Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény - 09

torkig evett, ivott, de Ambrus csak az elégnél maradt.
– A két bátya szokás szerint ismét ugy elaludt, mint
a rothadt fa; de Ambrusnak a kis tátos, még alig kezdett
kaczagni a hajnalcsillag, meghúzta a haját, s Ambrus felugorván,
serényebben öltözött fel, mint akármikor is. Az
utra egy kulacs bort tett a nyeregkápára. A ló figyelmeztette
gazdáját, hogy ne mutassa magát egyszerre a sárkánynak,
mert az igen mérges, ha tőle jó előre megrémül, igen
nehéz lesz azt legyőzni.
Elérkezett egyszer a kilencz fejü csuda, ollyat döbbentett
az arany hidra, hogy az szinte rengett alatta. –
Ambrus a dühös sárkányra rá rohant, hatalmasan küzködött
vele, de egymással semmire sem mehettek, pedig soká birkóztak
együtt. Különösen a legutolsó összeölelkezéskor
annyira elgyengült Ambrus, hogy ha a kulacsot meg nem
húzza, – kampesz neki. Attól ereje meggyült; ismét összekaptak;
de semmire sem mehetvén, Ambrusnak azt mondta
a sárkány, hogy váljék ő aczél kerékké, ő pedig, a sárkány,
kova kerék lesz, menjenek fel arra a sziklára, mellyhez a
nap csak egy bakarasznyira van, onnan fussanak le; ha leszaladásuk
közben a kova kerék a kerékvágásból kiugrik, s
az aczél kereken szikrát vet, akkor Ambrusnak essék el a feje;
ha pedig az aczél kerek ugrik ki vágásából, s a kova
kerekhez csapódván tüzet ád, akkor a sárkánynak hulljanak
le fejei. De mindketten okosak voltak. A kerékvágásban
a hegy aljaig mindig egyenesen futottak, s össze nem ütődtek,
a hegy alatt megfeküdtek… Így nem boldogulhatván,
azt mondta a sárkány: leszek én veres tüz láng, légy te fehér
láng; a mellyik láng magasabban felnyúlik a levegőbe,
a lesz a győző. Ambrus erre is rá állott; a mint egymással
ugyancsak küzködtek, mindenik meglát egy vén varjut,
melly egy odvas fából krákogott reájok. – A sárkány ismeretségben
volt az öreg varjuval, s megkérte, hozzon szájában
annyi vizet, mennyivel a fehér lángot elolthatja, ha ellenségét
meggyőzi, annak husát az utolsó falatig mind neki
fogja adni. Ambrus csak egy csep vizet kért, s azért a nagy
testü sárkánynak minden husát a varjunak igérte. A varju
Ambrusnak segített, s vizzel tele szivott begyéből leönté a
veres lángot.
Igy Ambrus utolsó ellenségét is legyőzvén, lovára ült;
a kilencz fejü sárkány kilencz lovát felpányvázta s két bátyjához
ment. Még azok erősen hortyogtak, pedig a nap már
délen sütötte pecsenyéjét. – Végre a két heverő fölkelvén,
köztök Ambrus a kilencz lovat elosztotta, s tőlök igy bucsúzott
el; menjetek békeségesen! nekem futnom kell, merre
szememmel látok.
Titkon örült a két jóféle testvér, s haza felé vágtatott.
Ambrus pedig egy kis tengeri nyullá változott. – Midőn
hegyen völgyön keresztül futott, belé szaladt egy kis kunyhóba,
hol a három sárkány három felesége ült. A hét fejü
sárkány felesége ölébe vette a kis nyulat, azt sokáig czirógatta,
s hozzá igy beszélt: nem tudom, megölte-e uramat
Ambrus? ha megölte: lesz döghalál e világon, mert én akkor
egy körtvélyfává fogok válani, az azon termő gyümölcsök
szaga hét mérföldnyire el fog érzeni, azoknak íze
édes lesz, de halálos mérges; csak akkor fog az én belőlem
nőtt fa kiszáradni, mikor annak gyökerébe Ambrus fogja
kardját bemártani, akkor én is meg fogok halni.
A nyolcz fejü sárkány felesége is ölébe vette a kis tengeri
nyulat, s ahhoz igy beszélt: ha Ambrus megölte uramat,
akkor lesz ám pestis e világon, mert én akkor forrássá fogok
buvomban válani, lesz nyolcz ága forrásomnak, minden ága
nyolcz mérföldre fog elfutni, ott mindenik ismét nyolcz
nyolcz ágra fog eloszlani; ki vizemből iszik, meg nem él;
de ha Ambrus kardját véremben, vagy forrásom vizében
megmossa, azonnal kiszárad annak vize és én meghalok.
A kilencz fejü sárkányné pedig igy szólott a tengeri
nyulhoz: ha Ambrus megölte uramat, én buvomban szederinná
fogok változni, végig nyulok az egész világ minden
országutain; ki bennem megbotlik, annak meg kell halni;
de ha Ambrus csak egy helyen vágja ketté inamat, a szederin
mindenütt elszárad, én is meghalok.
Mikor ezeket a kis nyul végig hallgatta, kiugrott a kunyhóból.
De egy vas orru bába, kinek fia volt a három sárkány,
őt üldözőbe vette, s hegyen völgyön kergette. Futott,
futkározott mind addig, mig bátyjait utólérte; felpattant kis
lova hátára, s utazott, a mint szemének szájának tetszett. –
A mint utaztak, a legnagyobbik bátyja nagyon kivánt volna
valami jóféle gyümölcsöt; – épen akkor érkeztek a körtvélyfához.
Ambrus leugrott lováról, s kardjával a fa tövébe
szurt, a honnan vér szökött ki, és jajszó hallatszott. –
Néhány mérföldig mentek ismét együtt, mikor Imre
szerfelett szomjúhozván, meglátott egy forrást, s leugrott
lováról, hogy abból igyék; de Ambrus elébb oda ért a vizhez,
belé ütötte kardját, a forrás vize egészen vérré válott,
s belőle keserves sikoltás hallatszott, egy percz alatt a forrás
vize egészen kiapadt.
Előre vágtatott akkor Ambrus, vagy két mérföldet, mert
tudta, hogy nem messze nyúlik az országuton keresztűl a
szederin, azt is ketté vágta, abból is vér csurgott, az is egyszerre
elszáradt.
Miután bátyjai elől minden veszedelmet kiirtott, őket
megáldotta, s tőlök elvált; azok haza indultak.
Ambrust a vén vas orru bába ezentul sokkal mérgesebben
üldözte fiaiért és menyeinek elöldöséseért. Futott Ambrus,
a mint tőle telt, mert lovát bátyjaira bizta, de midőn már
egészen kifáradt, többé magához nem bizott, bement egy
kovácsműhelybe. A kovácsnak azt igérte, hogy két esztendeig
ingyen fog nála szolgálni, csak őt jól dugja el. – Alig
alkudtak össze, alig dugta őt el a kovács, egyszeribe ott termett
a vén banya, kérdezősködött egy ifju felől, elbeszélte
annak szeme szája állását, teste magasságát, bajusza és haja
szinét, öltözetét és teste állását. De a kovács nem volt bolond
elárulni a legényt, ki nála két esztendeig ingyen fogja
ütni a vasat. – A vas orru bába elment nagy duzzogva.
Egyszer Ambrus a meleg ülő mellett nagyon megizzadott,
s ugy estve felé kiment szellőzni az országuton egy
darabon. Már szinte az erdő széléhez ért, melly a műhelytől
csak néhány kutya futtáig volt, hát jön vele szembe egy
mohos képü igen öreg asszony, kinek kocsiát két kis macska
húzta. Ez elkezd a vén lelkével a kis Ambrusra nézegetni,
s vele amugy menyecskésen ingerkedni.
Hogy a pokol nyeljen el, vén boszorkány, szóla hozzá
Ambrus haragosan, ugyan még neked is van bolondság az
eszedben? s e szavak után a kocsihoz rúgott, mellyben a
vén banya ült. De szegény Ambrusnak a tengelyhez ragadt
a jobb lába. Akkor a két macska megiramodik; illa berek
nád a kert! azon veszi magát észe, hogy már a pokolban
fütyöl, és Pilátussal néz farkasszemet.
A vén vas orru bába, mert az járt macskákon, halálosan
belé szeretett a fiatal fiuba, felszólitotta, hogy vegye őt
feleségül.
Ambrus összeborzadt a természettel veszekedő kérésre.
No, ha el nem vettél, – mond a vas orru asszony, –
tömlöczre veled! tizenkét mázsa vas a lábodra! Kilencz fekete
cseléd megfogta a szegény Ambrust, s levitte a föld
belső részébe kilencz mérföldre, s ott tizenkét mázsás vasat
lakatoltak a lábára. Sirt és sohajtozott a szegény fiu, de senki
nem jött hozzá, hanem csak a vén banya egy szobaleányával.
A vas orru bába szobaleánya nem ollyan csúf rántás
volt mint vén asszonya: ollyan szép leány volt, mint annak a
rendi! El-ellátott ő, az Ambrus tömlöczéhez, akkor is,
mikor a vén bába nem gondolta; mert Ambrusba tisztességesen
belé szeretett. –
Ambrus se idegenkedett a szép leánytól, sőt megigérte
neki, hogy ha őt mély tömlöczéből kiszabadítja, feleségül
fogja venni. A leánynak se kellett több; hozzá fogott a gondolkozáshoz:
utoljára talált kettőt, s igy beszélt kedves
Ambrusának: te csak ugy szabadulhatsz ki innen, ha a vas
orru bábát elveszed, ő neked, mint feleséged, minden titkát
ki fogja vallani, s megmondja mitől él ő ollyan soká, s mi
okkal móddal lehet őt túl tenni a gáton? – Ambrus szót
fogadott, a vén banyával őt egy pap összeeskette; mert ám
pokolban is van pap, a mennyi kell. –
Első éjen, mikor sokáig csókolódott Ambrus a vén vas
orruval, kérdte tőle: mitől él ollyan soká, és mikor gondolja,
hogy meghal? – Nem azért kérdezem, kedves édesem,
hizelge Ambrus, mintha halálodat óhajtanám, hanem
azért, hogy én is használnám azokat a szereket, mellyektől
te olly sokáig élsz, és távoztatnám azon eszközöket, mellyek
életemet rövidítenék, hogy veled együtt sokáig élhetnék. –
A vén asszony hitte is nem is e beszédet; hogy osztán e
beszéd felett tovább gondolkodott, ollyat rúgott az ágyban,
hogy Ambrus pokolban három mérföldet repült ijedtében: de
a sok kérdezősködésnek és hizelkedésnek utoljára is csak a
lett a vége, hogy az öreg bába vallott, – kivallotta, hogy
van neki egy vad disznaja a selyem réten; ha azt megölik,
abban találnak egy nyulat, a nyulban egy galambot, a galambban
egy kis katulyát, a kis katulyában egy fényes és
egy fekete bogarat, a fényes bogár az életét, a fekete az erejét
tartja magában; ha a két bogár megdöglik, akkor vége
az ő életének is. –
Mihelyt a banya kocsizni ment, mert oda minden nap
el kellett mennie, tüstént megölte Ambrus a vad disznót,
kivette belőle a nyulat, a nyulból a galambot, a galambból a
katulyát, a katulyából a két bogarat, a fekete bogarat egyszerre
megölte, a fényeset még életben hagyta.
Elhagyta ereje a vén boszorkányt, mire haza jutott, s
ágyat vettete magának. – Szomoruan ült mellette Ambrus,
és sirva kérdezte, hogy ha ő a lelke fele meghal, mi lesz a
földi emberből itt pokolban, mint nem ide való jó lélekből? –
Ha meghalok, édes férjem! – monda szelid hangon az elkárhozott
asszony, megnyitod e kulcscsal, melly keblemben
van, ama fekete szekrényt, melly a falba van becsinálva, –
de a kulcsot csak holtom után veheted ki kebelemből, a szekrényben
találsz egy kis arany vesszőt, azon veszővel e várat,
mellyben vagyunk, oldalba ütöd, akkor ez arany almává
változik. A másik világra pedig ugy mégy föl, ha két macskámat
befogod, és az arany vesszővel megcsapkodod.
Ekkor Ambrus a fényes bogarat is megölte, s a vén banyából
a pára egyszerre kiszakadt. –
Ő is megcsapja arany vesszővel a vár oldalát, az almává
válott, befogta a két macskát, megveregette azokat az arany
vesszővel, a szobaleányt magához ültette, s hirtelen a más
világon termett; a szobaleányt a felvilági ország királyától
lopta el a vas orru bába, azon ország királyától, kinek országa
a pokol lyuka mellett van.
Ambrus az arany almát az ország legszebb részén letette,
a vesszővel oldalba ütötte, abból egy gyönyörü arany
vár kerekedett, mellyben ő kedvesével öszvekelt, s boldogul
éldegélt.
Elment onnan apja országába, hol temérdek sok erős
katona termett, mióta a sárkányokat Ambrus elölte. A vén
király három fia közt osztá meg országait, a legszebb birodalmakat
Ambrusnak adta, ki apját magánál nagy tiszteletben
tartotta. Feleségének szép gyermekei lettek, kik a tátos
lovon minden nap paripáztak.


5. A király és inasa.
E világ legeslegszebb földén élt egy nagy király, ennek
volt három leánya, a három leány közül mindenik szebb
volt a másiknál, de a legkisebbik még is legszebb volt, mert
legifjabb volt. Ezeknek a szép kisasszonyoknak az a rosz
erkölcse volt, hogy topánka nékiek minden napra egy kellett;
mert ők lábbeliöket hol? hol nem? elég a neki, hogy
laskává tánczolták. Az öreg királynak nem tudott ez a dolog
fejébe férni. Mit gondol, mit nem gondol? egyszer csak kihirdettetik
az egész megteremtett országában, hogy a ki tudja
az ő leányainak fortélyát és hamisságát, annak egy falut fog
ajándékozni.
Meghallja ezt a király három hajduja, meg a kis inas,
nekik se kell több! bemennek a királyhoz, s felvállalják,
hogy ők tüskén bokron, égen földön felkeresik a helyet, hol
a királykisasszonyok czipellője összeszakad.
Mihelyt besötétedett, lefeküdtek a király kisasszonyok,
a házkulcsot ráfordították, és egyet se szóltak, mintha már
ők ki tudja millyen nagyon aludnának. – Pedig dehogy
aludtak! ugy égett azoknak a talpa, mintha veres szenet kapartak
volna alájok. A legvénebb hajdu is fogja magát, oda
fekszik az ajtó küszöbére kívül, a hol a kisasszonyok lefeküdtek.
Tizenegy órára a vén hajdu becsülettel elaludt mint
a tej, hortyogott mint a cseh duda. De bezzeg nem aludtak
oda benn, erősen verték a készülőt, s mint a forgószél a
nád tetején, általugráltak az öreg hajdu felett. – Másnap
megint czipőket kellett a leányoknak vásárolni. – A következő
estvén más hajdu feküdt a küszöbre, ollyan, ki mint
hireskedni szokott, már a keresztuton is ült Lucza éjszakáján,
de éjfél előtt semmi készületi lármát nem hallván, letette
a fejét a küszöbre, s szép csendesen elaludt, szintugy
hortyogott. – A király kisasszonyok rajta átugráltak, más
nap megint csupa rongygyá tették lábbeliöket.
Harmadik éjjelre a legokosabb hajdu következett a
vártára, ki katona viselt ember volt, ki hét nap hét éjtszaka
nem aludt, ha körülte bor volt – Nagy készületeket tett
éjszakára; de a legidősebb kisasszony borospalaczjába mérget
tett, s a hajdu már ozsonnakor ki volt terítve.
Nagyon busult a király, hogy legkedvesebb hajduja
meghalt. Semmi reménysége nem volt, hogy valaha leányainak
álnokságát megtudhassa. – De előugrott a kis inas, ki
eddig csizmatisztító volt, s azt mondta, hogyha ő meg nem
tudja azt, hogy a kisasszonyok hol töltik el az éjszakákat,
őtet akaszszák fel. A király hitte is, nem is, bánta is, nem is,
a mit a kis inas beszélt, – hiszen, gondolta magában, a
gyermek szája eljár, ha megtudja, megtudja, ha nem tudja,
nem tudja; de biz azért szegényt fel nem akasztatom. Egy
szó sem volt vacsora után a kisasszonyok szobájában, még a
gyertyát is egy szálig eloltották, csak a legkisebbik tekintett
ki az ajtónyiláson, ugy tíz óratájban, és hangosan kaczagva
mondta nénjeinek, hogy most csak egy kis fiu fekszik
a küszöbön, a kinek ő haját is meghuzta, még sem ébredett
fel. Pedig egy cseppel se voltak ők ébrebben, mint
a kis fiu; hortyogott ugyan annak az orra, de nem hortyogott
füle, ugy hallott mindent, mint a macska.
A kisasszonyok nevetkérezve lépegettek át a kis inason
s ugrálva futottak le az arany grádicson, de a fiu sem
maradt tovább a küszöb mellett, – utánok iramlott a kisasszonyoknak,
s egy kis távolságban mindenütt futott utánok.
– Mikor vagy két fertály óraig futottak, beértek egy
réz erdőbe; hát a czipőkopás, a beszéd – minden ugy hangzott
az egész erdőben, mintha ezer harangot huztak volna
öszve. – A boszorkánylelkü leányok közül a legvénebbik
meghallotta, hogy az ő czipőik csoszogásán kivül valami vastagabb
hangu döbögés is hallatszik az erdőben. A kis inas
meghallotta a beszédet, s csizmáját egyszerre lerántotta, s
mire a kisasszonyok hátra tekintettek, már ő egy vastag réz fa
mellett huzta meg magát. A kisasszonyok abban nyugodtak
meg, hogy az a hang az ő czipőjök kopása lehetett, mellyekre
sár ragadott s az azokon a sebes futás alatt megszáradt.
Minden gyanut kihajigáltak fejökből, s tovább haladtak. A
kis fiu letört egy réz galyat s azt zsebébe rejtette.
Néhány percz alatt beértek az ezüst erdőbe. – Hát ott
millyen csengés bongás volt, a szót se lehetett benne magyarázni.
Gyönyörü egy erdő volt ez.
Mind a három ollyan széppé válott benne, mint millyen
igazán volt. – A kisasszonyok csupa angyaloknak látszottak
benne, pedig dehogy voltak angyalok. A kis inas azt
gondolta, hogy a mennyországban jár. – Letört egy ezüst
galyat, s kebelébe dugta; sietett a három jóféle után.
Mig a kis inas az erdőben bámulja a fákon termett ragyogó
csillagokat, ezüst forrás vizét a fák alatt, s a sok fejér
madár csudálatos nótáját, addig a kisasszonyok az arany
erdőbe jutottak. Már ott a czigányleány is angyalnak látszott.
A varjukárogás is fülemileéneknek hallatszott. – Nem is
lehet azt kimondani az embernek, a mit ott látott, meg a mit
hallott. Nem hiában vágyakodtak oda a királykisasszonyok.
Az erdő közepén állott egy arany orozlán. – Mikor a
kisasszonyok a mellett elhaladtak, az igen nagyot ordított. –
A volt ám egyszer a hang! – Ugy zengett arra az egész
arany erdő, mintha az egész világ öszve akarna szakadni.
A leányok ugráltak, mint a forgó szél, a kis inas ugy reszketett,
mint a kocsonya: még is letört egy arany ágat, az
is ollyat roppant, mint egy mennydörgés. Erre visszanéztek
a kisasszonyok, de az inas az arany fa mellé huzódott.
Végre kiértek az arany erdőből, az inas az apró arany
bokrok közt botorkázott. Az erdő szélében volt egy kis pompás
ház, abban minden csupa arany volt, még a sut is. A
kisasszonyok az arany kanapékon heveredtek le, a kis inas
a sutba bujt meg, a ház pagyimentoma, mellyben a kisasszonyok
heverésztek, beretvával volt kirakva. Ott volt még ám
a vendégeskedés! arany tálakból, arany késekkel és villákkal
ettek, arany kacsákat, pulykákat és ökröket hordtak fel
az arany zsinóros szolgák. Ettek, ittak a kisasszonyok, mint
annak a rendi. A legkisebbik kisasszony mikor evett, s evés
közben szeretőjével ölelkezett – mert tündérország királyának
három fiával volt a három leány szerelemben –
arany kését elejtette. A kis inas bolhává válott s a sutról
lepattanva a kést felkapta, meg egy beretvát is kifeszített a
pagyimentomból, s a két késsel ismét a sutra ugrott. Soká
keresték a kést, mert azt a kisasszony hazulról hozta magával,
de nem találván, többé nem keresték. – Étel után ezüst
tálakból gyönyörüségesen megmosdottak, felöltözködtek. –
A réz, ezüst és arany erdőből egy egy madár repült be az
ablakon. Rákezdték azok az éneket. – Soha se hallott még
emberi fül olly pompás muzsikálást, millyet az a három madár
tett. – A három tündér királyfi módisan meghajtotta
magát a három királykisasszony előtt, tánczra kerekedtek,
s a borotvák élén ugy forogtak, mint a gondolat, nem csuda
ha a topánka laskává szakadozott! –
Már a legnagyobbik leánynak egy gyönyörü arany haju
kis fia is volt, kinek ajakára az égből csepegett tej, s attól
nőtt ollyan gyönyörüre; a középső is jó reménységben volt;
már kis tündérkéjének el volt készitve a bölcső hóból meg
napsugárból, s ugy emlegették, hogy már két hét mulva az
ő kisdedök is ugy fog mosolyogni, mint a hajnal hasadása. –
A legkisebbik még épségben volt; – szeretője mindig térden
beszélt vele, a kisasszony meg igen ártatlanul mosolygott
szeme közé.
Mikor kitánczolták magukat, mindenik megcsókolta a
szeretőjét, s holnap estvére ismét megigérték egymásnak,
hogy ide öszve fognak jőni. – A legkisebbik király kisasszony
sirt, mikor elhagyta a házat, meglehet, szeretőjét is
siratta; de nagyobb nehézség is feküdt az ő szivén; az
arany kés, mellyet ő is igen szeretett, atyja is. – Tudta,
hogy azt tőle számon kéri.
Az inas látta, hogy már csakugyan haza felé indulnak,
előre elfutott, és még jókor visszafeküdt a küszöbre, s erősen
hortyogott. – A kisasszonyok mikor megérkeztek, sietve
ugrálták át a küszöb-őrzőt, és suttogtak egymásnak:
„Nézd csak, hogy alszik az álomzsák, s tudna minket meglesni!“ –
Más nap nagy vendégség volt a király udvarában. A
királykisasszonyok a legszebben felöltözködtek. A király
nem tudott enni, ha csak nem arany nyelü késsel evett. Kérte
kis leányát, adná által neki, mert ő szokta gondját viselni.
De ez sirva mondta, az elveszett.
„Dehogy veszett, felséges király uram! – mondta a
kis inas igen sebesen – de bizony nem veszett, itt van
la!“ – Oda adta a kést a királynak, még a mellett az arany
galyat, az ezüst faágat, meg a réz erdő növését is megmutatta.
A vendégek mind elbámultak, a király álmélkodott, a
kisasszonyok egészen elpirosodtak, egyik se tudott egy szót
is szólani. – Az inas mindent elbeszélett ugy a mint látta
és hallotta a dolgokat. – Két leánya csintalanságán nagyon
felboszankodott, s őket tündér mátkájokhoz vezette, s mind
a kettőbül boszorkány lett. A kisebbik még ártatlan volt,
megszólította az apja, akarna-e az inashoz, mint vőlegényéhez
menni, ha kedve lenne hozzá és szeretné, akkor ő utána
az igazgatná az országot.
Mikor a kis fiu a kis arany kést és beretvát megmutatta,
melly beretvák miatt kopott el a kisasszonyok czipője,
minden éjjelen, oda hagyta volt a kisasszonyokat, meg a
vendégeket, mosdáshoz fogott, mosdó vizébe belé tette az arany,
ezüst és réz ágakat, szépen felöltözött aranyos ruhába.
A királykisasszony se azt nem mondta hogy elmegy a kis
inashoz, se azt hogy nem, csak arra kérte a királyt, hogy
addig ne eröltesse a férjhez menésre őt, mig egy fertályig
bezárt házban a kis inassal nem beszélget.
A kis inast már jó előre beküldték a király legszebb
szobájába, ugyan oda vezették a kisasszonyt. De mint elfogódott
a kisasszony szive, mikor látta, hogy az inas az ő tündérlegényénél
is szebb. Képe ugy tündöklött a kis fiunak
mint a nap, szeme ugy ragyogott mint esthajnalcsillag. Még
az ajtóban megszaladt a királykisasszony s ugy rohant a kis
inas karja közé, s azt kiáltotta: „te az enyim, én a tied;
ásó, kapa választ el minket egymástól.“ –
A vendégek még el se oszlottak, midőn a két gyönyörü
teremtés egymást ölelve a vendégszobába futottak, s a frekvenczia
szeme láttára egymás megcsókolták. – Az öreg
király megáldotta őket, koronáját fejéről letette, s a kis inaséba
helyezte. – Sokáig élt, boldogul uralkodott a szép uj
király gyönyörü feleségével; most is él, ha meg nem holt. –


6. A pelikán madárról.
Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy
öreg király. Ennek egyik szeme mindig sirt, a másik mindig
nevetett. – Volt ennek három fia, közűlök a legkisebbik
tizenkét, a legnagyobbik husz, a középső tizenhat éves
volt. – E három fiu egy tavaszi reggelen összeült; beszélgettek
sok holmiról; a nagyobbik szeretőjéről, a középső
hátas lováról, a legkisebbik madarairól. Beszélgetésök komoly
irányt kezde venni; okát ohajtották tudni: miért sir
atyjoknak egyik szeme mindig, a másik miért nevet mindig?
Elhatárzák tehát ezt tüstént megkérdezni.
Az atya reggelinél ült, szokása szerint villás reggelit
falatozott. Legnagyobbik fia bekopogtatott, s reggeli köszöntés
után atyja kezét megcsókolván, kérte király atyját,
mondaná meg: miért sir egyik szeme mindig, s a másik miért
nevet? – Az atya haragosan tekinte kérdezkedő fiára,
s inté, hogy tisztuljon szeme elől; a fiu megrémülve a váratlan
atyai haragnak miatta, futásnak eredett, s midőn az
ajtónyilásnál ment, csöndülést hallott sarka megett; atyja
hajítá utána a kést és villát, mellyekkel reggelizett. Megvitte
a megijedt fiu a szomoru választ testvéreinek.
„Majd megkérdem én, ha senki nem is,“ mondá a középső
fiu, kit lovagias természeteért atyja leginkább szeretett.
– A reggelizés még folyt. – Mint az első fiu ez is
arra kéré atyját, mondaná meg: miért sir egyik szeme mindig,
a másik miért nevet? – Az atya ennek is késsel és
villával válaszolt, mellyeknek egyike, a villa, saruja sarkába
furódott. – Rémülve futa a kegyetlen válaszszal testvéreihez,
kik ő benne leginkább biztanak.
„Már te ne is menj,“ monda a két bátya a legkisebbiknek,
– „ugy is haragszik rád király atyánk madarász
természetedért.“ – De a kis fiu csak elment, s reszkető,
de bizalmas kérelemmel szólitá fel a reggeliét szinte bevégzett
atyát: mondaná meg okát szemei sirásának és nevetésének.
– Kés, villa röpült a kérdezősködő után; a kés
hegye a kis fiu czombját megvérezte. De a kis fiu könyhullatás
közt kihuzá a véres kést sódarából, megtörölgetve
visszavivé atyjához s kérdését ismételte.
Az atya szeretettel simogatá meg kis fia haját és zsámolyszékre
ültetve, megmondá néki a kérdezett titkot, illyeténképen:
egyik szemem azért nevet, hogy ti mind hárman
szép gyermekek vagytok, és ha én meghalok, mind a három
országomnak egy egy derék királyt adhatok, a másik szemem
meg azért sir, hogy volt nekem egy gyönyörü pelikán
madaram, mellynek éneke olly igéző vala, hogy ki azt hallotta,
tüstént tizenhét éves ifjuvá változott; azt a madarat
két fekete ruhás ember tőlem ellopta; azért sír az én szemem,
azért fáj az én lelkem.
A kis fiú kezet csókolt siró atyjának, és sietett a testvérekhez,
kik őt gunymosolylyal várták: de ám nagyon megszégyenelték
magukat, midőn a véres sódaru gyermek a
kérdésre feleletet hozott.
Megvigasztaljuk, megifjitjuk király atyánkat, monda a
három testvér egyszerre. Megkeressük pelikán madarát, ha
csak e föld hátán, vagy a tenger fölött él; s e szavak után
ugyancsak verték a készülőt.
A nagyobbik és középső testvér egyszerre atyjok istálójából
a legszebb paripákat nyergelék föl; temérdek kincset
rakván tarsolyukba, utnak indulának; a kisebbik gyalog
marada, minthogy előle a neki is tetsző lovakat bátyjai elfoglalák.
Midőn a falu végén mentek, eléjök álla egy igen
öreg koldus, kérvén tőlök egy fillért, vagy egy harapás kenyeret;
a két nagyobbik fiu elvágtatott a koldus mellett,
gunyoló szavakat kiáltván utána; a kis fiu pedig, ki fél órával
később érkezhetett, a kebelében vitt pogácsának felét
adá a koldusnak.
Ha te segitettél én rajtam, királyurfi, én is segitek
te rajtad; tudom hová indultatok. Tudom, mit kerestek. Három
ember életét kellene annak összeszedni, ki azt gyalog,
vagy közönséges ló hátán utól akarná érni, és haza akarná
hozni, tul van az operencziás tengeren az a templom, mellyben
a ti pelikán madaratok énekel; sárkánytejet kellett szopni
annak a hátas lónak, mellynek lába el nem kopik, mig oda
elmehet, hová te szándékozol. Hanem jó tett helyébe jót
várj! te engem felsegítettél, én is felsegítlek téged, legalább
tanácsommal: koldustól ennyi is elég. E hidtól, hol állunk,
öt mérföldnyire lakik egy vén boszorkány, van annak két
lova, három nap nála egy esztendő, ha az esztendőt kiszolgálod,
annyit ád, a mennyi pénzt kérhetsz, ha ki nem töltöd
az esztendőt, fejedet vágja le. Még ollyan ember nem akadt,
a ki nála az esztendőt elvégezhette volna, mert lovai a boszorkány
két lánya, s midőn a kocsis elalszik, a két ló hol
a fellegbe, hol a tengerbe, hol a föld alá buvik el, csak akkor
kerül elő, mikor már a szolga feje a karóban áll, hanem
te meg fogod őket őrizni. Vedd e sipot, nesze, ennek van
három lyuka, ha az első lyukat kinyitod, eljön parancsolatodra
a szunyogok királya, ha a másikat, akkor a halaké,
ha a harmadikat, akkor az egerek királya. E sipot megőrizd.
Ha esztendőd kitelik, ne kérj te pénzt, se ruhát, se marhát,
se földet, mert mindennel fog kinálni a vén boszorkány, hanem
a ganéjdombba van vájva egy félig rothadt csikó hét
ölnyire, azt kérd; a tyúkólpadon egy nyereg és nyeregszerszám,
azzal szerszámozd föl, mikor a csikót kivájod és felszerszámozod,
nem fog birni menni, vedd fel a hátadra, vidd
ki a falu végire, van ott egy hid, tedd az alá egy óraig a
vizbe, azután mosogasd meg – többet nem mondok.
Már estve, tehénhajtás után, a vén boszorkánynál ült
a fiu, az utczaajtó küszöbén. A boszorkány lovait hajtá haza
a mezőrül, mellyek néha a földön ugráltak, néha a levegőben
repültek, de a vén banya egy lába közé fogott, s megnyergelt,
pemetén mindenütt nyomukban volt.
Jó estvét, édes öreg anyám! mond a fáradt fiu bizodalmasan.
Hozott a szerencse, édes fiam! válaszolá a boszorkány.
Jól jártál, hogy anyádnak szólítottál, mert látod, ott a karóban
kilenczven kilencz ember feje áll, tied lett volna a
századik. Mi járatban vagy, édes fiam?
Szolgálatot keresnék, édes öreg anyám!
Szerencse hozott, édes fiam! nálam három nap az esztendő,
két lovat kell azalatt megőrizned; fizetésed, a mit
kivánsz, a mennyi kell, akármiből, ha a lovakat meg nem
őrzöd, halál a fejeden.
Megsegít az isten!
Gyere be hát vacsorálni, mert hálóra ki kell a lovakat
vinned a selyem rétre.
A királyfi bement. Vacsora után a boszorkány álomitalt
tölte uj kocsisa ivó csuprába. Esthajnalon a királyfi bement
az istállóba s a lovakat megsimogatva, a koldustól adott,
gatyamadzagból készitett, fékkel mind a kettőt felkantározta,
s a szebbiknek hátára veté magát. Szép csendesen ment alatta
a szokatlan kantárral nehézzé s jámborrá tett ló, min a
boszorkány nagyon csudálkozott. – No még ez is tudhat
kettőt! sohajta utána a vén banya s az ajtót magára csapta.
Alig érkezett a királyfi lovai hátán a selyem rétre,
nehéz álom nyomta el fáradt testét, s egész éjszakán keresztül
aludott. – A nap már jól fölkelt, mikor ő álmos szemét