Őszi fény: Ujabb elbeszélések - 14

  rajtuk mindenféle élvezhető jókat. De nem állt rá. Pedig milyen jól
  jártunk volna vele: ő is, én is, meg a közönség is.
  No de hát a muzsa még mindig égi lény, a kinek tömjénezni nem
  eretnekség. Ez nem vitte volna bajba az én derék druszámat. De belevitte
  a politika. Ez már alvilági démon, a kinek nem volna szabad gyertyát
  gyujtani istenfélő ember hajlékában.
  Az én druszám egyszer azt mondta magában: «Ejh, ha a Móricz ülhet az
  országházban, hát a Lajos mért ne ülhetne ott?» S fellépett
  képviselőnek. Kiadta a programmját.
  Első izben csak nevettek rajta; hanem később nagyon megrőkönyödtek tőle.
  S az én druszám épen egy olyan választókerületet szemelt ki politikai
  küzdterének, a melyre a legrégibb ősi családja a megyének volt
  betáblázva, vagyonra leggazdagabb, tudományban legkitünőbb tagja által
  képviselve: eddigi követje a miniszteri bársonyszéknek disze. A molnár
  egy miniszter ellen szállt csatára.
  Attól kezdve nőttön-nőtt a népszerüsége. Az őrletők (választó polgárok)
  most már nem csak verseket kaptak az őrleményük mellett; de nyilt ház,
  terített asztal várta őket: pörköltnek, molnárcsuszának, jó bornak
  sohasem volt hiánya; maga az én druszám bandérium kiséretében járta be a
  falvakat, elől vitetve a szüz Mária képpel diszített selyemzászlót s
  hirdetve szóval és irásban az igaz nemzeti politikát.
  Nagy tábort gyüjtött maga körül! A miniszter pártvezérei ugyan meg
  voltak hökkenve. Az előleges statisztika kétséges kimenetelt jósolt. Az
  uri tábor kezdett félni.
  A választás előtti napon a félelem páni ijedtséggé fokozódott arra
  rémhirre, hogy az én druszám szekérrel elutazott Érsekujvárra s onnan
  lészen eljövendő az éjjel egy négyakós hordó kiséretében, mely tele
  lészen szilvapálinkával.
  Ez döntő csapás lesz.
  Mivelhogy a választó közönség nagyrésze a hajdani római birodalom azon
  őslakóiból áll, a kiknél ez a szó «pes» nem azt teszi, hogy «láb», hanem
  azt, hogy «eb». S mindezek, ha nem értik is meg a jelölt póétai
  programmját, de megértik e varázshatalmu szót: «slivovicza!» Ha ezt
  csapra ütik, bomlásnak indul az egész uri tábor.
  Mit fundáltak ki hát a fondorkodók?
  Két legismertebb kortesvezére az úri pártnak éjnek éjszakáján eléje ment
  az én druszámnak s mikor az jött Érsekujvár felől, maga hajtván a
  lovakat, megállították egy szóra. Elmondták neki, hogy ők is megtérnek
  az ő zászlója alá: odahagyják az urakat s holnap valamennyi hiveikkel
  átjönnek az ő seregéhez.
  Az én druszám hitt a csábító álnok beszédnek; fölvette a szekerére a két
  kortest: az egyik melléje ült a kocsisülésbe, a másik hátul a saraglyába
  s míg az első fényes igéretekkel s a diadal biztos reményével beszélte
  tele a druszám füleit, az alatt a másik ármánykodó megfurta a
  szilvoriumos hordó fenekét alul. Mire a szekér megérkezett a választás
  szinhelyére, az isteni ambrózia mind kifolyt az út sivár porába.
  Csak ily furfanggal tudtak az én druszám fölött az «urak»
  diadalmaskodni. Csak alig, hogy győztek.
  Azért ő mégis csak föllépett megint.
  S aztán valahányszor föllépett, mindannyiszor eluszott egy pár malom.
  A mult hetekben olvastam a hivatalos közlöny hirdetményei között
  (valóságos gyászjelentés!) hogy az én verses névrokonom azt a szép,
  becsületes munkával szerzett földbirtokát áruba bocsátja: ház és telek
  mind kótyavetyére kerül.
  Milyen boldog ember lehetne az én jó druszám, ha akkor, a midőn a
  ludtollat a kezébe vette, hogy abból pennát faragjon, inkább tollsipot
  faragott volna belőle!
  
  
  A KÉT PÓLUSON.
  Legutóbbi szegedi látogatásom alatt úgy hozta a véletlen, hogy a
  barátaim, egy délelőtt, két intézetbe vezettek el.
  Az egyik volt a szegedi kisdedovó. A másik a szegedi csillagbörtön.
  Szerény földszinti házikó az első; hatalmas derék palota a másik.
  Kezdjük az elsőnél.
  Körül ülik a két szobát az apró szentek. Az egyikben azok, a kik még nem
  tudnak semmit; a kiknek még dajka kell felügyelőül; a másikban már a
  veteránok laknak, a kik már tudósok. Hah, mennyi mindenféle mesterséget
  tudnak! Énekelnek, deklamálnak, humorisztikus előadásokat tartanak,
  tenyereikben kitapsolják az ütemet, ugrálnak és bujosdit játszanak. A
  melyiket csak mostanában hoztak ide, hogy tud bámulni azokkal a nagy
  szemeivel, az összecsücsörített szájával, hogy ezek a többiek már mi
  mindent tudnak! No majd ti is megtanuljátok, kicsikék! Ne féljetek
  semmit! Jó bácsi az igazgató! Mikor azzal a hegedüvel kiséri a nótát,
  világért sem huz rá a hegedü vonóval arra, a ki még a nótát nem tudja,
  vagy belesül. Nem büntetnek itt meg senkit. A ki jobb szeret kapókővel
  játszani, azt teheti. A ki pedig nagyon kiváncsi rá, hogy mi van abban a
  czifra táblás könyvben, annak megmagyarázzák, hogy ez a két lábu állat
  az öreg A, az a két hasu meg a B, a karéjkenyér a C, a konyhaajtó a H,
  az a sétáló a K, a kettős lajtorja az M, a kutgém a T, az asztal láb az
  X és így tovább; de azért nem szükség sirni, hogy az Ypsilon tótágast
  áll. Azért sem bántanak senkit, ha a krétával tetszése szerint új
  alfabetet talál ki. Hiszen azt deklamálja az a kis bátor férfiu, azzal a
  sürü fekete hajjal: «Ha kell nekem ákombákom Az udvart telefirkálom».
  Czivakodásnak, veszekedésnek pedig hire sincsen. A kis emberek nagyon
  békeszeretők. Itt megtanulják idejekorán, hogy «ne bánts senkit, akkor
  téged sem bánt senki!» – Meg azt, hogy «a mi másnak fáj, az nekem is
  fáj.»
  Így támad az ember!
  Most menjünk a csillagbörtönbe.
  Csillag!
  Milyen szép név. Az ember azt hiszi első hallásra, hogy valami más
  plánétáról van szó, mely a kimult embereket befogadja, tán a Mars, vagy
  a Jupiter?
  Hát hiszen úgy is van. Egy külön aszteroid ez, a mit azért teremtett az
  emberi bölcseség, hogy azokat az embereket, a kiknek a koponyáját az
  őserő hibásan alkotta meg, ide összezárja. Ezek úgy külön forognak a
  föld körül. Ezen a külön planétán nincs tél, tavasz, ősz, nyár.
  Tavaszszal nem nyilik itt virág, nyáron nem érik buzakalász; őszszel
  nincs gyümölcsszedés, télen nincs hó. Hanem azért mindenről gondoskodva
  van. Légfütés a zárkákban, fekvőhely, rendes öltözet, meleg étel. Itt
  van az a paradicsom, a hol csak Ádám lakik, Éva nélkül, kigyó nélkül.
  Azért hivják csillagbörtönnek, mert a zárkákhoz vezető folyosók
  csillagalakuan futnak össze a középen, a hol egy roppant nagy fekete
  tábla van, sok száz lyukkal ellátva s a tábla mögött szövődik össze egy
  egész hálózata a távirósodronyoknak; minden zárkának van egy távirója.
  Ha valami baj van odabenn, megnyomják a gombot; egy szám kiugrik a
  megfelelő lyukból s a csengetyü megszólal. Minden tökéletes ezen az
  aszteroidon.
  Hát a lakosok? Azok is olyan tökéletesek, a milyennek az embernek lenni
  – muszáj! Dolgoznak és nem beszélnek. – Így végzi az ember.
  S mikor végig néztem ezeknek a másvilág lakóinak az arczát, koponyáját,
  eszembe jutott az a másik gyülekezet. Azoké az apró embereké.
  Hisz az nem igaz, hogy az arcz izmaiban, a koponya kidudorodásaiban van
  az eredendő bün lakhelye; a gyermekek között is van olyan arcz, a kinek
  az ember azt mondhatná: «te! ha te háromszor akkora volnál, mint vagy,
  nem szeretnék veled az erdőn egyedül találkozni!» S a rabok között is
  van olyan alak és arcz, a kire, ha másutt látná, rá merné az ember az
  életét bizni.
  Hátha ezeket is odavitték volna kis korukban a kisdedóvóba?
  Talán nem kerültek volna ebbe a – csillagba.
  A szegedi kisdedóvónak van nyolczvan növendéke, a szegedi
  csillagbörtönnek pedig nyolczszáz.
  Majd jön idő, mikor megfordítva lesz az arány: a kisdedóvó igazgatójának
  lesz 800 tanítványa, s a csillagbörtön igazgatójának 80.
  Csakhogy én azt nem érem meg.
  
  
  LEVÉL A «PESTI HIRLAP» SZERKESZTŐJÉHEZ.
  VAGY
  A «SÓS DRÁMA» MEG A CZUKROS «DRÁMA».
  Kedves barátom!
  A mult tavaszon leereszkedik hozzám a Parnasszusról a nemzeti szinház
  igazgatója: Paulay Ede, a ki nekem kedves kereszt-komám. Nem mintha ő
  tartaná keresztvizre az én elmeszülötteimet; ő azokat inkább
  körülmetéli; hanem hogy én vagyok az ő aranyos kis Erzsikéjének a
  keresztapja. – Azt mondja: az idén lesz az első nemzeti szinházi
  előadásnak Budán a százéves jubileuma: azt a nemzeti szinháznak is meg
  kell ünnepelni. Minthogy én vagyok a legrégibb ünnepi prolog-varga:
  varrjak neki erre az alkalomra egy darabot, nem bánja, cothurnus lesz,
  vagy sandál lesz, akár telkes saru lesz, csakhogy versben legyen. Aztán
  a hőse Kelemen László legyen, az első budai magyar szintársulatnak a
  rendezője. Tableauxokra, allegoriai csoportozatokra, diszletekre és
  dalokra nézve teljes latitude engedtetik.
  «Hogy ne csinálnám meg, kedves komám; úgy sincs semmi dolgom. Mikorra
  kell? Két hét mulva? Meg lesz szépen.»
  Én mindjárt fogtam a papiros szeletet, mértéket vettem Kelemen László
  urnak a lábáról: – csak azt hibáztam el, hogy a ballábáról vettem
  mértéket, nem a jobbról; arra nem gondoltam, hogy a másik lábán
  tyukszemek is lehetnek, s mentül jobban pászol a csizma: annál jobban
  fogja szorítani. – Megalkudtunk a komámmal egy süldő malaczba. De azt
  majd csak az előadás után adják ide: addig kihizlalják.
  Mindjárt mentem a timárhoz, megvettem a fislédert, s hozzáláttam a
  dikicscsel, mustával, dratvával istenesen.
  Ha ti azt gondoljátok, hogy az ilyen alkalmi darabnak a megirása tréfa
  dolog, akkor nagyon téves fogalmaitok vannak a poéta feladatáról. Annak
  nem csak irni kell tudni, hanem énekelni is.
  Ebben a százesztendős darabban száz esztendős nótáknak is kell lenni:
  ugyanazoknak, a miket az első szini előadás évadjában énekeltek.
  De hát ki ismeri azokat? Száz évvel ezelőtt még nem volt fonográf.
  No hát én ismerem. Én kis gyermek koromban tanultam az apámtól, meg
  Varga János bácsitól, a tanítomtól: azok szintén kis gyerek korukban
  tanulták a nótákat, tehát száz esztendősek.
   «Ha nap végső sugárinál!»
  Aztán meg:
   «Rajta barátim igyunk!»
  No meg ez:
   «Távol tőled kedves lélek!»
  És végül:
   «Jer vidám csónakos, jer!»
  Gyönyörű nóták ám ezek! Nem terem olyan most már aranyért sem. Ezeket
  kell a jubiláns darabban elénekelni, úgy, a hogy ezelőtt száz
  esztendővel énekelték.
  Csakhogy én meg nem értek a kotázáshoz.
  Segítünk rajta.
  Kinn laktam már a Svábhegyen – magamban. A gyermekeim Párisban voltak –
  tanulmányozni.
  Egyszer pontban tizenkét órakor jön be a tót leányom ezzel a szóval:
  «Itt van egy úr!»
  Mindig tót leányokat alkalmazok szolgálónak: chauvinizmusból teszem.
  Azokból mind magyar asszonyok lesznek. – No nem én teszem őket azzá!
  Dehogy.
  – Hogy hínak azt az urat neki?
  – Sárosi.
  – Hozd ide! Hiszen arra várok! Aztán mondd a szakácsnénak, hogy kacsát
  öljön; tepertyűs salátát öntsön; túrós metéltet csináljon. Bort hozzon
  fel a vinczellér fehéret, pirosat, pinczéből. Itt marad nálam ez az úr
  ebéden.
  Az én vendégem egy gömbölyű képű, kedves nyájas arczú, hirtelen szőke
  hajú fiatal férfiu.
  – Ah, hozta Isten! Tessék besétálni a dolgozó szobámba.
  Rövid idő mulva rettenetes nagy devernyázás vette fel a házat. Bordal,
  szerelmes dal, barcarola, hymnus! Egyik a másik után. Először daloltam
  én, azután dalolt a vendégem, utóljára daloltunk ketten együtt.
  Cselédek, napszámosok, vinczellér, majorosné mind összeszaladtak a
  csodájára: «mi lelte a gazdánkat, hogy ilyen széles kedve szottyant –
  ebéd előtt! Ez lehet csak a vig czimbora, a ki most ide jött!»
  Hát az volt a nemzeti szinháznak a karmestere; a derék zeneszerző:
  Sárosi, a ki az én ünnepi darabomhoz az általam elénekelt száz esztendős
  nótákat lekottázta.
  Így született meg a darab; a czime: «Thespis kordéja».
  Leirtam én abban korhiven az első szinész truppnak minden mizeriáit,
  inséggel, szégyennel való küzdelmét, összekéregetett requizitumait,
  fellengző lelkesedésének szárnyát szegő prózai ellentéteit; a furcsa
  mæczenásokat, a még furcsább publikumot; az intrikáló német
  direktorokat, a buta filisztereket, a betyárkodó imádókat; az ostoba
  czenzort s az egymás közt veszekedő, intrikáló komédiás hadat, a hogy
  azt a magyar szinészet történetében adatokkal igazolva találtam. S ezek
  közül aztán, mint tiszta ideálok emelkedtek ki Kazinczy Ferencz a költő,
  Kelemen László a szinész s Moor Anna, a művésznő alakjai.
  Elvittem a kész darabot Paulay komámhoz. Egy hét mulva visszajövök:
  addig legyen szives elolvasni.
  Egy hét mulva visszamentem hozzá.
  Az én kedves komám szörnyü keserű-savanyú ábrázattal fogadott.
  – Jajh! kedves komám! Hiszen darabnak eléggé darab volna ez; de nem
  jubiláló darabnak! Hisz ez csupa sóból van. Ezzel az elsózott darabbal
  csak nem örömünnepelhetjük meg a szinészet százesztendős jubileumát.
  – Tökéletes igaza van, kedves komám; e bizony nem jubileumra való darab.
  Hát majd irok egy másikat – csupa czukorból.
  – Tegye meg azt.
  Hát aztán megint neki ültem, s irtam egy másik ünnepi darabot e czim
  alatt: «Földönjáró csillagok». – Ez már aztán csupa kándirozott
  lelkesedésből, nemzeti dicsekedés liktáriumából, jobb jövő reményének
  lépes mézéből s győzelmes ujraébredésünk mustjából van megteremtve. Ez
  olyan édes darab lesz, hogy a sugó, mikor végig sugta, mind az öt ujját
  fogja szopni utána.
  Október 20-án fogják servirozni. Figyelmeztetek rá mindenkit, a kinek jó
  foga van.
  De már most mit csináljak a sós darabommal?
  Ez most a nyakamon maradt. Ha csak azt nem teszem vele, hogy á la Hugó
  Károly, eljárjak vele városról-városra s magam eljátszszam Kelement,
  Moor Annát, Kazinczyt, Protasevicsot, Anischel Gergely ácsmestert, a
  szinházpajta tulajdonost, Lavota karmestert, Unverthet, a német
  szinházdirektort, Makkos Menyhértet a mæczenást, Harsányt a
  disznó-kereskedőt, Balogot, az expaulinust, Becsky Farkast, a jurátust,
  Stoppulát a czenzort, meg a helytartó tanácsos urat, aztán meg a tolvaj
  intrikus Sehit, s a donnáját – egy magamban.
  Én bizony azt gondoltam, kedves szerkesztő barátom, hogy a «Tespis
  kordéjában» annyi emberszólás, satyra, persifflage van, hogy ez épen
  bele fog illeni a te Hirlapodba. Add ki kérlek, majd annak a másik
  ünnepi darabnak az előadása után: hadd izlelje meg a tisztelt közönség,
  hogy milyen volt ugyanez a dinnye – sóval, meg paprikával?
  Maradok igaz hived.
  
  
  A SKRLJE-DLNICZAI KARIATIDÁK.
  (Elbeszélés.)
  A skrlje-dlniczai viczinális vasuton nem igen járnak utazók. A
  pénztárnoknak főfoglalatossága a madár kitömés: elég ideje van rá.
  Váltóőr nincs, miután csak egy mozdony jár rajta. Hanem aztán annak van
  elég dolga. Mindennap kétszer fordul meg: (azaz hogy nem fordul meg:
  hegynek fel ő tolja a vaggonokat, hegynek alá azok tolják őtet). A
  vaggonok rakva vannak dongafákkal és nagy hordókkal, a miknek fenekén
  olvasható.
  Az egész vasut a legregényesebb vidéken visz keresztül. Két századot
  számlált óriási tölgyfaerdők a lankákon, a mik alatt forró kánikulában
  is sötét és hűs van; az erdő tele őzzel, szarvassal, vadkannal,
  sasokkal; közbe egy-egy hatalmas zuhogó patak. A végállomáson van egy
  óriási fürészgyár, az őserdő árnyában, túl rajta egy kiirtott erdő
  tisztásán egy még nagyobb gyár, melynek magas kéménye fekete füstöt
  okádik, mig egy vékonyabb vas kürtője fehér gőzt pöfékel
  szünet-szüntelen; az udvarán hordó garmadák; alóla gőzölgő patak
  csordogál, mely savanyu illattal tölti meg a léget.
  De mielőtt a végső állomáshoz eljutna az utazó: (ki volna más, mint
  szenvedélyes vadász, vagy tájfestő művész?) elébb megragadja a figyelmét
  egy a vasuttól jó mannlicher lövésnyire fekvő pompás uri kastély, barokk
  stilben épült: donzsónokkal, erkélyekkel diszítve, elől feljáró tornácz,
  szárnyas sárkányokkal. Körül czifra rácskerítés, melynek oszlopain
  ámorfigurák incselkednek minden lehető pózokban. Itt valami nagy úr
  lakik. Ha nagy úr, akkor örülni fog a vendégnek e mély csendü magányban.
  Hanem aztán ha közel megy a vadász utas a gyönyörü kastélyhoz, nagy
  kiábrándulásban részesül. A rácsajtó be van zárva, s annak minden rudját
  egész a tetejéig befutotta az iszalag; az utakat a nagy pázsitkörágyak
  mellett benőtte az uti lapu; – a vadszeder összeházasodott a
  kuszó-rózsákkal; – az eresz tele van rakva a parti fecskék fészkeivel; –
  az erkélyek támköveihez darázsfészkek vannak toldva, s a lépcsőzet
  eresztékei között sárgul a temetők virága, a heverő szaka. – Itt nem
  lakik senki!
  Ez a pompás nagy erdei kastély magára maradt, a nélkül, hogy valami nagy
  családi dráma játszódott volna le benne.
  Ennek a vadregényessel párosult gyártelepes tájnak az a története, hogy
  e roppant terjedelmü erdőségeket felvásárolta egy külföldi vállalkozó, a
  ki azt a dongafürész gyárt épitteté a hegyi patak mellett. Az épület
  iszonyu pénzbe került, meg a gépek.
  Ez belebukott a vállalatába, kiköltözött Amerikába.
  A birtok kótyavetyére került, akkor megvette azt egy másik vállalkozó:
  ennek már az épület és a gép ingyenbe jutott.
  Ez a második uraság aztán, hogy a forgalmat biztositsa, építteté a hegyi
  vaspályát.
  Ez meg abba bukott bele. Ez is utána vándorolt az elsőnek Amerikába.
  A birtok harmadszor is eladásra került; a midőn megszerzé azt egy bécsi
  nagy-vállalkozó. Ez már a gyárhoz is ingyen jutott. Igy aztán meg lehet
  élni egy iparvállalatból: ha elébb két ember kibukott belőle, – egy
  harmadiknak.
  Nevezzük «Aranykövy» urnak. Sokszoros milliomos volt.
  Aranykövy úr azonban nem csupán a szerencséjének köszönheté fenomenális
  gazdagságát; hanem egyúttal a tapasztalatainak, ismereteinek és jó
  ötleteinek is. – Mingyárt, a mint megtekinté a birtokát, rájött, hogy
  hiszen annak a legnagyobb kincse használatlanul hever. Ez ott van a már
  letarolt erdők csonka tuskóiban és gyökereiben. Azokban aranybánya van!
  Tannin! Rögtön épitett tannin gyárat a pusztaság közepén s kiszedetve a
  tölgyfák gyökereit, elkezdte azokat kifőzetni. Bizonyos üzlet!
  Csalhatatlan vállalat. A mig a világon inyenczek vannak, a kik megtudják
  becsülni a fölséges bordeauxi veres bort, addig a tanningyár meg nem
  bukik. Egy koleraesztendő! Bevezetésül egy influenza-évaddal. Ez aztán
  az aranyeső a tannin gyárnak. Minden ember veres bort iszik (hatósági
  rendelet folytán) s a veres bor annál jobb, mentül több tannin van
  benne.
  A vállalat óriási hasznot hajtott, a skrljadlniczai uradalom herczegi
  jövedelmet ontott új földesura pénztárába.
  Azonban nincs az a fényes vállalat, a mi meg ne tudjon bukni egy csepp
  vizben.
  Ez az a csepp viz, a melyben több ember szenvedett már hajótörést, mint
  az oczeánban: egy szép asszony szép szemének a könycseppje.
  Ilyen szép szem planétájának a holdjává szegődött Aranykövy úr is.
  Nevezzük a hölgyet Hermelindának.
  Egyszer azt kivánta Hermelinda Aranykövy úrtól, hogy építtessen a
  számára a szkrlja-dlniczai uradalom egyik regényes partján egy rangjához
  illő vadászkastélyt.
  Aranykövy úr megtette azt a szép szemek kedvéért.
  Egy év alatt felépült a barokk-kastély bécsi épitész korhű terve
  szerint.
  Itt szándékozott nagy vadászmulatságokat tartani Hermelinda.
  Mikor a kastély belső berendezése is készen volt, akkor lerándultak azt
  szemügyre venni.
  A szép szemek mindennel meg voltak elégedve.
  Hanem a hálószobában még is találtak megbotránkozásra méltó tárgyat.
  Ez az ágyfülkének a boltive volt, melyet két kariatida látszott feje
  fölé tett könyökeivel tartani. Az egyik kariatida férfi volt, fekete
  szerecsen, a másik hölgy alak, egy nimfa: az már fehér volt.
  Hermelinda elszörnyedt e látványon.
  – Uram! Mi ez? Hisz ezek a kariatidák cserépből vannak.
  – Kérem: majolika.
  – No igen. Fazekas művészet! Csak nem akar engem azzal megalázni, hogy a
  hálószobámba, a hol a kandalló márványból van, gelencsérmunka
  kariatidákat állíttasson be? – Nekem ne Zsolnayval, vagy Fischerrel
  csináltassa ön a kariatidákat; hanem Tilgnerrel, vagy Zumbuschsal.
  – Drágám! Azok a nagy művészek tiz ezer forinton alul nem készítenek el
  egy ilyen márványalakot.
  – No hát a kettő huszezer forint. Mi az önnek? – Mi az én nekem? Én
  addig be nem költözöm ebbe a kastélyba, s nem fogadok vendégeket, a mig
  ezeket a kariatidákat igaziakkal ki nem cserélik.
  – Igaziakkal? – Erre Aranykövy úrnak egy jó ötlete támadt. Annyit
  lealkudott a kegyetlen szép szemektől, hogy legalább magyar művészekkel
  készíttethesse a kariatidákat: azok sokkal olcsóbbak, és épen olyan szép
  munkát végeznek.
  Erre a munkára természetesen időt kellett engedni.
  Pontosan, napjára elkészült minden. A kastély felavatási ünnepélyére
  nagy vendégsereg lett összecsődítve, mind a két fő- és székvárosból.
  Művészek és hirlapirók sem hiányzottak.
  Villanyvilágítás volt bevezetve. Tündéri fénynél lett a bámuló
  vendégseregnek bemutatva az új Trianon. El volt ragadtatva minden ember!
  Ilyen pompa, ilyen izlés, csak egy Aranykövytől telik. Teremről-teremre
  járva, legutoljára jutottak el Hermelinda hálószobájába.
  Ott a villanyfény úgy vala bevezetve, hogy a plafondon körül futva, apró
  csillagocskákban sugárzott elő, mintha maga a zodiákus volna, igazi
  tündéri szürkület.
  S e föld feletti világításban plasztikailag emelkedett ki a két
  kariatida az ágyfülke boltíve előtt: egy fekete márvány faunus s egy
  fehér márvány szilfid.
  A bámulat elragadtatása hangzott minden felől.
  – Nagyszerü! Felséges! Mennyi erő, mennyi báj, milyen izomzat!
  A háziurat ostromolták a készitő művészek nevéért; de ő azt titokban
  tartotta. Majd később megmondja.
  Egyszer aztán a fehér márvány szilfid nem állhatta tovább a dicsőséget:
  nagyot prüszszentett; a mire a fekete márvány faun azt dörmögte: «oh te
  bibasz!»
  Az uraság vályogvető czigánya, meg annak a leánya volt a két szobrászati
  remek.
  Hermelinda elájult, s a mint magához tért, rögtön befogatott, ott hagyta
  a kastélyt. És nem csak a kastélyt; de magát az urát is. Soha sem
  bocsátá őt többé a szemei elé.
  S ezzel járt jól a milliomos; mert külömben tönkre tették volna azok a
  szép szemek.
  S ezért nő olyan szépen a heverő szaka, a sirkövek virága az erdei
  kastély lépcsői közt. A gyár dolgozik szorgalmatosan, mi pedig iszszuk a
  tannint bordeauxi alakban még szorgalmasabban.
  
  
  BŰN-E AZ EMBERNEK SAJÁT FELESÉGÉT MEGCSÓKOLNI?
  (Elbeszélés.)
  «Hát persze, hogy bűn!»
  Tessék csak szerkesztő úrnak kezébe venni azt a tollat s utánam
  stenografálni, a mit elbeszélek! Aztán majd kiderül, hogy az nem csak
  bűn, sőt kriminálitás.
  Én is a «toll embere» vagyok. Csak hogy én nem azt a részét használom a
  tollnak, a mit kegyed, hanem azt, a mit kegyed a tolláról letép. Igen
  is: fosztott tollal és pehelylyel kereskedem. En gros. Exportban. Ott
  van a nagykereskedésem a Töhötöm-utczában a sarkon, átellenben a nagy
  bajuszpedrő gyárral. Csak tetszik ismerni a Hunyadi Mátyás bajuszpedrő
  gyárt? Az nekem sógorom.
  Annak a bajuszpedrőjét használta Mátyás király is. – Mi ketten
  képviseljük a magyar industriát a külföldön. A millenniumi kiállitásban
  is részt fogunk venni.
  Tehát, hogy mingyárt az elején kezdjem: tavaly az athléta bál alkalmával
  történt. (Tetszik tudni: én is athleta vagyok, a «nemzeti» csónakegylet
  tagja.) Ez a bál szokott a farsang tetőpontja lenni. Milyen diszítés!
  Micsoda toilettek! És a hangulat! Én nem tánczolok egyebet, mint
  csárdást. Ez nekem szent fogadásom. Nem csak «nyelvében él a nemzet»;
  hanem lábában is él. Reszketősen járom a csárdást. Ugy tudom a
  reszketőst tánczolni, mintha a nehéz hideg lelne vitustánczczal
  párosítva. Az első csárdás volt nyugvó óra előtt. Ez volt a baj. Mert ha
  a nyugvó óra után lett volna, az mentségemre szolgált volna. A
  tánczosném egy gyönyörűséges szép kis barna volt: épen olyan tűzről
  pattant, mint én. Szikrázó két fekete szeme, hamis szemöldöke, gyönyörű
  fitos orra, piros orczáján mosolygó gödröcskék; de a mi legjobban
  megigézett: az az a parányi piros száj, a mi szüntelen nyitva volt
  félig, a legszebb gyöngyfogakat engedte orozva kivillogni. Engem kinzott
  szörnyű módon, hogy miért vannak ezek a parányi piros ajkak szüntelen
  félig nyitva? Hisz ez bűvészet! Én ennek a bűvészetnek tudom az
  ellenbűvészetét. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy
  tánczfordulónál odaöleltem magamhoz a kis barnát s egy egészséges csókot
  czuppantottam azokra a varázsló ajkakra.
  Mit tetszett mondani? «Ezért aztán kapott ön egy egészséges
  pofoncsapást!» – Az lett volna nekem jó! Mert azzal ki lett volna
  egyenlítve a számla. Lekvitteltünk volna naturáliákban. – De nem úgy
  következett ám. A kis barna szemei még jobban szikráztak, a cseresznye
  ajkak pedig e szókat mondták: «ezért ön keservesen meg fog bünhödni!»
  Ezzel ott hagyott s felkereste a mamáját.
  Ekkor gondoltam csak meg, hogy milyen meggondolatlanságot cselekedtem.
  Ismerem hiréből a kis barnának a familiáját. Az apja előkelő fehérnemü
  kereskedő a köruton; két bátyja athléta: az egyik a bajnoki díjért
  versenyezett az ökölviadalban, a másik országos hirü vasparipanyargoncz.
  Ezek engem összekaszabolnak! – No de én is ott leszek majd. Magam is
  athléta vagyok. S úgy felemelek két kézzel egy mázsa tollat, mint más
  ember két mázsa vasat. Hát csak jöjjenek. Állok az elégtétel elé.
  Másnap reggel háromfertály tizenkettőre, még ki sem törültem az álmot a
  szememből; kopogtatnak az ajtómon, kinyitom s majd a lábamra hág, úgy
  tör befelé, de nem a szekundáns; hanem egy zöld galléros ember, egy
  hosszu papirossal a kezében. Törvényszéki szolga volt és idéző levél.
  Az államügyész följelentése következtében, köszöntet a budapesti
  kerületi törvényszéki biró, hogy a holnapi napon jelenjek meg a
  hivatalszobájában, személyesen, magamat védelmezni az ellenem emelt
  közerkölcsiség elleni vétség vádja ellen.
  No ez szép kis história!
  Az én barnám az államügyész kezébe adta az én csókomnak a megtorlását.
  Erre az egyre nem voltam készen.
  Másnap pontosan a rendelt órában megjelentem a biróság szentélyében. Már
  akkor ott volt az államügyészi helyettes. (Az is athleta, csakhogy más,
  velünk rivalizáló egylet tagja.) A diványon ült a terhelő tanu és
  panaszos fél, a mamájával: az én kis barnám; mind a ketten fekete
  ruhában, fekete keztyűben.
  Az első «ki vagy, mi vagy? voltál-e már fogva? megeszed-e a sonkát?»
  kérdések után elém adá a biró a rettenetes büntényt a melylyel
  vádoltatom, megintve, hogy igazat mondjak; mert csak töredelmes vallomás
  által nyerhetem meg a biróságtól enyhébb büntetés kiszabását.
  Gavallér ember a biró előtt nem hazudik. Megvallottam az elkövetett bünt
  egész őszintén.
  Ekkor az államügyészi helyettes rágyujtott a plaidoyéra. Csoda dolgok
  sültek ki abból! Be lett bizonyítva, hogy én vagyok az oka az
  általánosan elterjedő erkölcstelenségnek, hogy a sürü öngyilkosságok,
  párbajok, családi drámák lábrakapó mániájának mind ez az én büntényem
  képezi a vezető bolygó fényét, annálfogva «principiis obsta»! Kéri a rám
  idézett paragrafusok szerint megérdemlett büntetés kiszabását nyomorult
  fejemre.
  E remek vádbeszéd után a biró a panasztevő hölgynek adta át a szót.
  Nojszen ha bámultam a minap azt a félig nyitott száját: ugyan teljes
  elismeréssel kellett adóznom a teljesen felnyitottnak. Milyen ékes
  szólással bír az a kis lány! Mikor előadta, hogy egy fiatal leánynak
  legdrágább kincse a szeplőtlen becsülete: a ki ebből csak egy csipetnyit
  is elrabol, az visszaadhatatlan drágaságot pusztitott el; egy fiatal
  leány együtt él és hal a jó hirnevével: az olyan mint egy virág, melyről
  ha egy bimbót leszakítanak, gyökerestül kivész! – Hát erre a szóra az
  egész hallgatóság könnyezett. S mikor aztán kigyuladt arczczal és
  amazoni taglejtéssel követelé bünömhöz méltó megfenyíttetésemet;
  fejemnek levágatását és azonfelül életfogytig való bebörtönöztetésemet:
  akkor a hallgatóság tomboló tetszésnyilvánításban tört ki: úgy, hogy a
  birónak kellett rendre inteni a karzatot.
  Akkor következett aztán én rám a sor. No hát mivel tudom magamat a
  sulyos vádak ellen védelmezni?
  Hát hiszen én sem hiába olvasom minden nap a lapokban a törvényszéki
  csarnokot: valamit csak profitáltam belőle.
  – Hát én akkor beszámíthatatlan állapotban voltam.
  – Ejh, édes vádlott úr! szólt erre az államügyészi helyettes gunyosan.
  Hiszen konstatálva van, hogy az elkövetett bűntény a nyugvó óra előtt