Nincsen ördög; A Magláy család; A ki holta után áll boszut - 17

  Hát csak frissen, édes Fülöp barátom! Itt van, irja alá. Van két tanú.
  Az egyik a Jóska, a ki előttemezi a historiát. Aztán menjen cistercita
  barátnak: várják!
  És e közben szeretetreméltó malicziával mosolygott a fiskális.
  Magláy Fülöp azt mondá erre:
  – Köszönöm szépen. Már mást gondoltam. Csak maradjon az öcsém öcsémnek.
  – Ön pedig visszamegy szépen a szeretetreméltó menyasszonyához?
  – Igen. És a Jóska öcsémet fogom megkérni, hogy jőjjön el vőfélynek.
  – Jó lesz. Elveheti ön nyugodtan Sternberg grófnőt. Hanem csak annyit
  mondok, hogy mikor az az idiosyncrasia elkövetkezik, akkor tegye
  üvegharang alá. – Szegény asszonyok! Mennyi rosszat rájuk fognak! Pedig
  az örök, kitanulhatatlan természet titkai ezek! Ki tudja a teremtés
  rejtélyét?
  Magláy Fülöp visszatért a menyasszonyához. Sok dolga volt elrendezni
  való: azzal vágta ki magát. Boldog pár vált belőlük s viruló család
  gyarapult utánuk.
  *
  Már most az a kérdés, hogy e sok derék ember közül melyik volt a
  legderekabb? Magláy Sebestyén-e? vagy Sternberg? vagy Fülöp? vagy a
  Pargha fiskális?
  
  
  
  A KI HOLTA UTÁN ÁLL BOSZUT
  
  
  HOGYAN TÁMADT EZ AZ ELBESZÉLÉS?
  (Olyan előljáró-beszéd forma.)
  Nagyon régi keletű ennek az eredete.
  A ki nem restelli az elolvasását, kénytelen lesz velem visszafáradni
  azokba az időkbe, a mikor még úriszékek voltak. Így hitták azokat a
  törvényszékeket, a mikben egy nagybirtokot képező uradalom a maga
  jobbágyai fölött törvényt látott, s ügyes-bajos dolgaikban igazságot
  osztott: az árvákat megosztoztatta, a veremfeltörőket megcsapatta,
  szülőikkel gorombáskodó fiúkat egész három esztendeig tartó fogságra
  elitélte. Tessék elhinni, hogy nagyon okos világ volt az (már t. i. az
  én időmben).
  Mint patvarista, sokszor jártam a princzipálisommal ez úriszékekre, ott
  lehetett praxist szerezni. A jegyzőkönyvek letisztázása is a patvarista
  nemes hivatását képezte. A pulyka, liba feltráncsirozás hivatala már
  akkor lemaradt az uzusból. Egy emberöltő idővel elébb azonban még a
  fafürészelés és éjjel a lámpás-hordás a hintó előtt is nagyban
  gyarapította a patvarista joggyakorlatait.
  Az úriszéki ebédet rendesen a tiszttartó adta, természetesen az uradalom
  költségére, s a patvarista is hivatalos volt az asztalhoz. «Sohse
  keresd, édes öcsém, hogy hova ülj? a hová te leülsz, ott van az utolsó
  hely.»
  Volt szerencsém gyakran az ilyen utolsó helyen ülni.
  Találkoztam ugyan, életkorra hozzám hasonló asztaltársakkal is; de
  azoknak mind előkelőbb titulusuk volt az enyimnél. Azért pertu voltunk.
  A Simi már jurátus volt (tabulæ regiæ nótárius), annak már kardja is
  volt, nekem még a sétapálczaviselés is illetéktelen túlbecsülése lett
  volna társadalmi állásomnak. A Misi pedig uradalmi cancellista volt,
  tehát biztos fizetésben levő hivatalnok. Azután volt még egy
  megátalkodottan a fiatalsághoz tartozni akaró jó pajtásunk, a ki
  veterinariát végzett s annál fogva «lódoktor»-nak hivták, a keresztneve
  különben Szepi volt; ezzel a hárommal együtt tettünk ki egy franczia
  négyest, mikor tudniillik a Bántódi úriszéken összetalálkoztunk, a hol
  este az uradalmi tisztség női sarjadékával rögtönzött tánczestély
  fejezte be az ünnepélyes törvénylátást.
  Az úriszéken prezidensül (igen is, és nem alelölülőül! inkább
  visszatérek a diák műszóért, de fuvolázni nem tanulok meg), tehát
  prezidensül fungált Darvady Márton jogigazgató úr, nagyszerű
  anecdota-mondó, eleven krónika, kitünő paskevicsjátszó, pesti két
  emeletes házi úr, és üres óráiban tabuláris fiskális. Ennek a jurátusa
  volt Simi barátom, a ki viszont egyéb jó tulajdonságain kívül kitünő
  tánczos volt, különösen a lengyelt tánczolta nagy tűzzel s a hölgyeknek
  fáinul tudott udvarolni. Ellenben a Misi a tarokkjátékban volt jeles, a
  miért rendesen expropriálták a tánczkolonnból, s kicserélték a kopasz
  ispánnal, a ki csak rontja a játszótársaságot, ultimót mond pagát
  nélkül. Végül a Szepi, a lódoktor, csodaszerű énekes volt, a ki olyan
  magas hangon tudott áriázni, mint egy «falsche Catalani». Ha az ember
  behunyta a szemét, azt gondolta, valami primadonnát hallgat. Én mind a
  három dologhoz értettem egy kicsit: tánczolni is, kártyázni is, meg
  énekelni is, de mondom, hogy nagyon középszerűen, azért nem is nagy volt
  utánam a kérdezősködés. Ha valahova negyedik kellett: quadrillban,
  tarokkban, vagy quartettben, akkor engem is bevettek. A széptevéshez is
  épen csak olyan kevés talentumom volt: azt képzeltem, hogy ha egy szép
  hölgynek valami bókot mondok, megharagszik érte. Azt is megvallom, hogy
  szerelmes voltam valami nagyon kicsiny leányba, a ki még akkor nevelőbe
  járt, s attól féltem, hogy az megtudja, ha másnak udvarlok s majd
  szomorú lesz érte. És így, leszámítva azt, hogy a jegyzőkönyvet nekem
  kellett letisztáznom, meglehetősen fölösleges figurát képeztem a bántódi
  úriszékeknél.
  Hanem azért mégis szerettem oda járni.
  Volt ott egy nagyszerű régi kastély. Annak a második emeletén, a kertre
  nyiló sarokszobában volt az én patvaristai szállásom.
  Derék nagy szoba volt, négy ágygyal ellátva. Azok közül az egyik az én
  számomra, a másik Simi pajtáséra felvetve, a többi kettőn csak
  szalmazsákok voltak.
  De én abban a szobában rendesen csak magam háltam, mert a Simi pajtás,
  mikor vége volt a tánczmulatságnak, rendesen átment a kopasz ispánhoz, s
  ott azután Misivel, meg Szepivel ittak, pipáztak, daloltak és ferbliztek
  reggelig. (Én még akkor nem ittam bort, dohányozni most sem tudok,
  ferblihez pedig pénz kell, s nekem soha sem volt több pénzem egy
  huszasomnál, krajczáros tarokkhoz elég, de ferbliben egy visszavágásra
  feneket ér.)
  Tehát egyes-egyedül voltam abban a hatvannégy szobás kastélyban. Már a
  princzipálisaink a tiszttartó kényelmes lakásán voltak elszállásolva, a
  mit a kastélytól egy nagy park választott el; magában a kastélyban senki
  sem lakott. Az egyetlen felügyelő sáfárnak a kerti házban volt a lakása,
  annak a béresnéje készítette el számomra távollétemben a mosdó vizet,
  felvetette az ágyamat, ha tél volt, befűtött; én soha sem láttam a
  személyét, csak a sáros talpának a folyosón hagyott nyomáról képzelem,
  hogy asszonyféle lehetett. Mikor későn este a tiszttartói lakból
  hazatértem a kert ropogós kavics-útján saját lépteim visszhangjára
  neszelve, nem várt senki, én sem alkalmatlankodtam senkinek. Ismertem a
  nyitját a kis kertre nyiló oldalajtónak, a mi kulcscsal soha sem volt
  bezárva; a folyosó bejáratánál megtaláltam a gyertyatartót, meg a gyufát
  és a hálószobám kulcsát egy szekrényre letéve, s aztán magam magamnak
  világítva ballaghattam fel a szűk csigalépcsőn a második emeletbe.
  Nem jutott eszembe, hogy féljek. Ugyan mitől is? Arra még nem volt eset,
  hogy patvaristát megöltek volna pénzéért. Van esze a rablónak, hogy nem
  vesztegeti magamforma prédára az idejét és fáradságát. A mi pedig a
  kisérteteket illeti, no azok szépen megjárják, ha velem van bajuk, mert
  én a mint leteszem a fejemet, egyben elalszom, huhukolhatnak én miattam!
  És aztán egyáltalán a félelem nem az én feladatom. Terringettét is!
  Tizenkilencz éves korában az ember olyan óriásnak képzeli magát, hogy
  mikor felhős idő van, kénytelen lehúzni a fejét, hogy be ne üsse vele az
  eget! Oroszlán jőjjön ide! Megeszem!
  Sőt ellenkezőleg, nagy gyönyörűségemre szolgált, hogy egyes-egyedül
  tanyázhatok egy ilyen rengeteg palotában. A hátulsó csigalépcsőről ugyan
  nem volt az első emeleti lakosztályokba bejárás, hanem a második emelet
  valamennyi szobája, folyosója mind nyitva állt előttem. Végig járhattam
  rajtuk, tanulmányozhattam a falakra felakasztott ócska rézmetszvényeket,
  a mik mind Mária Terézia korából valók voltak, insurrectionalis
  jeleneteket ábrázolók. A folyosókon rámákban álltak sorban felakasztva a
  sokféle családi czímerek, utolsó tisztességtételek maradványai. Azokból
  tudtam meg, hogy a kastély birtokos urát Palárdynak hivják, vagy
  legalább annak hivták valaha.
  Mert a gazdatisztek sohasem említették a földes uruk nevét, csak ugy
  nevezték, hogy «a gróf».
  Aztán meg egy nagy alapokom volt keresni ezt a magányos kastélyt s nem
  félni a kisértetektől; hiszen magam is kisérteteket csináltam, regényt
  irtam titokban. Itt készültek a legborongósabb részletei a
  «Hétköznapok»-nak. Úgy tudom, hogy a bántódi kastély maga is le van
  benne irva apróra, egész valóságában. Már három vármegyében ismertek
  akkor: Veszprémben, a hol az első novellám megjelent a «Tavasz»-ban,
  Komáromban, a hol nyilt titok volt, hogy a Pesti Divatlapban az –ó–ó
  aláirású leveleket én irom, és abban a vármegyében, a hol a bántódi
  uradalom volt. Ott már tudták, ha eltüntem a társaságból, hogy miben
  töröm a fejemet? A tiszttartó nevetett, a kisasszonyok azt mondták rám,
  hogy «szegény fiú»; csak a jó öreg princzipálisom mondta azt, hogy:
  «lesz belőle valami, de prókátor bajosan».
  Az ilyen iróhirben álló fiatal ember kellemetlen útitárs. Minden ember
  azzal a tartózkodással közelít felé, hogy «bizony még bele talál írni a
  regényébe!» Egyszer megpróbáltam az ispán kopasz fejét rávenni, hogy
  nyissa fel előttem az első emeleti lakosztály termeit, de észrevette
  szándékomat s nem állt rá: «Még le találnád írni a regényedbe, a grófom
  megtudná s rögtön elcsapna az ispánságból.»
  Furcsa kastély lehetett az és furcsa gróf.
  De én azért mégis leirtam a furcsa kastélyt, a hozzátartozó furcsa
  grófokkal együtt. Még akkor eleven grófot nem láttam.
  Az utolsó úriszék összeesett a szürettel, a mikor az én
  patvaristaságomnak az esztendeje is a végére járt. Pestről megint lejött
  a tabuláris fiskális a hivatalos functiókra. A Simi ezuttal egy
  tudománynyal gazdagabban érkezett meg. Akkor került fel a «polka», ő már
  tudta; de még a provinczián nem ismerték, valószinű volt pedig, hogy a
  legközelebbi farsangon az lesz a bálok favoritja, mint tavaly a mazur
  volt, azelőtt pedig a «radovacska». Nagylelkű volt megigérni, hogy az
  úriszék alatt az egész fiatalságnak betanítja az új divat-tánczot. Kapós
  is lett érte!
  A parasztok ügyes-bajos dolgai úgy felhalmozódtak az őszi évadra, hogy
  az úriszék ebéd után is tartott űléseket, s ennélfogva a protocollum is
  nagy halomra felgyűlt, annak a letisztázásában ugyan Simi barátomnak is
  segíteni kellett volna; csakhogy annak olyan infámis rossz irása volt,
  hogy maga sem tudta elolvasni; azért az egész az én nyakamra maradt.
  Előre látva a feladat nagyságát, már a vacsora alatt meginstáltam a
  tiszttartóné asszonyságot, hogy az én számomra egy egész font
  faggyúgyertyát kegyeskedjék felküldeni a szobámba, mert sokáig fenn kell
  maradnom. Erre aztán a tiszttartó elmondott egy tréfásan kisérteties
  adomát a saját gyakorlati életéből, hogy rémítette őt egy éjjel halálra
  egy font faggyúgyertya, a mi az ablak csavarjára volt felakasztva, ő
  arról egyet, olló nem lévén, a másik égő gyertyával koppantott le, az
  elégett kanócz azonban tovább izzott s egyenkint perzselte el a
  felaggatott gyertyák bélvégeit, a mik aztán időközönkint nagy
  koppanásokkal hullottak le a padlóra, az ő halálos rémületére. Nevetni
  való volt az nagyon!
  – Csak te, fráter, furcsábbul ne járj abban a kastélyban, mondá a jurium
  director, baljóslatú arczczal. Ott igazi kisértet jár.
  – Igazi kisértet? kaptam én rajta nagy mohón.
  – Még pedig szép asszony alakjában.
  – Ugyan spectabilis! inté óva a tiszttartó.
  A kisasszonyok erre a szóra felugrottak az asztaltól s kiszaladtak a
  szobából, azt hitték, valami olyan csintalan adoma kerül az asztalra, a
  miből nem kell a kis leányoknak kapni.
  Pedig hát nem azért protestált a tiszttartó.
  A fiskális úr azonban már benne volt a krónikázásban s nem hagyta magát
  visszatartóztatni.
  – Nevezetes története van ennek a kastélynak, ha irott krónikák nem
  bizonyítanák, az ember alig hinné el. A ki ezt a kastélyt építtette
  ezelőtt kétszáz egynehány esztendővel, a Zrinyi, Nádasdy, Frangepán
  összeesküvésből hirhedett Palárdy Máté volt, ki a felségárulási per
  bevégezte után donatióba kapta ezt az összeesküdött főurak egyikének
  uradalmát; öreg legény volt már akkor, sok csatája volt férfiakkal, de
  asszonyokkal is, s ekkor jutott eszébe, hogy megházasodjék. Elvett egy
  szép tizennyolcz esztendős báró kisasszonyt a Pfalzból, a nejét hivták
  Eglantine von Lilienhorstnak. Palárdy Máté, eddig szerzett tapasztalatai
  után, nem bizott az asszonyi hűségben, nem mert Bécsben maradni a
  feleségével, hanem lejött vele ide a falusi jószágára. Ezt a kastélyt
  úgy építteté, hogy az első emeleti lakosztálynak semmi összeköttetése ne
  legyen a ház többi részével, annak külön lépcsője volt elzárt
  tornáczczal, sarkon forduló fülkékkel, mik rejtett bejáratokat fedeztek
  el, akustikai kürtőkkel, a miken hallgatózni lehetett távoleső
  szobákból, a plafondba alkalmazott leskelődő lyukakkal és egymásnak
  megfelelő tükrökkel, a mik minden mozdulatot elárultak.
  A tiszttartó nagyot sóhajtott: «Ez mind bele fog jönni ennek a
  crucifixus poétának a regényébe!» A jószágigazgató ellenben folytatá
  kedélyesen a megkezdett regét.
  – Ez még mind nem volt elég a szerelemféltő férjnek. A neje mellett
  semmi férficselédet nem tűrt meg. Férfi libériába bujtatott leányok
  voltak az inasai, még a kocsis is a sequioris sexus tagja volt.
  Sétáiban, kocsikázás közben a férj kisérte mindenüvé, s mikor ez
  vadászni ment, a feleségét bezárta a belső szobájába. Az ebédet úgy
  tolta fel egy emelőgép a konyhából az étkező asztallal együtt a szobába.
  Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak.
  – De hisz akkor ugyanazzal a sülyesztővel akár egy élő embert is fel
  lehetett szállítani a földszintről az emeleti szobába.
  A fiskális úr nagyot nézett a szemem közé.
  – Ecce ni! Hiszen neked akár ne is mondjam tovább, kitalálod magadtól
  is.
  – Bizony jól teszi spectabilis, ha nem historizálja tovább, véleményezé
  a tiszttartó. Nem nyilvánosságra való ez.
  De a fiskális úr már fel volt ingerülve ellenem az előre szaladásomért.
  – No hát mondjad te, fráter, hogyan volt tovább? ha olyan könnyen
  kitalálsz mindent.
  Minden arcz vigyorogva fordult felém, úgy érzi ezt az ember, mintha
  parázson pirítanák.
  No hát segíts, édes múzsám! Rigorozáljunk. A hölgyek is visszatértek az
  asztalhoz a mesélésre.
  – Hát én úgy gondolom, hogy egy szép napon valami irigy árulkodó, vagy
  elutasított udvarló bevádolta a szép úrhölgyet a dölyfös főúr előtt, a
  ki aztán az első indulat hevében hűtlennek vélt neje ellenében
  alkalmazásba vette szent László törvényét s megölte őt kihallgatatlanul.
  A jurium director nagy felleget fújt a pipájából.
  – Pedzi! mondá röviden. De hát miért akarja maga, fráter, hogy a szép
  úrnő ne legyen valósággal hűtelen, hanem csak látszatból? kérdé
  examináló minával.
  – Azért, felelém, mert a költői igazságtételben logicának kell lenni. Ha
  a megölt delnő valóban bűnös volt, akkor semmi keresete többé ezen a
  világon, nyugodjék békével! Az én felfogásom szerint a nőnek ártatlannak
  kellett lenni, s e felől a férjnek később bizonyos tudomást kelle
  szerezni. Ebből a lélektani helyzetből erednek azután a viziók, a miket
  a zavart idegrendszer a valósággal összetéveszt, a hallucinatio
  látványokat és hangokat idéz fel, a miket csak egy ember lát és hall,
  míg beleőrül s azok utoljára is megölik. Így képzelem én a végét a
  Palárdy gróf tragœdiájának.
  A jurium director megcsóválta a fejét.
  – Közel tapogatózott a fantasiájával a fráter a valósághoz. De hát
  hogyan csinálná azt ki maga, hogy a Palárdy gróf kétségtelennek higyje a
  felesége hűtlenségét, s mégis meggyőződjék a tévedésről, de akkor, mikor
  már késő, mikor már nem hozhatja életre az asszonyát?
  Körülvakartam a hajamat (volt ám még akkor elég).
  – Olyan rögtönözve ezt a feladványt nem tudom megoldani, hanem majd
  egyet aluszom ezzel a gondolattal, s majd megálmodom az alatt.
  – No, no! Csak segítségére ne találjon önnek jönni a szép ős Palárdyné
  az éjjel, elmondani a maga történetét. Mert feljár ám az ebbe a
  kastélyba most is, s a ki előtt megjelenik, az hat hétre a látvány után
  meghal.
  A hölgyek összeborzadtak, én pedig tüntettem a nevetéssel.
  – Akkor én nem igen várok a légyottjára, mert én nyolczvannégy esztendős
  akarok lenni, mint az öregapám volt.
  – Nem kell nevetni a dolgon, édes öcsém, szólt a jurium director,
  pipáját kiverve; még eddig, a hány ura volt ennek a kastélynak, mindenik
  előtt megjelent a szép kisértet halála előtt hat héttel, és pedig több
  izben, akár aludt, akár ébren maradt, s ha vendég foglalta el a ház ura
  helyét: az is meglátta s rossz vége lett.
  – Ugyan ne ijesztgesse agyon, spectabilis, ezt a fiatal embert, szólt
  közbe a tiszttartó, a ki restellte a földesúri család titkainak egy
  irkafirkász jelenlétében való profanálását. Még valami talál vele
  történni az éjjel.
  Erre aztán az én derék jó princzipálisom állt elő a jó tanácsával.
  – Tudja mit? fráter. Vigye fel magával a kastélyba a protokollumokat és
  fogion hozzá a letisztázásukhoz. Soha még kisértet
  protokollum-tisztázást félbe nem szakított.
  Magam is azon voltam, hogy minélelébb a magányos szobámba feljussak.
  Siettem búcsút venni a társaságtól, a hónom alá nyalábolva az aktákat.
  Hanem hiszen szép protokollum lesz az, a mit én az éjjel lemásolok!
  A fejem tele volt már a boszuálló hölgygyel, ki századok multán is
  vissza-visszatér, ártatlanul bemocskolt nevéről halottköntösével
  letörülgetni a foltot, s viszi magával a tulvilágra, irgalmat nem ismerő
  kézzel, az áldozatokat, kiket ott kap. Engem nem fog ő bántani, mert én
  az ő lovagja leszek, védelmére kelek, a költői «Minne-törvény» szerint.
  Borongós volt az idő, csillagtalan az ég, hideg, novemberi szél söpörte
  végig a kavicsos tekervény-utakon a száraz falevelet; mintha egész
  szellemcsapat jönne utánam zizeregve, a levéltelen jegenyék sudarain
  olyan síró hangot adott a szél, mint egy másvilágról jövő orgonaszó. Én
  magányos sétámban a sötét geszt sűrűjében bátran daloltam a legújabb
  népdalt: «Zajjal tajtékzik a Maros.» A tisztáson cziczázva suhantak át
  mindenféle fehér és fekete alakok, azok a sáfár házi nyulai voltak, a
  feketéknek még a szemei is pislogtak, mint a parázs. De engem még a házi
  nyulak sem voltak képesek megrémíteni. Szerencsésen eljutottam a kastély
  hátulsó lépcsőjéhez vezető kis ajtóig. Az épen tárva volt. Ez nem
  tetszett. De még kevésbbé tetszett az, hogy a szegletszekrénykén, a hol
  rendesen az én gyertyatartóm és gyufás katulyám szokott elkészítve
  lenni, nem találtam se az egyiket, se a másikat.
  – A ki áldója van a részeg sáfárjának! dörmögém. Most aztán
  botorkálhatok fel a lépcsőn a koromsötétben.
  Húh! Egy denevér repült el a fülem mellett.
  Elkezdtem a lépcsőn fölfelé lépegetni.
  Hátha mégis van benne valami?
  Egyszer csak úgy tetszik, mintha a saját lépteim hangján kivül még
  valami más csoszogásféle is zavarná a falak csendjét. Nono!
  Egyre közeledik: felülről jön lefelé.
  Olyan sötét van, hogy csak hallom, de nem látom a kisértő alakot.
  Azon is segítve lesz. Egyszerre egy kék csillag gyullad ki a sötétben,
  mint valami sirbolti fény, s én látom alászállani a magasból, kit? a
  fehér asszonyt!
  De magam is összeszedem a bátorságomat:
  – Megállj! ki vagy? rivallék rá vitézül, s két kézre kaptam az egész
  protokollumot, azzal az elhatározott szándékkal, hogy úgy vágom hozzá
  valamennyi aktát a kisértethez, hogy rögtön odaragad a falhoz.
  – Jézus Mária! Szent Anna! hördült fel a szembejövő alak, s egyuttal a
  kék világ sárgára lobbant fel (addig csak a kén égett a gyufa végén)
  igazi világításba helyezve a hordozóját. Hát nem volt az se fehér, se
  asszony, hanem a vén sáfár, a ki a tiszttartóné rendeletéből egy font
  kecskefaggyu gyertyát vitt fel a szobámba, ő hordta el magával a
  gyertyámat és gyufámat, nem remélve, hogy ilyen korán haza jövök.
  – Úgy megijesztett az ifju úr, hogy egy krajczár sem maradt a zsebemben,
  rebegé az ember fogvaczogva.
  Adtam neki egy két krajczárost, hogy nyavalyát ne kapjon az ijedségtől.
  Azt gondolta a fogásáról, hogy huszas s megköszönte.
  Az egy szál gyufa az alatt elaludt; a többit elvettem tőle s most aztán
  én haladtam odább gyufavilágítás mellett.
  A mint abba a tágas nagy szegletszobába megérkeztem, kellemesen lepett
  meg a jó langyos idő; a nagy ódon zöld kályha, a keramikai trofeumokkal
  az ormózatán, jó előre be volt fütve. Gondoskodtak róla, hogy a
  patvaristának a keze el ne gémberedjék, mikor jegyzőkönyvet tisztáz.
  Az egy szál gyertya, a mit meggyujtottam, csak homályosabbá segített
  tenni a szobát.
  Tehát lássunk a lélekidézéshez.
  Ezek a falak zárják be talán most is nyugodni nem tudó lelkedet,
  ártatlanul megölt «fehér asszony?»
  «Fehér asszony» legyen a czime? Nem! Hisz ez a czim már úgy el van
  viselve, hogy nem is lehet többé igazán fehér. Tehát «fekete asszony?»
  Az sem. Hisz ez a döghalál jelképe a költészet országában; azután ebből
  is van már elég. Tehát micsoda? kék, sárga, rózsaszínü asszony? Egy sem
  illik ide. Megtaláltam! «czifra asszony» lesz a neve. Ez a magyar
  népmythosz szerint túlvilági tündért jelent. Azonkivül majd kifejtem én
  azt a novellámban, hogy miért szolgált rá az a hölgy a «czifra»
  elnevezésre. Valami bizarr, valami rendkivüli alak lesz belőle, a ki
  czifrálkodik azért, mert a férjének akar tetszeni: senki másnak.
  A kezdet gyorsan ment. Leirtam én a bűbájos Eglantinét oly pazarlásával
  a hölgyi bájaknak, hogy mikor elolvastam, már nem az asszonytól, hanem a
  férjtől kezdtem félni, hogy egyszer csak odaüt a buzogányával az
  asztalomra, s a fülembe ordít: «Hol láttad te mindezeket kákompille?»
  A férj jellemzésére annál több sötét szint használtam el. No, az meg
  lehet elégedve az arczképével. Megérdemlik ezek a házi zsarnokok, hogy
  az ember ne kimélje őket.
  És a nő mégis szereti őt és hűséges hozzá.
  «Egy angyal, a ki hűséges az ördögéhez!»
  (Ez olyan szép frázis, hogy a tiszttartóné Stammbuchjába is beválnék.)
  De most hogyan bogozzuk a cselszövényt?
  Ha a becsületes realisticus iskolát követném, hagynám a szép asszonyt
  szép fiatal legénynyel összeviszonyulni. A tényleges adatok nyomán
  felhozhatnám hozzá az emelősülyesztővel a kedvesét, a hogy az étkező
  asztalát felküldik hozzá s ezt maga a férj kileshetné a Judáslyukakon és
  Dyonisius füleken keresztül; de hát az ideálista romantikusok szerint
  még olyan asszonyok is vannak a világon, a kik hűségesek, de nagyon
  unalmasak; sőt olyan poéták is, a kik az ilyen unalmas asszonyokról még
  unalmasabb regényeket irnak; s engemet azzal vert meg Apolló, hogy az
  utóbbiak közé tartozzam.
  Tehát hogyan furfangoljuk ki, hogy ő tiszta, ártatlan maradjon, de a
  látszat mégis oly csalhatlan tanubizonyság erejével birjon, miszerint a
  férj embergyilkos haragia egészen indokoltnak láttassék a talány
  megoldása előtt?
  Éjfélig elbajlódtam vele, válogatva az eszközökben. Beszélő papagáj,
  mely titkokat kifecseg? Nem való ide. – Virágvázában elrejtett törpe, a
  ki észrevétlenül hallgatózik? Ez sem alkalmatos. A tizenkétóra
  elkongására megérkezett a sugallatom. Rendkivüli és regényes:
  A hölgy bezárva a szobájába. Esteli világítás. Hárfázik, majd
  sakktalányok megoldásával tölti idejét. A kor divatja szerint
  horoscoppal vallatja a zárt ajku jövendőt. A himzésbe már belefáradt.
  Majd alvásidejére figyelmezteti az óra; leveti czifra köntöseit…
  (kinálkozó volna az alkalom a női bájak speciális leirására; – de
  eszembe jut, hogy ha az a bizonyos kis leány olvasni fogja, milyen
  szemrehányó bámulással tekint majd rám! hát csak irjuk azt: «a függönyök
  összehuzódtak mögötte.») Sehol sem látható többé!
  A bántódi kastély elcsendesült. Csak a nagy álló fali óra ketyeg,
  folyvást ismételve «addig-meddig» egyhangu időfelosztását; a «halálóra»
  kopog a deszkák közt, tizenegyet ütve, a szélvitorla nyikorog odafenn a
  háztető tornyacsain. Minden alszik…
  Minden alszik: csak a szerelemféltés van ébren! Ez a nyitott szemekkel
  álmodó rém.
  Palárdy gróf éjjel ellopózik a vadásztanyáról, erdőkön keresztül haza
  oson, meglesni, mi történik a kastélyban, a mig őt távol tudják.
  Titkos ajtó, rejtett csigalépcső odavezeti az áruló szögletig, a melyből
  egy fali óra átlátszó czimlapján keresztül felesége szobájába látni.
  Az utolsó gyertyavilág is kialudt már a kastélyban, csak az éjjeli mécs
  ég.
  Nem hisz a cselédségnek. Vár és leskelődik.
  Azt már megsugta neki valaki: tán a gonosz cseléd, vagy saját rossz
  szive, hogy a sülyesztővel, mely az étkes asztalt felhordja, egy férfi
  alakot is fel lehet ide csempészni.
  És nem vár hiába. A mint az egész kastély elcsendesült, megmozdul az
  ágyfüggöny, s kilép fehér háló köntösben a szép hölgy.
  Félénken, óvatosan széjjeltekint. Majd gyertyákat gyujt: két négy águ
  karos tartóban nyolcz szál gyertyát.
  Mi lesz itt ma?
  Hogy ennyi fény kell hozzá!
  Azután a hárfájához ül s három accordot ád rajta: kezdetét egy ájtatos
  zsolozsmának.
  Ájtatos zsolozsma! A pokol, a bűn orgiáihoz bevezetés!
  A sülyesztő gép halk nyikorgása hallik: az érczcsigák sirnak; a padló
  koczkája félremozdul, s a négyszögü nyiláson kezd csendesen fölemelkedni
  egy férfi alak.
  Az arczát nem láthatni onnan a les rejtekből, mert háttal van fordulva
  felé, s félig letakarva lepellel. Ugyanaz a lepel redőkben omlik alá az
  egész ülő alakon, s azt betakarja.
  Ki ez?
  A leskelődő szive nagyokat dobban, a mint a szép hölgy ez alakhoz lép, s
  térdét meghajtva előtte, megcsókolja a szivét.
  A szivét!
  És milyen szerelmes tekintettel!
  Így csak azt csókolják, a kit imádnak.
  Az álló óra megszólal: azt mondja «kakukk».
  Elmondja tizenkétszer egymás után. Éjfél az idő.
  A nő arcza mosolyra vonul. Fejét ingatja negéddel.
  Ej, ej, te csufondáros óra!
  Azért se lásson semmit az ércz kakukk madár, a ki az óraütésre kiugrik
  az odujából s a szárnyait összeveri!
  Hirtelen odahuzza a spanyolfalat, s rejtett buvókát csinál belőle ő maga
  és a férfi alak körül.
  A leskelődő nem láthat többé semmit. Ez is elég.
  Könnyen beléphetne a szobába: csak a fali órát kellene eltaszítania. De
  az ő haragja hideg.
  A kiontott asszony-vér nem mossa tisztára a férj nevét, hanem
  bemocskolja… Mást gondolt ki a számára.
  Ott marad, mig másodszor is megszólal a hárfa: a hymnusz véghangjait
  adva. Hymnuszét!
  Az emelő gép csigái sirnak, nyikorog a kötél: a spanyolfalat
  összecsukják, a férfi alak eltünt, az asszony egyedül van, a gyertyákat
  egymásután kioltja; aztán letérdel, imádkozik s ágyába siet.
  Az óra egyszer mondja: «kakukk».
  – Majd holnap eljösz te megint! suttogja a férj s távoztában kifőzi a
  nehéz tervet. Most visszatér, lopva, a vadásztanyához.
  Másnap késő este, mikor már a cselédség aludni ment, ismét hazatért a
  kastélyába; rejtekajtón, rejteklépcsőn át, titkos ajtón keresztül
  betoppant az asszony hálószobájába.
  A nő már ágyban fekszik, de ébren van.
  Mikor a férj belép, először ijedten felsikolt, de a mint megismeri
  megérkezett urát, rémsége örömre válik.
  – De megijedtél tőlem, kedvesem!
  – Nem tőled, hanem a véletlen megjelenéstől.
  – Aludtál talán? S valami jót álmodtál?
  – Nem aludtam, nem álmodtam: rólad gondolkoztam.
  – Akkor hát örülsz, hogy megérkeztem?
  – Mindig örülök, ha látlak.
  – Tehát szeretsz nagyon.
  – Tudod te azt.
  – Nem mondják azt, hanem teszik. Hát megölelnél-e, ha kérnélek?
  Kebledhez szorítanál-e, úgy, a hogy én téged?
  A nő széttárta karjait ölelkezésre: ajkait nyujtá csókolásra, s arra a
  férj oly erővel szorítá őt magához, ajkait ajkaira nyomva, hogy ezzel az
  ölelkezéssel megölte az asszonyt.
  (Sokkal szebben volt ez abban az én novellámban leirva, ez a gyilkosság
  szerelmi öleléssel, hanem hát a vén czigány mindennap egy nótát felejt.)
  Az asszony tehát meg volt ölve a legideálisabb halál nemével.
  Hanem már most a hullát el is kell rejteni valahová.
  Palárdy vállára emelte a holt asszonyt s a rejtek-lépcsőn levitte abba a
  félgömbölyü csarnokba, a hol a cserépben tenyésző virágok szoktak állni;
  két ilyen virágedényt félretolt a helyéből, az alattuk levő
  márványkoczkákból hármat fölfeszített, azoknak a helyébe gödröt ásott;
  az onnan kikerült földet a virágcserepekbe szétosztotta; azután