Nagy kópé: Regény - 6

régi magyaroké. Akkoriban a doktornak még az volt a vágya, hogy
osztályvezető orvos legyen a békésgyulai kórházban, terve azonban nem
sikerült, öreg napjaira a harmadik kerületben fekvő Virág-zugba
költözött és nagyon elrészegesedett.
Kisilonka Jácint, ez volt a doktor neve, olyan családból származott,
ahol a férfiak kisbőgőztek, hegedültek vagy legalább is valami
fúvóhangszerhez értettek, amelyeket őszi délutánokon megszólaltattak.
Egyetlen módos ember élt a családban, egy Jácint nevü veszprémi kanonok,
hősünk keresztnevén kivül egyebet sem örökölt a kanonoktól. Kisilonka
fuvolázni tudott és esősnapokon, amikor a Virág-zúg ódon,
törökhódoltságból itt maradt házai felett vastagon összegyülekeztek a
fellegek, az esőszemek úgy kopogtak a kövezeten, mintha régi lakók
járnának vissza temetőből, valamint elduruzsolták mondanivalóikat az
egyébként néma házereszek, a kivénült esőcsatornák fontoskodva végezték
feladatukat, mint régen nyugdijas hivatalnokok ha álláshoz jutnak, köd
jött a Dunáról a hegyoldalba, az öreg asszonyok még piszkosabbak és
rongyosabbak voltak a tenyérnyi udvarokon, mint valaha, gurnyasztó
vénemberek várták a félrecsapott kalapu Halált az ablaknál, hátha
véletlenül erre korcsmázik (az óbudai Halál mindennap leissza magát, nem
lehet józan fejjel üzni ezt a csuf mesterséget), a gyermekek oly sárosak
voltak, mint a patkányok: Kisilonka Jácint egy-két pint bort készitett
az ágy elé, azzal a feltett szándékkal, hogy nem megy el hazulról,
ábrándjainak él. S igy is tett mindaddig, amig a bor és a fuvola
tartott. A fuvola hangján ellátogatott biborpiros királyi udvarokba,
ahol nagyorrú fejedelmek ültek udvarhölgyeiktől körülvéve és
kedveseiknek birtokot, valamint (a doktor meghivása utján) ártatlanságot
ajándékoztak, midőn azoknak kedvük kerekedett férjhez menni. A
szorgalmasan hajtogatott borospoharak ugyancsak kellemetes dolgokról
győzték meg Kisilonkát, igy a többi között azt is elhitették vele, hogy
ő még egy nagyreményü ifju ember, akinek legszebb napjai ezután
várhatók. Nem csak a doktori pályán vár szép jövendő hősünkre, de
valójában inkább, mint zenész érvényesül, hire messzire terjed a
Virág-zugból. Ezeket a tündéri gondolatokat nem viselhette el magányában
a doktor, utrakelt, hogy cimborákat találjon, akikkel zenéről és
müvészetekről váltson néhány szót. Gyakran, söt leggyakrabban a reggel
vetette haza a doktort kirándulásaiból és ugyanezért a Virág-zugban
egyetlen hideglelős beteg sem fordult hozzá tanácsért.
A doktor cimboráit a pesti bohémek között találta, éjszakai kis
korcsmákban, mulatóhelyek szobáiban, eldugott kávéházakban, valamint a
Családi Kör cimü klubban, ahol egész éjszaka kártyáztak és ittak a
bohémek. Barátai voltak fiatalemberek, akik még semmit sem veszitettek
egy átvirrasztott éjszakával, ismérősei voltak az öregek, akik már
semmit sem nyertek egy ébren töltött nappallal. S ezeknek az éjszakai
alakoknak nem voltak olyan barátnőik, akiknek szükségük lett volna
ártatlanságra, haszontalanságra. A doktor klientélája tehát nem nagyon
szaporodott se a Paradicsom kávéházban, se a Macskagumi vendéglőben, se
a Családi Körben, de még a Jó Sógorokhoz cimzett éjszakai női tanyán se,
legfeljebb mindennapos női betegségek ellen vették igénybe segitségét. A
nagy, valódi, aranyhegyeket érő találmányra senkinek se volt éjszaka
Budapesten szüksége.
S a doktor, bár egy nagy titkot hordott zsebében, kezdett elfakulni,
mint egy régi kép valamely arcképalbumban. Szeme körül mind veresebbek
lettek a karikák, mind kevesebbet hederitett kartársaira, akik veszett
hirét költötték a városban. Most már csak fuvolázással foglalkozott,
mindig zenéről beszélt, görcsösen átölelte a muzsikusokat, akik éjszaka
reggelig a maguk mesterségéről kifogyhatatlanul, szünetnélkül beszélnek
és a világból más nem érdekli őket, csak a saját foglalkozásuk: falusi
cigányok és világhiru zenészek örök tulajdonsága. Legjobb barátja egy
elcsapott operai hegedüs volt, aki éjjel-nappal részeg volt és ilyenkor
képzeletében a legszebb zenéket játszotta, holott keze már nem volt
biztos. „Más országban máskép volna!“ – mondta Kisilonka, mikor
lelkiismeretfurdalásai voltak. S ezzel mindent elintézett jelenéről, s
jövőjéről.
Kisilonka meglehetős örömmel fogadta Rezeda urat, hisz e férfiu is
egyike volt azon kiválasztottaknak, akikkel hosszu éjszakákon át
lehetett üldögélni, iddogálni és kellemetes dolgokról beszélni.
„Drága Rezeda bácsi,“ kiáltott a doktor és nagyon megszorongatta a
vendég kezét.
Rövid idő multán egy közeli korcsmában üldögélt a két férfiu, ahol
Rezeda ur alaposan előadta látogatása célját. „Segiteni kell a leányokon
megigértem nekik.“
Kisilonka legyintett:
„Olyan egyszerü dolog az egész, mintha azt mondanád a szabónak, hogy
varrjon fel egy gombot.“
„Helyes, bólongatott Rezeda ur, azonban a pacienseknek ezt nem kell
tudni. Mindig az volt a bajod, hogy nem tulajdonitottál elég fontosságot
a tudományodnak. Ha legalább szakállad volna!“
„Azt szeretnéd, hogy én is mindenféle hókuszpókusszal kezeljem a
betegeimet, mint a pesti nőorvosok? Én már nem változok meg Rezeda
bácsi; meg vizsgálom a beteget, aztán: fogj be János.“
Kisilonka hóna alá csapta müszeres táskáját.
„A szerszámokat épen tegnap főztem ki, mert megálmodtam, hogy szükségem
lesz rájuk. Még ugyanabban a vizben vannak, amelyben főttek.“
Kisilonka kinyitotta a táskáját. A pléhdobozban valóban ott csörögtek az
acélok, amelyek rejtelmes alakjukkal ugy meg szokták ijeszteni a beteg
nőket, hogy azok nyomban javulást fogadnak magukban.
A doktor nevetve, könnyü szivvel ment a Dunapart felé, ahol a lankás,
gyepes, szakadékos partokon kecskék legeltek, dologtalan vének
üldögéltek a vasuti vágányok mentén, bujdosó pesti szerelmesekre
fütytyentett rá a szentendrei vonat masinisztája, tarka rongyokba
burkolt gyermekek dugták lábukat a Dunába, hátha belekapaszkodik egy
pecsenyének való hal.
A doktor derülten nézett körül a tájon, mintha tiz év előtti szerelmes
levelét kapta volna vissza ma.
„És melyik érdekel a kisasszonyok közül, Rezeda bácsi?“
„Egy feketés göndörhaju…“
„A hajakat csak akkor nézem a nőknél, midőn le kell nyirni, vagy
beretválni.“
„Antóniának nevezik.“
„Névszerint pláne eltévesztem őket. Fiatalabb éveimben, mikor három,
négy, öt asszony volt egyszerre a barátnőm, hogy kalendáriumot kellett
róluk vezetni, betükkel és mindenféle jelvényekkel irtam tele a
noteszemet, mint egy pedáns férfiuhoz illik: akkor kerültem bajba,
amikor a sötétben, vagy szerelmi hévben eltévesztgettem a nők
keresztnevét.“
„Megigézett ez a lány… Feleségül veszem.“
„Oh, Rezeda bácsi még mindig hiszel az igézetekben! Ismét házasodni
akarsz, társulni valakivel, akivel semmid sem közös, minden idegen? Egy
nőt akarsz már megint, aki mangalica módjára alszik melletted, amig te
álomtalanul bámulsz a setétségbe? Ismét olyan egyedül akarod magad
érezni, mint a magányos varju a fatetőn? Az igazi, borzalmas, fagyasztó
egyedüllét nem az agglegények átka, hanem a házas embereké, akik
esténkint asszonyukkal bezárkóznak a hálószobába! Ők vannak aztán
magukban, midőn álomtalanok, ők szenvednek leginkább a betegségükben,
mert hiszen egyedül kell azt viselniök egy közönyös hideg lény
szemeláttára… s egyedül vannak, ha szomoruak, mert senkinek se
mondhatják el szomoruságuk okát: házasok, férjek, nem lehetnek őszinték
barátaikhoz, sem feleségükhöz… És senki oly egyedül nem érzi magát a
halál órájában, mint a házas ember. Inkább egy kecskét vegyél, mint
asszonyt.“
Rezeda ur élénken csóválta a fejét.
„Még ráérek agglegénnyé válni, szürke napernyő alatt, bársonykabátban
sétálgatni; próbálni akarok egy és mást az életben. Sohase volt
otthonom, mindig csak olyan megszálló vendég voltam azokon a helyeken,
ahol letelepedtem, mint a vándorló legények a maguk herbergjében, mint
az utazók az éjjeli mulatóhely hölgyeinek szivében. Negyven esztendős
vagyok és még nem aludtam szivfájás, riadalom nélkül egyetlen éjszakán
sem. Minden éjjel azt gondolom magamban két és három között, hogy
hajótörött vagyok, egy gerendába kapaszkodom a viharos tengeren,
mindenfelé zord veszély és setétség… majd meg azt hiszem, hogy egy kút
fenekén ülök egy kopár pusztaságon és oly mély elhagyatottságban, hogy
még a szelet sem hallom, amely a kut szája fölött elsüvölt, mázsányi
teherrel nehezedik a szivemre az éj… Nem tudok már többé gőgösen büszke
lenni az egyedüllétemre, nem vagyok már többé hiu, hogy oly magányos
vagyok, mint egy száradó fa a pusztaságban, senkivel sem közlöm
gondolataimat, nem kérek tanácsot, jóságot, gyengédséget az emberektől,
dölyfösen egyedül vagyok… ez a nagy erő kiszállott a lelkemből, a
tagjaimból, a gondolkozásomból. Valakire szükségem van, aki mellettem
legyen.“
„Végy egy kutyát, Rezeda bácsi.“
„Mindig setétebbek, vigasztalanabbak lesznek az éjszakáim. Nem jutnak
eszembe vidám gondolatok, mulatságosságok nappali életemből, amelyeken
azelőtt éjszaka nevetgéltem. Sohase látom már az embereket, ismerőseimet
természetes, valódi alakjukban, amint azelőtt megvigasztalódtam
felettük. Láttam Első Ferenc Józsefet álmatlanul, nyögve forgolódni,
mint egy nyügös gyermeket. Hálás voltam sorsomhoz, hogy nem lettem
császár. Majd hálóingben, papucsban, a bútorokba kapaszkodva ment végig
szobámon a tekintélyes öreg polgár, hogy az ifju szolgáló leányokat
meglesse éjjeli álmukban; egyik-másik ifju nő kitakaródzott álmában és a
tekintélyes férfiu nem forditotta el a szemét. Láttam elérhetetlen
urnőket kiszállni ágyukból és leguggolni, mint faluvégen a cigánylányok.
Láttam szentkép arcu leányokat bolhára vadászni, papucsban járni,
cselédeikkel bizalmaskodni… Szép éjszakáim voltak, amikor jóizüen
elgondoltam, hogy mit csinálnak az emberek négy fal között, midőn az
ajtót, ablaktáblát bezárják magukra és azt hiszik, hogy senki se látja
őket. S addig csak elviselhető volt magános életem, amikor
féltékenységtől gyötrődő, szép feleségü, öreg férjeket láttam álmatlanul
virrasztani, vagy kutya módjára vinnyogni. De bölcsességem elhagyott.
Hasfájós szépasszony (akit tegnap este páholyában láttam cukrozott
barackot enni), nem siet át magányos szobáimon, gazdag ember (akit
fogatában láttam az elmult dél után), nem guggol éjjeliedényen ülő kis
gyermeke mellett aggodalmas homlokkal, polgárkisasszony (aki a Ferenciek
templomában szép lábával megigézett), nem foltoz fehér harisnyát… és nem
láttam többé a hideg tekintetü, büszke homloku, megközelithetetlen
szigoruságu, erényeikre gőgös urnők álomalakjait sem; pedig mily
mulatságos volt elgondolni, hogy egy-egy hercegnő falusi kutyával, vagy
rőtvörös hajduval álmodik, holott még kezén a rózsafüzér… És nem
hallottam többé a titokzatos szavakat, amelyekkel a megszokott
házaspárok egymást ösztökélik a szeretkezéshez: városvégre nyúló
deszkakeritésre irott szavakat… Egyedül vagyok éjszaka, mint a béka a
kut fenekén.“
Kisilonka doktor ur sajátságosan mosolygott:
„Akkor lész csak egyedül, ha asszonyt fektetsz magad mellé. Akkor aztán
ülhetsz, mint megbilincselt rab. Vége a jó kedvnek, vége a
szabadságodnak és irigyelni fogod azokat, akik egyedül járnak éjszaka az
ablak alatt; irigyeled, akik éjfélkor könnyed szivvel mennek át a
hidakon és dalt dudorásznak; boldognak hiszed azokat, akik felgyürt
kabátban sietnek a viharos éjszakában és egy utcasarkon istenhozzádot
mondanak egymásnak a jó barátok; mindenki boldogabb lesz, mint te.
Szived megkötözve, féltésed felébresztve, erőd gyöngülve… és a vidám
gondolataid, amelyek most csak vándoruton vannak, hogy egykor
visszatérjenek még hozzád, ezek a szajkóhangu, harkálytarka
elképzelések, a magános embernek kincsei végképen elvesztek, amint egy
asszony széles hátával rátelepedik a szivedre.“
Az óbudai Dunaparton elérték azt a helyet, ahol a hajógyár felett oly
szakadékos a folyam partja, mintha az öngyilkosjelöltek erre koptatták
volna legtöbbször a csizmáikat. A zsidótemplom mellett sikátorok
lapulnak, mint Eugen Sue regényeiben és a szél csendes időben is lóbálja
az ablakokra akasztott rongyokat. A kapuk alatt szenny folyik, a
grádicsokat az eső mossa, döglött patkányt huznak az utcagyerekek és
ezen az omladékos tájon sétálnak a titkos szerelmesek, akik Pestről ide
menekülnek. Hány urihölgy tette már gondosan varrott cipőjét erre a
földre az önfeledt szerelmi sétában! Ha megszólalnának a sikátorokban
maradt lábnyomok, hány előkelő pesti asszonyság nevét mondogatnák! A
legrégibb randevuhely az óbudai partnak ez a része, már a nagymamák ide
jártak, ha nem birtak a szivükkel.
Most is egy ifju pár andalgott a keskeny utcán, a földbe sülyedt házikók
között. A nő oly elszántsággal karolt az ifjuba, mintha az imént
esküdtek volna meg, hogy örökké szeretik egymást.
„Antónia!“ kiáltott fel Rezeda ur elsápadva, midőn a hölgy táncos
lépteit mesziről észrevette.
Kisilonka nyugalomra intette:
„Nem Antónia, Rezeda bácsi. Ezt, a patkányfogó eb lábával hasonló lábu
hölgyet ismerjük már Óbudán. Mindig ide hozza a gavallérjait sétára,
mikor nagyon szerelmes. Azt mondják, három férjet szerzett már magának
az itteni hangulatok segitségével.“
„Akkor csak Margaréta lehet, dühöngött Rezeda ur. Egykor engem is itt
sétáltatott, mikor kettős öngyilkosságot terveztünk.“
Kisilonka ásitott.
„Az bizony meglehet… Általában a pesti nökben kevés a fantázia, meg a
város környéke sem alkalmatos rá, hogy minden uj szerelmükhöz uj
randevuhelyet találjanak. Ezeknek a szeretőtartó és szerelem nélkül
boldogtalan asszonyoknak megvannak a maguk padjai, ahol már tizenöt év
előtt is üldögéltek a városligetben, pontosan tudják a hajók
menetrendjét az ujpesti kikötőbe, vagy Váczra, minden szeretőjüket
elviszik őszidőben a Normafához, kirándulnak a Kutyavillához, boldogan
néznek körül uj kedvesük társaságában a Flórián-tér kofasátrai között,
mintha akkor látnák először, felkeresik a tabáni templomokat és nem jut
eszükbe, hogy tavaly vagy a mult hónapban ugyanazon fekete képü szent
előtt tettek fogadalmat egy másik gavallérnak; némelyek csak a
Császárfürdő 100-as számu szobájában érzik jól magukat, mások
legénylakásokon és többnyire ugyanazon szövegü névtelen levelet irják,
ha a férfiu elpártol tőlük. Szeretném már hallani, hogy csak egyetlen
pesti asszony is kifelejtette volna programmjából a Kacsa-utcát.“
Rézveres arcú, bocskoros öreg csónakos állott a parton, mint Charon, aki
lelkekre vár.
„Itt van Drapcsik, hajósom,“ szólt Rezeda ur és a doktorral csónakba
ülve, a sziget felé indultak.


VII. Sárga ház a fák között.
Rezeda ur egy régi házat ismert a Margitszigeten, ahol meghuzódni vélt
öregségére, midőn a városi élet többé nem érdekli.
Ma már hiába keresnénk a régi lakot, elváltozott annak külseje, belseje,
mióta a Margithid szárnyát felépitették és Szent Margit ájtatos utjait
elözönlötték a pestiek. Rezeda ur, a mult idők barátja és a régi
hangulatoknak kedvelője, természetesen akkoriban legfeljebb testileg
lakott a Margitszigeten, amikor a kalendárium a jelen időt mutatja;
lelkileg abban a gyönyörü korszakban maradt ő vissza, amikor a Fecske és
a Hattyu nevü karcsu hajók közlekedtek a várossal és hétköznapokon olyan
csend volt a fák lombjai alatt, hogy szinte hallani lehetett a nyár
lélekzetvételét. Vasárnap katonai zenekar jött a hajóval és ezért a
betegek, akik a szállodában laktak, tolókocsijaikon messzire eltolatták
magukat a sziget belsejébe, ahová csak a szerelmesek bátorkodtak.
Öreg emberek bucsuzkodnak itt az élettől az egyik padon, midőn a lombok
között besárguló napsugarat fogdossák fáradt szemükkel, hosszasan,
mintha emlékbe akarnák magukkal vinni, figyelik a rezgő leveleket,
betegségeikről oly szakértelemmel beszélgetnek, mintha jobban tudnák azt
a doktoroknál; bár erszényük telve, mindennapi gond előttük ismeretlen,
rettegve várják az őszi időszak közeledtét, midőn el kell hagyni a
szigetet, hol életüket vélik meghosszabbitani, mintha a halál nem tudna
utánuk jönni a vizen át. Vörös öves, ezüst fejü papok és elhájasodott
fáradt szemü öreg bankárok köszöntik egymást reggelenkint azzal a
kérdéssel, hogy milyen volt éjszakai nyugodalmuk; gazdag zsidóasszonyok
és szürkülőhaju grófnék andalognak a gyalogutakon, mintha öregségükre
apácák lettek volna maguk is, akik ezen a földön romfalak alakjában
kisértenek a holdvilágos éjjeleken… és a nyugodalmas, lemondott arcu, de
még sajgószivü vénség mellett tomboló és meggondolatlan fiatalság
reszket szerelmi vágyban, ahol sürü a bokor, elhagyott a sétaut, magános
a pad, titokteljes a rom. A margitszigeti alkonyatoknak és estéknek
vágyteli költészetét az Ezeregyéjszaka meséskönyvében találjuk fel, ahol
öntudatlan szemérmetlenséggel tárgyaltatnak emberi dolgok, amelyekre
közönségesen leplet szokás vetni. Minden fának és fa alatt álló padnak:
annyi mondani valója volna, hogy iró élete végeig nem irhatná le, csak
egy keresztut történetét sem. Langyosan sóhajt a szél a lombok között,
keritő énekét zengi a fülemile, csábitást mormognak a folyam hullámai és
a kápolna lezárt ajtaja előtt meg lehet esküdni tanu nélkül; a
pillanatnyi boldogság felhasználására integet a sárgarigó flótája a fa
tetejéről: mély zöldjében a bokroknak csókokat legyeznek a levelek; a
holdvilág csalóka képét mutogatja a jövendőnek; a szerelem szunyog
kitartásával döngicsél a fülek körül és a nők fehér ruháját szent Margit
vize fehériti mindennap, hogy felejtsenek és ujra szeressenek. A kéjek
görbitették itt meg a fák ágait, az édes bünök vontak görcsöket a fák
derekára, a paráznaság liheg azokban a pinceodukban, ahová sok száz
esztendő előtt a magukról megfeledkezett apácákat zárták.
Csak kérdezzétek meg az öregembereket és öregasszonyokat, akik már ki
merik nyitni a szájukat, mennyi erkölcsrendészeti kihágást tudnak ők a
Margitszigetről! Kérdezzétek meg az öreg rendőröket, a nyugalomba vonult
portásokat, fatetején üldögélő varjakat. Gyuri bácsikat, Balog néniket,
hogy el menjen a kedvetek hinni mindazon tévedésekben, amelyeket női
erénynek neveznek. Lehetséges, hogy megfordulnak itt ártatlan sétálók
is, ámbátor Rezeda ur sohasem hitt azoknak a nőknek, akik hosszadalmasan
időztek a romoknál.
A pletyka itt bő talajra lelt, a nők rágalmazóinak nem sokat kellett
törni a fejüket mondanivalókon; nagyon beteg embernek kellett annak
lenni, akinek a nyári hónapok alatt ne akadt volna valami eltennivalója
a szigeti estékről a zord téli napokra. Ám mindent meg lehet bocsájtani,
midőn abból már csak emlék lesz. Ne zavarjuk a halottakat.
Rezeda ur Alvinczi Eduárd régi házát bocsájtotta Damasztiné és leányai
rendelkezésére és a hölgyek hagy ruháskosarakkal költöztek a szigetre,
hogy ott néhány napot töltsenek. Ezt a házat valamikor a boldog
emlékezetü nádorispán épittette és öles falai között vigan töltötte
napjait: rózsákkal vette körül a házat és hallgatta a fák zugását.
Későbben más lakók is megfordultak itt, akik egyéb szórakozásokat is
felvettek programmjukba. Egy uri hölgy a hatvanas években fehér
patkányokat tenyésztett itt és abban gyönyörködött, hogy mezitelen
férfiak éles karddal vivtak a ház egyik szobájában, majd szines kendőjü
pesti nyaralók konyhája füstölgött. A ház épen annyi történetet tudott,
mint akármelyik régi ház Pesten: emberi szenvedésekről, betegségekről,
örömökről, csalódásokról. Rezeda úr azért kedvelte a régi lakot, mert
itt épen ugy ábrándozhatott, mint a Borz-utcában.
Kisilonka Jácint müszeres táskájával eltünt a házban, amig Rezeda ur a
csónakban várt a Dunán. A budai tornyok elütötték a négy órát, a doktor
azt igérte, hogy egy óra mulva visszatér, ennyi idő épen elég neki akár
négy meggondolatlanság jóvátételére.
Mily nagy volt Rezeda ur csodálkozása, mikor a doktor alig negyed óra
mulva megjelent a parti homokbuckákon.
„Csak vénasszonyokra és féltékeny férfiakra ne hallgasson soha az
ember!“ dohogta amig a csónakban helyetfoglalt. „Semmi tennivalóm nem
akadt. A vén bolond asszony készpénznek vette a leányok szokásos
hazugságait. Az a falusi szépség, akit Mánjának neveznek: oly ártatlan,
mint a Flórián szobor. A másik, aki Aranka néven mutatkozott be, példa
lehetne arra nézve, hogy öregember akkor se merje nőül venni, ha doktor
Dávid kinálja neki megfiatalitó, erősitő piruláit. A szemüveges Erzsébet
pedig elmehet még sok randevura, amig erényét komoly veszedelem éri.
Szinte megcsaltak, hogy nem akadt semmi tennivalóm. Ezentul óvatosabb
légy, Rezeda bácsi a nők hazugságaival. Igen gyakori eset, hogy teljesen
ártatlan nők, félrevezetésül ugy viselkednek a férfiakkal szemben, mint
tizenhárompróbás örömleányok.“
„És Antónia?“ – kérdezte alig leplezett izgatottsággal Rezeda ur.
„Ő sokkal okosabb volt, nem hagyta magát vizsgálat alá venni.“
„Te hatökör! – kiáltott fel magából kikelve Rezeda ur. Mit gondolsz,
mért csónakáztattalak át Budáról Pestre? Azt hitted, hogy érdekel engen
a falusi kisasszony erénye, vagy a szemüveges hölgy kalandja? Érdekel
engem Damasztiné egész nevelőintézetéből bárki, mint az egyetlen
Antónia?“
Kisilonka szemhunyorintás nélkül felelt:
„Én pedig reádnézve a legjobb esetnek épen azt vélem, hogy Antóniáról
nem tudunk semmi bizonyosat. Nem hinnéd se az egyik, se a másik
eshetőséget, mert szerelmes vagy. A szerelmesek a saját szemüknek sem
hisznek, hát még egy doktornak! Drága Rezeda bácsi, teljesen tőled függ,
hogy mit gondolsz Antóniáról. Azt vélem, hogy bármit tapasztaltam volna,
te tovább is imádnád, mint ez már a férfiak szokása.“
Rezeda ur megragadta az orvos kezét:
„Észrevettél valamit?“
„Nem vagyok bolond! Hogy majd a Dunába dobjál.“
Rezeda ur a folyam közepéről hosszadalmasan nézte a zöld lombok között
sárguló régi házat ott a sziget közepén. Világoszöld zsalugátereivel,
cserepes tetőjével, sárga falával a ház is utána nézett, mintha
hivogatná magához. „Hová mégy, te bolond, sehol jobb helyed nem lehet,
mint itt,“ szólt utána az öreg lak. De Rezeda ur csak a dobogó szivére
szoritotta a kezét.
„Nem hittem, hogy még ilyesmi előforduljon az életemben! – rebegte. Hol
vegyem az erőt, hogy lebirjam magamat? Hol vegyem a kedvet más nők fehér
lábai után, mikor azt az egyet látom mindig? Csak legalább jól megvertem
volna azon az éjszakán a Fácánnál, amikor megcsalt? Vagy talán nem is
csalt meg, csak igen kacérkodott?“
Kisilonka felvette az egyik gazdátlan evezőt és segitett az öreg
csónakosnak messzire vinni Rezeda urat a sárga háztól. A Duna közepén
járt már a csónak, amikor egy nyulánk, barna hölgy megjelent a parton és
fehér kendőjével bucsut intett.


VIII. Séta a város kapuin belül.
„Emlékszel, Mencellre, a szitásra, aki akkor szerette legjobban a
lányait, mikor azok örömlányok lettek?“ – kérdezte Rezeda ur azon
ösmeretlen férfit, aki a házak falához tapadva kisérte őt sétáiban, s
egyetlen percig sem maradt el; csak épen a nevét tudta e hü barátnak,
Árnyéknak hivták. Ő járt vele a Szerb-utca ódon kerti fala mellett,
amely fal mindig leányszöktetéseket juttatott Rezeda ur eszébe, amely
szöktetésekről régi kalendáriumokban olvasott. Igen, ilyenek voltak azok
a keritések, amelyekhez a megzavarodott kisasszonyok a kertész létráját
támasztották, mig az utcai oldalon kitárt karral várakozott a gavallér;
a szomszéd utcában öreg bérkocsis takargatja lovait a hüs éjszakában.
Ugyanott volt egy régi szép kapu a kerti falon, amelyet a ház gazdája
befalaztatott, miután arra valaki utóljára eltávozott. Az árnyék megállt
a kapunál és igy szólt Rezeda urhoz: „lásd, mindig azokat a nőket
szerették, akik csalfák voltak! Kinek jutott eszébe valaha: törődni a
tisztességes nőkkel?“ Régen bezárt zsalugáterek alatt, elhagyottnak
látszó régi házak mellett intett az árnyék: „ezek is mind a csalfa nők
emlékei; csak egy nő kegyetlen szeszélyéből tud igy meghalni egy ablak,
vagy egy ház, hogy nemzedékeken át fel nem támad.“ A Pintér-utcán, ahol
az árnyék a földbe ereszkedő ablakokra vetődik a járó-kelőről és a házak
belsejében, az elhagyott emeleteken, a kitört szárnyu, vagy örökre
elhomályosult ablakok mögött szomoru szegénység gunnyaszt, Rezeda ur
társával azokról a boldog pesti családokról beszélt, akik itt laktak a
nagy árviz előtt. Hová lettek a jómódu polgárcsaládok, megelégedett
emberek, a félig rommá válott házakból? Miért nem épitették fel a
házakat, amelyek Pest legdrágább telkein öreg, elzüllött korhelyként
könyökölnek félrecsapott tetőik alatt? Hová lett a „pianinó“, amelynek
hangjai mellett a szép aranymüvesné a Fegyverkovács cimü opera dallamait
énekelgette Rezeda ur fiatal korában? Hova lettek a bojtos házisapkás,
gömbölyü arcu polgárok, akik alkonyattal kikönyököltek az ablakba és
szives szóval hivták fel ismerőseiket egy baráti szóra, baráti pohárra?
Hová lett a megelégedett csend a régi házak környékéről, midőn a téli
szélben zörgő gázlámpa egyedül virrasztott az utcában és a hó vastag,
meleg takarót boritott reggelre a háztetőkre, hogy fénylőbbek legyenek
az ablakok, szinesebbek a függönyök, kivánatosabb a göndörfüstü kémény?…
Az árnyék felelt Rezeda úrnak: „Elvitték a nők a megelégedettséget,
elvitték a csendet, a göndörödő füstöt a fülük mellé ragasztották, a
függönyt szenvedélyesen letépték, a gömbölyü polgárt keszeggé aszalták,
a zörgő gázlámpát leöntötték az emeletről, az ablakot beverték, miután
szükségük többé nem volt rá, hisz ugysem üldögéltek többé odahaza… Az
egész városrésznek pusztulása arra magyarázható, hogy nem volt többé oly
szükség a családi otthonokra, mint a régi világban. A háziurak nem
javittatták meg a grádicsot, hisz a nők ugyis le tudtak jönni, az
emeletről, hogy az utcára menjenek sétálni. A belvárosban nem az
történik, ami egyéb városokban, hogy kikapós, frivol nők kedvéért
palotákat, villákat, aranyos fészkeket épitettek volna a férfiak.
Ellenkezőleg: hagytak tönkremenni mindent, ami a mult idők boldogságait
eszébe juttatná a jelennek.“
„De Menczell, a szitás mégis csak akkor volt boldog ember, amikor
leányai örömlányok lettek?“
Az árnyék nyugodalmasan mendegélt Rezeda ur mellett és odasimult a házak
falához:
„Nem tudjuk ám teljes biztonsággal, hogy miféle emberek laknak a
háztetők alatt, még ha ismerjük is a lakók névsorát. Azok a szürkén
hangzó nevek a kapuk visszhangos boltozatai alatt (amely nevek gyakran
ugy megsárgulnak az időtől, mint a temetők felirásai), megannyi emberi
titkot fednek, amelyről sohase lehet tudomásunk; minden névnek van
valamely titka, amelyet a halálos ágyán se vall be. Mit tudunk mi a
világról, Rezeda ur? Mit tudjuk mi, hogy dugárusok szemérmetlen
képecskéket árulnak a városban, amelyeket öreg férfiak fiatal nőknek
példaadás céljából mutogatnak? Mit tudunk mi az érzékenységekről, a
szemmeresztő álmatlanságokról, amelyek az éjszaka csendjében a házmester
megkérdezése nélkül mennek be a házakba? Tudod te, mit álmodik egy
tekintélyes polgár, midőn bőséges vacsora után hanyattfekszik ágyában?
Gondolja valaki, hogy a vasárnapi miséből az idős polgárné álmában
csupán az a kép maradt meg, amelyet a Kishid-utcában látott: két kutya
üzekedett?… Tudjuk is mi, hogy mit gondolnak magukban a fiatak szüzek,
akik lerugják magukról a takarót és lábukat az égnek emelik? Az
álmoskönyvek nem mondanak mindig igazat, öklendező öregemberrel,
bikával, lánccsörgéssel ritkábban álmodnak az emberek, mint a tilos
dolgokkal, amelyeket a gyóntatójuknak se merészelnek bevallani. Vannak
aztán emberek, mint Menczell, aki a porosz hadjáratból rézkarikát hozott
a fülében, aki a Zenélőóránál az asztalt verdesi esténkint, a
Párizsi-utcából összegyülekező suszterek asztalánál, vérben forgó
szemmel politizál és egyszerre hajtja fel a söröskriglit. Semmivel sem
mutatja, hogy az özvegy Menczell, mily gyöngéd érzelmekkel viseltetik
leányaihoz, akik ugyanebben az időben a Drótsziget bokrai alatt, vagy a
legénylakás lámpása alatt mulattatnak szegény diákokat, szomjas
katonatiszteket, vagy gazdag öregurakat. Menczell imádja a leányait, de
különösen azt kedveli, aki esténkint a legtöbb szerelmi hóditással
dicsekedik, midőn a vacsorát feltálalják. S ez az ember, ez a gazdag
szitás néhány hónap óta, mióta leányainak sikerült megszabadulni
ártatlanságuktól, oly boldogan él, mint fiatal házasember korában,
szerencséje van üzletében, egészsége, kedve, ifjusága visszatért. Nem
törődik vele, hogy öregasszonyok majd megrugdossák a sirját a temetőben.