Nagyvárosi képek: Tollrajzok - 13

  köszönhette. Ha nem volt szép az élete, szép volt a halála.
  Igy beszélt Szent Ágoston, mert Szent Ágoston szeretett értekezni. Már
  senki se hallgatta, mert ez az értekezők sorsa.
  *
  Bocsánat ezért a kis misztériumért – (vagy ha ugy tetszik:
  misztifikáczióért) – a melyben profán gondolatokat tulajdonitok a
  legendák tisztes alakjainak. Távol van tőlem minden impietás. De,
  gondoljunk bár az égiekre, mindig a földön maradunk. Heine beszéli, hogy
  a mikor Grönland lakóit dán misszionáriusok keresztény hitre akarták
  tériteni, a grönlandiak megkérdezték: vannak-e a keresztény
  mennyországban fókák? – s mikor a téritők megvallották, hogy odafenn
  nincs fóka, a derék éjszakiak kijelentették, hogy a keresztény vallás
  nekik nem konveniál, mert ők fóka nélkül nem egzisztálhatnak. Mindnyájan
  olyanformán vagyunk, mint ezek a grönlandiak: ha a
  természetfölöttiekről, vagy a morál nagy kérdéseiről beszélünk, a
  fókáinktól nem tudunk szabadulni.
  Ugyancsak Heine, leghiresebb versei egyikében megemlékezik egy Rose
  Pompon-ról is, mint riválisáról annak a Pomare királynőnek, aki ugy
  tánczolt a Mabilleban, mint a hogy Herodiás leánya tánczolhatott a
  keresztelő fejéért… A _Pomare_ románcza 1848 és 1851 között keletkezett:
  ami Rose Pompon-unk csillaga ugyanakkor tünt fel. Azt kell hinnünk, hogy
  Heine csakugyan ő rá gondolt, s nem ugy véletlenül „költötte“ ezt a
  nevet.
  Bármint legyen, abban a halhatatlanságban, amelyet Heine adott Rose
  Pompon-nak, kevés a köszönet. A költő ugyanis, Pomare nagyobb
  dicsőségére, nem nagyon szépeket mond róla. Különben a Rose Pompon hire
  későbbi keletű. Az államcsiny után kezdett nagyobb szerepet játszani; s
  virágkora a második császárság első éveire esik. Előbb Céleste Mogador,
  majd maga a „Badinguette“ volt a riválisa; a hagyományok szerint sokkal
  elegánsabb jelenség és sokkal jobb lélek volt, mint a versenytársai…
  A mit élete utolsó korszakáról tudunk, az majdnem meginditó. Vénségére
  bele bomlott valami Alfonz urba; feleségül ment hozzá, s ez a gavallér
  elemelte az egész vagyonát. Azután hiába próbált akármit; beköszöntött
  hozzá a balszerencse. (Mert mindegyiknek ez a vége; Lola Montez egy
  király kedvese volt, mégis nyomoruságban kellett meghalnia.) Egy szép
  nap kidobták a lakásából, s mikor télviz-időn betegen támolygott az
  utczán, az utczagyerekek részeg banyának nézték és megdobálták. A
  megtérés mindig ilyenformán szokott kezdődni; világos, hogy egy
  kolostorban talált menedéket. Olyan szelid volt a beszéde!… az apáczák
  elnézték neki, hogy fölszedte az apró széndarabokat, s utolsó napjaiban
  is szépitgette velök a szemöldökét. Utóbb már csak az ájtatosságnak élt.
  A halála előtt való nap fölkelt ágyából, s elégette a leveleit; senkit
  se akart kompromittálni.
  S aztán megint elköltözött egy „utolsó mohikán“. Mert, ki ne venné
  észre, a mi időnknek egyik érdekes sajátsága, hogy nincsenek többé hires
  hetaerák. Az Aspasiák, Lais-ok, Phrynék, az alexandriai Thaîs-ok stb.
  befejezték világtörténelmi szereplésöket. Mert a Cléo de Mérode-ok s a
  Liane de Pougy-k se fényüzés, se ragyogás dolgában nyomába se léphetnek
  elődeiknek: a Lola Montez-eknek és Rose Pompon-oknak. Ezek nem a szépség
  királynői, csak olyan köztársasági népszerüségek. A második
  császársággal megbukott a szépség dinasztiája is. Hogy mért? Mert
  nincsenek többé esztelen Maecenás-ok. A költőkirályok, milliomos festők,
  s pompában élő hetaerák eltünnek a Maecenásoknak nevezett utolsó
  bölényekkel; az Ariostóknak Estei Hippolitokra volt szükségük,
  Pinturicchio és Lionardó de Vinci csak VI. Sándor és Borgia Caesar
  udvarában nőhettek nagyra s a Phrynéknek a zsarnokság őrült luxusa
  kellett. S nem lehet tagadni, hogy a romlottságnak ezekben a
  korszakaiban a szépség bizonyos piedesztálon állott; ma, a józanság
  korában, a szépség rövidáru, s a pogány szerelem nem nagy eszetlenség,
  csak apró infámia.
  
  
  KILENCZ KRAJCZÁR.
  Egy csavargó megölt egy koldusasszonyt a kilencz krajczárjáért. A
  hajléktalanok menedékhelyén akarta tölteni az éjszakát; hat krajczár
  kellett neki. Az asszonynak csak kilencz krajczárja volt. Ha véletlenül
  tizenkettő van, talán megegyeznek; jut is, marad is. De csak kilencz
  volt s az asszony, a ki szintén az emlitett El Doradóba vágyakozott,
  ragaszkodott a tulajdonához. A férfi erősebb volt.
  Ez a rémséges eset, a melyhez képest a legsötétebb skót balladák vidám
  lovag-regék, az embert legelőször a Zola frázisára emlékezteti. Ime, a
  Bête Humaine! Micsoda vadállati önzés, a mely kilencz krajczárnak
  megfelelő földi javakért halálra késel egy másik embert, a ki nem is az
  elnyomók közül való, hanem a nyomoruság egy másik osztályosa!
  De a legszennyesebb, a legmenthetetlenebb, legbaromibb bünnek is van egy
  burkolt része, a melyet a frazeológia kényelem-keresői az érem tulsó
  oldalának szoktak nevezni. A kinek szivében az Irgalom száraz kórója
  véletlen kivirágzik, az irtózat önkéntelen felkiáltása után, nem
  nyomhatja el magában a szörnyüködést: „Micsoda nyomoruság!“ A
  lelkiismeretnek is van egy 92-ik paragrafusa.
  Micsoda nyomoruság! A mely a hajléktalanok menedékházának nyolcz óráig
  tartó, átkozottul mérsékelt kényelmét olyan nagy jónak tartja, a miért
  érdemes ölni, rabolni, elvenni életét annak, a ki velünk egy sorban, a
  mi lánczunkhoz kötve vándorol e földi téreken, a szélben, a fagyban, a
  vigasztalan éjben! Elvenni életét a czimboránknak, szembeszállni a
  Nemezissel, odaadni a holnapot, a holnaputánt, egy egész életet,
  mindent, a mi ezután következik! Egy fütött nagyteremért, a hol százan
  melegednek, nem éppen olyan ágyban, a minőben Augustus aludt, de türhető
  vaczokban s abban a reménységben, hogy: holnap reggel ingyen kapják a
  levest!
  A hajléktalanok menedékháza semmiesetre se állja ki a versenyt a nagyuri
  kaszinóval. Neszfogó szőnyegek, gobelinek és japán paravent-ok nincsenek
  benne; nincs villámos világitása, s vendégei nem kapnak Inclan- és
  Morales-szivarokat. Mégis milyen Arkádiának tünik föl az éhező és fázó
  vadállatok előtt! A fedél, a meleg, reggel tápláló leves; még meg is
  mosdatják az embert!
  Nagyon vegyes társaság találkozik ott; vegyesebb, mint egy irodalmi
  társaságban. A társadalom összes hajótöröttjei; elkracholt
  exisztencziák, hajdan kaczér pepitanadrágok s a valódi, a törzsökös, az
  igazi nyomor, a mely evégre született!
  S a szegény éhes sakálok ugy vágyakoznak belé, mint a hogy egy gazdag
  parvenü vágyakozik a Jockey-klubba!
  A gazdag parvenü-k valahogy csak belenyugosznak, ha az ő palotájukat
  bérlő társaság nem akczeptálja őket; de könnyü nekik! Marad némelyes
  vigasztalásuk. Az éhes sakálok nem nyugosznak bele, ha El Doradójuk
  zárva marad előttük. Látnivaló, hogy inkább készek mindenre a világon.
  De hát miért kasztokat csinálni a szenvedők és nyomorultak között? Miért
  sorompókat állitani a szigorubb és szennyesebb nyomoruság elé, mikor
  csak a nyomoruságban van az igazi egyenlőség? Szóval, miért ez a hat
  krajczár belépődij a hajléktalanoknál?
  Szó sincs róla, ez a hat krajczár nem arra való, hogy a jótékony
  intézmény költségeit legalább némi részben fedezze. A hat krajczár
  belépő dijat csak _elvből_ követelik. Ennek az entrée-nak morális
  czélzata van, javitani akarja az elzüllötteket s a jótétemény fejében
  valami csekély munkát követel tőlük; hogy keressenek valamit, nem
  annyira a jótékony intézetnek, mint inkább maguknak.
  Egy koldusasszonynak, a kinek kilencz krajczár volt a vagyona, meg
  kellett halnia azért, mert ez az elv erkölcsöt akart javitani.
  De hát megérdemel-e egyetlen egy életet is, a mit ez az elv az
  elzüllöttek erkölcsén javitott? Aligha. Mily ábránd, megjavitani akarni
  a legsötétebb, a legexotikusabb nyomoruságot!
  A nyomoruságot nem lehet javitani. Kettő közül egy; vagy elzárkózunk
  előle (ha tudunk), vagy segitségére sietünk, de – föltételek nélkül. Nem
  lehet alkudozni ebben a kérdésben még a morállal se. Ha ugy véljük, hogy
  az irgalmassággal magunknak tartozunk (s ez az egyetlen helyes
  álláspont) gyakoroljuk az irgalmasságot fentartás, entrée és hat
  krajczár nélkül.
  
  
  A MAHARADZSÁK.
  
  I.
  Elül jött a _szindia_, a gwaliori maharadzsa, a ki három millió léleknek
  parancsol. Turbánját egészen elboritották a brilliánsok; karján széles,
  brilliáns karkötőt s hátán pajzsot viselt, a mely ragyogott a sok
  drágakőtől.
  Hamilton elé érve, a szindia zsebére ütött és igy szólt:
  – A lajbim zsebéből el tudnám látni London összes szegényeit.
  Hamilton szalutált.
  A szindia után a dzsépuri maharadzsa következett. Testét aranyszövet
  fedte; ékkövektől tarka turbánja értékre fölért több, kisebb
  birodalommal.
  Hamilton elé érve, a dzsépuri maharadzsa igy szólt:
  – Száznegyven ősöm van. A száznegyvenediknek maga a napisten volt az
  apja.
  Hamilton szalutált.
  A dzsépuri maharadzsa után az idari maharadzsa vonult be. Tetőtől talpig
  selyemben volt, s ha diónyi ékköveit nem tekintjük, kövér és idős
  bibornoknak néztük volna őt.
  De Hamilton elé érve, az idari maharadzsa igy szólt:
  – Én vagyok a radzsputánai oroszlán, Sir Pertab Singh avagy Robin
  pajtás. Az indiai határon és Kinában nem minden dicsőség nélkül
  csatáztam a brit birodalomért.
  Hamilton ismét szalutált.
  És jöttek sorra, az indiai Akhilles nyomában, a többi maharadzsák.
  Agamemnonjuk: a kucs-bihari maharadzsa, a fejedelmek fejedelme, a kinek
  családja negyvenezer év óta uralkodik Kucs-Biharban, továbbá két Ajax: a
  kolhapuri és bikaniri fiatal maharadzsák, a kik Londonban nevelkedvén,
  teljesen elangolosodtak.
  A kucs-bihari maharadzsa bemutatkozván, igy szólt:
  – Remélem, kikerekitjük százezer esztendőre.
  Az elangolosodott fiatal maharadzsák csak annyit mondtak:
  – Szervusz.
  Hamilton fáradhatatlanul szalutált.
  Megjelent végül maga Ras Makonnen is, oroszlánsörényből készült,
  rettentő fejékben. Nyomában tolmács lépkedett, a ki izzadva czepelte a
  nagy Ras aranypajzsát és hatalmas, görbe kardját.
  És Ras Makonnen igy szólt:
  – A maharadzsák maharadzsája én vagyok. Én még oda se megyek magam, a
  hová a királyok is gyalog járnak; oda is ezt a tolmácsot küldöm!
  Hamilton szalutált; utóljára, de nem utolsó rangu figyelemmel.
  Azután elővette nóteszét, felolvasta a névsort, s konstatálván, hogy a
  maharadzsák közül senki se hiányzik, kiadta a rendeletet:
  – Meg kell etetni őket.
  A mire természetesen azonnal hoztak vadat, halat, s mi jó falat, szem,
  szájnak ingere. A napistentől származó maharadzsák kinyalták
  tányérjukat; a két fiatal és tanult maharadzsa felsőbbséggel mosolygott.
  Ras Makonnen egy jól irányzott rugással utasitotta rendre tolmácsát, a
  ki tulságos buzgalommal látott hozzá, hogy a Rast az asztalnál
  helyettesitse.
  Ezenközben a walesi herczeg ő királyi fensége, bár tiz óra már régen
  elmult, még mindig nem érkezett meg, mert az indiai császárság
  tekintélye ugy kivánta, hogy a maharadzsák igen sokáig várakozzanak.
  Hogy még se unatkozzanak, Hamilton kiadta a rendeletet:
  – Elő kell vezetni egy tuczat elviselt indiai alkirályt, hogy a
  vendégeket mulattassák. A szindiát ezenkivül a Westend hat leggazdagabb
  bankárja, a napisten unokáját a cambridgei érsek, a radzsputánai
  oroszlánt két hadtestparancsnok, a kucsbihari negyvenezer esztendős
  nemest egy Northumberland, egy Douglas és egy Norfolk, Ras Makonnent két
  bengáliai tigris, egy tuczat leopárd és ugyanennyi vadmacska, a két
  Londonban élő fiatal maharadzsát pedig huszonnégy, fehér ruhába öltözött
  matróz szórakoztassa.
  A társalgás csakhamar élénkké vált, s Ras Makonnen tolmácsát, a ki
  mulattatóan tréfált meg egy matrózt és egy vadmacskát, a jelenlévők
  zajosan megéljenezték.
  Hamilton ezalatt kiment, összeszidta az egész felszolgáló személyzetet
  és igy szólt:
  – Felköttetem a lordmayort, mert ez már mégis szemtelenség! Megmondtam,
  hogy mikor a maharadzsák bevonulnak, a zenekar a „Tannhäuser“
  zarándok-kórusát játssza! És mi történik? Mialatt a Maharadzsák
  bevonultak, a zenészek a „Szép Helená“-t kezdték játszani, s a királyok
  marsát adták elő, Ras Makonnen megjelenésekor pedig áttértek a
  „Gerolsteini“-ra, s „A kardot, a kardot!“ – játszották el!
  A lordmayor térdre rogyott és igy mentegetőzött:
  – Bocsánat, Sir, de tévedés van a dologban! A programm ugy szólt, hogy
  „Tannhäuser“-rel, nevezetesen: az indulóval, ő királyi fensége
  bevonulását üdvözöljük. S ha a maharadzsák bevonulása alkalmával
  könnyedebb zene szólalt meg, ez a fejedelmek kifejezett óhajára történt;
  ők ugyanis a főpróbán, a komolyabb zene hallatára, a kolhapuri és
  bikaniri fiatal maharadzsák tolmácsolása utján kijelentették, hogy a
  zenekar hagyjon fel már végre az instrumentálással, s az ünnepies aktus
  alatt játsszék valami értelmes dolgot.
  – Az más – szólt Hamilton s visszatért vendégeihez.
  Végre tizenegy óra felé megjelent a walesi herczeg. A zenekar
  rázenditett a „Tannhäuser“-indulóra, Wagner Richárd vagy kétszer
  megfordult sirjában, s mig a zene szólt, az indiai császár
  helyettesitője elfoglalta székét egy emelvényen. Hamilton erre
  elővezette a vendégeket, s bemutatta őket a herczegnek. Az indiai
  fejedelmek félkörben állva, egyszerre hajoltak meg, nehogy a
  tisztelgésből később rangelsőbbségi viták és pofozkodások keletkezzenek.
  … Ez az ünnepies jelenet, melynek keleti szinei a Jókai szivárványos
  tollára volnának méltók, a Whitehall-utcza sarkán levő Indiai Hivatalban
  folyt le, akkor, a mikor VII. Edvárd angol király megkoronázását a
  király megbetegedése következtében el kellett halasztani. Londonban
  ugyanis ekkor rendre megtartották a tervezett kisebb ünnepségeket, hogy
  az előkészületeknek és költségeknek legalább egy része ne veszszen
  kárba. Igy a kanadai diadalivet minden este kivilágitották, s a
  koronázásra érkezett indiai fejedelmek fogadtatási ünnepét is
  megtartották. A maharadzsákat, India beteg császárja helyett, fia, a
  trónörökös fogadta, a ki elé Lord Hamilton, India államtitkára vezette a
  tisztelgő keletieket. Az Indiai Hivatal palotájának udvarát ez alkalomra
  gyönyörüen feldiszitették. A márványoszlopokat folyondár s más
  kuszónövények lepték el; a falakat, folyosókat, sarkokat, fülkéket pedig
  a legremekebb virágokkal s délszaki növényekkel rakták tele. Az udvar
  fölött vásznat feszitettek ki, mely a kék indiai eget ábrázolta ragyogó
  csillagaival; ezeket a ragyogó csillagokat persze izzólámpák pótolták.
  Nagyon ritkán lehet fényesebben, szinesebben öltözött, rendjelekkel és
  brilliánsokkal csillogóbban diszitett embertömeget látni, mint a milyen
  ott szorongott. De az egyenruhák, a rendjelek és a hölgyek
  gyémántékességeinek fényét messze felülmulta az indiai fejedelmek
  pompája.
  
  II.
  Az ünepség után a maharadzsák nem akarták fejöket álomra hajtani. A
  különféle nyugati italoktól feltüzelve álmatlanságot éreztek, s
  elhatározták, hogy egy kicsit meghosszabbitják az éjszakát.
  – Nézzük meg Londont inkognitóban – inditványozta egyikök.
  Az ige testté vált. A maharadzsák átöltöztek; levetették diszeiket s
  matróz-ruhát öltöttek magukra. Ras Makonnen oroszlánsörényből készült
  fejékét czilinderrel cserélte fel, s a szindia, minden eshetőségre
  készen, vastag bugyellárist vett magához.
  Reggeli három órakor a Southwark egy borozójában találjuk őket – hogy a
  régi novellisták kedves fordulatával éljünk. – Az asztalon több üveg
  whisky; és Ras Makonnen már az asztal alatt. Mellette hü tolmácsa és hü
  czilindere. A többiek még az asztalnál ülnek és búsulnak.
  – Negyvenezer év óta nem volt ilyen kevés pénz a világon – szólt a
  kucs-bihari maharadzsa.
  – Hja – szólt a szindia – rossz időket élünk, rossz csillagok járnak! –
  Egyre több a maharadzsa s egyre kevesebb az adófizető. Ha arra gondolok,
  hogy már csak három millió léleknek parancsolok s hogy nemsokára,
  meglehet, csak harmadfél millió léleknek fogok parancsolni, megfájdul a
  gondtul a fejem.
  – Ennek a vallástalanság az oka – jegyezte meg a dzsépuri maharadzsa. –
  A mig az emberek hittek a napistenben, az asszonyok alig győzték szülni
  az adófizetőket. „A napisten majd csak eltartja őket!“ gondolták
  magukban. De most már nem hisznek semmiben, s mindenféle istentelenségre
  gondolnak, hogy minél kevesebb adófizető szülessen.
  – Inkább talán az az oka – vetette ellen a kolhapuri fiatal maharadzsa –
  hogy hátra maradtunk a tudomány ügyében. Én jelenleg a tudományt
  tanulmányozom, s ha Brahma is ugy akarja, ki fogok találni egy gépet, a
  melynek segélyével mesterségesen annyi adófizetőt állitok elő, a mennyit
  akarok.
  – Nem ér semmit – szólalt meg a radzsputánai oroszlán. – Nekem hiába
  beszéltek hitelről, bankról, s nem tudom micsoda uj masináról, én csak a
  régi maradok, azt mondom, hogy: minél több ellenséget vágok le, annál
  kevesebb száj kér enni s annál több a zsákmány.
  – Ma már nem igy szerzik a vagyont – szólt kissé megvető hangon a
  bikaniri maharadzsa. – A pénzt a mai világban tudósok teremtik elő
  semmiből, vagy rongyos papirból; tudósok, a kiket bankároknak neveznek.
  A baj csak az, hogy ezt a tudományt ma még kevesen értik. Igyekezzünk
  minél több ilyen tudóst szerződtetni, s ezek a rizskását is gyémánttá
  változtatják.
  – Nem bizom én a tudományban – kételkedett a napisten unokája. – Ha a
  tudományt beereszted a házadba, a gyémántjaidból is rizskása lesz, és
  még jó, hogyha rizskása.
  – Bizony én is az adófizetők mellett maradok – fejezte be a vitát a
  szindia. – Ez egyszerü, de biztos.
  Igy búsultak és bánatukban elhatározták, hogy fizetés nélkül távoznak.
  De a pinczér utánuk szaladt.
  – Irja fel, a mi volt; majd megfizeti az indiai császár – szólt a
  kucs-bihari maharadzsa, azzal az utánozhatatlanul fönséges mozdulattal,
  mely negyvenezer év óta öröklődik családjában, s mely még hatvanezer
  évig fogja számukra fentartani a trónt.
  
  III.
  Ezalatt Hamilton magához hivatta titkárát, és azt kérdezte tőle:
  – Elkészitette a számadást?
  – El, sir.
  – Nos hát, mennyibe került ez a czéczó?
  – Kerek harminczezer fontba, Sir, vagy hogy szokásom ellenére osztrák
  pénzben beszéljek: háromszázötvenezer forintba; a krajczárokat nem tudom
  könyv nélkül.
  – Nem is olyan sok – jegyezte meg Hamilton. – A festett indiai égen
  csillagokat szimuláló izzólámpák igen izlésesek voltak.
  – Nagyon örülök, Sir, hogy szerencsés voltam megelégedését kivivni.
  – Remélem, nem kell figyelmeztetnem, hogy ezt a kis költséget vesse ki
  adóban India egész területére.
  – Már megtörtént, Sir. Ime az előirányzat. India ezt a
  háromszázötvenezer forintot egy év alatt fogja megfizetni. Tekintettel
  az egyre növekvő éhinségre, úgy számitom, hogy ennek következtében India
  területén a jelen évben tizezerrel több ember fog éhhalállal mulni ki,
  mint a mult esztendőben. Sajnos, hogy ismét csökkeni fog az adófizetők
  létszáma…
  – Sebaj. Anglia elég gazdag és hatalmas, hogy oda se nézzen tizezer
  adófizetőnek.
  – A fő az, hogy Ő Felsége, VII. Edvárd király, kiért hő imánk száll az
  égbe, meg legyen elégedve.
  – S beteg urunkra igen jó hatást fog tenni, hogy az ünnepség ily szépen
  sikerült. Mondhatom, a festett indiai égen csillagokat szimuláló
  izzólámpák határozottan csinosak voltak.
  
  
  JUBILEUM.
  _(Történik: egy háziur családi szentélyében.)_
  _Háziur_ (arcza verejtékével keresi kenyerét): Egy kupon, meg egy kupon,
  az csak két kupon. Sajnos, nem három.
  _Inas_ (jő): Nagyságos ur, egy gyászruhás asszony van odakünn.
  _Háziur_ (gyanakodva): Urias öltözetü?
  _Inas_: Nem, kérem, nem látszik kéregetőnek. Egy cseppet se elegáns.
  Inkább rongyosnak mondhatnám.
  _Háziur_: (nyugodtabban): Akkor hát lakó, aki házbért fizetni jött.
  Bocsásd be. (Inas el.) A mai világban az ember nem lehet elég
  bizalmatlan. Nem szeretem a jól öltözött embereket. Nyájasak,
  barátságosak, de végül: megszipolyozzák az embert:
  _Gyászruhás nő_ (megjelenik a háttérben): Kérem, én vagyok az. A
  századik. (Látván a háziur álmélkodó arczát): A századik özvegye.
  _Háziur_ (tartózkodóan): Kérem, ha én rébuszokat akarok fejtegetni,
  kimegyek a mücsarnokba, s megnézem a modern müvészek festményeit.
  Sziveskedjék világosabban szólni.
  _Gyászruhás nő_: Cipőm nem kopott el oly hamar, mint uraságod
  emlékezete. A házat is el tetszett felejteni?
  _Háziur_ (begombolkozva): Minő házat?
  _Gyászruhás nő_: A házat, melyet a köruton méltóztatott épittetni… Mikor
  az alapkövet letették, nagyságod szent fogadalmat tett, hogy gondoskodni
  fog azokról, akik az épitkezésnél szerencsétlenül járnak…
  _Háziur_: Mit akar velem? Nem látja, hogy beteg vagyok?! Negyvenfokos
  lázam van, s ön pénzt kér tőlem?
  _Gyászruhás nő_: Azt tetszett igérni, hogy a századik, aki az
  épitkezésnél szerencsétlenül jár, kap egy kis kárpótlást, vagy
  fájdalomdijat.
  _Háziur_: Nos, ugy látom, ön kitünően érzi magát. Szebb, mint valaha…
  Fogadja bókjaimat.
  _Gyászruhás nő_: Én igen… De a szegény férjem! (Sirva fakad.) Tegnap
  meghalt a kórházban.
  _Háziur_ (gyöngéd, vigasztaló hangon): Ön még fiatal! Minden ujjára kap
  egy férjet!… S a mai világban a férjek olyan haszontalanok!… Igazán nem
  kár értük!
  _Gyászruhás nő_: Hisz ha csak magam volnék, nagyságos ur! De van egy kis
  fiam, szegényke…
  _Háziur_ (szeretettel): Meg fog nőni! A legvéznább fiuk is megnőnek.
  _Gyászruhás nő_: Csak már látnám!
  _Háziur_: S végre is ön erős, egészséges! Szegény, de egészséges! Én
  pedig oly beteg vagyok! Nem képzeli, mennyire oda vagyok! Lássa, most is
  negyvenfokos lázam van. A legujabb politikai események végképpen
  levertek a lábamról. A papirok csak ugy bukfenczeznek lefelé, s én ugy
  köhögök! Hallgassa csak ezt a száraz köhögést! (Köhög.)
  _Gyászruhás nő_: Szegény ember!
  _Háziur_: Aztán gondolja meg édesem, hogy a férje fel fog támadni! Ha
  már a feltámadásban sem hiszünk többé, akkor vége mindennek! Dobjuk el
  magunktól a hitet, nem bánom, de mondja, mi marad akkor számunkra?!… Mi
  marad, kérdem?
  _Gyászruhás nő_: Igen, ő fel fog támadni, de addig is…
  _Háziur_: S hogy őszinte legyek, kedves férje a századik tót volt, aki
  balul járt… Mondja, mit mondanának a többi tótok, a kik szintén
  meghaltak és ingyen? Lássa, lelkem, épülő házamnak épitő állványa már
  negyedszer dőlt össze; Árvamegyének két vagy három helysége maradt ott,
  egy jajszó, egy krajczár követelés nélkül! Ilyenek a kötelesség
  áldozatai! S én nem sajnálom könnyüiemt értük! (Kivesz szeméből egy
  könycseppet; földhöz vágja, a könycsepp elpattan.)
  _Gyászruhás nő_: Istenem, mérsékelje magát, még rosszul lesz!
  _Háziur_: Miért tüntessem ki éppen önt, mikor ők is érdemessé tették
  magukat a hálámra? Méltán neheztelnének érte. Annak a vakszerencsének,
  hogy férje éppen a századik volt, ön bizonyára nem akarja hasznát
  venni!… Amint én ismerem önt, ön nem akar hasznot huzni ebből a puszta
  véletlenből!
  _Gyászruhás nő_: Igen, de…
  _Háziur_: Semmi de… Férjünknek a véréből táplálkozni! Fuj, ez nem méltó
  önhöz!
  _Gyászruhás nő_: De a gyermekem…
  _Háziur_: Tanitsa őt munkára. Higyje el, csak a becsületes munka
  boldogit. Ora et labora. Tanitsa őt meg erre s mindenha áldani fog a
  tanácsomért.
  _Gyászruhás nő_: Mégis, ha nem csalódom, ön megigérte!…
  _Háziur_: Egy könnyelmü pillanatban!… Mit gondol, mit takaritottam meg
  az olcsó épitkezéssel? Semmit, ugyszólván semmit. Ha önnek fájdalomdijat
  adok, jóformán egy krajczár se marad belőle. S ön ilyen csekélységet nem
  is fog elfogadni!
  _Gyászruhás nő_: Ha nem volnék kénytelen vele…
  _Háziur_: Nem, semmiesetre. Valljuk meg őszintén, az alamizsna megalázó
  s ön nem fogja megalázni magát semmi kincsért!
  _Gyászruhás nő_: Nem, ragaszkodnám hozzá…
  _Háziur_: Ne tegye azt. Lássa, én se ragaszkodom az igéretemhez.
  Visszavonom.
  _Gyászruhás nő_: De…
  _Háziur_: Remélem nem akar ingerelni? Negyvenkét fokos lázam van s ha
  erre a sok szerencsétlenségre gondolok, oly rosszul érzem magam! Nézze,
  szédülök… Vizet!… Vizet!…
  _Gyászruhás nő_: (Magához tériti): Már jobban van?
  _Háziur_: Nem… érzem, hogy belehalok. Ha meggondolom, mennyi
  szerencsétlenség, mennyi vér, az én házam, az én olcsó, rossz házam
  miatt! Nem, ezt sohase fogom kiheverni!… (Sirógörcsöt kap s fuldoklik.)
  _Gyászruhás nő_: Vigasztalódjék!… Bátorodjék. Még nincs elveszve minden.
  _Háziur_: Igen. A ház még megmaradt
  _Gyászruhás nő_: Ön meg van indulva!… Szive megszólalt!… E szerint
  remélhetek!…
  _Háziur_: Szivem megszakad a részvéttől, de lehetetlen. Hüdés ért,
  képtelen vagyok a tárczámhoz nyulni. Érzem, hogy halál fia vagyok,
  mihelyt megmoccanok…
  _Gyászruhás nő_: Nagyságos ur! Férjemet agyonzuzta az összedőlt állvány
  s egyik kis fiamat halálra tiporta a villámos vasut, amelynek ön egyik
  főrészvényese!…
  _Háziur_: Még ez is! Nem, ne folytassa, mert mindjárt megreped a
  szivem!… Lássa, ilyenek ezek a kocsivezetők! A járókelők felingerlik
  őket, izgatottan rájuk rohannak: „Térj ki!“ s aztán zsupsz, fizessen a
  szegény részvényes!…
  _Gyászruhás nő_: Olyan szép kis fiu volt!…
  _Háziur_: Ne is mondja!… Siratni fogom, amig csak élek! Ugy se élek
  soká!… Érzem, hogy végórám közelg!… Kérem, tegyen vizes borogatást a
  fejemre!… Huh, szegény Tamás fázik!… Bolond, megőrülök!…
  _Gyászruhás nő_: (ápolja, mig a paroxismus elmulik): Hála Isten, ő a
  földé ujra!
  _Háziur_ (hálásan): Hadd szoritsam meg a kezét! (Megszoritja.)
  _Gyászruhás nő_: Ugy-e, nem fogja elhagyni a kis fiamat?
  _Háziur_: A másikat? Lássa, erről valami jut az eszembe. (Gyöngéden.) De
  nem, ne fessük az ördögöt a falra, mert megjelenik.
  _Gyászruhás nő_: Szent Isten! Mit akart mondani?
  _Háziur_: (végtelen gyöngédséggel): Higyje el, kinos erről még csak
  beszélni is! De mégis… tudja… hisz én nem akartam erről szólani… de ha
  netalán… Isten ne engedje… a gondviselés ugy kivánná, s a másik kis fiát
  is eltiporná a villámos vasut, jöjjön el ujra… s akkor… akkor… nem
  mondom, hogy igérek valamit, de mindenesetre beszélni fogok a
  barátaimmal!…
  _Gyászruhás nő_: Jézus Mária!
  _Háziur_: Ha ugyan még élek akkor!… Mert érzem, hogy már nem soká
  viszem!… És most Isten áldja meg jó asszony! Menjen, menjen, nagyon is
  megviselte az idegeimet!
  _Gyászruhás nő_: (sirva menni készül.)
  _Háziur_: Tudja, mit mond Monte Christó? Várni és remélni! Ha, Isten ne
  engedje, szerencsétlenség érné, gondoljon rám! Ajtóm mindig tárva lesz
  ön előtt!
  
  
  GEORGES.
  Kevéssel a párisi nagy bazárégés után, mely nyilván sokáig emlékezetes
  fog maradni, Georgesnek igen sajátságos napja volt. Reggel, hét óra
  tájban, felöltötte az ünneplő ruháját, elsétált a belügyminiszteriumba s
  megállapitotta, hogy gyalog járni Párisban igen különös és igen
  élvezetes dolog. A minisztérium előtt kissé tétovázott; végre is
  bátorságot meritett a zsebében levő irásból, s megkérdezte a portást,
  merre lehet bejutni a tanács-terembe. A portás, a ki, mint minden
  pinczér és kapus, kiváló emberismerő, azonnal észrevette, hogy a
  „mentők“ egyikével van dolga; nem mozdult, de egy méltóságos
  szemhunyoritással tudtára adta Georgesnak, hogy hol tapogatózzék. A
  kocsis bement, de mint kocsis, többé nem jöve ki.
  Odabent ugyanis az történt, hogy Georges kocsist, Jean-Baptiste
  Georges-ot, a nép fiát, felavatták a becsület-rend lovagjává. A
  belügyminiszter, gyönyörü beszédet mondott az egybegyülteknek; s egyebek
  közt lelkesedéssel emlitette, hogy Francziaországot nem érheti olyan
  gyász, a melynek ne volna egy-egy vigasztaló, lélekemelő momentuma.
  Aztán felolvasta a jutalmazottak névsorát, azoknak a nevét, a kiket a
  prefektura arany és ezüst medáliára, vagy legalább is „mention
  honorable“-ra tartott érdemesnek. Végül átadta Georges kocsisnak a
  becsületrend szalagját, s megcsókolta a derék embert mind a két
  orczáján. Majd értésére adta az ünneplő közönségnek, hogy Georges
  kocsis, valamint Troch istálló-szolga, a kit, éktelen szerencséjére, a
  kezelő hivatalban összetévesztettek Georges-szal, egy-egy trafikot
  kaptak, érdemük jutalmául.
  A miniszter lelkesedése átragadt az egész közönségre, s boldog volt, a
  ki Georges-ot homlokon csókolhatta. A mentők között volt néhány
  kisasszony is, de a miniszter és a polgármester illendőség-érzetből,