Népdalok és mondák (3. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény - 04

Dicsérje azt a fonás,
Aratás és kapálás.

200.
Jobb Mátyás nap után bizni jéghez,
Mint, kedves hugocskám, kelmetekhez.
Kend hunczut, ő hunczut, ő keme is,
A ki kendteknek hisz, hunczut az is.
_Hegyalja_.

201.
Mit használ a világ,
Mondd meg, sok kincs jószág?
Mint a füst és a szél,
Olly hirtelen elkél.
Mit használ korona,
Királyi szép pálcza?
Pálcza, birodalom,
Elvész, mint hó halom.
Mit az aranyalma,
Melly sárga, mint szalma?
Az arany sárga föld,
Érte magad ne öld.
Mit használ a szépség,
Angyali ékesség?
Szépségek elmulnak,
Rózsák földre hullnak.
Mit használ szép nyakad,
Kláris szín ajakad?
Orczádat mit fested?
Majd földbe lesz tested.
Mit használ a puha
Bibor, bársony ruha?
Bibor szin csigavér,
Ez hát nem sokat ér.
Selyemben, mit használ,
Tested ha talpig áll?
Ezt egy féreg fonja,
Melly szivedet vonja.
Mondd meg hát micsodák,
Mellyeket a világ
Illyen nagyra becsült?
Porból, sárból épült.
Menj el hát rosz világ,
Nincsen benned jóság,
Hanem csak mulandó,
Nincs semmi állandó.
Elég, hogy sokáig
Vontad szívem máig.
Közelg a boldogság,
Örökkévalóság.
_Hegyalja_.

202.
Három éli van a sásnak,
Hamis (igaz) lelke a leánynak.
Négy éli van a gyékénynek,
Igaz (hamis) lelke a legénynek.
Nem tud tettetni a legény,
Gyakran megcsalódik szegény.
De a leány szép szin alatt
Megcsal, mérget ad méz alatt.
_Hegyalja_.

203.
Ugy tetszik, a világ csak örömre vezet:
Nevetek, nevetsz te, ő nevet:
Számtalan vigságok bennünket követnek,
Nevetünk, nevettek, nevetnek.
De sokszor bennünket nagy bú bánat is ér:
Sírok én, te is sírsz, ő is sír.
Az egek a bútól megóvni nem birnak.
Sírunk mi, sírtok ti, ők sírnak.
Ah! talán az isten minket még megkimél:
Remélek, remélsz te, ő remél:
Igy bú közt emberek ismét jókat vélnek.
Remélünk, reméltek, remélnek.
Hát a ki magának hív hölgyecskét szerzett:
Szeretek, te szeretsz, ő szeret.
Boldogok, ha mindig békével élhetnek.
Szerettünk, szerettek, szeretnek.
A vig társaságba ha az embert viszik:
Iszom én, iszol te, ő iszik.
Heje huj! mindnyájan, kik erszénynyel birnak.
Iszunk mi, isztok ti, ők isznak.
De örökké nem tart, se tölgyfa, se kőfal:
Meghalok, meghalsz te, ő meghal.
Nem adhatsz világért semmit a halálnak.
Meghalunk, meghaltok, meghalnak.
Azonban jóllehet hogy testünk elporhad:
Maradok, maradsz te, ő marad.
Ird tüzes betűkkel szívedbe magadnak:
Maradunk, maradtok, maradnak.

204.
Ki engem censurált,
Nagyon megránczigált,
Hogy nem rejiciált,
Becsülöm mint királyt.
Éljent kiáltok rá,
Ne legyen hamuvá.
Ki őt nem követő,
Hamuvá legyen ő –
Hamuvá.
Juratus lenni bár
Nem szégyen és nem kár.
Jobb mégis az ügyész,
Csak így az ember kész.
Örül amaz ugyan,
Sok pénze hogyha van.
De ám ez nem soká
Lesz ismét hamuvá –
Hamuvá.
Gyakorta szép leány
Ő neki csókot hány,
S csak addig szereti,
Míg pénzét csörteti,
De a zseb ha üres,
Szerelme sem tüzes.
Az eskü azután
Hamuvá lesz korán –
Hamuvá.
Máskép tesz az ügyész,
Nem fárad el az ész.
Hogyha egy pöre vész,
Mindjárt a másik kész.
De bármit tegyen ő,
Ha nincs pörkedvelő,
Kinek erszénye bő,
Hamuvá leszen ő –
Hamuvá.
Igy jártam én is hajh!
Nagy volt mindig a baj.
S a pör ha elveszett,
Minden hiába lett.
Fogytak clienseim,
Velek hah, pénzeim,
Igy csillagom leszállt,
S minden hamuvá vált –
Hamuvá.

205.
Mondd meg, rajkó, birónak:
Ne vigye el a fuvót.
Majd eljő az öreg apó,
Majd eljő az öreg apó,
Megfizeti, megfizeti, megfizeti az adót.
Kérjük hát a tanácsot,
Hagyják a kalapácsot,
Ha nincs fuvó, kalapács,
Ugy nem lesz, ugy nem lesz
Rajkó fogára kalács.
Veszek magam feleséget,
Egyiptomi szépséget,
Csókaszemű, kenderhajú,
Kenderhajú, csókaszemű,
Egyiptomi, egyiptomi, egyiptomi szépséget.
Veszek neki katrinczát,
Paszomántos zöld szoknyát.
Megtanítom szeget verni,
Az fog engem ébresztgetni,
Fuvóval, fuvóval tüzet gerjeszteni.

206.
Elvettem egy vén leányt,
Mit csináljak vele?
Kiszeg, koszog a papucsa,
Majd meghalok tőle.
Vagyon esküdt, vagyon biró,
Válaszszon el tőle.
De én – isten teremtése!
Meg nem élek vele.
Télen, mikor hideg van,
Ott ül a kuczkóban,
Nyáron, mikor meleg van,
Heverész a porban.
_Győr_.

207.
A báránynak négy a lába.
Többnyire mind vén a bába.
Boldog a ki él magába.
Nem üthetni ki nyers fába.
A melly leány sokat szeret,
Jó már abban ritkán lehet;
De mihelyt annyira mehet,
Hogy fejére kontyot tehet:
Az urát nevezi lónak,
Hol kesének, hol fakónak;
Magát pedig mondja jónak,
Nem barátja a szép szónak.
Gyakran figyelmez ablakra,
Mint a kancza az abrakra.
Ha kérdi ura, hogy mit néz?
Arra már a felelet kész.
Mi bajod uram, mit kérdesz?
Egy kedves bátyám ma itt lesz.
Adj pénzt hamar a kocsmára,
Serre, borra, pálinkára.
Oh szegény legény, mit tettél?
Mikor illyen leányt vettél?
Talán bolond gombát ettél,
Mikor illyenre szert tettél.
Ha az ura megy erdőre,
Más fekszik a lepedőre,
Mig haza megy nagy későre,
Megfonyad addig a bőre.
Akkor ugy néz az urára,
Mint egy nagy akasztófára,
Igazítja ganéjára,
Hogy tegye a pipájára.
_Pest megye_.

208.
Debreczen ám hires város,
Professor ott a csapláros.
Csiri biri dongó, rittalárom,
Diri dongó!
Délig az istent dicséri,
Délután a vad bort méri.
Csiri stb.
A mellett egy kutyát lopott,
S abból csináltatott dobot.
Csiri stb.
A deákok észrevették,
S mindenütt dobra ütötték,
Csiri stb.
Elkezdték azért dalolni:
.......... a bort méri,
Csiri stb.
Pedig még kutyát is lopott,
Abból csináltatott dobot.
Csiri stb.
Ezt...... mint meghallotta,
Azonnal kidoboltatta:
Csiri stb.
Hogy ki a dongót danolja,
Tizenöt forint a díja.
Csiri stb.
De azért nem hallgattatik,
S a dongó most is mondatik:
S csak azért is dongó, rittalárom,
Diri dongó!
_Szabolcs_.

209.
Kenyeresen csuda esett,
Két kis kakas összeveszett.
Én a kakasom nem hagyhatom,
Mert a kendé vágta azt agyon.
Az enyém csak egy kevés volt,
De a kendé két éves volt.
Én a kakasom nem hagyhatom,
Mert a kendé vágta azt agyon.
Az enyém volt hoszu farku,
De a kendé kurta farku.
Én a kakasom nem hagyhatom,
Mert a kendé vágta azt agyon.
Debreczenbe kéne menni,
A kakasnak törvényt tenni.
Én a kakasom nem hagyhatom,
Mert a kendé vágta azt agyon.
Ha ottan nem segítenek,
A palatinushoz menek;
De a kakasomat nem hagyom,
Mert a kendé vágta azt agyon.

210.
Volt egy szegény ember,
Nem vala egyebe,
Csak egy kék tehene,
Egy szép felesége.
Lám a szomszéd asszony
Nem ollyan szép mint én:
Mégis van ruhája,
Szép piros csizmája.
Az asszony az urát,
Arra ösztönözi:
Adja el a kéket,
Ruházza fel őtet.
Elhajtják a kéket
Gyorsan a vásárra,
Vásárolnak posztót,
Száz forint az ára.
Sem flaner, sem posztó,
Sem sinór reája.
Édes kék tehenem,
Hová lett az ára?
_Ung_.

211.
Hogyha szépet veszek el:
Ki győz rá vigyázni,
Nem lehet a szépnek,
Hívségében bízni.
Hamar elhódítják,
Ha az ember nem őrzi;
Egyik nyomorúság
A másikat éri.
Hogyha rútat veszek el:
Hogyan szerethetem?
Vagy igaz jó kedvemből
Hogyan ölelhetem?
Ugy nem leszen vele,
Éltem boldog soha;
Látom a szerencse
Nekem csak mostoha.
Ha gazdagot veszek el,
Egy sulyos keresztem.
Csak azt hányja szememre:
Hogy csak készre jöttem.
Az övé a jószág,
Mellyet én nem kerestem;
Még azt is sajnálja,
A mit iszom, eszem.
Hogyha szegényt veszek el,
Jaj! miként élhetünk?
Most is szegény vagyok én,
Még szegényebb leszünk.
Egy koldusból kettő,
Utóbb több is válhat,
Elég nyomoruság
Bús fejemre szállhat.
Ha városit veszek el,
Nem szokott munkához;
Nem illik a dolog
Kisasszonyságához.
A sült galamb pedig
Nem repül szájához,
Ha serényen nem lát
A maga dolgához.
Ha falusit veszek el:
Otthon ül, goromba,
Minden mulatságban,
Csak orczám pirítja.
Nem is leszen vele
Éltem boldog soha;
Látom, a szerencse
Nekem csak mostoha.
Ki hasonló hozzám,
Ugy látom én ebben,
Mint egy világos színt
Mutató tükörben.
Mintsem hogy én sokat
Szenvedjek éltemben,
Jobb én nekem, maradok
Ifju legénységben.
_Zala_.

212.
Apám ki volt, nem tudhatom,
Mert senkire sem foghatom.
Nagy nemzetből kellett lenni,
Mutatják a levelei.
A minapában mondották,
Nekem tudtomra úgy adták:
Hogy az én nagy atyám neve
Irásban légyen feltéve.
Anyám neve volt Regelfloh,
Habsburgban taligatoló,
Megtette végső szándékát;
Reám hagyta taligáját.
De én a tolást meguntam,
Habsburgból Bécsbe utaztam;
Au weh! mi vagy most te szegény?
Egy vándorló vargalegény.

213.
Hej liba, liba, liba!
De jó volna a tolla.
Hej dunna, dunna, dunna,
Kimaradtunk alóla!
Lesz még ollyan éjszaka,
Megpihenünk alatta.

214.
Csütörtökön viradóra,
Lement két lány a folyóba,
Fehér lábát mosta,
Jól megszappanozta,
A folyóba.
Már mi nálunk kidobolták,
Hogy a szappant ne árulják;
Mert a lányok nyalkák,
A lábukra mossák,
A folyóba.


HADI ÉS KATONADALOK.

215.
Áll a verbunk, tánczoljunk,
Nosza kun legények!
Tele csordultig borral
Állnak az edények.
Pántlikát kalapunkra
Majd osztogatnak,
Mentét, dolmányt és nadrágot
Hozzánk szabatnak.
Itt állnak a lovak is,
Készen abrakolva,
Mellyek a magyar legényt
Hordozzák tánczolva;
Ha sebesít sok franczot
Az én jobb karom,
Akkor mondja jó királyom:
Édes magyarom!

216.
Nem kell nekem papiros,
Maradjon a boltba.
Jobban illik fényes kard
Az én oldalomra.
Gálicz helyett golyóbis
Csörög a zsebemben,
Tinta helyett palacz bor
Villog a kezemben.
_Szolnok_.

217.
Megbolondult a világ,
Fegyverben az ország.
Elmult már az békeség,
Támad sok ellenség.
Összevesztek királyok,
Nagy hatalmas országok,
Uri méltóságok.
Szegény Magyarország is
Tanácsát ujítja,
Mert fölséges királyunk
Táborba hivatja.
Készül minden vármegye,
Az ország nagyobb része,
Mert kénytelen vele.
Katonát ad nemesség,
Hajdut a szegénység.
Mindeniket sulyosan
Nyomja az nagy inség.
Lovat, szablyát, karabint,
Bagaria pantallért,
Mind készítnek mundért.
Buslakodik, bánkódik,
Az gazda magába,
Nagy kénytelen, kelletlen
Nyúl az ládájába,
Előveszi erszényét,
Számlálja a költségét,
Régi keresményét.
Gyakorta gyülnek egybe
Falu gyülésében,
Pörlekednek egymással,
Hol egy hol más helyben.
Majd üstökbe is kapnak,
Erősen káromkodnak;
És haragban vannak.
Az katona vigan van,
Iszik, csókolódik.
Gazdasszony szomorkodik,
Szivében bánkódik.
Mert megürült ládája,
Oda köntöse ára,
Kelt az katonára.
Öszveülnek némellykor
Szomszéd asszonyával,
Panaszkodnak egymásnak
Jutka leányával.
Mondja szegény, mit tegyen,
Nem tudja hová legyen,
Csizmát is min vegyen.
Mert rám hozták a zászlót,
És executiót,
Kitekerték kezembül
A szoknyára valót.
Mivel födjem testemet,
Mezitelenségemet,
Hitvány szemérmemet?
Nem régiben eladtam
Tiz pár kappanomat,
Tikom, ludam, kenderem,
Kevés olajkámat.
Jaj! reám melly sok eset!
Az mit uram keresett,
Eb szájába esett.
Nem ugy neveltem volt
Egy néhány csibémet,
Kiért adott a tyukász
Egy erszény pénzecskét:
Hogy katonára költsem,
Az ő erszényét töltsem,
Más szobáját fütsem.
Elvitte uracskámnak
Egy szép paripáját,
Az nyakába vetette
Kontos karabinját.
Egy aranyos szép nyergét,
Péter bátyám fegyverét,
Abban köpönyegjét.
Nem maradt már uramnak
Testére valója,
Elül hátul kilátszik
Eldugni valója.
Magamnak sincs pintőkém,
Elrongyollott köntöském,
Kilátszik a könyököm.
Bárcsak immár valami
Kis pénzecském volna,
Az mellyen az urammal
Bort ihattam volna.
De imé mind elhuzták,
Katonára prédálták
Mim volt, mindenemet.
Jaj! édes komámasszony!
Bezzeg pórul járánk,
Pálinkára valóból
Szépen kipusztulánk.
Az kasbul is kifogyott,
Erszénybül is kikopott;
Igyunk már csak itt ott.
Hallod-e, komámasszony,
Ne gyötörd magadat,
Gyere hozzám jó reggel,
Megöntöm torkodat.
Maradt még amaz kasban,
Lisztem, buzám hordóban;
Jó lesz égett borra.
Elküldtem a szolgálót
Két font pecsenyeért,
Ilona leányomat
Vagy három pint borért.
Vonjad czigány az nótát,
Ne kiméljed az hurját,
Megadom az árát.
Megeheti az uram
A szegény kenyeret,
Megihatja reája
Amaz szép kutvizet.
Nem szeretem a dolgát,
Roszul forgatja magát;
Nem tudja a dolgát.
Jó bort kezdett csárdában
Tegnap az csaplárné,
Nála iszik, vigan van
Nyalka katonáné.
Tedd félre most rokkádat,
Holnapra hagyd dolgodat,
Készítsd az torkodat.
Jó emberem korcsmáros,
Semmit se búsuljunk.
Az urammal veszettel
Ne sokat gondoljunk.
Nosza vigan csak igyunk,
Igen jó helyett vagyunk,
Estig dombérozzunk.
Jer be rózsám, katonám,
Járjunk egy pár tánczot.
Majd nyakadba függesztek
Egy szép arany lánczot.
Nem is tudom, hogy vagyok,
Mert érted majd meghalok,
Még ma veled hálok.

218.
Rajta vitéz! paripára,
Rajta! csata piaczára!
Nézz az István zászlójára,
Hiveinek int.
Sohajts egyet istenedhez,
Küldj egy csókot kedvesedhez,
Légy hűséges vezéredhez,
Harczpiaczra ronts.
Né nézd: sok-e ellenséged,
Mindent győző vitézséged,
Régtől fénylő dicsőséged
Feljebb viszi még.
Édes hazád, királyodért,
Ki segelmet tőled most kért,
Kiönteni minden csepp vért
Mindig készen állj.
Édes hazám, szép országom,
Hol van arany szabadságom?
Boldogító kebeledben
Vigan élek én.
Benned élni, érted halni,
Örökre felmagasztalni,
Hiv őseink Árpád alatt
Megtanulták már.
Rontsad bontsad ellenséged,
El ne hagyjon reménységed,
Meg ne gyalázd nemzetséged,
A ki magyar vagy!
Eleidnek szép példája,
Vezérednek bokrétája,
Vezéreljen a csatába.
Halni tanulj ott.
_Jászság_.

219.
Mikor marsirozunk, kapitány uram?
Holnap, holnap, holnap után,
Csütörtökön ebéd után,
Kedves katonáim!
Mi lesz az ebédünk, kapitány uram?
Lencse, borsó káposztával,
Jó borocska szalonnával,
Kedves katonáim!
Elszakadt a nadrág, kapitány uram!
Elszakadt a bakancs kapitány uram!
Vagyon szabó csizmadia,
Ki megvarja, ki megfoldja.
Kedves katonáim!
Vetetlen az ágyunk, kapitány uram!
Itt van Sári, majd megveti,
Még magát is belé veti,
Kedves katonáim!

220.
Hip, hop, hap!
Eb lesz pap!
Egyszer voltam, kicsaptak.
Inkább leszek katona,
Ferencz király madara.

221.
Már én majd csak ellesem,
Mire szorulsz, kedvesem.
Ha katonának elmégy,
Rólam azért le ne tégy,
Eszem adta!
Lóra vitéz, előre,
Szállj ki a harczmezőre.
Tiz évig elgyászollak,
Ha meghalsz, megsiratlak,
Eszem adta!
Árván hagysz már engemet,
Búba merült fejemet.
Gerliczeként nyögdelek,
Álmomban is ölellek,
Eszem adta!
Nyergelve a piripa,
Megy, de nem tudja, hova;
Francziára, törökre,
Jaj de itt hagysz örökre,
Eszem adta!
_Szolnok_.

222.
Elküldötte Ferencz császár
Nyalka verbunkját,
Kitétette az utczákra
Vörös zászlóját.
Nosza, ide gavallérok!
Vigan tánczoljunk,
Tele borral az edényünk,
Vigan mulassunk.
Bor, pecsenye! de jó volna
Most mellé ülni,
De az atyám asztalától
Meg kellett válni.
Nem ugrálok, nem tánczolok
Most jó kedvemből,
Csak ugrálok, csak tánczolok
Kénytelenségből.
Felülök pej paripámra,
Elmasírozok,
Már én, édes kedves rózsám,
Többet nem szólok.
A kardomnak markolatja,
Tiszta ezüstből,
Ki van rakva csillagokkal,
Nem öntött rézből.
Ha erre a nap reá süt,
De szépen fénylik,
A mellyet sok édes anyák
Sírva könyezik.
Katonaság de szép élet,
Jaj de csak nézni;
Jaj de erős kinek kinek
Köztük szenvedni.
A ki eztet el nem hiszi,
Tessék beállni,
Lehet eztet rövid idő
Alatt próbálni.

223.
Bátorkeszin verbuválnak,
Engem hínak katonának,
El is mennék katonának,
Ha szilaj csikót adnának.
Szilaj csikó, bársony nyereg,
Abban ül egy gyenge gyerek.
Lábam vetem a kengyelbe,
Magam ülök a nyeregbe.
A muzslai legényeket,
Megfogdosták szegényeket,
Viszik Léva városába,
Patyolat ingbe, gatyába.

224.
Czifra huszár a szeretőm,
Aranyos lesz a fejkötőm.
Keleti gyöngy a nyakamon,
Piros czipő a lábamon.
Sok országot fogok látni,
Nagy urakkal mulatozni,
Gond nélkül és vigan élek,
Kántornékkal nem cserélek.
Sírni fogsz te, édes anyám,
Hogy falunkat ide hagyám.
Ne sírj, majd meglátogatlak,
S tallérokkal boldogítlak.
Soká jön meg a regement,
Esztendeje van hogy elment.
Ideje már, megjöhetne,
Hogy belőlem asszony lenne.
Hát ha levágta a török
Galambomat: akkor örök
Lesz búm, s a kincsrűl lemondok,
És falunkban elhervadok.

225.
Mikor katonává lettem
Ej! mikor katonává lettem,
Sárga csikót fölnyergeltem,
Magam ültem a nyeregbe,
Magam ültem a nyeregbe,
Lábam tettem az kengyelbe.

226.
Mikor katonává lettem,
Sárga csikóm felnyergeltem,
Lábam tettem a kengyelbe,
Úgy ültem fel a nyeregbe.
Isten adta katonája,
Ki ne hajolna hozzája!
Sem országa sem hazája,
Mégis piros az orczája.

227.
El kell menni, nincs mit tenni,
Jaj, jaj de keserves!
Marsot vernek, pedig ennek
Engedni köteles.
Vegyen az ur jobb karjára,
Vigyázzon, mint sajátjára;
Hogy téged ne érjen
Semmi veszedelem.

228.
El kell menni, nincs mit tenni,
Oh jaj, be keserves!
Marsot vernek, pedig ennek,
Engedni köteles.
Szegény fejem, mert felvettem
Hó pénzem, s ezzel kötöttem
Zászlómhoz hitemet,
Egész életemet.
Bár betegség, vagy más inség
Rongálja testemet,
Tüz, vagy tenger, éles fegyver
Fogyaszsza éltemet:
Akkor is végső csep vérem,
Hozzád von érzékenységem,
Mig tart lélekzetem,
Mig tart lélekzetem.

229.
Édes anyám! ne sirasson kend,
Katonának beiratott kend,
Kihuzom az első czédulát,
Viselem a király ruháját.
Levetem a rojtos gatyámat,
Mellyet édes anyám varratott,
Felhuzom a vörös nadrágot,
Mit a király ajándékozott.
Katona vagy rózsám, igaz is,
Rövid a bokancsod szára is.
Sárba viszed, rózsám, elmerűl,
Ha isten rajtad nem könyörűl.
Katona vagy rózsám, azt mondják,
Illik neked a vörös nadrág.
Kardot kötnek, rózsám, oldalodra,
Zöld dolmány illik a nyakadba.
_Keszthely_.

230.
Az a szőke legény rosz katona,
Tudja isten, hol a lova.
Mariskánál istállóba,
Szénát eszik a jászóba.
Hozd ki, Maris, kantáromat,
Kantározzam a lovamat.
Magam ülök a nyeregbe,
Téged veszlek az ölembe.

231. Egy öreg őrnagy sírverse.
Elérted már az öreg kort,
Vert le a bokádról a port.
Készen vár már téged is a sír,
Tehát innen, alló! masír.
_Sárospatak_.

232.
Huszár vagyok, lelkem babám,
Az is maradok,
Szemed színű dolmányomon
Sárga gomb ragyog;
Uczu! peng a sarkantyum,
Csekély gondom, semmi bum,
Csak ugy vigadok.
Kard villog az oldalamon,
Tajték a pipám,
Veres csákó süvegemen
Leng a bokrétám,
Mind a mellett csak az kár,
Hogy tán nem is kedvel már
Hűtelen babám.
Oh te szivemet epesztő,
Kaczér szőke lány!
A huszárnak szeretője
Akad akarhány;
Nyájas, gyöngéd, deli, szép,
Olly takaros ollyan ép,
Mint a tulipán.
Mikor nekem jó kedvem van,
Boka hegedűl,
Mellém intek egy leánykát
A szebbek közűl,
S megforgatom, mig daczos
Babám szeme bánatos
Könyekbe merűl.
Selyem szőrű pej paripám
Száz aranyat ér,
Horkol, tombol, tüszkölődik,
Bőrébe nem fér;
Még egyszer és utólszor
Megugratom hajnalkor,
Babám kedveér.
Van-e széles e világon
Szebb a nótámnál?
Jöszte babám, béküljünk meg
Bájos hangjánál!
Megbékülünk ugy-e bár?
Nyujtsad ajkad… enyém már
Csókolóra áll.
_Pápa_.

233.
A katona szép paripán megugratja magát,
Pantallérja, karabinja megrángatja vállát,
A szép asszony ha meglátja, elfelejti búját,
Még azután is ohajtja katona galambját.
Napsugárként ragyog kardja vitézi kezébe,
Ezüst lánczos tajpipája illik a kezébe,
Elhagyott szép asszonykája gyakran jut eszébe,
Győzedelmes nyertes fejét hajthatná ölébe.
Lengedező forgós csákó ingadozik fején,
Vitézségért érdemlett bér tündöklik bal mellén,
Diszeskedik szülő háza illy nevelt remekjén,
Midőn borostyán koszorút emelget a fején.
Ha táborba bemegyen, kard, pisztoly a kezében,
Győzedelmes, bátor a szív vitézi mellében,
Hogyha pedig visszatér hazája keblébe,
Rejtett kincse, rabbilincse csókolja ölébe.
Az huszárok igyen élik vigan világokat,
Menyecskékkel játszodozva töltik napjaikat,
Jó helyekből jobb helyekbe teszik marsaikat,
Szép szavakkal vigasztalják síró rózsáikat.
_Székelyföld_.

234.
Erdélyország alsó felén
Háboruba mén a legény.
Karcsu leány int feléje:
Ne menj rózsám ellenségre.
Hadd menjek én, édes rózsám,
Majd megtérek a harcz után,
Fakó lovad ha oda vész,
Kihoz haza, barna vitéz?
Ne félj rózsám, ha megmarad
Kardom éle, nyes az utat.
Barna legény, ne váljunk el,
Nálad nélkül hervadok el.
Adj egy csókot, mást nem kérek,
Nem sokára visszatérek.
Egyet, kettőt, hármat, négyet,
Visszajövet megadd őket.
Nem megyek én a csatára,
Csak a szomszéd vásárokra,
Hozok neked szép rokolyát
Segesvárról, rá pántlikát.
Jaj te hamis, mint megcsalál,
Tán bizony hogy csókot adál?
Visszadom én százasával,
Akár egész garmadával.
Nem bánom én, visszaveszem,
Csak örökre maradj velem.
Veled vagyok, veled leszek,
Többé el sem eresztelek.
Nem dul török, sem a tatár,
Csak két szemed, a két bogár.
_Erdély_.

235.
Őszi eső, tavaszi szél,
Mikor már a nap is felkél.
E szomorú borongós nap
Kezdődött dél előtt tegnap.
Hallom neszét a felhőnek,
Tetején a hegytetőnek,
Leomlik ma éjszakára,
Estveli kilencz órára.
Istenem! már valahára
Adj szép időt viradtára,
Szánd meg szegény katonáknak
Sorsát, kik lógerban hálnak.
Tegnap este tisztát vettem,
Magamról ma levetettem,
Csupa lucsok, teli vizzel,
Nem győzöm már magam inggel.
Hol vagy rózsám? most láthatnál,
Tudom, hogy sírva fakadnál,
Mikor látnád, hogy az karom
Ölelésedre nem birom.
Képzellek gyakran álmomban,
Galyból csinált sátoromban.
De felébreszt őszi hideg,
Nincs köpenyegemben meleg.
Általázott köpenyegem,
Meg sem ismernél tán engem.
Vizes kabátom, nadrágom,
Az fórposztot abban állom.
Éjfél után két órakor,
Hallatik már az fikátor;
Kelj fel pajtás az früstökre,
Megyünk mindjárt az törökre.
Ott vár reánk, a mint hallom,
Szenvedésünkért jutalom;
Vagy az élet vagy az halál,
Valamellyik csak ránk talál.

236.
Az katonák masiroznak;
Fényes fegyverek ragyognak,
Veres zászlók szakadoznak,
Apró fegyverek ropognak.
A nagy ágyuk könnyen szólnak,
Látom, az népek hogy hullnak;
Fejem felett kard megfordul,
Piros vérem földre csordul.
Nincs itt nekem atyám anyám,
A ki gondot viselne rám.
Az ur isten az én dajkám,
Ez visel gondot én reám.
Magyarország! kedves hazám!
De idegen lettél hozzám,
Sem ebédem, sem vacsorám,
Bánat nélkül nincs egy órám.
Esik eső, fúj a szellő,
Kedves pajtás, fogy az erő.
Jobb mi nekünk marsirozni,
Mint az lógerban kinlódni.
Lóger-karó árnyékában
Fekszem a szomorú ágyban,
Köpönyegem az sátorom,
Magam árnyékában nyugszom,

237.
Eszem adta katonája,
Se országa, se hazája!
Se országa, se hazája:
Mégis piros az orczája.
Árva vagyok, tudod rózsám,
Nincs ki gondot viseljen rám.
Árvábúl lesz a katona,
Kinek nincsen édes anyja.
Én is árva legény vagyok,
Én is elbirok egy kardot,
Kit más szegény legény tartott,
És rá sok könyűt hullatott.
_Domony_.

238.
Belgrádra, vitézim! omoljatok,
Mert még inaimra felállhatok.
Falait rontom, bontom,
Haragom tetejére kiontom.
Falaim rontod, bontod,
Ugyanaz betemetheti csontod!
Míg csak meg nem veszem ezt a várt,
Itt kell lennem,
Ozmán bár kerüljed is e kárt,
Meg kell tennem.
Adj hát pardont! azt üzenem. „Nem, nem.“
Én sem megyek addig előled el,
Mig ellenem állni törekedel.
Faladon ágyum dörgő, zörgő
Ropogó tüze rontva rohan be.
Magam is bombim bömbölve
Dühös seregedbe lövöm be.
Lőjjed mérges nyilaidat rá.
Mit felelget!
Szűnj meg – réműlve fehér zászlót
Mert emelget.
Pardont kér tán vagy jó választ. „Azt, azt.“

238. Hertelendi indulója.
Hát fiaim! ti vitéz nevetek
Rablánczczal váltjátok-e fel?
Ősz fejem is ma tehát veletek
Nyert koszorúját veszsze-e el?
Nem magyar az, czudar az, ki kivont
Karddal is esdekel és kér pardont.
Rajta! tehát velem, a ki vitéz,
A csatán elül lobogó tollamra néz.
Ezeredem vér mezején vezetem,
Győzni vagy halni tanulj seregem!

239.
Nosza, hív magyarim, nosza!
Bajnoki virtusaitok tüze nemesitse lelketeket,
Igaz ügybe forogtok, az ég
Haragos karjai összerontják ellenségeteket.
Kardot köszörűljetek ölni tehát,
Ellenetek a ki csikorgatja fogát.
Európa előtt tegyetek hadi csudát,
Fegyveretekben Hunyadi szemléltesse magát.

240.
Kezd már vidorulni egünk,
Az erős falakon diadalmat nyert seregünk.
Nosza mars! hiv az öröm ide,
Mars köti fejetekre a koszorút.
Kérkedik a maradék veletek,
Emlegeti érdemetek,
Izzadott homlokotokon süvegeteken lebegő
Kócsagotokra lengedez a szél,
Csókra vár oda haza a feleség.
Jertek azért a harczra velem,
Én is az illyen pálmát érdemelem.
Villámjon egyre ezer tüzetek,
Nem törheti meg semmi nagy lelketek.
Ballag a lovatok
Délczegebben.
Derekatok
Merőebben.
Illegeti fejeteket,
Nézeti termeteteket,
Trombitaszóra
Tánczol az uton,
Bajnokival enyeleg a paripa.


NEMZETI DALOK.

241.
Hol vagy te most, nyalka kurucz,
Ki olly voltál mint egy szép strucz?
Már hazádba soha nem jutsz,
Ez világbul is majd kifutsz.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!
Fájhat szived alsó földért,
Dunán tul szép országodért,