Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény - 14

váltó pénzt, és elindula a juhász felé, és estve felé oda ére,
s beköszöne a juhászhoz:
L. Jó estvét, te juhász!
J. Isten hozta felségedet illyen későn, – mi dologban
jár itt nálam illyen későn?
L. Hallod-e te juhász, az atyám Mátyás királynál vagyon,
hozzá sietnék, de az estve miatt elkéstem, és itt hálok
meg nálad, ha megengeded.
J. Nagy szerencsémnek fogom tartani felséges kisasszonyt
ezen kvártélyomban, mellynek teteje az eget éri, és
a jó isten minden nap a széllel kisepreti, felfogadni; de nem
az arany szőrű bárány-e az az állapot, melly felségedet ezen
különös meglátogatásomra ide vezérlette?
L. Bizony hallod-e megvallom néked, az az oka itt való
létemnek, az atyámnak nem akartad adni, de nékem talán
csak ide fogod engedni ezen láda pénzért, nézd meg csak
jól, melly sok fénylik benne.
J. Sem pénzért, sem szép szóért, s az egész világért
sem adhatom, mivel királyomnak nem hazudhatok. – Több
beszédek között a királykisasszony előveszi a jó borokat,
és itatja a juhászt, midőn látta, hogy jó kedve vagyon a juhásznak,
ujontan kéri, és erölteti, a bárányt adja el néki, de
a juhász nem hajol kérésére. Minekutána a juhász már a
bortól jó kedvbe került, körülnézé a leányt, és nagyon megszereté,
a leány észre vette a juhászon a változást, és ujra
kéri a bárányt és felelvén a juhász néki: pénzért, szép szóért,
egész világért sem adhatom, de hogyha felségeddel ezen
éjtszaka meghálhatnék, talán csak nagy nehezen reá adnám
magamat.
A leány, mivel látta, hogy a juhász egyéb módot nem
talál, és bárány nélkül haza menni nékie nem lehet, mivel
félt atyja kegyetlenségétől, reá állott a juhász kivánságára.
A juhász, mivel a bor erejétől meg volt verve, nem gondolta
dolgának következését, kiméne és behozá az arany szőrü
bárányt a leánynak, a melly véle még mulatozott, és sajnálásai
után parancsolá a juhásznak megölni és megnyuzni,
a husát megfözni és az arany szőrü bőrét néki általadni,
melly gondatlan eset hamarjában megtörtént, és a húsa az
arany szőrű báránynak a bojtárok eledele lett; a leány a
juhászszal nyugodalomra adták magokat egész reggelig.
Felébredvén a kisasszony jókor reggel, a juhász mellől
eltevé az arany szőrű bőrt, indula atyja felé nagy sebesen
kocsiával, a juhászt még aludva hagyá, beméne az atyja
szobájába, ki már nem is alhatott nyughatatlansága miatt,
felugorván az ágyból hogy látta az arany szőrű bőrt, megköszöné
leányának végbenvitelét ezen dolognak, mellynek
ugyan nem tetszett az atyja öröme, mivel néki magának okozott
szomoruságot. Az atyja a burkus király mindjárt parancsolá
a kocsiba fogni, és igyekezett, hogy mentől hamarább
Mátyás királynál lehessen, hogy meghallhassa, miként
fogja a juhász őtet meghazudtolni, a kocsi hamar előre huzatott,
belé ült leányával, Mátyás királyhoz sietett, a kit is
épen a fröstök mellett asztalánál találtak, őket is mindjárt
früstökhöz kérte és leülének. S hagyjuk most ezeket mindenféléről
beszélgetni, forduljunk a juhászhoz.
A juhász felébredvén látja változását, magában maradott.
Kimén, nézi az arany szőrü bárányt, de a juhok és bárányok
között nincsen; részegségéből kijózanodván, eszébe
jön egész cselekedete, megijed, és bujában el akarja magát
veszteni. Meggyőzi magát, gondolván, jobb ha királyához
megyen ezen dolgot jelenteni, de hogy és miképen cselekedje
ő azt. Nagy szomoruan fejébe teszi nagy kalapját,
kezébe veszi botját, indul a palota felé a mezőről, utjában
vagyon egy ürgelyuk, megáll előtte, gondolkozik, belé dugja
a botját, reá teszi kalapját, hátra mén vagy húsz lépést, és
képzeli ezen botot Mátyás király személyének; felé indul,
mintha magához a királyhoz menne, ekkép kezdi beszédét:
Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek.
Isten hozott kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?
Nincs egyéb felséged, az arany szőrű bárány elveszett.
Nem igaz, kutya mennykő teremtettét! mert a többi
is elveszett volna.
Nem jól van, illyen adta teremtette! mert el nem hiszi.
Felfogá a kalapját, botját, tovább méne; megint talál
egy ürgelyukra, belé dugja botját, rá teszi kalapját, hátra
mén vagy husz lépést, és ujra képzeli Mátyás király személyét
a botban, felé indul ujra, mintha a királyhoz menne,
folytatja ekkép:
Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek, –
Isten hozott kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?
Nincs egyéb, felséged, az arany szőrű bárány a kutba
döglött.
Nem igaz kutya mennykő teremtettét! mert a többi is
elveszett volna benne.
Nem jól van, illyen adta teremtette! ha igy mondom, el
nem hiszi.
Felfogá kalapját, botját, ujra tovább méne nagy gondolkozva,
már mi tévő légyen ő, megint talál egy ürgelyukat,
belé dugja botját, rá teszi kalapját, hátra mén vagy husz
lépést, és ujra beszél a tulajdon botjának:
Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek –
Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?
Nincs egyéb: az arany szőrű bárányt megették a farkasok.
Nem igaz kutya mennykő teremtettét! mert a többit is
megették volna.
Nem jól van, illyen adta teremtette! mert el nem hiszi.
Felfogja a botját, kalapját, tovább méne, már közel vagyon
a király palotájához, nagy félelemben vagyon, és még
nem tudja beszédét, talál egy ürgelyukra ujra, belé teszi
botját, ráteszi kalapját, és mint az előtt, folytatja beszédét.
Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek.
Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság a juhoknál?
Nincs egyéb: az arany szőrű bőrű bárányt feketeért cseréltem.
Megörüle ezen gondolatján a juhász, hogy ő ezen
módon nem fog hazudni a királynak, hanem igazat mond,
ugy a mint történt. Felszedé jószágát, bátran kaczagva mégyen
be Mátyás királyhoz a palotába, a kit épen a fröstöknél
talált, meglátá a burkus király őtet, örült, hogy muszaj
lesz néki most meghazudtolni a királyt.
Mátyás király, mihelyt meglátá az ő kedves juhászát,
azonnal szólittatá be felé palotájába, beköszön:
Szerencsés jó reggelt kivánok felségteknek.
M. Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság oda ki a
juhoknál?
J. Nincs egyéb felséged, az arany szőrű bőrü bárányt
elcseréltem fekete szőrűért.
M. Micsoda fekete bárány lehet az?
J. Ez olly fekete szőrű bárány, mellynek csudájára
még felséged is megáll.
M. Hol vagyon? mentül hamarább szeretném látni, vezesd
ide!
J. Nem szükséges (reá mutat a burkus király leányára),
ez azon gyönyörüséges fekete szőrü bárány, melly a juhaim
közé tévedett, és mellyért én az arany szőrü bárányt
elcseréltem, s ez nékem e nyájamban a legkedvesebb bárányom.
M. Brávó kedves juhászom! csak hogy nem hazudtál, a
nyereségemet te néked adom ajándékul.
A burkus király is egy részt megörült ezen eseten, más
részt szomorkodott, s mondá Mátyás királynak: nem csak
hogy hallottam, hanem magam is tapasztaltam, hogy a magyarral
nincs mit kezdeni, mert a hová más indulni akar, már
ő onnan megjött. A burkus király tudván az egész esetet jól,
a fele királysága mellett Mátyás király parancsolatjára a
leányát is által kelletett engedni nékie. S igy emelkedett fel a
juhász nagy garádicsra az emberiség, becsületszeretés, és
igazság után.


15. A csuda-béka.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ennek
három leánya volt; a legöregebbet igy szólitá meg egykor
az apa: menj lányom, hozz nekem fris vizet a kútból.
A leány ment, de mikor a kúthoz ért, annak fenekéről
egy nagy béka felkiáltott hozzá, hogy addig nem hagyja őt
korsójába vizet meríteni, mig az ujján levő arany gyürűt le
nem veti neki. – Majd bizony, hogy is ne! – felelt a leány
– illy csúf állatnak adom én gyürűimet, – s visszatért, mint
jött, üres korsókkal.
Most másik leányát küldé az apa, de ez szintugy járt,
mint az első, mert a béka ennek sem adott vizet, minthogy
arany gyürűjét le nem akará neki vetni a kútba.
Az apa jól kiszidá két idősb lányát, azután igy szólt a
legifjabbhoz: menj te Örzsikém, te mindig helyre egy lány
voltál, te tudom, fogsz tudni vizet meríteni, és nem hagyod
atyádat szomjazni; menj, szégyenítsd meg nénéidet.
Örzsike felfogta a korsókat, s ment; ennek sem akart
a béka vizet adni, ha csak gyürűjét le nem veti neki; de ez,
minthogy apját nagyon szerette, beveté a kivánt arany
gyürűt a kútba, s nagy örömére atyjának, teli korsókkal
tért haza.
Estve, midőn már jól besötétedett, kimászott a kútból a
béka s Örzsikééknél az ajtóban igy kezdett kiabálni: sógor
uram, sógor uram! bizony ehetném én.
Boszankodva kiáltott az apa leányaihoz: adjatok csak
annak a csúf békának valamit rágni egy cserépre.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, czin
tányérban pecsenye kell nekem; mondá a béka.
Adjatok hát neki czin tányérba, mert megront bennünket;
szólt ismét az atya. – A béka falatozott; jóllakván újra
kezdett kurutyolni: sógor uram, sógor uram! bizony ihatnám
én.
Adjatok neki egy cserépbe valami moslékot, – mond
az apa.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, szép
pohárban bor kell nekem.
Adjatok neki hát bort! kiált boszankodva az atya.
Felhörpentvén borát, ismét rá kezdte a béka: sógor
uram, sógor uram! bizony alhatnám én.
Vessetek neki a kuczkóba valami rongyot, volt a felelet.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, selyem
ágy kell nekem, kiabált a béka.
Ez is megadatott neki, de a mint lefeküdt, megint csak
kiabálni kezdett: sógor uram, sógor uram! bizony lány kell
nekem.
Menj lányom, feküdj hozzá, szólt az apa a legidősebbhez.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, másik
kell nekem.
Az atya küldé a másodikat; de a béka ujra kiáltozott.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, Örzsike
kell nekem.
Menj Örzsikém – mond kedvetlenül az atya – hogy
meg ne rontson bennünket ez az átkozott szörnyeteg.
Örzsike tehát a békához ment feküdni, de az apa gondoskodásból
egy mécsest égve hagyott a kemencze vállán.
Látván ezt a béka, kimászott ágyából s eloltotta a mécsest.
A gazda újra meggyújtá azt, s ujra eloltotta a béka is. Ugy
szinte harmadszor is. Az apa látta, hogy a béka nem enged,
kénytelen volt, bár aggódással telve, Örzsikéjét sötétben
hagyni a csunya béka mellett.
Reggel a mint az apa s két idősb leánya felkeltek, szemöket
és szájukat meresztették bámultokban, mert Örzsike mellett
nem látták a békát, hanem a helyett egy szép barna magyar
legényt arany zsinóros és gombos öltözetben, és arany
sarkantyús csizmában.
A derék legény megkérte Örzsikét nőül, s megnyervén
őt atyjától, siettek megülni a lakodalmat, nehogy az közel
essék a keresztelőhöz.
A két néne irigy szemmel tekingetett Örzsikére, mert
a nyalka magyar fattyú nekik is tetszett volna. Örzsike mindazonáltal
boldog lett, olly boldog, hogy ki nem hiszi, szabad
neki róla saját szemeivel meggyőződni; ám keresse fel,
ha még él, s ha feltalálhatja a nagy világban.


16. Nefélj Jancsi.
Egy szegény özvegy asszonynak volt egyszer egy fia,
azt, mert hogy olly bátor volt, hogy magától az ördög anyjától
sem ijedt meg volna meg, még gyermekkorában Nefélj
Jancsinak nevezték el. Anyja mindig azon aggódott, hogy
fiát valami nagy szerencsétlenség éri, ha olly merész s vakmerő
marad; feltette tehát magában, hogy Jancsiát minden
áron megtanítja félni. Ez okból a falubeli paphoz adta őt
mendikansnak, s a papot megkérte, hogy szedje össze minden
tudományát s tanitsa meg fiát félni. A pap ugyan csak
igyekezett is ám minden erejével valami módon rá ijeszteni
a gyerekre, s ez okból a legborzasztóbb s legkisértetibb meséket
beszélte el neki, de az illy rémitések még kedvet ébresztettek
Jancsiban hasonló kisérteteket látni. Nem is volt
már egyéb hátra, hanem hogy valami kisértetek felállitásával
próbálja meg a pap félénkké tenni a rettenhetlen Nefélj
Jancsit.
E végre a karácson előtti három napot határozta a pap; ekkor
t.i. tizenkét órakor éjjel kellett a fiúnak harangozni menni
a falu legvégén álló toronyba, itt bizonyosnak gondolta tisztelendő
uram, hogy végre valahára csakugyan rá ijeszthet Jancsira.
Egy öreg reverendáját e végre jól kitömte szalmával,
s a torony elé állította ugy, hogy az egyik kezével az ajtó
kilincsét fogta. – Éjfél eljött, s Jancsi harangozni ment, s a
torony előtt meglátta a reverenda ördögöt. – Ki vagy? elkiáltá
magát; az ördög mit sem felelt. Jó – mond a fiu –
ha nem felelsz, azt mondom: takarodjál el az ajtóbul, mert
ugy ruglak hasba, hogy tizenkettőt fordúlsz. Az ördög most
sem felelt s Jancsi mérgesen ragadta nyakon a tisztelendő
ördögét, s ugy sujtá a földhöz, hogy három ölnyire hentergett.
– Azután, mintha semmi sem történt volna, felment a
toronyba, megharangozott s haza ment. A pap, mivelhogy
első próbája el nem sült, más nap két ördögöt csinált, egészen
egyenlőt; az egyiket ismét elébbi helyére tette a
toronyajtóhoz, a másikat pedig a harangkötelekhez.
Éjfélkor ismét ment Jancsi harangozni, s az első ördöggel
ismét kurta processust csinált, mert a mint felelni
nem akart, megint nyakon ragadta s elsújtotta azt; azután
ment fel a toronyba s a mint látta, hogy ott a kötelet hasonló
ördög tartja, ezt az előbbinek gondolta s igy szólt
hozzá: hát komám, hogy jöttél te ide? hiszen most vágtalak
a földhöz, felelj, mert még egyszer oda teremtlek ugy,
hogy össze nem szeded többé magad. Az ördög nem felelt,
Jancsi tehát torkon kapá, s ugy csapta le a toronyból, hogy
csak ugy suhogott.
Két próbát tett már a pap siker nélkül, de a harmadiktul
még mindig jót várt, s ezt igy intézé el: három reverenda
ördögöt csinált, az első kettőt igy helyzé el ismét mint
az előtt, a harmadikat pedig fölállitotta a harangra, ugy hogy
az akadályozza a harangozást.
Nefélj Jancsi a két első ördöggel ugy cselekedett, mint
az előbbi napon, s ekkor harangozni akart, de csudálkozva
látta, hogy az ördög már a harang tetején ül; ettől sem ijedt
ő meg, hanem mikor látta, hogy szép szóra lejönni nem akar,
boszúsan ragadta meg egyik lábát, s a toronyablakon ugy
sujtotta le, mint a macskát. – A pap most már átlátta, hogy
nem képes Jancsit félni megtanitani, s most már csak azon
törte fejét, mikép adhat túl rajta; azért tehát más nap magához
hivta, s igy szólt hozzá: Jancsi! te derék, bátor ifju
vagy, menj, vidd magaddal az én szürke lovamat s annyi
eleséget, mennyit három napra elegendőnek tartasz, a
merre szemed lát, menj a világba, meg ne állj sehol egész
nap, de hová estve érsz, legyen az bár hol, ott szállj meg;
úgy tégy más és harmad napon is, s a hol az éjt a harmadik
napon töltöd el, ott telepedj le, ugy szerencsés leszesz.
A pap, azt gondolta, hogy Jancsi bizonyosan elvész valahol
az útban; de lássuk csak: ugy lett-e?
Ment mendegélt Jancsi első nap, estve egy szük gömbölyü,
de magas fa bódéhoz ért a pusztában, abba ment tehát
éji szállásra, s minthogy ezt egészen üresnek találta, tüzet
rakott a közepére, s szalonnát pörkölt mellette; egyszerre
csak azt vette észre, hogy fölülről valami csepeg,
felnéz, s látja, hogy egy emberforma lóg fölötte; ejnye! –
kiáltja – hát itt se hágy békét az ördög? jösz le onnan?
vagy azt várod, hogy én lódítsalak le? Az ember vagy ördög
forma nem felelt, s Jancsi egy ügyes ugrással lábon ragadta
s rántotta le ugy azonban, hogy feje leszakadt s ugy esett le,
s csak ekkor vette magát észre, hogy akasztott ember lógott
feje fölött; azonban mit sem gondolt vele, s reggelig ott
időzött.
Más nap ismét szakadatlanul utazott Jancsi, estve egy
vendégfogadóba ért, s ott szállást kért, de azt a feleletet
kapta, hogy csak fent az emeleten van üres helyük, ott pedig
el nem hálhat, mert ott kisértetek járnak.
Mit? – kiált Jancsi – ösmerem én azokat a kisérteteket,
adjanak csak egy tál jó ételt, egy ital jó bort, s egy
égő gyertyát fel az emeletbe, majd ott hálok én, s fogadom a
Belzebubra, hogy soha többé ott kisértetek nem lesznek.
A korcsmáros mindenképen igyekezett Nefélj Jancsit
merényéről lebeszélni, de ez nem nyugodott, mig őt az emeletre
fel nem kisérték. – Tágas szoba volt az emeleten, Jancsi
annak legközepére tette égő gyertyáját, melléje tele tálat
s egy kancsó bort, s ezek mellé telepedett végre maga is, s
várta a borzasztó kisértetet.
Alig hangzott el a tizenkettő, s egyszerre szörnyü lánczzörgés,
kutyavonitás, lónyerités, bőgés, orditás, mekegés,
bégetés, sirás, nevetés, egy szóval minden nemü állati hangok
vegyülete hallatszott.
Jancsi gyönyörködve hallgatta a szép éji muzsikát; de im
egyszerre egy nagy halálfej gördült be az ajtón s a tál mellett
megállt, Jancsi rá tekint, s a halálfej helyett egy vén
barátot lát maga előtt állni, hosszú erős lánczokkal. Jó reggelt
domine confrater! – kiált Jancsi – tessék jöjjön velem vacsorálni.
Elmegyek – mond a barát – de te is jöjj velem,
majd én mutatok neked valamit.
Szivesen – felel Jancsi – csak vezessen ördög tisztelendő
uram. Ezek után égő gyertyával követte Jancsi a
barátot, a lépcsőknél előre erőteté követőjét a barát, de Jancsi
nem ment, s a pap kénytelen volt tovább is vezető maradni.
Majd egy szük pinczegádorhoz értek, itt ismét szerette
volna a barát előre bocsátani, de az nem engedett, s
igy ismét csak az ördög ment elül; de alig tettek egy pár
lépést, Jancsi olly ügyességgel és erővel lökte le a barátot,
hogy hanyat homlok zuhant alá a lépcsőkön, s egészen összetörte
magát. – Reggel a korcsmáros eltemette az ijesztő
papot, Jancsit pedig jól megajándékozta, ki azonnal tovább
vágtatott.
Ismét egész nap lovagolt Jancsi, s estvére megint egy
olly korcsmába érkezett, hol alant nem kaphatott szállást,
fent pedig a bolygó kisértetek miatt senki sem mert lakni.
Oda szállt tehát Nefélj Jancsi, s a legnagyobb terem
közepén vigan falatozott, midőn az óra tompán jelentette az
éjfélt, egyszerre az előbbi napon hallott muzsikához hasonló
zaj ütötte meg füleit s nagy ropogás közt egy emberi kéz
esett le a padlásról tála mellé. – Jancsi hideg vérrel sújtotta
a kezet az ajtó mögé; ismét egy más kéz, azt is az előbbi
után dobá; most egy láb zuhant alá, azt szinte oda vetette
Jancsi; ezt követte a másik leesett láb; végre egy nagy emberi
fej egyenesen a tál közepére esett, s széttörte azt.
Mérgesen sujtá azt is ajtó mögé Jancsi; ezután körülnézett
s az ajtó megett az oda hányt tagok helyett egy nagy kisértő
alakot látott, ezt azonnal szidta, hogy fizesse meg az eltörött
tálat. A kisértet erre igy szólt: jól van, jól, a kárt meg
fogom fizetni, ha velem jösz. Jancsi rá állott, s mentek, ugy
azonban, hogy mindenütt a kisértetnek kellett elül menni; igy
értek hoszu tekergős garádicson le egy nagy pinczébe. Csak
ugy tátotta Jancsi szemét száját, midőn a pinczében három kád
aranyat, hat kád ezüstöt, tizenkét kád réz pénzt látott.
Ekkor igy szólt hozzá a rém: ime, válaszsz magadnak
egy kád pénzt a tál helyett, s vidd a hová akarod; de Jancsi
hozzá se nyult, hanem igy felelt: majd bizony! még én czipeljem
a pénzt ki, a ki ide hozta, az vigye ki. – Jól van válaszolt
a kisértet – látom, emberre akadtam, ha e pénzhez
hozzá nyultál volna, azonnal szörnyüt haltál volna, most
azonban, minthogy olly derék, s bátor ficzkó vagy, a millyet
még nem láttam, telepedj itt le, s használd e kincset békével,
háborgatni, kisérteni többé senki sem fog.
E szók után a rém eltünt, Jancsi a nagy kincsnek ura
lett s nőül vette a korcsmáros egyetlen szép leányát, s vele,
ha meg nem halt, még most is vigan él, s vigan költ a pinczében
álló kádakból.


17. Juhász Palkó.
Hol volt, hol nem volt, annyi igaz, hogy egy juhász
egykor a mezőn egy kis fiut talált. Csak két napos volt még
a fiu, a juhász tehát egy öreg anyajuh által szoptatta a kis
csecsemőt. Hét esztendeig szopott a kis fiu, kinek neve Palkó
volt; most olly erővel birt a gyermek, hogy a közép nagyságu
fákat gyökerestül ki birta szaggatni. Az öreg juhász
még hét esztendeig szoptatta Palkót a vén juh által, s most
már a legnagyobb tölgyeket paréj gyanánt tépte ki a földből.
Fölkerekedett tehát Palkó s elment a nagy világba, hogy
országot, világot lásson és próbáljon. Ment, mendegélt s
még az első nap talált egy embert, ki a fákat kenderként
nyőtte.
Jó napot atyafi! szól Palkó – be erős vagy, komám.
Én a Fanyövő vagyok – felel a megszólitott – s ugyancsak
szeretnék Juhász Palkóval megbirkozni. Én a vagyok,
jer hát és birkozzunk, kiált Palkó, s ezzel megkapja a Fanyövőt,
s ugy vágja le, hogy térdig a földbe rogyott; de
csak hamar kiugrik ez, s Palkót ugy csapja, hogy derékig a
földbe sülyedt; most ismét Palkó fogta amazt elő s egész
nyakig a földbe horpasztá. Elég! – kiált a Fanyövő – látom
derék ficzkó vagy, s szeretnék kenyeres pajtásod lenni.
Jó – mond Palkó – s azzal utnak indultak együtt. – Mentek,
s nem sokára találtak egy embert, ki a köveket göröngyként
morzsolta kezei között.
Jó napot! mond Palkó – erős ficzkó lehetsz, komám!
Én Kőmorzsoló vagyok, s szeretnék Juhász Palkóval
mérkőzni.
Ekkor evvel is megbirkozott Palkó, s szintugy, mint a
Fanyövőt legyőzvén, kenyeres pajtásává tette, s hárman folytaták
tovább utjokat. Kevés idő mulva megint egy embert
láttak, ki a kemény vasat ugy gyurta mint a tésztát.
Jó napot! – szól Palkó – te ugyan ördögi erővel birhatsz,
komám. – Én Vasgyuró vagyok, s szeretnék Juhász
Palkó szemébe nézni, felelt az. Palkó evvel is megbirkozott,
hasonlóan legyőzte, s mint kenyeres pajtások mind a négyen
tovább haladtak. Déltájban egy erdőben letelepedtek, s Palkó
igy szólt társaihoz: mi hárman vadászni megyünk, te pedig,
Fanyövő komám, addig itt maradsz, s jó vacsorát készíts nekünk.
Hárman tehát vadásztak, a Fanyövő pedig sütött,
főzött, már csaknem készen volt a főzéssel, midőn egy hegyes
szakállu törpe emberke jött hozzá, s igy szólitá meg:
Mit főzöl földi, adsz-e nekem is? A hátadra, ha kell, –
felelt a Fanyövő. A kis törpe mit sem felelt, hanem csak várakozott,
mig a káposzta megfőtt, akkor hirtelen nyakon kapta
a Fanyövőt, s hanyat rántotta; s a lábast hasára tette, a káposztát
megette, s eltünt.
A Fanyövő szégyelte a dolgot, s hogy társai meg ne
tudják, ujra főzött, de az uj főzeléket nem készitheté már el
egészen társai haza jötte előtt, okát azonban nem mondta nekiek.
Más nap a Kőmorzsoló maradt hon, midőn a többiek
vadászni mentek. Ez épen ugy járt a hegyes szakállu törpével,
mint a Fanyövő. A Vasgyúró szinte ugy járt a harmadik
napon. Ekkor igy szólt Palkó: no komám! valaminek
kell a dologban lenni, hogy egyitek sem tud addig főzni, mig
vadászunk, menjetek most ti hárman vadászni, majd én maradok
itt főzni. Azok mentek s örültek, hogy a törpe emberke
majd meg tanitja Juhász Palkót is.
Palkó sietett a főzéssel, de mikor már csaknem kész
volt vele, megjelent a hegyes szakállu, s enni kért.
Lódulj – kiált Palkó – s felkapá a lábast, hogy az el
ne vehesse, a törpe ezt is hanyat akarta rántani, de Palkó
hirtelen megkapta szakállánál, s egy nagy fához kötözé ugy,
hogy az mozdulni sem birt. – A három pajtás jókor haza
tért a vadászatról, de Palkó már készen volt a főzéssel, s igy
szólt a bámulókhoz: himpellér emberek vagytok ti komáim,
hogy azt a hegyes szakállu kis törpét nem tudtátok megtanítani,
most jertek együnk, azután majd megmutatom, mit tettem
én vele. Jóllakván, oda vezette Palkó társait, hová a törpét
köté, de az már nem volt ott, sőt a fa sem, mert azt gyökerestül
kiszakitá s elfutott.
A négy gavallér tehát öszveszedte magát s ment a nyom
után, mit a fa maga után hagyott, mert a hegyes szakállu emberkét
fel akarták keresni; igy értek egy mély gödörhöz, s
minthogy azontul seholsem látták a fa nyomát, azt gondolták,
hogy a törpe bizonyosan a mély gödörbe ereszkedett; kevés
tanakodás után abban állapodtak meg, hogy Palkót leeresztik
egy kosárban, ők pedig hárman ott kün várnak mind addig,
mig ő a kötelet meg nem rántja, ha pedig azt teszi, akkor
sietve fogják őt felhúzni. – Palkó tehát leereszteték, s mélyen
a föld alatt igen szép völgyek közepett egy pompás
kastélyt látott, mellybe azonnal bement. A kastélyban egy
gyönyörü leányt talált, ki őt azonnal inté, hogy fusson el,
minél elébb, ha nem akarja éltét veszteni, mert – ugy mond
– e kastély egy hat fejü sárkányé, ki őt nőül orzá el a föld
alatti helyre. Palkó bevárá a sárkányt, mert a szép leányt
meg akará szabaditani; nem sokára megjött a hat fejü szörny,
s mérgesen csattogatá fogait a merész Palkóra, ki igy szólt
hozzá: én a hires Juhász Palkó vagyok, s eljöttem veled birkozni.
– Jól tetted – felelt a sárkány – legalább lesz mit
vacsorálnom, előbb azonban jer, együnk egy kis erősitőt,
s ezzel mázsányi kőgölődények evéséhez fogott, azután Palkó
elébe is tett egyet, ez miután már a sárkány jóllakott, a neki
szánt mázsás gölődényt egy fa késsel ketté szelte, s mind
két felét olly erővel vágta a sárkányhoz, hogy annak két fejét
egészen szét zúzta.
A sárkány ekkor dühösen rohant Palkónak, de ez ügyes
kardvágással más két fejét csapta el a szörnynek, azután átkarolta,
s ugy sujtá fejjel a sziklaföldbe, hogy utolsó két
fejéből is kilocscsant a veleje. A szép lány ekkor könyüs
szemekkel hálálkodott Palkónak, hogy őt csúf kinzójától megmenté,
egyszersmind elmondta neki, hogy még két ifjabb
testvére is, ugy mint ő, két még hatalmasabb sárkány birtokában
szenved.
Palkó azonnal eltökélte magát, azokat is megmenteni,
s a leányt is magával vinni, miután a kastélyt egy arany
vesszővel, mellyet a leánytól kapott, megcsapá, mire az arany
almává vált; ezt zsebébe rejte Palkó, s ugy ment tovább. –
Nem messsze pompás kastélyban meglelé a második leányt
kinek férje és kinzója tizenkét fejü sárkány volt.
E lány Palkónak, hogy biztosabban küzdhessen férjével
egy selyem inget adott, mellytől azonnal kétszerte olly erős
lett Palkó, s igy a tizenkét fejü sárkányt is, miután vele előbb
megebédelt, hosszú küzdés mulva csak ugyan legyőzte, mikor
mind a tizenkét fejét levette.
E kastélyt szinte arany almává változtatta Palkó egy
arany vessző segitségével, s ugy ment tovább a két leánynyal.
– A harmadik nem messze lévő kastélyban megtalálák
a harmadik s egyszersmind legifjabb és legszebb leányt, kinek
férje tizennyolcz fejü sárkány volt, ha pedig kün a föld
hátán járt, akkor hegyes szakállú törpe emberi alakban mutatta
magát. Erre fájt legjobban Palkónak a foga, s hogy a
borzasztó szörnyeteggel könnyebben végezhessen, a szép
lány egy olly selyem inget adott rá, mellytől tizszerte erősebb
lett, s olly bort, mellytől ereje még kétszeresen megszaporodott.
Haza jövén a nagy tizennyolcz fejü sárkány
Palkó azonnal igy szólt hozzá: hej komám, én vagyok Juhász
Palkó, s eljöttem veled megbirkozni, s a szép leányt körmeid
közül kiszabadítani. – Jó, hogy itt vagy – felelt a
sárkány – két testvéremet te ölted meg, ezt csak életeddel
fizetheted meg. Ezután más szobába ment, hogy erősitő selyem
ingét fölvegye s az erősitő borból ihassék, de ott már
sem az inget nem lelé, sem a hordóban bort nem talált, mert
azt mit Palkó meginni nem birt, kiöntötte a szép leány. Mérgesen
s kissé szepegve futkosott most fel s alá a sárkány, de
Palkó hirtelen rá rohant s egy vágással hat fejét metszé le, s
kevés küzdés után a többit is összezúzta, vagy leszelte, s
megszabaditván igy a harmadik leányt is, a kastélyt itt is ugy,
mint a kettőt, arany almává változtatta, és zsebébe rejtette,
s ugy ment a három leánynyal a nyilás felé, melly fölött őt
pajtásai várták. – Oda érvén, minthogy a kosárba mind a
négyen nem tértek, Palkó a három leányt ültette be, s megrántá
a kötelet, mire a három pajtás a kosarat azonnal felhúzta,
de meglátván a három szép leányt, Palkó felhuzására nem igen
gondoltak, hanem mindegyik egy leányt választott, s az erdőt
tüstént elhagyták, s hét országon túl telepedtek le velök.
Palkó látván, hogyan csalatott meg a hűtlen barátoktól,
mérgesen szitkozódott, s mennyre, földre esküdött, hogy ha
kiszabadul, ha a világ szélire rejtenék is el magukat, véres
boszút áll a csalárd czimborákon. Azután ide s tova bolygott
a föld alatt: nem lelhetne-e valamit, mi által kiszabadulhatna
a mélységből.
Sok kóválygás után egy nagy grif madár fészkéhez
ért, hol több apró grifeket talált, s minthogy épen nem volt