Őszi fény: Ujabb elbeszélések - 10

  vegetáriánusok számára készült Graham-czipókat, meg az utczán árult
  sóspereczeket, ezeknek a közvetitésével végre megkezdődött az ebéd.
  Csakhogy a nagy várakozás miatt a levesek el voltak főve, a sültek el
  voltak égve, a tészták össze voltak esve. A versenyre szánt fánkok két
  darabba voltak válva, úgy, hogy Katicza azt mondta róluk a házi
  asszonynak:
  – Kedvesem, hidd el, hogy ezek a fánkok, fánknak tökéletes talkedlik:
  hanem talkedlinek tökéletes fánkok.
  A szulczok ellenben elolvadtak, úgy, hogy azokba pereczet lehetett
  aprítani s úgy felkanalazni.
  Az egész lakoma – a pékek sztrájkja miatt – nagyon rosszul sikerült.
  Ilyenkor pedig kitünik az asszonyok összetartása.
  Nincs rá eset, hogy egy nő fitymálja a másiknak megbukott főzeményét.
  Ellenkezőleg, siet mindegyik eltakargatni az észrevett hibát s a
  szomszédjának a figyelmét másfelé terelni. Ebben az egyben van közöttük
  valami szent álliánsz. A nők soha nem mutatják magukat oly
  szeretetreméltónak, mint egy megáporodott lakoma alatt.
  Most már ők udvaroltak a szomszédjaiknak.
  A harmadik ebéd után hazatérve, már a férjek tartották otthon a
  gárdina-szónoklatokat.
  – Hallja kedvesem; a mi sok, az már sok!
  – Megbocsásson barátném, de igazán vaknak kellene lennem, ha nem látnám,
  a mik körülöttem történnek.
  – Asszony! Azt mondom, hogy minden türelemnek megvan a határa!
  És most a Dusi, Stefi, Bebus pajtás többé fel sem jár a klubba; hanem
  otthon ül és őrzi a feleségét, – a másik kettő ellen.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Csak nem jó a körtefának egy évben másodszor is virágzani!
  
  
  MAJMUNA, AZ ÁLOMTÜNDÉR.
  (Mese).
  Egyszer járt itt a mi vidékünkön egy nagyon kegyes török hodzsa onnan
  hátulról Mezsopotámiából. A Budán eltemetett török szent Gül-Baba sirját
  jött meglátogatni.
  Egy garast sem hozott magával s egy szót sem tudott más nyelven, csak
  törökül.
  Azért mégis szépen elért a czéljához, keresztül koldulta magát az
  országon.
  Azoknak, a kik alamizsnát adtak neki, hosszu papirszeleteket osztott, a
  mikre áhitatos mondások voltak irva török betükkel.
  Én egy forintot adtam neki: ezért aztán a számomra ki is kereste a
  legjobb czéduláját, a mire három sor volt irva.
  Minthogy azonban én sem irni, sem olvasni nem tudok (már mint törökül),
  tehát rám nézve egészen holt kincs volt ez az irás.
  Egyszer azonban támadt a magyarok közül egy tudós férfiu, a kinek
  bizonyosan a baziliskus nyalta meg a fülét, mert minden török, persa és
  arabs szót megértett.
  Ennek megmutattam a hodzsától kapott czédulát; ő aztán leolvasta nekem
  róla az egész reczeptet, mely szólt eképen:
  «Ha este lefekvés előtt megrágsz a szádban a zápfogaiddal három keserü
  mandulát, hát akkor téged Majmuna, az álomtündér bevezet a Mahomed
  paradicsomába.»
  Hát már ilyen olcsó belépti dij mellett ki ne akarna bejutni egy ilyen
  dicső mulatozási helyre.
  Én bizony elköltöttem a három szem keserü mandulát.
  Alig hunytam le a szememet, már ott volt előttem Majmuna, az álomtündér.
  Mindgyárt ráismertem a nagy denevérszárnyairól, a mik egyik láthatártól
  a másikig érnek. Felültem a hátára. Hetet csapott a szárnyaival, a
  hetediknél aztán már ott voltunk a hetedik égben.
  Az öreg Mahomed próféta maga ült az ajtóban s szedte a belépti dijat.
  Tőlem is követelte az egy dénárt arab értékben.
  A Majmuna tündér odasugott neki a fülébe: «Ingyenjegyes! Reporter.»
  Erre a proféta levette előttem a turbánját s azt mondta, hogy «Szelim
  alejkum», a mi annyit jelent törökűl, hogy szabad belépni.
  A Majmuna elkisért mindenüvé a nagyszerüen berendezett édenkertben s
  megmutogatott mindenféle csodákat. Láttam trombitafuvó elefántokat, és
  szónokló majmokat.
  Mondtam a kalauznak, hogy ez nekem már mind nem ujság, láttam én már
  odahaza a földön külömb trombitáló elefántokat és szónokló majmokat:
  lépjünk be a paradicsom közepébe.
  «A Tubafa alá?»
  «Igenis oda.»
  Tanultam ám én annyit a török katekizmusból, hogy mindenkinek, a ki a
  Tubafa alá eljut, azonnal osztályrészül adatik hét bájos tündér, a kiket
  a törökök úgy hinak, hogy «hurik».
  Egyet lökött rajtam Majmuna s azzal ott voltam a Tubafa alatt.
  Terített asztal vár rám, megrakva mindenféle csemegékkel és italokkal.
  Csakhogy az álomételektől az ember nem lakik jól s az álomban bevett
  italoktól még szomjasabb lesz.
  Végre bübájos zene hangjai mellett megjelent az első tündér, a ki
  számomra volt rendeltetve.
  Szépnek szép volt; csakhogy nem volt több hét esztendősnél.
  Rákezdett a tiszteletemre valami török rigmust, a minek nem akart vége
  szakadni: úgy hadarta, mint egy szélkelep. Látszott, hogy iskolába jár
  már.
  – Hagyd el, hugám! Majd mondd el a végét tiz esztendő mulva! Nesze egy
  czvibakk; dugd be vele a szádat. Hadd jőjjön a másik!
  Erre csak előpattant, mintha egy «musa enséte» bimbóból ugrott volna ki
  a második péri.
  Ez már tánczosnő volt. Csörgős dobot vert. Csakhogy ez még kisebb volt:
  nem több hat esztendősnél.
  A harmadik tündér meg még fiatalabb volt egy évvel a másodiknál: ez már
  csak öt éves lehetett. Ez pedig énekesnő volt. De milyen vékony hangon
  csiripelt!
  A negyedik zenéhez értett, de ez már csak négy éves volt. Szörnyü szép
  volt, a mint egy nádsípon tilinkózott.
  Mi lesz ebből, ha ez így megy visszafelé?
  S csakugyan úgy lett.
  Az ötödik volt három éves: ez virághintő tündér volt.
  A hatodik aztán már csak járszalagon tipegett elém s nem tudott egyebet
  mondani, mint azt, hogy «baba» s a kezefejével törülte a pisze orrát.
  A hetedik meg épen pólyástul együtt gurult oda. Ennek szerencsére
  czuczli volt a szájába dugva, nem kiabálhatott.
  – Jaj barátom, Majmuna, kiálték. Nem tudtam én, hogy a Mahomed
  paradicsoma Fröbel-kert. Vigy engem innen haza! Nem jöttem én ide
  huri-kisdedóvót alapitani.
  – Hát mit akarsz? förmedt rám Majmuna. A huriknak is kell egyszer
  gyermekeknek lenni. Minden fa elébb virágot terem, azután éretlen
  gyümölcsöt.
  – No hát hozz ide, majd mikor megérnek a gyümölcsök.
  – Legyen a te kivánságod szerint! – Azzal hazahozott a Majmuna.
  Másnap lefekvés előtt megint elfogyasztottam a három szem keserü
  mandulát, melynek bűvös hatása alatt a Majmuna álomtündér ismét
  megjelent előttem s vitt, a hátára véve, a Mahomed paradicsomába.
  A próféta ezuttal a bejáratnál tombola táblácskákat is árult. Azt is
  ajándékba kaptam tőle. Ez mindenütt kijár a reportereknek.
  – Hanem aztán tisztességesen referálj a paradicsomról! kiáltott utánam a
  próféta. Valami skandalózus dolgokat ne tégy a referádába, te
  «tintásujju!»
  – Mit gondolsz? próféta! Nem is tudnék, ha akarnék sem! Még ha látnám,
  sem látnám meg aztat.
  Majmuna vitt megint a Tubafa árnyékába.
  Az ám a nagy fa! Minden eddig megdicsőült muzulmánnak a lelke elfér
  alatta.
  – Czimborám! mondék Majmunának; aztán mit lehet ezen a tombolán nyerni?
  – Mit lehet nyerni? A Mahomed paradicsomában? Hát mit lehetne itt mást
  nyerni a tombolán, mint bájos tündéreket, hurikat és périket. Négy darab
  lesz ma kijátszva, még pedig a javából.
  – Az már jó! De hát ha ezeket úgy játszszák ki lutrizva, hogy csináljak
  én a magam egy szál tombola tábláján treffert, mikor egy biliom müzülmán
  lutriz együtt velem.
  – Csak te légy nyugodt a magad dolga felől. Te fogod csinálni a ternót
  is, a quaternót is, a quinternót is, meg a tombolát is.
  – De hát hogy történhetik meg ilyen csoda?
  – Hát azért vagyok én csodatévő tündér. Hát nem én vagyok-e a
  lutrizóknak patronusa? Nem én diktálom-e a számokat, a miket be kell
  rakni? Nem forgatja-e minden igazhivő az «Álmos Könyvet» a kezében?
  – Csakhogy én nem vagyok Álmos Könyvben hivő.
  – No hát megmondom neked az igazat; de el ne árulj, mert akkor
  mindnyájunkat becsuknak. Hát látod ott azt a szerencsekereket? Úgy-e
  hogy rézből van az egész hordó? Ezen nem lehet keresztül látni, hogy a
  sorshuzó árvagyerek megeszelhesse a barnább tokokat a világosabbaktól.
  Nagyobb igazság kedvéért még be is van kötve a gyermek szeme: semmit sem
  láthat. Azért mégis azt a hat számot kell neki kihuzni, a melyiket én
  kivánom, hogy az én táblámon minden nyereményt elkaparítson.
  – No ennek a titkára igazán kiváncsi vagyok.
  – Hát tudod: én, meg a szerencsekerék-forgató, meg a sorshuzó árvácska
  egyetértünk. A szerencsekerékbe a számrejtő ezüst tokokat a próféta és
  valamennyi irástudója szemeláttára töltik be; az árvahuri egész vállig
  mezitelen karral nyul bele a korongba s úgy huzza ki a számot. Az én
  barátom, a Szemkics-Ali azonban azt a hat ezüst tokot, a mikben az én
  számaim vannak, külön megmelegítette a takaréktűzhelyen. A bekötött
  szemü gyermek aztán addig kotorász a tokok között, a míg egy meleg tok
  akad a kezébe. S ilyenformán kiszedi őket egymás után minden
  boszorkányság nélkül.
  – Gyönge, de jó! No ezt megpróbáljuk, ha egyszer Temesvárra megyünk.
  – De aztán ki ne kotyogd: mert hűvösre jutunk.
  – Álmomban sem fogom kibeszélni.
  – Aztán a nyereményen megosztozunk. Egy negyedrész az enyim, egy a
  Szemkics-Alié, egy az árvagyermeknek jut: a negyedik marad neked.
  – Igen helyes.
  (Különös az, hogy az ember hogy szeret álmában csalni, lopni!)
  Csakugyan úgy ment a sorshuzás, a hogy a Majmuna megmondta.
  Az én táblámon nagy hirtelen meglett a ternó.
  Itt jön a numero I-es nyeremény!
  A szerencsekerék mellé volt felállítva egy olyan furcsa állvány, a minőt
  látunk a vasuti folyosókon: felül van rajta egy óramutatós számtányér,
  alatta egy oroszlánfej. Ha az ember feláll a zsámolyra s aztán annak az
  oroszlánnak a szájába becsusztat egy tiz krajczárost: a mutató rögtön
  megjelöli, hogy hány kilót nyom az, a ki a zsámolyon áll.
  Az én nyereményemet is arra állították fel.
  Allah ekber! Itt kilóval mérik a tündéreket!
  S ugyan volt rajta mit mérni! Hatalmas átméretü termet volt; a karjai és
  vállai emlékeztettek azokra a kőből faragott hölgyekre, a kik az
  Andrássy-uton a kapubejárat fölött tartják a hatalmas erkélyt.
  A mérőgép kilenczvenkét kilót mutatott.
  – No barátom, Majmuna: ez legyen a te osztalékod. Mégis szeretném tudni,
  hogy hány esztendős lehet ez a tündér?
  – Az ilyen kérdésért ugyan ki szokták dobni az embert a paradicsomból;
  de neked mégis megsughatom, hogy ez bizony épen kukoriczakapáláskor mult
  negyven esztendős.
  – A legszebb kor egy tündérnél. De reménylem, hogy az ez után következő
  nyereményekben fokozatos korengedély észlelhető?
  – Minden bizonynyal. Még pedig lajstromok szerint: öt-öt éves
  ugrásokkal.
  – Már így szeretem!
  A minapi praxisból tanulva, kiszámítám, hogy ha hátrafelé megy a
  korfokozat, akkor a quaternós lesz harminczöt tavasznak örvendő: ezt
  hagyom a Szemkics-Ali barátomnak; a quinternós leszáll harminczig: ez
  épen jó lesz mamának a kis árva számára; a negyedik aztán megáll a
  huszonöt évnél: no ezzel már lehet nekem szóba állani.
  Az ám! Csakhogy nem lefelé haladt a fokozódás, hanem fölfelé. A
  quaternóra, quinternóra mind egyre nyomatékosabb termetek állottak a
  mázsálóra; a mutató százöt, százhusz kilót mutatott, míg végre a
  tombola, a főnyeremény elérte a százötven számot. Ment volna az a mutató
  még tovább is; de már nem volt több szám az óralapon.
  Ez már aztán tökéletes egy alak volt! Épen olyan széles, mint a milyen
  magas; a szemei nem látszottak ki az orczájából s a szája nem
  keresztben, de hosszában állt, a hogy a két arczdomb összeszorítá. A két
  kezét nem tudta elől összetenni s a markait ökölre szorítani. És mikor
  megindult járásra, duczokkal kellett megerősíteni a paradicsomnak a
  pádimentumát, hogy keresztül ne szakadjon alatta. – S ez mind az enyim.
  – No barátocskám, választhatsz; sugá gonoszul mosolyogva a Majmuna
  tündér.
  – Bomolj meg a profétáddal együtt! Nem ilyennek képzeltem én a hurikat a
  Mahomed paradicsomában.
  – Hát mit gondolsz? A hurik is meghiznak; mert nagyon sok
  czukorsüteményt esznek. Te kivántad az érett gyümölcsöket. Az Izrafil
  tud eligazodni a te eszeden. Kell? Nem kell?
  – Csak tartsd magadnak! Addsza a returbilétet! Hadd menekülök innen! La
  illah, il Allah, Mohamed razul Allah!
  Hejh de örültem, mikor megint itthon lehettem a biztos jó földön.
  Soha többet keserü mandulát éjszakára!
  
  
  HEJ MIKOR MÉG MI ZÖLDEK VOLTUNK!
  Könnyü most innen a szürke szakáll közül morgolódni a tüzes menykő
  fiatalságra! – De hát mikor mi zöldek voltunk! Meg azok, a kik még
  nálunknál is vénebbek!
  Emlékeztek még arra a volt miniszterelnökünkre, a ki azt mondta a
  parlamentben, hogy nem tehet róla, ha az ellenzék bizonyos zászló
  láttára «megbokrosodik». Az volt ám a legény a talpán, mikor még
  fiapolitikus volt!
  A harminczötödiki országyülés alatt királykoronázást láttunk vala «fő»
  Pozsony városában. (Buda még akkor csak vár vala: Pest pedig csak
  emporium.) V. Ferdinándot koronázták vala meg, még atyja életében, Szent
  István országai királyának.
  A fényes ünnepségeket berekeszté volt egy nagyszerü tánczvigalom, melyet
  a főlovászmester rendezett. Ezer viaszgyertya világítá be a szőnyegekkel
  feldiszített termeket s a fényözönben a sok őszi dísz-mente, tarkítva a
  főherczegek, tábornokok, a külföldi nagykövetek egyenruháival, s a
  főrangu hölgyek brilliántos toilettjeivel; a buffetben minden, a mi csak
  jó és drága: még Gefrorenesz is volt!
  Hanem egy dolog hiányzott, a mi nélkül nem igen tartatódik tánczvigalom.
  – Nem volt muzsikus. – Nem volt czigány.
  Hát hová lettek légyen a czigányok? A hires Bagó Jóska bandája, a kinek
  hetedhét országban párja nem volt sehol? A kit az Alföld küldött fel
  Pozsonyba a diæta tartamára.
  Hát az a hiba esett meg, hogy a főlovászmester, túlságosan nagy
  loyalitásból úgy megválogatta, hogy kinek küldjön meghivókat az
  országgyülési fiatalság közül, hogy valamennyi szabadelvü fiatal ember,
  mind kimaradt.
  A 35-iki szabadelvü országgyülési fiatalságnak a lumene volt báró
  Wenkheim Béla.
  Nagy volt a felháborodás a liberalisok részéről; s annál nagyobb a
  visszatromfolás! – Wenkheim Béla a bál napjára lefoglalta a hires gyulai
  czigánybandát, s a mellőzött fiatalság ugyanarra az estére rendezett a
  «Zöld Fában» nagyszerü dinomdánomot.
  Mit volt mit tenni. A főlovászmester kénytelen volt előszedetni a német
  szinház zenekarát s annak a gyékénykákás czinczogása mellett tartani meg
  a fényes udvari bált.
  A tüzes fiatalság pedig az alatt vigan mulatott a vendéglőben a pompás
  czigányzene mellett.
  Éjfél tájon, a pohárköszöntők sorában Wenckheim Béla egy indítványnyal
  állt elő.
  – Urak! Eddig mulattunk magunknak. Most mulassunk másnak. Menjünk oda,
  bandástul, a hol a főméltóságok sirva vigadnak az átkozott rossz muzsika
  mellett, huzassunk nekik egyet, – irgalomból.
  Az indítvány köztetszésre talált; a jurátusok felkerekedtek s igazán
  «bene sonantibus» felvonultak a bálterem elé s ott az utczán
  rázendíttették a «Bihari kesergőjét».
  Odafenn a teremben rögtön elhallgatott a cseh muzsika s az erkély
  megtelt báli közönséggel. A zene alatt lerohant a teremből az egyik
  bálrendező, egy fiatal aranykulcsos, s elkezdett szépen könyörögni
  Wenckheimnak:
  – Adjátok ide a bandátokat, csak egy nótára: hadd hallja meg ez az
  idegen nép, hogy milyen az igazi magyar zene! Látjátok, ánglusok is
  vannak itten.
  – Jól van! Egy nótára átengedem a bandámat. Hanem aztán
  visszaereszszétek. Monda Wenckheim Béla.
  De biz azok nem eresztették vissza. Csakhogy megkaphatták a czigányt!
  Elébb elhuzatták odafenn a «Ruzicska andalgóját», azután a «Svihrovai
  nótát», majd a «Lavotta indulóját».
  A nemes fiatalság csak várt azalatt odakünn az utczán. A juratéria
  zugolódott; «ez már nem illik: ez visszaélés! Ez valóságos Kohlmarkt!»
  Nem volt elég. Még egy mazurkát is rákezdtek odafenn a főméltóságok s
  tánczra lendültek rajta. Ez már «gravamen!»
  – De már ezt nem türjük! kiálta Wenckheim Béla. Majd igazságot teszek én
  itt mindjárt!
  Azzal felrontott a bálterembe; azon módon bokáig sárosan. A teremajtóban
  megállt; odakiáltott a czigányprimásnak:
  – Jóska! Ácsi! Gyere haza!
  Azzal a czigányprimás szépen keresztül dugta a nyirettyüjét a hegedü
  hurjai alatt, leszállt az emelvényről s ott hagyta az egész európai
  concertet, a félbenmaradt mazurkával együtt. Ment a Wenckheim Béla
  hivására – vissza a «Zöld Fába».
  Az illustris tánczosok ott maradtak a bálterem közepén, s várhattak, míg
  a cseh orchestrum megint elfoglalta a tribünt, s folytatta, a hol a
  czigányok elhagyták.
  Ez bizony nagy affront volt; elvinni a zenekart az udvari bálból! De hát
  disciplinaris uton nem lehetett megtorolni. A jurátusok contractuális
  jogon birták a czigányokat; Wenkheim Béla pedig aviticus jogon, mert az
  ő czigányai voltak Békés Gyuláról, – hogy pedig via facti hajtották
  végre a reoccupatiót, erre ősi Tripartitumunk szabadságot ad a magyar
  nemesnek.
  Lovagias uton kellett elégtételt venni.
  Másnap az aranykulcsos secundánsai megjelentek a szabadelvü fiatalság
  kávéházában s hozták a kihivási kartellt. Párbaj egy szál kardra: a mig
  csak vér nem foly.
  Wenkheim Béla felajánlotta magát az elégtételadásra; de arra azt mondták
  a kihivók, hogy ők nem egy ember nevében jönnek egy emberhez, személyes
  sérelmet megtorolni; hanem egy megsértett testület: a báli közönség
  nevében kérnek elégtételt az egész megsértő testülettől. A hogy ilyen
  alkalomnál szokás, sorshuzás dönti el, hogy kik legyenek a két
  corporatio viadorai. – El lett fogadva a modalitás.
  A szabadelvü fiatalság urnájából Csunkó Náczi neve került elő.
  Az is karakán fiu volt; szatmári csemete: onnan az ecsedi láp mögül.
  Nojszen jól jártál aranykulcsos! Csak hozd ide azt a pulidert!
  Wenkheim Béla pedig felajánlotta magát secundánsnak.
  Még az nap kellett megesni a bajvívásnak: természetesen ebéd után. (Ki a
  bolond verekedik éhomra?)
  Miután mind a két bajvívó kellő kurázsit ivott magának: elvitték őket
  nagy kisérettel a párbaj szinhelyére.
  Az volt a «dictatura».
  A «dictatura» szót azonban nem kell úgy venni, mintha onnan kormányozták
  volna az országot erőhatalommal; hanem egy hosszu szobát neveztek így a
  pozsonyi országházban, a hol a nemes fiatalság az országgyülési
  tudósításokat körmölte a maga vármegyéje számára – dictandó. Itt
  dolgoztak ők két sor asztal mellett, a diktátor «Szuszurka» commandója
  alatt.
  Ezt az irodavezért pedig azért hitták ilyen furcsa névvel, mert ő
  találta ki az eddig használt interpunktiók: punctum, comma, semicolon,
  stričla stb. helyébe a magyar elnevezéseket: a pont neve lett «szurka»,
  a kettősponté pedig «szuszurka». Rajta is száradt az a név örökre a
  mesterén.
  A dictaturában szépen helyet szorítottak az ordaliának, az asztalokat
  félretolták, a kalamárisokat az asztal alá rejtették, a gyertyatartókat
  a kályha vállára rakták; a kályhát pedig biztosították székekből
  alkotott sánczczal, hogy a viaskodók be ne döntsék.
  Akkor aztán a kezükbe adták a kardokat: «előre! Isten nevében!»
  Jó két insurrectionalis fringia volt.
  A secundánsok felálltak az asztalokra kétfelől, mert másutt nem volt a
  számukra hely a keskeny szobában, s onnan tartották a törvényt a
  perdöntő párbajban.
  Nagyon szép duellum volt az! Egyszer a Náczi szorította az aranykulcsost
  az egyik ajtóig; másszor meg a kamarás emberelte meg magát s ő verte
  vissza a Náczit a másik ajtóig. A kardok csattogtak rettenetesen. De vér
  csak nem akart folyni.
  A secundánsok biztatták a feleiket erősen.
  – Ne a kardjaitokat vagdaljátok össze fürésznek! Rivalt rájuk Wenkheim
  Béla. Oda üssetek, a hol elevenjére találtok.
  Erre aztán Csunkó Náczi egy hatalmas csapásra kapta föl a kardját; de a
  helyett, hogy az aranykulcsost hasította volna kettőbe, az asztalon álló
  Wenkheim Bélának a lábikráját szurta keresztül a kard hegyével.
  – No urak! kiáltá Wenkheim Béla: most már folyik a vér! Ha megelégesztek
  az én véremmel, akkor elég van téve a becsületnek.
  S a vívó felek megelégedtek a secundáns vérével s azzal ki lett adva az
  itélet, hogy a differentia lovagias uton elintéztetett.
  Wenkheim Bélának a sebét a hirtelenében előkerített borbély aztán
  összevarrta, bekötötte. Azt mondták rá, hogy katona dolog.
  A vitézi bajvívást természetesen «magnum áldomás»-nak kellett
  berekeszteni a «három kapásnál». Wenkheim Bélát oda is magukkal vitték
  az ifju óriások; – az az egy kis seb szóra sem érdemes, kivált a
  lábszáron! Hiszen megirta azt a dicső emlékü erdélyi költő, Zeyk, hogy:
  «minden ember térdig ember: azon alul «láb».
  Ott azután víg poharazás közt helyreállt a kutyamacska barátság az
  ellenkező elvű fiatalság között: éjfél vetette őket haza. A conservativ
  ifjak nem külömben valának berugva, mint a liberálisok. Karöltve s az
  egész utczát elfoglalva vonulának be a belvárosba, hatalmas énekléssel
  ébresztve fel a nyugvó keresztyéneket. (A zsidók a Schlossbergen laktak
  mind.)
  Ha még csak az éneklésnél maradtak volna! De a berugott aranykulcsos azt
  a tréfát követte el, hogy minden házkapun becsengetett s a két
  secundánsa: egy præsumtiv örökös főispán s egy herczegi majoresco,
  fütykössel döngette végig az ablakredőnyöket.
  Wenkheim Béla, mint aféle plezuros katona, Csunkó Náczi vállára
  támaszkodva baktatott leghátul.
  Egyszer aztán egy felháborított húsfüstölő mester kirohant a házából hat
  hentes legényével a csendháborításra.
  Utczu, futásra vette a dolgot az egész társaság, az aranykulcsos
  legelől.
  Csunkó Náczi is elővette a jobbik eszét: «szégyen a futás, de hasznos»;
  s lába közé kapta a széles utczát. Wenkheim Béla maradt leghátul a
  keresztül szúrt lábával. Őt azután tetejébe még jól el is döngették a
  hentesek.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Akkor beszélte el ezt az adomát előttünk a clubban a miniszterelnök,
  mikor egy zajos hajczihő alkalmával szomorú lamentót csináltunk a mai
  fiatalság fölött.
  – Hagyjátok el! Hát mikor mink zöldek voltunk!
  
  
  SOHA SEM EGYEDÜL.
  Előre örültem annak a napnak, a mikor mi (mint Kisfaludyak) Tóth Lőrincz
  félszázados ünnepét meg fogjuk ülni.
  Én nagyon szeretem Tóth Lőrinczet. Nemcsak azért, hogy látok magam
  «előtt» egy nálamnál tíz évvel idősebb és mégis fiatal embert, hanem
  különösen azért, mert ő volt az életemre nézve az, a mi a klasszikus
  korban a fátum, a kálvinistáknál a prædestinatió, a mohamedeseknél a
  kizmet.
  Mikor legelőször láttuk egymást Komáromban, én kilencz esztendős voltam,
  ő tizenkilencz. Ő már akkor a tudóstársaság babérkoszorúját viselte,
  drámája a száz aranyas pályadíjjal lett kitüntetve. (Akkor még a száz
  aranyat ezüst billikomban adták a szerzőnek.) Hejh, de szép nyalka
  legény volt! Hozzánk is ellátogatott, tartottuk a rokonságot. Apám
  odaállított eléje. Neki is van egy fia, a ki már verset ír. Lenczi
  akarta azt látni. Előadatták azt velem. Egy, az utczán kiabáló,
  félbolondra irott vers volt: nyolcz soros. Tóth Lőrincznek tetszett,
  elhozta magával Pestre s egy hét mulva megjelent a versem a Jelenkor
  Társalkodójában, alányomatva authenticusan: «irta Asvai Jókay Móricz,
  kilencz esztendős, Rév-Komáromban.»
  Ez volt az eljegyzésem a múzsával. Dehogy múzsa! Czigányasszony! Bohéme!
  Ezzel lett a sorsom megpecsételve, hogy soha sem lesz belőlem jurium
  direktor! De hát nem bántam meg, még most is szerelmes vagyok belé. S
  ehhez a mennyei hölgyhöz engem a Tóth Lőrincz előttem világító példája
  vezetett.
  Hát azért örültem előre annak a jubileumnak.
  Ki is fundáltam magamban egy áldomást az ünnepélyes lakomára, a miben
  ilyenforma ötletek voltak:
  «Mai nap már harmadszor űljük meg Tóth Lőrincz ötven éves jubileumát.
  Így van ám az, mikor valaki polygamiában él a múzsákkal. Hol az egyik,
  hol a másik követeli az aranylakodalmát. Kivánom, hogy még Themissel is
  megülhesse (sokat nem akarok mondani), de legalább is az ezüst
  menyegzőjét.»
  Majd kiczifráztam volna én ezt szépen.
  Hanem hát egyszerre csak meglep egy nyughatatlan torokfájás, épen a
  jubileum délutánján s ez annyira rámkap, hogy már az ünnepélyre is csak
  nagy borzongva mentem el, de a lakomáról el kellett maradnom s nagy vert
  had módjára hazabandukolnom.
  Otthon pedig senki sem várt már rám. A gyermekeim elmentek
  hangversenybe. Most ott lakom az ő házukban. (Az is rendkívüli eset ám,
  hogy egy vén poéta számára a fiatal piktor vő építsen házat.) A Gábor
  diáknak, meg a szakácsnénak, meg a szobaleánynak mind szabadságot adtunk
  ez estére, hisz úgy volt, hogy én sem kerülök haza éjfél előtt.
  Most azután egyes egyedül voltam az egész házban. Minden ajtó kulcsát
  magammal hordom, bejöhetek kérezkedés nélkül.
  De hát vagyok én valaha egyedül? Soha sem! Először itt vagyok én, az úr
  (magam az öreg), a ki parancsol; azután megint itt vagyok én, a szolga
  (magam a legény), a ki szót fogad.
  Azt mondom, hogy nincs annál nagyobb uraság, mint mikor az ember maga
  szolgálja ki magát. Az a hatalmas ember, a ki senki szolgálatára nem
  szorul.
  Hideg van a szobámban, a hátam borzong, a torkom éget. Mi ez rajtam?
  Influenza? Ismerem már. Tavaly is volt. Hideg is van, sötét is van a
  szobámban. Sebaj! Majd segítek raja. Sötétben is rátalálok az orvosságos
  palaczkomra. Bizony nem is antipyrin ám, hanem kegyetlen cognac. Egyet
  húzok belőle. Ohó! Ez nem tréfál! gondolja az én bajom s alább hágy a
  dideregtetéssel.
  Aztán begyujtok a kandallómba. Pompás kandallóm van! Teljes életemben ez
  volt a vágyaimnak az utópiája: egy kandalló. Most már megvan. Az Árpád
  fiam fundálta ki. Nincs olyan senkinek! Egy percz alatt lobog benne a
  tűz. Én odahúzom eléje a karszékemet s gyönyörködöm a lángokban, a mik a
  pattogó bükkfahasábokat körülnyalják.
  Nincs olyan szép gondolatja a teremtésnek, mint ez, a mi épen mindent
  elemészt: a láng! Micsoda virágágy! A napraforgók és tulipánok szirmai,
  a zegzugos akánthuszlevelek, meg az «égő szerelem», a tűzliliomok
  kelyhe, hát az a sok fénylő ranunkulus! Amott lobog egy, ni! a mi kékkel
  kezdődik, pirossal végződik! Hát ez a sárkánytaréj, mely haránt lő ki az
  égő hasábból, s olyan fehér, mint a napfény. Nagyokat pattog, sistereg,
  pörlekedik a tűz, majd összeomlik az égő rakás, szikraözön száll fel a
  kürtőbe: a lángok meghaltak; csak a rózsaszin parázs világít végig a
  szobámon. Dehogy haltak még meg. Egy-egy tánczoló dæmon kiugrik a
  parázshalom közűl s újra világot vet a félsötétben. Előtünnek a tétova
  fénynél a megszokott tárgyak. A könyvtáram, a csigáim, az emlékeim.
  Aztán meg az a nagy arczkép ott a kandalló mellett. Az előre elköltözött
  arczképe. Mind hozzám beszélnek: «ugyan mitől fázol? ugyan mit
  dideregsz? Hát nem eleget éltél? Nem kaptál mindenből, a mi csak a
  földön megkapható? Szerelemből és bánatból. Dicsőségből és
  gyaláztatásból? Mire vársz még? Nézd ezt a nagy bolond könyvtárt! Tele
  írtad már. Hely sincs már benne a következőknek, mégis dolgozni akarsz?»
  Igazuk van. Biz én már kitanultam az iskolát végig. Mindent tudok már.
  Hanem hát, valljuk meg őszintén, mentűl öregebb az ember, annál jobban
  ragaszkodik az élethez. Mégis szép ez a világ! Kivált mikor az embernek
  egy ilyen jó kandallója van.
  Aztán egy dologra még kiváncsi vagyok, a mit szeretnék meglátni. Azt,
  hogy az új országházban hogyan húzzák fel a «lift»-en a honatyákat a
  gyülésterembe?
  A vége az a kandallózásnak, hogy a borzongás kiáll az idegeimből, csak a
  torokfájás marad fenn. Aztán meg az, hogy éhes kezdek lenni.
  Az, hogy vacsorával nem vártak, nem tesz semmit. Sonka mindig van a
  háznál. Sonkával és filozófiával minden helyzetet elfogadhatóvá lehet
  tenni. Még a boldogult apósomtól hallottam ezt a bölcs dietétikai
  mondást: «Csak sonkát egyetek! Nem lesz hidegetek.» De hát a
  torokgyuladás! Az ellen meg azt találom az öregem naplójában
  feljegyezve, hogy semmi sem használ olyan biztosan, mint egy pohár jó
  veres bor. Ha egy nem, akkor kettő.
  S az mind kezem ügyében van, itt a mellékkamrácskában. (Nagyon jól van
  az én dolgozószobám berendezve.) «Magad uram, ha szolgád nincs.» (Ezt
  meg a boldogult nagybátyámtól örököltem.) A dolgozószobám mellett van