Népdalok és mondák (1. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény - 13

Csipkés a levele.
Szeretőm szavai
Most jutnak eszembe.

456.
Közel a tél, mén a fecske,
Hallod-e te kis szüzecske,
Mondd meg nekem, szelidecske,
Leány vagy-e vagy menyecske?
Nem vagyok én szelidecske,
Sem szüz, sem lány, sem menyecske.
Mert én kerti virág vagyok,
A harmatért majd meghalok.
Ha te virág vagy a kertben,
Én meg harmat vagyok ebben.
Estve a virágra szállok,
Reggelig rajta uszkálok.

457.
A leány gyöngyvirág,
Tizenhat esztendeig,
Liliom, rózsaszál
Tizennyolcz esztendeig.
De ha idejét haladja,
Csak a legények bolondja.

458.
Lisztet pénzen vettem,
Vajat kölcsön kértem,
Mégis a rózsámnak
Pogácsát sütöttem.
Pénteken szapultam,
Szombaton kimostam,
Mégis a rózsámnak
Fehér ruhát adtam.

459.
Gyere be, gyere be gyönyörű, kis madár,
Csináltattam neked aranyból kaliczkát.
Aranyból kaliczkát, ezüstből ajtaját,
Ezüstből ajtaját, gyémántbul válluját.
Nem szoktam, nem szoktam kaliczkában lakni,
Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben lakni,
Zöld erdőben lakni, zöld ágakra szállni,
Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni.

460.
Ki ki ki ki ki ki,
Ki galambja vagy te?
Ingasd meg magadat,
Karcsu derekadat.
Ingatom magamat,
Karcsú derekamat.

461.
Elment a szeretőm idegen országba,
Azt irta levélben, menjek el utána.
Nem megyek utána idegen országba,
Inkább meggyászolom fekete ruhába.
Délig feketében, délután fehérben,
Tarka kezkenőben, piros czipellőben.

462.
Tiszaháti kis leány,
Gyere által a Tiszán.
Ha általjösz a Tiszán,
Megcsókollak a partján.
Nem megyek én, nem biz én,
A legénytől félek én.
Ne félj rózsám, nem bántlak,
Subám alá takarlak.
Itt a csónak, ülj belé,
Evezz a partja felé.
Magam leszek révészed,
Tudom hogy hasznát vészed.

463.
Ollyan a szemed járása,
Mint a csillag ragyogása,
Ollyan a szád mosolygása.
Mint a hajnal hasadása.
A te szemed ollyan kerek,
A mennyit lát, annyit szeret.
Lám az enyém ollyan igaz,
Száz közül is téged választ.

464.
Be szépen ég az a gyertya,
Be szép barna legény tartja,
Ha az isten nekem adja,
Nem kell senki száz aranya.
Be szép a szeretőm szeme,
Be szépen néz az emberre;
Olly szépen néz az emberre,
Hegy én majd meghalok érte.

465.
Nem dicsérem, hogy szép,
Mint hajnali csillag,
Angyalka módjára
Ki előttem ballag.
Neveti, ha kérdem,
Hol lakol, gyöngyalak?
Két szép szemeivel
Integet, ugy ballag.

466.
Estve van már a faluba,
Készül a lány a fonóba.
A legény meg az ablakra,
Oda fagyott az ajaka.
Tartsd ki kis lány, azt a gyertyát,
Engeszszük fel az ajakát.
Bomoljon meg az ajaka,
Minek tette az ablakba.

467.
Én vagyok ám az a kölök,
Ki a korcsmában hömpölyög.
Fakó lovam, meg a deres,
Mindig a korcsmára keres.
Nem egy a szőr a selyemmel,
A kend szive az enyimmel.
Kend is maradjon magának,
Én is barna galambomnak.
Jó vagy velem veszekedni,
Nem tudsz karton szoknyát venni.
Egyet vettél, azt is bánod;
Mindig a szememre hányod.

468.
Rongyos a kend háza vége,
Piros a kend lánya képe.
Adja kend nekem a lányát,
Megcsináltatom a házát.
Azt mondottad, hogy elveszel,
Ha beszántasz, ha bevetel;
Beszántottál, bevetettél,
Engem itthon felejtettél.
Mind azt mondják a faluba,
Én vagyok a világ rosza.
Más is van még a faluba,
Még sem ugati a kutya.

469.
Meg fogok házasodni;
Igy fogom a lányt kérni:
Jőjön kend, hugom aszszony,
Ha nem jön kend, maradjon.
„Nem megyek én, hallja kend,
Itt a kosár, vigye kend.“
Van öt lovam, jó hámos,
Bagaria szerszámos,
Ha arra föltehetlek,
Tudom hogy elrepítlek.
Elszakadt a heveder,
Majd gyalázatba kever.
De már most én ugy teszek,
Feleséget nem veszek,
Ugy is megvénülhetek,
Ha több lányt nem kéretek;
Én tőlem mind ott ülhet,
Felőlem megvénülhet.

470.
Tulsó soron a mi házunk,
Fejér rózsa nyilik nálunk,
Ha fehér kell azt is adok,
Ha piros kell, magam vagyok.
De szépen ég az a gyertya,
Be szép barna legény tartja.
El-eloltja, meg-meggyujtja,
Csak a szivem szomorítja.
Falu végin gyertyavilág,
Ott varrják a két szél gatyát.
Oda legény, oda vele,
Ott a gatya, ugorj bele!

471.
Elhajtottam a libám
Komáromig mezitláb;
Lidláb, ludláb,
Komáromig mezitláb.
Ha galambom láthatnám,
Tovább is elhajtanám;
Lidláb, ludláb,
Komáromig mezitláb.
Komáromi kis leány,
Vigyél által a Dunán;
Lidláb, ludláb,
Vigyél által a Dunán.
Ha átviszel a Dunán,
Megcsókollak a partján;
Lidláb, ludláb,
Megcsókollak a partján.

472.
Azért adtam egy petákot,
Szeresd lányom, a diákot.
Hej ricza, ricza, pattogatott kukoricza.
Azért vettem zöld pántlikát,
Szeresd lyányom a más fiát.
Hej ricza, stb.
Három kita magos kender,
Egy kis beszédem van kenddel.
Hej ricza, stb.
Három huszas nem egy tallér,
Nem minden legény gavallér.
Hej ricza, stb.
Barna Pista a gavallér,
Annál csörög huszas, tallér.
Hej ricza, ricza, pattogatott kukoricza.

473.
Fekete száru cseresznye,
Érted lettem rab, menyecske,
Illyen szép legény létemre,
Veled estem szerelembe.
Érted vagyok rózsám, beteg,
Lel a harmadnapos hideg,
Az is pedig ollyan hideg,
Törik, zuzik mint az üveg.

474.
Kis leány, hol anyád?
Rozmaringot gyomlál.
Minek az én anyám?
Szebb vagyok én annál.
Nem azért keresem,
Hogy őtet szeretem,
Csak azért keresem,
Szóval integetem.

475.
Piros alma, pirosodjál,
Szép legény, ne házasodjál,
Gyönge vagy a házasságra,
Az viszen a más világra.

476.
Isten átkát nem kivánom,
De ha rád száll, azt se bánom.
Szálljon is rád azt kivánom,
Gyilkosom benned nem szánom.
Az a fa is száradjon ki,
A melly alatt megfogsz állni.
Az a csárda gyuladjon ki,
Mellyben csendesen fogsz hálni.
Borod, buzád ne teremjen,
Szántó földed ne zöldeljen.
Páros késed kiforduljon,
Az is a szivednek álljon.


TIZENNEGYEDIK KÖNYV.
(Toldalékul).


MONDÁK.

1. A HÁROM KIRÁLYFI.
Volt, hol nem volt, egy kakas kukorikolásnyival még
heted hét országon is tul, volt egy roppant nagy rengő jegenye
nyárfa, ennek volt hétszer hetvenhét ága, minden ágon
hétszer hetvenhét varjufészek, minden fészekben hétszer
hetvenhét varjufiu. A ki mesémre figyelmetesen nem hallgat,
vagy azalatt szundikál, annak mind ez a varjufiu vájja ki a
szemét, a ki pedig mesémre figyelmetesen hallgat, soha sem
látja az isten országát.
Volt hol nem volt, volt egyszer egy király, s ennek
volt három fia, kik annyira hasonlítának egymáshoz, hogy
anyjok sem bírta megkülönböztetni.
A király vándorolni küldé három fiát. Ment, mendegélt a
három királyfi, s harmad nap egy rengeteg erdőbe értek, hol
legelőbb is egy farkassal találkoztak s három kölykivel.
„Hol jártok itt királyfiak, hol még a madár sem jár? –
kérdé a farkas – innen tovább nem mentek, mert én és fiaim
széttépünk.“
‚Ne bánts minket farkas – mondák a királyfiak – inkább
add nekünk fiaidat szolgául.‘
„De széttéplek ordítá a farkas.“ És rájok rohant, a
királyfiak azonban meggyőzék a farkast, s magokkal vitték
három fiát.
Mentek, mendegéltek tovább a rengeteg erdőben; s másnap
egy medvével találkoztak s három fiával.
„Hol jártok itt királyfiak, hol még a madár sem jár? –
kérdé a medve – innen tovább nem mentek, mert én és fiaim
széttépünk.“
‚Ne bánts minket medve – mondák a királyfiak – inkább
add nekünk fiaidat szolgául.‘
„De széttéplek orditá a medve.“ És rájok rohant, a királyfiak
azonban meggyőzék a medvét, s magokkal vitték három fiát.
Megint mentek, mendegéltek a rengeteg erdőben, s harmadnap
oroszlánnal találkoztak s három fiával.
„Hol jártok itt királyfiak, hol még a madár sem jár? –
kérdé az oroszlán – innen tovább nem mentek, mert én és
fiaim széttépünk.“
‚Ne bánts minket oroszlán – mondák a királyfiak –
inkább add nekünk fiaidat szolgául.‘
„De széttéplek ordítá az oroszlán.“ És rájok rohant, a
királyfiak azonban meggyőzék az oroszlánt s magokkal vitték
három fiát, s igy minden királyfinak három szolgája volt:
oroszlán, medve és farkas.
Végre kiértek a rengeteg erdőből, mellynek szélén az ut
egy fa alatt három felé szakadt, itt megszólalt a legöregebbik:
„Üsse mindenikünk kését a fába, s aztán induljunk mindenik
más uton, esztendő mulva térjünk vissza, s kinek kése
véres lesz, azt veszedelem érte, s a menjen a többi után.“
‚Ugy legyen.‘ Mondák a többiek, s késeiket a fába ütvén,
elindultak mindenik más uton.
A legöregebbik hosszu vándorlás után egy városba ért,
melly egészen fekete posztóba volt borítva, s itt egy öreg
asszonyhoz szállt.
„Miért van ezen város feketébe borítva?“ kérdé a királyfi.
‚Hej nagy veszedelemben élünk mi – felelé az öreg
asszony – a város melletti tóban lakik a hét fejü, tüzokádó
sárkány, s ennek minden héten egy szüz leányt kell adnunk,
s holnap a király leányát viszik neki, ezért van feketébe
borítva városunk.‘
„S nincs ember a ki segitene?“ Tudakozódék tovább a
királyfi.
„Még eddig nem akadt – folytatá az öreg – pedig királyunk
leányát, s halála után a királyságot annak igérte, ki
a sárkányt megöli.“
A királyfi nem szólt többet, de megpihenvén, a tó felé
indult, s midőn a királyi palota előtt elment, látá a királyleányt
az ablakban sirva. A királyleány pedig ollyan szép
volt, hogy haladtában a nap is megállt ez ablak felett, szépségét
csudálni. Végre a tóhoz ért, már messziről hallván a
hétfejü sárkányt ordítani, hogy a föld is rengett belé.
„Hogy mersz felém jőni? meg kell halnod, ha hét lelked
van is“, kiáltá a sárkány, de a királyfi válasz helyett
buzogányát ugy sujtá hozzá, hogy egyik fejét tüstént összezuzta,
s aztán karddal rohaná meg a sárkányt, s kutyáit reá
uszitá, s mig ő maga a sárkány fejeit vagdalta, addig szolgái
összemarczangolák, s igy megölte a sárkányt, mellynek
vére hét mértföldnyire patakban folyt. Ezután a sárkány
fejéből kihuza egy fogat, s a tarsolyába tette, de nagyon
el levén fáradva, lefeküdt a sásba, s kutyáival együtt mélyen
elaludt.
A veres vitéz a sásból nézé az egész harczot, s látván
hogy alszik a királyfi, hozzá sompolygott, s megölvén őt,
négy darabra vágta testét, hogy fel ne lehessen támasztani,
s osztán a sárkány hét fejét felszedvén, a városba ment.
Eltávozván a veres vitéz, a három kutya felébredt, s
ordítani kezdének bújokban, midőn látták hogy urok meg van
gyilkolva.
„Hej csak kötelünk volna, hogy összeköthessük, tudnék
én egy füvet, melly tüstént feltámasztaná.“ Mondá a
farkas.
„Csak volna, ki összetudja kötni, hoznék én kötelet.“
Mondá az oroszlán.
„Összekötöm, csak kötél legyen.“ Szóla a medve, mire
az oroszlán a városba rohant, a farkas pedig ment füvet keresni,
s a medve ura testét őrzé.
Az oroszlán a kötélverőhez rohant be, s reá kiálta:
„adj kötelet, mert összetéplek.“ A kötélverő ijedtében
minden kötelét oda dobá, s az oroszlán egy csomóval visszasietett.
Ez alatt a farkas is megtért a fűvel, s a medve összeköté
a királyfi testét, a farkas megkente, mire a királyfi
mintha ébredne, szemét dörzsölé s felkelt.
„Hej be sokáig aludtam“ mondá, már lemenőben látván
a napot, és szolgáival visszatért a városba, s midőn elment
a királyi palota előtt, ismét látta a királyleányt, de most már
mosolyogva nézett reá. Aztán megint az öreg asszonyhoz
ment a királyfi éjszakára. Másnap felkelvén a királyfi, a város
egészen veres posztóba volt borítva.
„Miért van most veresbe borítva az egész város?“ kérdé
a királyfi.
‚Mert a veres vitéz megölte a sárkányt, s megmenté a
királyleányt, s ma tartja vele lakodalmát‘, felelé az öreg
asszony. A királyfi pedig bement a palotába, hová az egész
nép tódult. A király épen leányához vezeté a veres vitézt,
s mondá:
„Ime leányom, ezen vitéz ölte meg a sárkányt, azért
mától fogva csak ásókapa választ el tőle.“
„Király apám – felelé a királyleány – nem ez ölte
meg a sárkányt, én nem lehetek annak felesége.“
„De ez ölte meg – szóla hangosan a király – s bizonyságul
magával hozta mind a hét fejét, azért feleségévé
kell lenned, mint igértem.“
Ezután nagy vendégség lett, de a királyleány sirva ült
az asztalhoz, a királyfi pedig busan ment haza.
„Adj ennem uram, ehetném,“ szólítá meg a farkas, midőn
szállására ért.
„Eredj a királyhoz és hozz enni magadnak asztaláról,“
s a farkas elment. A veres vitéz, a király és leánya közt, hét
veres párnán ült, de midőn a farkast belépni látá, ijedtében
egy vánkos kiesett alóla, a farkas pedig egy tál étellel elment,
s megmondá urának, mi történt.
„Adj ennem uram, én is ehetném.“ Szólalt meg ekkor
a medve, s ura őt is a palotába küldé, s midőn belépett, a
veres vitéz alól ijedtében ismét kiesett egy párna, mit a
medve, az étellel haza térvén, elbeszélt urának.
Az oroszlán is éhezvén, hasonlóképen ételért ment, s
ekkor a veres vitéz alól ijedtében a harmadik párna is kiesett,
hogy alig látszott már az asztal alól.
Most a királyfi maga ment a palotába, s midőn belépett,
a veres vitéz alól ijedtében minden párna kiesett.
„Felséges király – szóla a királyfi – azt gondolod, a
veres vitéz ölte meg a hétfejü sárkányt?“
„Igen – felelé a király – s magával hozta hét fejét,
im itt vannak.“
„De nézd meg felséges király, mi hibázik minden fejből.“
A király megnézé a sárkány fejeket, s csudálkozva
mondá: „valóban minden fejből egy fog hibázik.“
„Ugy van – szóla a királyfi – s itt a sárkány hét foga.
S tarsolyából kivevén, a királynak nyujtá a fogakat. – Felséges
király, ha a veres vitéz ölte meg a sárkányt, hogy
férhettem volna én fogaihoz?“
„Mi az? – kérdé a király boszusan a veres vitézt –
ki ölte meg a sárkányt?“
„Kegyelem!“ – rimánkodék ez, és rémültében mindent
megvalla, a király pedig kiostoroztatá őt, és kutyákkal üzeté
el a palotából. A királyfit pedig mint vőlegényt tüstént leánya
mellé ülteté ennek nagy örömére, s ollyan lakodalmat
csaptak, hogy Honczidából Bonczidáig folyt a sárga lé. A királyfi
pedig aztán boldogul élt a királyleánynyal, mint férj
és feleség.
Történt azonban egyszer, hogy a királyfi három szolgájával
vadászni ment, s az erdőben sok járáskelés után elfáradván,
s meg is éhezvén, egy fa alatt tüzet rakott, s
mellé ülvén, szalonnát sütött. Egyszerre csak azt hallá,
hogy valaki a fán reszkető hangon kiáltja:
„Jaj be fázom!“
A királyfi felpillanta, s egy banyát láta a fa tetején dideregni.
„Jöszte le, anyjok“ szóla neki, de a vén asszony a
hideg miatt még mindig dideregve mondá:
„Félek leszállni, mert kutyáid megölnek, de üsd meg
ezen vesszővel, mellyet levetek, aztán nem bántanak.“ A jó
királyfi nem is gondolván, hogy a banya boszorkány, a vesszővel
megüté szolgáit, mellyek – a nélkül hogy ő észrevette
volna – legott kővé váltak. Ezt látván a vén asszony,
leszállott, és fanyársat faragván magának, varancsos békát
fogott, s azt a nyársra huzván, a tűzhöz, a szalonna felé tartá;
s midőn a királyfi ezért elakará üzni a banyát, ez a varancsos
békát képéhez csapta, hogy a királyfi elszédült, és
szolgái sem segithetvén, a boszorkány megölé őt, s feldarabolván,
besózta és hordóba rakta.
A királyleány búsan várta férjét, de az napok multával
sem jött haza, s a szegény királyleány éjjel nappal siratá.
Ezalatt a középső királyfi visszatért a fához, mellybe
késeiket döfék, s bátyja kését véresnek találván, utána indult.
Midőn a városba érkezett, az megint feketébe volt borítva.
Ő is a vén asszonyhoz szállott, s ez kérdésére elbeszélé
a másik királyfi egész történetét, s hogy most a város
azért van feketébe borítva, mert a királyfi a vadászaton elveszett.
A középső királyfi mindjárt gondolván, hogy senki
sem volt más, mint bátyja, a palotába ment. A királyleány
örömében nyakába borult, mert férjének gondolá őt.
„Szép királyleány, én férjed nem vagyok – mondá a
királyfi – csak férjed öcscse.“ De a királyleány nem hitte,
mert nem is képzelheté, hogy ember ugy hasonlithasson emberhez,
azért egész nap ugy beszélt vele, mint férjével, s
este egy ágyba kelle feküdniök. De a királyfi meztelen kardját
maga és sógorasszonya közé tevén, mondá:
„Ha hozzám nyulsz, ezen kard tüstént elvágja kezedet.“
A királyleány ezen nagyon busult, de próbát akarván tenni,
átveté kendőjét, s ezt a kard tüstént ketté vágta, mire a királyleány
sirva fakadván, az egész éjszakát sirásban tölté.
Másnap reggel a királyfi bátyját nyomozni akarván, vadászni
indult ugyanazon erdőbe, mellyben az, mint hallá, elveszett,
de ott szerencsétlenségére a boszorkánynyal épen ugy
járt mint bátyja, s a banya őt is megölte s besózta.
Azonban a legifjabb királyfi is visszajött a fához, mellyben
késeik voltak, s mind a két bátyjáét véresen találván, a
legöregebbik után indult, s a még mindig feketébe borított
városba érkezvén, ő is mindent megtudott a vén asszonytól,
bement a palotába, hol a királyleány őt is férjének tartván,
vele kellett hálnia, de kardját ő is közikbe tevé, s másnap
a királyleány nagy bújára vadászni ment. Elfáradván, ő is
tüzet rakott és szalonnát sütött, s a boszorkány neki is leveté
a vesszőt, de a királyfi szerencsére megpillantá a sürüben a
hat kővé vált kutyát, s a magáé helyett a vesszővel ezeket
üté meg, s mind a hat tüstént felelevenült. A boszorkány
mindezt nem látva leszállt, az állatok azonban tüstént megragadák,
s kényszeríték, hogy uraikat ismét feltámaszsza.
Miután a két királyfi felelevenedett, örömükben mind a hárman
egymás nyakába borultak, a szolgák pedig a boszorkányt
eltépték, ezután mind haza mentek, a királyleány csak
most örült még igazán, férjét és sógorait egyszerre visszakapván,
s nem félvén többé, hogy kardot tesznek ágyába.
A várost az öröm miatt ismét veres posztóba boríták. A legöregebbik
királyfi aztán sokáig boldogul élt feleségével, s
később ő lett királylyá, két öcscse pedig szerencsésen haza tért.

2.
Hol volt, hol nem volt, még az óperenczi tengeren
is tulnan volt, volt egyszer egy szegény ember, kinek három
fia volt. Egy reggel fölkelvén, megszólítá az apa a legöregebbet:
mit álmodtál, fiam? Hát biz én, édes apám –
felelt ez – egy teritett asztalnál ültem, s annyira jól laktam,
hogy ha hasamra ütöttem, az egész faluban lévő vereb
fölriadt hangjára. No fiam, – felelt az apa – ha jóllaktál,
érd be vele; kenyerünk ugy is szüken van, s ma nem
fogsz enni semmit. Ismét kérdi a középsőtül: mit álmodtál,
fiam? Hej édes apám! olly sarkantyús csizmát vettem, hogy
ha öszveütöttem, hét országra szólt. No jó fiam – felelt ennek
is az apa, – csak hogy csizmád van már egyszer életedben,
beérheted vele a télen! Kérdi végre a legkisebbet:
mit álmodott, de ez vonakodék megmondani. Az apja unszolta,
de ez hallgatott. A kérelem után fenyegetés következett,
s miután ez is hasztalan volt, ütlegelni kezdé a
gyermeket, „Szégyen a futás de hasznos“, a gyermek is követte
e jó tanácsot azonnal, és futott; az apja nyomban a
suhánggal. Midőn az utczára kirohannak, az ott vonuló országuton
jön a király arany szőrü, gyémánt patkós hat lovon.
Megállt s kérdi az apát: miért bántja e gyermeket.
Azért felséges király – mert álmát el nem akarja mondani.
Ne bántsd, jó ember, szólt a fejedelem; hanem tudod mit?
e gyermeket nékem fogod adni, vedd érte ez erszényt, én
álmát tudni akarom és viszem magammal. Az apa belé egyezett,
s a király tova utazott a gyermekkel. Oda haza elő hivatá
a gyermeket, s álmát tudakozá tőle; de a gyermek itt
sem vallott semmit. S sem kérelem, sem fenyegetés nem
birhatá reá, hogy álmát elbeszélje. A király e nyakasságon
fölharaguvék, s szóla bőszülten: gaz gyermek, királyodnak
engedetlenkedni, tudd meg, annyi, mint halált érdemleni,
halni fogsz, de ollyan halállal, hogy időd leend meggondolni
mit tesz engedetlenkedni a királynak. Itt poroszlókat szólittatott
be, s parancsolá, hogy egyik vártoronynak falrejtekébe
rakják be elevenen. A gyermek nyugodtan hallgatá az
itéletet, csak a király szép leánya sápadozott, ki elmerülve,
s titkos örömmel legelteté szemeit, a nyulánk, hó arczú,
bogár szemü, s gazdag holló hajfürtözetü gyermeken. A
gyermek elvitetett; de a leány föltevé magában, hogy mentője
leend a deli gyermeknek, kihez az első pillanattól szerelmi
vonzalom köté. A müvesek egyikét megvesztegeti
tehát, hogy észrevétlenül egy követ szabadon hagyjon,
mellyet ki s be lehessen tenni. Ugy lön, s a szép leány titkon
táplálta kedvesét falrejtekében. Egy nap ezek után történt,
hogy mind az utólsó szőrszálig mindenben hasonló hét
fehér lovat vezettet a fejedelem udvarára, a kutyafejü tatárok
hatalmas fejedelme, olly meghagyással hogy a lovak
mindenike esztendővel öregebb a másiknál, s ha ki nem
találja, mellyik a legfiatalabb, s mint következnek egymásután,
a legöregebbik, a mennyi füszál országában, annyi tatárral
árasztja azt el, őt felnyársalja, s leányát nőül veendi.
A király e hirre megütközött; birodalmának bölcseivel
tanácskozott, de hasztalan, azért búban és gyászban volt az
egész udvar. Búsult a szép király kisasszony is, s nem nyájasan,
mint máskor, hanem könyes szemekkel vitte az eledelt
kedvesének. Ez látván könyeit, okát kérdezé. A király
kisasszony elpanaszolván baját, vigasztalá, s mondá neki,
javasolja atyjának, hogy hét edénybe hétféle zabot öntsenek,
mellyek mindenike, hét külön évi termés legyen. A
lovakat bocsájtassa rá, s idejök szerint, a korább, vagy későbbi
évi zabhoz fognak állni, s ekkor jegyezzék meg őket.
Ugy lön. A lovakat visszaküldék, korukat kijelelve, s a
tatár fejedelem igazolá a megfejtést. De lön ismét, hogy egy
pálcza, mind két végén egyenlő vastagságu, érkezett tőle,
ismételvén az előbbi fenyegetést, ha ki nem találja: mellyik
vége való a tőrül. A fejedelem búsult ismét, s a leány elpanaszlá
bánatukat a fiunak. Ez mondá: ne busuljon fölséges
királykisasszoy, hanem mondja atyjának, hogy a pálczának
mérje ki tökéletesen közepét, itt kössön reá czérnát
s azon csüngesse, a nehezebb vége le fog billenni, s ez
lesz a tőrül való. A király ugy cselekedett s visszaküldven
a kijelelt végü pálczát, a tatár fejedelem fejcsóválva igazolá
a megfejtést. Még egy próbát teszek, mondá ez bosszankodva,
a mint látom, velem akar ott mérkőzni valaki, meglátjuk,
mellyikünk kezébe marad a szíj vége. És történt nem
sokára, hogy egy nyil repült a királyi palota falaiba, melly
azt, mint földrengés, alapjáig megingatá. Az ijedelem nagy
volt, s még nagyobb lőn, midőn a nyil szárnyán látták a
tatár fejedelem előbbi fenyegetőzéseit irva, ha azt onnan
kihuzatni, s visszalövetni nem lész képes a király. Ez még
inkább busúlt mint eddig, s álom nem jött szemeire. Felszólítatta
birodalmának hőseit, fel minden szerencse-gyermeket,
ki burokban, foggal, vagy ősz hajfürtel született, s
fele királyságát, s leányát igéré annak, ki a tatár fejedelem
kivánatát teljesitendi. A leány bús képpel elbeszélte ez uj
bajt is a fiunak, s ez tanácsolá, hogy most a rejteknyilást,
nehogy megtudják szerelmöket, rakassa be, mintha az soha
ki nem járt volna, mintha álmodta volna, hogy ő még él, s
ő lész képes véghez vinni a tettet: bontassa ki a falakat.
A leány ugy tett. A fejedelem bámult, s igazán csak álomnak
tartá beszédét a fiuról, kit már majd nem felejtett, s
pornak hitt a falak között. Azonban a szükség, ha valóság
nincs, álomhoz is örömest fordúl, s aggodalma leánya álmát
is lehetőnek láttatá. A király kibontatja a falat, s egy deli
vitéz lépett onnan ki.
Nem lesz több aggodalmad királyom, szólt a reménytől
lelkesült fiu, jobbjával kiragadván a nyilat, ugy sujtá
Tatárország felé, hogy a fejedelmi palota tetőgombjai is hullottak.
Ezt látván a tatár fejedelem, már nemcsak látni,
ösmérni is ohajtá azt, ki mindezeket teljesité. A fiu azonnal
ajálkozott elmenni, s tizenkét vitéz kiséretében utnak
indult. Azonban a tatár fejedelem bűvösségét probára teendő,
magát semmivel nem különbözteté kisérőitől, sőt fegyver,
ruházat s minden készületök a lehetségig egyenlő volt.
A fejedelem pompával fogadta őket, s látván egyenlőségüket,
a cselt, mi ez alatt lappang, azonnal gyanitá. Ő, nehogy
tudatlanságát elárulja, nem meré kérdezni, mellyik az a
bölcs, s hatalmas karu vitéz, s bűvös anyját bizta meg ezt
kitudni. E czélból éjjelre mindnyájokat egy háló szobába
rendelé a bűvös anya; maga pedig a szoba egy rejtekébe
elhuzódott. Lenyugodván a jövevények, egyik egész elégülettel
megszólalt „hej be jó bora van a fejedelemnek!“ Jó
bizon – szólalt fel egy másik, – mert embervér van benne.
A bűvös anya megjegyezte, mellyik ágyból jött a hang,
s midőn elaludtak, annak egyik hunczutkájából elcsapott,
s lassan kilopózott a szobából, s a jelt tudtára adá a fiának.
Felkelnek a vendégek, s hősünk azonnal észreveszi a jegyet,
s hogy azt kijátsza, mindenikéből elvágatott annyit.
Ebédelnek, s a fejedelem nem tudott semmire menni. Más
éjjel ismét belopódzott a fejedelem anyja, s egy ismét felszólal:
hej be jó kenyere van a tatár fejedelemnek! Jó bizon,
szólt egy másik, mert asszonytej van benne, s midőn
elaludtak, azon ágyban fekvőnek, honnan a hang jött,
bajszából csapott el egy parányit, s tudtára ada a jelt fiának.
Ezek már vigyázóbbak lettek egymásra, s észrevevén a
jelt, mindnyájan elcsaptak ugyan annyit bajszokból, s más
nap a fejdelem ismét semmire sem tudott menni. Harmad
estve ismét elrejtezett a vén asszony, s egy felszólalt: hej
be szép ember ez a fejedelem! Szép bizon, mert szerelemgyermek,
felelt egy másik; s midőn elaludtak, annak sisakja
ellenzőjén, honnan a hang jött, egy karczolást tett, s a
jelt tudatá fiával. Azonban reggel, mindnyájokét egyenlőn
jelelve látta a fejedelem. Végre magán erőt vevén a
fejedelem, szólt: látom, nagyobb mester van köztetek nálamnál,
hanem annál inkább vágyom őt ismérni; azért jelentse
ki magát, hadd lássam őt, s hadd ismerjem az egyetlen
embert, ki bölcsebb, hatalmasabb akar lenni nálamnál.
Az ifju kiáll, s szól: én bölcsebb, s hatalmasabb nem
akartam lenni náladnál, csak azt tejesitettem, mire fölhittál
bennünket, s én vagyok az is, kit három éjjelen megjegyeztél.
Jól van ifju, most igazold szavadat, miként lehet boromban
embervér? Hivasd pinczéredet, fejedelem, s majd
elmondja ő, szólt a fiu. Ez reszketve megjelen, s elmondja,
hogy mikor az emlitett bort töltögeté, késével ujját megcsapta,
s ebből csordult belé. Hát kenyeremben mint van asszonytej?
kérdé a fejedelem. Hivasd sütőnéd és megmondja, szólt az
ifju. Ez kérdőre vétetvén, elmondja, miként most szoptatós
lévén, meggyült emlőjében a tej, s dagasztás közben megeredt,
s belé cseppent. A bűvös anya pedig, mint mikor
hirül vitte a fiu mondását, most ujra megvallá hogy a fejedelem
csakugyan szerelem gyermeke. A fejedelem nem
fojthatta tovább bosszuját, s szólt dühösen s kevély pöffeszkedéssel:
én ollyan embert, ki vélem mérkőzhet, nem
fogok türni; nékem, vagy néki, halni kell. Védd magad
ifju! s e szóknál pallosát villogtatva rá rohan. Az ifjut a
fejedelem véletlen csuszamlása megmenté, mert mielőtt ez
talpra állhatott, átdöfte, s fejét kardján nyujtotta át otthon
királyának. Ime a mi történt vélem, az vala álmom, szólt most
a győztes ifju, de ki nem mondhattam előre, mert különben
nem teljesedett volna. A király átölelte most az ifjut,
birodalmának felét s leányát átadá neki, s még talán ma is
boldogul élnek, ha meg nem haltak.

3.
Egyszer volt egy fiatal herczeg, tán alig 25 esztendős,
magos sugár termete hasonló volt a beligeti fenyőkhez,
homloka is bus volt mint a sötét fenyőé, mennydörgő hangja
szikrásztatta fekette szemeit, öltözete, pánczélya fekete
volt, mert a herczeg, kit az egész világ röviden Csabor
urnak hivott, a nagy király válogatott vitézzei között szolgált,