Naplegenda - 1

SZEMÉLYEK:
Ijjas.
Ünő.
Virágszál.
Nup.
1. Szolga.
2. Szolga.
A szin barlang előtti teret ábrázol. Balról magas meredek szikla-falban
a barlang bejárata látszik, mely kissé magasabban fekszik, mint a
szinpad. A bejárattól balra a szin széle felé állati koponyák, csontok,
óriási agancsok vannak összehányva. A bejárat előtt szabadon mint egy
oszlop, egy magas fatörzs van felállitva, mely durva kifestett
faragással emberszerű alakot ábrázol, a barlanglakók bálványa. A bálvány
lábánál faragatlan oltárkő.
A szikla, melyben a barlang nyilik, a bálvány mögött félkör alakban
veszi körül a szint, és jobbra mind alacsonyabb lesz, ugy, hogy a szin
közepétől fogva a sziklafal fölött elterülő erdőtalaj is látható. A
barlang mellett balról ösvény vezet föl a sziklára. Fönn az erdő vonul
tova, széles óriási bükk- és fenyőfák, melyeknek vastag törzsei és
előágai látszanak csak ki az előszint boritó lombkorona alól. E
lombkoronát a sziklába kapaszkodó egyes vékonyabb fenyők és bükkök és a
szin jobboldali szélén álló óriási bükkfa terjesztik a szin fölé.
Ez utóbbinak ágaira néhány emberi koponya van erősitve. Az erdő földjét
fönn, mindennemű lehullott ág, ledűlt törzsök és temérdek tavaszi virág
boritja. Egy-egy törzsen rózsafolyondár is kuszik.
Hátul jobbról, mélységet jelezve az erdőtalaj eltűnik és a fák törzsei
között távoli mély erdőhorizont vonul, melyet magas kéklő hegyek
fejeznek be a messzi láthatáron. A sziklafal rézsutos félkörén belül, a
középen, medve-bőrökből összehevenyészett nagyon alacsony kerevet.
Kissé jobbra tőle tűzhely, melyben enyhe füsttel ég a tűz; fölötte három
falábon agyagüst lóg. A tűz mellett néhány kő van, mely ülőhelynek
szolgál.
A szint alacsony sütésű délutáni nap világitja be; tarkán táncolnak
sugarai a törzseken, ágakon, virágokon.


I. JELENET.
ÜNŐ, VIRÁGSZÁL, SZOLGÁK.
Ünő a középen a tűz előtt ül. Éltesebb, de nem öreg asszony. Sötét
arczbőre és fekete haja van, mely két hosszu varkocsba fonva lóg le a
mellére. Mindkét orczáján néhány tetovált piros ékitmény. Sötét,
rövidszőrű bőrökbe van öltözve, melyek sötétbarnába, szürkébe, feketébe
játszanak. Nyakán állati fogakból fűzött nyakék. Lábain durva,
hegyesorru bocskor Kezében egy kőlándzsahegy van, melyet egy másik
nagyobb, fanyélbe szoritott kovakővel kalapál. Melléje lándzsanyél van
támasztva.
Virágszál fiatal, szőke, leányos külsejű nő. Aranyszin haja szabadon
omlik, fehér, meztelen vállaira. Hajába, homloka felett egy hosszu tarka
toll van keresztbe tűzve, fülei mellé piros virágok. Testét két
piros-tarka nagyon durva, látszólag nádszövetű, hosszu négyszögalaku
szövetdarab fedi, melyek hónaaljától a csipőkön alulig hurral vannak
kétoldalt összefűzve, azon alól szabadon lógnak és térdig érnek. Lábain
bocskor, melynek talpa, valamint az Ünőé is elől hegyesen felkunkorodik,
mint a hogy az némely egyiptomi emléken látható. A Virágszál saruiba
piros szallagok vannak fonva. A kereveten fekszik és szótlan néz a fák
leveles koronájába.
A szolgák törpe termetű sötét bőrű kis emberek. Ritka szakáll boritja az
arcukat. A jobb fül szabadon van, mig a balt eltakarja a reá fésült
bozontos hajuk. Durva barna bőrökbe vannak öltözve. A tűztől jobbra
kuporognak. Egész viselkedésük alattomosságot és félelmet fejez ki.
Midőn a függöny felgördül, pár pillanatnyi csend, csak Ünő
kalapács-ütései hallhatók.
ÜNŐ (körülnéz):
Fogytán van látom a száraz fa. A Tűzszellemnek táplálékra lesz szüksége.
(A szolgákhoz:) Jó lesz hozni. Menjetek hozzatok száraz ágat (szolgák
felállanak és indulni készülnek) de ne olyan vékony, rongy galyakat,
hanem jó vaskos ágat.
1. SZOLGA (félénken):
A mi erősebb ág volt a közelben mind felégettük télen át.
ÜNŐ (haragosan):
Ti hitványak! Hát menjetek tovább, nagy az erdő. (A szolgák félénken
összenéznek.)
2. SZOLGA:
Esteledik már, nagyasszony, mindjárt sötét lesz.
1. SZOLGA:
Sötét lesz nemsokára, nem mehetünk messze.
ÜNŐ (fenyegetőleg feléjök lép:)
Tán féltek a sötétben, mint a gyermekek! Kotródjatok! Jártatok kint akár
éjjel is eleget!
1. SZOLGA:
Igen de… (másikhoz halkan) megmondjam?
2. SZOLGA (szintén halkan):
Mondd inkább. Én messze nem megyek egy világért.
ÜNŐ (harsányan):
Nosza, induljatok!
1. SZOLGA (térdre esik):
Kérlek ne parancsold nagyasszony. Nem félünk máskor, hozunk holnap nagy,
nagy ágat, ha kivánod, de most – félünk, igen félünk. (Alattomban
társára néz.)
ÜNŐ (csodálkozva):
De mitől?
1. SZOLGA:
Hogy mitől – nem tudom. De veszély jár az erdőn, nagy veszély,
rejtelmes.
ÜNŐ:
Micsoda veszély?
1. SZOLGA:
Nem tudom. Veszedelem. Jár, jár a veszedelem. Jár, kél. Ismeretlen.
ÜNŐ:
Világosabban beszélj, nyomorult félfülű, vagy…
1. SZOLGA:
Azt tanitották a mi törzsünkben az öregek, hogy nem jó a veszélyről
beszélni, mert az a hatalmába ád. (Összesúg a társával. Ünő csodálkozva
nézi őket.) De ha parancsolod… Magunk sem tudjuk, mi az, a mi jár az
erdőn; tavasz óta jár, ugy gondolom. Néha ugy zug az erdő. És csapásokat
is hallottunk, messze, kelet felől. Tegnap pedig…
ÜNŐ:
Nos, tegnap?
1. SZOLGA:
Tegnap… láttunk is… valami rémitőt…
ÜNŐ (növekvő érdeklődéssel):
Mit, szólj hát?
1. SZOLGA (összenézve társával):
Ösmerted te is azt a nagy farkast, a mely az éren tul vadászott télen
át. Még te mondtad, hogy valami téli jó szellem hozta ide – ő maga is
tán jó szellem, nem tudom – mert vadat hajszolt át onnan, vadat. A
győzhetetlen Ijjas igy könnyebben, gyakrabban jutott zsákmányhoz.
ÜNŐ:
Emlékszem.
1. SZOLGA (halkan, rejtelmesen):
A nagy farkast, a téli szellemet – dögölve találtuk. (Összesúg társával)
Valami megölte. Ott fekszik az éren tul. Valami rettentő és hatalmas
elszelte tőböl a nyakát. A farkast megölte valami. (Súgva.) Leütötte a
fejét.
ÜNŐ (pár pillanatig megütődve hallgat, azután):
Mit hazudoztok itt, ti rest lurkók! Takarodjatok! Fát hozzatok!
(Felkapja a lándzsanyelet.) Takarodjatok! (Szolgák félénken indulnak.)
1. SZOLGA (elmenőben a másikhoz):
De messze nem megyünk ám! (Ünő ujra hozzálát a lándzsahegyhez.)
ÜNŐ (elgondolkozva magában):
A farkast megölte valami… leütötte a fejét… Eh ez lehetetlen, az
hazugság kell legyen!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
ÜNŐ (Virágszálhoz):
Aludtál gyermek?
VIRÁGSZÁL:
Nem, csak elmerengtem. Néztem a fákat, a magasan ingó ágakat, a mint ott
fenn csendesen lóbálja a szél. Halkan alig-alig, suhognak egymáson a
sima levelek…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
VIRÁGSZÁL:
Csak ott fenn jár. Csak a legfelső levelek rezegnek. Látjuk a játékát,
de nem érezzük.
ÜNŐ:
Bizony, nagyon védett, jó helyen van a mi tanyánk. Szerencse volt, hogy
az Ijjas ebbe a barlangba telepedett. Vaddus itt az erdő. Magasan lakunk
és mégis védve vagyunk az északi és a keleti széltől…
VIRÁGSZÁL:
Van valami bóditó a szél járásában, mintha távoli harmatos virágok
illatát hordaná magával.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
VIRÁGSZÁL:
Sokszor elmegyek a vörös sziklára, tudod Ünő, arra a melyik ott kelet
felé néz, tudod, a melyiknek olyan az oldala, mintha valami óriási tűz
végigperzselte volna. Ott mindig szél jár, a völgyből fel. Mint a patak
árja ugy ömlik el felettem, mint a hűvös hegyi patak. – Ugy érzem akkor,
mintha valami nagy, rejtett, csodás titok akarna előttem megnyilvánulni
ott, az erdők tengeréből feltörve, az alant keringő sejtemes völgyből…
És a lelkem vágyva száll a szél után, együtt az uszó fehér fellegekkel…
Van valami bóditó a szél járásában. Lásd, a madarak is érzik. A harkály,
nézd ott fenn a fán, milyen óvatosan, lassan kopogtatva halad fel a
fatörzsön. Nem gondol arra, hogy neki szárnya van, nem gondol másra,
csak az élelmére; csak a begyét akarja megtömni jól, férgekkel, csunya
férgekkel. Hányszor elnéztem, látod, és – ah! ott – elszállt, ott
elszállt, vágyakozó kiáltással, a mint érintette a szellő részegitő
hűvös lehellete…
ÜNŐ:
Furcsa gyermek vagy te, Virágszál. Mindig, mindig volt valami révedező
álmatag a szemeidben, valami… valami, különös, idegen. Már akkor is,
mikor magunkhoz vettünk mint piciny gyermeket, te már akkor is más
voltál mint más gyermek. De te arra nem emlékezhetsz, rég volt.
VIRÁGSZÁL:
Nem emlékszem.
ÜNŐ:
Rég volt. Sokszor volt tél azóta. Akkor az Ijjas testvéreivel együtt
vadászott még, tul a nagy vizen. Tul, messze innen. Egy napon
észrevettük, hogy a közelbe idegen vöröshaju emberek telepedtek és azok
is vadásznak. Pedig apáink, sőt nagyapáink is talán ott vadásztak a
nyáron át, mindig, minden évben. Egy éjjel hát az Ijjas és testvérei
rájuk ütöttek, és elpusztitották az idegenek tanyáját, felkonczolták a
vereshajuakat mind. Hah! Milyen harcz volt az! – Hajnalodott. Indulni
akartunk a prédával, sok jó kikészitett bőrrel, jól vágott fegyverekkel,
midőn megláttalak Virágszál. Ott ültél a felfordult füstölgő tűz
mellett; tágranyilt bámuló szemekkel nézted a hullákat, a haldoklókat
magad körül, – a sötét idegen alakokat is. De nem sirtál.
VIRÁGSZÁL:
Nem emlékszem.
ÜNŐ:
Rég volt. Én kértem akkor az Ijjast, hogy vigyünk el magunkkal. Én
kértem. Én. Egy kis leányom halt volt meg azelőtt nem sokkal. Azt
mondtam: vigyünk el helyette. Ő nem igen akart, nagyon ellenkezett. De
aztán mégis engedett. – Ki hitte volna akkor…!
VIRÁGSZÁL:
Mit?
ÜNŐ:
Hogy te fogod egykor itt elfoglalni a helyemet. Hogy annyira megszereti
majd az Ijjas aranyhajadat, fehér tagjaidat, hogy asszony lett belőled.
VIRÁGSZÁL (egykedvűen):
Igaz, hogy most szeret; ritkán ver meg… azóta és kedvemet keresi. Alig
kell már valamit is dolgoznom.
ÜNŐ (elgondolkozva):
Velem is ugy volt az, mikor olyan fiatal voltam, mikor az Ijjas elvitt
magával. A szolgák dolgoztak csak a tanyán, s az Ijjas csak szeretni
akart. Rég volt. Hej! Az az asszony sora. Mig fiatal, ugy tartják mint
egy bálványt, később aztán elhagyják, a fiai uj tanyát vernek messze,
sok napi járóföldre, és a korral szolgáló lesz belőle a saját régi
otthonában. Ne hidd, Virágszál, hogy máskép lesz veled. Te is csak ugy
jársz. Te is ott végzed, a hol én, te is ugy kezdted, ugy is kell
végezned, mert eltelik az idő és semmivé lesz, mintha egy feneketlen
lyukba dobnák bele.
VIRÁGSZÁL:
Ne mondj ilyet, ne mondj ilyet.
ÜNŐ:
De ugy van, ugy van. Ne hidd te, hogy örökké igy lesz a hogy most. Hogy
fiatal maradsz. Nézd, most tavasz van az erdőn, édes ifju tavasz, de
eljön még a tél is, és zuzmara boritja majd a virágok sirját. Most van a
te tavaszod, ne hidd, hogy a tél tőled elmarad. Ne hidd, hogy szép
maradsz, hogy szépnek, kivánatosnak fog az Ijjas mindig tartani. Velem
is igy volt rég. Most reám sem néz. Nincs számomra egy jó szava. Csak
szolga vagyok, mint azok a félfülűek. A vénség az fog engem
megbosszulni! Ezért megbocsátom boldogságodat, hisz ez a te tavaszod.
Ugy sem tartós az. Nem is irigyellek.
VIRÁGSZÁL:
Nincs mit irigyeljél. Nem tudom mit irigyelnél.
ÜNŐ (meglepetve):
Hogyan? Hogy mit? Nem vagy-e mindennapos ágyasa? Nem töltesz-e minden
éjszakát… a barlangban, mig engem ide kergetett ki a szolgákhoz. Nem
szeret-e hevesen, telhetetlenül? Ma sem ment ki hajnalban cserkészni,
hanem most is ott bent alszik, pedig dél már rég elmult.
VIRÁGSZÁL:
Eh! Szivesen lemondanék róla. Szivesen.
ÜNŐ:
Lemondanál?
VIRÁGSZÁL:
Oh mindjárt, rögtön!
ÜNŐ:
Nem értelek, nem értelek Virágszál!
VIRÁGSZÁL (megrázkódva):
Nem tudom azt megmagyarázni…
ÜNŐ:
Nem értelek. Hiszen asszony vagy már, a milyen én vagyok, a milyen én
voltam. És nem kábulsz el a midőn ölel, és nem tölt el női büszkeség az
ő boldogságán!? Ah! pedig az a legszebb, legdicsőbb: az ő öröme, kéje
miáltalunk. A boldogság, melyet mi adunk, mi adunk pazarul! Ah
emlékszem, emlékszem, mikor először követtem az Ijjast a rengetegbe…
Mikor először nézett a szemem közé… Mikor először olvastam a szemeiben
az elragadtatást. Ha az egész világ akkor az enyém lett volna, odaadtam
volna neki… És odaadnám ujra, ma is. És te azt nem érzed?! A mikor ő a
hatalmas…
VIRÁGSZÁL:
Az Ijjas hatalmas vadász, erős, erős és bátor. Minden ellenségét
megölte, tudom. Mindig győzött, mindenki ellen…
ÜNŐ (lelkesedve):
Minden ellenét megölte, ott fénylenek a koponyáik a fán. Mind
odakerültek ők! Pedig sok erős férfi volt köztük.
VIRÁGSZÁL:
Hatalmas vadász ő, büszkének kellene lennem. És mégis… én nem érzek
egyebet mint undort, a mikor… Oh ha tudnád…
ÜNŐ:
Nem értelek Virágszál.
VIRÁGSZÁL:
Ha tudnád, hogy undorit, midőn lihegve közeledik felém, hogy gyülölöm
festett tarka karjait… És az ajkát… Az ajkát… (elfordul).
ÜNŐ (szótlan nézi, – azután):
Nem értelek. Nem értelek, de sajnállak. Az idő telik, telik. S te is vén
leszel egykor, vén és rut. S mid van neked, ha még a fiatalság mámora,
vágya sem a tied. Mire vágyol, ha nem a szerelemre?
VIRÁGSZÁL:
Mire vágyom? Nem tudom. Pedig vágyom,… vágyom valamire… nem tudom mire…
És szeretnék talán elmenni, el, el innen, el, messze innen…
ÜNŐ:
Elmenni?… (kedvetlenül) Eh az eféle gondolat csak a tétlenségtől fakad.
Persze, ha az ember egész nap itt henyél a medvebőrökön, akkor
mindenféle ostobaságot gondol. Jó is volna, ha segitnél nekem ezt az
éket beleszoritani a lándzsa nyelébe.
VIRÁGSZÁL:
Oh nem, azt nem. Azt nem. Nem értek hozzá. És ugy vágja a kő a kezemet.
ÜNŐ (nevetve):
Hát az igaz, hogy restnek elég rest vagy Virágszál.
VIRÁGSZÁL (felugorva):
Nem, nem vagyok rest. Várj, elmegyek a félfülű szolgák után, az erdőbe
és hozok száraz galyat neked, és a tűznek. Jó?
ÜNŐ:
Nem, ne menj. Az Ijjas mindjárt felébred és keresni fog.
VIRÁGSZÁL:
Eh! Hadd keressen. Olyan szép az erdő! Száz madár dalol az ágakon, s
mintha tarka csöppek hullanának az ágakról, tenger virág boritja a piros
harasztot.
ÜNŐ:
Maradj. Ugy sem hozol te semmi hasznost, a hányszor fáért mentél, mindig
csak egy nagy kéve virággal kerültél haza.
VIRÁGSZÁL:
Az igaz, de…
ÜNŐ:
Zsákmányod akkor került a tűzre, mikor elhervadt. Ösmerem a szokásodat.
VIRÁGSZÁL:
De annyival mulatságosabb virágot szedni! Be szép volna, ha tarka feslő
virágokat hordanánk a tűzre, s a szirmok izzó pirosló kelyheiből ezer
tündöklő szinéből gyulladna ki a lángkéve tánczos virága! Miért is
haszontalan a virág, a szép virág? És miért táplálkozik a tűzszellem
csunya rücskös fával!?
ÜNŐ (babonás félelemmel):
Ne beszélj igy, ne sértsd a tüzet. A tűz rejtélyes és csodás.
VIRÁGSZÁL (megvetőleg):
És folyvást enni kell neki, különben meghal!
ÜNŐ (babonás félelemmel):
Hallgass! Hallgass! Ne beszélj ilyeneket; bűnös, veszélyes dolog a tüzet
sérteni. Bűvös rejtélyes lény a láng. Tápláljuk; fával, zsirral, adózunk
neki, de nem ismerjük. Ne sértsd! Rettentő ő és csodás! Apáink hozták őt
messziről, és mi tápláljuk, hogy itt maradjon. Jaj ha elszállana. Jaj ha
meghalna! Hogy hivnók vissza? Ki hivná vissza? Hej, ember hiába hivná.
Nem maradna egyéb nekünk, mint a hideg, szürke hamu, a tűz hullája!
VIRÁGSZÁL:
A tűz ha meghalna…?
ÜNŐ (leborul a tűz előtt):
Hatalmas, rejtelmes tűz! Ne hallgass erre a botor gyermekre, ő nem akart
bántani. Hatalmas tűz! Tarts meg barátságodban! (Virágszál indulni
akar).
ÜNŐ:
Ne! Ne menj. Azt mondják a félfülüek, veszély jár az erdőn.
VIRÁGSZÁL:
Eh! Azok a gyávák!


II. JELENET.
ELŐBBIEK, IJJAS.
Ijjas erőteljes, de már idősebb ember. Torzonborz hajában, sűrű fekete
szakállában, mely barna arczát köriti őszülő szálak fénylenek. Hajában
kétfelől két hosszu fekete tollat visel. Fekete bőrökbe van öltözve,
arcza és karjai tetoválva vannak piros festékkel.
IJJAS:
Hová Virágszál?
VIRÁGSZÁL:
Az erdőbe megyek, fát hozunk a tűzre.
IJJAS (Ünőhöz):
Mit te rongyos vén banya, te Virágszált mered fáért küldeni!?
ÜNŐ (mély meghajlással):
Nem én küldtem, óh nagy uram, ő maga akart menni… én nem küldtem… igazán
nem küldtem.
IJJAS:
Hát nincs nekem rabom, a ki ilyen nyomorult szolgálatra való? Hol vannak
a gazemberek?
VIRÁGSZÁL:
Ők már ott vannak az erdőn; én azért megyek éppen, hogy reájuk
vigyázzak.
IJJAS:
Ne menj; minek azokra vigyázni? Nem jegyeztem-e meg őket saját kezemmel?
Nem szökhetnek el. Egy tanya sem merne befogadni olyan embert, a kinek
levágtam a bal fülét. Ismerik a jegyemet! Sőt, visszahoznák. És akkor…
(fenyegető mozdulat.) Ne menj Virágszál, maradj mellettem.
VIRÁGSZÁL:
De reájuk vigyázok, hogy serényebbek legyenek. Hogy ne lustálkodjanak.
IJJAS:
Nem. Maradj. (Gyöngéden megfogja a Virágszál karját.) Maradj, simakaru
Virágszál. Majd elmegy Ünő utánuk. (Ünőhöz durván) Eridj! Ugy sem veszem
semmi hasznodat.
(Ünő engedelmesen indul).
VIRÁGSZÁL:
Nem, nem. Te nem, én megyek. Óh hagyj elmenni, Ijjas, ugy szeretem
ilyenkor tavaszszal az erdőt. Hagyj! Hagyj!
(Ijjas vissza akarja tartani, de Virágszál kisiklik a kezéből, és
szaladva jobbra el. Ijjas utána néz, majd arcza elborul. Ijjas haragosan
föl s alá járkál, mig Ünő a kopjával foglalatoskodik.)
IJJAS:
Miért küldöd az erdőbe?
ÜNŐ (meghajlással):
Nem küldtem, nem is merném, nagy uram, ő akart menni. Én nem küldtem.
IJJAS:
Ne feleselj! Tudom, te küldted. És épen most, épen most! Te biztattad,
hogy menjen. Hogy ne legyen itt, itt, mellettem. Biztattad, ellenem
biztattad, tudom milyen vagy. Jól tudom. Hiába teszed magadat; jól
tudom.
ÜNŐ (meghajlással):
Valóban, valóban, nem én küldtem, nagy ur.
IJJAS (lábával dobbant):
Hallgass! Ösmerlek. Te biztatod, ellenem biztatod. Ez a te bosszud velem
szemben. Ez a te ravaszkodásod alacsony féreg! Mindig abban jársz, hogy
elmenjen, hogy ne legyen itt, ne legyen mellettem. Hátra szeretnéd tenni
ugy-e? Hátra? Pedig hiába, hiába.
ÜNŐ (meghajlással):
Valóban nagy uram, én…
IJJAS:
Hallgass! Utálom még a hangodat is hallani! Azt a csuszó, mászó,
szemrehányó hangodat. Gyülölöm! Hallgass! Igen, persze, mert irigyled.
Irigyled tőlem ezt az örömet is. Irigyled, hogy én fiatal maradtam és
erős, te pedig megvénültél. Megvénültél, azért irigyled.
ÜNŐ:
Az idő eltelik, mindenkinek.
IJJAS:
Hallgass! Ne ingerelj. Én fiatal maradtam és erős. Ne ingerelj, vigyázz,
megérzed, hogy a régi vagyok. Az is fogok, az akarok maradni. Csak te
vénültél meg. Ő pedig fiatal és szép, ép ugy mint te rut és vén vagy.
Igen; rut vagy, vén vagy. Érted? Vén. Megvénültél.
ÜNŐ (keserűen):
Tudom.
IJJAS:
Hát tudjad is. Mire vagy te még jó? Semmire; arra, a mire a félfülű
szolgáim. Hogy a tüzet fentartsad. Az vagy a mi egy kitaposott saru.
Elhányni való rongy. Az vagy te. Köszönd meg, hogy enni adok neked. Mit
babrálsz ott?
ÜNŐ:
A te eltörött kopjádat igazitom. Az elpattant kopjakő helyett másikat
szoritok bele a nyélbe, uram, a hogy rendelted.
IJJAS:
Hogyan? Hát még most sincs meg? Hiszen tegnap este adtam oda neked. Nem
megparancsoltam, hogy délre meg legyen?
ÜNŐ:
Megvolna uram, hiszen egész nap dolgoztam rajta, de a követ is és a
nyelet is meg kellett faragni. Ez a kő szélesebb a talpán, mint a másik
volt.
IJJAS:
No és? Azért meglehetne! Mit csinálsz te egész nap, te naplopó, ha még
ezt sem tudtad elvégezni!? Alszol ugy-e, egész nap alszol? Mutasd ide!
ÜNŐ (mélyen meghajolva átnyujtja a dárdát):
Itt van.
IJJAS (vizsgálgatja):
Hiszen a hur nincs megszoritva! igy dolgozol te. Vigyázz magadra! Azt
akarod, hogy kiessék a hegy belőle, hogy meg nem szoritod? Tán azt
akarod, hogy megint elveszitsek egy szépen csiszolt kovát, mint a
multkor, mi?
ÜNŐ:
Bocsáss meg nekem, de egyedül nem tudom annyira megszoritani a mint
kell, hatalmas uram. A szolgákra nem mertem bizni, Virágszál pedig nem
akart segiteni.
IJJAS:
Jól tette. Szégyen, hogy ebben is segitségre szorulsz; segitség kell
neked, a ki kiszolgáljon.
(Ünő a kőpartba szoritja a lándzsanyelet és ugy huzza meg a hurt.)
ÜNŐ:
Ne ugy te állat! (Félrelöki Ünőt és kezébe veszi a kopját.) Hiszen még
eltöröd a nyelet. Fogd meg. Na, fogd meg, ha mondom. Egyenesen. Lejebb,
lejebb.
(Ünő a kopját tartja, Ijjas a hurt szoritja meg a hegy körül.)
IJJAS:
Ejnye! Tartsd hát, te buta! Erősebben! Erősebben! Most huzd. Ereszd el.
(Megkötözi a nyélen a hur végét, melyet a bog fölött leharap.) Na hát
megvan. Olyan nagy dolog? (A kopját a sziklához támasztja.) Hol az
ijjam?
ÜNŐ:
Benn van a barlangban, nagy ur. Kihozzam?
IJJAS:
Hozd ki.
(Ünő gyorsan el a barlangba, honnan kihozza az ijjat.)
ÜNŐ:
Itt van.
IJJAS:
Megfaggyuztad? (pengeti a hurt).
ÜNŐ:
Meg, hatalmas uram.
IJJAS:
Hát a nyilak hol vannak? Miért nem hozod? Tán nyil nélkül menjek? És a
szekerczét is! Siess! (A lándzsanyéllel utána suhint) Mozogj!
(Ünő kihozza a kőszekerczét és a nyilakat.)
IJJAS (a nyilakat nézi):
Hány van? Csak három! A negyedik hol van?
ÜNŐ:
A negyedik az beletört az őzbe, a melyet tegnapelőtt lőttél. (Félénken).
Az őz estében reázuhant, az törte el.
IJJAS:
Ne hazudj, bizton te törted el. Mondtam pedig, vigyázz ha kihuzod, de
neked hiába beszél az ember.
ÜNŐ:
Valóban már el volt törve, mikor…
IJJAS:
Hallgass! Holnap meglegyen a nyil, különben eltöröm a nyakadat,
nyomorult banya. (A vállára fűzi az ijjat.) Honnan fu a szél?
ÜNŐ:
Kelet felől usznak a fellegek. (Mély meg-meghajlással átnyujtja a
lándzsát, a nyilakat és a szekerczét.) Hatalmas uram, bocsáss meg, hogy
valamire figyelmeztetlek. A félfülüeket mikor fáért küldtem, vonakodtak,
azt mondták, hogy veszély jár az erdőn. (Ijjas figyelmes lesz.) Azt is
mondták, hogy a nagy farkas, az a mely tulnan vadat hajtott sokszor
eléd, megölve levágott fejjel fekszik tul az éren. Óh én nem hiszem,
hogy ez igaz, csak ugy jelentem neked, nagy ur, a hogy ők mondták.
IJJAS (elborult arczczal):
Igaz. Én is láttam. (Elgondolkozva.) Itt, ott, füvön virágokon láttam
kétes nyomot. Valami jár; valami ismeretlen. (Hirtelen elhatározással
indul.) Eh! Majd elválik!
(Ijjas indul.)
ÜNŐ (leborul):
A vadászó szellemek szerencsét adjanak neked s tartsanak távol tőled
minden veszedelmet.
(Ijjas nem felel, hanem lassan megy fel a sziklafal mentén levő ösvényen
és fenn a barlang felett balra el. Ünő addig mig Ijjas látható,
leborulva marad, azután felkél és szomoruan a tűzhöz ül. Fácskákat dob a
tűzre.)
ÜNŐ:
És nem marad egyéb nekünk, mint a szürke, hideg hamu,… a tűz hullája… a
hideg szürke hamu.


III. JELENET.
ÜNŐ, A SZOLGÁK jönnek száraz fával. Majd VIRÁGSZÁL.
1. SZOLGA:
Itt a fa asszony. Hová tegyem?
ÜNŐ:
Oda tedd le. Oda. (A másik szolgához) Te is. (A szolgák a száraz ágakat
a szin jobb szélén lerakják.) Hova lett Virágszál? Nem veletek volt?
1. SZOLGA:
Odajött hozzánk, aztán a veres szikla felé ment.
2. SZOLGA:
Azóta nem láttuk.
ÜNŐ (az első szolgához):
Azonnal szaladj utána, hogy jőjjön haza Már esteledik. (Magában.) Csak
az kellene még, hogy künn maradjon egyedül, hogy ne legyen itthon, mikor
az Ijjas visszatér.
1. SZOLGA (a hátsó szinig megy, ott megáll):
Itt jön már. (Virágszál hátulról jobbról, karjában néhány száraz galyat,
egyik kezében nagy vörös liliomot hoz; jöttében meg-megáll és hátra
tekint.)
ÜNŐ:
Ah végre! Hát itt vagy. – Persze virággal.
VIRÁGSZÁL:
Igen szakitottam. Ugy-e szép?
ÜNŐ:
Jó, hogy hazajöttél.
VIRÁGSZÁL (nyugtalanul):
Miért mondod azt?
ÜNŐ:
Az Ijjas haragudott volna, ha nem talál itthon, tudom.
VIRÁGSZÁL:
Ah azért! ugy-e szép virág?
ÜNŐ:
Gyönyörű. Milyen piros. Hol találtad?
VIRÁGSZÁL:
Ott nőtt a vörös szikla oldalában, tudod, a melyiknek olyan az oldala,
mintha tűz perzselte volna meg. Tudod, ott megdugul a csermely, és sás
is van egy kevés. Kettő volt. (Hátranéz.) Soh’sem láttam ilyet. Máshol
sem. Ugy-e csodás?
ÜNŐ:
Ritka virág lehet; én sem ismertem.
VIRÁGSZÁL:
Csak kettő volt. – Le kellett szakitanom a virágokat, pedig nehéz,
nagyon nehéz volt hozzájutni, a lapos szélén nőttek. Vagy husz lépést
kellett lemászni a szirt oldalán.
ÜNŐ:
Ugy.
VIRÁGSZÁL:
Igen a szirt oldalán. (Hátranéz.)
ÜNŐ:
Ugy, ugy.
VIRÁGSZÁL:
Vagy husz lépést lefelé. Mikor leszakitottam mind a kettőt, lenéztem a
völgybe. Kissé szédültem is. – Olyan függőlegesen meredek ott a szirt.
Azt a kanyarulatát a völgynek nem is ismertem. Ah! Mennyi rózsabokor van
ott, soh’sem láttam annyit; és mind telis teli voltak feslő vérszinű
rózsákkal, mintha nem is völgybe, rózsabokrok közé, hanem valami
csillogó vörös tóba tekintettem volna. A nap sugarai rézsut tüztek a
sötétedő völgy fölött, és mintha tüzes köd uszott volna a tenger
rózsavirág fölött. Elragadó volt a ragyogás… És képzeld,… a mint lefelé
bámulok a bokrok pirosló, vadul hullámzó tavába, a bokrok ingani
kezdenek, rezegnek, hullatják vérző virágaikat, és… – képzeld a hulló
rózsaeső közül, merész szökéssel…
ÜNŐ:
Egy szarvas?
VIRÁGSZÁL:
Nem. (Hátratekint.) Egy ember jött ki. És megállt.
ÜNŐ (nyugtalanul):
Egy ember?! – Talán a fiaim egyike?
VIRÁGSZÁL:
Nem. Egy csodás külsejű ember, a milyet eddig nem láttam. Képzeld, Ünő,
világos rőt haja van, mint a pirosas porond, mint… mint az én hajam: a
testén is sárga bőr van, párducz bőr és az oldalán valami csodás
tündöklő fegyver, sárga az is, mintha egy napsugarat vinne magával…
ÜNŐ: (növekvő nyugtalansággal).
Mit mondasz?! Egy rőthaju idegen?
VIRÁGSZÁL:
De tündöklőbb volt még a hajánál, a prémjénél, a fegyverénél, az
idegennek a szeme. Ah! Mintha zölden égő zsarátnokok lettek volna,
halovány arczában. Mint az éhes farkas izzó szemepárja.
ÜNŐ:
De nem látott meg téged, ugy-e nem látott? Téged nem látott Virágszál?
VIRÁGSZÁL:
Olyan csodálatosan igéző volt a nézése. Éhes… és követelő… és kegyetlen.
Mintha ölni vagy szeretni akarna!
ÜNŐ:
És meglátott? Mondd leány! Hát szólj, látott?
VIRÁGSZÁL:
Igen. Látott… én megdermedve álltam ott… meg nem tudtam mozdulni…
Soh’sem éreztem ilyet! (Elejti a virágot.) Szédültem tán. Ugy huzott
lefelé a völgy, a mélység, az idegen nézése, mintha valami rejtett
csodás titok nyilna fel zengve előttem… Esengve, követelve szállott fel
a tekintete, majdnem perzselte az arczomat.
ÜNŐ:
Nagy ég! Beszélj! És azután?
VIRÁGSZÁL:
Ugy álltunk ott, mereven mozdulatlanul. Én fenn a szirten, ő a
mélységben a virágok között… sokáig… nem tudom meddig. Még most is látom
az alakját, vérpiros rózsáktól körülvéve, tűzzel, fénynyel végigöntve…
Végre – akaratlan – nem tudom, hogy történt – leejtettem az egyik
liliomot – rémülve láttam, mint száll lefelé, mint, egy sebzett madár.
ÜNŐ:
De leány!
VIRÁGSZÁL:
Nem tudom, hogy történt. Kábult voltam talán. Az idegen lehajolt,
fölvette a virágot, és neki indult a meredek sziklának… Ekkor megijedtem
és elszaladtam… haza.
ÜNŐ:
Borzasztó! Egy idegen! És utánad indult! Nem tanitottalak százszor, hogy