Oedipus király - 2

És nyiltan elrabolni készülsz trónomat?
Az égre, mondd, gyávának véltél engemet,
Vagy őrültnek, hogy ezt a tervedet szövéd?
Azt hitted nem fedem föl titkos cseledet,
Vagy rájövén, nem mernék szembe szállani?
Nem inkább esztelenség a te szándokod,
Pénz és barátok nélkül vágyva trón után,
A melyre néppel s kincscsel juthatsz egyedül?
KREON.
Tudod, mit tégy most? Szavaidra válaszul
Hallgasd meg szómat, és meghallgatván, itélj.
OEDIPUS.
Jól tudsz beszélni, ám én roszul hallgatok
Reád; mert ellenséget lát benned szemem.
KREON.
Ép e felől hallgasd meg szavamat.
OEDIPUS.
Ép e felől ne mondd, hogy bűntől tiszta vagy.
KREON.
Ha azt hiszed, hogy oktalan fejeskedés
Dicsőségedre válik: helytelen hited.
OEDIPUS.
Ha azt hiszed, hogy a rokont büntetlenül
Illetheted sértéssel: helytelen hited.
KREON.
Elismerem, hogy a mit mondál, mind helyes;
De szólj, minő a sértés, melyet szenvedél?
OEDIPUS.
Te birtál-e, vagy nem te birtál arra, hogy
Magamhoz hivjam a dicső, nagy látnokot?
KREON.
Ez most is véleményem változatlanul.
OEDIPUS.
És mily hosszú idője mult, hogy Laïos –
KREON.
Mit mondasz? Mit tett Laïos? Nem értelek.
OEDIPUS.
Mikor történt, hogy gyilkos kéztől elveszett?
KREON.
Hosszú nagy évek teltek el azóta már.
OEDIPUS.
S a jós gyakorlá akkor is művészetét?
KREON.
Oly bölcseséggel mint most, s ép úgy tisztelék.
OEDIPUS.
S azon időben említett-e engemet?
KREON.
Nem, legalább jelenlétemben sohasem.
OEDIPUS.
S a gyilkosságnak nem kutattátok nyomát?
KREON.
Kutattuk; hogy ne? Ám nem jöttünk semmire.
OEDIPUS.
S mért nem fedezte akkor azt föl ez a bölcs?
KREON.
Azt nem tudom; s nem tudva, inkább hallgatok.
OEDIPUS.
De annyit tudsz, és tudva el is mondhatod –
KREON.
Mi az? Nem hallgatok felőle, ha tudom.
OEDIPUS.
Hogy az, ha csak egyet nem ért veled, soha
Nem fogta volna rám a gyilkosság bünét.
KREON.
Te tudhatod legjobban, ezt mondotta-e?
De most hadd kérdjelek ki, mint te kérdezél.
OEDIPUS.
Kérdezz; nem bizonyítod rám a gyilkolást.
KREON.
No hát? Nem vetted hitvesül testvéremet?
OEDIPUS.
E kérdésedre tagadást nem mondhatok.
KREON.
És nem osztod meg a hatalmat s trónt vele?
OEDIPUS.
A mit kivánhat, tőlem mindazt megnyeri.
KREON.
S nem állok én mind harmadik mellettetek?
OEDIPUS.
Ép ebből látszik, hogy mily rossz barát valál.
KREON.
Nem úgy, ha jól megfontolod, mint én tevém.
Először is, nézd: hol van az, ki félelem
Között akarna inkább trónon ülni, mint
Békén pihenni épen oly hatalmasan?
Bizonynyal én olyan vagyok, hogy a király
Hatalmát inkább óhajtom, mint a nevét;
És ilyen minden józanul gondolkodó.
Most nyugton élek s tőled megvan mindenem;
Mig sokszor kedvem ellen tennék, mint király.
Hogy volna mégis kedvesebb a trón nekem,
Mint gondtalan uralkodás és hatalom?
Még nem sülyedtem oly nagy balgaságba én,
Hogy mást kivánjak, mint a szépet s hasznosat.
Most minden ember szivesen lát, üdvözöl,
S hozzám fordul mindenki, a ki rád szorul;
Mert ettől függ kéréseik jó sikere.
Mért veszteném el mindezt a király czimért?
Nem vetemül ily rosszaságra józan ész.
Soha sem voltam én ily szándék embere,
Nem is segitnék ebben másokat soha.
Bizonyságul, menj, kérdezd Pythóban magad,
Hogy híven meghozám-e isten jóslatát;
S ha rajta kapsz, hogy a büvészszel közösen
Terveltem bármit: ölj meg, nem csupán magad
Itéletével, én is hozzá járulok.
De zavaros gyanuból vádat ne emelj.
Mert nem jogos, ha könnyen jónak gondolod
A rossz embert, és rossznak véled azt, ki jó.
Ki hű barátját eltaszitja, azt hiszem,
Saját éltének legszebb kincsét dobja el.
Idővel mindezt biztosan megtudhatod;
Mert az idő mutatja csak ki az erényt,
Mig a gonoszt egy nap alatt megismered.
KAR.
Jó volt beszéde annak, ki elesni fél,
Király! A gyors itélet nem jár biztosan.
OEDIPUS.
Midőn gyorsan jő rám a titkos cselvető,
Részemről is szükséges gyors határozás.
Ha nyugton várok, végre hajtja szándokát,
S haszontalan fáradság lesz, mit én teszek.
KREON.
Mi szándokod hát? Számüzésbe küldsz talán?
OEDIPUS.
Oh, nem! Halálra s nem futásra szántalak.
KREON.
De hát előbb mutasd ki, hogy méltán gyülölsz.
OEDIPUS.
Nem engedsz? nem hiszed szavam, hogy így beszélsz?
KREON.
Mert látom, nincs eszed.
OEDIPUS.
Saját javamra van.
KREON.
Az én javamra is legyen.
OEDIPUS.
Gonosztevő!
KREON.
De ha tévednél?
OEDIPUS.
Tenned kell parancsomat.
KREON.
Nem, ha rosszul parancsolsz.
OEDIPUS.
Oh, én városom!
KREON.
Nemcsak te, én is a városhoz tartozom.
KAR.
Hagyjátok ezt, fejdelmek! Épen idején
Látom Jokastét házából közelgeni;
Előtte föl kell e viszálylyal hagynotok.
(Jokaste föllép.)
JOKASTE.
Miért kelétek, oh, ti boldogtalanok!
E dőre nyelvcsatára; nem szégyenlitek,
Az ország ily bajában egymást bántani?
Nem mégysz lakodba, s te Kreon nem térsz haza?
Vagy semmiből nagy bajt akartok kelteni?
KREON.
Oh, testvér! szörnyü szándékkal van ellenem
Királyi férjed, Oedipus; két rossz közül
Vagy számüzéssel, vagy halállal fenyeget.
OEDIPUS.
Megvallom, oh, nőm, úgy van; rajtakaptam őt,
Hogy gonoszul éltemre tör gonosz csele.
KREON.
Haljak meg átkozottan és boldogtalan,
Ha abból, melylyel vádolsz, bármit is tevék.
JOKASTE.
Az istenekre, hígy szavának, Oedipus;
Tartsd tiszteletben, melyet monda, esküjét,
Gondolj reám, s ezekre, kik itt állanak.
KAR.
Versszak.
Fogadd az észnek, szivnek szavát, oh, király!
OEDIPUS.
Miben kivánod tennem azt?
KAR.
Hogy őt, ki nem volt előbb sem botor, s eskü véd most, meg ne vesd.
OEDIPUS.
Tudod, mit kivánsz?
KAR.
Jól tudom.
OEDIPUS.
Beszélj tehát.
KAR.
Alaptalan gyanúból el ne itéld
A hű barátot, a kit szent eskü véd.
OEDIPUS.
Tudd meg, hogy ezt kivánva, enhalálomat
Kivánod tőlem, vagy száműzetésemet.
KAR.
Az istenek legelsejére, nagy
Heliosra, nem! Veszszek el nyomorultan, hagyjanak el
Az ég s emberek, ha ez szándokom.
Ámde kín tépi bús szivemet
E honnak szenvedésein, ha még
Ti is tetézitek a régi bajt.
OEDIPUS.
Menjen tehát, bár menthetetlenül halál
Vagy szégyenítő számüzés vár is reám.
Kérő szavad, s nem ő, indítá szivemet
Ez irgalomra; őt, bárhol lesz, gyűlölöm.
KREON.
Gyülölve engedsz, ám ha csillapul dühöd,
Magadnak lész terhére. Ily természetek
Önnönmagoknak leggyötrelmesb terhei.
OEDIPUS.
Nem hagysz el hát, nem távozol már?
KREON.
Távozom;
Te félreismersz, itt a régi maradok.[42]
(El.)
KAR.
Ellenversszak.
Jokaste, mért nem sietsz ezzel a házba most?
JOKASTE.
Előbb tudnom kell, mint esett?
KAR.
A szóbeszédből gyanú lett; hiú bár, de fáj az ilyen is.
JOKASTE.
Mindkettejök részéről?
KAR.
Ugy van.
JOKASTE.
És mi volt?
KAR.
Legyen elég, elég sok bajunk között;
Hagyjuk a szót, hol a viszály végződött.
OEDIPUS.
Látod, hová jutsz? Jó levén a szándokod,
Lenézed, eltompitni akarod szivem.
KAR.
Király, mondám nem egyszer, ime halld:
Esztelen botor volnék s helyes itéletre képtelen,
Ha elhagyva megtagadnálak én
Tégedet, ki nyomor s baj közül
Kimentéd egykor drága honomat;
Vezéreld most is üdvre, mint tudod.
JOKASTE.
Az istenekre mondd el, oh király, nekem,
Mi volt az ok, mely ily haragra ingerelt?
OEDIPUS.
Elmondom, mert ezeknél[43] többre tartalak;
Halld hát, mily terveket szőtt ellenem Kreon.
JOKASTE.
Beszélj, mi biztos vádat mondhatsz ellene?
OEDIPUS.
Azt mondja, hogy én voltam Laïos gyilkosa.
JOKASTE.
Saját vagy más bizonyságára mondja ezt?
OEDIPUS.
Egy jóst, egy szemfényvesztőt tolt előre, mert
Saját nyelvét mindentől menten tartja ő.
JOKASTE.
Vesd el most annak gondját, a mit emlitél,
S hallgass rám és tanuld meg, hogy az emberek
Között nincs egy sem, a ki a jövőbe lát.
Bizonyságát rövid szavakban ime halld:
Laïos király jós mondatot vett egykoron,
Nem mondom, hogy Phœbostól, ám szolgáitól,
Hogy a gyermek kezétől kell meghalnia,
Ki tőlem s tőle fogja nyerni életét.
S mégis, mint híre jár, hármas keresztuton
Idegen rablók gyilkolák meg hajdan őt;
Fiát pedig, ki életének harmadik
Napját sem látta, megkötött lábakkal és
Más ember által zord hegyen kitéteté.
És igy Apollo nem tölté be jóslatát,
Sem a fiú nem lett atyjának gyilkosa,
Laïos sem gyermekétől nyerte a halált.
Pedig mindezt előre hirdeté a jós!
Ne gondolj hát vele. Mit isten föl akar
Deritni, könnyen napvilágra hozza azt.
OEDIPUS.
Mint megzavarja, megrendíti lelkemet
A szó, melyet most hallék tőled, hitvesem.
JOKASTE.
Mily aggódás rendíte meg, hogy igy beszélsz?
OEDIPUS.
Ugy tetszik, mintha azt mondottad volna, hogy
Hármas keresztuton ölték meg Laïost.
JOKASTE.
Ez volt a hír felőle, s nem szűnt meg ma sem.
OEDIPUS.
És mely vidéken érte őt e baleset?
JOKASTE.
Phokisnak mondják a vidéket, s Daulia
És Delphi útja egyesül azon helyen.
OEDIPUS.
És mily hosszú idő mult el azóta már?
JOKASTE.
Kevéssel az előtt, hogy elfoglaltad ez
Országnak trónját, érkezett hozzánk a hir.
OEDIPUS.
Oh, Zeus, minő végzetre szántál engemet?
JOKASTE.
Mi az, mit úgy szivedre vettél, Oedipus?
OEDIPUS.
Ne kérdezz még; de mondd milyen volt alkata
Laïosnak, mily előre haladott kora!
JOKASTE.
Magas volt, őszbe csavarodtak fürtjei,
S alakja tőled nem nagyon különbözött.
OEDIPUS.
Oh, jaj nekem? Magamra szórtam hát ma én
A szörnyü átkok árját öntudatlanul.
JOKASTE.
Mit mondasz? Rettegek rád nézni, oh, király!
OEDIPUS.
Borzadva aggódom, hogy jól látott a jós;
De hogy egészen meggyőzz, mondj még egyet el.
JOKASTE.
Úgy félek! Ám ha kérdezz, felelek reá.
OEDIPUS.
Csekély kiséret volt mellette, vagy talán
Miként királyhoz illik, számos fegyveres?
JOKASTE.
Öten voltak mindössze és ezek között
A hirnök; s Laïost egyetlen szekér vivé.
OEDIPUS.
Jaj, jaj, minden világos immár! És ki volt,
Oh, asszony, a ki nektek erről hirt hozott?
JOKASTE.
Szolgája, az egyetlen, ki megmenekült.
OEDIPUS.
Vajon most is jelen van még a házban ő?
JOKASTE.
Nincs többé már itt; mert hogy visszatért ide,
S a trónon téged látott s halva Laïost,
Esengve kére, megragadva kezemet,
Bocsássam a mezőre, a juhnyájhoz őt,
Hogy a várostól mentől távolabb legyen.
El is bocsátám; mert akármily szolga volt,
Ennél nagyobb kegyelmet is megérdemelt.
OEDIPUS.
Lehetne ismét gyorsan visszahivni őt?
JOKASTE.
Minden bizonynyal; ámde mért kivánod ezt?
OEDIPUS.
Oh, asszony, félek attól, hogy nagyon sokat
Mondottam már, a mért most látni vágyom őt.
JOKASTE.
El fog hát jönni; ám én is méltó vagyok
Megtudni, hogy mi gyötri kebledet, király.
OEDIPUS.
Nem hallgatok, ha kinzó aggodalmaim
Eddig jutottak már. Ki volna kívüled,
Kinek méltóbban mondhatnám el sorsomat?
Atyám korinthi Polybos volt, és anyám
A dorisi Merope. Legnagyobb valék
Én ott a polgárok közt, miglen oly eset
Történt velem, mely méltán meglepett ugyan,
De nem volt méltó haragomra, mely kigyúlt.
Egy ember, lakománál, borozás között,
Ittas fővel cserélt fiúnak nevezett.
Csak nehezen tartottam vissza e napon
Boszúmat; s másnap megkérdém szülőimet,
Kik e sértésért nagy haragra gyultanak
Ez ember ellen, hogy ilyen szót ejte ki.
És én elégedett voltam velök; de még
Mindig gyötört ez; mert nagyon szétment hire.
Szülőim tudtán kivül elmenék tehát
Pythóba. És Apollo, bár nem méltatott
Válaszra abban, a miért jövék; de más
Szörnyű, rettentő sorsot nyilváníta ki,
Hogy nászra kell anyámmal lépnem, és e föld
Szinére elviselhetetlen fajt hozok,
S atyámnak, a ki nemzett, gyilkosa leszek.
Ezt hallva elfutottam, s ezután csupán
A csillagok szerint mértem ki, merre van
Korinth vidéke,[44] hogy ne lássam magamon
Beteljesülni ezt a szörnyű jóslatot.
S tovább haladva eljuték a tájra, hol
– Miként te mondád – meggyilkolták a királyt.
Midőn a hármas úthoz már közel valék,
Egy fullajtár jött szembe vélem, s fiatal
Csikóktól vont szekéren olyan férfiú,
Minőt leirtál; a szekérhajtó s maga
Az aggastyán erővel félre űztenek.
Én haragomban megütöttem a kocsist,
Ki eltaszított; az aggastyán látva ezt,
S kilesve, a mint a szekérhez érkezém,
Kettős hegyű botjával fejtetőmre sujt.[45]
De nem hasonló viszonzást nyert; hirtelen
Reá sujték botommal, és ő a szekér
Öléből tüstént fejtetőre kibukott;
Aztán meggyilkolám a többit. Ha talán
Rokonság van ez idegen s Laïos között,[46]
Ki nyomorultabb akkor, mint ennen magam,
Ki az, kit inkább gyűlölnek az istenek?
Kit nem fogadhat sem polgár, sem idegen
Lakába, nem beszélhet hozzá senki sem;
Elűzi házából mindenki. S én magam
Mondám fejemre ezt az átkot, senki más.
A holtnak ágyát meggyalázzák kezeim,
Melyek meggyilkolák őt. Nem vagyok gonosz?
Nem minden ízemben tisztátlan? Hogyha el
Kell innen futnom, nem szabad enyéimet
Meglátnom, sem hazámba tennem lábamat,
Nehogy anyámmal nászra lépjek, s Polybost
Megöljem, a ki nemzett engem s fölnevelt.
Nem eltalálja a valót, ki azt hiszi,
Hogy mind e bajt kegyetlen dæmon küldi rám?
Soha, soha ne lássam többé e napot,
Oh isten szent felsége! Inkább tünjem el
Az emberek szeméből, hogysem magamon
Betelni lássam ennyi balsors szégyenét.
KAR.
Reánk is aggasztó ez, oh, király, de mig
Ki nem hallgattad a tanút, bizzál s remélj.
OEDIPUS.
Ugyis csupán ez egyetlen remény maradt
Számomra, hogy a pásztort várjam még ide.
JOKASTE.
És mit vársz tőle, hogyha majd megérkezett?
OEDIPUS.
Megmondom. Ha megegyezik azzal szava,
A mit te mondál, úgy többé nem rettegek.
JOKASTE.
Mit hallottál te tőlem olyan feltünőt?
OEDIPUS.
Azt mondád, hogy szerinte rablók voltanak,
Kik meggyilkolták Laïost. Ha most is ily
Többes számban szól, úgy nem én öltem meg őt;
Hiszen egy embert többnek nézni nem lehet.
De ha csupán egy vándorról fog szólani,
Világos akkor, hogy rám súlyosúl e tett.
JOKASTE.
Tisztán igy szóla akkor, hidd el biztosan,
És nem lehet, hogy visszavonja most szavát;
Mert az egész nép hallá, nem csak én magam.
De ha első szavától el is térne tán,
Mégsem derítené fel bizton, oh, király,
Laïos halálát; hisz kimondá Loxias,
Hogy gyermekem kezétől kell meghalnia.
És e szegény bizonynyal meg nem ölte őt,
Mert már előbb elveszté önnön életét.
Azért bizony sem erre, sem amarra nem
Tekintenék én többé jóslatok miatt.
OEDIPUS.
Helyes beszéd. De mégis küldj el valakit
E szolgáért, hadd jöjjön; ne mulaszd el ezt.
JOKASTE.
Azonnal érte küldök, s most menjünk haza.
Nem tennék semmit, a mi nem kedves neked.
(Oedipus, Jokaste a palotába mennek.)
KAR.
Első versszak.
Oh, vajha sorsom lehetne,
Szüntelen megóvni ajkam s tetteim
Szent tisztaságát, mint az égi törvény
Rendeli, mely mennyei fény
Ölén született, s egyedül Olympos
Volt atyja, nem emberi
Múló akarat szülé,
S melyet nem altat el sohasem a feledés, homály.
A nagy isten élteti azt s nem évül el.
Első ellenversszak.
A büszkeség zsarnokot szül;
És ha dőrén felfuvalkodván, magát
Eltölti azzal, mi nem üdvös és jó,
S fölhatol a legmagasabb
Oromra: lehull onnan mély nyomorba,
Honnan soha nem viszik
Ki lábai. Ám az ég
Vezesse győzelemre a harczot honom üdveért.[47]
A nagy isten volt s marad útamon vezér.
Második versszak.
Ámde kinek szavát s kezét a büszkeség ragadja el,
Nem tiszteli istenek lakát s Dikétől nem remeg,
Azt érje a végzet átka,
Gőgje büntetéseül,
Ha jogtalan hasznot keres magának,
A bűnnek útjain halad,
S dőrén az ellen szól, mi sérthetetlen.
Az ily bünös keble hogy maradna ment
A boszú sujtó nyilától?
Mert ha ily tett is jutalmat érdemel:
Miért az imádság?
Második ellenversszak.
Nem megyek áhítattal én a földközép[48] felé soha,
Olympia[49] szent helyére, Abæ[50] templomába sem,
Ha nem teljesül e jóslat
Az egész világ előtt.
Mindenható Zeus – hogyha joggal illet
E név – ki mindenek fölött
Úr vagy, ne légyen rejtve ez előled!
Az ősi jóslat, melyet Laïos kapott,
Megvetésnek tárgya lett már,
És Apollo fénye nem ragyog sehol,
Eltűnik a szentség.
(Jokaste jő a palotából hölgyeivel, kik koszorúkat, korsókat s
illatszereket hoznak.)
JOKASTE.
Országnagyok, azt gondolám, az istenek
Szent templomába térek, felajánlani
E koszorúkat és ez illatszereket.
Tulságosan kinozza Oedipus szivét
Ezernyi gond; s az újat nem fontolja meg,
Mint bölcshez illenék, a régiek szerint,[51]
Nem; minden szóra hallgat, mely megrémiti.
(Az oltár felé fordul, melyet hölgyei ezalatt megkoszorúztak s rajta
tüzet gyujtottak, s illatszereket szór a lángok közé.)
Mivel tanácsom rajta semmit sem segit,
Lykeios Phœbos[52] (mert te vagy legközelebb)
Ez áldozattal kérve hozzád fordulok:
Adj tiszta, szent feloldást bajaink alól;
Mert reszketünk mindnyájan, látva, hogy hajónk
Kormányosát mily félelem bénitja meg.
(A korinthi követ fellép.)
KÖVET.
Megtudhatnám-e tőletek, idegenek,
Hol lelhetem föl Oedipus király lakát?
Vagy inkább mondjátok meg, hol van ő maga.
KAR.
Ez háza és ő benn van most, oh, jövevény!
S e nőben gyermekeinek anyját láthatod.
KÖVET.
Legyen hát boldog s éljen mindig boldogok
Között, e férfiúnak áldott hitvese.
JOKASTE.
Ezt kívánom viszont neked, oh, idegen,
Méltó vagy rá e szives óhajtásodért;
De mondd, mi kívánságod, milyen hirt hozál?
KÖVET.
Jó hírt házadnak es férjednek, asszonyom.
JOKASTE.
Minő hir az? Kinek részéről küldetél?
KÖVET.
Korinthból; és a hirnek, a melyet hozok,
Örülni fogsz, hogy is ne; s tán bánkódni is.
JOKASTE.
De mily hir az? Kettős hatása mint lehet?
KÖVET.
Királyunkká akarják őt választani
A földszoros[53] lakói; igy beszélik ott.
JOKASTE.
Hogyan? Nem ül már trónusán ősz Polybos?
KÖVET.
Nem többé; sirba rejté őt már a halál.
JOKASTE.
Mit mondasz, oh, aggastyán! Meghalt Polybos?
KÖVET.
Ha nem valót beszélek, haljak meg magam.
JOKASTE (egyik hölgyéhez.)
Leányom, menj sietve tudtul adni ezt
Uradnak. És ti, istenek jóslatjai,
Hol vagytok? Ez volt, a kit Oedipus került,
Félvén, nehogy megölje őt; és ime, most
A sors vevé el életét, nem Oedipus.
(Oedipus fellép).
OEDIPUS.
Oh, szeretett Jokaste, drága nőm, miért
Hivattál ki a palotából engemet?
JOKASTE.
Hallgasd ez embert, s meghallgatva lásd, hová
Jutott az istenek felséges jóslata.
OEDIPUS.
Ki hát ez ember és minő hirt hoz nekem?
JOKASTE.
Korinth földéről érkezik, jelentve hogy,
Nincs már életben, meghalt Polybos, atyád.
OEDIPUS.
Mit mondasz? Add tudtomra, idegen, magad.
KÖVET.
Ha ezt kell legelőször tisztán mondanom,
Tudd biztosan, hogy elragadta a halál.
OEDIPUS.
Csalárdság ölte-é meg, avagy kór keze?
KÖVET.
Megdönt elaggott testet egy könnyű lökés.
OEDIPUS.
Igy hát, mint látom, kór ölé meg a szegényt.
KÖVET.
S a kóron kívül élte hosszú évei.
OEDIPUS.
Ah, ah! Miért hát megkérdezni, hitvesem,
A jós Pytho oltárát és a madarak
Légben rikoltó hangját! Hisz megjósolák,
Hogy meg fogom atyámat ölni, és ime,
A föld alatt pihen már ő, s én itt vagyok,
Kardot se’ fogva – ha csak nem az ölte meg,
Hogy értem vágyott; – így hoztam rá csak halált.
Hades keblében nyugszik Polybos, vele
A sirba szálltak e hivságos jóslatok.
JOKASTE.
Nem mondtam én ezt régtől fogva már neked?
OEDIPUS.
Mondtad; de engem megzavart a félelem.
JOKASTE.
Ne engedj hát most ennek szívedben helyet.
OEDIPUS.
Hogyan? S anyámnak ágyától ne féljek-e?
JOKASTE.
Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet,
De a jövőben nem lát semmit biztosan?
Legjobb vaktában élni, a mint csak lehet.
Azért anyád nászától egy cseppet se félj;
Sok ember látta már álmában önmagát
Mint anyja férjét. Ám ki ezt föl sem veszi,
Az könnyedén átéli földi napjait.
OEDIPUS.
Helyes beszédnek mondanám minden szavad,
Ha már anyám nem volna életben; de mert
Még él, szükséges félnem, bármi jól beszélj.
JOKASTE.
Atyádnak sirja mégis nagy vigasz reád.
OEDIPUS.
Elismerem; de az élőtől rettegek.
KÖVET.
Mily asszony az, ki ily nagy félelemre készt?
OEDIPUS.
Merope, oh, aggastyán! Polybos neje.
KÖVET.
S mi benne az, mi ily nagy rettegésbe ejt?
OEDIPUS.
Egy isten-küldte szörnyü jóslat, idegen!
KÖVET.
Elmondható-e? Vagy nem tudhat róla más?
OEDIPUS.
Sőt inkább. Azt jósolta hajdan Loxias,
Hogy frigyesülnöm kell saját anyámmal, és
Atyám vérét ennen kezemmel ontanom.
Ezért távoztam régtől fogva messzire
Korinthtól, és szerencsém volt ez – ah! pedig
Nincs édesebb, mint a szülők tekintete.
KÖVET.
S ettől való féltedben számüzéd magad?
OEDIPUS.
Hogy ne legyek atyám gyilkosa, oh, öreg!
KÖVET.
Miért ne oldjalak fel téged, oh, király,
E rettegéstől? Hisz jó szándékkal jövék.
OEDIPUS.
Bizonynyal méltó hála jutna részedül.
KÖVET.
Azért jövék leginkább, hogy ha egykoron
Honodba térsz, jutalmat nyerjek tőled ott.
OEDIPUS.
Szülőimhez nem térek vissza én soha.
KÖVET.
Jól látom, nem tudod, mit tészsz, oh, gyermekem!
OEDIPUS.
Hogyan, öreg? Az égre magyarázd meg ezt!
KÖVET.
Ha ez az ok, mely a hazától futni keszt.
OEDIPUS.
Félek, nehogy elérjen Phœbos jóslata.
KÖVET.
Hogy fertőzet ne érjen szüleid miatt?
OEDIPUS.
Igen, aggastyán, ettől félék szüntelen.
KÖVET.
Nos hát tudod, hogy minden ok nélkül remegsz?
OEDIPUS.
Hogyan? Hát nem vagyok szülőim gyermeke?
KÖVET.
Mert Polybosnak nincsen törzsedhez köze.
OEDIPUS.
Mit mondasz! Nem Polybos nemzett engemet?
KÖVET.
Nem inkább, mint saját magam, csak épen úgy.
OEDIPUS.
Hogy volna egyenlő atyámmal, ki nem az?
KÖVET.
Ép úgy nem volt atyád ő, mint én nem vagyok.
OEDIPUS.
De mért mondott hát gyermekének engemet?
KÖVET.
Mert, tudd meg, kezeimből nyert ajándokul.
OEDIPUS.
S más kézből nyerve, oly nagyon szerethetett?
KÖVET.
Hosszú gyermektelenség birta erre őt.
OEDIPUS.
S te vettél engem, vagy véletlenül lelél?
KÖVET.
Kithæron erdős völgytorkában leltelek.
OEDIPUS.
S miért vevéd ezen vidékre útadat?
KÖVET.
A nyájat őrzém, mely a hegységben legelt.
OEDIPUS.
Pásztor valál hát, a ki bérért vándorol?
KÖVET.
S azon időben megmentőd is, gyermekem.
OEDIPUS.
Mitől mentél meg? Mily gyötrelmet szenvedék?
KÖVET.
Bizonyságot tehetnek lábcsuklóid is.
OEDIPUS.
Oh, jaj, miért emlited régi bajomat?
KÖVET.
Én oldtam fel keresztül fűzött lábadat.
OEDIPUS.
Ily szörnyü volt a pólya, melyet viselék!
KÖVET.
E balszerencse adta aztán nevedet.
OEDIPUS.
Atyámtól vagy anyámtól? Oh, az égre, szólj!
KÖVET.
Ezt jobban tudja, a kitől átvettelek.
OEDIPUS.
Tehát mástól vevél át, nem magad lelél?
KÖVET.
Nem; más pásztor volt, a ki átadott nekem.
OEDIPUS.
Ki volt az? Nem tudnád-e megnevezni őt?
KÖVET.
Ugy mondák, Laïos háznépéhez tartozott.
OEDIPUS.
Ahhoz, ki egykoron e föld királya volt?
KÖVET.
Igen, ezen királynak volt ő pásztora.
OEDIPUS.
És él-e még ez ember, hogy láthassam őt?
KÖVET (a karhoz).
Ti benszülöttek, legjobban tudjátok ezt.
OEDIPUS.
Ti, kik mellettem álltok valamennyien,
Van köztetek, ki ezt a pásztort ismeri,
S akár kinn a mezőn, akár itt látta őt?
Beszéljetek; most jő napfényre a titok.
KAR.
Azt vélem, nem lesz senki más, mint épen az,
Kit már előbb kivántál látni; ámde nőd
Jokaste legjobban meg tudná mondani.
OEDIPUS.
Mit gondolsz, asszony, egy személy-e az, a kit
Behívatánk, és, az kiről emez beszél?
JOKASTE.
Mi az? Kiről szólt? Mit törődöl te vele?
Hiú beszédét legjobb lesz ha feleded.
OEDIPUS.
Azt nem teszem, hogy ily nyomokra jutva most,
Ne hozzam napvilágra származásomat.
JOKASTE.
Az istenekre, ne kutasd ezt, ha saját
Élteddel gondolsz. Ah! elég az én kinom.
OEDIPUS.
Bizzál! Legyek bár harmadik anyám szerint
Hármas rabszolga, nem hoz az szégyent reád.[54]
JOKASTE.
Oh, kérlek, hagyj föl ezzel és fogadd szavam.
OEDIPUS.
Nem tehetem, föl kell derítnem a homályt.
JOKASTE.
Én jót akarva legjobbat tanácsolok.
OEDIPUS.
E legjobb az, mi régtől gyötri lelkemet.
JOKASTE.
Boldogtalan, bár meg ne tudnád, hogy ki vagy!
OEDIPUS (egyik szolgájához).
Menj és vezesd azonnal a pásztort elém.
(Jokaste felé.)
Ez meg fényes törzsére büszke hadd legyen.
(A szolga elsiet.)
JOKASTE.
Jaj, jaj, boldogtalan! Ez egy szóval lehet
Téged szólitnom, semmi mással ezután.
(Elrohan a palotába.)
KAR.
Miért rohant el a királyné, Oedipus,
Ily keserű bánattal? Rettegek, nehogy
E hallgatásból nagy bajok támadjanak.
OEDIPUS.
Hadd jöjjön, a minek reám kell jönnie,
De törzsöm ismernem kell, bárminő csekély.
Amaz meg, nagyralátó asszony létire,
Hadd szégyenelje aljas származásomat.
Ám én, szerencse-osztó Tyche[55] fiaként
Tekintve enmagam, pirúlni nem fogok.
Ő volt anyám; s éltem kisérő holdjai
Kicsinynyé majd meg nagygyá tettek engemet.