykő
  keringettét!
  Az a nyavalyás, azt sem tudta, melyik lábára álljon.
  – Kérem alássan, biró uramék csukatták be a dutyiba.
  – Kibocsásd, rögtön, kutyafülü! Mert agyon csaplak s nem sajnálom a
  bőrödért letenni a negyven forintot.[30] Merre van a tömlöcz? Hol van a
  tömlöcz? Hol a kulcs? Milliom áldotta!
  A kisbiró ám mondta, hogy itt van, meg ott van; de Ráby Mátyás a
  nyakánál fogva vitte őtet ide is oda is, s kinyittatta vele a tömlöcz
  ajtót; «gyere ki Böske!»
  – Jól van, jól no, szabódott a kis biró, azért csak nem kell az embernek
  a nyakát úgy szorítani. Hájszen kieresztem mindjárt.
  – Gyere ide Böske! szólt Ráby.
  Azzal megfogta a paraszt-cselédnek a kezét s úgy vitte ki a
  városházából. És aztán egész a saját házáig el nem eresztette a kezét,
  bármint huzódott is az hátra.
  – Szegény hűséges cselédem. Gyere mellettem szépen! Még téged is
  üldöznek miattam. Ne sírj! Majd megadom én ezért nekik!
  S úgy járt a jobb kezében az a fokos, hogy a ki szemközt találkozott
  vele, ugyancsak igyekezett az utcza közepére kioldalogni előle.
  – No, megálljatok!
  Az urak elrabolják a feleségét, a pógárok meg a szolgálóját.
  Ezt lehet már aztán nevezni közreműködésnek.
  – No gyere be! mondá a házba belépve Ráby. Mondd el, mi történt veled.
  – Jaj, dehogy érek én most arra! mondá a Böske. Hosszú história az! De
  szaladok elébb a teheneimhez. Két napja nem láttam őket. Meg sem voltak
  fejve; tán éhen is vesztek azóta.
  – Ne félj semmit. A póstamesterék szolgálója ellátta őket minden módon.
  – Ejh, mit tud ahhoz a Zsuzska? A «csákó» tehén, ha észre veszi, hogy
  nem az én kezem feji, úgy felszíja a tejét, hogy egy cseppet le nem ád
  belőle, a szőke pedig azt teszi, hogy ha más leány ül alá, mikor tele
  van a sajtár, úgy felrúgja kis székestül, sajtárostul, hogy csak úgy
  hempereg. Aztán enni sem tud azoknak más adni, csak én. Hallja a ténsúr,
  hogy bőgnek utánam, a mint meghallották a szavamat.
  S futott az istállóba. Dehogy beszélt volna addig a maga bajárul, a míg
  a tehenei baját el nem igazította. Azok már úgy ismerték őt; a «csákó»
  nagyot nyalt a nyelvével a leány piros karján, mikor odament a kötőfékét
  megigazítani, még azt sem tudja az idegen szolgáló helyesen megkötni.
  Aztán répát vett elő a Böske, azt aprított szakajtóba, s meghintette jól
  korpával. «Tudom, hogy ezt se adott neki a Zsuzska, mikor fejte». Aztán
  kimosta a sajtárt tisztára. Ej, az a Zsuzska azt is mosatlanul hagyta!
  Mikor aztán ellátta mindennel a teheneit s odaült a fejéshez, akkor azt
  mondá neki a tekintetes úr, a ki be sem ment eddig a házba:
  – Hát hiszen fejés közben is elmondhatod, hogy mi történt?
  – Ha nem restelli a tensúr itt az istállóban meghallgatni. A biz úgy
  volt, hogy a mint én harmadja épen az élesztőt csinálom, mondok, hogy
  holnapután sütni kell, mert fogytán a kenyér, hát csak betoppan ám a
  kisbiró két hajdúval, s azt mondja, hogy nekem mingyárt muszáj kell
  menni a városházára. Mondok, én nem loptam semmit. Aszongya: ne ugassak.
  Mondok: ugatott ám a kend öreg apja! Aszongya: most mingyá rád vágok
  ezzel a bottal! Mondok: a képére is mászok keednek ezzel az élesztős
  kezemmel. Erre aztán elvigyorodott s elkezdte a karomat csipkedni;
  aszonta: ne féljek semmit, menjek velük bátran, nem lesz semmi bajom.
  Különben visznek. Mondok: de hát hogy hagyom itt magára a házat, mikor a
  tensúr sincs itthon? Aszongya: majd bezárja ő a konyhaajtót, s felteszi
  a kulcsot az eresz alá a szarufára, ott megtalálom; úgyis mingyárt haza
  eresztenek. Mit volt mit tenni? Ott kellett hagynom az élesztőt a
  teknőbe, az azóta tudom, hogy megsavanyodott, szakállt is eresztett;
  velük kellett mennem a városházára. A mint betuszkoltak a tanácsházba,
  ott ült az asztalnál a sok vén esküdt, s mind én rám nézett. A nótárus
  uram azon kezdte aztán, hogy no Böske hugám, hát tudod-e, hogy neked
  most mingyárt meg kell esküdnöd. Hát biz én, mondok: nem volnék tőle
  idegen; csak azt tudnám, hogy kivel kell megesküdnöm? Nem látok én itten
  egy legényt se; keetek mind feleséges emberek, de meg biz én ilyen
  salabakterekkel, mint keetek, nem is esküdném meg; inkább csak leány
  maradok. Aszonta erre a nótárus úr, hogy nem úgy van az, nem
  férjhezmenésről van szó, hanem meg kell esküdnöm arról, hogy mit tudok a
  tekintetes úrról?
  – Ah! titkos inquisitió!
  – Az bizony. Hát mondok: arra bizony akár mingyárt megesküdhetem. Nem
  tudok én a tens uramról egyebet, mint hogy olyan jó ember, mint a falat
  kenyér. Arra azt kérdi a nótárus úr: de hát azt nem tudom-e, hogy a
  házához mindenféle parasztok járnak, a kiket az uram arra biztat, hogy
  csak lázadjanak fel az uraság ellen? Aszontam rá: «hazudott, akasztófára
  való volt, a ki mondta! Az én uram nem csinál ribilliót». Azután azt
  kérdezte tőlem, hogy nem az én uram biztatta-e fel a Dacsó Marczit, hogy
  ölje bele a Dunába az inzsellért magával együtt? Erre én aszontam: nem
  bizony, mert a Dacsó Marczi hétfőn reggel 8 órakor volt az én uramnál, a
  mikor még maga sem tudhatta, hogy kedden reggel ő fogja befuvarozni az
  inzsellért Budára. Attulfogva meg folyvást a verbunkosok itatták. A kik
  olyan sok bort adtak neki, azok vessenek magukra érte, hogy a Dacsó
  Marczi részeg fővel a Dunába hajtott a szekérrel.
  – Ezt jól megmondtad Böske.
  – Várjon csak a tens úr. Akkor meg azt kérdezték tőlem, mit tudok
  felőle, hogy az én uram bűbájos, ördöngős, hogy éjszaka oda czitálja a
  rossz lelkeket s boszorkányságot csinál velük?
  – Hát erre mit feleltél?
  – Hát nevettem nagyon. Aztán azt mondtam, hogy dejsz az én uramtól még
  csak annyit sem hallottam én soha, hogy «ördög bujjék beléd!» nem hogy
  az ördögöt előhítta volna valahonnan. Nem olyan ember az. Hát ekkor kinn
  a pitvarban valami csunya nagy búgás támad, a mire azt mondja a nótárus
  úr: «hallod leány, hogy bömböl az ördög; egyszeribe elvisz, ha igazat
  nem szólsz!» Én megint csak elnevettem magamat; ne bolondozzanak
  kigyelmetek; tudom én mi az? Mikor iskolásgyerekek voltunk, mink is
  csináltuk azt, hogy a léniát madzagra kötöttük, aztán egy pálczával
  körül csóváltuk a levegőben, úgy ijesztettük a többieket vele. Akkor
  aztán mind rámtámadtak, hogy merek a magistrátussal mókázni? A nótárus
  úr azt mondta, hogy most mingyárt meg kell esküdnöm, hogy a tens uram
  ördöngős és istenkáromló. Én azt mondtam, hogy az nem igaz. Megesküszöm
  én a szent feszületre, hogy nem igaz. Arra azt mondta nótárus uram:
  tudom, hogy a szent feszületre megesküsztök ti parasztok, akárhányszor;
  mert attól nem féltek; de majd valami másra esküdtetünk mink meg
  tégedet; hozzák ide azt az ördögöt! Hát erre a szóra odahoztak ám egy
  üveget, a mi felyül szarvasbőrrel volt lekötve, s abban volt egy
  fertelmes kicsi szarvas ördög.
  – Tudom. A Cartesius ördögcséje.
  – Nem tudom én, hová való ördögöcske volt, de utálatos volt; úgy
  öltögötte ki rám a piros nyelvét, hogy jó, hogy asszony nem vagyok.
  Aztán azt mondta a nótárus úr, hogy no hát tegyem rá a hüvelykujjamat jó
  erősen arra a szarvasbőrre, s feleljek meg még egyszer arra a kérdésre,