Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény - 10

dörzsölve, kiáltozá lovait, de azok nem jövének. Szinte
kétségbeesett, midőn zsebében kaparászva, meglelte a kis
sipot, mellybe belé fujt, s felső lyukat nyitva hagyva, előhivá
a szunyogok királyát.
Parancsolatodra állunk, mondá a nagy szunyog, szólj,
beszélj, mi a levegőben van, én feltalálom.
Két lovat őriztem, nem találom; ha haza nem viszem,
halál a fejemen.
A szunyogok a föld minden résziről előrepültek királyuk
énekére, s fél óra mulva két grif madár szállott a fiu elé,
mellyeknek ő kantárát fejökhöz csapá, s azonnal lóvá levének.
Vigan mene haza a kis kocsis.
Hát megőrizted, fiam? Reggelid készen van; edd meg,
azután aludd ki magad, délben ismét enni fogsz, mára egyéb
dolgod nincs. Ezt mondá a vén boszorkány, s a kenyérsütő
lapáttal lovait hatalmasan megverte, és parázs tüzet adván
azoknak enni, bement házába s egy szögletben délig gyöngyöt
szemelgetett.
Estve ismét több álomport vegyitett a vén asszony kis
kocsisa italába. A lovakat kivitte, és a hátasról még ut közben
lehanyatlott a királyfi, s másnap fél délig aludott. A lovakat
felébredtekor sehol nem találta, sipjának második lyukát
fölnyitván, abba belé fútt, s előjött a halak királya.
Parancsolatodra állunk, monda a nagy czethal, szólj,
beszélj, mi a tenger felett és keblében van, én feltalálom.
Két lovat őriztem, sehol sem találom, ha haza nem viszem,
halál a fejemen.
A halak a tengerekről és folyamokból előusztak királyuk
jeladására, s egy óra mulva egy nagy csukát hajtottak
a parthoz, mellyben két kis aranyhal volt; a csuka hasát a
czethal egy kardhal által fölmetszette; a kis fiu az előtte
uszkáló aranyhalaknak fejökhöz csapta kantárát s azokból
lovak váltak.
A kis kocsis kenyérebédkor lovaival az udvaron termett. –
Menj be fiam, egyél, estvig semmi dolgod, mondá a
boszorkány, s piszkafájával lovait verni ment, s zsarátnok
abrakkal megvendégelve, házába kullogott, aranyokat olvasgatni. –
Még egy éjt kelle a királyfinak a lovak mellett eltölteni.
Estve a vén banya hatalmasan ráparancsolt lovaira, és
megfenyegette őket, hogyha ugyancsak el nem rejtezkednek,
borzasztóan fognak megbüntettetni. – A kis szolgát félálmossá
itatta, párnát adott neki hármat, mellyek bagoly tollakkal
valának megtöltve, hogy annál mélyebben alhassék,
el is aludt, hogy dél költötte őt fel a selyem réten; de a kis
sip szolgálatára állt; felnyitá annak alsó lyukát, beléfuvott
és az egerek királya előtermett.
Parancsolatodra állunk, mond a bajuszos patkány, mi
a föld felületén, vagy kérge alatt van, csak szólj, előhozzuk.
Két lovat őriztem, nem tudok nyomára akadni, ha haza
nem viszem, halál a fejemen.
Az egerek minden falból és földüregből elő futottak
királyuk czinczogására, s másfél óra alatt előhajtának két
patkányt egy magtárból, mellyeknek fejéhez vágván kantárát
a kis fiu, azonnal lovakká alakulának.
Megőrizted, édes fiam? Az esztendő kitelt, kérj a mit
akarsz. Itt van három kulcs, egyikkel egy pincze nyilik,
mellyben arany, ezüst kádakra van töltögetve; fizesd ki magadat
a mint akarod; e másik kulcscsal ruhatár nyílik, válaszsz
magadnak akár királyi akár tátos ruhákat, melly utóbbiak
ollyanokká válnak, millyenekké akarod; e harmadik
istállóm kulcsa, istállómban akár arany, akár ezüst szőrü paripák
lesznek kedvesek neked, nekem mindegy, vigy közűlök
a hányat akarsz.
A királyfi megnézte a kincseket, ruhákat, lovakat, de
nem választott közűlök, s a kulcsokat szomoruan visszaadta.
Király atyámnak van lova, van ruhája, van aranya, ezekre
nem szorultam.
Kérj hát a mit akarsz, kérd életemet, mert ki nálam
esztendőt tölt, az megérdemli fizetését.
Nem kell nekem sem életed, sem halálod, édes öreg
anyám. Ganéjdombod alá van ásva egy rosz csikó hét ölnyire;
tyukólad padán van egy rosz nyereg elundokítva, azt
add nekem, az kell nekem.
Te ördöggel czimborálsz, édes fiam! meglásd pokolba
ne fuss.
Sokáig vonakodott, sok kifogásokat tett a boszorkány,
végre elhozá az arany ásót, s kimérte a ganéjdombon a háromszöget,
mellynek irányában lehete egyenesen feltalálni a
büdös csikót. Hét nap és hét éjen keresztül ása a királyfi,
midőn a nyolczadik éjt követő hajnalon ásója alatt megmozdult
a föld, s a tátos csikó kidugta körmeit. A ronda port
lekapará róla a királyfi, a tyukólból lehozott nyerget tárabára
rákötözvén, boszorkány gazdasszonyától elbucsuzva, a
lovat vállára vette a hidig. Mig a ló a vizben ázott, az öreg
koldus a hid végén termett, a királyfitól darab kenyeret
kapott.
Ha felülsz lovadra királyfi, mond a jó koldus, magadra
vigyázz; az fellegeken, vizeken meghordoz; az tudja utját
az országnak, mellyben a pelikán madár él, bocsásd arra,
merre menni akar; majd ha az operencziás tengerhez elértek,
ott hadd lovadat; háromszáz mérföldet gyalogolj. Utadban
minden házhoz betérj, kérdezősködjél, száján az ember
messzire elmehet, többet ér egy kérdezem száz keresemnél
is. Az operencziás tenger partján van két fa, innen is egy,
tul is egy; csak akkor mehetsz a tengeren által, ha a két
fa csókolódzik. Az egy esztendőben csak kétszer történik,
nyár utóján és tavasz kezdetén – többet nem mondok –
Isten járjon veled!
Beszélgetés közben eltelt az óra. Hát, lássa meg a kereszturi
ember! – a büdös csikóból ollyan három lábu arany
szőrü paripa vállott, mint annak a rendi. Felveti magát az
aranynyá vált nyeregbe a kis királyfi, szép csendeskén végig
mennek a hidon. A hid végén megszólal a paripa: most
látom meg, kis gazdám, mindjárt ha utazhatunk-e együtt, s
a fellegbe ugrott; onnan a holdba, onnan a napba, onnan a
fiastyukba, onnan ismét a hidra. Sok ezer esztendeje, de
még illyen ember, mint te, nem ült a hátamon. – És ment
heted hét ország ellen. Fél óra alatt bátyjait utólérte, kik
már három éjen és napon keresztül vágtattak. Darabig együtt
mentek. – De a legnagyobbik igy szólalt: öcséim! ha mi
mind hárman együtt megyünk, ugy a pelikán madarat soha
föl nem találjuk. Itt három ágra foszlik az országut, menjünk
külön külön országokra. Jegyezzük meg itt ez oszlopot, és
esztendő mulva itt várjuk egymást. Ha ebből az oszlopból
vér fog csurogni, akkor az annak legyen jele, hogy a még
távol levő testvér nyomoruságban vagy fogságban kinlódik,
ha pedig téj foly, akkor jól van dolga.
A határozat és vélemény elfogadtatott, a két nagyobbik
testvér jobb, a kicsi bal oldali utra indult.
De a két nagyobbiknak hamis volt a lelke, ők nem a
pelikán madarat keresték, hanem gonosz úton jártak, kisasszonyokat
ölelgettek, és csábitgattak; apjok ifjuságával keveset
gondoltak s egy uton ellovagoltak.
A kis királyfi ment, és haladott mindennap ezer mérföldet.
Végre elért az operencziás tengerig, a két fa a tenger
partjain épen akkor csókolódzott. A királyfi lovának hasalóját
megeresztette, s fölugrott az innenső fára, s felső
összeérő galyain átfutott a tulsóra, s egy óra alatt a tulparton
lett. Lovát térdig érő selyem fűben hagyá. Az utána
nyerített, inté a sietésre.
A tenger tulpartján arany erdő volt. Kézbeli baltájával
a fák oldalait megforgácsolta, hogy visszajövet el ne tévelyedjék.
Az arany erdőn tul egy kis ház volt, mellyben egy
száz esztendős asszonyt talált.
Jó napot, édes öreg anyám!
Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a
madár se jár? Mi járatban vagy, édes fiam?
A pelikán madarat keresném, édes öreg anyám!
Biz én, fiam, nem tudom, hol van; hirét hallottam,
menj, amaz ezüst erdőn keresztül, ott száz mérföldnyire lakik
a nagyanyám, ha az nem tud, senki se tud róla. Ha visszajősz
madaraddal, térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót
adok. Élni igen jó!!
Az öreg asszony elküldé macskáját a királyurfival, s
a macska az igaz ut szélén egyet nyávogva, haza ment. A
vándor királyfi napok és hetek után kiért az ezüst erdőbül,
s megtalálá a kunyhót, mellyben olly öreg asszony lakott, kinek
orra a földet érte.
Jó estvét, öreg anyám!
Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a
madár se jár? mi járatban vagy, édes fiam?
A pelikán madarat keresném, édes anyám, mellynek
éneke ifjuvá teszi az öreget; apámtól lopták el a jézsoviták.
Bizon, fiam, én nem tudok róla semmit; hanem tul
ama réz erdőn lakik ötven mérföldnyire édes anyám; ha ő
nem tud, már ugy senki sem tud róla. Ha visszajősz madaraddal,
térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót adok. Az
élet még nekem is kedves.
Ismét utra kelt a királyfi egy rőt kakas kiséretében,
melly midőn az igaz út végén egyet kukurikolt, haza röpült. –
Hetek, napok mulva a réz erdő szélén meglátá a királyfi
a kis házat, mellyben olly öreg asszony ült, kinek szeme
már mohos volt.
Jó napot, édes öreg anyám!
Hozott a szerencse, édes fiam! mi járatban vagy?
A pelikán madarat keresném.
Jó helyen jársz, édes fiam! Én ugyan soha nem láttam,
mert mikor ide hozták, már nem birtam járni. Lépj ki a küszöbön;
látsz egy rövid puskalövésnyire egy régi roskadozó
templomot, abban van a pelikán madár. – A templom melletti
szép házban lakik két vén jézsovita, a hozta a madarat
idegen országról, – de a madár nekik énekelni nem akar.
Menj el hozzájok, s mondd, hogy te megdaloltatod, meglehet,
idegen országi embernek énekel.
De a királyfi nem mert a barátokhoz menni, csak arra
várt, mikor harangoznak estvére, vagy reggelre, s belopózkodott
a templomba; azonban hét napig hasztalan várt, a
madár dalát nem hallhatta, mert nehéz álom nyomta el, pedig
két nap óta a két barát tizenhét esztendős ifju lett. –
Hogy mitől szólalt meg a madár harmad nap, senki nem tudá.
Ekkor a királyfi a templom küszöbét átlépvén, orra vérét
megindítá, s ezzel az álmot magától elhajtá. – A madár
énekét hallá, és látá az ugráló barátokat, kik czukrot
rakának a madár kalitkájába. – A királyfi szék alá rejtette
magát. S midőn az estveli imáról nyugodalomra mentek mások,
ő a madarat kalitkájából kiszabaditá, köpenye alá rejté,
s mene az öreg asszonyhoz, s megifjitá. – Az öreg asszony
örömében ugrált, a királyfinak aranyat, ezüstöt adott,
mennyi kellett. – Elment néhány hét alatt az ezüst és arany
erdő asszonyaihoz is, azokat is megifjitotta, kik őt királyi
módon megajándékozták.
Mikor a tenger szélihez ért, a két fa ismét csókolódott,
ő madarával azokon átfutott, s lova mellett állott, mellyet
a jó fű annyira fölhizlalt, hogy a lekötő szinte hasába
vágódott. Lovát is megifjitván, hátára ült, s igen kevés idő
alatt az oszlop mellett állott, mellynél bátyjaitól elvált. De
az oszlopból azon oldalon, mellyen bátyjai elmentek, vér
csörgedezett. Szomoruságba merült érzékeny szive, hogy
bátyjai veszély, vagy inség közt kinlódnak. Elindult tehát
azoknak szerencsétlen utján. Alig ment pár mérföldnyit, egy
csárdára talált. A csárda kertében dolgoztak bátyjai vasra
verve, minthogy mindenöket, még lovaikat is eltékozolván,
italért adósak maradtak. A csárdást megdorgálván, bátyjait
a kis királyfi kiváltván, lovaikat megvevé. Utnak indult velök,
elbeszélé, mennyi viszontagságot állott ki, mig a kedves
pelikán madarat birtokába keritette.
A két idősb testvér atyjok városához három mérföldnyire,
egy erdőszélben összebeszélt. A jó testvért hátulról
megrohanták, lováról levetették, kezét lábát elvágták, madarátul
megfosztották, és siettek haza, hogy a messziről hozott
kedves madár által atyjok életét meghoszabbítsák.
A szegény kis királyfi, mind fájdalmai, mind félelme
miatt igen sirt. Sirását meghallotta egy kondás, ki nyáját az
erdőben legeltette, mellyben a hamis lelkü testvérek kis öcscsöket
megnyomoritották. Fölvette a pásztorember a kezetlen
s lábatlan gyermeket, és kunyhójába vitte. Jó lész, mondá
a kanász, kunyhót őrizni, ő is isten teremtése. – Estve elbeszélte
a kis csonka fiu bátyjai kegyetlenségét; és a szegény
kondás szive megesett a gyermek szerencsétlenségén.
Midőn reggel a disznópásztor nyájához ment, szörnyü sikoltással
hivá őt vissza a királyfi. Hát látja a kanász, hogy a
föld alól valami emberkoponya buvik föl felé; hirtelen
lecsapja baltájával annak koponyája tetejét; a többi rész ismét
földbe búvott. Az ott maradt fejrészből a földre vér
csepegett. A vérből és földből készült sárba valahogy bele
ért a kanász elvágott ujja, és az nagy csudálkozására egészen
kinőtt! Volt nagy öröme a durva pásztornak! Hozzá
érintette a levágott láb tövét a sárhoz, és az egészen ujra
nőtt; megkené a sárral a kéz helyét, az is egész lett. A fiu
lábra állott, s pártfogóját mint bojtár szolgálá.
Mikor a király lakó városában megtudták, hogy a pelikán
madarat haza hozták, a sok öreg ember összegyült.
Sok ajándékot hoztak a királyfiaknak, s a városon végig huzták
kocsiokat. Reggeli tiz óra után tömött vala a templom,
bevitték a pelikán madarat régi helyére, megkezdék az orgonát,
de a madár nem énekelt.
Széles országaiban kihirdeté a király, hogyha lenne
ollyan ember, ki a pelikán madarat megszólaltatná, annak
fele királyságát adná.
A hir a kondáshoz is eljutott. – Ez megmondá bojtárának
a hirt. Vegyen kend engem, bátya, szür alá, monda
a kis királyfi, mert ha bátyáim meglátnak, elveszítenek; menjünk
el abba a városba, kend is elég öreg már, majd szól
nekem a pelikán madár.
Az öreg kanász bojtárjával elindult, s a legnépesebb
gyülésbe beizente, hogy ő bizik az istenben, hogy neki a madár
fog énekelni.
Seregestül tódultak a pásztor ember elé, ki szüre alatt
egy szép növésü ifjat rejtegetett. Bevezették őt a templomba,
szürét bojtárjáról letakarta. – A madár meglátva szabadítóját,
gyönyörűen kezde énekelni, és a nagy számu öreg
nép mind tizenhét évessé változott.
A király megismeré fiát, elbeszélteté vele utazása történeteit.
Midőn tagjainak elcsonkitására került beszéde, az
egész nép zúgott, s elhatározták, hogy a két gyilkost felnégyeljék,
lovak farkán a városon meghurczoltassák, s a vár
szögletére kiakaszszák. A határozatot végre is hajtották. –
Hiába kérte a jó szivű ifju szabadon bocsáttatásukat, azoknak
meg kellett halni.
Az ifju királyfinak pedig atyja általadta fele királyságát.
Az öreg kondást biborba, bársonyba öltöztette; most is
élnek, ha meg nem haltak.


7. Az özvegy ember és árva lány.
Nem tudom mellyik országban, és annak mellyik vármegyéjében,
a vármegye mellyik járásában, a járásnak mellyik
falujában, a falunak mellyik utczájában, az utczának
mellyik részén volt egy szegény özvegy ember; nem messze
hozzá egy módos özvegy asszony. Az özvegy embernek
volt egy igen szép lánya, az özvegy asszonynak két nem
igen szép, de idősebb lánya. Az özvegy ember az özvegy
asszonynyal egybekelt, s gazdaságukat összerakva együtt
éldegéltek. Az özvegy, vagy is már uj házas ember épen
ugy szerette uj felesége két lányát, mint a magáét, de a vén
menyecske jobban szerette saját két lányát, mint férjének
egyetlen leányát, a két idősebb leány is szerette apját anyját,
de a szép lányt nem szerette. Ezen a szegény ember nagyon
szomorkodott, de rajta nem segíthetett.
Egyszer a falutól nem messze eső városban vásár esett;
a vásárra a szegény embernek mennie kellett. Nem volt szeri
száma a sok öltözéknek, mellyet a két nagy lány, és azoknak
szerető anyjok a vásárról hozatni parancsolt: de a szegény
ember ártatlan szép leánya száját se merte feltátni
kérés végett.
Hát neked lányom, mit hozzak? mond a szomoru szegény
ember, szólj már te is, te érted is leesett a varju a
fáról.
Ne hozzon nekem egyebet, válaszol a kis szép lány,
csak három diót, elég nekem annyi; kis lánynak még nem
kell czifra ruha.
A szegény ember megjárta a vásárt; elhozta a temérdek
sok czifra ruhát, piros czipőket, karkeztyűket; hányta
vetette a két szép lány egyik rakásból a másikba a sok drága
portékákat, a sok pántlikát, krongolt gyürűt, csinált rózsát;
illegették fejökre a török kezkenőt, próbálgatták arczokon a
pirositót; ugráltak, danoltak örömükben, anyjukat vigan ölelgették,
apjok választását dicsérgették, s kifáradván a nézegetésben,
a maga részét mindenik saját szekrényébe rakta.
A kis szép leány a három diót szomoruan kebelébe bocsátgatta.
Alig várhatta a két czifra lány a vasárnapot, badárosan
felöltözködtek; orczájukat kipirosították, harangszó után
templomba siettek, s a legelső székbe bigyesztették magokat. A
kis szép lánynak meg igen szemetes buzát adtak, s ráparancsoltak,
hogy azt, melly egy fél vékányi lehetett, mig ők
a templomból haza jőnek, kiszemelje.
A kis lány hozzá fogott a szemeléshez sirdogálva, s
könyeit hullatta a buzaszemek közé. De sirását meghallotta
az isten, s elkülde hozzá egy sereg fehér galambot, mellyek
az előtte állott buzából a konkolyt és szemetet egy pillantás
alatt kiszedték, s egy percz alatt visszaröpültek oda, a honnan
jöttek. – A kis lány hálát adott a jó istennek, s többé
nem sirt. Elővette három dióját, hogy azokat megegye. Hát
a mint a dió haját ketté választja, az elsőből egy gyönyörűséges
réz öltöző ruha, a másikból ezüst, a harmadikból ragyogó
arany ruha esik ki! Neki se kellett több! a két diót,
mellyekben arany és ezüst ruha volt, elzárta, a réz öltözetet
magára vette, sietett a templomba, s beült a legutolsó székbe,
a vén asszonyok közé. Hát az egész templom feláll; a pap
majd elakadt a predikáczióban, s a két éltes lány csudálkozva
néze hátra, látván, hogy azon idegen lánynak szebb a ruhája,
mint az övék. Ott volt a templomban azon ország királyának
a fia is, melly országban az a falu is volt, mellyben a szegény
ember, és annak uj felesége lakott. A réz ruhában ragyogó
tündér szépségü lány mindjárt szemébe tünt a király
fiának, ki most az egész országban feleséget keresett magának.
Mikor észre vette a szép kis lány, hogy a szent ige
vége felé jár, kiszállott a székéből, és sietett haza, hogy mire
mostoha anyja, és testvérei haza jutnak, levetközhessék. A
király utána inditá szolgáját, megparancsolván annak, hogy
jegyezze meg a kaput, mellyen a gyönyörüséges lány bemenend:
de a futós lányka gyorsabban ment, mint sem őt a király
inasa elérhette volna. Hirtelen levetkezett, mire a két
mostoha testvér, legények kiséretében, haza érkezett, ő réz
öltözőjét dió szekrényébe zárta, s midennapi, tiszta ruháját
magára vette, s a káposztás fazék mellé tüzet szított,
gazdasszonykodott.
Jaj árva testvér! nem láttál te semmit! mondának a vig
mostoha testvérek, templomban volt a király fia; velünk épen
szembe ült. Ugy nézett ránk egy darabig, mint az igézet,
nem láttál te semmit; a szent beszéd kezdetén egy ollyan
szép leányt tiszta tündöklő ruhában, millyet még soha élő
ember szeme nem látott!
Láttam biz én azt a szép lányt, a mint amott az utcza
szögletén ment.
Honnan láttad? kérdék egyszerre az irigykedő mostoha
testvérek.
Hát a lajtorján felmásztam a kémény mellé, s onnan
néztem.
Ugy! hát te bámulással töltöd az időt! majd ad neked
édes apád, ha a buza nincs meg szemelve; és siettek az asztalhoz.
De a buza olly tiszta volt, mint a mosott arany; még
a konkoly és gaz is ki volt hordva a házból.
Már dél után a lajtorja el volt a ház elől téve, hogy az
árva ne bámulhasson.
Dél után is beharangoztak. A két nagyobbik lány még
pompásabban felöltözött s templomba ment. A királyfi is ott
termett. A kis árvának két annyi buzát tettek, s megfenyegették,
hogy ha akkorra ki nem tisztitja, mikorra haza jőnek,
megkinozzák. – A kis lány nagy busan munkához fogott.
De a fehér galambok ismét előröpültek két annyi számmal,
mint reggel. S a buza egy percz alatt tiszta lett, mint az
arany. Hirtelen kinyitja a kis lány a második diót, mellyből
fehér ezüst ruha ömlött ki, min a holdsugár. Templomba
ment, beült reggeli helyére. A királyfi elővette szemüvegét,
s ugy nézte az ezüst ruhás kis lányt, majd megette szemével.
Csak kevés ideig mert helyén ülni, s mikor senki sem nézett
rá, kisiklott a templomból s haza futott. A királyfi inasa most
sem akadhatott nyomába. Mikorra két testvére haza jutott, a
lány a szemelt buzát rakta tarisznyára, s készült azt padra
vinni.
Ne vidd még, várakozzál, mondának mindketten a testvérek,
mig élsz se látsz ollyat, mint mi láttunk. A reggeli
tündér kisasszony tiszta ezüst ruhában volt most a templomban.
Ollyan volt mint a ragyogó holdvilág.
Láttam én azt, mond jámboran mosolyogva az árva lány;
felállottam a keritésre, a palánk felső deszkájára, mikor a
templom küszöbén átlépett, akkor is láttam.
Hát a buza? nézzük csak! most elbámultad a szép időt,
majd ad neked édes apád! mondának az átkozottak.
De a buza tiszta volt, ha még annyi lett volna is.
Az utczakerités betöviseztetett, hogy a szegény árva
onnan se nézhessen többé.
Nehéz volt a két nagy lánynak bevárni a jövő vasárnapot;
mert azon ruháikat akarták mutogatni, mellyek még testükön
nem voltak. Eljött a vasárnap. A milly czifrán felöltözködhettek,
olly czifrán öltöztek fel a nagy lányok, gyürűiket
felrakták, pántlikáikat felbokrozták, czipőiket, orczáikat
kipirosították. Harangozás után egyszerre siettek. A királyfi
ismét jelen volt; néhány pajtása is volt vele. A nagy
leányok ugyancsak illegették magokat, szájukat kicsinyre
igazították, fejöket jámborul félre tartották, pántlikáik bokrait
ugyancsak igazgatták. Ha a királyfi, vagy annak pajtásai
rájok tekintettek, szemeiket szemérmesen lesütötték, s a kezökben
lévő majorána-csomón bibirkéltek. A kis lányt most
is otthon hagyták; elibe három annyi igen szemetes buzát
öntöttek, s megfenyegették, hogy ha haza jövetelökre tiszta
nem lesz, apjával keményen megrakatják. A szép gyermekhez
most is galambok szálltak segíteni, három annyi számmal
mint az előtt, s a csomó szemetes buza egy percz alatt tisztább
lett az aranynál. – Kinyitotta a kis lány a harmadik
diót, a belőle kifejlett arany öltözőt magára vette, templomba
sietett, s a régi szokott helyére leült. Most bámultak ugyan
csak az emberek; az asszonyok és lányok ülő helyökből
felugráltak; a papszóra nem figyelmeztek, s mig csak jól nem
laktak a tündérszépségü lány bámulásával, addig mindig
suttogtak. A királyfi elhatározá, hogy akármint teszi szerét,
az lesz az ő felesége. De a szép tündöklő lány elfutott; futott
nyomában a királyfi szolgája és a kapufélfa hasadékába,
mellyen a kis lány bement, egy arany rózsát szurt. Ezt a
kis lány észre épen nem vette.
Futva jöttek haza a dicsekvő lányok. Ha ezer esztendeig
élsz, se látsz olly szépséget, millyet mi láttunk; egy
tiszta aranyba öltözött teremtést láttunk mi, millyen csak
egy van e világon.
Láttam én is, mond nevetve a kis lány, fölállottam az
eperfára, az utczasarktól egész a templomig kisértem szememmel.
Hát a buza meg van-e szemelve?
Megsegített az isten, mond a jámbor lélek, az segíti meg
az árvákat.
Az eperfa délutánra kivágatott.
Dél utáni templomkor már nem jövének hirrel haza a
lányok. Nem kérdék: ha ki van-e tisztítva a buza, mert látták,
hogy mostoha apjok neheztel rájok, hogy lányára ugy
irigykednek. A szegény apa kis lányát bekérte a falu végén
álló kunyhóba egy özvegy asszonyhoz, kinek gyermeke épen
nem vala, ott táplálta szük eledellel néhány hétig.
A királyfi több vasárnapon nem ment templomba. Hanem
három hónap, három hét és három nap mulva, dél utáni
három órakor, három fertálykor és három perczkor gyalog
jött el azon faluba, mellyben a szép leányt látta. Csak szolgája
kiséretében jött. Minden kapufélfát megtekintettek. Meglelték
az arany rózsát, mellyet a szolga a kapufélfába szurt.
Bementek a házba, mellyben egy öreg asszony ült, könyörgést
olvasgatva.
Van-e e házban leány? kérdé a királyfi.
Van felséges királyurfi, szól a vén asszony, van kettő;
akármellyik megérdemli a királyfi szeretetét.
Szólitsd elő öreg anyám, mind a kettőt, megisméri lelkem
közülök a magáét.
Itt vannak, uram királyfi, mond a mosolygó anya felöltöztetvén
fél óra alatt két lányát, a mint csak tudta.
Nincs köztök az enyém, mond szomoruan a királyfi.
Nincs több lányod, jó asszony? hozd el a harmadikat is, ha
boldogságomat szereted.
Nem adott nekem isten többet! elég ez a kettő, ennél
szebbet, jobbat nem találsz e faluban.
Nincsen férjed, s nincs férjednek leánya? kérdé buslakodva
a királyfi.
Férjem megholt, mond a vén banya, három esztendeje,
hogy sirba kisértük.
Menjünk tovább, uram királyfi! mond a szolga, ha isten
akarja, megtaláljuk.
Mikor a kapufélfánál mentek, kirántotta a szolga a hasadékból
az arany rózsát, és azt szélnek eresztette. Az arany
rózsa csendesen repült a királyfi és szolgája felett. Imádkozva
kisérék a szerencsekeresők a rózsát, melly a falu
végső házának kapuja előtt földre esett.
Ide menjünk be, uram királyom! ide segített minket
könyörgésünk.
Ha isten hí, megyünk szolgám, mond a királyfi.
Kakas kukoríkolt az ajtó verőczéjén, mikor beléptek,
s egy igen szegény asszony lépett a vendégek elfogadására.
Van-e lányod öreg anyám? szól kegyesen a királyfi.
Nincsen uram, soha sem is volt, mond a vén asszony szomoruan.
Hát árvát nem tartasz? isten az árva mellett megtartja
az árva tartó anyát is.
Van jó uram, de ruhátlan, nem arra való, hogy te nézzed.
Rosz, dologtalan, mostohája azért veré hozzám; édes
apja titkon hozza el mindennapi kenyerét.
Ad az isten, kinek nincsen, mond a királyfi; hozd el
őt, bármilly csuf, bármilly ruhátlan, én az árvákat szeretem
boldogítni.
Elővezeté nagy nehezen a ronda vén asszony a nagyon
szegény, de igen tiszta öltözetü kis leányt, kinek orczája
akár a harmat. Messziről megismeré a királyfi a szép termetet,
a gyönyörüséges arczot.
Nem sajnálom többé fáradságomat, mond a királyfi;
ölébe vette a szép leányt, gazdagon megajándékozta a szegény
asszonyt, s rég ohajtott kedvesével utnak indult.
Utjok közben a szolga emlékeztette urát, hogy illy együgyü
öltözetben nem szép lenne királynak mátkáját haza
vinni. – A királyfi helyesnek találta szolgája figyelmeztetését.
Csak három mérföldet kellett már gyalogolniok az országig,
mellyben a királyfi atyja uralkodott. Egy kerek tó
szélén állott egy nagy szomorú füzfa, annak galyai közé
ültették a leányt s azt tanácsolták neki, hogy addig le ne
szálljon a fáról, mig ők arany öltözettel, s királyi hintóval
vissza nem térendenek. Mikor ezt elmondták, elmentek.
A kis leánynak kebelében volt a három dió; hogy mátkáját
meglephesse, fölvette arany öltözetét, s abban várta királyi
mátkáját.
Alig végezte be öltözködését, egy sereg czigány asszony
ment a fa alá, mellyen ő ült aranyos ruhában. A czigány
asszonyok kikérdezték, miért ül ott, kit vár, s hova
szándékozik? ő, minthogy a jó lélek senkitől nem fél, előadta
származását, kiállott szenvedését, mostani állapotát, s
azt is megmondta, hogy királyi mátkáját meg akarja tréfálni;
megmutogatta dióit, és azokban levő ragyogó ruháit. A czigány
asszonyok közül a legszebbik szép szin alatt felmászott
hozzá a fára; elkérte dióit nézegetni, s mikor észre
sem vette, a fáról a kerek tóba lökte. De a czigányok nagy
csudálkozására ő arany kacsává vállott, s a tó közepeig repülve
ott leszállt, s ott uszkált. A czigány asszonyok sokáig
hajigálták az arany kacsát; de az mindig viz alá bukott.
Végre valahára kifáradtak a hajigáló asszonyok, s ott hagyták
az arany kacsát a tóban, a czigány asszonyt pedig a szomoru
füzfa galyai közt.
A királyfi napszállatkor elért a fához, mellyen szép mátkáját
hagyta. Hát meglátja, hogy ott egy arany ruhás asszonyember!
Csudálkozik drága öltözetén, s kérte, mondaná meg,
hol tehetett szert az arany ruhára. A czigány asszony elmondta,
a mit a lánytól hallott, s engedelmet kért, hogy ezt
akkor nem mondta, mikor legelőször meglátta az özvegy
asszonynál; s elhitette a királyfival, hogy csak azt akarta
kitudni, ha szereti-e őt szegény öltözetében.
A királyfi elhitte, mit a czigány asszony beszélt, s kérte:
szállana le a fáról, ülne kocsiba, hadd vigye haza király
atyja palotájába.
A mint a czigány asszonyt a füzfáról a királyfi leemelte,
igen különösnek tetszett neki mátkájának barna arcza.
Nem voltál te illy fekete, kedvesem, mikor itt hagytunk,
mitől lettél illy barnává?
Gyenge bőrömet nagyon megsütötte a verőfény, mond
a hamis lelkü. Ha árnyékban leszek, néhány nap mulva ismét