Pesti album: Krúdy Gyula feljegyzései és elbeszélései - 1

PESTI ALBUM
KRÚDY GYULA
FELJEGYZÉSEI ÉS ELBESZÉLÉSEI
BUDAPEST, 1919
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


PEST.
Budapestről az utazási könyvek azt írják, hogy gyönyörű ifjú hajadon a
vén Duna partjain és tavasszal ibolyaszaga van a városnak, mint a pesti
korzó hölgyeinek; őszidőben Buda adja meg a város tónusát, lehulló
vadgesztenyék kopognak a bástyasétányon, a vidékies csöndben
áthallatszik a túlsó partról a kioszkbeli katonabanda muzsikája, az ősz
és Buda egy anyától születtek.
Húsz év előtt jöttem a városba, mint a Dumas regényéből való ifjú, egy
tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhatesztendős emberek
szokták. A vonat hajnalban érkezett és Rákoson, a koraőszi levegőben már
érezni lehetett Budapest szagát. Akkoriban a gyárkémények és a
zöldségeskofák gondoskodtak a város odőrjéről. Lóvasút ment a
Kerepesi-úton és olyan vénséges vén kocsisok hajtották az öreg lovakat,
hogy szinte azt hihette az ember, mindig őszi dér van Pesten. A tülök
olykor megszólalt, mint egy régi német városkában és a Váci utcát sör-
és virstliszaggal látta el a régi Korona-vendéglő. Az «Uhr»-ban régimódi
ruházatú boltosok üldögéltek esténkint és a Párisi-utcában
hatvanesztendős masamód-kisasszonyok díszítették a kalapokat. Ah, mily
vén város volt akkor Budapest! Sneider kisasszony volt benne a legszebb
hölgy.
Sneider Fáni az egykori Kalap-utcában lakott és reggeltőlestig a
tükörben nézegette magát. Olyan szőke haja volt, mint a borbélyműhely
ablakában a párisi viaszfigurának, – «párisi szőke», mondták egykor a
műértők a vörhenyeges hajra, – arca fehér és piros és szeme olyan kék,
mint Bécs alatt a Duna. Első kedvesem: szerelmem, nagyvilági ismerősöm,
pártfogóm és nevelőnőm volt Sneider kisasszony. Kis szobám volt,
amelynek ablaka alatt az udvaron ecetfa virágzott tavasszal, vasból való
kút állott szalmába göngyölve télen, amelynek vízihúzója úgy nyikorgott,
mintha egy dalos, nagyon öreg ember egymagában nótázgatna valahol. A
bútoroknak olyan kifelé görbülő lábuk volt, mint a mopszli kutyának és
horgolt terítő volt vetve minden lehetetlen helyre. Vasárnaponkint egy
régi óra zenélt az ebédlőben és a könyvespolcon pirosba és aranyba kötve
Kisfaludy regéi foglaltak helyet. Sneider kisasszony rózsaszínű fába
ékelt tükröt tartott a kezében és szerelmes volt egy fehérköpenyeges
tisztbe, aki Milanóban feküdt. A könyvek és a regények a huszas és
harmincas esztendőket – a mult században – már régen letárgyalták, de
húsz év előtt a Kalap-utcában még biztosan föl lehetett találni egyes
öreg gavallérokon a Napoleon-kori kék frakkot. Mintha ötven esztendővel
később járnának az órák és Sneider kisasszony elmerengve nézett a
szemembe.
– Nem akarna katona lenni? Költő és katona egy személyben?
Mindig orgonaszaga volt a ruhájának, naplót írt és bő, virágos
szoknyában ment vasárnaponkint a templomba. Mise után különböző Frédi és
Henry nagybácsik, valamint nagynénik, akiket Züzánnak és Rozinak
neveztek, jönnek látogatóba; délután egy tisztúr ócska vaffenrokkban és
bőszárú csizmában, amilyenben a vidéki színpadon játszanak. A tisztúrnak
néha fél óráig kell várakozni a kis szalon százszor látott
gömbölyűkeretű fotográfiái és albumkönyvei társaságában, amíg Sneider
kisasszony a toálettel elkészült. Mindig porcellán volt az arca, aprókat
lépett, legyező volt a kezében, gyönyörűeket sóhajtott és azt a rövid
negyedórácskát, amely a petróleum-lámpás felgyújtásának idejét a
délutánban a nappaltól áthidalta, épen úgy csókolódzással és
kézfogással, halk esküvésekkel és a kis fejnek a férfivállon való
elhelyezésével töltötte, mint a mult század elején minden valamire való
kisasszony, aki Himfyt vagy Byront olvasta.
Mintha az egész életnek nem lett volna egyéb célja az egykori
Belvárosban, mint a vasárnapi délután! A régi házak furcsa szobáiban a
pillangós, fehér függönyök mögé lágyan szállott be az esthomály és a
görbelábú székek, amelyek illedelmes távolságban állongnak egymástól, a
délután józanságában, láthatatlan kerekeken közel gurulnak egymáshoz. Az
utcákon – a girbe-gurbákon – litániáról ballagnak haza a kifli-formájú
öregasszonyok és vén bibliai kezdőbetűkhöz hasonló férfiak, – az ablakok
vaskosara mögött egy pillanatra megelevenednek az üvegre ragasztott
színes rajzok, mint rózsaszínű színpadon felszalad a kárpit. Kis
vadászkastély áll valahol és a koszorúalakú erdőből mélabúsan hangzik a
vadászkürt… Régi német városkában külföldre marsirozik a század, a banda
szól, a katonák kabátja fehér és a dobos a levegőbe dobja a dobverőt…
Vagy tavaszi majális van és gyöngyvirág szaga van az erdőnek, a lövészek
valcert táncolnak a városka hölgyeivel, a polgári zenekar
fáradhatatlanul fujja a Klapka-indulót.
Sneider kisasszony ilyenkor mindig fiatal hölgy volt és Henryval egy
kényelmes postakocsiban ülve, utazott Velence felé, ahol a tenger
kéklik.
Fiatalembert nem lehetett látni Pesten az időben és Podmaniczky
Frigyesnek fehér szakálla és piros szegfűje jelentette a nagyvilági
látszatot a városban. A Belváros kanyargós sikátoraiban német cégéreket
zörgetett a szél és bízvást várhattam a peleskei nótáriust, hogy
előpenderül valamely utcasarkon, – mintha a híres jegyző óta mitsem
változott volna a város. A belvárosi patricius-családok tüntetőleg
ragaszkodtak németségükhöz, a magyar ujságokat csak a jogászok olvasták
a kávéházban, majd lármázni jártak a Múzeum-kertbe. A hazafiság furcsa,
szinte humorisztikus alakban mutatkozott a városban, a cilinder mellett
ugyan már nem hordtak kakastollat, de az ifjúság vezére még mindig Szücs
párti volt. A pesti polgárok mulattak a jogászok heccein. A merőben
érzéketlen lakosságú nagykörúton, ahol még csontvázként, kihaltan,
soványan állongtak a mai paloták, egy cipésznek volt a legszebb
kirakata, mert este három lámpa világította, a mai elegáns ügynököknek
az ősapjai jártak itt csizmában és magyar nadrágban; a
Koronaherceg-utcában harminc forint volt a legdrágább kalap és az öreg
Kleh István volt a legzseniálisabb takarékpénztári igazgató a városban.
Ah, mily csöndes és öreg volt ez a város húsz év előtt! A plakátokat
betiltotta a rendőrség, ha dekoltált színházi hölgyet ábrázolt, a
csirkefogók és a színészek tarka nadrágban jártak, a nőnöveldék és elemi
iskolák százesztendős házakban voltak elhelyezve, ahol a víz befolyt a
tetőn és az utcákon nem lehetett közlekedni, mert mindig köveztek – s
évekig ezen csodálkoztam leginkább a városban.
Lehet, hogy a vándormadárként szálló esztendők teszik, hogy manapság már
alig látni öreg embert Pesten, mert hisz azok a régi öregek, akik
mogorván és gyanakodva fogadták egykor Pest beözönlő új lakosságát,
elmultak. A boltosok, akik a vidékire utaztak az utcákon, – az ügyvédek
és ügynökök, akik kancsal tekintettel furakodtak az új lakosság soraiba,
értéktelen részvényekkel, rosszhiszemű üzletekkel tépázván meg a vidéken
már amúgy is tönkrement új pestieket, – a rossz nők, akik a vidéki
plébánost az ablakukba ültették csibukozni, – éjjeli kávéházak
veszedelmes söpredéke, amely még az ötvenes esztendők iskolája szerint
gyakorolta a «parasztfogdosást» a játékos asztalnál, a mulatóhely
pezsgőjénél vagy a táncosnők szoknyája mögé rejtőzve – megöregedtek,
elmúltak, ordináré hangjuk többé nem veri fel a kávéházak csendjét. Ma
sem jobbak az efféle emberek Pesten, de fiatalabbak, tehát
gusztusosabbak. Mily humoros tünemény lehetne egy nyolcvanas évekbeli
váci-utcai gavallér manapság!
Először a körútakon kezdték, – ahol Klondyke ifjai telepedtek meg a
kávéházakban, hol felhangzott az első angol szó és a legelső Amerikát
járt szélhámos kibontotta a csillagos lobogót: le a bajusszal!
Mintha csupán a férfiak bajusz- és szakállviselete akadályozta volna a
várost fejlődésében! A borbélyok megfenték a késeket és a város
egyszerre nőni, fiatalodni, emelkedni kezdett. Új, amerikai, angolos
szokások honosodnak az angol-szász divattal, a lóversenyezés sportja az
öreg belvárosi kávéházakba szorul, ahová a jockeyk járnak inni és
billiárdozni, a Körúton, mint rohanva vágtató lovas-csapat éles
trombitaharsogása zendül végig a testedzési sportok hangja. A közelgő
huszárcsapatot még eltakarja a távolság és a por, de a csákók már
kicsillannak, jön a sportok legmámorítóbbja, a futball.
A nyolcvanas évek görnyedthátú dandyfigurája, a Hatvani-utca sarkán
életunalommal kacérkodó, émelygősen előkelősdi fiatalembere után
egyszerre angolos ruházatú, tisztára borotvált, szélesedő vállú
fiatalemberek tünedeznek fel a városban. A rövid dupla gallérviselet
előnyösen domborítja ki a nyakizmokat, minden utcasarkon fogorvos
akasztja ki a tábláját, mert a helyes és jó táplálkozáshoz ép fogak
szükségeltetnek. Az ifjú bízva-bízók külföldre járnak tanulni, nagyszerű
utcai lapok keletkeznek, amelyek felrázzák a pestieket tunya,
érdeklődésnélküli életükből. Párisi kirakatok támadnak addig néptelen
utcákon és süvítve száguld az automobil a bámészkodó bérkocsik között.
Egyszerre az ifjúság lett az úr a városban, ahol száz esztendeig
vénséges vén belvárosi polgárok igazgatták a dolgok rendjét. A bakter
többé nem mer éjjel kiállani a ragyogó lámpák alatt és a
kakaskukorékolás helyett a sport-csapat kapitányának éles füttye kelti
fel vasárnap reggel a diákokat és fiatal munkásokat. Edison filmjein
berregve érkeznek el a város számtalan színpadára külföldi országok
jeles szokásai, csodaszép utazások és gőzhajók kolosszus alakja tíz
lépésnyire ring az oceánon. A Pacific-vonat gőzösei rohannak, majd a
Niagara zuhog. A tíz éves fiú egy este megjárta az oceánt. Kár, hogy
ízléstelen kalmárok az amerikai zseni találmányából ostoba és undorító
színházasdit fúrtak-faragtak, ami ismét hosszú időre visszaveti a pesti
ízlést.
Bár késő őszre jár az idő, gyönyörködve kell végigmenni Budapesten ma
mindenkinek. Öreg emberek mogorva és penész-szagú városából, ahol
legfeljebb a sváb falukra emlékeztető búcsúk kintornája képviselte a
mozgalmas nagyvilágot, csillogva és diadalmasan épült fel az ifjúság
városa. Fiatal kalapácsok csengése, lelkes férfiak okos akarata és
serény munkáskarok acélgéppontosságú munkája zeng vissza az elmult
évtizedekből. Nappal mindig építettek, palotákra tornyot a nap felé és
éjszaka mintha temettek volna, – végtelen sora a temető-kocsiknak hordta
ki a korhadt anyagot a városból, öreg emberek és öreg házak, régi utcák
és szokások tetemeit.
Kár, hogy e gyönyörű városban, ahol télen is gyakran ragyog tavasz napja
a paloták felett, a csinos emberek és a legszebb nők városában, – az
asszonyok szemében napkeleti sűrű éjszaka tündöklik, míg ruházatukból
francia ízlés parfömje árad, a férfiak elszántak, de kissé darabosak,
mint akik nemrégen mosták le az aranyásás sarát kezükről – a szívek és
elmék finomodása hátrányban maradt a csengő üllők munkájánál.
A szívek itt oly szomorúak!


A VÖRÖS POSTAKOCSI UTASAI.
Egyszer Alvinci Eduárd császári és királyi kamarás különös, kísérteties
és hosszabb időre gondolkozásos estvét töltött régi barátnője, madame
Louise házában.
A kis belvárosi palota földszintjén kényelmes szobát bérelt Alvinci egy
negyedszázad óta. «_Korunk hőse_», – mint élete delén gyakran nevezték a
híres férfiút a hirlapírók és szerencsejátékosok: oly babonás volt, mint
egy indiai áldozár. Ötezer esztendős bálványok, Buddha szobrocskái és
messze napkeletről való szent tárgyak voltak körülötte a régi
szerelmi-szobában. A Louise asszony palotája fenntartásához más előkelő
öregurak módjára némi segítséggel járult Alvinci, csinos bérösszeget
fizetvén a szobáért, ahol évenként néhányszor megjelent, hogy a mult
idők karcsú frakkjain, rózsaszínű arcú hercegein, rókavadászain, eltünt
lovagjain elgondolkozzék. (Néha egy-egy hölgyismerőse is megzavarta
ábrándjaiban; Alvinci ezért a belvárosi házba mindig frakkba öltözötten
lépett be és sohasem mulasztotta el parfőmmel behinteni a kabátja
selyembélését. A hölgyek olykor a jelen idő boldogságait, ifjonti
örömeit hirdették mosolyukkal és szavukkal, Alvinci ellenben komolyan,
meggondoltan ült karosszékében; nagy fekete szivarját olyan óvatosan és
figyelmesen szívta, mintha a szivarozás volna már minden öröm életében;
és ahány pohár vizet megízlelt, ugyanannyi aranyat helyezett a
vizestálcára. Kezet csókolt a fehérkeztyűnek, vagy a kócsagtollnak, vagy
az elbájoló kis cipőnek, – amennyit a nőkből hatvannégy éves korában
érdemesnek tartott szemügyre venni, – aztán lassú léptekkel, felgyűrt
kabátgallérral klubjába ment estebédjét elkölteni (nem egyszer az
elfogyasztandó ó-bort is a kabátja zsebében hozván).
Ekkor tavasz-est volt és Alvinci, mielőtt Louise asszony palotájába
betért volna, kis sétát tett a városban. Szakállas, alig deresedő
tatáros fejét most is megnézték a nők a Váci-utcában és a Dunaparton; s
amint elsuhantak mellette, egynémelyik fátyola, kalapkája, mozdulata,
fejtartása, szeme, mosolya azt a gondolatot ébresztette Alvinciben, hogy
ezek ismerősei, akik fiatalkorában együtt utaztak vele a vörös
postakocsin. Ám azóta megkomolyodtak, a templomot látogatják, a
muzsikában a klasszikus zene kedvelői lettek és a vigadói álorcás-bált
erkölcstelen mulatságnak mondják, – mint ahogy a nők többnyire öreg
szüleikre, vagy serdületlen gyermekeikre gondolnak, amint elhagyták az
ifjúság titokzatos kis utcait és szívdobogásuk megszünt.
Alvinci unottan hallotta a szokásos megjegyzéseket a háta mögött, amint
hatvannégy éves koráig ezt megszokta:
– Mint a valóságos ördög, oly csúf – mondta egy haragos szájú asszony a
barátnőjének.
– A legszebb férfi Magyarországon – súgta egy belvárosi kisasszony az
édesanyjának.
Alvinci sohasem fordult meg, bármilyen megjegyzést mondtak a füle
hallatára, okos ember nem kíváncsi. Alvinci pedig a legokosabb ember
volt Pesten. Most pedig azon gondolkozott, hogy nemsokára meg fog halni.
A homályba borult budai hegyek nagy messzeségből látszódtak, mintha
tegnap óta eltávolodtak volna a Duna partjairól. Szinte mendegélni
látszottak a hegyek a tavasz-estben, mint széles vállú vándorlegények. A
folyó hidegen, idegenkedve ment medrében és elbujni látszott a partokon
leskelődő lámpások előtt, – a Margitszigetnél kezdődik már a másvilág,
ahová komolyan és megfontoltan kell megérkezni.
Alvinci olyan hidegnek érezte a szívét, mintha jeges hallotti-kezek
szorongatnák, könnyedén elszédül, «mindig gondoltam, hogy tavaszkor
halok meg, mint az apám és anyám is Sárosvármegyében», – mormogta a
szakállába és haldokló nemes lovagként emelte meg a kalapját és
bólintott a fejével egy szikár öreg asszonyságnak, aki újdonsült pesti
lakos korában a hercegprimásnak bemutatta és barátságába ajánlotta.
Az öreg hölgy tétovázva nézett a bandukoló Alvinci Eduárd után. Talán
meg akarta szólítani s megkérdezni, hogy van, mit csinált azóta?… De
hisz harminc év óta nem beszéltek egymással.
Madame Louise fehér háziruhában fogadta a vendégét és a télikabátot
lesegítette róla, a karosszéket előretolta, felső világítást rendezett
és csendben, anyáskodva dohogott:
– Mindig mondtam, hogy nem uraknak való a séta. A szegény ember
sétáljon, akinek nincs egyéb mulatsága. Takova gróf sohasem sétált, a
boldog emlékezetű velszi herceg is beteg volt a vadászat után. Bizonyos
korban az embernek nyugodtan kell már ülnie a karosszékben, eljön a
borbély, gondosan kiválogatja a nagyon fehér szálakat a szakállból, csak
akkor fecseg, ha kérdezik; közel lépnek a nők és megsimogatják az
embert, ha erre engedelmet kapnak, nem szabad nekik sem vígnak, sem
szomorúnak lenni, sem a lábukat, sem a kezüket mutogatni, karbafont
kézzel ülni, mint a nőneveldében és legfeljebb a hajukat bodoríthatják,
mert az nem árt senkinek…
Amíg így beszélt a jóságos madame régi barátjához, Alvinci Eduárd azt
érezte, hogy meghalt.
– Talán az emésztése sincs rendben, nagy jó uram, attól szoktak lenni a
zavarok – folytatta a madame.
Alvinci mozdulatlanul, mint egy halott keleti fejedelem ült helyén,
akinek elmulását titkolják a birodalom népei előtt.
És ekkor az ajtó kinyílott és egy bébé-kalapos, rózsaszínű, fodros
kisasszonyka surrant be a szobába. Az álla hegyes és kíváncsi, az orra
ábrándos, mint égbe néző szeme… Keresztülsietett a perzsaszőnyegen és a
szőnyeg virágait nem taposta lába. A csipkés napernyőjével köszönt a
halottnak és nyomtalanul eltünt a falban, a nagy álló óra mögé lépve.
– Egy! – mondta valamely láthatatlan helyről a madame.
Strucctollas, előkelősködő, feszes feketeruhás dáma sietett be, mintha a
színpadra lépne, ahol már várja házikójában a súgó és int felé kezével.
– Kettő, – hangzik és a strucctollak elvonulnak a falban.
Gyujtogató szemű, érzékiségét nem titkoló menyecske, mozgékony orrú,
setéthajú lobban fel a setétségben, piros kalapja, mint a gyufa lángja,
a keztyűjén át perzsel az ujja és a cipő sarkának állása: mintha férfiak
homlokára tenné a lábát, amíg kancsalító szemével a mellkasban dobogó,
vergődő szívet figyeli…
– Három, – szólalt meg a túlvilági hang és az álló óra, mint egy
gyümölcsfának a törzse, elrejtette maga mögött a szevillai táncosnőt is.
Aztán kopófalka, hangtalan csaholással rontott el Alvinci lábai előtt,
piros frakkos lovasok nyargaltak tova dobogás nélküli paripákon, a róka
tán a Váci-utcába futott és e kísértet-csapat most tovább üldözi? A
társaság mögött, az emlékezés lengőfátyolával kalapkáján lovasnő
nyargal, aki leszökken a nyeregből a halott látására, közeledik hozzá,
mint egy szegény vándorlóhoz az út mentén, de aztán felismeri és
bánatosan, lassan elfordítja az arcát… Alvinci utána akar nyulni a
kezével, de már ellobogott a fátyol.
Most halottakat visznek furcsa kis kocsikon, kék kötényes, inges
gyerkőcök tologatják a szekérkéket, versengnek egymással a
kocsitolásban. Mikor a targoncák Alvinci elé érnek, a koporsók fedele
felpattan és ábrándosan feküsznek a halott nők, szőke és barna hajuk a
vállukra van fektetve, a kezük imára kulcsolva, a lábukon atlasz-cipő és
a fehér ruhájukon zöld repkény.
A gyerkőcök egy szempillantás alatt tovább gurítják a kis kocsikat és
vörösre főtt tengeri rákok, furcsa halak és csigák ragadnak a gyermekek
sarkába.
Öreg, boldogtalan külsejű apák jönnek be az ajtón és botjukra
támaszkodva ballagnak, mint a nyugalmazott hivatalnokok, lehajtott fejű
anyák lépkednek, szabályosan, mint a percmutató.
Most ő jön… Még nem is látja, de már érzi a közeledését, szinte a
lépésnek a kopogását is hallja, mint a rab börtönében menyasszonya
lépteit.
Bús nő, hervatag virág, – «hervadt egyetlen rózsám», – susogja a
halottnak a szája, – gyengéden őszülő haja, mint a gond a beteg
gyermekekért, a rongyos cipőcskékért, foltozni való ingecskékért; a
szeme nyugodt, elcsendesedett tükörű, mint a tóé, amelynek környékén nem
járnak emberek; a keze kicsiny, dolgos, ráncos, mintha mindig
hamupogácsát tartana a tenyerében vándorútra menő kis fia részére és az
ajka hidegvíz-illatú, mintha érzelgősség nélkül, megnyugvással mesélné a
gyermekeknek esténkint, hogy: «apátok volt a legszebb férfi
Magyarországon»…
– Hitvesem, Leonám! – mondja a halott.
Alvinci talpraállott, a szobában sötétség volt, a távolban, egy messzi
utcában egyhangúan gurult a postakocsi és a szél, a nyitott ablakon át
olykor idáig ragadta a postakocsis kürtjének hangját.
Télikabátjába burkolózott és a kalapját szemére húzta:
– Elrontottam a gyomromat – gondolta keserűséggel. – A lazac mostanában
már nem élvezhető.


ÉJJEL AZ OROSZLÁNBAN.
Zsigmond, az Arany Oroszlán bérszolgája, a rendelet értelmében hajnalban
három órakor felköltötte a numero hatot. Csak kétszer kellett kopogtatni
a rozzant ajtón, bévülről már hallatszott a vendég ásítása, aztán egy
hatalmas káromkodás. Az istenét emlegette a vendég minden szállodai
szolgának. Zsigmond dörmögve huzódott vissza a folyosó sarkába, egy
pillanatig még figyelt a vendég kopogására, – ej, hogy egy szelíd,
kékszemű, szőke szakállú ember is tud néha káromkodni, este olyan
csendesen beszélt, mintha imádkozott volna, az öreg szobaasszonynak
majdnem kezet csókolt és kis imádságos könyvet készített az éjjeli
szekrényére: hajnalra pedig úgy káromkodik, mint egy pogány. Talán sokat
ivott az este az étteremben és a mámor még nem szállott el fejéből,
gondolta magában Zsigmond, mert szeretett a vendégei fölött gondolkozni.
Az északmagyarországi városkába a kereskedelmi utazókon kívül nagyon
ritkán vetődött szállóvendég. Messze a fővonaltól, szinte az isten háta
mögött feküdt a városka, se katonaság, se diákság nem volt itt, a
kasszirosnők sorban elszökdöstek az Oroszlánból, éjjelenként többnyire
maga a gazda bóbiskolt a kassza felett. Zsigmond élete tehát
meglehetősen egyhangúan folyt az Arany Oroszlánban, három gyermeke, meg
beteg felesége volt valahol messze Budapesten, napokig olvasgatta a
gyerekei levelét, ha azok néha reágondoltak. Így mult el élete.
Meglehetős ijedelem fogta el, mikor néhány perc mulva, miután félálomba
merült a rongyos szőnyegen, kardcsörgés hangzott fel a köves folyosón és
egy erős kéz nehezedett a vállára.
– Zsigmond, elutazott már a numero hat? – kérdezte egy boros hang mély
dörmögéssel.
Sefcsik, a városka rendőrbiztosa állott Zsigmond előtt. A fehér
pakfonggombok a köpenyegen elhomályosultak az éjszakai hidegtől és a
rendőrbiztos vastag bajuszán friss hó fehérlett.
– Most készül elutazni a társaskocsival – felelt Zsigmond és ijedten
nézett a hatos számú szoba fele.
– Majd résen leszünk – felelt Sefcsik. – El kell fognom őt.
Zsigmond megrendült. Az Arany Oroszlánban még nem fogtak el senkit, a
rendőrbiztos csupán a meleg boráért szokott megjelenni a szállodában.
Ilyenkor komolyan, megfontoltan hallgatta a tulajdonos panaszát a hűtlen
kasszirnőkről, néha visszacipelt egy kisasszonyt az állomásról és a szűk
kamarácskában hol megverte, hol megölelte a menekülő leányzót. Sefcsik
sohasem fogott el senkit.
– Mit tett a numero hat? – kérdezte Zsigmond és az álom elmulott
szeméből.
– Körözve van… Életveszélyes ember… Lehet, hogy szükségem lesz magára,
Zsigmond, kéznél legyen – mondá Sefcsik és a szeme izgatottan ugrált. –
Mindenesetre jó volna megnézni, van-e forgópisztolya a vendégnek.
– Majd megnézem – vállalkozott Zsigmond és szintén nagyon izgatott lett
e téli hajnalon, midőn csupán két bécsi utazó aludt még az Oroszlánban s
az egyiknek horkolása időnként, mint valamely másvilági hang hasított
végig a szellős, hosszú folyosón.
Sefcsik a hóna alá vette kardját, lábujjhegyen ment le a kőkockákon.
Zsigmond a hatos számú szoba ajtajához lapulva hallgatódzott. Aztán
megkereste azt a rést az ajtón, amely csaknem minden szállodai szoba
ajtaján feltalálható, honnan a személyzet a nászutasokat szokta
megfigyelni, – ha ugyan vannak ilyenek az Oroszlánban. A szőke,
Krisztus-fejű vendég az asztalnál ült és töltőtollal levelet írt.
Izgatottan, gyorsan, remegő kézzel huzogatta alá a fontosnak vélt
sorokat, – Zsigmond a kilincsre tette a kezét és az ajtó nyikorogva
engedett. A vendég oly hevesen fordult hátra, hogy Zsigmond nem merte
átlépni a küszöböt.
Egy másodpercig farkasszemet néztek egymással, a vendég és a bérszolga.
Zsigmond volt a gyengébb fél. Nagyot csuklott és szinte könyörgő hangon
szólalt meg:
– A tekintetes urat el akarják fogni.
A szőke ember megmerevedve ült a helyén. A gyertya lángja hosszan
huzózkodott az asztalon, a papiroson fénylett a tinta.
– Tehát jól hallottam a rendőrök zörgését! – mondta.
Zsigmond betette maga mögött a szobaajtót és lassú léptekkel közeledett
a numeró hathoz. Az a fejét az asztal lapjára ejtette, mintha meghalt
volna.
Zsigmond most alaposan szemügyre vette emberét. Vékonydongájú, fehérbőrű
fiatalember volt, alig harminc esztendős, a keze finom és kékeres, az
ujján olcsó, halálfejű gyűrű és szürke ruhája nem a legfinomabb. A
cipője duplatalpú, nehéz téli cipő és a tavaszi felöltőcske olyan árván,
magányosan lógott az ajtófogason, mint egy akasztott ember.
Zsigmond nagy, vörös kezét a numeró hat vállára helyezte:
– Mondja, mit tett, maga szerencsétlen?
A szőke ember gyorsan felemelte a fejét.
– Nem tettem semmit.
– Nekem megmondhatja – szólott Zsigmond atyai hangon. A biztos úrnak
majd tagadhat kedvére, de nekem az igazat mondja. Miért körözik?
– Köröznek? – jajdult fel a vendég. – Istenem, szegény feleségem!
– Bizony, körözik. A biztos odalent várja, elbujva, amint beszáll a
társaskocsiba, a kocsis a városházára hajt a lovakkal. Ott aztán vasat
tesznek a kezére, a lábára, megmotozzák és bezárják.
– Jaj! – felelt a vendég. – Jaj, a gyermekeim!
– Holnap jönnek a csendőrök, mert szerdai napon mindig jönnek. Azok csak
a goromba emberek. Puskatussal verik, aki kezükbe kerül. Pofoznak
jobbról-balról. Belökik a vonatba, a lábára lépnek a csizmájukkal és
olyan helyen ütik, ahol nem marad folt az ütés nyomán: a gyomrán.
– Jaj! – mondta az emberke. – Miért is jöttem ebbe a városba!
Zsigmond legyintett:
– Most már mindegy. A biztos odalent várja az udvaron. Legalább nekem
mondja el, hogy mit tett? – szólott Zsigmond és megnyomkodta a vendég
sovány hátát.
– Azt mondják, hogy sikkasztottam…
– Hát nem igaz?
A numeró hat egy percig hallgatott.
– De… igaz – mondta, a két kezébe temetve arcát.
Aztán hirtelen megragadta a Zsigmond kezét:
– Már harmadik hónapja bujkálok, se éjjelem, se nappalom, egy percnyi
nyugovásom. Nem is bánom, hogy elfognak, hisz a pénzem is elfogyott.
Mikor a kardot csörömpölni hallottam, elbúcsúztam a világtól, gondoltam,
a fejembe lövök. De maga bejött jó ember… Engem Pestre visznek innen,
mert ott történt az a dolog. Aztán legalább láthatom vasárnaponként a
feleségemet, meg a gyermekeimet. Beeresztik őket a rabokhoz néha.
– Miért tette? – kérdezte Zsigmond.
A szőke emberke fájdalmas vértanúsággal nézett Zsigmondra, majd
előkelően legyintett:
– Nem érti ezt maga, egyszerű jó ember! A játék, a nők!… Nagyon
szerettem játszani.
Zsigmond elgondolkozott.
– Vegye fel a kabátját! – mondta csendesen. – Van itt egy hátsó ajtó,
amely az udvaron át a szomszéd utcába vezet. Ha menekülni akar, siessen.
A numeró hat gyorsan hátraugrott, a tavaszi kabátkát előkapta a
fogasról, kis bőröndjét a hóna alá csapta:
– Merre, merre? – kérdezte.
Zsigmond az ajtót csendesen kinyitotta. A folyosó hideg és homályos,
csak egy gyertyaláng pislogott benne. A bécsi utazó vígan huzta a maga
nótáját.
– Erre – mondta Zsigmond és tologatni kezdte a vendéget.
A szőke emberke azonban nem mozdult.
– Nem – mondta bágyadtan. – Hová mennék? Pihenni szeretnék. Lefeküdni,
aludni, megnyugodni. Gyerünk a biztos úrhoz.
Zsigmond vállat vont, lassú léptekkel a grádicshoz ment és tenyeréből
tölcsért formálva, lekiáltott a sötét földszintre:
– Biztos úr, a vendég szökni akar!


CZINKE A JEZSUITA LÉPCSŐN.
– Nem ismerte Turcsek Jánost?… Az apja suszter volt Rózsahegyen. Ő volt
az ideálom vidéki kislány koromban. Fehér vasútas-zubbonyban járt –
mondta a dáma, midőn a lépcsőhöz értek.
A fuvózenekar a kioszkban ismét Chopin gyászindulóját játszotta, –
valahol fiatal katonatisztet temetnek, a Farkasréten, özvegy édesanya és
eszét vesztett szerető átölelik egymást – a budai asszonyoknak fejük
lehajlik a kávéscsészék előtt s arra gondolnak, aki a tavalyi nyáron,
vagy azelőtt üldögélt a szomszédságukban, mindig hazudott, lassan,
megfontoltan, meggyőződéssel, ó, bár újra hazudozna halk, tompított
hangon, – dércsípte fiatal urak a korzón magukban felsorolják a nőket,
akik önzetlenül, odaadással szerettek, egy napig, vagy egy esztendeig,
leányokat, akik oly engedelmesek voltak, mint a bibliai hajadonok,
megmosták a vízmerítőnél a vándor-próféta lábát és kívánsága felől
tudakozódtak, asszonyokat gondolnak vissza, akik egyértelműleg így
védekeztek: «magam sem tudom, miért?» s hányszor nem tudják az
asszonyok, hogy «miért!» – a Jezsuita-lépcső közepe táján megállott a
dáma s kedvese karjára tette a kezét:
– Hallja a zenét ott alant? Temetnek… Mily rettenetes!… Meghalni…
Ijedten, kimeresztett szemmel nézett maga elé a dáma, amint a könyvekben