Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény - 12

Total number of words is 4306
Total number of unique words is 1893
33.0 of words are in the 2000 most common words
45.6 of words are in the 5000 most common words
52.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
tekergetve, karácson éjszakáján vágott tiszafa parázson
fortyogott, s darab idő mulva a kenőcscsel Luczindát
anyja tetétől talpig bemázolta, s ez azon perczben a meglopott
királyné szakasztott mása lön. Most csak azon hánytorgatá
furfangos eszét a vén banya, mi módon veszesse el
a fiatal királynőt; – végre rátalált. Lakott t. i. az udvarban
egy fösvény kapus, kit aranyai megvesztegettek, s ennek
segitségével, a király honn nem létében, éjjel neje szobájára
törtek, s az ártatlant erővel hurczolták ki. Lármájukra
a kis őzike is felébredt s a gyilkosokat távolról kiséré.
Volt az udvar félre eső szögletében egy elhagyott kőkut,
benne lakott egy szörnyü nagy czethal. Ezen kut fenekére
lökték a szép királynét, s annak kihült ágyát Luczinda
foglalta el, kinek külseje most már a volt királynétól
mákszemnyit sem különbözött, s a haza tért király a szörnyü
csalást észre nem vevé. A kis őzike napjait ezután a
kut körül töltötte, mi a szemes banyának figyelmét nem kerülé
ki. Megtanitotta tehát leányát, hogy királyi férjétől az
őz meggyilkolását csikarja ki, s annak kivitelére illy tervet
koholtak. Luczinda halálos betegnek téteté magát, piros szinét
anyja sárgára változtatta. – Férje éjjel nappal ágyánál
ült, az őz a kut szélén járdogált. Orvosságot sehol nem találtak,
s ekkor Luczinda előre kikoholt tervéből a kis őznek
szivére s májára éhezett. Férje megborzadt ezen váratlan
nyilatkozatra, s nem hitt nejének; nem hitte, hogy annyira
bálványozott állatocskáját megöletné; de Luczinda nem tágitott,
mig elvégre a király, szivén hordván neje egészségét,
rábirni engedte magát, s egyik szakácsnak az őz megölésére
parancsot adott. Jól hallotta az őz mind Luczinda kivánságát,
mind a parancsot, de hallgatott, s a helyett hogy magát
kinyilatkoztatná, szokott helyére a kuthoz ment, hol mély
keservek közt igy beszélt le a czethal lakába:
Nénikém, nénikém,
Te kedves nénikém!
Gyere ki a kutból,
Czethalnak gyomrából,
Mert fenik a kést
Gyenge kebelemnek,
Mossák a medenczét
Szép piros véremnek!
Midőn a szakács, hoszu kés kezében, a vágószékre huzandó
állathoz lopódzott, és már harmadszor zengé ma keserves
dalát, hallván ezt a kiküldött, ijedten a királyhoz szaladt
elbeszélni, mit látott és hallott. – Ekkor maga a király
megy megtudni, vajjon igaz-e? A kis őz most kétszerte
keservesebben sirt, mint máskor, s könyezve dalolta:
Nénikém, nénikém,
Te kedves nénikém!
Gyere ki a kutból,
Czethalnak gyomrából,
Mert fenik a kést
Gyenge kebelemnek,
Mossák a medenczét
Szép piros véremnek!
Erre a király előlépett rejtekéből, s a faggatott őz
neki mindent kivallott, elmondta, miként hurczolták ki nénjét
ágyából a boszorkány és kapus, s miként lökték a mélységbe.
Alig végezte beszédét a szép állat, azonnal a roppant
czethal a kut fenekéről kivonatott, s annak felhasitott gyomrából
a valóságos királynét hétszerte szebben, mint annakelőtte,
maga a férj emelte ki, s diadallal vezeté be. Luczindát
pedig anyjával s a kapussal együtt négy részre daraboltatva,
vára négy szögletére feszittette, hogy mindenki példát
venne rólok. Az őzike nénje őt a czethal gyomrában talált
kenőcscsel megmosván, előbbi alakját visszanyerte.
Igy mind hárman maig is élnek, ha meg nem haltak.
Holnap kerekedjenek egy tojáshéjba, s legyenek a te vendégeid. –


10. A diákok, meg a szegény ember.
Nem csak a tanult embernek van esze; van valami a
köz ember lapos kalapja alatt is. Egyszer három diák megunta
a kinlógyium kenyerét, elindult vándorolni: azt gondolván,
hogy a szerencsén majd keresztül futnak valahol, s
valami országban királyok lehetnek.
Nem addig van a! Mennek, mendegélnek, hol egymás
mellett, mint az urak szoktak, hol egymás után, mint a drótosok.
Utjokban találkoztak egy szegény emberrel, ki egy
uraság gazdája volt.
A nagy urak mindig becsületesebben mennek el az
ember mellett, mint az amollyan kopczihérek, kik azt sem
tudják, ki volt apjok; hol volt az a ház, a mellyben legelőször
szoptak.
A diákok dévajkodva mentek el a gazda ember mellett,
s egyik uti pálczájával a lába szárát megcserditette;
s hozzá igy szólott: Töksi bácsi, hány hét e világ?
Mával is kevesebb, nagy jó uram, mond az ember
egész emberséggel.
Hol terem az erkölcs? kérdi a második csufondározva.
Megterem a virág a gazban is, nagy jó uram, válaszol
a jó ember egész becsülettel.
Mi van a paraszt kalapja alatt? kérdi a harmadik csintalan.
Tessék bejőni, kérem alázatosan, a zsidóhoz, majd
megmutatom ott, mond fél haraggal a becsületes gazda.
A diákok egymásra néztek, és a gazda ember után a
korcsmába szállingóztak.
A szegény ember jó előre bement a zsidóhoz, hogy
neki öt forintig mindig hordja a bort, és mikor öt forint ára
lejár a diákok garatján, intsen neki.
A zsidó takarosan hordta a bort; a diákok ittak isten
igazába; egyik a szentirásból okoskodott, másik káromkodott,
harmadik a zsidónét fogdosta, amugy diákosan.
Mikor az öt forint lejár, a zsidó int. – A diákok kérdezik
egymást, ha kifizethetik-e? de egyiknél sem volt egy
árva garajczár se.
Majd megfizet ez a rosz kalap, szól hetvenkedve a
gazda ember, s kalapját megrázván, egy tallér penderedett
az iró asztalra. Lám, legátus uraim! van valami a paraszt
kalap alatt. A diákok összesugtak s a kalapra alkudozni kezdtek
a szegény paraszttal.
Nekem, már öregszerü ember vagyok! nem igen kell
több temetésem napjaig öt száz bankó forintnál, – annyiért
odadom az uraknak a kalapot, annak az a virtussága,
ha megrázintják, mindig tallér esik belőle.
Elmentek a diákok a falu urához, s a zsidó szakállára
kértek tőle öt száz forintot. Erős kontraktus mellett, a zsidó
kezessége alatt, adott a falu ura a tudós utazóknak öt száz
forintot, kik azt odadták a kalapért a szegény embernek. A
gazda ember mosolyogva haza kullogott, s az öt száz forintot
interesre adta.
Hegyen, völgyön lakodalom volt a diák desentoroknak;
a legelső korcsma már az övék volt; ittak mint az ökörcsorda;
mikor fizetésre került a dolog, kiugrott belőle az utolsó
tallér; mert a jó embernek csak annyi volt a lelke körül.
Örültek a diákok, s folytatták a kegyes elmélkedést. – Ismét
felmutatja a zsidó a leirott táblát, mellyen alul egy ötös
szám látszott. A diák megrázta a kalapot: de az nem fizetett
többet. A zsidó ledolgoztatta a diákokkal az étel, ital árát,
csak akkor eresztette utjokra őket.
Nagy haraggal siettek a diákok a faluba, hol a szegény
emberrel találkoztak. A falu végin egy erdő volt, ott
barkácsolt a gazda ember, tartván szemmel az urdolgásokat.
A mint meglátja a három diákot, egyszerre fürészt kapott
elő, s félig bereszelt egy nagy fát, a mellé oda állott, s vállát
erősen a fa alá feszité. Mikor már egy kiáltásra voltak
hozzá az utasok, erősen kiabált rájok, hogy jőnének segiteni,
mert a fa rá akar dülni; a fa alatt kincs van; hogy
könnyebben hozzá lehessen jutni, vagy könnyebben ki lehessen
ásni, ő megfürészelte: de mélyebben ment már belé
a fürész, a mint akarta; ha eláll mellőle, ledül, összetörik,
őt is oda öli; ha istent ismernek, jőjenek, vessék alá vállaikat,
ő haza szalad kötélért, felszalad a fára, s többed magával
eldönti a fát, arra nyugot felé, mert a kincs itt keleten
fekszik, a hol ő áll.
A diákok nem ismerték meg a nagyon elpirosodott
embert, mind hárman alá vetették vállaikat a fának, az ember
pedig sietett haza, hogy többed magával visszajőjön.
De neki gonosz volt a zuzája! nem jött biz ő vissza
sem délre, sem ozsonnára; csak hogy elmehetett, és elbujhatott!
Jól el is buvott már, de felesége mindenütt meglelte;
ugyanazért mindig más helyet keresett, mert ő tudta, hogy
a diák okosabb az asszonynál, legalább az ő feleségénél.
Utoljára addig bujkált emide, amoda, hogy a házban az asztalon
találta magát.
Nem azt mondom én apjok! szól a ház gazdasszonya,
mint ha meghalt volna kend, teritsük ki kendet izibe; ha
eljőnek is azok a garabonczások, csak nem bántják talán a
holt embert.
Mondasz valamit, anyjok! ennél a tiszttartó sem tudott
volna okosabbat gondolni, monda örvendezve az ember, nem
hiába akartam én már a te fejedet régen bezsindelyeztetni;
a te eszed ollyan éles, mint a borotva. Hirtelen teritő deszkákat
hordtak be, s a jó ember felfeküdt rájuk, s onnan beszélgetett
a feleségéhez.
A diákok kifáradtak a várakozásban, s egyenként csendesen
ott hagyták a fát, mellynek kidülésétől féltek, pedig
azt tizen sem tudták volna kidönteni. Egyenesen a hamis
ember házának tartottak. A mint a küszöbhöz értek: látták,
hogy egy asszony térdepelve a pitvarban sir.
Mi bajod jó asszony? kérdi a legokosabbnak látszó
diák.
Isten nyugtassa meg! megholt az én uram! engem
egyedül hagyott.
Sohse szánja kend, mert igen kutya ember volt! De
ne menjen szárazon tőlem a más világra, szól egyik diák,
megnyugtatom utoljára. – S felkapván a halott botját az
ajtónyilásból, végig huzott a szegény ember köldökén.
A halott sem hagyott többet ütni hasára, leugrott a
teritőrül, s térdre esett a diákok előtt, s hálálkodva igy szólott
hozzájok: oh hogy mind a három isten áldja meg kigyelmeteket,
legátus uraimék, az a három isten, kit már én
szinről szinre láttam! – Ezentúl leszek már én gazdag ember!
soha se tudtam én, miért ugrott fel tegnap előtt a döglött
kutya az árokból a kert alatt, hát biz a botom ért hozzá,
mellyet a varju után hajitottam, melly annak fél szemét
már kivájta; csudálom, hogy ugrott fel a garád alól a tekintetes
ur paripája, melly ezelőtt három héttel döglött meg
vértályogban, hát az én mágyikus botom ért hozzá, mikor
róla a kutyákat kergettem, mellyel fél oldalát már takarosan
felpanizálták. Oh édes istenem! az én botomnak feltámasztó
ereje van! – Nem adnám én azt a világ minden kincseért!
Add oda, feleség, minden kincsemet legatus uraméknak;
nekem már nem kell semmi, van nekem mindenem. A tekintetes
itt az udvarban most haldoklik, ha meghal, egyszeribe
lesz ezer forintom, mert olcsóbbért csakugyan nem támasztom
fel; ha meghal a király, megyek s lesz millió forintom!
annyit adnak egy jó király feltámasztásaért.
Soha se okoskodjál jó ember! kiáltának egyszerre mind
hárman a teritőrül feltámasztott gazdára, tedd el pénzedet
pokolba, botod kezünkben marad, ha megszakadsz sem adnók
vissza; majd tudjuk mi, hol kell ezt használni. És a
nélkül, hogy hallgatnának a még mindig erősebben kiabáló
ember kérésére, a botot vállukra vették, s mentek vele kincseket
keresni.
A csélcsap gazda örült, hogy illy okosságot találhatott,
s hogy igy ellenségeit nyakáról letudhatta.
A halottélesztő három gavar ment dalolva, fütyölve;
egyszer a mint egy kis faluból kiérnek, meglátnak egy roppant
várost, mellynek végén ollyan nagy halotti kiséret jött
ki, hogy hosza vége nem volt. Tót ágast állott az öröm
a legátusokban, képzelve előre, milly csomó pénz üti most
tenyeröket. A mint a kisérettel találkoznak, kiáltnak a halottvivőknek:
hó megáljatok! ki ez a halott? mi rangu?
mit adnak érte, ha feltámasztjuk?
Egy gyászos asszony, ki talpig bakacsinba volt öltözve,
s egy derék ifju ur, egészen fekete ruhában, állott kisirt
szemekkel a diákok elibe.
Ez a lány grófkisasszony, szólott a gyászos asszonyság,
ennek az ifju herczegnek a mátkája; a mit kértek, annyit
adunk, csak támaszszátok fel.
Az egyik diák egyszerre felrugta az aranyos koporsót,
a másik csak ugy könnyedén nyakszirton legyinti a grófkisasszonyt,
és a halott, torokfájásban halván meg, minthogy
torka az ütésre kifakadt, fölkelt, fölállott örömére a grófnénak,
s a derék herczegnek.
A gyászének vig nótává vált, a trombiták csakugyan
recsegtették az ugrós nótákat, s a három diák legelül ugyancsak
hegyezte. A diákokat grófilag megvendégelték, s harmad
nap mulva annyi aranyat adtak nekiek, a mennyit elbirtak.
Egész világon hirök ment a támasztóknak; hivták őket
minden felé, de mig pénzökből tartott, addig sehová sem
mentek. A zsidónak megfizették az öt száz forintot interesével
együtt, mit a rosz kalapért kellett fizetni a földesuraságnak;
a botadó gazdát is ugyan csak megajándékozták, ki a
dolgokat magában szivesen kaczagta.
Egyszer hire futamodott, hogy meghalt az ország királya,
kiért a királygyermekek fél világot oda igértek. A
három jó madár kocsiba ül, s megy nagy kényesen az ország
fővárosába. Már vinni akarták a király testét a kriptába,
mikor a halottélesztők megérkeztek. Tüstént felrugta
egyik a koporsót, másik gyengén kezdi legyezgetni a király
holttestét; de az felkelni nem akart, erősebben kezdi rajta
jártatni a botot; mikor egyik kifáradt a püfölésben, a másik
kezdett a támasztáshoz; de a király csak halott maradt; már
egészen széjjelverték a kegyetlenek az öreg király holt tetemeit,
midőn a herczegek megharagudván a gonoszokra,
azokat elfogatták, megkötöztették, s halálra itélték.
Más nap előhozták a rabokat, hogy kivégezzék. Megkérdezték
tőlök, ki hitette el velök azt, hogy azon botnak
támasztó ereje van? s tettek-e már valahol vele csudát, hogy
a király szent testéhez mertek vele közelíteni?
A megrémült foglyok elmondták a szegény ember, és
a grófkisasszony történetét; megmondták azt is, hogy a grófkisasszonynak
csak a nyakát kellett egy kissé megütni, s
tüstént felült; s azt is megmondták, hogy egy botot vettek
egy szegény embertől, ki már őket egy izben csuful megcsalta
egy rosz kalappal.
A tapasztalatlan ifjaknak megkegyelmeztek a királyi
herczegek, de olly feltétel alatt, ha a hamis parasztot kézre
kerítik, s hozzájok viszik, hogy megölethessék.
Tüstént elindultak a megcsalatott ifjak, s három hét
alatt a gonosz gazdát a király palotájába vitték. Három óra
alatt lefolyt az ember törvénye, s rá az határoztatott, hogy
zsákba kötve a vizbe lökjék, melly a város közepén foly el.
Bekötötték a szegény embert egy nagy zsákba, vitték
a vízbe. Mikor egy templom előtt vitték, épen akkor a templomban
reggeli misét tartottak; a zsákvivők lelökték a rabot
az utfélre a templom előtt, ők meg bementek az isten
házába, hogy a bünös lelkeért imádkozzanak.
Épen akkor hajtották az utczában a csordát, mikor a
halálra sentencziázott rab ott feküdt a zsákba kötve. Elővette
a zsákos gazda ismét hamis eszét, s erős hangon igy kezdett
kiabálni: azért sem leszek király a megholt király helyett;
inkább kész vagyok meghalni; sem irni, sem olvasni nem
tudok, hát hogy lehessek én király?
Mit beszélsz te ember? mond a csordás megállva a
zsák felett; király nem akarsz lenni? – mert irni olvasni
nem tudsz! Jer csak, hajtsd azt a csordát! majd leszek én
király, tudok én irni, olvasni, mint az örökélet! – Ezzel
kioldta a zsákot, a rabot belőle kieresztette, maga belé bujt;
a gonosz csontu ember pedig elhajtotta a csordát.
A miséről a zsákvivők kijöttek, a zsákot saroglyára
tették, s vitték a vizre. Hiába kiálta a szegény csordás, hogy
ne vessék vizbe, lesz már ő király, – megtanul irni, s olvasni
is; bevetették biz őtet a vizbe, hogy most is ott van,
ha ki nem fogták valahol. – A gazda ember pedig hajtotta
a csordát a város alatt, hogy annál szabadabban menjen
velök hazájába.
A három diák kiszabadult, s megnyugodva siettek kirabolni
a szegény ember házát, mellyet ők annyira felgazdagitottak.
De mint csodálkoztak, midőn épen azon város
alatt, hol ő a vizbe vettetett, találkoztak ugyancsak ő véle
a sokszor vizre vitt diákok.
Isten áldja meg legatus uraimékat, hogy engem e városba
hozattak s a vizbe vetettek; látják, milly gyönyörű
csordát hajtottam ki a viz alól! – van még ott ezer csorda
is illyen, csak ember kell, a ki kihajtsa! egy ember egyszerre
csak egy csordát hajthat ki; én mihelyt ez elfogy,
másér megyek.
A diákok, kik látva látták, mikor ezt az embert a vizbe
lökték, hitték a mit mondott, s kérték vezesse őket oda,
honnan e csordát elhajtotta. Ő is kimutatta a viznek azon
részit, melly legmélyebb volt. – A legerősebb diák legelébb
úgrott a vizbe, s figyelmeztette pajtásait, hogy ha ő
int, menjenek utána. A mint haldoklott, a fél keze felvetődött,
s rángatódzása közben ollyan mozdulatokat tett, mintha
integetne; ezt a többiek meglátták, s rohantak utána a mélységbe,
s néhány percz alatt mind hármok a viz alá merült,
s a csordákkal együtt oda maradt.
A figlár ember pedig megszabadulván üldözőitől nyugodtan
kisérte csordáját hazája felé; az útban többnyire minden
marháját eladogatta, s jó pénzzel megrakodva ment feleségéhez,
kivel most is él, ha meg nem holt.


11. A kivánságok.
Az országuton megy tiz ezer kocsi, minden kocsin tiz
ezer hordó, minden hordóban tiz ezer zacskó, minden zacskóban
tiz ezer mákszem, minden mákszemben tiz ezer mennykő.
Mind e mennydörgős mennykő üssön belé abba, a ki az
óperencziából hozott mesémre nem vigyáz!
Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy
szegény legény, a kinek egy fiatal csinos felesége volt. Mind
a ketten szerették egymást, csak az volt a bajok, hogy szegények
voltak; mert egyiknek sem volt semmie se. Illyenkor
aztán történt, hogy néha egy kicsit öszvepöröltek, és szemére
hányták egymásnak, hogy egyiknek sem volt semmie.
De azért szerették egymást.
Egyszer estve az asszony előbb jött haza, mint férje,
és a konyhában a padkán tüzet rakott, ámbár nem igen volt
mit főzni. Legalább egy kis levest főzök uramnak; mire haza
jön, elkészül, gondolta magában. De alig tette föl a bográcsot
a tüzhöz, és a tüzre néhány hasáb fát, hogy a viz annál
hamarább felforrjon, ura már haza jött, és ő is felesége
mellé a padkára ült. Ott melegedtek a tüznél, mert már hideg
ősz volt. A szomszéd faluban épen az nap kezdték a
szüretet.
Tudod-e mi ujság, feleségem? igy kérdezte az asszonyt.
Nem tudom biz én, semmit se hallottam. Hát mondja
meg, hogy mi?
Hát a mint jöttem most az uraság kukoriczaföldéről,
messziről a sötétben is észrevettem, hogy az úton valami
fekete folt van. De nem tudtam kivenni, hogy micsoda. Közelebb
jöttem, hát uram fia! mi volt? Egy szép aranyos kis
kocsi, benne egy szép asszony ült, elül meg szép négy fekete
kutya befogva.
Tréfál kend, szakasztá félbe az asszony.
Nem tréfálok biz én, valóságos igaz. Tudod, millyen
sáros határunkban az út. Hát bizony a kutyák a kocsival
megakadtak, sehogy se birtak tovább menni. Az asszony meg
nem mert kiszállani a sárba, hogy aranyos ruháját be ne
piszkítsa. Én a mint megláttam, el akartam szaladni, mert
valami gonosz léleknek tartottam. De ő utánam kiáltott és
kért, hogy segítsem ki a sárból, semmi bajom se lesz, meg
is jutalmaz. Gondoltam magamban, hogy bizony jól esnék,
ha segítene szegénységünkön, és segitségemmel a kutyák
kihuzták a sárból. Ekkor az asszony kérdezte, hogy házas
vagyok-e. Megmondtam neki. Hát gazdag vagy-e? kérdezte
tovább. Dehogy vagyok! alig van két szegényebb ember falunkban.
No tehát ezen segithetünk. Feleségednek három kivánságát
fogom teljesíteni. Ezzel elment, mintha csak sárkányok
ragadták volna. Tündér volt.
Az ugyan rá szedte kendet!
Majd meglátjuk. Próbálj csak valamit kivánni, édes
feleségem! Erre az asszony hamarjában kimondta: bár csak
volna egy kolbászunk, ezen a szép parázson ugyan csak
megsülne.
Alig mondta ki, már is leszállt a kéményből egy lábas,
benne akkora kolbász, hogy akár kertet lehetett volna
keríteni vele.
Ez helyes, helyes! kiáltottak mind a ketten, a másik
két kivánságot okosabban kell használnunk. Be jó dolgunk
lesz akkor. Mindjárt veszek két tinót, meg két lovat, egy
malaczot is veszünk; igy beszélt a férfi. E közt levette kalapjáról
pipáját, hátáról kihuzta a zacskót és megtömte. Most
rá akart gyujtani, de ollyan ügyetlenül vette az üszköt, hogy
a lábast kolbászostul feldönté.
Az istenért, a kolbász! Ugyan mit csinál kend? Bár
az orrára nőtt volna kendnek, igy kiáltott a megijedt asszony,
és a kolbászt ki akarta kapni a tüz közül. De az akkor
már férje orrán lógott, le egészen lába ujjaig. – Uram
teremtőm! segíts, igy kiáltott megint az asszony. – Lásd
bolond, oda a második kivánság, mondá ura. – Hát ezzel
mit csinálunk?
Leveszszük, mondá az aszszony.
Le biz az ördögöt! hisz egészen ide nőtt az orromhoz,
nem lehet ezt levenni.
Hát levágjuk, máskép nem segithetünk.
Dehogy engedem, dehogy hagyom a testemet vágni a
világ minden kincseért sem. De tudod-e mit feleségem?
Még egy kivánságunk van hátra. Kivánd, hogy a kolbász
viszszamenjen a lábasba. Akkor megint jól lesz minden.
Az aszszony meg igy felelt: hát a tinó, meg a ló,
meg a malacz akkor hol marad?
De hiszen illyen bajuszszal csak nem járhatok, te se
csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról.
Sokáig igy pöröltek, utoljára csakugyan rábirta az
asszonyt, hogy azt kivánja, hogy a kolbász viszszamenjen a
lábasba. – De ezzel oda volt a három kivánság, és ők most
is ollyan szegények, mint azelőtt. – Azonban a kolbászt
jó izüen megették; de mivel most átlátták, hogy pörölésök
volt az oka, hogy nem lett se tinójok, se lovok, se malaczuk,
megegyeztek abban, hogy ezután jobb békeségben
fognak élni. Nem is pöröltek azután soha. Jobban is ment
dolguk, és idővel tinót is, lovat is, malaczot is szereztek,
mert szorgalmatosak és takarékosak voltak.


12. A félelemkereső.
Hol volt, hol nem volt, az operencziás tengeren is tul
volt egy bolhaugrással, egy veréblépéssel egy gazda ember,
kinek felesége is volt; volt kettejöknek egy fiok; ők
azt Pihárinak nevezték. Ez a Pihári makranczos egy fiu volt.
Egyszer az apa, meg az asszony mezőre mentek dolgozni, a
fiut otthon hagyták ház őrzeni, s megparancsolták neki, hogy
délben, meg estve a disznónak meg a tyukoknak enni adjon;
osztán mikor estére harangoznak, a tüzhöz vizet tegyen, a
tüzhelyet meg a házat seperje meg, az ólat hányja ki. – A
fiú arra csak annyit mondott, hogy „jól van, jól!“ –
A szülék napestig dolgoznak, estve haza jőnek a dologból;
a fiút nem kapják otthon; tűvé tesznek a faluban
mindent, sehol sem lelik, utoljára megkapták a faluvégen,
egy kis házban, hol ő az oda való lánynyal szerelmeteskedett.
Megharagudott az apja keservesen, a fiút haza kergette;
otthon az ajtót egy szolgafával betámasztotta, a szíj
ostort elővette, s megrakta amugy magyar miskásan, hogy
szintúgy csürgött csattogott minden a házban. Mikor untig
fáradtig jártatta háta pecsenyéjén a suhogó bátyját[14], hogy
a vér csak úgy csatornázott végig a lába szárán, megpihent
az apa és többet nem ütött; hanem azt kérdé tőle: félsz-e
már most tőlem? Teszed-e másszor, a mit ma tettél? Fogadod-e
ezután az apád szavát? – A fiu nem sirt, hanem
makranczosan azt duhogta: sem nem félek, sem nem fogadom
meg, a mit kend parancsol; úgy, csak azért sem!
[14] A szij ostor vastagabb, nagyobb mint a suhogó, azért
mondatik a suhogó bátyjának.
_Szerk._
No fiam! mondá az apja, soha se kellesz nekem többé!
Koránt se ollyan fia voltam én szegény édes apám uramnak,
az isten nyugtassa meg, ha a forgószélbe esik is a
pora! mégis, a mit mondott, úgy néztem, úgy megfogadtam,
mintha a tiszteletes mondta volna a katékrából! Eredj, fiam,
eb a lelked! a merre szemeddel látsz, nekem többé nem kellesz
se testemnek se lelkemnek; nesze itt egy butykos pálinka,
meg egy kenyér, loholj a szél után, a merre a talu
repül. Ha apádtól sem félsz, addig üldözzön az isten ostora,
mig _félsz_et nem kapsz. –
A fiu nagy dünnyögve elballagott; nem is köszönt senkinek.
A mint ment, mendegélt, talált egy korcsmát, abban
háromszáz katonát… A mint a korcsmába hág, egyenesen
az asztalfőnek tartott, s levágta magát az asztalra, hogy
a pálinkás üveg mind egy szálig tánczra kerekedett. A
katonák csak egymásra néztek, s neki iszonykodtak, hogy
kilökjék őt az ivó házból: akkor Pihári talpra ugrik, kalapját
az asztal alá vágja, öklével megüti a gerendát, szintúgy
omlott belőle a szúpor, s nagy hegyesen elkiáltja magát: ki
a legény a korcsmában? kinek van kedve velem megbirkózni?
jöjjön, ha a gyermekét akarja tartani!! Erősen verte jobb kezével
a mellét, de a balban a pálinkás butykost tartotta, s
abból a bámuló katonákat sortában megkinálta. – Jól meg
húzták a butykost az oltott lábu katonák, s egymás után
szép énekszóval mind egy szálig szépen elaludtak.
Ekkor a korcsmároshoz fordult Pihári s kérdte őt:
tudna-e valahol ezen a világon ollyan helyet találni, hol ő
félszet kaphatna? –
De tudnék ám! felelt a korcsmáros gyanakodó képpel;
van itt hét mérföldnyire egy király, van annak egy elátkozott
vára, mellyben éjjelenként hét esztendeig ördögök tanyáznak,
ki oda nappal megy, annak semmi baja, de éjtszaka
az ördögök izre porra szaggatják. –
Pihári elindult a királyhoz, s két óra alatt ozsonnatájon
várába érkezett. Mikor a királyhoz bement, se nem kopogtatott,
se meg nem hajtotta magát, hogy czipellőt csókoljon,
sem a kalapját nem billentette, csak bokáját ütötte öszsze,
s igy szólt: szerencsés jó napot kivánok az urnak! s
az asztal mellé kényesen oda bigyesztette magát. –
A király elébb soha se tudta, miféle vakmerő emberrel
van ügye, s nagyon megzavarodott; de utóbb neki bátorodva
kérdte tőle: ki vagy, mi vagy? ki hozott ide? mi
járatban vagy?
Vagyok apámnak elkergetett fia; azt mondja a legény,
az ördögök hoztak, s azokat akarom megverni, megszalajtani. –
Épen jó helyen jársz – szóla örömmel a király, –
van nekem egy igen szép, de hét esztendőre elátkozott, váram,
az ördögök birják; nappal ugyan ellakhatik benne az
árva gyermek is, de éjtszaka? nincsen ember, a ki benne
életben maradjon; mindent széjjeltépnek benne az ördögök.
Már tiz ezer katonám elveszett benne; ha te három éjtszaka
váramban meghálnál s benne élve maradnál és váramat megtisztítanád
a gonosz lelkektől: akkor fiu, ember vagy a talpadon,
jó csillag alatt születtél, kérhetsz, a mit kivánsz; fele
királyságom, a legszebbik lányom a tied lesz.
Pihári mindezekre csak kaczagott; csak illegette magát
az aranyos széken. – „Sok kéne ahoz uram, monda későbben
a királynak, sok kéne még ahoz, hogy az ördögök a
várból elinaljanak; kéne ahoz huszonhat szekér fa, huszonhat
szekér kalács, huszonhat szekér gyertya, huszonhat hordó
bor.“
A király mindent rendesen beszállított a várba, s estére
Pihári számára abban a legszebb szobát kitakaríttatá.
Pihári csordahajtáskor bekovártélyozta magát a várba,
a fát mind egy szálig meggyujtotta, a gyertyákat is; a borokat
szobájába hömpölygette, a kalácsot mind felszeldelte. Maga
legelébb is mindenképen jóllakott, azután egy hajtókában
egy palacz bort megivott, ismét máshoz kezdett, s köszöngette
magára igy beszélvén: isten éltessen Pihári! itt légy
ember, Pihári! itthon vagy te itt is, Pihári!
A mint az üveget a szájától harmadikszor elveszi, úgy
berúgja háza ajtaját egy kis ördög, melly igen borzas volt,
mellynek szakálla három rőf is lehetett, hogy az száz darabra
is szakadozott, s mormogva igy beszélt: hogy merészeltél
ide jőni, hová csak az ördög jöhet szabadon, honnan
csak ördög mehet ki elevenen; ha ezer lelked lesz is, meg
kell halnod; nem félsz, hogy mindjárt össze-visszatéplek?
Ide vele! szól Pihári kiürítve palaczkját, megválik, ki
kettőnk közül a derekabb legény, gyere, ha még viszsza
akarsz pokolba menni, fogj meg. –
A kis ördög belé csimpalykodott Piháriba, s úgy oda
vágta a fényes padláshoz, hogy szintúgy nyekkent. Pihári
felugrik, összeüti bokáját, bevesz egy pár itczét a kegyelemből,
megfogja az ördögöt, úgy vágja az ablak vas rácsához,
hogy az agyvelő mind kilocscsant a fejéből. Még egy
pár itczét megivott az ördögrontó legény, lefeküdt, s a
selyem ágyban reggelig édesdeden aludt.
A király hallotta éjtszaka várában a nagy dörömbözést,
hallotta az ördög bőgését, mellyre a halálharang félre verődött.
Még sötét reggel eljött a király szolgája megtudni:
hányadán van Pihári? Pihárit a szolga még aludva találta,
s látta hogy csüngeti véres kezét az ágyról.
Pihári akkor kelt fel, mikor már a nap a hasára sütött.
Felkelvén megmosdott és imádkozott annak rendi szerint;
akkor nap ki se ment a házból, hanem készült és készíttetett
mindent éjszakára. – Minden kész lett a legvastagabb
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény - 13