Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény - 13

tőkétől a legvéknyabb szálkáig. – Mikor már öreg
éjszaka volt, leült asztalá mellé, s a mint szokása szerint
köszöntgeti maga felé az itczéseket, egy vastag ördög nagy
dörömbölés közt berugja háza ajtaját, hogy az ezer meg ezer
darabra szakadt. Héjh csunya egy ördög volt az! – két
szeme ollyan nagy volt, mint egy egy taligakerék, s mindeniket
mit egy tenyérnyi vastagságon vér futotta körűl; –
a szája, – a szája mint egy repedt ég, mikor belőle tüzes
isten nyila szalad ki; magassága ollyan volt, hogy nyolcz
rét görnyedve bujt be a házba; a fogai úgy állottak, mint
egy kidült bedült házoldal, az oldalbordái úgy látszottak mint
egy felfordult kaszás szekér, a képe ollyan volt, mint egy
hegy, mellyet a záporeső összevissza árkolt, völgyelt; az
egyik lába mint az ököré, másik mint a strucz madáré:
nagyot toppantott a réti csuda, s Pihárit, mikor épen iszik,
igy szólítja meg: hát te vagy az a hitvány kurafi, a ki a
mult estve szép öcsémet megölted? azért egyszeriben keservesen
kilakolsz. – Ekkor megfogja a bámuló Pihárit, s
ugy oda teremti a pagyimentomra, hogy egy fél óraig lélek
se jött belé; de fél óra mulva felugrik Pihári a deszkáról,
karjára tekergeti az ördög szakállát, úgy vágja a vár oldalához
a tiz öles ördögöt, hogy a fal egyszeriben kidült; a
gonosz lélek ketté tört; azzal lefeküdt, de még elébb megivott
három czilinder bort s édesdebben aludt, mint akárki.
A mint más nap fél délben fölkelt, mosdott és imádkozott,
a mint ő szokta. Alig nézett széjjel, már ott volt az
estve; ismét mindent összehordatott, nagy teketóriával neki
ült az enni és inni valónak; gondolta magában, vagy eszem
iszom többet, vagy soha sem; azért hát csak hozzá látok. –
A mint falatozás közben így elmélkedik és szép csendeskén
iszkorál, egyszer hallja, hogy jő a legöregebb ördög, melly
olly nagyokat dübbengetett, hogy lépései alatt csak úgy porlott
a márványkő a tornáczban; megrugja az ajtót, mellyen
Pihárihoz lehetett bemenni, ugy hogy az milliom darabra pozdorjázott.
– A mint belépett, már a szarva, melly a homlokából
állott ki, a ház átellenben levő oldalát szórta ki felé,
savó szeme a jobb válla hegyén ragyogott, két füle ollyan
volt, mint egy három hónapos csökös tinó lehúzott bőre, ujjain
araszos köröm volt, egyebe nem fért be a várszobába.
Haragosan kiáltott Pihárira, hogy menjen vele s birkozzanak
meg a vár kapujában, de csak úgy menjen, ha bizik az inában,
mert kutyakinnal fogja megölni; miért vesztette el két
gyermekét, kikkel ő az egész világot akarta meggyőzni.
Pihári nem késett. Felölelt egy átalagot, mellyben igen
jó beczkói bor volt, mellytől az ördög is megfutamodik, egy
zsák kalácsot vállára vetett, szemközt állott az ördöggel a
várkapuban. A mint terhét lerakta, feltekintett az ördög fejéhez,
melly ollyan volt, mint egy görög láda, – s mégis
csak ollyannak látszott, mint egy kenyérkovász, mert
igen magasan beért az ájerbe. Leguggolt a hosszu ördög,
mikor Pihárit megfogta, s mikor az őt felemelte, ő a
falu tornyát is talpa alatt látta, a magasságból úgy csapta
le Pihárit az ördög, hogy térdig haladt be a földbe. – Pihári
elájult, s félig meddig meghalt; mikor látta hogy most
mindjárt egészen meghal, egyet rúgott, s a földből magasan
felszökött, összeütötte mezít lábát, – mert csizmája a földben
maradt, – felhajtja hirtelen az átalag bort, bekap sebesen
harmadfél kalácsot, a borból egy pofával az ördög
szeme közé köp, az szeme világát azonnal elvesztette. Ő is
derekon kapja a hoszu Luczifert, de karjával körül nem érhette,…
kapja magát, kihúz kalapja mellől egy anglius tűt,
túlteszi azt az ördög derekán, megfogja a tű két végét,
megszorítja az ördögöt amugy istenesen, s úgy nyomja a
földbe, hogy csak a két keze, meg a nyaka látszott ki a kövek közül.
Ekkor kap az oldalához, hogy kardját kirántsa,
de minthogy ott soha kard nem volt, futott a várba a fegyveres
kamarába; onnét kihozott egy mészáros bárdot, s azzal
az ördög nyakába belé vágott. Mikor már az ördög feje
le akart esni nyakáról, így szólította meg Pihárit: még illyen
derék fiút mint te, soha nem láttam; megérdemled, hogy neked
tanácsot adjak. No hát ide hallgass. A mint bemégy lakó
házadba a várban, ott bal oldalon van egy fekete ajtó,
azon nyiss be, ott van a király kassája, azt örzöttük mi! a
mint oda belépsz, hunyd be szemedet, markolj a kincsbe
kilenczszer, rakd zsebeidbe; mikor kijősz, az ajtónyiláson
látsz egy kis csuprot, abból mosdjál meg, akkor amit akarsz
mindent megcsinálhatsz, mivé akarsz, azzá változhatol. Ezeket
mondván, szemét száját megtörölte, s meghalt. –
De Pihárinak volt esze, hogy nem ment a szobába,
mellybe az ördög küldte; tudta ő, mi van a vas kádban; abban
parázs tüz volt, mellytől a mi meggyult, azt eloltani nem
lehetett, nem volt ő bolond magát megégetni! a csuporba
meg választó viz volt; nem volt ő bolond, hogy azzal
megmosdjék, hogy szemét elveszítse! –
Mikor a sárkányfejü ördögök fogait a király udvarán
rakásra hordta, a királyhoz bement, s azt mondta: uram király!
mindent elvégeztem.
Hát mit kérsz tőlem? – mondá a király.
Semmit uram, csak egy arany tüszűt, felelte Pihári. –
A király egy aranynyal megpakolt tüszűt kötött a Pihári
derekára. – Pihári egyszerre oda hagyta a királyt városostul
együtt, s ment utazni egyes egyedűl. A mint megyen
mendegél, eleibe akad egy koldus, s neki ezt mondja: hová
sietsz ollyan nagyon, arany tüszűs legény?
Biz én magam sem tudom, – válaszolt Pihári, szeretnék
valahol ollyan helyet találni, hol én _félsz_et kaphatnék;
mert én csak azután lehetek boldog, addig nem. –
Hát, ha csak az a bajod, mond a koldus, látod hogy
fénylik amott egy vár, annak van egy szomorú királya;…
csak oda menj, megmondja ő a többit… Nem akarlak előre
elijeszteni. –
Pihári megköszönte a koldus szivességét, s vetett neki
harmincz aranyat, indult a vár felé, s a királyhoz érkezvén,
megmondá, mi járatban van.
A király előbb Pihárit nagyon bolond embernek gondolta,
hogy ő a veszedelmet keresi; de mikor látta, hogy
kérése és igérete mellett ugyancsak megáll, megölelte őt,
s mindent igért neki, csak kedves várát szabadítsa ki a tündér
kisaszszonyok kezéből. –
Még ezelőtt százhetven esztendővel adta a nagyatyám
zálogba ezt a gyönyörü várat a tündér lányoknak három
száz esztendőre, még száz harmincz esztendő van hátra;
akkor telik ki a zálog ideje, igen szeretném, ha még életemben
kidisputálhatnám belőle a tündéreket.
Ha életembe kerül is, király uram! mondá Pihári, –
mégis visszaveszem kezeikből váradat. Tizenhat szekér fát,
hordó bort, gyertyát és kalácsot hordatott öszsze a várban,
estve a számára kisepert szobába beült, a fát, gyertyát
meggyújtotta, s kezdé magát szokása szerint vendégelni. Éjfél
tájban a kő padláson keresztül egy szőrös kéz nyújtózott alá,
s már szinte fejét markolta meg Pihárinak; de Pihári nem
szokott megijedni a maga árnyékától, s amúgy szegény emberesen
úgy megszorította a kisértet szőrös kezét, hogy a
bőre a kezében maradt, s igy kiáltott rá haragosan: ne csak
a kezedet, hanem magadat is mutasd, ha legény vagy! –
Legény nem vagyok – szóla egy gyönyörü hangu
rózsaszáj, – mellyet Pihári a kő padláson keresztül látott mosolyogni,
mellyet mikor meglátott, egyszeribe kilelte a szerelemhideg,
erősebb vagyok én minden legényeknél, bár
te náladnál ne lehetnék erősebb. – Ekkor egy pillanat alatt
minden gyertya és fa kialudt, a kalácsok hulladoztak az asztalról,
a boros üvegek töredeztek, s igen nagy lett a sötétség.
Hát egyszer csak világosodik a szoba, mintha a hajnal
jött volna belé hálni éjszakára; soha se tudta Pihári, mitől
illyen fényes az ő sötét háza, mellyben ezelőtt a sötétet
harapni lehetett volna, hát négy tündér lány áll a szoba négy
szögletében! azoknak szemeik ragyogtak, attól volt a ház
ollyan világos, az ötödik lány, a legkisebbik, a legszebbik
a ház közepére állott, Pihárit derekon ölelte; mint a villámlás
úgy szaladt Pihárival a szögletben álló tündérhez, az
lökte őt a másodikhoz, az a harmadikhoz, az a negyedikhez
ollyan sebesen, hogy a házban forgószél kerekedett. Midőn
szegény Pihárival már szinte egy óraig igy lapdáztak, ő se
vette tréfára a dolgot, középre ugrott a napnyugoti szegeletből,
megragadta a legkisebbik tündért, azt az ágyba vágta,
s mellé simult nagy jámboran. A házban tüstént sötét lett,
mert a négy tündér eltünt a vári szobából.
A fiatal tündér lány igen megszerette Pihárit, mert Pihári
szép legény is volt. Nagyon reszketett a tündér menyasszony,
mert félt, hogy kedvese megtalál halni a sok szenvedés
miatt, mellyel testvérei megkinozták: ugyanazért minden
lehelletére és mozdúlására figyelmezett, csókjaival erősítette
a lankadó legényt, s arany hajával talpát is betakarta,
hogy a tündér erő által új erőt nyerjen.
Mikor a szépséges tündér lány észrevette, hogy Pihári
már megél, így szólította meg őt: csudálkozom szivem, szép
szerelmem, hogy meg nem haltál, mikor már itt száz meg
száz emberből kihajtottuk a lelket; kérlek, ha neked tetszem,
végy el engem magadnak feleségképen; birjuk ketten
ezt a várat. – Nem ezt fogadtam én a királynak, szép
galambom, – mond Pihári, – el kell innen távoznotok még
ma, nem holnap, én addig boldog nem lehetek senkivel, veled
se, mig valaki ugyancsak meg nem tanít arra, mi a _félsz_,
nekem addig mindig mennem kell, ezzel apám átkozott meg engem. –
Elvehetnél pedig engem, szóla üveghangon a tündér
lány, én tiszta lélek vagyok, én hiven tudok szeretni. Nézd
csak, milly szépen hajnallik, mint az örökélet, nekem nappal
föld felett járnom s feküdnöm nem szabad, mégis elfeküdném
ártatlan oldalad mellett estig is, ha tudnám, hogy
meg kell is érted halnom! kérlek, óh ne menj el, esküdjünk
meg reggel, mikor a nap felkel.
Pihárinak az Alkorán se beszélhetett volna eleget, ő
mindenre csak a vállát rázta, s a fejét lógatta. – Hiába!
a kit az isten megver, nincsen annak addig tepedelme,
mig az isten ostorának csapója a bünös ember hátán el nem
kopik! –
Sirva adott Pihárinak egy pikszist a tündér kisasszony,
s őt keservesen megsiratván, s kedve szerint száz meg százszor
megcsókolgatván, elhagyta. – Pihári sem állhatta ki a
dicsőséget, sirt, mikor a várat elhagyta, mint a záporeső.
A királyhoz el se ment, hogy annak győzedelmét hirül adja,
hanem ment ország világ sirdogálva bujdokolni. – Fél napig
nagyon sebesen gyalogolt, s igen megfáradott; egy kis dombon
leheveredett. Gondolkozott a szép tündérről, melly egészen
a szivéig ette be magát; eszébe jutott az arany katulya,
s azt tüszűje mellől kivette… Sokáig nyitogatta a kis
fényes eszközt, de nyitjára sehogy se tudott találni: ekkor
meg nyom rajta egy kis arany sorófot, egyszerre felpattan a
pikszis fedele, s belőle egy kis tüzkigyó a Pihári orczájára
ugrik, s ott széjelpattan; ettől Pihári úgy megijedt, hogy
a rosz mindjárt kitörte! – Miután feljózanodott, igy beszélgetett
Pihári magában: no jó Pihári, nem érsz már egy
jó pipadohányt se; mennyi sokon keresztülmentél már, és
meg nem tudtál ijedni, e haszontalanságtól mennyire meg
tudtál rémülni! –
Ezzel félbeszakasztotta bolyongását, viszszament a királyhoz,
megmondta neki, hogy várát megváltotta a tündérektől;
azokat meggyőzte, s a várból egyen kivül kipusztította.
Királyságom felét igértem annak, és egyetlen szép
leányomat, mondá az örvendező király; ha ezek neked tetszenek,
derék ifjú! egyszerre átveheted!
Nekem, uram király! nem kell se fele királyságod, se
szép lányod; én váraddal együtt azt a tündért választottam
magamnak, a mellyiket az öt közűl élve hagytam. –
Jól van, derék ifjú! mond a király, ha azzal lehetsz
boldog, azt sem ellenzem; de nekem megengedsz annyit,
hogy holnap, hajnal előtt meglátogassalak, hogy megtudhassam,
kit tettem boldoggá általad, és ki tehetett tégedet boldoggá.
Örömest, uram király! – mondá Pihári, – téged kérlek
fel örömatyának, ha holnap esküvőmet tartom.
A király más nap hajnalban elment meglátogatni vára
birtokosát s annak tündér ifju asszonyát. – Kit talált ott?
Egyetlen leányát! ki a tündér lányokkal azért állott czimborába,
hogy azokat megölethesse, s apja várát magának megnyerhesse.
Nem lehet kimondani a király örömét, midőn lányát
látta tulajdon várában! Összeszólittatott papot, hóhért, vaskalapot;
ettek, ittak, mulatoztak; estve lefeküdtek, hogy
azóta mit mivelnek, nem tudom, mert onnan mindent kizártak,
a többek közt engem is; mert ha ki nem zártak volna,
most is ott ugrálnék örömömben!


13. A szegény ember és a király.
A tengereken tul volt egy igen szegény ember, annak
volt tizenöt apró lány gyermeke, ki őszi, ki tavaszi, egyik
kisebb a másiknál, egyik rongyosabb a másiknál; igen szegényül
éldegéltek. – A szegény apa tizenheted magával
csak tizenhét tő kolompérból élt esztendőt által. – Egyszer
már annyira kifogytak eleségből, hogy testig lelkig semmit
nem találtak a ház körül; már kicsibe mult, hogy rakásra
nem haltak. – A szegény ember mit nem gondol? Egyszer
csak azt látják a gyermekek, meg az anyjok, hogy az apjok
néhány sült kolompért a tarisznyába rak, azt egy boton a
hátára akasztja. Nem szól egy szót is, csak elballagat magának.
– Régen feltette magában, hogy el fog menni panaszra
az istenhez. Most hát egyenesen oda indult. A mint ment,
mendegélt nagy sohajtozva, utjába esik egy korcsma, betér a
csaplároshoz, s köszön: jó napot adjon isten, csapláros ur!
Adjon isten neked is, szegény ember, mondta a csapláros,
– mi járatban vagy?
Én bizony, mondá a szegény ember, megyek heted hét
ország ellen az istenhez panaszra, mert én igen szegény
vagyok.
A korcsmáros igen nagy szivvel fogadta a szegényt,
enni, inni adott neki mindent, a mi csak kellett. A mint
jóllakott a szegény ember, tovább bötyörékelt. Hát a mint
töprenkedve ment, mert szegény cselédeit szánta, azon veszi
magát észre, hogy egy nagy rengeteg erdőnek áll a közepén.
– Meghökken, a mint széjjelnéz, és fánál egyebet nem
lát. Hát egyszer eleibe áll egy tisztességes öreg ősz ember,
s azt kérdi tőle: hol jársz itt te szegény ember, a hol a madárnak
is csak a vadja jár?
Állj félre előlem, jó barátom, mondja a fáradt szegény,
veled semmi közöm; én megyek heted hét ország ellen
egyenesen az istenhez, bepanaszlom neki sorsomat; csak két
kezem van, azzal reggeltől estig untalan dolgoztam, tizenöt
gyermeknek nem győztem eleget keresni. A ki az ég madarát
táplálja, s a mező liliomait öltözteti, gyermekeimet sem
engedi meztelenül halni el éhen!
Igen jó helyen beszélsz, – felel az ősz öreg, – az én
kamarámból él a koldus, az én erszényemből költenek a királyok,
én teszem koldusokká a gazdagokat, én ültetem hintóba
az igazán élő szegények és koldusok fiait és unokáit,
ihol van egy kis asztal, ezt ha akarod, a tarisznyádban is elhordhatod.
Hát mit csináljak én e bakatella jószággal, – vág közbe
a szegény, – megenném én, megenné az én cselédem a
földről is, csak volna mit?
Várd végére az okos szót, ha ketté vágod, magadnak
csinálsz bajt – dorgálta őt az ősz öreg; akármit adnak a
szegénynek, köszönje meg; kinek kevés nem kell, annak sokat
sem adnak; ha kevés becsü dolgot jól használunk, sokszor
többet ér az a drágánál! Ennek a kis asztalnak ollyan
ereje van, hogy ha azt mondod neki: terülj, édes kis asztalom!
mindjárt tele lesz étellel és itallal, millyen szemednek
szádnak tetszik, ha nem hiszed, próbáld meg. – Megpróbálja
a szegény ember. – Hát nagy örömére minden étel
ollyan termett a kis asztalon, millyet ő legjobban szeretett.
Jól is lakott róla első intrátában ugy, hogy még életében ugy
jól nem lakott. Megköszönte az öregnek a szivességet.
Az öreg ember, a mint az erdőbe távozott, azt mondta
a szegénynek: mindent megad a jó isten azoknak, a kik őtet
és egymást szeretik, még pedig akkor, mikor legjobban rászorúlnak.
A szegény ember egy tapodtat se ment, sietett haza
éhes felesége és gyermekeihez. – A korcsmánál elsötétedett
és szállást kért. – A korcsmáros kérdezte tőle: nem
ehetnék vagy ihatnék-e?
Nem biz én, felelt a szegény ember, csak egy kis
pihenésre van szükségem, idős ember vagyok; igy gyalog
szerben nagyon elfáradtam.
A hamis lelkü korcsmáros egyszeribe gyanakodni kezdett,
hogy lehet az, gondolta magában, hogy ez az ember
nem ehetnék? már azóta bizony, mióta innen elment, megéhezhetett;
meglesem, alig ha valamihez nem jutok általa, s
ollyan szobát nyitott ki neki, mellyen a tolvajlyuk volt. –
A szegény ember alig várta, hogy beléphessen, mindjárt
elővette a kis asztalt, terülj édes kis asztalom! ezt mondá
neki, és a kis asztalon kenyér, bor, étel annyi lett, mint az
itélet. Ő evett, a mennyi bele fért; mikor már egészen jóllakott,
ezt mondta: borulj édes asztalkám, – erre is az ősz
ember tanította, s az étel, ital eltünt az asztalról.
Ezt a korcsmáros a tolvajlyukon mind kihallgatta és
kinézte. Mikor a szegény ember elaludt, kilopta az asztalkát,
s azon éjjel az asztalossal más épen ollyan kis asztalt
csináltatott, s oda tette azt a szegény ember mellé. Reggel
jól volt még lakva a szegény ember, rá se nézett az asztalkára,
csak felkapta, s a korcsmáros szivességét megköszönve,
annak minden jót kivánt, sietett háza népe közé. Még messziről
meghallotta, mint sirnak éhes gyermekei, még messziről
kiabált hozzájok: ne sirjatok, királykisasszonyok
lesztek, én meg apátok, király.
A gyermekek elbámultak; felesége nyakát ölelte által.
A mint a házba bement a szegény ember, az asztalkát a
ház közepén megállította, s mosolyogva igy szólt: terülj édes
kis asztalom. De az asztal üresen maradt. – Megint kérte
asztalát, megint semmi sem lett rajta; harmadszor mérgesen
parancsolt rá, harmadszor is csak üres maradt. Akkor megharagudott
az ember, összetörte az asztalt, s tűzre vetette.
Gyermekei sirtak. Ő ki nem állhatta az éhesek sirását, ismét
utnak indult – panaszra az istenhez.
A korcsmároshoz öreg estve érkezett; az őt untig étette
és itatta. Hajnalban már oda hagyta a szegény a szállást. –
A rengeteg közepén ismét a tisztes öreggel találkozott, ki őt
utjában megállította.
Legázollak! már neked nem hiszek! ajándékodat csak
egyszer kétszer lehet használni. Megyek az istenhez, annak
áldása soha el nem apad előlünk, mihelyt arra magunkat érdemesekké
teszszük. – Nézz csak ide! – mondá a tisztes
öreg, ki kezében egy fehér kecskét tartott, mellynek farkát
megcsavarta. – Hát szeme szája eláll a szegény embernek,
midőn a gyepen temérdek aranyat lát elömölve, de még jobban
elcsudálkozott akkor, mikor az ősz öreg a kecske farkát
csavarította, s az arany ott a hol kiömlött, a kecskébe visszament.
Ha istenhez igaz maradsz, neked adom e kecskét,
sokszor ezt ne sanyargasd, csak annyit végy ki belőle, mennyi
egy napra elég, mi egy nap el nem kél, el ne vesztegesd,
bocsásd ismét oda, honnan vetted, ott más nap csak ugyan
megtalálod. Ezzel átadta a kecskét a szegény embernek, s
annak jó utat kivánva eltünt az erdőben.
A szegény ember későn érkezett a korcsmába, s bement
épen azon szobába, hol már tudtán kivül kárt vallott. Az ajtót
gondosan bereteszelte, s kecskéjével próbát tett éjfélben.
– A mint farkát jobb oldalra csavarítja, ugy ömlik
ki belőle a gyönyörű drága arany, hogy még az asztalról
is folyt le felé. – De az ördög soha sem alszik. – A korcsmáros
leskelődött, mindent látott. Kiment a kecskenyájba,
abból egyet épen ollyant választott, mint a szegény ember
kecskéje. Mikor a korcsmáros a kecskével haza került, akkor
már a szálló visszaszivatta kecskéjével az aranyat, s jóllakván
örömmel és vadcseresznyével, mit a zöld erdőben szedegetett,
nagyon elaludt. A korcsmáros tudta az ajtónyilást,
lábujhegyen besullogott az alvó emberhez, annak kecskéjét
elvette, s helyette a magáét tette.
Reggel, uram, még viradta előtt, fölkelt a szegény ember,
vitte kecskéjét haza felé. – Haza ért. – Alig várta, hogy
megcsavarhassa állatjának farkát, s az aranyokon kenyeret
vehessen. Kitette kecskéjét a dunna tetejére; de az sem
jobbra, sem balra csavartatva, nem eresztett aranyat. A szegény
ember átkozódott, békételenkedett, fenyegetődzött, s
felfogadta, hogy ezentúl csak magának az istennek hiszen,
másnak senkinek sem. – Kirántotta kecskéje farkát, azt megölte,
megfőzette, gyermekeivel megétette, magának egy czimert
tett külön belőle, hogy legyen mivel utazni szegény
fejének.
Ismét utra kelt, a korcsmába nem tért be, kalapját levette,
ment mendegélt énekelve, mint egy prosoncziós (processiós).
Az erdő innenső szélén ismét maga előtt látta a tisztes
öreg őszt; de azt haragosan félre taszította utjából, s csak
egy kicsinybe mult, hogy meg nem kanyogatta. Az ősz öreg
öklömnyi dobot vett elő, s arra vagy kétszer rá ütött, hát a
a két ütésre két száz katona ugrott ki a dobból. – A szegény
ember az erős izmos katonáktól ugy megijedt, hogy azt se
tudta hirtelen, mit csináljon? – Az ősz ember figyelmeztette
őt, hogy minden ember iránt kötelességgel viseltessék,
kivált pedig az ősz emberek iránt, s a dobot neki ajándékozta.
– A dobnak volt egy kis verője, mellynek egyik
vége fehér, másik veres volt; ha a veres végivel ütött a kis
dobra, akkor minden ütésre száz katona ugrott ki abból; ha
a fehér végével ütötte, ugyanannyi ment vissza abba. A dob
használására jól betanította az öreg a szegényt, s biztatta,
hogy ez a kis jószág elvesztett asztalát és kecskéjét is viszszakeríti.
Utóljára megáldotta az öreg a szegényt, s egyik az
égbe, – mert az öreg az isten maga volt, – másik éhes
gyermekeihez sietett.
Haza mentében betért a szegény ember a korcsmároshoz,
ki őt igen szivesen látta, leskelődött estenden utána,
nincsen-e most valami ispiritusféle a szegénynél; de annak
is volt esze, hogy nem fitogtatta többé az isten ajándékát
minden gonosz előtt, hanem kebelében tartogatta. – Vacsora
után rá perdített a dobra, azonnal kipattant belőle száz erős
vitéz; ezek közül kettőt ajtajára állított.
A korcsmárost nem fogta az álom, lábujhegyen besomótogott
a házba; de majd a rosz törte ki, mikor észrevette,
hogy két erős katona fogdossa amugy mostohásan a nyaka
csigáját.
Add vissza gazdánk asztalát és kecskéjét, – mondá a
két vitéz, különben, ha ezer lelked lesz is, halál az életeden.
A korcsmáros mindent visszahozott, ha még annyi lett
volna is, csak hogy elbocsátották.
A szegény ember elbucsuzván a korcsmárostól, annak
ezeket mondta: te gonosz pára, add istennek már a lelkedet,
ne gonoszkodjál többé; mert az öreg tisztes ősz, ki nekem a
kecskét és az asztalt adta, azt mondta nekem: a mit az isten
ád jó kedvében, nem veheti azt el az ördög, vagy ha el
veszi is, kinok között adja vissza. Ezzel örökösen oda
hagyta a korcsmárost. –
Már csaknem elfeketültek a szegény ember gyermekei
a nagy éhségnek miatta, mikorra apjok haza érkezett; de
akkor ám megvirradt szegényeknek; mert az asztal terült,
a kecske ontotta az aranyat, a mennyi kellett.
A felgazdagodott szegény ember, hogy mások is lássák
ő rajta az isten áldását, elküldte feleségét az ország királyához,
ki még hét nagy országnak parancsolt azon kivűl,
mellyben a szegény ember lakott; azért küldte pedig a királyhoz
feleségét, hogy hivja el azt ő hozzá ebédre. –
A király, kutyáit uszította a szegény aszszonyra, s
hajdúival rugdostatta le palotájából, de tőle se hogy se tudván
megszabadúlni, utoljára megigérte, hogy ha neki ollyan
eledelt nem ád, millyennel otthon él, gyermekestül felaggatja
őket. –
Mikor a király megérkezett, már akkor az asztal körül
volt rakva tiszta aranynyal, az asztalon szintúgy kaczagott
a sok drága étel a király szemébe. Úgy jóllakott a király
a sok jó ételből, majd kiszakadt mind a két oldala, a
kecskét, meg az asztalt ajándékban kérte, hogy a szegény
embert ismét pankrótta tehesse. – A dobot nem mutatta a
szegény ember senkinek. Alig ment a király a kecskével,
meg az asztallal egy czigány mérföldet, már attól valami
idegen katonák megfosztották. Visszament a király a szegény
emberhez; hát látja, hogy az arany kecske a tornáczban
mekeg. –
A király keservesen megharagudott, s fenyegette a
szegény embert, hogy hadat viszen házára, s mindenét felprédálja.
A szegény ember nem félt semmit, csak annyit
mondott a királynak, hogy a mit isten adott, nem veheti azt
el az ördög.
Két hét alatt terítve volt a mező katonasággal. A szegény
ember is elkezdi verni a kis dobot a pálcza veres végével:
annyi katona táborozott ki a dobból, hogy azokkal
erdő, mező, hegy, völgy, még a vizek partja is tele lett.
A király katonái mind egy lábig elvesztek, a szegény ember
katonáinak egy hía se lett. A királyt arany lánczon vitték a
szegény emberhez, ki azt csizmatisztítónak tette. – A királyi
palotát elfoglalta a szegény ember, s király lett. Becsületesen
országolt. Országában még az árva gyermek kezében
is hús volt. Most is él, ha meg nem holt.


14. Mátyás király arany gyapjas báránya.
Egyszer egy időben volt Mátyás királynak egy juhásza,
a ki nékie még soha nem hazudott. Az burkusországi
király ebéden vala Mátyás királynál, a hol az ebéd felett ezen
juhászról gyakran folyt a beszéd, a többi között előhozá
Mátyás király, hogy az ő juhászát lehetetlen volna reá venni
az hazudásra. Felele a burkus király: fogadást teszek
akármibe, a te juhászod kevés idő mulatja után meg fog tégedet
hazudtolni. – Mondá Mátyás király: hogyha az én
juhászom hazudni fog, fele királyságomat néked adom, ha
pedig nem hazudik, te tartozol fele királyságodat nékem általadni.
A fogadás megesett, más állapotokról kezdettek az
ebéd felett tovább beszélni, és az ebéd után kvártélyára menvén
elválása után, fogadását el nem felejtette, éjjel nappal
azon volt, hogy nyerhesse meg a tett fogadást, mivel tudta
a burkus király, hogy ezen juhász őrizete alatt legel Mátyás
király arany szőrü báránya, abban a gondolatban táplálta
magát, hogy pénzzel majd megvesztegeti a juhászt, és
hazugságra fogja tanitani, gondolván, hogy a szegény juhász a
sok pénzért meg fogja cselekedni. Kiméne tehát a legelőre
a király, elérkezett a juhászhoz, beköszönt nála mint ösméretlen
vidéki ember: jó napot adjon isten te juhász!
J. Isten hozta felségedet! (a juhász megösmérte termetén,
hogy ezen vidéki embernek királynak kell lenni, ő
tehát illendő tisztelettel állott előtte.)
B. K. Hallod-e te juhász, én te hozzád jöttem, hallottam,
hogy itten nálad egy arany szőrű bárány vagyon; én
azon bárányt tőled meg akarnám venni, adok érte annyi pénzt,
aranyat, ezüstöt, a mennyit csak kivánhatsz magadnak.
J. Eladni legkönnyebb volna azt, sok pénzre nincs
szükségem, hanem hogy hazudhatok én királyomnak, a kinek
én még soha meg nem hazudtam, hogy hová lett a bárány?
B. K. Az legkönnyebb lészen; megmondhatod, hogy a
farkasok elvitték.
J. De mondhat felséged a mit akar, tanácsát én nem
fogadhatom, királyomnak hüséges akarok maradni, és neki
hazudni nem fogok.
B. K. Tehát semmiféle mód alatt sem egyezhetek meg
veled?
J. Kérem felségedet, kiméljen meg kényszeritésével,
ha a bárányt meg akarja venni, vegye meg királyomtól, az
övé, nékem csak az őrizete vagyon általadva.
Ezek után elméne a burkus király lakásába megszomorodva,
már előre látta, hogy ha csak valami jobb tanács elő
nem adja magát, fogadását elvesztheti. Gondolkozásba eredett.
Megállj! monda magában, az én leányom szépsége, mellynek
nap, hold, csillag megállott csudájára, valóban erőt fog
venni a juhászon. Azon nyomban hivatja a leányát; a ki belépvén:
atyám mit parancsolsz véghez vinni, mit tészel kötelességemmé?
B. K. Nagy dolgot, melly mind engem mind téged
a nagy szégyentől szabaditson meg. Vagyon itt Mátyás királynak
egy juhásza, a ki az arany szőrű bárányt őrizi, még
soha királyának nem hazudott, fogadást tettem fele királyságommal,
hogy őtet hazugságra fogom hozni, mellyet semmi
módon véghez nem vihetek, ezen dolgot néked kell elvégezni,
elmégy a juhászhoz, próbálj szerencsét pénz által
megnyerni az arany szőrű bárányt, ha pénznek nem hajol,
szépséged által próbálj, és hogy ha testedből kiván, még azt
is engedd oda, csak hogy én nékem holnap reggelig az arany
szőrü bárány lábam mellett feküdjön.
A királykisasszony tudta atyja kegyetlenségét, nagy
szomoruan kiméne az atyjától, felraká az atyjától kapott sok