Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény - 11

olly szép leszek.
A királyfi elhitte, s kérte vélt mátkáját, ülne kocsiba.
Mig azt arany kacsát le nem lövöd, addig nem mehetek,
abból szeretnék enni lakodalmam napján, monda az átkozott
menyasszony.
A vőlegény és szolga sokáig czélozták az arany tollu
madarat, sok puskaport és serétet elvesztegettek, de az arany
kacsát nem találhaták, mert az mindig a viz alá bukott.
Szomoruan ült a fekete asszony a királyfi hintajába, de
a sok szép beszéd által megjött a kedve, s kevés idő alatt
haza értek. Az öreg király nem szerette barna menyét; de
midőn fia megbiztatta, hogy az néhány nap mulva tündér
szépségü lesz, megnyugodott.
Mikor már sok hónapig együtt voltak, s a menyasszony
mégis csak fekete maradt, a királyfi hidegebben kezdte magát
iránta viselni. Ezt észrevette a czigány asszony. – Hogy
kedvre hozhassa királyi férjét, kihirdette városában, és a
környékbeli falukban, hogy a király palotájában ezentul minden
héten háromszor tollfosztás fog lenni, s oda szegényt
boldogot meghivnak, és a királyné mindeneket szivesen
fog látni.
Az arany kacsa, mikor a királynét haza vitték, utána repült
a hintónak; és leányformáját ismét fölvevé, a király
szomszédjában szolgálatba állott s szorgalmatosan dolgozott.
A legelső tollfosztás alkalmával ő is elment, s az asztal
végin senkinek sem szólva megült és fosztogatott.
Ugyan királyné hitvesem, monda a király, beszéld el jó
munkásainknak azt a szép történetet, melly akkor esett, mikor
téged mostoha testvéreid tomplomba bocsátani nem akartak;
mondd el, kik segítettek neked buzát szemelni?
A czigány asszony mindezekről semmit se tudott; s beszélt
a mi nyelvére jött, hogy nevezetesen ő a kapu kulcsának
a lyukán buvott ki, és hogy a szomszédból összehivta a
lányokat, s azoknak segítségével végezte el a buzaszemelést.
Nem ugy volt az, felséges királyné, monda egy gyönyörü
hangu leány, kinek öltözete igen selejtes, de igen
tiszta volt, a kémény mellől mondá az árva lány, hogy leskődött,
meg a palánk tetejéről, meg az eperfa ágai közűl; de
az mind ártatlan fillentés volt a szegény árva lánytól, kit a
királyfi megszeretett, kit mostoha testvérei máshoz hajtottak,
kit a királyfi szolgájával együtt keresett, és kit a szomoru
füzfára ültetett, és kit te a tóba vetettél, kit férjed meg akart
lőni; és az az árva lány én vagyok.
A királyfi megismerte kedvesét. – Felesége elájult.
De nem sokára magához jött. A czigány asszonyt gonosz
tetteért a király példásan megbüntette, felnégyeltette,
megégette, a kis árva lányt pedig feleségül vette. Mostoha
anyját tömlöczbe vetette, annak két lányát megnyiratta, hajokat
megégette, s szélnek eresztette. Az árva lány udvarába
hozatta apját; az özvegy asszonynyal, kinél a szép
lányt megtalálta, összeházasitotta. Az árva kis lánynak, és
édes apjának lakodalma együtt tartatott… Enni, inni volt
elég, még az árva gyermek is riskását evett. Az ajtó megett
Tisza, Duna egy zsákban volt. Én is ott voltam a tánczoló
személyek közt, csizmámon hoszu szalma sarkantyu volt;
valaki meg talált lökni, sarkantyum a zsákba vágódott, mellybe
a Tisza és Duna volt; a zsák kilyukadt, a viz szerte szanaszét
ömlött, engem elragadott, s itt nem messzire tett ki,
s ide kerűltem; ha nem hiszik, most is itt vagyok. –


8. A titkolódzó kis fiu és az ő kis kardja.
Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy tengeren túl
egy kis falu, abban a faluban egy özvegy asszony, az özvegy
asszonynak egy szép kis fia, kinek az arczán rózsa nyilt.
Ennek a kis fiunak a bal oldalán egy kardhüvely termett, és
a mint a kis fiu nőtt, úgy nött vele a kardtok is; ugyanazon
a napon, mellyen a kis fiu megszületett, kiütötte magát
a kis kertben egy kardhegy, melly épen ugy növekedett, mint
a kis fiu oldalán a kardhüvely. A kis fiu már esztendös
korában megtalálta a kardot a kiskertben, és azt minden nap
leszálltakor a kardtokba illegette. Egy estve, mihelyt a nap
leszállt, lefeküdt a kis fiu, s igen mélyen elaludt. Más nap
már guggon leste a hajnalt a földből kinőtt kard mellett, és
azt hétszer egymás után a kardhüvelybe igazitotta. Igen vigan
futott édes anyja elébe, ki reggeli harangozáskor kelt fel.
Jaj édes anyám! mit álmodtam én, nem adnám a világért
álmomat! –
Hát mit álmodtál, fiam? kérdé édes anyja. Oh édes
anyám! nem mondom én addig senkinek, mig rajtam be nem
teljesedik. –
Igen, de én tudni akarom, mondá az anya mérgesen, és
ha meg nem mondod, majd megraklak.
Hiába fenyegette az özvegy asszony kis fiát: sem szép
szóval, sem fenyegetéssel nem mehetett vele semmire; utoljára
meg is verte, ez sem használt. Elment a kis fiu a kertbe,
letérdelt kis kardjához, mellynek az volt a tulajdonsága,
hogy örökké forgott, s mindennek megvágta a kezét, ki hozzá
nyult, csak a kis fiunak nem. A kis kard, mihelyt érzette,
hogy hüvelyének széle hegyét érte, azonnal megállott, s
belé csúszott, a kis fiu sokáig nézegette fegyverét és keservesen
sirt.
Mikor ő anyja kertében keservesen sirdogált, épen
akkor ment el a kerités mellett azon ország királya. A király
meghallotta a sirást, s kocsiát megállította, inasát megszólította,
menj el, édes szolgám, nézd meg: ki sir e kertben, és
mi oka sirásának. Az inas engedelmeskedett, s igy válaszolt
visszatértekor király urának: egy gyermek térdel felséges
királyom, itt a virágok közt, s ő sir, mert édes anyja kegyetlenül
megverte. – Hozd el őt, édes szolgám, mondd meg
királya hivatja, ki soha sem sirt, és a sirást nem hallgathatja.
A szolga a gyermeket elvitte, könyeit letörlötte; a
király megkérdezte a szép kis fiut, volna-e kedve elmenni ő
vele, ő fiának fogadná. –
Elmennék, felséges királyom! ha anyám eresztene. –
Menj be, szolgám, a kis fiu anyjához, szóla cselédéhez a
király, s mondd meg neki, hogy szép fiát a király elviszi palotájába,
s ha magát jól fogja viselni, fele királyságát, s a
leányát, mellyik legszebb, neki adja.
A haragos özvegy sirt örömében, s maga tette fel fiát
a király ölébe, s a fejedelem kezét megcsókolta. Ne légy
osztán olly fejes király atyád udvaránál, millyen voltál özvegy
anyád házában; e szavakkal futott el a vén asszony szép kis
fiától, ki ismét keservesen sirt. – A kocsiról a kis uj királyfi
lekéredzett, kis kardját tövéből kiszakasztotta, s a kard
hüvelyébe dugta, mellyben az mindig csörömpölt. Mikor a
kocsin már jó darabot haladtak és a kis fiu magát jól kisirta,
a király igy szólott a kis fiuhoz: miért sirtál, édes fiam, a
kis kertben olly keservesen? Azért, mondá a kis fiu, mert
édes anyám mindig szidott, aztán nagyon is megvert!
Hát miért szidott, és miért vert meg nagyon édes anyád?
mondá a király.
Azért, mert álmomat nem akartam megmondani.
Hát miért nem mondtad ki álmodat szegény anyádnak?
Azért, mert azt senkinek ki nem mondom, mig be nem
teljesedik.
Nekem se mondod ki? szól csudálkozva a király.
Nem, senkinek az istenen kivűl, a pedig tudja.
Majd kimondod, ha haza megyünk, szól mosolyogva a
király atya.
Három nap a király városába érkeztek. Örült a királyné
három lányával, hogy felséges férje olly szép fiút vitt nekiek.
Mindennel kinálták a lányok a szép fiutestvért.
Ne szeressétek úgy, monda a bölcs király, nem érdemli
az azt meg, mert titkot rejteget szivében, mellyet senkinek
sem akar kivallani.
Majd megmondja nekem, monda a legnagyobbik leány.
A kis fiu fejét rázta.
De megmondja nekem, mond a középső.
Nem én, mondá a kis fiu haragosan.
Nekem fogja megmondani, – szóla hizelegve a legkisebbik.
Senkinek sem fogom ki mondani titkomat, mig be nem
teljesedik, – megverem a ki kérdezni meri, mondá
fenyegetve a kis fiú. –
A király szomorúan nézett feleségére és lányaira; szolgáit
előhivatta, s a kis fiut kezökbe adta, s szolgáihoz azt
mondta: vigyétek e makacs gyermeket házatokba, nem való
ő királyi palotába. –
A kis fiu oldalán a kard nagyot csördült; a szolgák
megfogadták király urok parancsát, s elvitték oda, a hol ők
laktak. – Sirt a szép gyermek, hogy a szépséges palotából
levitetett; a szolgák gyermekei vigasztalták, gyümölcscsel
kinálták, játékokkal örömre hozták. Néhány óra alatt összeszoktak
a gyermekek, s mind addig velök lakott a kis fiu,
hogy már tizenhét esztendős lett. – A király nagyobb lányai
a tengeren túli országok királyaihoz férjhez mentek, a
legkisebbik is férjhez menendő lett. Egyszer lefutott a magas
palotából a szolgák házába, hol a kis fiu olly szép lett, millyet
hetedhét országig nem lehetett látni. A király leánya
nagyon elcsudálkozott, mert még olly szép legényt nem látott,
s igy szólott hozzá: ha te, szép legény, titkodat kimondod
nekem, ugy te az enyém, én a tied; a koporsó se válaszszon
el tőled.
A kis fiu megverte a kérdezősködő királyleányt, mert
régen megigérte. A gyönyőrü leány igen igen sirt, és futott
király atyjához, bevádolta a kegyetlen legényt.
Nagyon megharagudott az öreg király, s erős esküvéssel
igy szólott: ha ezer lelke van is, meg kell neki halni,
vagy országomból még hirének is ki kell pusztulni.
A király városának napszállati oldalán magas akasztófa
ásatott a földbe még azon a napon, mellyen az özvegy asszony
fia a király lányát megverte. Kiment az egész város az
akasztás helyére. A hóhér hátra kötözte a szép legény kezét.
A szép legény oldalán megcsördűlt a kard. – A lármázó
nép egészen elhallgatott. Mikor a sentencziát olvasta
a király predikátora, hirtelen nagy lárma történt. Egy czifra
kocsi vágtatott az akasztófa felé, mellynek elején fehér zászló
repült, mellyben a magyarok királya ült. A kocsi az akasztófa
alatt megállott, abból a magyarok királya kiugrott, és a
lekötözőtt szemű szép ifjunak grácziát kért. A haragos király
elbeszélte, hogy neki nagy oka van azt a gazembert felakasztani,
mert lányát megverte, csupán azért, hogy egy titkot
kérdett tőle; a titok egy álom, mellyet csak akkor mondhat
ki, ha beteljesedik.
Add nekem, királytársam, a bünöst, monda a magyar
király, majd megmondja nekem a titkot, van nekem egy szép
lányom, kihez csak a hajnalcsillag hasonló, majd kimondja
annak.
A kard megcsördült a szép legény oldalán. – Átadta a
király a rabot a magyar királynak, ki azt kocsiába ültetve
kéré, mondaná ki titkát.
Nem lehet, uram királyom, monda a szomorú legény,
mig be nem teljesedik. –
Majd kimondod leányomnak, – monda mosolyogva a
magyarok királya.
Senkinek, monda a fiu határozottan, s kardja hatalmasan
megcsördült.
Budára értek néhány nap alatt a király, és a szép legény.
A király leánya épen a kertben sétált, mikor haza érkezett
atyja a szép legénynyel, sietett a szép leány atyjához,
s midőn annak kezét megcsókolta, meglátta a gyönyörűséges
legényt, kihez hasonlót még szemei nem láttak. –
Nekem hoztad őt, monda a szerelmes leány, tündér országból?
illyet asszony még nem hordott karján.
Nem tündérországból, az akasztófáról hozom őt, édes
leányom, mond a király, neheztelve leányára, ki még soha
férfiúhoz nem beszélt, s ezt egyszerre úgy meg tudta szeretni.
Nem bánom én édes atyám, monda neki a pirult lány,
ha az akasztófáról hozod is, ő az enyim, én az övé, együtt
halunk. Ezt a király lánya mondta a szép legénynek, ki
a szép királyleányt össze-visszacsókotta.
Megharagszol te ő rá, szép leányom, monda az elszomorodott
király, mihelyt titkát kérded; goromba ő, nem királyi
vérből származott, szolgák közt a helye. Ha megölne,
ha szememet kivájná, orrom elharapná sem haragudnám én
rá, monda a királyleány; ő nekem titkát kimondja, vendégszobámban
lész lakása, szivem közepén a tanyája. – Az
atya megrázta fejét, s leküldé a fiatal embert a kerti szobába,
hogy ott a könyvek közt magát mulassa. Alig telt el
egy hét, a tündéri szépségü leány legszebb ruháját magára
vette, s lement a kerti lakba, hogy ott a magános ifjut meglátogassa
és titkát belőle kivegye.
Mikor a fiatal legény a gyönyörű lányt meglátta, mikor
szépséges öltözetét vizsgálgatta: kiesett a könyv a kezéből,
csak nézett, de szólani egy szót se tudott. A király
lánya szólitá meg őt olly szép hangon, millyet még fül nem
hallott. – Mondd meg nekem, ifju legény, miért jöttem hozzád?
ha kitalálod, tied leszek.
Azért galambom, angyalom, monda a tüzes arczu legény,
neked se mondom meg; ha szép szerivel akarsz király
atyád palotájába menni, arról ne is tudakolódzál.
De a leány semmit nem hallgata az ifju beszédére, s
még erősebben kérte, ölelte őt és csókolta. De a legény végre
haragba jött s úgy pofon csapta a leányt, hogy mindjárt elindult
az orra vére.
Sikoltozva futott a királykisasszony a palotába, hol
atyja várta a válaszszal: hát meglátja a király a vért, a szép
gyermek gyönyörü ruháján végig futni, lekiáltott az ablakból
a kertbe „éhen kell meghalnod sárkánykölyök!“ és lánya
arczát, s orrát mosogatni kezdte.
Még azon a napon összehivatta a király a városban levő
minden kőmiveseket s megparancsolta nekiek, hogy készítsenek
hirtelen egy négyszög épületet, mellyben egy szék, és
egy kis asztal férjen el; az asztal csak ollyan kicsi lesz,
hogy rajta csak egy könyörgéses könyv fog állani. Két óra
alatt kész lett a kis torony. A kőmivesek már haza felé indultak
megmondani a királynak, hogy a munka készen van.
De a király leányával találkoztak, ki még ott marasztott a
kőmivesek közűl egyet, kit legöregebbnek látott, s kérdezte
tőle: tudna-e a tornyocskán egy olly lyukat csinálni, mellyen
egy tányér étel, és egy palaczk bor beférjen, de a mellyet
senki észre nem vehetne. Hogyne tudnék, monda az ősz kőmives,
tudok biz én; csinálok is. A lyuk egy fertály alatt
kész lett; a király leánya jól megfizetett a kőmivesnek, s
haza sietett.
Napszállatkor nagy sereg ember közt kihozatott a titkolódzó
legény a kő épületbe s bünei elszámláltatván, kőfal
közé tétetett.
De a király leánya nem hagyta őt sem éhezni, sem
szomjuhozni; minden nap háromszor látogatta meg kedves szerelmesét,
vitt neki könyveket, a millyeket kért. –
A király minden harmadik nap megnézette a foglyot
szekretáriusával, ha meghalt-e már, de az mindig csak élt.
A király csudálkozott.
Egyszer a török császár levelet irt a magyarok királyához;
a levélhozó követ hozott még magával három nádvesszőt;
a levélben azt irta a török császár, hogy ha meg
nem tudja azt mondani, hogy a három nádvessző között mellyik
az, a mellyik a gyökérhez legközelebb termett, mellyik
volt a nádnak közepe, mellyik a legvége, háborút fog
vinni a magyar királyra. A király igen nagyon megijedt, és
szomorkodott. A lány észre vette atyja szomoruságát, s kérdezte:
miért busul király atyám olly szertelen?
Hogy ne busulnék én, édes leányom, mondá a jó király,
nézd, a török császár ide küldött hozzám három nádvesszőt,
s azt irja, hogyha meg nem mondom, mellyik ezek
közűl a tengeri nádnak vége, közepe, vagy töve, hadat hoz országomra.
Megsegít a magyarok istene, édes atyám, monda a
leány, s kevés idő mulva szeretője mellett állott a torony
lyukánál. Megmondta neki a török császár üzenetét, s atyja
buslakodását.
Menj haza szivem, szép szerelmem! feküdjél le, és
aludjál el, s ha felébredsz, mondd meg király atyádnak, hogy
te azt álmodtad, hogy ha a nádvesszőket lágy meleg vizbe
teszi, megtudja, hogy mellyik részén állott a náddarab a
nádszálnak; mert a mellyik a viznek fenekére szál, az a
nádgyökérhez legközelebb volt; a mellyik sem fenekére nem
száll, sem a viz szinén nincs, az a nád közepe; a mellyik
pedig a viz színén marad, az a nád vége.
A lány haza sietett, lefeküdt, elaludt, s elmondá atyjának
az álmot, mint azt szeretőjétől tanulta. A király megcselekedte,
mit lánya mondott, s a nádvesszőket ugy jegyezte
meg, hogy arra, melly a nádtövéhez legközelebb állott, egy
huzást, a mellyik közepén volt, két huzást, a mellyik pedig
hegyvégen volt, arra három huzást csinált, s magyarázatát
a török császárhoz megirta. A vesszők épen ugy termettek,
mint a magyar király jegyzései mutatták; a török császár
nem küldött háborut a magyar királyra.
Egy esztendö mulva ismét irt a törökök császára a
magyar királynak egy levelet, és küldött hozzá három csikót;
a levélben a volt irva, hogy ha meg nem tudja azt mondani:
hogy a három csikó közűl mellyiket ellették reggel, mellyiket
délben, mellyiket estve, hadat fog küldeni Magyarországra.
A király ismét busult, lánya ismét kérdezte, mi oka
buslakodásának.
Hogy ne busulnék én, édes szép leányom, monda az
öreg király, a török császár ismét levelet irt, s küldőtt három
csikót, s azt irja, hogy ha meg nem mondom: hogy azon
csikók közül mellyiket ellették reggel, mellyiket délben, mellyiket
estve, hadat hoz országomra.
Arra is megsegit az isten, édes király atyám, monda
a vidám leány, s fél óra mulva szeretője mellett termett, s
közlé vele atyja baját és szomoruságát. –
Menj haza, szivemnek bálványa mondá a rab legény,
feküdjél le, és aludjál el… Álmaid közt sikolts fel. Ha kérdi
atyád: mi bajod, mondd meg, hogy te azt álmodtad, mintha
atyádért a török császár török embereket küldött volna, hogy
őt vigyék fogságba a császárhoz, mert nem tudta kitalálni,
hogy a csikók közül mellyik látott világot reggel, délben,
vagy estve: de épen mikor kötözték atyádat, azt álmodtad,
hogy az a legény, ki tégedet pofon vágott, kiszabadult valahogy
a kőfal közül és megmondta, hogy a csikók közül
mellyik jött világra reggel, délbe, és estve.
Haza futott a király lánya, és megcselekedte a mit a
kőfal közé rakott ifju tanácsolt.
Más nap a kőfalat széjjelverték és a szép legényt a
király elébe vitték.
Téged fiam, hosszu fogságodban isten őrzött meg; én
is hajlandó vagyok már neked megkegyelmezni; de elébb
egy nagy dolgot kell felvilágositanod. A török császár levele
itt van, olvasd; a három csikó istállomban van; megfelelhetsz-e
a levélre?
Megfelelek, uram király, mond a szabad ifju – de
elébb én kérdezek valamit tőled? Van-e három egyforma
tekenőd? Nincs, de lesz, mondá a király. Egy fertály alatt
készen állott a három egyforma nagyságu és szinü tekenő.
Tétess, uram király, mondá az ifju, egyik tekenőbe zabot,
másikba eleven, harmadikba holt szenet: a csikó, melly
a zabos tekenőhöz fog futni, reggel, melly az eleven szénhez
megy, délben, az pedig, melly a holt szenes tekenőhöz
siet, estve született. –
A király megtette, a mit az ifju tanácsolt; a csikókat
megjegyezte, s haza küldötte. A török császár meg volt
elégedve a válaszszal; mert nem küldött hadat a magyar
királyra. –
A török császárnak volt egy boszorkány nénje, ettől
kért tanácsot: mi tevő legyen, hogy Magyarországot kezére
kerithesse? s hogy tudja ő azt meg, ki lehet azon ember, ki
minden kérdésére olly igazán és bölcsen megfelel?
Hjah! édes testvérem, monda a boszorkány, nem a
magyar király találja ki kérdéseidet; van ott egy ifju, ki
igen szegény asszonytól vette származását, de a ki még magyarok
királya fog lenni, mig azt meg nem öleted, addig
Magyarországra hiába vásik a fogad. –
Ismét levél érkezik a magyar királyhoz, hogy ha azt
az ifjut, ki nála élősködik, ki egy szegény asszony porontya,
hozzá nem küldi, hadat küld nyakára.
Szomoruan adá a levelet a király a derék ifjunak; de
az mikor elolvasta a kevély ember sorait, igy szólott: nem
félek én a kopasz kutyáktól, magam összevagdalom egész
országokat, és ekkor oldalán ollyat csördült a kard, millyet
még soha sem. Nincs egyébre szükség, csak két ifjura; az a
két ifju egyforma legyen, én is ollyan álarczot festek
millyen azoknak a képe, ha mind a hárman egyformák leszünk,
nem félek az egész világtól se. –
A király lakó városában volt két egy testvér, ezek
egymástól semmit nem különböztek; a szép ifju festett magának
álarczot, s azt ábrázatára tevén, elmentek Törökországba.
A boszorkány már messzire megérezte szagát az idegeneknek.
Mikor a török császár palotájába mentek, mindhárman
egyszerre köszöntek, egyszerre hajtották meg magokat;
a király kérdésére egyszerre feleltek; a vacsorához
egyszerre ültek; az ételt egyszerre vitték szájukhoz, egyszerre
keltek fel; étel után egyszerre hajták meg magokat,
s a császár intésére a hálló szobába mentek. A király nem
tudott különbséget tenni a három ifju közt, mind megöletni
nem akarta. De a boszorkány megismerte, magyarázta öcscsének
a különbséget, melly a két ifju közt, és ő közte van,
de az nem birta felfogni.
No hát majd megtudod reggel, királyom, testvérem,
mellyik az, kit megöletni akarsz, monda a boszorkány; a
kinek inggalléra el lesz nyirva, az lesz a magyar király embere.
Éjfél előtt egy órával, mikor a boszorkányok láthatlanok,
és egy tű fokán is keresztül tudnak csuszni, a vén
banya a kulcslyukon becsuszott a szobába, mellyben az ifju
mélyen aludott. Mind a hárman egy ágyban feküdtek; szélen
a szép ifju aludott. A boszorkány a nála levő kis ollóval elcsippentett
egy kis darabot inge gallérából, s ismét kisiklott
a házból. De a szép ifju midőn öltözött, meglátta a tükörben
a csonka gallért, s mindenik társa gallérából elcsippentett
ugyanannyit. –
Reggelizni hivta a három ifjut a császár. A vén banya
az ablakban állott. Csak elcsudálkozott, mikor mind a háromnak
el volt csippentve az inge galléra. Reggelizés után
magokat meghajtották, s haza bocsáttattak.
A király leánya kételkedve nyughatatlankodott, mig szeretője
haza nem érkezett. De midőn épségben, és egészségben
találá egy estve atyja palotájában, igen megörült; s kérdte
király atyját, hogy engedje meg nekik, hogy egymáséi lehessenek.
A király semmit sem szólott. A leány nagyon neheztelt
atyjára; s midőn egy estve atyjánál esedezett, hirtelen
elájult. Egy levelet pillantott meg, mellyet a török császár
küldött, hogy az idegen ifjat egyedűl küldje hozzá, mert
az Magyarországra nézve veszedelmes ember. Az öreg király
leánya által küldé el a levelet az ifjuhoz, – sirva adá
át a leány a levelet. Ne sirj szivem szerelme! velem az isten,
és az ő hatalma; igy vigasztalá az ifju a király leányát. Indulok
holnap reggel, mikor a nap felkél: egy esztendő alatt
egymáséi leszünk.
Egyedül ment a bátor vitéz a török császárhoz. A vén
boszorkánynyal az udvaron találkozott, ki suttogva mondá
neki: most jöttél utoljára szép Törökországba.
A kard csördült. Az ifju rá se hallgatott a banya szavára.
Mikor a király küszöbén átlépett, tizenöt fegyveres török
állott vele szemben. Kiugrott a kard hüvelyéből s a törököket
mind gombódára vagdalta; a királyt nem bántotta;
hanem ismét hüvelyébe szaladt. Éjtszaka a vén boszorkány
el akarta lopni kardját az ifjunak: de a kard kiugrott s a
boszorkány vas orrát lecsapta.
A császár roppant sereget állita ki más nap reggelre
az ifju ellen, de a kard olly gyorsan forgott körülte, hogy őt
a kardnak, vagy nyilvesszőnek még karczolása se érhette;
a török pedig mind rakásra hullott.
A magyar király leánya már kétségbeesett, hogy kedvese
a határozott napra elő nem jött, ugyanazért atyját
mindaddig kérte, mig seregeit Törökország felé utnak nem
inditotta. A sereg előtt a leány jött katonaruhában. Csak egy
mérföldnyire kelle a seregnek az ifju elibe jőni, mert ő már
akkor kis kardjával hazájához igen közel utazott. A király
lánya, és a sereg őt bekisérték a magyar király palotájába,
és ott kis királynak kiáltották.
Az ifju király néhány ezer katonájával elment azon országba,
mellyben ö született. – Nagyon megrémült az édes
anyja, mikor a sok katonát látta, mert azt gondolta, hogy a
várost akarják elpusztitani: de még jobban megijedt akkor
mikor látta, hogy katona egy udvarra se ment, az övébe
pedig egy tűt se lehetne megállitani, annyi benne a katona! –
Reszketett, mikor egy derék ember leszállott lováról,
és hozzá közeledett. De elcsudálkozott, midőn a derék ember
az ő kezét megfogta, s azt megcsókolva igy szólott: no, édes
anyám! már most megmondom mit álmodtam. Azt álmodtam
én, hogy én még magyar király leszek; álmom beteljesedett,
már most kimondhatom, mert magyar király vagyok. Mikor
ezt tőlem gyermekkoromban kérdezted, azért nem akartam
megmondani, mert te álmomat elbeszélted volna, s a magyar
király láb alól eltett volna. Most isten áldjon meg, hogy
megvertél, mert ha meg nem vertél volna, a király el nem
vitt volna, ha el nem vitt volna, felakasztatni sem akart volna,
ha a király fölakasztatni nem akart volna, a másik király
el nem vitt volna… Most megyek házasodni.
Ugy is lett. Katonáival haza ment; a magyar király leányát
feleségül vette; most is él, ha meg nem halt. –


9. A két testvér.
Volt hol nem volt, még az operenczia-országon is tul
volt egy falu, a falu végén egy kis kunyhó, a kunyhónak kidőlt
bedőlt falai közt rothadt szalmán egy öreg anyó feküdt,
mellette két gyermeke sirdogált: szép leány a nagyobbik, s
barna kis fiu ennek testvére, a kisebbik.
Az öreg anya meghalt, hideg tetemét falu temetteté,
s árván maradt gyermekeinek gyámola nem ajánlkozék. –
Ők elindultak.
Mentek, mendegéltek, sok hegyen, sok völgyön s hoszu
utat hagytak hátra már, midőn Jánoska égető szomjuságot
éreze.
Ut közben egy kerékvágásban zavaros vizet találtak, s
a szomjas fiu felkiált örömében: édes néném! én iszom ezen
kerékvágásból.
Ne igyál, felel okos testvére, mert kerék lesz belőled,
ha iszol.
János sohajtott s tovább mendegéltek. Ut közben medvenyomot
találtak, mellyben régi esőviz peshedt. – Édes
néném! szomjas vagyok, engedj innom ezen esőmaradványból.
Ha iszol, édes öcsém, medve lesz belőled. A fiu szemei
könyekbe lábbadtak, de hajtott nénje intésére s tovább
mendegéltek.
Ut közben farkasnyomra találtak. Jánoska könyezve tekintett
nénjére, s szavát ismétlé.
Ne igyál, édes Jánoskám, farkas lesz belőled.
János, noha nyelve kéreggé száradt az égető szomj
miatt, engedelmeskedett, s tikkadtan tovább mendegéltek.
Ut közben őznyomra találtak. Ebben tiszta viz csillámlott
és csak ugy itatta magát. Jánoska lábai a nyom mellett
öszverogytak, s minden ellenzés daczára vizét mohón itta
ki. – Nénje midőn látná jóslata teljesültét, sirt, siránkozott;
öcscse szép barna fürtei egyszerre puha, szürkés szálakká
idomultak, kis fülei mögött szikár szarvak bujtak ki, lábai s
kezei karcsu lábakká meredtek, s a gyönge őz mosolyogva
simult kisded kezeivel egyre simogató testvéréhez.
Igy mendegéltek tovább a szép leányka és kisded fiu,
a karcsu őz. Végre királyi udvarba érkeztek, hol az ifju király
vidám arczczal fogadá különös vendégeit, s számokra
csinos szobát nyittatott. Itt lakott a leány őzike testvérével,
s noha megtiltotta neki a mások előtti nyilatkozást, magokban
mindig csevegtek a meghalt jó anyáról, utjokról, a szép
királyfiról, s annak gyakori vadászatairól. Több hetek mulva
a szép leány királyi fényes ruházatot kapott, s a királyfival
nagy, hét országra szóló, lakodalmat tartottak. Elégedetten
élt a szerelmes pár, a királyné szép és jó vala, férje őt bódulásig
szerette. Az őzike untalan nénje oldalánál volt, egy
tálból ettek, egy pohárból ittak, egy szobában háltak. – De
nem tartott soká boldogságuk.
Lakott t. i. ezen király birtokában egy vas fogu boszorkány,
ennek vala egy igen rút leánya, arcza fekete,
szemei sárgák, orra bibircsós, fogai kapák, hangja rikácsoló,
dereka görbe, s egyik lábára még azonfelül sántított is. Ezt
akarta a boszorkány azon birodalom asszonyává emelni, s
hogy czélját nem érte, dult fult mérgében, kősziklákat szaggatott,
s erdőket szárított ki. Végre halált esküvék a szép
árva fejére, s hogy halálával rég ohajtott reményét felvirítsa
rút gyermekének, igyen beszélt neki:
Édes gyermekem, szeretett Luczindám! akarsz-e királyné
lenni? Ha igen, menj el titkon az udvarba, midőn a
király vadászaton leend, s nejének álmát lopd meg, aztán
mess el hajából egy jókora fürtöt, s hozd ide nekem. Lépteidre
vigyázz, szemmel tartsd az ő mozdulatait.
Luczinda szürke vörössel átcsikozott ködment öltött
magára, s éjjelre az udvarba ért a gyanu nélkül alvó szobájába,
ködmenét, hogy suhogásával neszt ne támaszszon, a
padlaton végig terité, s lábhegyen anyja intésére egy gyönyörű
fürtöt kanyaritott ki gyikszelő bicskájával. A kisded
őz nem ébredt fel.
Reggel már a szép barna tekercs varancsos béka tüdejébe