Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény - 08

szült. – Az öreg királynak igen nagy öröme volt, s rögtön
irt fiának, tudatva vele az örvendetes ujságot. A levelet
ismét azon ember vitte, ki az első háboru alkalmával meg volt
bizva. Ez utjában megemlékezett azon házról, hol az előtt
olly jó szállást talált, s ugy intézte a dolgot, hogy éjszakára
oda szálljon be. Már ekkor csak az öregasszonyt találta a
háznál. Beszéd közben kérdezte az asszony, hogy hova megy,
s mi ujság a király városában? A szolga elbeszélte, mikép
akadt a királyfi egy gyönyörűséges leányra, kinek kezei
nincsenek, kit feleségül vett, s ki most két szép gyermeket
szült. Az asszony mindjárt tudta, hogy ez az ő leánya, s
szolgája őt megcsalta. Addig kinálta tehát a követet étellel
és itallal, mig ez lerészegedett, és elaludt. Ekkor az asszony
kikutatta a szolga táskáját, meglelte a király levelét, felbontotta
s elolvasta. A levélben ez volt röviden: kedves fiam,
hoztál a házamhoz egy drága szép feleséget, ki neked szép
arany haju gyermeket szült. Az asszony rögtön egy más
levelet irt, mellyben ez állott: hoztál a házamhoz egy szajhát,
ki meggyalázott tégedet, mert lebetegedvén, két kutyakölyköt
szült. Ekkor ez uj levelet összehajtotta, bepecsételte,
miként a másik volt, a szolga tarisznyájába tette. Reggel a
követ elhagyá az asszonyt, miután ez rá bízta, hogy
visszajövet is térjen be házába, mivel a gonosz anya tudni akarta:
mit válaszol a királyfi a koholt levélre. – A szolga elért
a herczeghez, átadta neki a levelet, mellyet ez elolvasván,
kimondhatlan nagy lön bánata; azonban mivel hitvesét mód
nélkül szerette, csak annyit válaszolt, hogy akármiképen
legyen is a dolog, addig, mig ő haza nem megy, feleségének
semmi bántódása ne legyen. A szolga visszatért e levéllel,
s ismét meglátogatá a vén asszonyt, ki is nem késett a postát
ujolag leitatni, s a választ titkon elolvasni. Boszankodva,
hogy a királyfi csak ennyit felelt, egy másik levelet készített
a herczeg nevében, mellyben az volt, hogy ha ugy van a
dolog, mint a levélben iratott, hitvese rögtön eltakarodjék a
háztól, hogy haza menetelével őt ott ne találja. A levélvivő
nem gyanítva semmit, átadá a királynak a levelet, ki is nagy
bánattal olvasá azt el menye előtt. Az öreg király fölöttébb
sajnálta szép és jó menyét: de mit volt mit tenni. Megnyergeltek
egy jó szelíd lovat, s a két arany haju királyfit egy
kosárban a kezetlen asszony elé a lóra kötötték, s igy a
kezetlen asszony utnak indult sirás és zokogás közt. Három
napig utazott szakadatlanul, – a harmadikon egy vidékre
érkezett, hol egy olly vizzel biró tó állott, mellyben ha
valamelly csonka tagu ember vagy állat megfürdött, azonnal
megujult s kiegészittetett a csonkult tag. Megfürdött tehát
ezen tóban a kezetlen asszony is, s ime, azonnal kinőtt mind
a két keze. Azzal megmosta a tóban gyermekei ruháit, s ismét
tovább folytatta utját.
Nem sok idővel ezután a szomszéd királylyal folytatott
háboru bevégeztetvén, a királyfi haza sietett. Megtudván, mi
történt hitvesével, iszonyuan bánkódott, s elly igen beteg
lett, hogy minden nap halálát várták. Sok időre mégis javulni
kezdett egészsége: de csak igen lassanként, s esztendők
teltek belé, mig a betegség és a nagy bánat annyira csilapodott,
hogy kimenni ereje és kedve legyen. Végre megpróbálta a
vadászatot, és gyakran egész napokat is eltöltött az erdőben.
Egy napon is igy vadászgatott, s egy szarvast kergetve, mind
beljebb beljebb hatolt a sürűbe. Ez alatt a nap lehanyatlott, –
az est beállott, – s a királyfi azonkivül, hogy igen messze
elbolyongott, az utat sem tudta egész bizonyossággal.
Szerencsére messzirül egy házacskát látott, – e felé indult tehát
hogy az éjre szállást kérjen. Bement a házacskába, – hitvese
lakott ott, néhány esztendős két gyermekével. Az asszony
mindjárt megismerte a herczeget, de ez, miérthogy
feleségének mind két keze kinőtt, nem merte gyanítani sem,
hogy az ő hitvese legyen: azonban ő előtte is különösnek
tetszett a nagy hasonlatosság, s mindjárt, egy látásra valami
különös vonzódást érzett az asszony iránt. – Más nap egyetlen
hű szolgájával ismét vadászni ment, s kész akarva ismét
elesteledett, hogy a mondott házacskánál szállást kérhessen.
A királyfi ellankadva aludni dült; hitvese az asztalnál
varrogatott, mig két kis gyermeke mellette játszogatott. Egyszer
a herczeg álmában az ágyból leejtette kezét. Az egyik
gyermek meglátva ezt, figyelmeztette rá anyját. Az asszony erre
azt mondá fiának: tedd fel fiam, tedd fel, király atyád keze
az. A fiu oda ment az alvóhoz, s visszatette kezét. Majd
ismét lábát ejtette le a királyfi az ágyról alvás közben. A gyermek
újolag figyelmeztette anyját, s ez igy szólott: tedd fel
fiam, tedd fel, király atyád keze az. A fiu föltevé az ágyra a
nélkül, hogy ez arról és a mondottakról valamit tudott volna.
Azonban a királyfi hű szolgája történetből nem aludt, s mind
jól megértette, a mit a ház asszonya fiának beszélt, s más nap
el is beszélte azt urának. A herczeg bámult rajta: többé nem
kételkedett már, hogy ez asszony az ő saját hitvese, akárhonnan
vette is két kezét. Azért is más nap ismét vadászat
ürügye alatt kiment a házból, s mintha az erdőben elkésett
volna, szállást kért a kis házban. A királyfi lefeküvén alvást
szinlelt, pedig ébren volt, s leejtette az ágyról egy kezét.
Hitvese ezt látva, ismét igy szóla: tedd fel fiam, tedd fel,
király atyád keze az. Azután másik kezét, s két lábát ejtette le
a herczeg szándékosan, s az asszony a mondott szavakkal
parancsolta fiának azok feltevését. Végre feje hanyatlott le
az ágyról a herczegnek, s hitvese ismét mondá fiának: tedd
fel fiam, tedd fel, király atyád feje az. Azonban a kis gyermek
megunván a sokat, ezt mondá vissza: nem teszem biz
én, tegye már fel egyszer anyám. Tedd fel fiam, nógatá
anyja; de a fiu nem engedett. Ekkor tehát az asszony az
ágyhoz ment, hogy fölemelje a herczeg lehanyatlott fejét:
de alig nyult hozzá, midőn férje mind két kezével megkapta
és átölelte. Miért hagytál el engemet, igy vádolta őt a herczeg?
Hogy ne hagytalak volna, felelt hitvese, midőn azt
parancsoltad hogy elkergessenek. Én ezt meg ezt irtam a
levélben, felelt férje, és elmondta, a mit a koholt levélre
válaszolt; hitvese pedig fölvilágositá, mit olvastak a fölcserélt
válaszból. Most tehát már kiderült minden csalás, s a királyfi
mód nélkül örűlt viszont feltalált nejének és két igen szép
gyermekének. Nem is késett mind a hármat mindjárt visszavitetni
palotájába, hol második menyekző s olly nagy vendégség
készült, hogy még heted hét országról is eljöttek a
vendégek a nagy vigaságra. Azonban a levélvivő szolga
vallomásaiból kisülvén, hogy minden baj szerző oka nem
más mint az irigy anya volt, a királyfi, hitvese szép
kérelmére, mindent elengedett, és az ifju házasok sok, igen sok
esztendőt értek boldog szerelemben, – gyermekeik nagy
számra szaporodtak, s az öreg király halálával az egész
ország a boldog házaspár igazgatása alá jutott, – kik is még
most is élnek, ha meg nem haltak.


3. A király és az ördög.
Abban az országban, hol az orozlánok meg a szakállas
farkasok teremnek, volt egy király, kinek legfőbb kedve a
vadászatban telt. – Volt kopója száz is, puskája egy egész
házzal, vadászlegénye számtalan sok. Jó keze és szeme volt
a királynak, a mellyik vad felé az ő keze állott, az nem ment
tovább: elég a hozzá, hogy a király oda lőtt, a hova nézett;
az a különös erkölcse volt a királynak, hogy csupán maga
embereivel vadászni nem szeretett; azt szerette volna, hogy
ha ő egy vadat elejt, azt az egész világ lássa, abból az egész
világ jó embere egyék. No osztán, ha felesen talált vadat lőni,
volt akkor estvére dolga a szakácsnak, volt dolga a pinczemesternek,
kivilágos kiviradtig. Illyen volt a király, a
ki ott uralkodott, hol orozlánok és szakállas farkasok teremnek.
Egyszer ez a király, – mint az ő természete hozta
magával, – nagy vadászatra hivja meg a szomszéd országok
királyait, meg azoknak a királyoknak fő embereit. Nyári időben
hivta öszve őket épen kánikula kezdetén. – Már reggel
jókor, mikor a selyem juhokat hajtották ki felé, ugyancsak
vinczogtak a kopók, a jágerek ugyan csak köhögtek a kürt
kisebbik végibe, a kürt ugyan csak visított, recsegett, szintúgy
rengett belé a királyi udvar. Amúgy katonásan beszedték
a villás reggelit, sastollas kalpagjokat fényes szijjal álluk
alá köték, lóra kavarodtak, s egy kis idő alatt árkon bokron
túl voltak.
Egy nagy erdőbe mentek most vadászni, mert egyebütt
a hőség igen nagy volt. Szélt vett mindenik király a maga
embereivel, s ejtették a vadat, mint az isten nyila. – Az erdő
királya csak maga ment most, hogy megmutathassa király
társainak, milly sok vadat tud ő egyedül is ellőni. – De ki
tudja hogy esett? a mi királyunk elébe csak nem akad vad,
a mi királyunk megy, fut az erdőben, mint az itélet, de vadat
nem lát. – Egyszer széjjeltekint maga körül s észre veszi,
hogy még az erdőnek ezen részén a nagy apja teremtése se
járt. – Megy előre, nem isméri az utat. – Megy oldalvást,
itt se tudja hol jár. – Megy jobbra, – észre veszi, hogy
úgy van ő, mint Csankó Teleken; ha csak valaki haza nem
viszi, ő haza nem talál. Kiáltott az istenhez, de minthogy ezt
ez előtt nem tette (a király nem szeretett templomba járni,
a papot is csak halottak napján szokta ebédre hivni), az isten
nem ment segitségére; kiáltott az ördöghöz, az ott termett
egyszeribe; hiszen az ördög hivatlan is ott terem akárhol,
még a hol nem kéne is.
Ne is szólj, derék király, – mond a gonosz lélek –
tudom mi járatban vagy; vadászni jöttél, egy vadat se lőttél,
eltévedtél! – Igérd meg, hogy a mi házadban nincs, azt
nekem adod. Lesz vad elég, haza is vezetlek. – Keveset
kérsz, szegény lélek, azt mondá a király, vagyonomból is
adok, a mi kell, csak vezess haza.
Egy kis idő mulva otthon lettek. – Vad volt elég, majd
letört a ló alatta. Már a többi király szinte megunta várni a gazdát;
de annál inkább megörültek, mikor haza jött. Vacsorához
ültek, ettek, ittak. Az ördög nem evett egyebet, mint a mi a
lábas meg a fazék oldalához ragadt, a bornak is csak az alját,
a gazosát itta. – Éjféltájban egy öreg asszony bejött a vig
királyok közé, s a mint csak tudta, olly nagyon elkiáltotta
magát örömében, mert a királynak egy gyönyörüséges kis
leánykája született. – Az ördög nagyot ugrott, összeverte
csontbokáját örömében, a királyt megforgatta mint a
forgószél, és fülibe ezt kiáltotta: ez nem volt ma házadban,
tiz esztendő mulva érte jövök. – Az ördög megnyergelte
az éjfélt és ment mint a villámlás.
A vendégek összenéztek. – A király elsápadt. – Más
nap reggel felszámították a vadakat: a király maga két annyi
vadat hozott, mint a többi mind, mégis szomorú volt. Vendégeit
megajándékozta, katonáival mindeniket országa határaig
elkisértette.
Mint a madár olly sebesen elröpült a tiz esztendő, az
ördög pontosan eljött. – A király kerül, fordul, mit gondol,
mit nem? Felöltözteti a kondás leányát annak rende szerint,
mint a király leányokat szokták, azt a felesége ölibe teszi,
beviszik ketten az ördögnek, keservesen megsiratják, s a fekete
léleknek átadják.
Vigan ment az ördög e czifra teremtéssel. Mikor egy
disznónyáj mellett mentek, a kis leány megszólal: no kis
malaczkák! nem ver meg már többször értetek édes apám,
megyek tőletek heted hét országig oda, hol az angyalok
teremnek. – Az ördög csak hallgatja a kis leány beszédét.
Utoljára észre vette, hogy őtet a király megcsalta. – Mérgesen
röpült vele a király várába, s a szegény gyermeket ugy
a kapufélfához csapta, hogy a legkisebbik csontja is ezer
pozdorjára tört. – Rákiáltott a királyra az ördög olly hatalmasan,
hogy az ablakkarika mind kihullott, a czement a
falról táblánként szakadozott. – Tulajdon leányodat add nekem;
mit az ördögnek igérsz, azt magadd, mert majd azt is
elviszi, mit nem igértél. – A király megint előszedte minden
eszét, s a selyem juhok pásztorának tiz esztendős leánykáját
öltöztöztette fel királyi módon, és nagy jajgatás közt az ördögnek
adta. Fedeles kocsit is adott az ördögnek a király,
hogy leányát a nap el ne süsse, a szél meg ne fújja. Pedig de
hogy azért adta a fedeles kocsit! nem azért, hanem hogy a kis
leány széjjel ne tekintgessen, s magát el ne árulja. De midőn
a selyem rét mellett ment a hintó, meghallotta a kis pásztorleányka
a bárány bőgécselését, a hintó ajtaját kinyitotta, s a
kis állatokhoz igy kiabált: no kis báránykák! nem ver már
többször meg édes apám miattatok, nem futkározom többé a
hőségben utánatok, mivel heted hét országig királyunk
vitet oda, hol az angyalok teremnek. – Szörnyen megboszankodott
az ördög, visszafordult a király palotája felé, mérgében
ugy jött a láng a két orralyukán, mint a karom vastagsága…
A kis leányt a fellegbe hajította. –
Meglátta a király a kocsit, reszketett, mint a nyárfalevél.
Siránkozva öltöztetgeté kis leánykáját, s mikor az ördög
a palotába toppant, már akkor vitte eleibe a gyönyörű
gyermeket, millyet még anya nem szült. Az ördög haragosan
dugta inge hasítékába a gyönyörű liliomot, és ment vele hegyen
völgyön keresztül mint az égi háboru. Bevitte a kis
reszkető Máriát sötét házába, mellyben büdöskővel világítottak,
kitette egy bagolytollal megtöltött dunnára, eleibe
egy fekete asztalt tett, s két véka kását három véka hamuval
öszvekavarván, eleibe töltött. – No! eb a lelke kis pindrie!
ha ezt két óra alatt ki nem tisztítod, kinos halállal öllek
meg, – s ott hagyta, az ajtót rácsapta, szintugy rengett a
ház belé.
A kis ártatlan Mária keservesen sirt, mert előre tudta,
hogy illyen munkát két óra alatt el nem végezhet. – A mint
ott sirdogál magában, belép hozzá nagy csendesen az ördög
fia, egy szép kis fiu, kit Jánoskának neveztek. – Jánoskának
megesett a szive a kis leányon, s megbiztatta, hogy ha nem
sir, ő a munkát egyszeribe elvégezteti: ekkor zsebébe nyul,
bemegy egy oldalházba, zsebéből kivesz egy sipot, abba
belé fú. – A ház egyszerre teli lett ördögökkel, kiknek
Jánoska megparancsolta, hogy mig ide oda tekintnek, a kása
tiszta legyen. – Mig a kis Mária hármat pillantott, a kása
nemcsak tiszta lett, hanem még úgy is ki lett fényesítve minden
szem, hogy csupa gyémánt kalárisnak látszott. – Mig az
apjok haza érkezett, addig Mária és Jánoska mulattak
játszottak.
A haragos ördög meglátván a munkát, megrázta üstökét,
szintugy hullott belőle a parázs tűz; a kis leánynak égi
mannát adva, lefeküdt elaludt. Más napra két annyi kását és
két annyi hamvat vegyített öszve a csunya ördög, szerette
volna boszuját tölteni a kis leányon, kinek atyja őt kétszer
úgy rászedte. – De a kása a Jánoska szolgáinak segedelmével
ismét tiszta lett. – Az ördög haragjában szakállát rágta
öszve, s köpködte a földre, hol minden szál szakáll egy egy
taréjos kígyóvá válott. – A kis leány visított, visitására a
kigyók mind elnyujtóztak, mert annál szebb hangot még soha
sem hallottak, s a kis leány előtt, mint a csíkok ártatlanul
ugrándoztak. – Az ördög szörnyen boszankodott, hogy
ezt a kis tejfelhabot ő rajta kivül minden állat, még az ördög
is, úgy szereti. – No eb a lelke kis tejfelhabja! – monda
az ördög fogcsattogtatva, – ha a házam ablaka alá reggelre
semmiből olly templomot nem építesz, mellynek mennyezete
az ég legyen, papja az ur isten, kit apád nem igen
szeret, akkor olly kinnal öllek meg, mellyet még pokolban
senki nem szenvedett. – Borzasztóan megijedt a kis Mária;
a vén ördög a parancsolat után dörgés között eltávozott. –
De a jó Jánoska tüstént betoppant. Sipjába fuvott, szolgái
előtermettek. A parancsolatot meghallgatták; de arra csak azt
mondták, hogy semmiből az ördögök nem tudnak csinálni
templomot, az éghez jutni ördögnek nem lehet. – Istent pappá
tenni nincs hatalmukban, ugyanazért csak azt mondák ők,
hogyha az öreg ördög kinzásait ki akarja kerültetni a szép
angyallal, illanjanak el minél hamarább, mig el nem késnek. –
Megfogadták a szolgalelkek tanácsát. – Jánoska sipját jó
helyre elásta, hogy apja meg ne lelhesse, s az ördögöket
utánok ne küldhesse. – Siettek a Mária apja országába. –
Egyszer Mária érzi, hogy orczájának bal oldala nagyon ég;
midőn Jánoskának erről panaszkodik, az hátra tekint, hát
meglátja, hogy anyja egy pemetén ugyancsak lohol utánok.
Jánoska feltalálta magát, s azt mondta Máriának, változzál
te kölesfölddé, én meg őrző leszek melletted. – Mária egyszerre
kölesfölddé változott, Jánoska meg egy csörgővel
ugyancsak riasztotta róla a verebeket. A hirtelen oda érkezett
öreg asszony kérdezte a csőszt, nem látott-e itt mostanában
egy fiut és leányt szaladni? Sok biz itt a veréb, tekintetes
asszony, nem tudom tőle megmenteni ezt a kis kölest,
hess – hess!
Nem azt kérdem én, van-e veréb vagy nincs köleseden,
hanem nem láttál-e itt egy fiut, meg egy leányt szaladni?
Már két kan verébnek el is törtem a szárnyát, felakasztottam,
hadd ijeszsze a többit, – válaszolt a hamis fiu.
Ez siket is, bolond is, monda az ördögné, s visszatért
pokolba. – A fiu és leány visszanyerék előbbi formájukat,
s tovább siettek. –
Ismét égett a Mária bal orczája sokkal fájdalmasabban,
mint az előbb. Nem is ok nélkül; mert midőn Jánoska visszatekintett,
meglátja atyját, ki a déli szelet nyergelte meg,
s azon vágtatott utánok. Utána irtóztató esős fellegek nyargaltak.
Mária egyszerre ócska templommá változott, Jánoska
pedig egy vén kalugyerré, kezében egy kapcsos bibliát
tartott.
Nem láttál itt, te isten bolondja, egy kölyköt, meg egy
kis pindri leányt futni? Ha láttál szólj, ha nem láttál, némulj
meg! – igy ordított a vén ördög a bibliás papra.
Jöjj be, – mond az áhitatos pap – ez isten házába, ha jó
lélek vagy, könyörögj, megsegít isten utazásodban, s megtalálod,
a kikért fáradozol, tedd alamizsnádat e zacskóba, a
tiszta kezek ajándékában gyönyörködik a mi jó istenünk. –
Veszsz templomoddal, isteneddel, vén bolond, majd biz én
vesztegetem bolondságra pénzemet. – Arra felelj, mit én
kérdek, nem láttál itt egy fiut, meg egy leányt kutyagolni?
Már ezt igen mérgesen mondta az öreg ördög. –
Térj istenhez vén átkozott! válaszolá a szent atya, –
megtérni soha nem késő; de a javulást halogatni vétek. –
Tedd le alamizsnádat, megtalálod, a mit keressz.
Az ördög orczája kicsattant mérgében, iszonyu buzogányát
fölemeli, a pap fejének méri, s oda sujt, mint egy isten
nyila; de a buzogány elsiklott a fő mellett, s az ördögnek
ugy csapta meg a lába szárát, hogy az egész házanépével
mai napig is sántítna, ha volna. – Sánta lábbal felugrott az
ördög a szél hátára, s haza felé tartott.
Már nem messze volt a pár ifju az országtól, hol a Mária
atyja királykodott; de hirtelen égni érzi Mária mind a két
orczáját még pedig ugy, a mint soha nem égett. – Jánoska
visszanéz, meglátja apját, anyját futni utánok két megnyergelt
sárkányon, mellyek sebesebben futottak a szélnél. Mária
egyszeribe ezüst tóvá, Jánoska ezüst kacsává változott. A
két ördög mikor a tó mellé ért, tüstént munkához fogott.
Megérzették, hogy a tó a leány, a kacsa pedig a fiu, mert ott,
hol két ördög van együtt, titok nem lehet. A tavat merte az
asszony, a kacsát kövekkel hajigálta a kan ördög; de a tó
minden merítésére inkább áradott, a kacsa pedig a tó fenekére
bukott le. A hajigálásban kifáradt az ördög, s intette
feleségét: menne be vele a tóba, s kezeikkel fognák meg a
gonosz kacsát, mert fiok kár volna a földnek. – Beúsztak
az ördögök; de a tó mind inkább áradott; kiúszni próbáltak,
de erejök elfogyott, s mind a ketten befultak. – Már most
több ördög nincs.
A leány és fiu ennyi baj után a Máriáék palotájába jutott.
– Mária elbeszélte mik történtek vele, mióta az ördög
őt elragadta, Jánoskát mint védelmezőjét nagyon dicsérte. –
Figyelmeztette atyját, hogy a ki az istent nem szereti, az elvész,
nem méltó a boldogságra.
A király meghallgatta leánya intését. – A legközelebbi
faluból hozatott magának egy papot, azzal legelőbb is az ördög
fiát, meg a maga leányát esküdtette össze, kik együtt
igen boldogok voltak. – A király felhagyott a vadak üldözésével,
a szomszéd királyoknak megüzente, megirta, hogy ő
boldog atya, országában, a szegény pártfogást és igazságot
talált. – Egyszerre halt meg a király és felesége. Utána
Jánoska és Mária lettek királyai az országnak, mellyben az
orozlán és szakállas farkas terem.


4. A három királyfi, a három sárkány és a vas orrú bába.
A kék tenger mellett volt az ország, mellyben a sárkányok
termettek. Azon országnak volt egy királya, kinek udvara
gyászszal volt bevonva, szeme örökösen sirt; mert az
országban pusztító sárkányoknak minden pénteken kilenczven
kilencz embert kellett küldeni; a kilenczven kilencz embert
a sárkányok mind megölték, mind megették. A királynak
volt három fia, mindenik szebb és okosabb a másiknál:
ezeket a király igen szerette s nagyon őrizte. – A királyfiak
közt a legnagyobbikat Andrisnak, a középsőt Imrének, a
legkisebbiket Ambrusnak hivták.
Már az országból szinte minden legény kifogyott, mert
a sárkányok csak legényhússal éltek. – Andris és Imre
elmentek atyjokhoz, kérték őt, bocsátaná őket is a sárkányokra,
majd megmutatnák ők, hogy nem kellene azoknak
több legényhús; de az atya rá se hallgatott legénykedő fiaira.
Ambrus kérni se merte apját. – Andris és Imre addig
sarkalták atyjokat, hogy utoljára elbocsáttattak a sárkányviadalba.
– Már csak három sárkány élt az országban, egyik
hét, másik nyolcz, a harmadik kilencz fejü volt; a többit ez
a három ette meg, minthogy a legényeket már az országból
mind egy szálig fölemésztették. – Andris és Imre vigan
vágtatott a réz, ezüst és arany hidak felé, mellyeknek
környékében a sárkányok tanyáztak. Ambrus egyedül maradt,
vigasztalgatta édes atyját, ki elment fiai után, és sirdogált.
Ambrusnak keresztanyja egy tündérasszony volt. Szokása
a keresztanyáknak, hogy keresztfiaiknak ajándékot adnak.
– Ambrusnak is adott keresztanyja egy öt szegletü
fekete tojást, még pedig ajándékát a kis Ambrusnak hóna alá
rejtette el. A tojást hét télen hét nyáron hordta Ambrus bal
hóna alatt, s a nyolczadik esztendő hamvazó szerdáján a tojásból
egy öt lábu paripa ugrott ki, mellynek három feje
volt. A paripa tátos volt, beszélni is tudott.
Ambrus akkor, mikor bátyjai a sárkányok ellen mentek,
tizenhárom esztendős és tizenhárom napos volt, paripája épen
öt esztendős, csak mikor a két idősebb királyfi már jól elmehetett,
kiment Ambrus kis lovához az istállóba, s fejét annak
nyakára hajtva, igen keservesen sirt.
A kis ló nagyot nyerített, s megszólalt: miért sirsz,
édes gazdám?
Nem merek édes apámtól kérezkedni, pedig én igen
szeretnék elmenni, mondá lovának zokogva a kis gazda.
Menj be, édes gazdám! király atyádhoz, most igen fáj
a foga, mondd meg, hogy a három fejü tátos paripa által azt
izente a füvek királya, hogy foga fájása addig meg nem áll, mig
téged a sárkányok ellen hadakozni nem bocsát, azt is mondd
meg, hogy ha te elmégy, ugy sárkány egy se marad e világon,
de ha el nem mégy két nagy fia a sárkányok gyomrában rothad
el. Mondd meg, hogy én azzal biztatlak, hogy te a sárkányokkal
mind azon legényeket kiokádtatod, a kiket csak
azok elnyeltek, s országa a sárkányok hasában megerősödött
legények által olly hatalmas lesz, hogy azt mig e világ, soha
semmiféle nemzet meg nem győzheti. – Igy beszélt a tátos
csikó, és nagyot nyerített, hogy a világ kongott belé.
A kis fiu megmondta atyjának, mit a tátos csikó neki
mondott. Sokáig ellenkezett a király. Hogy is ne? Féltette
egyetlen egy gyermekét. De fájdalma erőt vett rajta; három
órai ellenkezés után megigérte fiának, hogy ha a tátos
végbeviszi a miket igért, megengedi elmenését a sárkányháborúba.
Mikor ezeket mondta, a fogfájás egyszerre elhagyta.
Szaladt a kis fiu a lóhoz, melly örömében ugrált és
nyerített.
Hallottam, hogy alkudtatok, – mondá a kis gazdának
ki nem tudott örömében hová lenni; meghallottam volna még
akkor is, ha száz mérföldnyire beszéltetek volna is tőlem.
Ne félj semmit, kis gazdám! Hoszu lesz utunk, de vége szerencsés
fog lenni. Menj, a szépanyám szépanyjának amott
van a nyeregszerszáma a görbe fűzfában, azt kötözd rám,
az illik rám.
A királyfi ment, futott, mint a szemevert; elhozta a rongyos
nyeregszerszámot, lovát felszerszámozta, a kapufélfához
kötötte s elment atyjához búcsut venni.
Mielőtt megindultak, megszólította a kis ló kis gazdáját,
hogy az ő orra lyukát dugja be: a gazda megcselekedte. A
kis ló rá fuvott gazdájára orra lyukával, melly nyitva maradt.
Hát köpedelem! a kis fiu ollyan koszos lett, mint a rosz malacz;
a kis ló meg arany szőrü paripává válott, s ollyan fényes
lett, mint a tűkör. A kis fiu meglátta csúnya képét fényes
lova szőrében, s nagyon elszomorodott.
Dugd be az orrom másik lyukát is, – monda az aranyszőrü
paripa.
A kis gazda már ezt nem akarta cselekedni. De a kis ló
erősen rá nyerített, hogy egyszerre cselekedje; mert a tátosok
kérését későn cselekedni nem jó.
Mit volt mit tenni szegénynek, bedugta lovának másik
orralyukát is. – A ló eltátotta száját, s gazdájára rá sohajtott.
– A királyfi egyszerre olly gyönyörű teremtéssé válott,
mintegy tündérkirály.
Most ülj hátamra, kis gazdám! nagy királyom! most vagyunk
egymáshoz valók! nincsen ollyan erős semmi az isten
földén, mellyel te nem birkóznál: örülj! te győzöd meg
a sárkányokat, visszaadod atyád országának embereit, csak
azt tedd, a mit én mondok, másra senkire ne hallgass.
A veres tenger bal partjára érkeztek egy óra alatt, melly
a kék tengerbe foly. A veres tenger mellett egy korcsma
volt, a korcsmához egy kiáltásnyira állott egy réz hid, mellyen
túl a hét fejü sárkány csavargott. Már Andris és Imre
ott ültek a korcsmában, s minthogy nagyon elfáradtak, enni
meg inni kezdtek. Mikor az új vendég érkezett, kés, villa
kiesett a két királyfi kezéből; de mikor megtudták, hogy az
is a sárkányok ellen jött hadakozni, vele összebarátkoztak,
de a világért se birtak rá ismerni.
Estve lett. Andris és Imre sokat ettek, sokat ittak, s
tisztességesen lerészegedtek; igen mélyen elaludtak. Ambrus
kevesett evett, semmit nem ivott, nagyon ébren aludt.
Hajnalkor a tátos paripa meghúzta gazdájának a haját, hogy
ébredjen fel; tudta, hogy a sárkány hajnalban leggyengébb,
mert annak a nap ad erőt. – Ambrus hirtelen lovára pattant,
s a réz hid végén ott termett. A sárkány meghallotta a dübögést,
és egyszerre oda repült.
Szhü! kiált a sárkány tüszkölve, idegen büzt érzek! –
Ambrus te vagy? Ismerlek! vesztél volna el lovastul! gyere
a síkra!
Hét fertályig hadakoztak. – Hat fejét két vágásra szelte
le Ambrus a sárkánynak, de a hetediket igen sokára vághatta
le, abban volt a sárkány ördögsége. – A sárkánynak hét
paripája volt. Ambrus a hét paripát pányvára szedte, a
korcsmához vitte, s azokat az Imre paripájához kötötte. Andris
meg Imre csak kilencz órakor ébredtek fel. Imre Andristól
kérdezte, ha ő ölte-e meg a sárkányt? Andris meg Imrétől
kérdezte. Utoljára megmondta Ambrus, hogy ő ölte meg a
hét fejü sárkányt, attól vette el a hét paripát, de azokat Imrének
ajándékozta. Imre a lovakat megköszönte.
Tovább mendegéltek már hárman, s elérték az ezüst
hidat. A hid melletti korcsmában Imre meg Andris jól ettek,
ittak, el is aludtak, de a tátos ló, mikor hajnallani kezdett,
gazdáját felköltötte. – Ambrus felugrott hamarosan, takarosan
is felöltözött; két bátyját aludva hagyta.
Már tiz mérföldre megérzette a tátos a sárkány szagát,
s kutyásan hortyogott; a sárkány pedig már négy német
mérföldrűl ugyan csak hányta rájok a mérges szikrákat.
A hidon nagy dörömbözéssel összecsaptak. Nehéz volt
Ambrusnak a szörnyű csudát legyőzni; de végre lovának
ügyes forgása által leszedte a sárkánynak mind a nyolcz fejét.
A sárkány nyolcz lovát nagyobbik bátyja, Andris, fejéhez
kötötte.
Andris meg Imre csak dél felé ébredtek fel, csudálkoztak
a szép lovakon, s kérdezték, ki hozhatta azokat illyen jókor
ide? végre kitalálták, hogy a herczegfi ölte el a sárkányt,
azé lehetnek azok a szép lovak, millyenek még ember alatt
nem nyerítettek. – Ambrus is megvallá, hogy ő ölte meg a
sárkányt, s annak lovait hozta el nékiek: egyszersmind intette
két társát, hogy siessenek a harmadik sárkányt megölni,
ha elkésni nem akarnak.
Mind hárman lóra kavarodtak, s örömükben kettő közűlök