Nem én kiáltok - 1

JÓZSEF ATTILA
NEM ÉN KIÁLTOK
1925
KOROKNAY-KIADÁS, SZEGED
Ebből a könyvből készült 100 számozott és a szerző által aláirt példány
piros címnyomással merített papiron, I–XXV: és 26–100-ig, amelyek
könyvárusi forgalomba nem kerültek
NEM ÉN KIÁLTOK, A FÖLD DÜBÖRÖG,
VIGYÁZZ VIGYÁZZ, MERT MEGŐRÜLT A SÁTÁN,
LAPULJ A FORRÁSOK TISZTA FENEKÉRE,
SÍMULJ AZ ÜVEGLAPBA,
REJTŐZZ A GYÉMÁNTOK FÉNYE MÖGÉ,
KÖVEK ALATT A BOGARAK KÖZÉ,
Ó, REJTSD EL MAGAD A FRISSEN SÜLT KENYÉRBEN,
TE SZEGÉNY, SZEGÉNY.
FRISS ZÁPOROKKAL SZIVÁROGJ A FÖLDBE –
HIÁBA FÜRÖSZTÖD ÖNMAGADBAN,
CSAK MÁSBAN MOSHATOD MEG ARCODAT.
LÉGY EGY FŰSZÁLON A PICI ÉL
S NAGYOBB LESZEL A VILÁG TENGELYÉNÉL.
Ó, GÉPEK, MADARAK, LOMBOK, CSILLAGOK!
MEDDŐ ANYÁNK GYEREKÉRT KÖNYÖRÖG.
BARÁTOM, DRÁGA, SZERELMES BARÁTOM,
AKÁR BORZALMAS, AKÁR NAGYSZERŰ,
NEM ÉN KIÁLTOK, A FÖLD DÜBÖRÖG.


FÉRFISZÓVAL

A szerelmes szonettje
Kerengő bolygó friss humusza lelkem
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.
Gőzös, meleg barázdákon vetetten
Kincses kalászok bólogatnak át
Az út felé, hol kényes, büszke fák,
A szépség fái búgnak át a berken.
Alattuk szívem űl, a mindig éhes.
Sötét szeme s paraszti szája véres.
És éles sziklán gyilkos késeket fen.
Egy tiszta érzés arra bandukol
S forró vér gőze száll ködökbe, hol
Szépség-fák állnak illatokkal telten.

Útrahívás
Lelkedet halk ritmusok ősi habján
Hadd viszem csak szép, kicsi lány magammal.
Ismeretlen, messzi vizek hulláma,
Halld, idemormol.
Libbenő szép szívem az ár locsolja –
Csolnakom ring – szállna az útra már is,
Ó, hiszen vár engem a messzi szépség
Szűz kikötője!
Jöjj velem hát, szebb legyen égi partja
S büszke várát nagy szemed enyhe fényén
Símogatván, tégye barátosabbá
Ifjui kellem.
Jöjj, utunkon majd gyönyörű, szivárvány
Színü álmom fárosza gyúl, ha este
Fölsuhanván vágyim, utánad úsznak
S csillog ezüstjük.
Jöjj velem, mert nélküled is megyek már!
Eh, mit is vársz – jössz-e vagy elragadlak:
Akarásom nem töröm össze lányos
Ostobaságon!

Névnapi dícséret
Rózsás ajkaidon mámoros élet él
Munkás két kezeden nyílik a friss tavasz,
Hajlós-szál derekad – nincs fakadóbb virág!
Hűs és drága zafir szemed.
Nem dícsérhetem én termetedet sehogy;
Oly mű nincs sehol, ó, mely vele érne fel! –
Márványkőben a vér: kő, nem igaz, nem él –
Benned vér dübörög, piros.
Istentől ragadott bronzkoszorú hajad,
Arcod lent a pokol dús tüze érlelé,
Élő kebled a szép, gyönge japáni nipp,
Krisztust vesztene el bokád.
Te vagy Máriaként asszonyok asszonya!
Nem méltó Tereád senki se, jól tudom,
Ám büszkén akarom, hullva borulj elém,
Mondván: El ne veszíts, szeress!

A szemed
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
Mint ifju pásztor künn a messzi réten
Subáján fekve méláz fényes égen
S kezében búsan sírdogál a nád.
Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten
S már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
S arcomba hullnak a csillagkörök.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S a vér agyamban zúgva dübörög.

Nő a tükör előtt
A tükör előtt öltözik. Csupasz,
Akár a frissen megköszörült penge.
Nem látta férfi, mégis beleszúrja
Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.
A tükör előtt öltözik. Gyapjú
Kelmét neki növeszt a férfi nyája.
Szoknyaként veszi magára a poklot
S az ég fodorként hullámzik alája.
Hajára aggat mély rejtelmeket,
Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát
S a férfierő roppant vásznait
Ujjai apró szallagokra bontják.
Fülönfüggőül szívünket veszi,
Nem hallott zenét csak neki zenéljen
És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,
Hogy forróságát elvermelje mélyen.
Lelkiismeretünket gyújtja föl,
Hogy szemöldökét véle bekormozza,
Tiz manikűrözött méregfogát és
Ajkát vérünkkel festi meg pirosra.
S már készen van és nincsen rajta más.
Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!
Annyira egyszerűen indul el,
Hogy szőnyegére: holt agyunkra lépjen.

Férfiszóval

I.
Erdő vagy, ifju, lombos, ezredéves,
Mely éjenként vad titkokat susog,
Ott leskődnek lapulva terebélyes
Nyugodt kéjekhez szörnyü gyilkosok,
A gyilkosok, kik mosolyodnak kését
Riadt szivemben forgatják vadúl,
Míg más tájon a szerelem s a szépség
Vígan dúdolva bölcsőket gyalul.
A szőkeséged kora hajnalég
És űzöm egyre, loholó bolondmód,
Kiben az őrület tallója ég.
Mérföldet lép ő, fellegekbe bomlót.
Mint izzó létra, végtelent hatolt át
Vágya, de rajta szédül és hebeg,
Ki futván, égnek viszi a lajtorját
És el nem éri soha az eget.
Bronz kebled hasonló a föld rögéhez:
A végtelen, mélységes földeket
Álmodják csiraszagu istenségek.
Szeretném asszonyként ölelni meg,
Ha forró, szomjas záporok után
Nagy roppant teste gőzöl és liheg még –
Ölelj meg, ó, most benned is talán
Minden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék!

II.
Énektestű és ismeretlen
Ő, az igazi kedves mindig.
Szivünk ormán él s minket is
Szelid erővel odaindít.
Hogy meredekjén bátorítson,
Szerelme mély mezőkre tárul,
Ilyenkor egy-egy üstökösláng
Lelkünkbe hull a homlokárul.
Mosolya vízcsepptiszta tenger
S az ő szomoru mosolyába
Beléömlik minden más asszony
Tisztító, éhes kacagása.
Szelid keze csak símogat majd,
Szeméből kibuggyan a kláris.
Zenélő, örök sebeinkből
Kihajtanak még violák is!

Nyolcesztendős lányok
Hosszu sorban jönnek, mennek,
Apró ördögök, de szentek,
Homlokuk friss, meleg kenyér,
Szén a szemük, szénparázs.
Hosszu sorban jönnek, mennek,
Mint a virág, úgy szeretnek,
Ugy szeretik a fiukat,
Akárcsak a gyöngyvirág.
Hosszu sorban jönnek, mennek,
Ha sírnak is: csak nevetnek.
Messze vannak, messze vannak,
Mint a vídám csillagok!

Asszonyvárás asszonyszobor mellett
Asszonyra várok, aki vággyal telve
Most szép, forró kezével
Hajamba túrna s nagyon megölelne.
Asszony. S villogna bőre a homályba,
Mint ez a szoborasszony,
Kire félénken hull a holdvilága.
Asszony, kinek oly megadó az ajka,
Mint ez a szoborasszony,
Ki szép kőtestét félénk holdnak adja.
Nem is tudom: ki. Szent és messzi asszony.
Egy áldott száj, ki számra
Mohó polipként s forrón rátapadjon.
Súlyos parfőmje fojtogatva szállna
És megremegne szívem,
Mint szellőtől meging dús, déli pálma.
S ha megkérném, a szobor mellé állna –
Ó, forró, szép szobor, kin
A holdvilág is tüzes csókká válna!
Szobor, egy élő asszony állna melléd!…
Szobor, hideg s én mégis
Megcsókolom most fényes, büszke mellét.

Ezerfárosznyi végzet
Mintha szerelmes béka
Dús, fülledt nyári réten
Lassan, pihegve mászna
Szép, szűzi tó fele,
Mohón reszketve ajkam
Ugy kúszik selymesében
Mélyillatú hajadnak
Fehér válladra le.
A szemed ne emeld föl,
Életberántó fénye
Zavarná most a szívem,
Ki rőt vágyam tüzén,
Magagyújtotta máglyán
Ma lelkesen elégne:
Őrjöngő tűzimádó
Módján szédült legény.
Ó, hadd ölellek által,
Mint ritka aranyércet
Olvasztók forrósága,
Te, csókok ércere!
Vakult szemeknek ég itt
Ezerfárosznyi végzet,
Én éber toronyőröm
Kábulj te is bele!

Dícsértessék
Rózsa, rózsa, szállj és énekelj…
És dícsértessék csúf, hazug szava,
Olyan hajnal lengesse szivét
Amilyen örök bennem ő maga.
Minden lelkem csak kőrakás neki.
Fölötte holt galambok csapata –
Mélyen magában leljen a virágra,
Ha nincs is színe, nincs is illata.
Dícsértessék. Tőle szállt fölém
Egy magasztos nyugalmu pillanat,
Mikor nem vártam. És még akkor is
Minden kristályom sírva széthasadt.
Csúcsán, sötét, különös fényeken
Siklik bennem és nem tudni, hova.
Kiégeti a szememet belülről.
De dícsértessék csúf, hazug szava.

Rög a röghöz
Jőjj testvérkém, atyánk, a bujdosó nap,
A távol falujába ballagott.
Fönn már kigyújtják üvegét a holdnak,
A hamvas, égi templomablakot.
Fészkében ring a száz ujjongó fecske,
Szívemben minden mámoros szavad.
Reszket – mint ujjunk – mind a levelecske
És rög a röghöz csókosan tapad.
Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,
Minket a gyönge, friss vetés szeret.
Jőjj kedvesem, tested lelkembe hullasd,
Bennünk a föld barázdát rejteget.
Az est sötét báránya ballagóba,
Feketébb hulló selyemgyapja már
S még szőke hajad sárga-rózsadombja
Fülledten csókom harmatára vár.

Csudálkozunk az életen
Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.
Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.
Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót –
Az én kedvesem a füvek szive.
Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.

Mért hagytál el, hogyha kívánsz
Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kivánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.
Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?…
Tudom, hogy jössz majd. Ugy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?
S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?…
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

Sacrilegium
Mint vad, részeg legény, kit mámorában
Templomba visznek sátános borok
S kurjongatván a Szűzhöz ott galádan,
Felé ölelni-vágyva kujtorog,
Hogy megremeg a gyermek is karában,
Midőn a szeme véresen forog –
A súlyos távoltól őrjítve vágyam
Én asszonyom, feléd úgy tántorog.
Madonna-lélek, ó azért ne vess meg,
Hisz engemet, halálra, már keresnek
A bánatok, mint bősz tömeg, ha lát
Szentségtörést: vad bosszúért kiált.
Tudom, hogy engem durván megköveznek.
– Csak te megadd a Szűz bocsánatát!

Hűség
Mint holt leánynak őrült szeretője,
Ki este, hogyha gyúlnak csillagok
És fényük búsan, szomorún lobog,
Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője
A holt leánynak sápadtan fehérlik,
Búskomoran, hallgatva állanak;
Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap
Sötét csúcsukra hintve égi fényit,
Haldoklóként, ki utolsót lehel még,
Melyben szép lelke rejtve szétoson –
Ki este surran álmos utsoron,
Hóna alatt bíborló, hímes kelmék
S belopózván félénk, nyikorgó ajtón,
Halkan könyez csöndes, fehér szobán;
Holtan hallgat csöndes, fehér leány
S künn ifju vágyak sírnak fel sohajtón.
Búját a borzalom, miként nagy, éji
Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg.
De megcsókolja forrón hóhideg
Ajkát a holtnak, aztán elmetéli
Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe
Burkolva szép fejét, szökik haza
S habár a hús a csontokon laza
S már foszladoz, csak őrzi, őrzi egyre.
Ugy őrzi lelkem is te képedet,
A távoltól megóva, itt, szivemben.
De az nem oszlik: Bánatműteremben,
Ahol a szobrász sírva ténfereg,
Tört szobrokat szórván az éjbe szét –
Ott hallgat emléked halotti maszkja
S előtte, ami szóra nem fakasztja,
A szerelem pirosló mécse ég.

Nyár volt
Nyár volt,
De mindnyájan fáztunk,
Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
Ott melegedett belém,
Hogy valahol, ahová elérünk,
Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
Biztosan és észrevétlenűl,
Mint hóborított földekben a tavasz
És előjön és megigéz,
Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.


VILLÁMOK SZERETŐJE

Villámok szeretője
Ördög röhög és Isten sír belőle,
Pap és csibész a villámok szeretője.
Mindig beszél: „Mondd, testvérem, nem alszol?“
S legszebb álmában kenyérhéjat majszol.
Búzát vet s hideg csillagokat gyomlál,
Korgóbban korog húsz dühödt gyomornál.
Hordókra áll és templomokba tér be,
De vasgerincü és még nincsen térde.
Ha szép idő van, a földeken fekszik,
Csak ritkán békít, csak ritkán verekszik.
De fergetegben hegyormokon állva
Villámszivét az éjszakába vágja.
S mig ember, barom, fa, szeliddé retten,
Boldogan sír a megtárult egekben.

És keressük az igazságot
Lábunk elkophat hónaljig,
Sej haj, fütyülve baktatunk,
Igazságot keresünk, de
Nem találunk még seholse.
Nincsen batyunk, csak az agyunk,
Betyárkodó Ábel vagyunk,
Nem kérdik, hogy szivünk dög-é,
Gondolatunk az ördögé,
Lelkünket meg Isten fogja
Sziklaszántó ostorosba.
Hogyha tél van, hát dídergünk
S nem is tudjuk, hogy didergünk,
Szemünk, fülünk lefagy együtt,
Lázas szóval melengetjük,
Nem hálunk soha árnyékban,
Zsebünkben is csak szándék van,
Magunk vagyunk: a kenyerünk,
Hogyha vesztünk, ugyis nyerünk,
Ínség, asszony nem bir velünk,
Északnak meg délnek megyünk,
Koldusokkal parolázunk,
Ott a tanyánk, ahol ázunk,
Összenőtt már a két kezünk
S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
Nagy éhünk van s nem éhezünk,
Mindig korábban érkezünk,
Szájunkra a jövő hágott,
Kiáltunk emberebb világot,
Szeretetet, szabadságot,
Szél a lábunk, arcunk áldott,
Nézünk minden követ, ágot,
Ahol utat ki se vágott,
Sej haj, dallal, jó vigasszal,
Asztaltalan szómalaszttal
Keressük az ígazságot.

Hét napja
Tintába mártom tollamat
És tiszta, kék égbe magamat.
Félrerángatom a harangkötelet,
Falbaverdesem szegény fejemet.
Ki látja meg, hogy már látszanak
Kilógó nyelvünkön az igért utak,
Hogy nincsen hiába semmi és a minden
Nem siklott ki föltépett ereinken,
Hogy kristály szeretne lenni a patkány is
S a darabkább utálja már a darabkát is,
Hogy magadat tisztán találod meg másban
És nyugalom van a szükséges rohanásban,
Hogy leheletünktől kigyúlnak a házak,
És engesztelő vízzel már locsolgatnának,
Hogy hídak robbannak a szegényemberekben?!
Ó, barátaim, hét napja nem ettem.

Tanulmányfej
Mély szürkeségbe szédült át a reggel.
A korcsma terme sáppadt, búskomor.
Dús polcain a sűrű alkohol
Fondorkodik nagy, tarka üvegekkel.
Benn férfi űl s nehéz, vörös kezekkel
Flaskót dédelget s dünnyög vagy danol;
Földszín bajszán leperg a drága bor;
Tört, száraz tófenék az arc; de: ember.
Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan,
Nyakán csúf ér dagad meg egyre jobban.
Agyán pihennek elfáradt borok.
Ködlepte, síkos szemsikátorában,
Véres kövén a mámor tántorog.
Csak ül. S alakján bárgyu lomhaság van.

A gondolkodó szonettje
Dübörgő gépváros zúgó agyam.
Hangja – mit roppant barlangvisszhang adhat
Mély orgonára és a gondolathad
Rokkant derékkal görbed untalan,
Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
Deres partján zajló, jeges pataknak.
Az építők téglát téglára raknak,
Molnárok szíja suhogón suhan.
S mind robotol – minek? maguk se tudják,
De egyszer tán megúnják ezt a munkát,
Izzadt ölükben őrület fogan –
S – egyszerre mind! – kizúdulván a kába
Műhelybörtönbül bősz anarkiába
Szétkujtorognak részeg-boldogan!

A bátrak
Ki gyáván várja a halált,
Magába zárja azt a föld,
Midőn a száj lilára vált
S két szeme rémületre tört.
Annak nem nyitja a titok
Bordó, nehéz, nagy függönyét,
Csak aki bátran állitott
Elébe s büszkén tépi szét.
Ó nagy, ki bátran odaállt,
Hol búg a néma sejtelem
S szolgáját hívja, a halált,
Alázattal ki megjelen.
Minden liliom illata
Hűlő, meleg szivén libeg,
Ó szent, ki bátran, át, oda,
Ifjú lélekkel halni megy!

Bosszuság
Azt hiszik, ha ők karikáznak,
Te legalább is frászkarikával fogsz karikázni
S elvégre már tudhatnád,
Ha csőstül is ömlenek panoptikumokba,
Az egészségügyi muzeum csak fontosabb,
S ha jó is a holdas éjszaka,
Azért inkább kell nappal a napvilág.
Kutya dolog a népekkel törődni?
Magaddal törődni még kutyább
S végeredményben mégis egyre megy.
Regélni fogsz úgyis, az itéletnapig,
Mert nincs jogod befogni a szádat,
Ameddig csak foszlik belőle a szó,
Épp, mint karácsonykor a parasztkalács.
Most azért csak dühöngd ki magad,
Mondd el párszor könnyülő, igaz szívvel:
Fene, aki megeszi!
Mert a csorba ekevasakat
Immár igazán kicserélhetnék.

Komoly lett már
Komoly lett már hejehuja lelkem,
Addig jártam ősz Uramhoz én.
Ott is, ott is mindig csak követelőztem,
De mit akartam, de mit is akartam?
Kalapáló, hajórakó kedvet,
Meleg asszonyt, hálószőni is,
Hogy én, gyarló eszem szerint értelmetlen,
Botor tengerének értelmet is adjak.
Mi voltam én?… Oktalan próféta,
Cifra szóvá gyötört akarás,
Irigy, ha a másik szebben mond igét,
Hiuságból vágytam töviskoszorúra.
A fájdalom Isten feddő szava
S fájdalomtól csöpög a szívem,
Mint bő veritéktől a szegények arca
S meleg olajtól a gépek karjai.
Nem kérek már bús bocsánatot se,
Csak igenigen alázkodom.
Nincsen az az asszony, akit nem kivántam
S asszonyriasztóra könyörgöm az arcom.
Érzem, hajnali falucska lettem,
Szelidség nyugodt tehenei
Ballagnak belőlem az Ur kegyelmének
Friss és térdigfüves legelője felé.

Milyen jó lenne nem ütni vissza
Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!…
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.

Miért mondottál rosszat nékem
Miért mondottál rosszat nékem?
Én nem bántottalak, barátom,
Hogyha valamiért haragszol
Szívesen bocsánatot kérek
S szeretném, ha most velem jönnél,
Megnézzük majd a favágókat
S leheverünk együtt az erdőn,
Fejünk fölött hullámzanak a lombok,
Hűs tengerfenékről az eget nézzük,
Ahol meg zsenge felhők lombosodnak.
Ott nagy nyugalom karol majd belénk
És nékünk az most olyanigen jó lesz,
Háromszoros a jó, ha kettő kapja,
Azért szeretném, hogyha velem lennél,
Mig odahallik este a harangszó,
A bogáncsokat leszedjük egymásról
S hazaballagunk éppolyan fáradtan,
Miként a kapás, szótalan munkások,
Akik a földek békés erejébe
Százannyit termő magokat vetettek.

Megfáradt ember
A földeken néhány komoly paraszt
Hazafele indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
Gyenge füvek alusznak a szívem alatt.
A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
Harmattá vált bennem a gond és teher,
Se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
Csak megfáradt ember, aki itt hever.
A békességet szétosztja az este,
Meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
Pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
S homlokomra kiülnek a csillagok.

Tavasz van! Gyönyörű!
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsu gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsu, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!


A LEGUTOLSÓ HARCOS

A legutolsó harcos
Valami forró, nyári éjszakán
Gyárfüst ölelt át lomha földszagot
S a legnagyobb lélek szökkent belém:
Az ucca és a föld fia vagyok.
Ma hat földrészre nyílik bimbaja –
Szép szívem óriás, piros virág
És villamos hullámok lengetik
Világbelengő, kitárult szagát.
Börtön, kaszárnya, templom nem elég,
Hogy a hegyekről ledobja szavam
És minden ige fölöttem lebeg
És minden más szándék szándéktalan.
Ha én sírok, a világ vére hull,
Ha káromkodok, minden trón remeg,
Ha nevetek, az Isten is örül
S tavaszba szöknek akkor a telek!
Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk
Akar csodátlan, új, legszebb csodát –
Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az
Arcunkról ömlő, lelkes lavinák.
Minden jövendő tűz is bennem él,
Hogy az utolsó harcos én legyek.
A simogatás az én lobogóm
S minden megindul, hogyha én megyek!
A lelkesedés zengő süvegét
Égig hajítják a görnyedt napok,
Ha szívetekben a tükör leszek:
Az ucca és a föld fia vagyok.

Lopók között szegényember
Lopók között szegényember,
Szegényember sose fél,
Minek félne, szíve, lelke
Erősebb a többinél.
Lopók között szegényember,
A Jóisten megsegél!
Nincs tehene a szegénynek,
De ha van is elvetél.
Lopók között szegényember,
Szegényember kapanyél.
A világot megkapálni,
Szegényember annak él.

Szegényember balladája
– Szegényember, hogy adod a bölcsőt?
– Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt?
– Király vagyok, bírok nagy erővel,
Ha nem adod, elveszem erővel.
Szegényember, hejh, csak egyet szólna –
A király már katonákért szólna.
De a bölcsőt a tóba hajítja,
Csöpp gyerekét utána hajítja.
Szegényember sír-rí a börtönben,
Szegényember nevet a börtönben.
Nincs a gyerek már a rossz világban,
Jobb sora lesz, hajh, vizi-világban!

Szegényember szeretője
Világ van a szegényember vállán,
Istent emelt mindig másik vállán.
Dühödne meg okosan egyszerre,
Mindakettőt ledobná egyszerre.
Szegényember sose kér kalácsot,
Szegényember sose kap kalácsot.
Kis kenyérrel, nagyon feketével,
Fehér lelkét őrzi feketével.
Szegényember sója is ízetlen,
Szegényember kedve is ízetlen.
Eladó kis holmija vetetlen
S ha van ágya, az is megvetetlen.
Szegény ember akkor lop, ha éhes,
Akkor se lop, dehát nagyon éhes.
Akkor is csak szegényebb szegény lesz.
S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz.
Kisgyereke sohase veretlen,
Asszonya se marad megveretlen,
De akármily gyönyörű lány lennék,
Szegényember szeretője lennék.

Aki szegény, az a legszegényebb
Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.
Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.
Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.
Pedig benne laknak a galambok,
Csiliagtollu éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.

Sírdomb a hegycsúcson
A holtan megbántott Adyé
Üveghegy ez. Ezerszínű üveg.
Az ördög csuszkál oldalain föl-le.
Hántott héjú szivekből ez a hegy
Már régen épült. S énekelni megy
Hajnalban ez a hegy a vaksi földre.
– Sej haj, meghalt!… Ó, meghalt!… Hosszu csend,
A hegy kigyúl és táncolni kezd aztán.
Egy sírdomb megy a hegy csúcsára. Fenn,
Ott fenn megáll. Lefekszik. Vértelen
Fénylelke forrón leömlik az arcán.
Hullámzik még és lépcsőkké mered.
– A hegy csúcsáról nagyon messze látni,
Fennebb, a hantról, még messzebbre látni,
Ki akar látni, apró emberek? –
Csak csend. És újból zeng, ragyog a hegy.

Juhász Gyuláról való nóta
Hát huszonötév rút robotja kellett
Szép, szűz szándékok postakocsiján,
Hogy egy ital bor légyen áldomása?
Hát ezért szédült nagy, szerény szive,
Kürtjét fujván a tündöklő bakon?
Az értetlenség és a félreértés,
Magyar, dacos, konok-sörényű mének,
Nagy bánatának szelid gyeplején,
Hogy végre mégiscsak falunkba értek.
Magyarország, duhaj legények falva,
Ó, itt nem is vár senki levelet,
Nem tud olvasni senki itt igét,
Csak néhány ember nem irástudatlan.
Itt több a csaplár, mint a néptanító,
Ki fölolvassa a szerelmes szókat.
S az igehozót fitymálja a törpe,
Pedig nagyobb, mint száz Napoleon!
Huszonötéves málhás kocsijáról
Mindenkinek jár távoli csomag
S egy égi izenet, amit hozott,
Ahonnan jött, az örök szeretetből
S hová már vissza is tér nemsokára,
Csak huszonötév robotja után
Megissza ezt a hitvány áldomást.

Harc a békességért
Gondom földörögő tankja alatt a föld,
Meddő nemzetem hadd nyögje dühödt vasát.
Ágyúzó keserűség
Marja puhára göröngye szíkjét.
Hörcsöghad bolya, hol vétve terem kalász:
Lőárkon nyomorúl gazda barázda helytt
S kóborgó ebek osztják
Pénze kidőlt igahúzó barmát.
Jóság légyen e föld, lassu eső ha reng
Új istent kereső bujdokolás egén!
Jusson végre igazság
Bő kenyeréhez a munka s eszme!
Kell, termő ez a föld: hullt bele sok derék,
Megforgatni ölét ésszel akarta mind
S éhen dőlt bele mind: itt
Száz akarat bomol őserővé.
Lelkem, gépvezető, hajdan időn kapás,
Föl ne hányd sorodat: nagy proletári sor!
Gyűlölség-zuzatóban
Áldd a vető s arató munkáját.
Gondom földörögő tankja, a szörnyeteg
Rút végzetje után szép hivatása: mint
Békesség deli gépe
Vonja az emberi szív ekéjét.

Magyarok

I.
Minek magunkat lassan ölni?
Nem jobb egyszerre megdögölni?
Mint rokkant lábbal tántorogva,
Vizes, vak szemmel csillagokba,
Rossz, messzi csillagokba nézni
S régi dicsőséget idézni,
Idézni mind, mi ősi, ódon,
Hogy hátha mégiscsak megszánna
Az Úristen valami módon.
Minek magunkat lassan ölni?
Gonoszság helyett búza nől ki
Az égről földbe hullt szivünkön;
De igaz, nótás, füttyös másnak.
Magyar, köszönj az elmulásnak,
Nincs mit kereskedj már e tájon,
Akad legény, ki ideálljon
S ásóját vígan földbeszúrja!
Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni?
Hisz életünk úgyiscsak talmi
S nem is nagyon kell már akarni,
Akaródik ez nélküled,
Agyadban bár égő hodályba zárt
Riadt baromként bőg a rémület.

II.
Bezárva okos őrültek közé,
Szenvedünk, mint az eldugott kenyér.
Rab szíveink örök szerelmese,
A nagy világ minket hiába hív!