Nagy kópé: Regény - 4

senkit sem türt a doktor maga mellett, találmánya érdekében egyedül
dolgozott, mig odakünn az ajtó előtt összegyülekeztek Maci gyermekei,
jóbarátnői (virágcsokrokkal), rokonai, köztük Rezeda ur, a bus barát.
Maci könnyes szemmel fogadta operáció után a szerencsekivánatokat,
összemosolygott bizalmas barátnőivel, könnyezve csókolta meg gyermekeit
és hosszu, meghatott pillantást vetett Rezeda urra, amig hordágyával a
szolgák visszamentek a folyosón. Másnap és harmadnap minden ismerőse
gratulált Macinak, szobája a szanatóriumban megtelt virággal,
látogatókkal, az „egész város“ a betegről beszélt, csak a doktor szivta
fogát káromkodva, aki találmánya használhatóságának megrontását vélte
ebben a szinpadiasságban. Maci egy hétre tervezte a szanatóriumi
ünneplést, de három nap multán felkelt, mert Rezeda ur nem mutatkozott
betegágyánál.
Rezeda ur felhasználta az alkalmat, megszökött pártfogója és zsarnoka
karmaiból.
A királyság utolsó éveit élte, minden jel azt mutatta, hogy Pest a
fulladásig jóllakott gyönyörrel, bünnel, étellel és itallal. A polgárság
asszonyai és leányai kilépkedtek jól elzárt házaikból és megismerkednek
a mámoritó szinházzal, a végképen érzékiségre alapitott női divattal, a
flörttel és az ingerlékenységet előidéző modern zenével. A legkülsőbb
Ferencvárosból is lábszárhoz simuló szoknyában jönnek be a hentesnék,
vendéglősnék a városba, mig a korzón megjelenik az első nadrágszoknya,
mintha az egész évtizedet az foglalkoztatná, hogy milyen szabásu legyen
a nők szoknyája, Pesten, a királyság utolsó éveiben. Mig végre győz a
rövid szoknya (amelyben aztán a népköztársaság és a kommün hölgyei
minden eddig tapasztalt változatot felülmultak).
A „szép fiuk“ gombamódra nőnek ki a pesti aszfaltból, minden héten
hallani megzsarolt uriasszonyokról, akiknek hiszékenységével elszánt
fiatalemberek visszaéltek. A „szép fiuk“ az alakuló uj világ
regényhősei, ők csábitják el az uriasszonyokat, őket pénzelik az idősebb
és jómódu asszonyságok (néha több is), ők keltenek feltünést a siófoki
strandon és ők adják meg a korzó divatját. Egy előkelő, római arcu
fiatalembernek nem lehet gondja Pesten a megélhetésére. Vannak
ugynevezett uzsonnázó kávéházak, ahova az uriasszonyok betérnek és
ismeretséget kötnek; vannak kávéházi asztalok, ahol a szép fiatalemberek
naphosszant ugy ülnek, mint a kirakati tárgyak; vannak női zsúrok, ahova
a háziasszony azzal csalogaja asszonyvendégeit hogy egy ismert szépfiu
ül a zongoránál vagy bemutatja a legujabb szalontáncokat.
Ezek a szépfiuk nagy pusztitásokat visznek végbe a pesti asszonyok
sziveiben. Rezeda ur ismert egy uriasszonyt, aki minden szerelmi
szakitás után bánatában megoperáltatta magát. Először természetesen a
vakbelét vétette ki Herzel professzorral, mint a legtöbb asszony Pesten,
aki a társaságban szerepet vitt. (A jó doktor urak ebben az időben még a
legváltozatosabb elméleteket állitották fel a vakbélről. A bánatos urinő
citrom, vagy cseresznyemagvat nyelt, hogy célját elérje.) Mikor második
szerelmével is szakitott a fentebb emlitett urihölgy, nehezen lélekzett
az orrán át, ugyanezért egy divatos orrspecialistára bizta magát és
szanatóriumba vonult. Harmadik csalódása után lábát egy ortopéd
gondjaiba adta; mig negyedszerre egy kozmetikushoz fordult, mert
balszerencséjét annak tulajdonitotta, hogy testének olyan részén is van
hajzat, ahol nem szükséges.
A szerelmi bánat ellen találhatók voltak még a városban különféle
kártyavetőnők, jósnők, kuruzslók, akiknek cimét nagytitokban közölték
egymással az asszonyok.
Mindenki szerelmes volt a szépfiuk korszakában, különösen a
Balzac-korabeli asszonyok ragaszkodtak mindig utolsónak hitt
szerelmükhöz és nyiltan hangoztatták, hogy szerelem nélkül nem élhetnek.
Mint valami jóindulatu járvány vonult végig az öregedő asszonyok
szerelme, határozottan divatban voltak a negyvenéves nők, akármilyen
valláson voltak, de mégis inkább a raffináltabb vagyonos izraelita
hölgyek tudták korukat igy leplezni, hogy szives imádóra akadtak: hol
meghiztak keszeg udvarlóik kedvéért, hol meg lesoványodtak, midőn
valamely külföldi énekesnő, vagy táncosnő a soványság divatját hozta
Pestre; fehérnemüjük olyan hóditó, hogy a férfiak szivesen fogadják
emlékbe nadrágocskáikat, ingecskéiket; a negyvenes nők mohó szomjusága
és perverz élvhajhászata sok fiatalembert tett a városban cinikus
bölccsé.
Rezeda ur, bár már koránál fogva sem versenyezhetett a divatos
szépfiukkal, a királyság utolsó éveiben több sikert könyvelt az érettebb
nők között, mint fiatal korában. A leányokkal ez években nem sokat
törődött, hisz a leányok csoportját elfödték az esengö tekintetü
kövérasszonyok. Igy az elhagyott Maci legjobb barátnői, néhány
festetthaju és vágyakozó szivü uriasszony vette Rezeda urat nagy
titokban pártfogásba. Felkeresték lakásán azon ürügy alatt, hogy a
bánkódó Macival akarják kibékiteni, és kancsal mosollyal, „Maci meg ne
tudja!“ szavak kiséretében engedtek Rezeda ur támadásának. Majd
bemutatták Rezeda urat olyan asszonyságoknak is, akik ugyancsak
áhitották a regényes szerelmet, de környezetükben nem akadt megfelelő
férfiu. Rezeda ur a Hotel Habsburg negyedik emeletén, hol hónapos
szobácskában lakott, egy télen át, kékesszürke délutánokon több
urihölgyet látott megjelenni gyalogszerrel, akik egyébként ekvipázsukban
hátradölve szoktak végigrobogni az Andrássyúton.
A doktor tehát hiába fedezte fel a titkot, Rezeda ur egyetlen valamire
való esetet sem szállithatott a barátjának; legfeljebb néhány hisztériás
öregasszonnyal közölhette a doktor adresszát, akiket a tudós a
legmodernebb tudomány szerint, Freud professzor elvei szerint órákig
vallatott, szerelmeik, bánataik, gyermekkori élményeik felől. Általában
e korszak felfedezése, a vallató gyógyitása az idegeknek: csaknem annyi
férfit és asszonyt vitt Pesten az orvosok szobáiba, mint egykor a
gyóntató baráthoz, a rácsos székhez (különösen, ha idegen országból jött
és idegen országba távozott a misszionárius). Mily boldogan hazudtak és
vallottak igazat az izgalmas életben hajótörést szenvedett férfiak és
nők az idegorvosok szobáiban: azt csak az öreg orvosok tudnák
megmondani, akik a pesti divatos osztály minden titkát összegyüjtötték
magukban. Kevesebb kéjt okozott az a szerelem, amely titkos volt, mint
az a bünös viszony, amelyről hangosan beszélhettek az enervált idegzetü
férfiak és nők, ha máshol nem: az idegorvos szobájában.
Rezeda ur ugyancsak a doktor mesterségében kontárkodott. A Habsburg
negyedik emeletén a pásztorórázó asszonykákat vallatóra vette multjuk
iránt és mily nagy volt meglepetése, amikor azok szemlesütés nélkül
vallották be régi szerelmeiket.
A Habsburgbeli összjöveteleknek Maci megjelenése vetett véget, aki
parázs botrányt rendezett a bezárt ajtó előtt, mikor épen legjobb
barátnője csalta meg Rezeda urral. „Gyere ki, te…“ kiabált Maci
torkaszakadtából és öklével verdeste az ajtót. Majd a telefonhoz rohant
és nyomban felhivta a jóbarátnő férjét, akivel közölte, hogy feleségét
hol lelheti. A férj hitetlen bágyadsággal tette le a kagylót.
A királyság még egyszer akkor lendült fel régi tollforgós pompájával,
méltóságteljes magatartásával, midőn IV. Károlyt Budán koronázták.
Ugy tünt fel, hogy a doktor tudományára ismét szüksége lesz Pestnek. A
hatvanhetediki divatujságokat keresték elő a Nemzeti Muzeumban, a fehér
lovak igen kelendők lettek a lóvásáron, diszmagyart vagy legalább is
tribün-jegyet a várba igyekezett szerezni minden pesti gavallér és a nők
aranyhimzéses pártát tettek a fejükre, mint ősanyáik. Általában a
fátyolos párta, az ápolónői ruha, a szalagos kitüntetés a balmellen volt
akkor a divat a városban, mert hiszen javában benne voltunk a háboruban.
A lovagok és lovagnők körülbelül két hétig tették szinessé december
havát, amig a lucskos, hófödte városból elutazott a királyi-pár és
mindenki megörökitette magát a fotografusnál. A nemes fejtartás, a magas
homlok, a koronázási áhitat, a királyság iránt érzett hódolat, a lovagi
méltóságteljesség valóban csak oly teátrális volt, mint egy szinházi
előadás, mélyebb nyomokat nem hagyott az emberek lelkén.)
Az operaház intendánsa igen ügyelt arra, hogy az általa rendezett
koronázási ünnepség stilszerü legyen, valamint arra is volt gondja, hogy
ott legyen egész Pest, mint valami szenzációs premiérnél. A várhegy
csatakos, sáros oldalán a még alig szürkülő téli reggelen másztak
felfelé a frakkos urak és kiöltözött asszonyságok. Kocsi és egyéb jármü
csak kiváltságosaknak jutott, és még ők sem tehették meg az utat
kijelölt helyükig. Bizonyos utcatorkolatoknál megállitották a főispánok,
püspökök, grófok hintóit, a bankárok automobiljait, pesti szépek
fiakereit, a vidékről beözönlő bricskákat, homokfutókat és a hulldogáló
ködben összekeveredett a gyalogjöttek sáros menete a hintók büszke
tulajdonosainak csoportjával.
Az öreg, álmatlan hirlapirók a cilinderkalapjuk mellé tüzték fehér
belépőjegyüket, a kordonok szabályszerüen zárták el a különböző
emelvényeket, pontosan ment minden, mint akár Első Ferenc József
temetésén, mintha a bécsi gyászmenet tért volna vissza a muzsikáló óra
lapján, de más ruhát vett az öltözőben.
A főhercegnők hintóikkal a kijelölt percben érkeztek a Mátyástemplom
sekrestyéjéhez, a csepegő esőben utánozhatatlan kézmozdulattal (mintha
gyermekkoruk óta tanulnák), magasra emelték brokátuszályaikat vékony
lábszáraik felett, és a szoknyaránc, mint virágharang fogta körül
térdüket, amig a sekrestye ajtaján eltüntek, mint csodálatos jelenések,
akik a kedvetlen nedves reggelen a bécsi Hofburg képcsarnokából vizitbe
jöttek Budára. Vajjon mikor keltek fel ők, hogy idejében megérkezzenek?
Vajjon tegnap fésülte meg már őket is Pürcher és Fritsch, mint a legtöbb
pesti dámát, vajjon setét éjjelen kezdtek már öltözködni?… ilyen
kérdéseket váltottak a doktor és Rezeda ur, akiknek sikerült darab ideig
a Mátyás templom sekrestyéjében tartózkodni, midőn oda a főhercegnők
megérkeztek és a hideg szenteltviz-tartóba dugták fehérkeztyüs kezüket.
Rezeda ur oly melegséggel dörgölődött a főhercegnők szoknyái, mentéi,
fejkötői közé, mintha legalább is udvari funkciónárius volna.
Egy Habsburg-főhercegnő volt élete álma a sok pesti izraelita-asszonyság
pártfogása után. Hivják bár Annunciátának, vagy Eleonórának, legyen bár
hervadt, mint a József császár Burg-szárnyában az ablakok, vagy csinos
arcu, mint a kertek Schönbrunnban, ostoba, vagy okos, skroflis vagy
egészséges: csak habsburgi vér járjon az ereiben! Oh, hányszor nézte
őket megfakult képeken egy dervis rajongásával. Oh, hányszor bámult
hintójuk után, amelyekben lila és rózsaszinü fátyolok alatt üldögéltek,
hányszor merengett a kirakatok tükörablakában a bécsi Grabenen, ahol az
imént zefirt, vagy szalagot vásároltak a Burg hölgyei egykedvü,
fehérkabátos udvari tisztek vagy elsavanyodott kedvü, gyönyörü keztyüs
udvarhölgyek társaságában! Sohasem tudta még csak a parfőmjüket sem
megérezni, sohasem láthatta őket setétboltozatu termeikben,
lefüggönyözött ablakaikban, bár annyit csavargott keresztül-kasul a
bécsi Hofburgon, mintha betörést tervezne a néma, pókhálósnak látszó
emeletekre. Járt ott nyári reggeleken, mikor az első harangszó
csilingelt középkorias harmóniával a Burgtemplom tornyában, figyelő
szemét a függönyökre irányitotta ebben az órában, amikor minden nő a
világon, szüz vagy férjes szerelemmel álmodik; talán valamely ablakból
jelt ád az udvari lakáj és titkos lépcsőn vezeti az elszánt gavallért;
járt ott szeles nagyböjtben, amikor a József-udvar szoborcsoportozata
mellett foglalt állást, mert bécsi ismerőseitől hallotta, hogy nagyböjti
litániára a József császár egykori folyosóin suhannak el a főhercegnők,
hogy az udvari kápolnába juthassanak, hol magas karzataikról bünbánólag
hallgatják a zsolozsmát; végignézte a déli csengő óraütésre lejátszódó
katonai parádét, midőn az alföldi bakák oly feszesen lépnek az udvaron,
mintha fából volnának faragva, irigyelte a fehérnadrágos jóltáplált
Burg-zsandárokat, akiket jeles koszton tartottak, hogy szép
férfi-példányok diszitsék a várat, hatalmasok, mint akár a
kapuboltozatokat tartó mezitelen szobrok, a három-négy embernyi
nagyságban alkotott lovasok; sőt irigyelte a bronzbaöntött régi
tábornokokat is, akikről azt rebesgeti a históriai pletyka, hogy közeli
ismeretséget kötöttek Mária-Teréziával. Lett volna női szabó, vagy
cipész, ha ilyenmódon megközelithette volna az imádott hercegnőket. Ugy
rajongott e magasrangu, elérhetetlen nőkért, mint egy középkori lantos,
aki korgó gyomorral énekel a bástya alatt. Oh, Rezeda ur buzgó
királypárti férfiu volt, szivesen tartotta volna hátát, hogy azon
végighegedüljön egy hercegasszony.
Most pedig itt állott közöttük, barátjával a doktorral (aki azon törte a
fejét, vajjon hogyan ajánlhatná fel találmányát Éva e kiváltságos, de
bizonyosan normális életet élő leányainak), mig Rezeda ur remegő orral,
verejtékező homlokkal, tágult szempillával vette vizsgálat alá a
habsburgi hölgyek hosszukás apácás orrát, keskeny ajkát, üvegházi
növények bágyadt szinével hasonlatos arcpirját, szőkés-barna haját,
amely mintha attól a fénytől lett volna tompa szinezetü, amely a
szentképet mindig körülveszi, derekát és keblét és lábszárát és kezét,
amit egy izgult férfiu észrevehet a nőkön. Nem tudott választani
közülük, mindegyik megnyerte férfi-tetszését, még az idősebbek is. A
keztyüik oly simulékonyak voltak, mint semmiféle szinésznőé; a szemük
oly tiszta és hüvös volt mintha még sohasem ereszkedett volna látásukra
a kéj biborpiros és álomban látott képekkel behimzett függönye; a
nyakszirtük oly méltóságteljes volt, mintha sohasem görnyedt volna férfi
izmos karján. A fülük kicsiny és érintetlen tisztaságu, mint a kagyló
rózsaszine; ha tudtak is e fülek szemérmetlen szavakról, szeplőt nem
hagytak a hallomások és a kezük mily tiszta lehet! – mintha sohase
nyultak volna tisztátalansághoz, csak imakönyvhöz vagy selyemhez! Oh,
bármiként fürösztik, csiszolják, borotválják, nyirják, frissitik magukat
a divatos fekete orrlyuku és fehér testü pesti nők, sohasem közelíthetik
meg e nőket, akik ambrát lehelnek és nem azt, ami gyomrukban van. És a
szerelem hevében sem ismétlik az unalomig azokat az izgatóan közönséges
szavakat, amelyekre romlott férfiak tanitják a pesti nőket, hogy már az
első pásztorórán meg lehet állapitani, hogy kinek voltak azelőtt
kedvesei, ki volt az a gavallér, aki e különös szavakra, kifejezésekre
tanitotta öket…
A főhercegnők kivontatták uszályaikat mint napsütésben a pávák. A
Mátyás-templom sekrestyéje mindenféle illatokkal telt meg, leheletekkel,
rizsporokkal, párfőmökkel, amelyeket Rezeda úr sohasem érzett a pesti
cukrászdákban, ahol holdváltozáskor olyan jellegzetes illatuk van a
helybeli szenvedélyes úrnőknek, hogy a kandúr bejön a konyhából, a lusta
tűzhely mellől és a szoknyához dörzsöli tüskés hátát.
A veresbajuszu detektivfőnök vetett véget Rezeda ur ábrándozásának,
karonfogva kivezette őt a sekrestyéből, mint nem oda valót. Rezeda urnak
ezután meg kellett elégednie azzal, hogy a templom bejáratánál
segédkezzen ismeretlen urnők uszálya kibontásánál, (mintha erre a célra
volna rendelve), és boldog volt, ha megérinthette egyik-másik előkelő
asszonyság bokáját.
A doktor rosszkedvüen dörmögött.
„Vajjon, mikor lesz értéke találmányomnak, ha már a koronázási
szertartáshoz se igyekeznek visszanyerni a nők ártatlanságukat!“
A koronázási szertartás után, midőn a budai utcákban déltájban
hömpölygött az előkelő nép, Maci egy utcafordulónál elcsipte Rezeda
urat.
Maci szenvedélyességében kipirultan, lengő tollbokrétával, apró
léptekkel közelgett Rezeda urhoz és hatalmasat csipett a karján. Rezeda
ur megijedt az esetleges botránytól, ezért igy kezdte beszédét:
„Hova lett a mai nőkből az idealizmus, amely ősanyáinkat diszitette?
Ilyen napon, mint a mai, minden honleánynak felmagasztosult szivvel
kellene hálát adni a mindenhatónak, hogy uj ifju királyunk van az öreg
helyében. A nemzeti históriának ily pirosbetüs napján felejthetné minden
honleány a maga aprócseprő ügyeit. A történelem kerekei forognak
felettünk. Bezzeg a régi, gyönyörü nők együttéreztek a hazafiakkal,
együtt dobogott a szivük a nemzeti lelkesedéssel, együtt imádkoztak
nemzeti jobblétünkért a férfiakkal. A Szentháromság-téren még csak most
kezdik a Himnuszt énekelni, nagyságod pedig már itt van?
„Távolról követtem. Mert ön engem szerencsétlenné tett.“
„Mily boldogtalan korszakban születtem én! – fakadt ki Rezeda ur. Lettem
volna egy-két nemzedékkel előbb, midőn a magyar nők szivét a honszerelem
világitotta és idealista lelkek gyönyörü eszméket ültettek a nők
szivébe! Lettem volna bár akkor, midőn nemzeti öltözetben mutatkoztak
hölgyeink, a haza bus gondjait megosztották a férfiakkal, együtt
busultak a busulókkal, együtt reménykedtek a hajnal-csillag keresőkkel,
könyes szempillával énekelték Lavotta dalait és rejtegették a bujdosókat
hálókamráikban. Lettem volna az ötvenes években, midőn szerelmeseiket az
urnők azzal biztatták, hogy lesz még szőlő, lágykenyér, midőn a
költőknek kivételes helyzetük volt, midőn a nőknek nem jutott eszükbe a
maguk jelentéktelen bajaival megzavarni a hazafiak elmélyedését. Az
idealizmus, az önfeláldozás korszakába való vagyok én, nem pedig e sivár
évekbe, midőn világ háboruságában és királykoronázás napján egy urnő
azzal merészel megszólitani azon az uton, amelyen egykor Virág Benedek
andalgott, hogy én szerencsétlenné tettem őt!“
Maci keserveseket nyelt és égő szemét tigrisként szegezte Rezeda urra:
„Nem akarok kitérni szenvedéseimre, szólt mindig emelkedő hangon. Nagyon
jól tudja, hogy még mindig szeretem önt, ámbár ezt nem érdemli. Csak
néhány szóval akarom vázolni nyomoruságomat. Férjem tudni sem akar azóta
felőlem, mióta ördögi barátja ama jól sikerült operációt végezte. Más
férfiak… Engedje meg, hogy ne valljak be önnek pásztorórákat, amelyek
eredménytelenül végződtek és sulyos megszégyenitések maradtak emlékbe.
Azt hittem, hogy csodálatos szerencse történt velem, midőn
ártatlanságomat visszanyertem, holott azóta olyan vagyok, mint a
megátkozott. Mindenről le kellett mondanom, ami eddig kárpótolt
elhibázott házasságomért, megnemértő férjemért. (Hisz tudja, hogy férjem
indolenciája kergetett egykor a maga karjaiba!) Az, ami más asszonyoknak
egy percnyi habozás és meggondolatlanság után rendelkezésre áll, az a
pár pillanatnyi öröm, amellyel a legtöbb barátnőm (hisz tudja!)
elviselhetőbbé teszi az életet a saját számára a sok szomoruság
közepette: gonosz barátja közbelépése óta részemre elérhetetlen.
Vágyaim, álmatlan éjszakáim reggeli elképzeléseim, ábrándjaim, izgalmas
gondolataimnak kielégitései oly elérhetetlenek, mintha egy ölesfalu
apácakolostorban őriznének. Nincsenek már férfiak Pesten, hogy izzó,
lüktető szivvel hagynak szaladgálni egy javakorbeli, csunyának sem
mondott asszonyt?… Itt önnek kell segiteni Rezeda, akiért feláldoztam
magam.“
„Majd beszélek a doktorral, felelt Rezeda ur és lesütött tekintettel
fogadta Maci mélységesen megvető pillantását. Rezeda ur igen boldognak
érezte magát, hogy a következő utcasarkon sikerült a tömegbe vegyülnie
Maci félelmetes tollforgói elől. Hálát adott istenének, hogy nem lett
nagyobb botrány a találkozásból, csupán néhány vidéki méltóságnak akadt
össze ijedten a sarkantyuja, midőn Maci meglehetős hangos szóval
előadott panaszát hallotta.
A doktor Rezeda ur könyörgésére, néhány nap mulva valóban lerombolta
nagyszerü találmányát és ezzel körülbelül vége is lett Pesten annak a
lelkesedő hangulatnak, amellyel a királyságot ünnepelte a publikum. A
diszmagyaros, méltóságteljes férfiak, akik a régi Magyarország
pompájával és emelt fejtartásával jöttek át néhány hétre a multból, hogy
a históriai szinpadon statisztáljanak, mint Shakespeare lordjai,
hamarosan kimentek a divatból. Az aranyos és gyászos fejkötőket még
darab ideig viselte néhány facér szinésznő, amig jobb kalapra szert
tett. A kiegyenesedett dereku, uszályukat páva módjára illegető dámák,
akik a koronázási templomot olyan illattal töltötték meg, mint Első
Ferenc-József idejében, fáradtan, meggörnyedve ültek hintóikban, vagy
szürkén, megvetéssel elsuhantak a bástya sétányán.
Tulajdonképen egy napig tartott csak a hosszufüző divatja Pesten, a
barhent alsókat is csak a lucskos, influenzás decemberi reggelre vették
elő a nők, akiknek órák hosszáig a Mátyástemplom kövezetén, vagy a
szabadban emelt tribünön kellett tartózkodni. Az éjjeli és nappali
munkában félig megvakult varrónők, himzőnők, füzőnők, izgalomtól
megbetegedett szabónők ismét a párizsi divatlap mustráit, vették elő. A
főhercegnők nem töltöttek még egy éjszakát Pesten a vár hideg
vendégágyaiban, bár a szertartás végeztével kimerültebbek voltak, mint
bármely udvari bál után; a különvonatot befütötték és az egykedvü udvari
tisztek Bécsbe kisérték Rezeda ur szerelmeit; egyik másik földöntuli
dáma ittfelejtett tán egy harisnyakötőt, vagy egy ruhakapcsot, egy
álmatlan éjszakát, vagy egy türelmetlen szót a hajnali fésülködésnél,
egy pletykát, hogy a vár fürdőszobáit nem lehetett kellően kifüteni,
ezért csak Zita fürdött ezen a reggelen, ami sok megjegyzésre adott
alkalmat az udvar többi hölgyeinél. Elmentek anélkül, hogy keskeny
cipőiknek talpát letették volna a pesti aszfaltra. A térdigérő mider
ismét csak a negyvenes nők viselete maradt, akiknek testi hibákat kell
elfedni a halcsontos páncéllal, a barhent nadrágot azok a nők viselték
továbbra is, akik nem féltek sem villamoskocsi-balesettől, sem egyéb vak
véletlentől.
A háboru tovább tartott, a zsidók mérhetetlenül gazdagodtak, a
keresztények nem akarták eladni a borukat, a hirlapirók hazug hadi
tudósitásokat irtak, a frontok mögött levő tisztek érzelgős dalokat
énekeltek, vándorszinészeket vendégeltek, mig odakünn a vesztőhelyen, a
lövészárkok közelében némán, hosszan elgondolkozva néztek a vigasztalan
setétségbe a katonák: mit gondoltak magukban, megmutatták a későbbi
esztendők.
A doktor valóban megsüthette találmányát. Egy-két menyasszonyon kivül,
aki történetesen vőlegényét várta vissza a harctérről, senki sem kereste
fel őt segitségért. Maci rémületesen mesélte barátnőinek a két operáció
viszontagságait és szert tett egy nagy Ádám-csutkás, zörgő lábu
gavallérra, akinek pártolásában sok időt eltöltött.


V. Égi lény a Borz-utcában.
Rezeda ur nemes barátja és pártfogója Alvinczi Eduárd engedélyével több
nyárilaknak birta kulcsát, amely nyári házak a főváros különböző részein
foglaltak helyet. Igy: szabad bejárása volt Rezeda urnak a Svábhegy ódon
kerti házába, amelyben egykor Kemény Zsigmond, a regényiró bujdosott el
az emberek elől és oly szomoru volt a ház, mintha a regényiró eltávozása
után is itt maradtak volna a kisértetek, amelyek éjszakánkint a
különböző regényeket mondták tollba az irónak. Kulcsa volt egy zugligeti
és egy margitszigeti villához, amelyek évek óta lakatlanul állottak.
Ámde található volt a Borz utcában is egy földszintes ódon ház, amelynek
alacsony kapuján egykor Alvinczi ur besurrant hölgyekkel, akiket a régi
álarcosbálakról szöktetett meg, és most már évek óta legfeljebb Rezeda
ur látogatott el a néma házba, hogy meghuzogassa a muzsikáló óra
zsinórját. Ezeket a házakat és villákat a gazdag Alvinczi ur még abban a
korban szerezte, mikor Magyarországon a romantikus szerelem volt
divatban és az előkelő urak kedveseiknek házakat, földbirtokokat
ajándékoztak. Egy későbbi szegény korszakban el sem képzelhető, hogy
voltak szeszélyes dámák, akik egyetlen pillantásukkal megparancsolták a
férfiaknak, hogy érettük könyökig nyuljanak pénzes erszényükbe. Sőt
ebben az időben nem ritkaság, hogy becsületet is áldoznak a férfiak a
nők tiszteletére; szegény sikkasztók elmélkedhetnek erről a börtönökben
és Amerikában. Alvinczi házai is természetesen női szeszélyből kerültek
a régi birtokosok kezéből az uj birtokoséba. A hetvenes és nyolcvanas
években, amikor a női divatban a turnér szerepelt, hatalmas strucctollak
lengenek Rembrandt kalapjain, a kaméliás hölgy szentimentálizmusa a
szivekben és az osztrák birodalom koronahercege jár elől jópéldávál,
hogyan kell nőkért szenvedni és meghalni, Alvinczi Eduárd is hódol a
divatnak és olykor rabszolgájává szegődik egy-egy dámának, bár
természete inkább a rideg parancsoláshoz szokott. Őregasszonyok és
memoárok őszinte vallomásaiból tudjuk, hogy a pesti turf zöld gyepén, a
társaság nagyvirágu selyemmel bevont butorzatu szalonjaiban, a
Stefánia-ut lovaglók részére fenntartott utján, az akkoriban divatos
drótsziget majálisain, a Hatvani-utca aszfaltján, a Szervita-tér virágos
boltjaiban, Monasterly és Kuzmiknál, ahol a legszebb ruhákat a legszebb
varrónők varrják, a népszinházi kórusban és a józsefvárosi
házmesterlakásokban: mennyi nagyralátó és nagyravágyó fiatal nő
szerepel, aki a ponyvaregények hercegeiről álmodozik és szerencséjét
formás bokája révén véli elérni. Ártatlanságukat nem adják olcsóbban,
mint egy házért; regényességükben (miután már nem küldhetik a férfiakat
az oroszlánketrecbe), áldozatok megtételével teszik próbára a férfiakat.
Leginkább házakat kértek ajándékba a nők ez időtájt. Senki se gondolta,
hogy nem messzi a korszak, midőn meg kell elégedniök egy kék bársony
tokban villogó ékszerdarabbal, amely ugyan „jól fest“ a váci-utcai
ékszerész esti kirakatában, de a zálogos alig ad rá valamit; még
későbben egy ruhácska tarka rongyai, vagy egy pár cipő jelentik, hogy a
férfiak áldozatkészsége hanyatlóban.
Alvinczi természetesen ugyancsak nők részére vásárolta a különböző
villákat és házakat. Vett házat Pesten és környékén, vásárolt Bécsben és
Badenben, amint ezt a hölgyek szeszélye parancsolta. Egyik szerelme
olyan házat akart a pesti munkásnegyedben, amelyben csupa kis lakás van
és jó áron lehet bérbe adni a szegény embereknek; egy másik delnő a
Margitszigethez kötötte magát, ahol majd öregségére meghuzódik és Szent
Margit történetét olvassa, de addig is jó áron bérbeadja nyaranta gazdag
pesti polgároknak. Egy harmadik urhölgy csak oly feltétel alatt
hallgatta meg Alvinczi Eduárd esengését, ha a Borz-utca táján
gondoskodik szerelmi fészekről, mert ezen a tájon lakik a varrónője,
tehát feltünés nélkül mehet végig a belvárosi utcán. A negyedik szerelem
a késő őszi napokban a Svábhegy aranylevéllel behintett utjain kivánta
ernyője hegyére tüzni Alvinczi szivét, az ötödik Badenba vágyakozott.
Alvinczi gáláns férfiu módjára szivesen eleget tett a nők kivánságának,
utóvégre ez volt a divat a Kaszinó-erkölcs. Ámde Alvinczi szeszélyesebb
volt mint a nők. Többnyire kiábrándult a nők bolondságaiból, elmenekült
orsójukról, mielőtt végkép felgombolyitották volna. A házvételek után
gondolkozóba esett: vajjon a házak tulajdonjogát valóban átirassa-e a
nők nevére és ha Alvinczi gondolkodott, mindig józan esze
győzedelmeskedett. S igy ez időtájt, mikor Rezeda ur gyertyácskájának
fénye szürődött ki a leeresztett redőnyök közül a Borz-utcában, vagy a
svábhegyi ódon villából: elmendegéltek arra öregasszonyok, akik azt
regélték, hogy e házak az ő tulajdonuk lehettek volna, ha botor
ifjuságukban nem hallgatnak a szivük szavára; vajjon, kinek világitja
meg szerelemtől önfeledt arcát odabent a gyertyácska?
Rezeda a kulcscsomagból azt a kulcsot kereste elő, amelyen kereszt volt,
mint a családi kripták kulcsán és a Borz-utcai ház kis kapuját nyitotta.
Ezt a házat valamikor egy erdélyi uraság épitette, aki hetekig utazott
ide hazájából forsponttal, póstakocsival, hogy itt az esztendő bizonyos
napján egy külföldi énekesnővel találkozzon. Az énekesnő néha egy messzi
külföldi városban hagyta abban szereplését, hogy pontosan Pesten
lehessen. Egy napot töltöttek az ódon kis házban, aztán az egyik utazott
kelet felé, a másik nyugatra. A mult században voltak ilyen regények,
amelyeknek hallatára ma érthetetlenül csóválja a fejét az ember.
Alvinczi, mint hü királypárti a mayerlingi katasztrófa óta nem fogadott
vendéget ebben a házban. Aludtak a szobák, Alvinczi gyászolta Rudolfot.
A szalón egyik asztalán ugyanis Rudolf sajátkezüleg aláirt arcképe
állott, amelyet Alvinczi egy vadászaton emlékül kapott a trónörököstől.
Az ezredesi egyenruhába öltözött szőke férfiu most már örökké kihunyt
szemmel nézett az elhomályositott szobába. A régi királyság utolsó nagy
regényese, a szerelmében tragikus halált lelt koronaherceg: ugy ment el
a monarchiából, mint az utolsó habsburgi lovag, a második József