Népdalok és mondák (1. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény - 08

Nem szoktam kordához,
Az ebugattához.
Valamit csak tudtam, mindent megpróbáltam,
Vásárban, piaczon eleget sétáltam.
De én arról mit tehetek,
Hogy menyasszony nem lehetek?
Most is azt siratom,
Hogy csak itt hagyatom.
Legény e világon boldogabb nem lenne,
Mint ki párta helyett főkötőt rám tenne.
Egyedül szavátul várnék,
Mint parancsolná, ugy járnék;
Hiv szivvel szeretném,
Soha meg nem vetném.
Az uram számára tyukot, ludat, kácsát,
Mindennap sütnék én vajban jó pogácsát.
A tenyeremen hordoznám,
Mint a szamár, ugy dolgoznám.
Éjjel takargatnám,
Nappal csókolgatnám.
Ő csak ülne otthon, magam a mezőre
Eljárnék szénáért, fáért az erdőre.
Árpáját is lekaszálnám,
Lova gyanánt elnyomtatnám.
Csak férjhez mehetnék,
Férjre szert tehetnék.
Hogy pedig ezeket én mind végbevinném,
Arról hitelemet papirosra tenném.
Kezem keresztvonásával
Erősítném rántásával,
Csak asszony lehetnék,
Kontyra szert tehetnék.
Oh sok búra termett, búra termett párta!
Szivemet, fejemet a bú általjárta.
Hogy a szélvész ragadna el,
Vagy a tatár hajtana el.
Ne látnám szinedet,
Ne hallnám hiredet.

296.
Mi légyen a házasság,
E világi párosság,
Noha nem próbáltuk,
– Még eddig megálltuk –
De ugy halljuk, hogy bajos,
Szegény legénynek jajos.
Ezt mindenek megvallják,
Valakik tapasztalják.
Addig él kedvére
A legény, kényére,
Mig meg nem házasodik,
Öszve nem párosodik.
De ha feleséget vesz,
Magának sok bajt szerez.
Gondja szaporodik,
Pénze takarodik.
Laposúl az erszénye,
Fogyatkozik reménye.
Házát miként tarthassa,
Társa kedvét láthassa,
Mind azon törődik;
Esze tekeredik.
Még álma is abból áll,
Bár feleségével hál.
E bizonynyal nem csuda,
Mert a mit még nem tuda,
Az asszony tudtára,
Esze bunkójára,
Adja az ő férjének –
Igy nő baja szívének.
A gazdasszonynak kell tűz,
Ha nincs, tudd meg, hogy kiűz.
Ütéssel ha teli,
Már kedvét nem leli,
Panaszszal lát dolgához,
Haraggal szól urához.
Asztal, ágy, szék és fogas,
Mellyel tálast támogass,
Házad ékesítse,
A kancsót kerítse.
Mert ha különben lészen,
Asszony kedvet nem vészen.
Tükör házban ha nincsen,
Mellybe belé tekíntsen,
Már morog magában,
Dúl, fúl haragjában.
Mert fél, hogy éri szégyen,
Ha háta félre mégyen.
Házad előtt ha tót jár,
Már ohajt, mint a tatár,
Csipkét, más egyebet,
Tudja ördög, mi ebet.
Parancsolja, hogy vegyél,
Másként veled fölcserél.
Ülő rokka unalmas,
Az ujjának ártalmas.
Pergőt kell hát venned,
A kedvét igy tenned.
Hogyha helyben nem találsz,
Biz a vásárra sétálsz.
Jaj! hát még a konyhára,
Több kell, mint a szobára.
Mert ha nincs, majd lesz per,
Nem kettő, de ezer.
Ha minden szerszámod nincs,
Bár szemébe se tekints.
A konyha légyen derék,
Mellyen térjen tál, s fazék.
A rántást és főzést,
Mosogást és sütést,
Hol kedvére tehesse,
Ételét készíthesse.
Tűzhelyen ha nincs katlan,
Az asszony irgalmatlan.
Azon ha nincsen üst,
Kedve múlik, mint a füst.
Ha nincs lánczon a bogrács,
Mindjárt azt mondják: niksz tájts.
Bögréknek, fazekaknak,
Tányéroknak, tálaknak
Hely legyen, igen jó,
Tűzhelyen vasfogó.
Lapát, dézsa, meszelő,
Sajtár, furó, reszelő.
Tekenő, szita, rosta,
Dagasztó láb, borosta,
Sürű is szükséges,
Legyen elégséges.
Hordó, veder a kutra,
Tyúkborító a sutra.
Kicsin kalán, nagy kalán,
Álljon a konyha falán.
Bors, sáfrán, szegfü, só,
Gyömbér is, ha van, jó,
Malozsa és mandola,
Ni! asszony mit gondola!?
Pemet, piszkafa, orsó,
Szénvonó, túri korsó
Soha nincsen elég,
Törik, pusztul mindég,
A gazdát igy fogyasztja
Az asszony gondolatja.
Hát még bölcsőt hol veszel?
Pedig csak arra esel.
Addig ürög, forog,
Hol örül, hol morog,
Mig rengő pad nem lészen,
Arra egy bölcső készen.
De ki győzné számlálni,
Eszével feltalálni
Az asszony szükségét?
Eb a legénységét!
Ne is próbáld, mert felsülsz,
Jobb bizony csak mellé ülsz.

297.
Mi legyen a házasság,
A világi mulatság,
A kik aztat próbálták,
Avagy általvizsgálták,
Csak azt mondják, hogy jajos,
Szegény legénynek bajos.
Gazdasszonynak kell háztűz,
Ha az nincs, neki nagy bűz.
Pinczében és kamrában,
Szobában és konyhában,
Légyen hát elégséges,
Valami csak szükséges.
Házad előtt ha tót jár,
Ugy kiált, mint a tatár,
Végy csipkét, vagy tekenőt,
Csuprokat, vagy serpenyőt.
Lakat, kulcsok kellenek,
Gyüszü, tű, s más illyenek.
El kell menned vásárra,
Költened a ruhára.
Kell kapcza és czipellő,
Faczipellő, az nem kő.
Kell egy módis kezkenő,
Az lesz ám a bökkenő.
De még ám a konyhában,
Több kell mint a szobában.
Szita, rosta, mozsár,
Kell szakajtó, kosár,
Piszka, lapát, pemét –
Azt sem termi a szemét.
Lyukas kalán, lyukatlan,
Lábas edény, lábatlan,
Nyárs, rostély, szapuló.
Hát még a tökgyaluló,
Sodró deszka, reszelő,
Dagasztó szék, meszelő.
De még egyem hátra van,
Az ám még a nagy bajom,
Kimondani átallom,
El nem titkolhatom.
Még arra is kell mennem,
Hogy bölcsőt is kell vennem!

298.
Elment a kisasszony, Trézi,
Kölcsön üres zsákot kérni,
Hogy asszony anyja küldötte,
A magáét kiégette.
Tekintetes szomszéd asszony!
Azért küldött anyám asszony,
Ha egy üres zsákot adna,
Ma bengézni kisétálna.
Kisasszony lelkem! csak egy van,
Az is az urfi alatt van,
Ha kiveszem, felkel, majd sir;
Éhes, mindjárt kenyeret kér.
Pedig már egy falat sincsen,
Tegnap kértem egyet kölcsön.
A lisztünk is már elfogyott,
Hombárunk is összerogyott.
Majd hát, tekintetes asszony,
Hoz kenyeret anyám asszony,
Ha felkel is János urfi,
Kenyérrel kell csititgatni.
Csak ne bántsa, kérem szépen,
Mert mezítelen van épen;
A gatyáját meglugoztuk,
Még tegnap róla lehuztuk.
Ugy kötöttük be a zsákba,
Hogy szegényke meg ne fázna.
Mert nincs néki több gatyája,
Zsákon van hosszu párnája.
Zsákunk nincs, tavaly eladtuk,
Az árát is bálban hagytuk.
Az urfinak nagy kedve volt,
A sok serbe majd bele holt.

299.
A kert alatt szürke ló,
Behajtotta a biró.
Ugy megrugta a birót,
Harmad napra meg is hót.
Szegény biró! de kár volt,
De jó huzó vonó volt.
A szegénytől elhúzta,
A gazdagnak odadta.
Örüljetek parasztok,
Megholt a ti birótok.
A mit nem gondoltatok,
Kipótolta a ti szürke lovatok.

300.
Minapában Debreczenből
Bécs felé utaztam,
Pajtásimmal beszéd közben
Pipára gyujtottam.
Annyi német jött előmbe,
Hogy rémülék seregébe.
Kérdém: pajtás! mi nemzet ez?
És hová sietne?
Ő felelé: mind német ez,
A kutyaszülötte!
Békanyuzó kés kezében,
Egy fillér sincsen zsebében.
Te is pajtás, már ezután
Bugyogóban járjál,
Annak rühes ránczaiban
Férgek után piszkálj.
Nem lesz kalpag a fejeden,
Sem kócsagtoll süvegeden.
Nézd el pajtás, annak hátán
A butyrot, tarisznyát,
Buda felé hányja, veti
A két görbe lábát.
Ez lesz urad isten után,
Ez szab törvényt már ezután.
Isten hozzád, már ezután,
Szép zsinóros nadrág!
Karmazsinból varrott csizmát
Nem lát Magyarország.
Mert gyűlöli a németség,
Vigye ördög gonosz lelkét.

301.
Amott amott a korcsmában
Jó bort mérnek,
Gyerünk édes komám asszony,
Igyunk egyet.
Jaj be fáj a gyomrom,
Meghalok, ha nem iszom,
Komám asszony.
Ördög bujjon az én uram
Gégájába,
Minek iszik ollyan sokat
A korcsmába.
Hej bemennék, de megver,
Az lesz nekem jó reggel,
Komám asszony.
Pedig ha a korcsmába kell
Érte menni,
Négy öt pint bort magam is csak
Szoktam inni.
Mert négy öt hat itcze bor
Leszivárog mindenkor,
Komám asszony.
Ördög bujjon szomszéd asszony
Gégéjébe,
Minek iszik ollyan sokat
A pinczébe.
Kilencz itczés a gyomrom,
Tizedikkel megtoldom,
Komám asszony!

302.
Meg ne mondja komám asszony
Az uramnak,
Hogy eladtam a zabomat
A zsidónak,
Ha kérdi, azt mondja kend:
Egy szemet se látott kend,
Komám asszony!
Van én nekem egy kakasom,
Majd eladom,
Ha kérdi az én emberem,
Majd azt mondom:
Hogy a róka megette,
Hogy valaki elvitte.
Komám asszony!
Egy két véka kukoricza,
Még az nem sok,
Látom én, hogy visznek el még
Többet mások.
Jobb ma nekem egy, kettő,
Mint holnap tizenkettő.
Komám asszony!
Ördög bujjék az én uram
Bocskorába,
Mért nem tudja hányszor mentem
A kocsmába.
Nincs a fején annyi szál,
A hányszor megcsaltam már.
Komám asszony!
Elküldöm én a lányomat
A kocsmába,
Hogy töltessen kilencz itczét
Csutorámba;
Kilencz itczés a torkom,
Tizedikkel megtoldom.
Komám asszony!
Ördög bujjék komám asszony
Ködmenébe,
Kilencz itcze pálinka fér
A zsebébe,
Tizediket ugy viszi,
Attul fájul a feji.
Komám asszony!
Ördög bujjék komám asszony
Bocskorába,
Mit csatangol éjjel nappal
A kocsmába.
Hogy a fene egye meg,
Mikor szőrösödik meg?
Komám asszony!

303.
Az én kötőm, az én kötőm
Teveszőrbűl,
Anyám fonta, anyám fonta
Lencsefűbűl.
Fontam már én eleget,
Három télen egy singet.
Komám asszony!
Elment a tyúk, elment a tyúk
A vásárba,
Czipét venni, czipét venni
A lábára.
Megkötötték a lábát,
Nem választhat topánkát!
Komám asszony!

304.
Ne higy a leányoknak,
Csalogató szavoknak.
Csak a mig lát, addig hív,
Illyen a leányi szív!
Egy szóval csalogató,
Adott szavát nem tartó.
Csak a mig lát, stb.
Szeretőt tart ezeret,
Hiven egyet sem szeret.
Csak a mig lát, stb.
Egyszer veled sétálgat,
Másszor téged csúfolgat.
Csak a mig lát, stb.
Meg is ölel, s megcsókol,
Elfordulván kicsufol.
Csak a mig lát, stb.
Szivedhez addig hajlik,
Mig szebbre találkozik.
Csak a mig lát, stb.
A mit néked mond szája,
Szomszédban is azt mondja.
Csak a mig lát, stb.
Ne higy tehát leánynak,
Lépes mézes szavának.
Csak a mig lát, addig hív,
Illyen a leányi szív!

305.
Mikor én nőtelen voltam, oda!
A sarkantyum azt peregte, oda!
Sörre, borra, pálinkára, oda!
Leányoknak pántlikára, oda!
De mikor megházasodtam, oda!
Az én patkóm azt kopogta, oda!
Sóra, borsra, egy font husra, oda!
Feleségemnek papucsra, oda!
Hát most, hogy megöregedtem, oda!
A bocskorom azt csoszogja, oda!
Csisz el csosz el a templomba!
Onnét meg a koporsóba, oda!

306.
Rákos mezőn egykor, pesti vásárkor,
Túl a Tiszán lévő csikós bundástol,
Dudástul, bundástul,
Három itcze finom borra befordul.
Azt kérdezik az ottvalók tréfábul,
Ha tudnak-e túl a Tiszán magyarul,
Tiszán túl, magyarul?
Felel nékik ezen csikós tréfábul:
Túl a Tiszán iszik magyar kulacsbul,
Jó paprikás húst is eszik bográcsbul.
Tiszán túl, bográcsbul,
Ugyan bizony helyesen van magyarul.
Túl a Dunán iszik magyar glázlibul,
A roszprádlit is megeszi czintálbul.
Dunán túl, glázlibul!
Ebugatta módon van ez magyarul.
Korcsmárosné nálunk beszél magyarul,
Itten pedig, a mint hallom, németül.
Tiszán túl, magyarul,
Nem is fér ki a német szó torkábul.
Plebános és predikátor Tiszán túl,
Orosz pap is predikál csak magyarul,
Dunán túl, németül,
Vagy ráczul, majd megfúl.

307.
Tiszán túl, Dunán túl,
Láttam én egy magyar embert
Bundástul, bundástul.
Tiszán túl, Dunán túl,
Kérdem tőle, ha tudna-e
Magyarul, magyarul.
Tiszán túl, Dunán túl,
Kenyeret sem tudok kérni
Magyarul, magyarul.
Tiszán túl, Dunán túl,
Láttam magyart kávét inni
Bográcsbul, bográcsbul.
Tiszántúl, Dunán túl,
Láttam magyart csirkét enni
Czintálbul, czintálbul.
Tiszán túl, Dunán túl,
A dorogi korcsmárosné
Majd megfúl, majd megfúl.


HATODIK KÖNYV.


KOMOLYNEMŰEK S ROKON.

308.
Az ur isten minden gyülésekben,
Jelen vagyon törvénytételekben.
A birák közt törvény-itéletben,
Kire kire figyelmez mindenben.
Mint itéltek, mondja nagy haraggal,
Ti földi birák, sok álnoksággal?
Bünöst veszitek be adománynyal,
Mit töltöztök hamis birságokkal?
Igazat ti a nyomorultaknak,
Itéljetek a szegény árváknak.
Törvényben ne ártsatok azoknak,
Ajándéka veszszen gazdagoknak.
Szegényeket a hatalmasoktól,
Szükölködőt bünösök markától,
Mentsétek meg ti őket azoktól,
Magatokat hamis rovásoktól.
Istenek vagytok, az isten mondá,
Ő képiben rendelt szolgáivá,
Igazságot tenni parancsolja,
Ti mindnyáján vigyázzatok arra.

309.
Reménység az embert gyakorta táplálja,
Strázsa istrázsáját reménységért állja,
Erős hadat, várat, ugyanazért szállja,
Hogy pályafutását ő is megpróbálja,
Hol kiebb, hol belebb halászhat a halász,
Távol puskájával kerülget a vadász.
Lépet vet és lest hány reggel a madarász,
Reménységért hányja horgait a halász.
Tengeren a gályák ha elszakadoznak,
Eloszlott deszkákhoz sokan ragaszkodnak,
Noha ők, szegények, szárazat sem látnak,
De jó reménységért azokhoz kapkodnak.
Jó reggel vitézek ágyokból fölkelnek,
Lovat abrakolnak, puskákat töltenek,
Fegyvert, kardot kötnek, harczra ugy készülnek,
A jó reménységért csak nem elröpülnek.
Jó reggel a szántó nézi taligáját,
Igazgatja vasát, éles csoroszlyáját,
Elébe ragasztja csikorgós tézsláját,
Ökrei nyakára felteszi a jármát.
Oh boldog szerencse! engem is jól biztass,
Kenyeret holtomig, istenem, szolgáltass,
Te szent országodra igaz utat mutass;
Ha meg kell is halnom: lelkemnek irgalmazz.

310.
Felkel jó hajnalban a szántó álmából,
Felserkenti magát pacsirta szavából,
Könyörög istennek szives indulatból,
Adja szép áldását földi munkájából.
Elsőben a szántó nézi taligáját,
Igazitja vasát, éles csoroszlyáját,
Elébe ragasztja sikoltós tézsláját,
Ökrei nyakára felteszi igáját.
Azonban jó reggel elkezdi munkáját;
Forgatja szép renddel rendes barázdáját;
Szólitja ökreit, szőkéjét, barnáját,
Dúdolja mellette a szántó nótáját.
Haj villás! haj sudár! csákó, szőke, barna!
Fordulj hamarsággal csára, barázdára.
Vondogáld az igát a gazda hasznára,
Tölthesse meg zsákját szegények javára.
Ha most keseregve barázdába lépünk,
S sirva a földébe buzamagot hintünk,
De vagyon istenben ollyan reménységünk,
Hogy megtelik nekünk gabonával vermünk.
Majd elhozza isten a kedves aratást,
Látunk földeinken nagy sok keresztrakást.
Énekelve teszszük a kéve-behordást,
Örömmel végezzük a kedves nyomtatást.
Titeket pediglen a zöld legelőre,
Édes ökreim, a szép kies mezőre
Legeltetlek, ottan szép folyóvizekre
Bömbölve legeltek a ti kedvetekre.

311.
(A magyarnak régi nótája, a szárnyas állatokrul).
Szép madár a föcske, szépen föcsög,
Mikor a reggeli harmat csöpög.
A kisded pacsirta,
Az eget hasitja
Szárnyaival.
Ékesen hangicsál,
Nap sugárin sétál
Lábaival.
Szépen a snefek is fütyörésznek,
Csirkefogó kányák egerésznek.
A veréb csiripül,
A gólya kirepül
Szárnyaival.
Örvendeznek ezek,
Vigan énekelnek
Örömükben.
Csörög a szarka is az erdőben,
És a fülemüle a mezőben.
A kacsák fürödnek,
A csókák sietnek
A fris kutra.
Fényes nap a szépit,
Feltolja a képit
A nagy utra.
Érez minden állat vidámulást,
Az apró madárkák megujulást.
Gyöngyharmatos reggel
Madarkák sereggel
Csoportoznak.
A virágok nyilnak,
Füvek illatoznak
A réteken.
A szántó is felkél szerencsésen,
Fúj a tavaszi szél igen frissen.
Befogja ökreit,
Miveli földeit
Szerencsésen.
Munkáját folytatja,
Barázdát forgatja
Szép rendesen.
Isten ő felsége meg is áldja,
A szántó marháit meg is tartja.
Fegyvert és katonát
Ekét és boronát
Ő forgatja.
Földön a gabonát,
Mennyben a koronát
Osztogatja.

312. ÖRÖMDAL.
(A fonó asszonyok számára.)
A mit csak látnak a szemek
A szép természetben,
Az mind egy fölséges remek
Az isten kezében.
Mondjunk hálát, mondjunk áldást
A jó istennek,
Minden jóért, a mit adott,
A kegyelmesnek.
Az égen süt a pompás nap,
És gyöngéden a hold;
A számtalan fényes csillag,
Ez már régtől igy volt.
Mondjunk hálát, stb.
Tavaszkor zöldül a szép rét,
A fák virágoznak;
A madár mondja énekét,
A tücskök hangoznak.
Mondjunk hálát, stb.
A szegfü szépen illatoz,
A tulipán nyilik;
A föld is édes epret hoz,
A rózsa kipirlik.
Mondjunk hálát, stb.
Földét a gazda szántja meg,
És abba magot hint;
A jó isten azt áldja meg,
És ő arat megint.
Mondjunk hálát, stb.
Nyárban a rét füve érik,
A gazda kaszálja,
A marhák jó izűn eszik,
Az isten táplálja.
Mondjunk hálát, stb.
Eljön az áldott őszünk is,
És áldást hoz reánk;
Megtelnek borhordóink is,
Vermeink és pajtánk,
Mondjunk hálát, stb.
De végre jő a rideg tél,
Minket a házba hajt;
Ha nyárban gyorsan gyüjtöttél,
Most nem érzed a bajt.
Mondjunk hálát, stb,
A kendert most vigan fonjuk,
Mert abbul vászon lész,
Mellyel testünket takarjuk,
Ne érje hideg vész.
Mondjunk hálát, stb.
Nem kell nekünk sok drága kincs,
Nagy fényes palota;
Mert ha a szivben béke nincs,
Az ezt nem adhatja.
Mondjunk hálát, stb.
A jó izű étek mit ér,
Hogyha nincs egészség,
Inkább csak egy darab kenyér
Legyen és békeség.
Mondjunk hálát, stb.
Ne irígyeld a nagy urak
Szép fénykedő sorsát;
Mert van nekik is sok bajok,
Ha azokat tudnád.
Mondjunk hálát, stb.
Midőn te néha édesden
Izleled az álmot;
Bú, gond, hir, szeszély és minden,
Nem hágy nekik nyugtot.
Mondjunk hálát, stb.
Sokan a fejtörésekben,
Sokan unalommal
Vesztik az időt éltekben,
Te mezőn munkáddal.
Mondjunk hálát, stb.
Légy tehát megelégedve
Alacson léteddel;
Csak fel legyen ékesítve
Lelked erkölcsökkel.
Mondjunk hálát, stb.
Mert ugy is mul minden, mi volt,
És gyorsan változik;
A hol tavaszkor rózsa volt,
Ott vad moh tanyázik.
Mondjunk hálát, stb.
Nincs szebb, mint a szép ifju kor,
De majd az is elmul,
Nem leszünk más, mint föld és por,
Mint a levél, melly hull.
Mondjunk hálát, stb.
Ha eljön a szép kikelet,
Ismét minden virúl;
Ha eljön a végitélet,
Testünk is megujúl.
Mondjunk hálát, stb.
Éljünk tehát mindig vigan,
És tiszta életet,
Ugy nem busúlunk, ha majdan
Eljön a végezet.
Mondjunk hálát, stb.
Imádjuk szivből az istent,
Kövessünk minden jót,
Becsüljük az időt, mindent
Tegyünk jóra valót.
Mondjunk hálát, stb.
Majd ugy megáld jó istenünk,
Kedvel a jó világ,
És ha itt eljövend végünk,
Lesz örök boldogság.
Mondjunk hálát, mondjunk áldást,
A jó istennek.
Minden jóért, a mit adott,
A kegyelmesnek!

313. NAPSZÁMOS.
Én vagyok egy árva gyerek,
Napszám után éldegélek.
Kézi munka a jószágom,
Két tenyerem a jobbágyom.
S széles e föld a honom.
Nincsen marhám, sem cselédem,
Rozskenyér az eledelem,
Napsütött viz az italom,
Kopasz föld a derekalom,
S a szállásom zöld halom.
Jó embereim elhagyának,
Boldogabbhoz fordulának.
Benned biztam, édes babám,
Te is csak fél vállról nézsz rám.
Gazdagabbra vágyol ám!
Ej de mire a sok vagyon!
Ép kezem, ép lábom vagyon.
S a ki nem fél a munkától,
Napnyugotig támadattól,
Megtud élni mindenhol.
Arany nem olt szomjat, éhet,
A gazdag még koldus lehet.
De szárazon és tengeren,
Bizonyos az én kenyerem,
Eltart a két tenyerem.
Szeress engem, szép rózsaszál!
De hiven; ne ingadozzál.
Mert szivem csak hivet szeret,
S ha gazdag kell, isten veled!
Majd megismersz engemet! –

314.
Én vagyok egy árva gyerek,
Napszám után éldegélek.
Nincsen marhám, sem cselédem,
Száraz kenyér az ebédem.
Kopasz földön pihenek.
Jó emberim elhagyának,
Boldogabbhoz fordulának.
Benned biztam, édes babám,
Te is csak fél vállrul nézsz rám;
Rabja vagy a jószágnak.
Ej van nekem egy jószágom,
Mert van ép két kezem, lábom.
Napnyugotig napkelettöl
Valahol a munka csak köll,
Van mindenütt lakásom.
Arany nem olt szomjat, éhet.
A gazdag még koldus lehet.
De kősziklán, jégtengeren
Eltart engem két tenyerem,
Azt is, kit e sziv szeret.

315.
Ha van egy kis házam, egy darab földecském,
E mellett egy barna friss feleségecském,
Megvan e világon minden boldogságom,
Vigadok, mint madár a legzöldebb ágon.

316.
Pázsitos udvaron lakik a szegénység,
Üres kamarába beszorul a szükség.
Ott egy fedél alatt legközbül az éhség,
De atyafit látni gyakran jár az inség.
Előáll a restség, mint egy édes atya,
Mellé a korhelység, mint egy édes anya.
De a sok borital csak azt erősíti,
Hogy mindenik neki tulajdon gyermeki.
Restség, korhelységet annyira szerette,
Hogy most nem régen is teherbe ejtette.
Borital fiokat szereti elvenni,
Ugy szokta magánál örökbe tartani.

317.
Kalapom szememre vágom,
Mellette hervad virágom,
Sirva nézem.
Igy múlik el ifjuságom,
Ma holnap oda világom,
Oh be érzem!
Fogd meg pajtás, a vasvesszőt,
Verd meg véle a temetőt,
Mert nem kedvez semmi szépnek,
Semmi épnek.
Addsza pajtás, a vasvesszőt,
Hadd kérdem meg a temetőt:
Hol fáj neki.
Oda sujtok, hadd érezze
A fájdalmat, s ahoz mérje
A miénket.
Ottan olly csendesen nyugszik,
És a gondtól megmenekszik,
Párnáján sok hiv szerető,
Jó temető!
Oh ne bántsd pajtás, azokat,
A mohosult sirhantokat
Vasvesszővel.
Keress inkább az ut mellett
Kettőnknek egy nyugvó helyet,
S majd idővel
Tüzz mellé egy száraz ágot,
Hadd példázza e világot,
Mellyet ketten kinevettünk,
Föl sem vettünk.

318.
Nincs boldogtalanabb a paraszt embernél,
Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél.
Soha nyugta nincsen,
Éjjel nappal készen,
A talpán kell állni.
Czifrasággal teljes rongyos szürdolmánya,
Alig van szegénynek egy pipa dohánya.
Fekete kenyérrel,
Egy kis leveskével
Meg kell elégedni.
Már reggel jó korán ott terem az ispán,
Kezében a csákány, robotra szólitván.
Ha szavát megveti,
Bezzeg megheveri
A derest, jajgatván.
Száraz gégéjét csak a viz öblögeti,
Éhes gyomrát pedig árpakenyér tölti.
A sovány turóval,
Hajdina-gombóczczal
Meg köll elégedni.
Egész nap fáradoz, de másért dolgozik,
A sok dézmát szedik, meg sem is köszönik.
Ha pedig vétkezik,
A tömlöczbe teszik,
Hol sem eszik, iszik.
Biró az adóért, pap, mester stólaért,
Zsidó és kocsmáros pálinka áraért
Zaklatják untalan,
Mentsége hasztalan,
Mig lelnek benne vért.

319.
Nincsen szerencsésebb a paraszt embernél,
Mert boldogabb sorsa minden mesterségnél.
A paraszt, urakat, tartja a papokat,
Tartja katonákat, és a koldusokat.
Ha paraszt nem volna, kenyerünk sem volna,
Ha ő nem szántana, mindnyájunk koplalna.
Római császárok az ekét fölvették,
Királyságuk előtt azt nagyra becsülték.
Jó reggel a szántó ekéjét forgatja,
Fur, farag, vasait földnek igazgatja.
Reménységgel szegény, földeit megszántja,
Megérett buzáját örömmel aratja.

320.
Busúl a vén gazda, siratja teleit,
Búval emlegeti elmult esztendeit;
Más világ volt, mondja, mikor gyermek voltam,
Illy gonosz világról még nem is álmodtam.
Tisztelet mindennek, igazán megvallom,
Háborog a gyomrom midőn eztet hallom;
Mert minden századnak volt elég szemete,
A kit ki nem söprött az erkölcs pemete.
Mindenkor suhogtak isten ostorai,
A kit bizonyítnak őseink sorai,
Mindig volt kelete az akasztófának,
Jajhozó deresnek, gömbölyű pálczának.
Szántani megtanul tinó az ökörtől,
Rosz lenni megtanul ifju az öregtől;
Kősót nyalogatni siet a vén kecske,
A vak koldusnál is elkel a menyecske.
Még azt is áldozza a gyönyörűségnek,
A kit az ifjuság tartana csömörnek.
Tehát a vénekben sem volt meg a jóság,
Vak, a ki nem hiszi, mert fényes igazság.
Élnek még közűlök most is egynéhányan,
De alig kosztatnak az alföldi szánon;
Ezek is a régi szent világból valók,
De, Herkules uccse! egy óráig se jók.

321.
Csalárd világ, álnok világ,
Mit csalogatsz engemet!
Hivságidnak haszna nincsen,
Nem töltheted kedvemet.
Mert minden mulandó,
Mint virág, hervandó,
Minden te adományod.
Elenyészik, elváltozik
Szine fényességednek,
Esze nincsen, a ki hiszen
Könnyen igéretednek.
Ah nyomorult világ,
Hervadandó virág!
Gyötrelme vagy szivemnek.
Fölemelem fényes szemem
A levegő egekre;
Felvigyázok, hol ha látok
Valamit még kedvemre.
De nincs állandóság,
Csak változandóság,
A szivnek nagy gyötrelme.
Ha kimegyek és kitérek
A szép ékes mezőre,
Minden fűvek serkentenek
Világ megvetésére.
Kik noha ékesek,
Most örvendetesek,
De sietnek veszélyre.
Immár látom, hogy világon
Nincs semmi állandóság;
Mert elválaszt mindazoktól
Az örökkévalóság;
Oh te fényes világ!
Hervadatlan virág!
Ékes maradandóság!
Veszsz el, te mulandó világ
Hivsága, dicsősége;
Más világra akadtam én,
Ennek huz fényessége.
A kinek dicsőség,
Áldás és tisztesség,
Mind örökön örökké.

322.
Oh egek, egek! de mit cselekedjek,
Hová forduljak, kinek reménykedjek?
Orvost szivemnek,
Gyászos életemnek,
Vajjon hol vegyek?
A sok gondok közt én elmém habozik,
Bár van is kedvem, azonnal változik.
És senki rajtam,
A kitül vártam,
Nem szánakodik.
Fölkeresném, de nem találhatom,
Bár annak minden nyomait próbálom.
Esztendeimet,
Szép ideimet
Búval számlálom.
Ha jut eszembe régi jó kedvemnek
Setét árnyéka, való örömemnek,
Csaknem ájulok,
Ugy elbusúlok.
Jaj a szivemnek!
Élhettek immár szerencsés napokat;
Bár érezzek is ollyan sok kinokat,
Könnyebb szenvedni,
Ha fog engedni,
Tűröm azokat.
Oh halál, hol jársz? rendemen nem kaszálsz?
Vajjon felőlem mit gondolsz, mit vársz?
Kétségbe ejtesz,
Élve felejtesz;
Miért le nem kaszálsz?

323.
Természetnek csudálatos mesterségét,
Tapasztalom annak minden mivelését.
Ösztönöz, de nem segít,
Ha fölgerjeszt, de meg nem enyhít.
Hogy szeressek, szünet nélkül nagyon gerjeszt;
Ha merűlök szerelembe, nagyon ijeszt.
Mi haszna, ha van szemem,
Ha nem szabad bátran néznem.
Oh rendetlen törvényeknek mivelése!
Oh kegyetlen embereknek rendelése!
Eleven hogy ne éljen,
Tehát a tűz hogy ne égjen?
Felvett czélja vagyon minden fűnek, fának;
Hogy azt elérhesse, van is módja annak.
Ugy tehát minden állat
Természetnek hálát adhat.

324.
Állhatatlan most az asszonyi nem,
Ha ma szeret, holnap azt mondja: nem.
Házat épet, homokon építeni,
Annyi mint asszonyokban reméleni.
Sokat adott nekik a természet,
Állandóság tőlök elenyészett.
Ha az volna nekik a szépséghez,
Közel járnának a nagy istenséghez.
De ők ezen kincscsel visszaélnek,
Melly bőséggel adatott nemeknek.
Igy epesztik érzéseit szivünknek,