Rab Ráby: Regény - 04

  dolgozott a császári Burgban. Hogy mit? azt biz ő nem tudta. Tanácsokat
  osztogat-e a császárnak, vagy a kabátját keféli? Ez az utóbbi volna a
  legjobb. Senki sem olyan jó patronus, mint az inas.
  Tehát azt gondolta ki Ábrahám a maga furfangos eszével, hogy felkeresi a
  Burgban a Matyi úrfit. S hogy ezúttal se jőjjön üres kézzel, vitt neki
  körtét. Abban az időben voltak t. i. divatban azok a fából faragott
  körték, a miket két felé lehetett nyitni, s azokban valami primitiv
  muzsika volt elrejtve (embryoja a kintornának), a mit ha az ember a
  szájába tett és színi (nem fújni) kezdett, hát igen szépen szólt. Hát
  egy ilyen körtét vásárolt meg Ábrahám a nürnbergi árusnál; hanem annak a
  nem muzsikáló részébe kétszáz aranyat tömött bele s így tette a zsebébe:
  ezt a körtét szánta a Matyi úrfinak, ha az szerencsésen bejuttatja a
  császárhoz az ő instantiáját, a mit nem készített se ágens, se prókátor;
  hanem maga irta meg az Ábrahám, e rövid sorokban: Fölséges császár.
  Engem a magas commissió elnevezett Rotheselnek, kérek a nevem közepébe
  még egy alázatos «i» betücskét.»
  Ilyen munitióval ellátva indult neki Ábrahám bevenni a Burgot. Az ugyan
  sokkal könnyebben sikerült, mint képzelte volna. A Burgban az a rend
  volt, hogy semmiféle folyamodót nem szabad elutasítani. Őt is bebocsáták
  a nagy váróterembe, a hol már akkor sok ember volt.
  Csallóközi szerencséje volt Ábrahámnak. (Annak nevezik azt, mikor az
  utazó épen indulásra készen találja a kompot az innenső parton.) A
  legelső úri ember, a ki a váró termen végig ment, épen a Matyi úrfi
  volt. A Matyi úrfi már akkor lehetett huszonnégy éves. Finom arczú, sima
  legényke, olyan gyöngéd arczszínnel, mint egy kisasszonyé, puderezett
  hajjal, zöld selyem szárduthban[5], piros hajtókával, tarka virágos
  mellénynyel, tászlis újjakkal, sapódlis ingelővel, térdig érő meggyszin
  bársony puliderben, selyem harisnyában, csattos czipőkben s az oldalán a
  gyikleső koszperddel, a mi harántosan állt, mint az «f» betűn a
  keresztvonás. A nagy mellény zsebéből kifityegett az óraszalag, s azon
  mindenféle bolondság, medaillon, távcső, pecsétnyomó, aranyszív és
  szerecsenyfej: a hóna alatt vitte a sapapáját.[6]
  S az elegáns úrfi nem szégyenlette ráismerni a sokaság között a maga
  régi látogatójára: a mint meglátta annak a veres köpönyegét, mindjárt
  odament hozzá, kikérdezte, hogy van, mint van? Hát a nagybátyja odahaza
  egészséges-e? Miután pedig megértette, hogy mi járatban van itt Ábrahám,
  «Tréfaság az egész dolog!» mondá neki. S azzal megfogta a kezét, bevitte
  magával három négy szobán keresztül, a hová neki minden koczogtatás
  nélkül lehetett belépni, míg egy ötödik szobába jutott vele, a hol ő
  maga felakasztotta a szegre a sapapáját, annak a jeléül, hogy ő itt
  helyben van, s aztán azt mondá az Ábrahámnak, hogy ő csak várjon egy
  kissé, majd mindjárt bejelenti a császárnak.
  Ábrahám, mikor megtudta, hogy őtet csak ez a nagy szárnyajtó választja
  el a császártól, majd lerogyott a lábáról. S ezen az ajtón is szabad
  belépése van a Matyi úrfinak. Bizonyosan valami komornyik-féle lesz.
  Egy percznek a felénél hamarább visszatért az úrfi.
  – Bemehet kend Ábrahám.
  S azzal betuszkolta az ajtón, az instantiával a reszkető kezében.
  De nem látott Ábrahám a császárból egyebet, mint annak a csizmáit,
  azokról pedig azt látta, hogy egy hét óta nem voltak suviczkolva: ha
  Matyi úrfi az inasa, akkor ugyan rosszul teljesíti a hivatalát.
  Egyszer aztán csak visszakerült a nagy szárnyajtón megint az előszobába
  Ábrahám.
  A Matyi úrfit már akkor ott találta az iróasztalnál; sietős dolga
  lehetett: írt.
  Ábrahám meg volt főve a dicsőségtől; azt sem tudta, hogyan kezdje: «itt
  van, meg van! A császár maga irta rá az instantiára, hogy «fiat». Itt
  van a neve. Maga irta bele az «i» betűt a nevem közepébe. Itt van!
  Lelkem, dicsérd az urat…»
  Hanem aztán egyszerre kettészakadt a szájában a dicsérő zsoltár; a mint
  a kibontott irásba belepillantott.
  – Aj weh!
  – No mi baj Ábrahám?
  – Ő felsége elfelejtette az «i» fölé a punctumot odatenni. A nélkül már
  most az az «i» úgy néz ki, mintha «e» volna; úgy, hogy ha eddig rövid
  Esel voltam, ezután hosszú Eesel leszek. Hamut a fejemre. Holt emberré
  vagyok téve! Ugyan édes Matyi úrfi, nem lenne olyan jó kegyes (hogy
  egyforma tintával legyen) peczczentse oda az «i» fölé azt a szükséges
  kicsi kis punctumot. Úgy is kezében van a toll.
  – Mit gondol kend? pattand fel az úrfi. A császár kéziratába
  beleigazítani! Hisz az hamisítás volna.
  – Csak egy punctum…
  – A ki egy punctumot megenged magának, az egész okiratot is
  meghamisíthat. Adja ide kend azt az instantiát; majd visszaviszem a
  császárhoz, ő majd maga helyrepótolja, a mi kimaradt.
  Azzal kikapta az Ábrahám kezéből a folyamodást s bement vele a nagy
  szárnyajtón.
  Ábrahámnak egészen megkönnyebbült már most a szive tája. Egészen elérte
  a czélját; s nem kellett hozzá ezer arany: megtette kétszáz is.
  Előkereste a tarsolyából a zengő körtét, s szépen letette azt a Matyi
  úrfi kalamárisára: úgy, hogy az azt rögtön meglássa, a mint a tollát
  bele akarja ütni a tintába.
  Az úrfi sietve jött vissza.
  – Itt van kendnek az igazsága. Már most Isten áldja meg. Sok a dolgom.
  Köszöntetem az urambátyámat, mondja meg neki: semmi bajom. Kivánok neki
  is minden jókat, kendnek pedig szerencsés utat.
  Ábrahám eltette az irását a tarsolyába és sirt mellette, mint egy
  házeresz. Matyi úrfi kikisérte őt a szomszéd szobáig, azt gondolta, hogy
  onnan majd magától is kitalál. Hanem abban a szobában volt valami négy
  fali almárium, azokba Ábrahám mind benyitogatott, azt gondolva, hogy az
  a kijárás, s míg az igazi ajtó felfedezésével bajlódott, csak jön ám
  utána rohanva a Matyi úrfi, elvörösödve, mint egy kanpulyka, s
  megragadja az egyik kezével az Ábrahám veres palástjának a gallérját, a
  másikkal pedig a muzsikáló körtét tartja a szeme elé s mérgesen rivall
  rá:
  – Kend hagyta ezt ott az én asztalomon?
  Ábrahám mosolygásra fogta a dolgot.
  – No hát igen. Egy kis körtét hoztam. Szokás szerint. Egy kis «szép
  asszony körtéjét.»
  – De ezek az aranyak benne!
  – Hát azért a kegyes pártfogásért, a miben részesített az úrfi.
  – Én nem részesítettem kendet semmiféle pártfogásban. Igazsága volt, s
  azt megkapta. Vigye vissza a pénzét.
  – De már minek vigyem vissza? Mikor azt az úrfi megérdemelte. Ez a
  fáradságáért van. Hát nem fáradt-e az «i» fölötti punctumért?
  – De csak nem fogok egy «i» fölötti punctumért egy marék aranyat
  elfogadni.
  – Ha én nekem ez a punctum egy marék aranyat ér! Én nem sokallom érte.
  Az úrfi meg hasznát veheti. Kifizetheti vele a hitelezőit.
  – Nekem nincsenek adósságaim.
  – Nincsenek adósságai? Isten a világ felett. Bécsi úrfi, s nincs
  adóssága! Hát nem tartozik se szabónak, se vendéglősnek? Ilyen nincs
  több. Hát vegyen rajta ajándékot a kedvesének.
  – Nekem nincsen kedvesem.
  – Szeretője sincs? Ezt már higyje a ki akarja! Tán még most is hűséges a
  kis Mariska leányasszonyhoz? Ni, hogy elvörösödött rá! No hát költse el,
  traktálja el, kártyázza el jó pajtásokkal: de én vissza nem viszem a
  pénzt.
  – Én nem iszom bort, nem kártyázom, s nekem nincsenek jó pajtásaim. Ezt
  a pénzt pedig vissza fogja vinni; mert ezzel engem megsért. Engemet
  azért, a mit végzek, megfizet az, a kinek szolgálok. S a ki hivatalban
  van, annak nem szabad mástól jutalmat elfogadni, mint a maga úrától.
  Vegye kend vissza a pénzét.
  – Jól van «Ráby» úr, mondá a zsidó s visszatette a tarsolyába a pénzt.
  
  
  HETEDIK FEJEZET.
  (Az mellnec svmmaaiaabol az niaaiass olvasoo nem fog megtvdni semmit.)
  Jól van Ráby úr, azt mondta erre a zsidó. (Most már nem mondta neki,
  hogy «ifjú úr.») De már most nem megyek el innét, ha kikergetnek is, a
  míg három szót el nem mondok. Akárcsak a Szirmay gróf kápsáló barátja, a
  kinek nem volt szabad többet elmondani három szónál, még is elmondott
  vele mindent, bort! buzát! szalonnát!
  – No hát halljuk azt a három szót!
  – Hát az egyik az: hogy a mióta én ezt a télen sáros, nyáron poros
  világot járom, se keresztben, se hosszában nem találtam még olyan
  emberre, a ki a pénztül megijedt volna. Ma bukkantam az elsőre. Hogy meg
  volt ijedve attul a csomó aranytul, a mit a markában tartott! Azt hittem
  szentül, hogy a fejemhez vágja. Azután szeretőt nem tart, nem iszik, nem
  kártyázik, nem bratinázik senkivel. Ilyen sincs több. Ámbátor azt mondta
  bölcs Salamon, hogy semmi új sincs a nap alatt. No ez új! Azután a kit
  még csak annyira sem visz rá a lelke, hogy a más irásában egy «i» fölé
  odapeczczentse a punctumot; mert még azt is hamisságnak találja. Ilyen
  ember nincs több a világon! Ezt nekem meg kellett mondanom.
  – No ez elég hosszú volt «egy» szónak; hát a másik mi lesz?
  – Hát a másik meg én rólam szól. Mert a milyen igaz, hogy engem még
  tegnap Rotheselnek hittak, oly igaz az, hogy a mi kincset a Rothesel
  felfedezett valahol, azt a Rotheisel felásatlan nem hagyja. Én tudok egy
  kincset, a minek a fölvételéhez, valamint a mesékben halljuk, szűzkézre
  van szükség.
  – Nem értem miről van szó?
  – Elhiszem azt. De annál jobban értem én. Van valahol egy elásott kincs:
  nem példabeszédképen mondva, igazi kivert körmöczi aranyokbul élére vert
  kincshalmaz, a mire én rá akarom az én egyetlen választott vitézemet
  vezetni. Van ott több mint százezer forint.
  – Még sem értem. Kié az a kincs?
  – Ez a kincs a legnyomorultabb emberek véres verítékéből van
  összegyűjtve; didergő emberek utolsó gúnyájából, éhező nyomorultak
  falatjaiból összeharácsolva, földönfutóvá tett telkes gazdák átkaival,
  özvegyek és árvák könyhullatásaival megtetézve, országtul, királytul
  elcsalva, eldugva. Az úr szülöttevárosának a népe az, a ki összeéhezte,
  összeizzadta ezt a kincset, s szaporítja folyvást; s maga rongyossá lesz
  mellette, koldussá, földönfutóvá; ott hagyja üresen a telkét, s ha soká
  tarthat ez így, elpusztul miatta az egész város. És én tudom azt jól. S
  erre a kincsre én az urat rávezethetem, ha kiáshatja a sárkány körme
  közül, kétharmada visszatér a szegény nyomorgatott néphez, egy harmada
  pedig a feljelentőnek jut.
  – De hát ha ön tudja, mért nem jelenti ön fel maga?
  – Ugyan édes, tekintetes Ráby Mátyás úr, hát ebben a Bécs városában
  olyan nagyon kitanult a Corpus Jurisból, hogy a saját hazájának a
  törvényeire nem emlékezik? Hisz ott van, hogy az «accusator»-nak
  keresztyénynek kell lenni. A zsidónak nem szabad vádolni. Még ha azt
  látja is, hogy az ország czímeréből az egyik folyóvizet ellopják, azt se
  szabad neki meglátni; mert ő zsidó. De azonban pediglen mind a mellett
  is hiába volnék én akár olyan nagy keresztyény, mint a Miseriek
  harangozója, a ki minden nap maga nyitja ki a templomot, s maga csukja
  be a kulcscsal; azért még sem volnék én az a «legény a gáton», a ki erre
  a helyre kell. Mert ember kell oda, olyan mint kegyelmed, tekintetes
  uram. A ki először is bizonyos maga felől, hogy mikor hozzá kezd ahoz a
  kincs fölvételhez, semmi babonasággal magát a lábáról le nem hagyja
  vetetni. Mert, amint az a hétfejű sárkány, a ki azt a kincset őrzi,
  észreveszi, hogy jön valaki a kincset fölvenni, egymás után emeli föl
  majd a fejeit. Az egyik feje aranyat okádik. A legtöbb vitéznek már ez
  is elég. Mikor az investigáló uraságnak az asztalán ott felejtenek olyan
  tíz, húsz tekercset, a melyikben mind egyenkint száz arany van,
  nagyhamar visszafordul, s azt referálja, hogy mindent rendben talált. S
  ha ez nem fogott, akkor elődugja a sárkány a másik, meg a harmadik
  fejét, azok tüzet, mérget, hazugságot okádnak. A vitéznek az életét
  fenyegetik, meg is teszik, hogy néma embert csinálnak belőle, ha tíz
  körmére nem áll. Eget, földet, poklot megmozdítanak ellene. Mindenütt
  ellenségeket talál, a hol segítséget várt is; rászedik, hamis útra
  vezetik, bevádolják, eláztatják. Ugyan, hogy kezdene az ilyen dologhoz
  egy ilyen szegény jámbor halandó, mint én vagyok, oda egy hatalmas ember
  kell, a kinek a fejét nem lehet büntetlen elütni; a kinek minden órában
  be lehet lépni magához a császárhoz, a ki maga is nemes ember, s kardot,
  pennát egyformán tud forgatni; és a kinek van valamije, a mi kevés
  embernél található: szíve; hogy be tudja fogadni annak a nyomorult
  földhöz ragadt népnek az égrekiáltó panaszait, a ki nem az én népem,
  mert én idegen vagyok közötte, és mégis megesik rajta a lelkem; s mikor
  végig megyek közötte s látom, hogy húzza az ekét s töri a hantot, más
  számára, hogy vet és arat, másnak, olyankor áldom a Jehovát, hogy nekem
  ennek az országnak a földjéből nem adott mást, mint az országutat. Mert
  higyje el kegyelmed, tekintetes Ráby Mátyás uram, hogy nehéz iga volt
  ezen a népen a török járom, a nemes urak is elég jól meg tudják
  magyarázni a jobbágynak, hogy az úr pokolban is úr; hanem mikor a
  «pugris» ember maga kaphat fel a magaszőrű szegény parasztnak a nyakába,
  akkor verte azt meg csak igazán a mindenható; mert a török basa csak
  megnyírta, a földes úr csak megkoppasztotta; de a kupak-tanács már
  megnyúzza a jámbort. Ez volt a harmadik szavam.
  – Jó. Ha erről akar ön nekem adatokat szolgáltatni, jőjjön el a
  szállásomra, ott majd beszélhetünk róla. Otthon leszek egész este.
  Ábrahám megjelent a mondott időben Rábynál, s csak a reggeli harangszó
  vetette haza. Addig mindig beszélt. Hogy miket? azt nem volt szabad
  avatlan füleknek meghallani.
  Még mikor eltávozott is, lelkére kötötte Rábynak, hogy
  – Hanem aztán el ne árulja ám a tekintetes Ráby úr, hogy ezeket a
  dolgokat honnan tudja? Mert a spanyol inquisitió csak dinom-dánom ahhoz
  képest, a mit én velem csinálnának az atyafiak, ha megtudnák, hogy én
  fűtöttem be a kemenczéjüket, nyár derekán.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  És így már most érthetővé válik, a mit Ábrahám biró uramnak arra a
  szavára felelt, hogy «hej sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az «i»
  betű a neve közepén!» Mert akár azt felelte rá, hogy a biz az egy
  batkába sem került: az is igaz volt; akár pedig azt felelte rá, hogy
  «százezer forintba került az; de azt nem én fizetem meg, hanem kentek;»
  az is igaz volt. Hanem hát ki törte volna a fejét azokon a
  bolondságokon, a miket a Rothesel szokott elejtegetni? Minden ember
  tudja róla, hogy ő szamár.
  
  
  NYOLCZADIK FEJEZET.
  (Mellben elevfordvl egi madaarieztev, ees bezeelgetees leezen az
  dinnieecrevl ees egieeb cvcvrbitaceacrol)
  Leányfalvi Máté úr egészen magának való ember volt. Ő vitte a
  szent-endrei postahivatalt. Azzal ő neki csak délelőtt volt dolga,
  délután pedig történhetett a világban, a mi akart, az ő rá nézve nem
  volt sürgetős. Ő sem járt sehová, ő hozzá sem járt senki. Nem szeretett
  semmi mulatságot. Csak egy szenvedélye volt: a kertészet; azt azután
  egész hollandi nekiadással űzte. Voltak olyan virágai, a minőknek soha
  senki hírét sem hallotta: külföldi ritkaságok; aztán meg kiveszőben levő
  fajok, a miknek az utolsó sarjadékát az ő kőfallal körülkerített kertje
  tartogatta még. És azokra ő féltékenyebb volt, mint egy arabs a
  háremére. Dehogy engedte volna másnak azt az örömöt, hogy az ő
  virágaiból szaporítson! Ha kértek tőle magot, azt ugyan nem tagadta meg
  a «jó embereitől,» hanem a jó embereknél soha se kelt ki abból egy szem
  se. Alapos a gyanú, hogy az elajándékozandó magot előbb leforrázta
  valami lúggal.
  A dinnyéi kivált kitünőek voltak. Ő azokból soha egy szeletet maga meg
  nem evett. Igaz kertész szokásaként, nem volt gyümölcsevő. Csak
  elajándékozásra termelt. De a mit elajándékozott, azt előbb kétfelé
  vágta s az utolsó magot is kiszedte belőle.
  A dinnye-érés idején két nagy sinkorán őrizte a kertjét, s az ő saját
  hálószobájának az ablaka is a kertre szolgált. A kit tolvajlási szándék
  vezetett volna a kőfalon keresztül, azt srétek és czerberusok tették
  volna tönkre.
  Hanem a sárgarigókkal volt nagyon megakadva. Azok a szomszéd kertekből
  minduntalan átlátogattak az ő dinnye-ágyaiba s a legszebb gerezdes
  gömböket kikezdték.
  Ezek ellen mindenféle madárijesztőket kigondolt. De azok az udvari
  szineket viselő madarak szörnyű aristocraták, mindenféle plebejus váztól
  meg nem ijednek; a mi ott holmi rongyos kalapban, szakadozott szűrrel,
  fancsali feszületként áll a dinnye-ágyak között: tudják, hogy az csak
  paraszt, a kivel paczkázni lehet.
  Egyszer aztán azt mondá a postamester úr: no megálljatok, rigók, majd
  csinálok én nektek ide egy olyan madárijesztőt, a mitől tudom, hogy mind
  a Szigetségbe repültök át.
  Nem restelt Pestre felmenni, ott a zsidóutczában összevásárolni holmi
  zsibvásárra jutott módi viseletet, lebernyeges frakkot, csókaorrú
  kalapot, pulidert, kenderből készült parókát. Azzal aztán szépen
  kistaffirozta a kitömött bábot, a ki két lábú karóra volt felállítva,
  kobakfejjel, tászlis újjú kezekkel: s még azt sem restelte, hogy annak
  az egyik kezébe egy fakardot adjon, a mi olyan elmésen volt formálva,
  hogy mikor a szél fújt, a fakard elkezdett hadakozni, mintha valami
  igazi gavallér csinálná vele a hat vágást.
  No ettől csak elijed a határból minden becsületes madár!
  Az öreg úr nagy gyönyörűséggel nézegeté csodálatraméltó alkotását, úgy,
  hogy észre sem vette, hogy a lánczra kötött kutyák milyen bomlottul
  ugatnak valakire, a ki a kertajtón át közeledik felé.
  Csak akkor vette észre, mikor az «szerencsés jó napot» kivánt neki.
  Visszatekintett. Hát azt látta, hogy a háta mögött is ott áll az a
  madárijesztő, eleven alakban.
  Tulajdon az a madárijesztő, a kit ő recentissime componált, csakhogy
  selyem kiadásban.
  Az öreg úr először megijedt, azután elnevette magát, azután
  megharagudott, végtére pedig örvendett, egy rövid pillanat alatt.
  Megijedt azért, mert azt hitte, hogy a megelevenedett homunculus állt
  eléje, (mint a minőt a bűvész Hatvani professor, a magyar Faust, csinált
  egyszer), de elnevette magát, mert csakugyan nagyon hasonlított a
  divatos gavallér costumeje az ő madárijesztőjéhez, boszankodott pedig
  azon, hogy ebben az idegen stutzerben a saját kedves Matyi öcscsét
  ismerte fel; de elvégre is örült neki, hogy láthatja; mert nagyon
  szerette.
  De ezt a sok indulatkifejezést mind nem lehetett rajta észrevenni attól
  a nagy bajusztól. Olyan volt az, mintha egy bajuszhoz ragasztottak volna
  hozzá egy embert; úgy, hogy a vele találkozónak kedve lett volna
  rákiáltani: «ajh te bajusz, hová viszed azt az embert?» A fején volt egy
  báránybőr sipka, a vállára vetve pongyolára pedig egy «kirilájzum»
  (Kyrie eleison) szürke moldonból, ahogy azt a ráczos szabású dakut
  nevezték abban az időben.
  – Nézd csak, nézd, hisz ez az én Matyi öcsém Bécsből! Majd alig
  ismertelek meg ebben a módi hábitusban. Hozott Isten öcsécském!
  Azzal nyalábra fogva a fiatal embert, odaszorítá annak az orczáját a két
  nagy bajusz közé. «Ejh, de megemberesedtél, a mióta nem láttalak! De
  csak már legalább kölcsönadhatnék neked ebből az én bajuszomból. Csiba
  te ne! (Ez már a komondoroknak szólt.) Ne nézd azt, hogy ő német: azért
  az én öcsém az; s ne ugass rá, mert megütlek! No, de most már csak nem
  eresztelek egyhamar vissza abba a csirkefogyasztó Bécsbe.»
  – Dejsz, ha kergetne urambátyám, akkor se mennék el egyhamar. Itt
  telelek az idén.
  – No, de a kutyámat tedd bolonddá, édes öcsém. Ne biztass engem ilyen
  szóval. Tudom én, hogy van, a ki neked parancsoljon.
  – No hát most épen azt parancsolta, hogy itt maradjak; még pedig nagyon
  sokáig.
  A nagy bajusz kegyetlen fintorgást követett el jobbra-balra.
  – Te! Talán csak nem az adórectificaló-commissióba vagy kinevezve?
  Ez volt az a czím abban az időben, a mi a magyar ember előtt egyenlő
  értelmű volt «Caraffával» meg a «kutyafejű tatárral».
  – Nagyobb ez annál, szólt mosolyogva az ifjú s odasúgá az öreg fülébe a
  választ, a mit nem volt tanácsos fenhangon elmondani.
  Az öreg úr erre nagyon felderült, a nagy bajusz felszaladt kidomborodó
  arcza közepéig.
  – Ez már derék! Ez már capitalis dolog! Most már azt mondom, hogy ember
  lesz belőled. Csak erősen fogd a dolgot.
  – Azt fogom tenni.
  – Aztán ne alul kezd, a hiblihubli embereknél, hanem a nagyját fogd
  nyakon. Egyenesen a præfectus torkának eredj; mert ez a nagy calefactor!
  Hej ha én beszélni akarnék! De hát «audi, vide, tace, si vis manere in
  pace!»[7] De te csak nyaggasd, a hogy Isten tudnod engedte.
  – Már hisz akárki legyen, a kit hibában találok, azt nem fogom kimélni.
  – Meglátod, öcsém, szólt az öreg, kezeit dörzsölve, hogy ha jól
  megszorongatod a nyakát a præfectusnak, hát esztendő ilyenkorra
  visegrádi tiszttartó vagy. Szépen a vállára veregetett az öcscsének.
  Az meg bámultában majd belelépett a sarkával a legszebb dinnye-ágyba.
  – Micsoda tiszttartó? Visegrádon?
  – Hát, öcsém, az a legjobb hivatal ezen a vidéken: többet ér száz
  viczispánságnál; aztán most üres.
  – De hát, hogy keveredem én abba belé?
  – Ejnye be duræ capicitatis homo[8] lett belőled abban a Bécsben.
  Hogy-hogy nem keveredel te abba belé? Hát csak nem számítod tán magadat
  azok közé az inczifinczi emberek közé, a kiket ide küldöznek
  investigálni, computisálni, aztán négy szép lóval, vagy egy pár körmöczi
  hengerkével ki hagyják szúrni a szemeiket: az ilyen embernél, mint te,
  uraim ő kegyelmeknek valami igazi derék dologgal kell kirukkolni.
  A fiatal ember czéklavörös lett.
  – De urambátyám, én nem azért jövök ide, hogy engem akár paripákkal,
  akár aranyakkal, akár tiszttartósággal lekenyerezzenek ezek az urak:
  hanem hogy az elnyomott népnek a panaszait megorvosoltassam s kiderítsem
  a visszaéléseket, akárkik legyenek is azok az urak, a kiket bennük
  találok.
  János úr erre a szóra a balválláról a jobbvállára rázta át a
  kirilájzumot.
  – De hát édes öcsém: a szegény népnek mindig tele van panaszszal a
  szája; Isten, a ki segíthet rajta; jön jégeső, jön sáska, jön fagy, jön
  árvíz: hát ki tehet az Isten csapása ellen? Köd megüti a szőlőt
  virágzáskor, mind lehull. Ki tehet róla? Hát az előljáróság is csak
  ilyen elementáris csapás rajta. Ki segíthet azon? Hörcsököt, seregélyt
  ki tud a vetésből kipusztítani? Ráolvasással talán? Az ember is csak
  olyan hörcsök. Pusztítsd el a mostani előljáróit, tégy helyükbe ujakat,
  akkor azok fognak lopni. A míg okos paraszt, meg ostoba paraszt van a
  világon, addig az egyik a másikat mindig meg fogja lopni.
  – Már ha urambátyám az előljárói visszaéléseket is az Isten csapásai
  közé számítja, akkor én azon kezdem, hogy erős akarattal magát az elemi
  vészt is meg lehet győzni. S ez az akarat nálam megvan.
  – De hát tehetség van-e hozzá? Vana sine viribus ira.[9] Ki van a hátad
  mögött, a kire támaszkodol?
  – Maga a császár.
  – Hát még?
  – Hát még? Nem elég ez?
  – De gutát elég! Patrónusod-e a második viczispán? vagy a Judex Curiæ? a
  camaræ præses? az udvari cancellár? vagy legalább a districtualis
  commissarius? Ha valaki azt mondhatja, nekem barátom Eszterházy, vagy
  Niczky, vagy Orczy! az már valami; de ha csak annyit tud mondani, hogy
  nekem barátom József császár! azzal se kinn, se benn. Mit adjanak az
  olyan császárra, a ki mindennap engedi magát kipasquilizáltatni.
  Mindennap megfordul a kezem alatt egy-egy paksaméta Bécsből, a mit
  Wucherer küldöz széjjel a mi urainknak. (Hiszen te magad jobban fogod
  tudni, hogy ki az a Wucherer?) Tele van az mind ocsmánynál ocsmányabb
  pasquilusokkal a császár személye ellen.
  – Ő a teljes véleményszabadság barátja.
  – De lánczhordtát. Ha én ellenem nyomtatnának ki olyan dolgokat, én nem
  vagyok császár, de régen kaptam volna a fokost s olyan sort vertem volna
  Wucherer uramnak a hátán végig, hogy nem kivánt volna belőle második
  kiadást. Aztán mikor azt látja a magyar, hogy a császárt még a németnek
  is szabad szidni, a kinek nincs egyéb constitutiója egy rongyos
  paraplénál, hát neki hogy ne volna szabad, a kinek van primæ
  nonussa?[10]
  – Igen is. Ellene röffennek mind azok, a kik megrettennek az ő
  ujításaitól. Szidják azért, mert a szabadságot, a mi eddig csak egy
  osztálynak, egy hitfelekezetnek volt szabadsága, ki akarja terjeszteni
  országainak minden lakóira. Szidják, mert jót akar a néppel.
  – Kedves öcsém, beszéljünk most a dinnyékről. Nézd azt a szép
  kantalupot, azzal a márványos héjával, azokkal a mély vágányú
  gerezdekkel. Valóságos versaillesi fajta. Mikor megérik, olyan illata
  van, hogy betölti az egész házat, s olyan az íze, mint a nádméz. Ha egy
  egészet megeszel magad, az sem árt meg. De próbálj belőle csak egy
  falatot lenyelni, mikor még éretlen, hát nemcsak az, hogy keserű lesz
  tőle a szád, de olyan nyavalyássá leszesz tőle, hogy megihatod utána az
  egész «diákkonyhát». Látod, ilyen a szabadság is. Ha megérik egyszer,
  maga a termesztő, a kertész fogja azt felszeldelni s czintányéron
  kinálja meg vele a népet: itt van, tessék, neked termesztettem; – de a
  míg éretlen, ne lékeljétek meg, mert a dinnye is elromlik, meg az is
  megromlik, a ki megkóstolja. Tudom, tudom, hogy mit akarsz erre mondani:
  hogy de bizony lehet a dinnyét is kényszeríteni hogy korábban érjék,
  mint az Isten elhozza rá a maga Lőrincz-napját; van meleg-ágy, meg
  üveg-harang. No hát ilyen meleg-ágyban, üvegharangban érett dinnyéi
  vagytok ti a mai kornak, te, meg a többi philosoph, philantrop
  cosmopolita barátaid. De hát ugyan ki győzne az egész ország alá
  meleg-ágyat rakni, s üveg-harangot borítani rá? Várjátok meg, míg
  elhozza az úr a kánikulát. Akkor magától megjön az igért idő, hogy
  minden ember egyforma igazságot kap.
  – Jól van, urambátyám, én elfogadom a dinnye-allegóriát s a saját
  kertésznyelvén felelek rá vissza. Ha valaki dinnyét akar növelni, annak
  előbb magot kell vetni. Fele kikel, fele benfullad, azután neki jön a
  lóféreg: kirágja; vakondok: kitúrja; mézharmat, ragya, késő fagy:
  megrontja; sok eső: meddővé teszi; szomszéd uborkája: elkorcsosítja; de
  azért a hű kertész mégis csak türelemmel ápolja azt elejétől végig. No
  hát ilyen magvető vagyok én is. Elültetem, a mit reám bíztak, a késő
  ivadék szedje le a gyümölcsét, ha megérett.
  Az öreg úrnak megtetszett a folytatott allegória: kétfelé törülte a
  bajuszát.
  – Ember vagy öcsém! Hát ha érzed magadban az erőt: birkózzál meg vele.
  De félek, hogy beletörik a késed. Experto credo ruperto. Szeretném
  hallani, hogyan kezdesz hozzá? Mert talán csak nem «crabrones
  irritare»[11] jöttél ide. Bejelented a császár parancsolatját a
  districtualis commissiariusnak, hogy utasítsa Pest vármegyét, hogy
  vizsgáltassa meg a szent-endrei kameralis uradalom jobbágyainak a
  panaszait. Arra Pest vármegye kiküldi a maga asszeszszorát, mint
  commissariust. Az három nap itt fog együtt tractálózni az előljáró
  urakkal, délutánonkint együtt kuglizik velük garasban, harmadnap azt sem
  tudja már, hogy fiu-e vagy leány! akkor felteszik a hintajába, haza
  küldik, mikor aztán kialuszsza a crapuláját, akkor azt mondja a
  patvaristának: «audiát, írja meg a relatiót. A szent-endrei cameralis
  dominiumban minden rendben találtatott», s a patvaristának is ád egy
  aranyat abból, a mit a dolmánya zsebében talált, maga sem tudja, hogy
  került oda? A relácziót aztán elküldik a districtualis commissariusnak,
  a commissarius elküldi neked; te meg haza mehetsz vele Bécsbe.
  – Nem úgy kezdek hozzá, urambátyám. Előbb a valóságos dátumokat szerzem
  meg, s addig senkinek sem szólok, míg azok a kezemben nincsenek.
  – Ez már okos beszéd. De hogyan jutsz azokhoz a dátumokhoz? Mint az én
  vendégemet, szivesen látnak mindenütt a városban; de a belső ügyeikbe
  bele nem hagynak kotnyeleskedni. Arra azt mondják, hogy «orrod tőle
  fokhagymás!»
  – Erre is gondoltam: házat, telket, szőlőt veszek, itt letelepülök, mint
  itteni lakosnak jogom lesz a község ügyeivel megismerkednem.
  – Ez tehát egészen serio megy. No ha azt akarod, akkor mindjárt tudok
  neked egy arravaló házat is comendálni. Itt van a nótárius öcscsének a
  háza. Csinos lokálitás, szép kerttel, szőlővel, szántóföldekkel.
  Korhely, iszákos ember a gazda; tele van adóssággal. De a legnagyobb
  baja az, hogy épen a bátyjának adós s az könnyen elbánik vele. Az
  adósságban elveszi tőle az egész telkét s egy garast se ád neki belőle
  vissza. Ettől kéz alatt meg lehetne szerezni a telket, még valami
  ráfizetéssel, úgy, hogy neki is maradjon, s a contractus csinálásánál
  majd gondoskodjunk róla, hogy a præemptiónak[12] útját vágjuk. Bízd azt
  egészen én rám.