Nagy kópé: Regény - 3

jutalmat élvez a féltékeny, fájdalmas hölgytől.
Vajjon miféle szerelmi cselszövény kibogozását óhajtja rábizni a koros
Damasztiné, hogy városi bundát igér előre?
Damasztiné könnyes hangon beszélt:
„Sohasem engedtem el őket hazulról lábszárvédő nélkül, nyáron is
nadrágot kellett nekik viselni, magam fésültem a hajukat, ha bogarat
hoztak haza az iskolából, hetenkint fürösztöttem őket, beléptem a
hálószobáikba, mikor aludtak, elfogdostam a szerelmes leveleiket, résen
álltam, ha holdfényes éjszaka az ablakban könyököltek, kikémleltem, hogy
kivel beszélnek az utcán, amikor az iskolába mennek, megfigyeltem,
milyen zenedarabokat játszanak a zongorán, utána néztem az
imakönyvükben, melyik lap van begyürve és tollat fosztottam velük téli
estéken, amely módszer mindig beválik, ha titkot akarunk megtudni. És
mégis…“
„Mind a négy?“ – kérdezte felvillanva Rezeda ur.
„Antóniáról nem tudom bizonyosan, mert ez a lány oly ravasz, mint a
kaméleon, minden nap másnak mutatja magát. Egyszer Engelbert nevét
mondja álmában, máskor Baltazárét; néha még az ön nevét is sóhajtotta,
midőn éjfélkor lábujjhegyen ágya mellé léptem. Nem akart vallomást
tenni, bármint fenyegettem a másvilággal, jövendőbeli férje haragjával,
szüleinek keserüségével. Agyafurt, különös teremtés. Nevetni szokott, ha
vallatom és kijelenti, hogy ő ártatlanságát már ötven esztendő előtt
elveszitette, amikor az álarcos-bálról megszökött a kaszárnyába egy
osztrák katonatiszttel. Majd fordit egyet szaván és kijelenti, hogy ő az
a Palota-téri kisértet, aki csuklyában, lefátyolozva járkált az én
gyermek koromban a Tabánban és viharos éjszakákon szeretkezni hivta a
magános fiatalembereket a rétre, ahol a kecskéket legeltetik. Majd ismét
ujabbat hazudik; ő az előkelő uriasszonyság, aki besurran a diákok kis
szobáiba, midőn azok szegényes vackukon urihölgy szeretőről álmodoznak.
De nekem hazudhat, amit akar. Én ismerem ezeket a nagyképzeletü,
fantasztikus lányokat, akik nagyravágyásukban, beteges hiuságukban
egyetlen igaz szót sem tudnak kiejteni, regényes hazugságokat mondanak
akkor is, ha az életük függne az igazságtól. Ezek azok a leányok, akik
kiugranak az ágyukból, midőn a bakter éjfélt kiált és másnap
megesküsznek, hogy éjszaka előkelő gazdag ur jött értük postakocsin,
hogy Itáliába repitse őket, de vasrostély volt az ablakon. Ismétlem,
Antóniával nem tudok eligazodni, bár az orvosi vizsgálatot ő sem
kerülendi el, mielőtt ősz jöttével visszaadnám őt végleg vidéki
szüleinek.“
„Ellenben a többiek?“…
„A többi három megtört ügyesen alkalmazott szavaimra – és vallott“ –
szólt magasra huzott szemöldökkel Damasztiné. „Nem hiába mondta mindig
„az igazgató“, hogy én vagyok a legügyesebb asszony Budán, nem hiába
foglalkozom leányneveléssel husz esztendeje, megkérdezhetik az anyákat,
akik maguk is nálam nevelkedtek, mint leányaik…“
„Remélem asszonyom, hogy a szőnyegen forgó esetet nem sorozza dicsőségei
közzé?“
Damasztiné hangja megcsuklott.
„Ilyesmi még sohase fordult elő házamban,“ szólt siránkozó hangon, „nem
tudom, hogyan kerülök ki a bajból a maga segitsége nélkül, Rezeda ur.“
„Teljes őszinteséget kérek.“
„Jól van. Elmondom önnek, mit vallottak a leányok. Mánya, egy csontos,
izmos, nyugodt, falusi hamvasbarna, akinek oly dus a haja, mint a vad
bozót és a szülői háznál korán megtanult lovagolni, cselédekkel bánni,
gazdálkodni, józanul számolni, lelkiismeretfurdalás nélkül vallotta be,
hogy virágvasárnapján délután templom helyett egy jósnő lakásába
látogatott el, ahol már várta a házunkban lakó kacsafark-bajszu
füszeres. Ennél a füszeresnél ostobább embert nem ösmerek a
városrészben; mint a rigó, a cselédlányokat a boltja raktárába
csalogatja, a lábát rázogatva áll az ajtóban és vakmerően néz minden
nőre.“
„És a jósnő lakásán megtörtént a baj?“
„Ugy van,“ felelt könyes szemmel Damasztiné. „Egyike azon érthetetlen,
megfejthetetlen talányoknak, amelyeket az élet produkál. Kétszáz nőnek
hiába fütyörészett a füszeres, a kétszázegyedik, szegény Mánya
gondolkodás nélkül lépett az utcára, hogy a fütyülő ember után menjen.
Csődöt mond itt minden tapasztalat, minden lélekbuvárlat… S a
legszomorubb, hogy a füszeres elvette Mánya ingét, magával vitte a
jósnőtől, s az inget majd nekem kell visszaszerezni. Mily szégyenletes
dolog!“
„És Mánya?“
„Közömbös, mintha kihalt volna belőle minden érdeklődés. Eltunyult
minden iránt, ami azelőtt érdekelte. Szótlanul üldögél, megkövülten
bámul az utcára, ha a füszeres odalent fütyürészni kezd. Étvágya kitünő,
álma mély és nyugodalmas. Mit akar még tudni Mányáról?“
„Nem szokott sirni?“
„Ismétlem, hogy az elcsábitott lányok nem éreznek boldogtalanságot, mint
a regényekben van. Teljesen közömbös nekik, ami velük történt. A legtöbb
elfelejti másnap, különösen, ha jól tud imádkozni. Csak kérdezze meg az
öregasszonyokat. Alig emlékeznek a dolgokra, amelyek lánykorukban
történtek velük. Nagy szerencséjük a szegény nőknek, hogy a természet
ugy alkotta őket, könnyen és alaposan tudnak felejteni. Mányát ezért nem
nagyon féltem. Sohase hozza zavarba jövendőbeli élettársát azzal, hogy
egy sohasem hallott férfinevet mond ki álmában.“
„És a többiek? Az ő lábuk is kifelé görbül már?“
„Nagyjában véve: mindennapi dolgok, csak mi csodálkozunk ismét, meg
ismét, amikor ujra halljuk az élet e hétköznapi tragédiáit. Aranka egy
lusta, körmét rágó, szeplős, fekete leány, aki egyébként csak az
édes-tésztákért rajong, valamint a füzetes regények hőseiért, akikről a
konyhán titokban olvasott. Szemtelen szokott lenni, ha megintem, örül,
ha lyukas harisnyát huzhat a lábára, a tükörbe nem szeret nézegetni,
mert csufnak tartja magát, megmerevedik az egyik szeme, ha mélyen
gondolkozik és holdváltozáskor oly forróság áramlik a szoknyájából, hogy
szinte süt, hosszas nógatásra varr fel egy gombot, fésületlenül,
kibontott hajjal ül óraszámra az ágy szélén, keresztet vet, ha eltörik
egy pohár, a párnát a fejére szokta huzni és hanyatfekve álmodik,
ingerlékeny és szivesen elmulasztja a reggeli mosakodást, rajta csiptem,
hogy rosszillatu helyen élvezettel üldögél, megszagolja a kezét,
rábeszélte egyszer Mányát, hogy engedje magát tőle meglocsolni, megleste
a szomszéd házmestert, midőn az vasárnap délután életepárjával
játszadozott, szinte megbüvölve figyeli a tavaszi utcán szemérmetlenkedő
ebeket, elolvassa és nem felejti el azt, amit a házak hátulsó
keritéseire szoktak irni az utcagyerekek…
„Elég asszonyom, látom jól ismeri növendékeit.“
„Arankával tehát a Fácánbeli majálison történt meg a baj, ahol ön is
jelen volt, én is nyitott szemmel ültem és egyikünk sem vett észre
semmit. Csak annyit tudunk, hogy az erdőben dalolgattak, bujócskát
játszottak, futkároztak, amint az már fiatal népeknél szokás. Ugyan ki
akadna fel azon, hogy a fiatalság jókedvü, nem lehet mindenki olyan
mormogó, dörmögő öreg, mint mi ketten Rezeda ur.“
„Ha nekem lányom lenne, sohase engedném bujócskát játszani.“
„Husz éve vagyok ezen a pályán, tudom, hogy mi esik jól a fiataloknak.
Utóvégre a majálisokat az ő kedvükért tartják, nem pedig a borissza
öregeknek, vagy kimustrált vénasszonyoknak. A fiatalság nem azért
gyülekezik a Fácánnál, hogy szalámival, retekkel, hagymával, túróval
megtöltse a gyomrát és reá spriccert öntsön. A savanyu bor csak azokat
édesiti, akiknek az életben nem jut már egyéb cukrosság.“
„Tehát a Fácánnál történt?“
„Szerettem volna, ha a leány szájából hallaná a vallomást, de ugye: ez
lehetetlenség? Megpróbálom tehát röviden elmondani a dolgokat. Egy
elvetemült, rettenetes gazember jelent meg azon a táncmulatságon, akit
Budán Növényi urnak neveznek, de egészen bizonyos, hogy Pesten más és
más név alatt leskelődik a tapasztalatlan fiatal leányok körül. Egy
vampir ez, aki szemtelen bizalmaskodással szólitja meg a lányokat és bár
már szürkül a haja, olyan ocsmányságokat sugdos a nők fülébe, hogy azok
a megrettenésükben felelni sem tudnak. Kényszeriti a fiatal nőket, hogy
ismételjenek bizonyos szavakat, amelyekre tanitja őket. Megingatja a
szemérem gyönyörü templomát, először a szavakkal, tekintetekkel,
mozdulatokkal a leányok lelkében. Arcpiritó sutogással mond
költeményeket, amelyeket nyomtatásban nem olvashatni. Dong, mint a piaci
légy, s elviszi a lányokat a ház végébe, ahol szemérmetlen rajzok vannak
a falon, ocsmányságot mutató játékszerek vannak a zsebében és kábitó
parföm a zsebkendőjén. Mindig vig és vállalkozó görbe mosoly a száján,
fáradhatatlanul követi kiszemelt áldozatát. A férfiaknak kellene
összeállani, hogy az ilyen Növényieket ártalmatlanná tegyék. Hisz minden
sikerüket szemérmetlenségüknek köszönhetik.“
„Asszonyom, igen jól tudja, hogy az igazi nőhóditók azok a férfiak, akik
férfiak társaságában közutálatot ébresztenek.“
„Oh, mily gyávák a férfiak, hogy eltürik ezeket a léhütőket, akik
feleségeik, leányaik füléhez bizalmaskodva hajolnak, suttognak és a
hamis kártyás szemével lesik az elért hatást.“
„Kérdezze csak meg a nőket, felelt Rezeda ur, milyen más véleményük van
e vakmerő, sólyomként támadó rablókról! Talán Aranka megbánta, hogy
Növényi ur az erdőbe csalta és visszaélt tudatlanságával?“
„Szegény csak azért sóhajt, hogy Nővényi urat azóta nem látta. Irt neki
levelet is, amelyre persze választ nem kapott. Ki tudná, merre jár azóta
a lelketlen gazember! De én résen vagyok és leöntöm az emeletről ha
házam körül észre veszem őt.“
„Késő boszu. Halljuk a negyedik leány történetét!“
„Ő a szemüveges lány. Erzsébetnek hivják és külsejében, mozdulataiban
hasonlit azokhoz a leányokhoz, akiknek az arcukra van irva, hogy
mindvégig pártában maradnak, mert mit sem törődnek a férfiak
meghóditásával Pápaszemét, amely nagy és kerek, tüntetőleg veszi elő,
pedig jól tudja, hogy nem szolgál, előnyére a tanárnői viselet. Ha
legalább lorgnettet hordana, mint Szép Heléna a budai szinkörben, vagy
elegáns csiptetőt, amely némely arcnak oly helyes kifejezést kölcsönöz!
Erzsébet azonban ragaszkodik a nagymamás pápaszemhez, olyan nesztelenül
jár-kel, mint egy árnyék, napokig nem hallani a szavát, elüldögél a
sarokban és isten tudja, miről gondolkodik. Két esztendeje van nálam, de
sohase tudtam vele tisztába jönni. Mindig egyforma a kedve, akár beteg,
akár egészséges, sohasem nevetett, nem szomorkodott, nem játszott,
egykedvüen vette az időjárást és mikor tizenhetedik évét betöltötte ősz
szálak mutatkoztak hamvas barna hajában. Szülei módos gabona kereskedők
a Tisza mentén, akik nem sokat törődtek Erzsébettel, igaz, hogy pénzzel
bőven ellátták. S Erzsébet addig nem nyugodott, amig pénzét cselédeknek,
barátnőknek el nem ajándékozta.“
„Erzsébetnek van egy nagynénje Pesten, aki eleinte ritkábban, később
sürübben meglátogatta. Divatos, elegáns asszonyság, bizonyosan gazdag,
fekete szeme mindig könyes a jó kedvtől és a szomoruságtól, kacér és
alázatos és férje nem sokat törődik vele. Gondoltam is néha napján, hogy
ez a nagynéni bizonyosan az a pesti asszony, akiről a regényeket irják,
udvarlókat tart, örökös mulatság az élete és előbb-utóbb megszökik az
urától egy szinésszel, vagy egy muzsikussal. A nagynéni harmincöt
esztendős és minden negyedórában frissen puderozza az arcát abból a
bőrtáskából, amit kezében hord. Sok baja volt széles karimáju
kalapjával, fátyolával, keztyüjével, bluzával, szoknyájával. Néha csak
azért látogatta meg Erzsébetet, hogy a velencei tükörben megnézze magát;
véleménye szerint ez volt a legjobb tükör a fővárosban.“
„Bizonyos idő előtt észre vettem, hogy a nagynéni nem mindig egyedül jön
át Budára. Egy feltünően magas, őszes hajzatu, barna képü gavallér várta
a nagynénit a ház előtt, amig a látogatás tartott. A nagynéni az
ablakból nevetve, tréfálkozva mutogatta Erzsébetnek a hiven ácsorgó
lovagot és nagyokat kacagtak azon, hogy a gavallérnak ugy meggörbült a
nyaka, mintha szinházi zenekarban szolgált volna és reménytelenül
szerelmes lenne a primadonnába. Emlékszem, mily nagyokat nevettek az
uriemberen, aki nem bosszankodott, nem türelmetlenkedett, csak nyugodtan
járkált a hóesésben. Mint a nagynéni szavából értesültem, az uriembert
bizonyos Mukinak hivták és hirlapiró volt. Eddig azt hittem, hogy a
hirlapirók, legalább itt Budán, csupa fehér szakállu, meggörbedt vállu
boros kancsók, holott Muki néha virágot viselt a kabátján,
hosszadalmasan nézegetett a rácvárosi lányok után és én nem eresztettem
volna be házamba, mert volt valami a szemében, ami a nőknek tetszeni
szokott. Szerette a nagynéni Mukit, vagy csak játszott vele, mint
ezeknek a pesti asszonyoknak mindig kell valami férfiember, aki
rajongásával, bókjával, elragadtatásával, izgékonyságával öket körül
vegye? Mi budaik igen rossz véleménnyel vagyunk a pestiekröl; erröl a
puderos asszonyságról nem tudtam elhinni, hogy valakit szeretni tudna.
„Tavasz felé történt, hogy megérkezett Erzsébet apja, egy közönyös,
kövér ember. Kijelentette, hogy leányát juniusban haza viszi, mert
Erzsébetnek férjhez kell menni a szomszéd kereskedő fiához. Erzsébet
szokott egykedvüségével vette tudomásul apja akaratát. „Tehát már
juniusban?“ kérdezte, midőn atyjától bucsut vett? „Ugy van, juniusban!“
felelt a kövér ember.“
„A tavasz korán beköszöntött és a pesti nagynéni mind sürübben
kocsikázott Budán Muki társaságában. Szavaiból kivettem, hogy a
gumikerekü kocsi gyakran hordja őket a Várkert kioszkba és onnan
mindenféle kis korcsmákba, ahol halat szoktak enni és pezsgős bort
isznak rá. Erzsébet egy napon kijelentette, hogy szeretne nagynénjével
és Mukival részt venni ily kiránduláson, hisz juniusban ugyis férjhez
kell mennie. A néni örömmel segitett Erzsébet öltözködésénél és én az
ablakból láttam, hogy Muki a két nő között foglal helyet a bérkocsi
ülésén és igen megelégedettnek látszik e változatosságon. Erzsébet
megfogta kezével a kalapja karimáját, midőn a bérkocsis a lovak közé
csettintett, a nagynéni nagyot csipett Muki karján és hangosan
felkacagott, hogy a járó-kelők a kocsi után néztek.“
„A kirándulások mind gyakrabban ismétlődtek. Muki mind bizalmasabban
terpeszkedett a bérkocsi közepén és estefelé, mikor Erzsébetet haza
hozták, hosszasan szorongatta a lány kezét.“
„Egy májusi hajnalon (idáig maradt távol nagy kétségbeesésemre
Erzsébet), a leány pápaszem nélkül jött haza és azóta se tette fel többé
a szemüveget. Váratlanul megjavult a látása, a legkisebb betüt is
eltudja olvasni és olyan messzire lát, mint akár én vagy ön. Hiába
vallattam a leányt, hol járt hajnalig, egykedvüen felelt: „Róza nénivel
voltam!“
„Mig e napokban, a vallomások idején, kiderült, hogy azon az éjszakán
előbb a nagynénit kisérték haza pesti lakására; Muki és Erzsébet
kettecskén vágtak neki Budának és Muki egy rosszhirű szállodába csalta a
leányt. Muki azóta nem mutatkozik, a nagynéni egyedül jön az egykedvü
Erzsébethez.
Most már tud mindent Rezeda ur.“
Rezeda ur elgondolkozott a hallott történeteken. Egy darab ideig
bólongatott, mintha nagyon helyeselné a dolgok állását, későbben
felébredt benne a kételkedés.
„Fiatal koromban, harminc és negyvenedik éveim között, midőn
tudvalevőleg a legkönnyebb a férfiak helyzete, a fiatal nők
meggondolatlanul dobják magukat ez érett, komoly férfiak karjaiba:
néhányszor, kétszer vagy háromszor megadatott nekem is a szerencse hogy
sikerült ártatlan nők kegyességét megnyerni. Ámde azt tapasztaltam, hogy
egyszeri vagy kétszeri találkozás heve mitsem hervasztja el a fiatal nők
mirtuszkoszoruját, csak a regényekben olvashatni kalandokról, amelyek
percek alatt befejeztetnek. Lehetséges, hogy bennem volt a hiba,
gyöngédebb és óvatosabb voltam, mint kellett volna és nem egy
kisasszonyról tudok, aki hibátlanul férjhez ment, bár nem mulasztotta el
az alkalmat a hiba elkövetéséhez. Az ön esetei asszonyom, mind egyszeri
találkozásról szólnak. Engedje meg, hogy kételkedjem a helyzet tragikus
voltában. Azt hiszem, hogy a kisasszonyok képzelete felülmulja a
valóságot.
Damasztiné megcsóválta a fejét.
„Nő vagyok, tudom a magamét, bár „az igazgató“ korántsem viselkedett
ugy, hogy a nászéjszakámon sürgősen doktort kellett volna hivatni,
varrótűvel és selyemfonállal, mint mostanában néhányszor megesett a
Vizivárosban. A régi férfiak gyöngédebbek voltak. Ámde én mégse tudom
elhinni, hogy leányaim ártatlanok (mind a négynek kiadom az utját
nyáron), és azt a bizonyos csodadoktort akarom, akiről ön egykor
beszélt.“
Rezeda ur igy felelt:
„A csodadoktor nem mese. Itt él Pesten, az óbudai oldalon és már sok
házasságot tett felhőtlenné, sok szemrehányásnak és elfelejthetetlen
keserüségnek tette be az ajtót néhány ügyesen alkalmazott öltéssel. Több
tekintélyes és erényességére hiu, előkelő úriasszony tudja az adresszát
a doktornak, mint hinnénk. Sok kis fazekat megdrótozott ez a drótos. A
legfinomabb csecsebecséket összeragasztotta. Áldani kell nevét, mint az
emberszeretet apostoláét. Csuf válópörök, botrányos házaséletek,
szégyenletes asszonyéletek multak a doktor varrótüjének munkálkodásán.
Férfiak büszkeségét, asszonyok nyugalmát, családi tüzhelyek melegét
növelte ez a férfiu. Pesten a nőorvosok többet tudnak Balzacnál, ha
ugyan hallotta már valaha hirét ez irónak asszonyom.“
Rezeda ur és Damasztiné ezután megállapodtak, hogy milyen körülmények
között keresik fel a csodadoktort és mily furfanggal vizsgáltatják meg
leányokat.
Bealkonyodott, a zenekar már elhagyta emelvényét, megritkultak a kioszk
vendégei, csendes budai házakba mentek a boldog asszonyságok, akiknek
sohase volt szükségük csodadoktorra, valamint a polgárok, akik lassu
sétát tettek a közelgő vacsora előtt a Dunaparton. A gesztenyefák alatt
olyan nyugodalmasan mendegéltek a járókelők, mintha örökre elfujta volna
a szél a szerelmet, az égő könyet, a boldogtalanságot a világról. Ki
látná e közömbös emberi arcok alatt a jajt és kacajt, a kéjvágyat és a
csikorgó boldogtalanságot? Talán nem is igaz, hogy a nők e tájon a
Dunába ugranak, miután a Ráctemplom órája elütötte a találkozóra
kitüzött óranegyedeket és az sem igaz, hogy a padokon éjfélkor férfiak
ülnek, akik könnyes szemmel hivják vissza a hullámokból elmerült
szerelmesüket.
„És Antóniáról valóban jó véleménnyel lenne asszonyom?“ kérdezte Rezeda
ur odavetőleg, de hangja kissé megremegett.
„Azt hiszem, az egyetlen okos leány, aki az én elveim szerint éli
életét,“ felelt kitérőleg Damasztiné és megengedte Rezeda urnak, hogy
darabig elkisérje.


IV. A régi királyság.
Rezeda úr XIX. századbeli feljegyzései között egy helyen ezt a passzust
találta:
„A doktor rájött a titokra, hogy a meggondolatlan fiatalság
elhamarkodott lépéseit minden aggály, minden feltünés és utólagos
leleplezés félelme nélkül el tudta tüntetni.“
A XIX. században, Első Ferenc József uralkodása alatt nem sokat
jövedelmezett a doktor titka. Lehetséges, hogy a leányok jobban
vigyáztak egyetlen hozományukra, szemérmükre, másrészt olyan kevesen
tudtak még a doktor találmányáról, hogy épen azok nem találtak el a
doktor lakására, akiknek szükségük lett volna a titok felhasználására.
Általában a középosztály hölgyei szivesebben hittek a rejtett adreszszü
bábaasszonyoknak, és egyéb kuruzslóknak, mint a tanult nőorvosoknak. Sok
szegény megtévedt urileány inkább ugrott imádkozásra kulcsolt kézzel a
hidakról a Duna hullámaiba, mint bevallotta volna tévedését, pláne egy
orvos előtt, aki a férfinemhez tartozik. Szemérmetes korszak volt ez; az
urinők lesütött, szemmel járnak az utcán, a divat a hosszu szoknya,
amely eltakarja a bokákat; a mély érzések, regényeskedő szerelmek,
önfeláldozó hüségek jellemzik a pesti urhölgyeket. A királyság hölgyei
olyan dobogó szivvel mentek a randevura, hogy másnap betegek voltak az
átélt izgalmaktól és némelyek ágyban töltötték az időt és a paplan alatt
rózsafüzért csavartak a csuklójukra.
Rezeda ur a régi királyság éveiből ismert hölgyekért többnyire meghalni
akart; viszont szivesen megtették volna ezt a nők is miatta, ha rákerül
a sor. A városban voltak szent életü uriasszonyok, akik tiz-tizenöt
esztendeig elbirták a házibarát áhitatos udvarlását, anélkül, hogy
megtántorodtak volna; férjhez mentek a kitartó szerelmeshez, midőn
özveggyé lettek, vagy elváltak férjüktől, midőn többé nem tudták
titkolni érzelmeiket. Ilyenformán lehetséges, hogy Ferenc József
uralkodása alatt kétszer és háromszor ment férjhez egy-egy pesti
uriasszony és mindig a legszentebb szerelmet érezte házasságában. E régi
szeretők nem képzelték el az életet törvényes házasság nélkül.
Rezeda ur e korszakban ismert egy urihölgyet, aki már háromszor ment
volt férjhez és harmadik házassága sem volt boldog; ugyanezért Rezeda
urral megállapodott, hogy ismét elválik és negyedszer is férjhez megy
IV. Henrikhez, (mint Rezeda urat becéző nevén emlegette).
Még ma sem lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy mi volt az oka, hogy
a városligeti és budai séták tervezgetéséből nem lett valóság. Rezeda
uron nem mulott, hogy nem lett negyedik férje a vállalkozó menyecskének,
aki oly ügyesen válogatta meg férjeit, hogy azok tovább szerették őt,
mikor már régen férjhez ment másokhoz és térdepelve kérték
visszatérésre. (Rezeda urat meglehetősen féltékennyé tette a tudat, hogy
bizonyos napok a _volt_ férjeknek vannak szentelve a csodálatos lelkü nő
életében. Az asszony pontosan referált másnap Rezeda urnak, hogy mit
mondott első, második vagy harmadik férje; beszámolt első férje (ez volt
a legöregebb,) térdepléseiről, amelyeket az a bérkocsiban véghezvitt,
amely bérkocsi a körvasut elhagyott helyein kocsikázott. Részletesen
feltárta második férje vonzalmát, aki bizonyos napokon a váci Kuria
szállodában, vagy az alagi vendégfogadó kertről nyiló, vadszőlővel sürün
befuttatott szobájában szokta várni, ahová gyakori vonatközlekedés
folytán könnyen megérkezhetett Rozina; de nem titkolta el a szerelmi
jeleneteket sem, amelyek jelenlegi férjével folytatódtak, midőn Rezeda
ur vacsora után engedélyt kapott a távozásra az uri lakból. Rezeda urat
a végsőkig izgatta Rozina a szerelmi élmények előadásával és tragikus
féltékenységek ismétlődtek, midőn Rozina módfelett csodálkozott, hogy
Rezeda ur féltékeny volt férjeire. „Hisz mind törvényes volt!“ – mondá
méltatlankodva – „mig te csak aféle titkos szeretőm vagy, akivel félnem
kell őszidőben a Svábhegyen kettesben sétálgatni. Hátha meglát valaki az
ismerőseim közül!“ Rezeda ur mit sem felelt, mert Rozina ekkorára már
elhitette vele, hogy titkos szeretőnek lenni valami igen megalázó
foglalkozás, holott egyébként Rozina igen nemes lelkü nő volt, sohasem
emlitette azon apró segitségeket, amelyekkel Rezeda urat támogatta
életküzdelmeiben.)
Rezeda ur, mint ez már a férfiak ostoba szokása: dicsekedett Rozinának
barátaival, akiket mindenféle dicső jelzőkkel és tulajdonságokkal
felruházott, holott praxisból már tudni kellet volna Rezeda urnak ama
régi tapasztalatot, hogy az asszonyokat a férjek szivén és hiuságán át
hóditják meg a feleségek későbbi szeretői.
E nagyszerü barátok felsorolása közben nem felejtette ki a geniális
orvost sem, aki rájött a titok nyitjára, amellyel vissza lehet adni a
nőknek első ártatlanságukat. Rozina ettől a naptól kezdve minden áron
ismerni akarta a doktort. Sürübben emlegette, mint valaha, hogy most már
véglegesen elhatározott szándéka férjhez menni Rezeda urhoz, akit
ártatlanságával ajándékozhat meg a doktor találmánya révén. Rezeda ur
esendő volt, mint minden férfi és egy napon elvezette Rozinát az
orvoshoz. A doktor, midőn értesült arról, hogy Rozina negyedszer készül
férjhez menni, elutasitotta magától Rozinát. „Elég bajt csinált nekem
Sasiné, akik bár félesztendeig volt férjnél, törvényszéki orvossal
hivatalosan megállapittatta ártatlanságát és ez ok volt a házasság
felbontására!“ Mondta a doktor bizalmasan Rezeda urnak. „Nem tehetem
tönkre találmányom hirnevét vénasszonyokkal.“
Rezeda ur ezt belátta, de nem Rozina. Heves jelenetek voltak a
szerelmesek között az orvos makacssága miatt, mig eljött a nyár, Rozina
tengeri fürdőre utazott, ahonnan egy katonanótával és szivében
hidegséggel érkezett haza, amely hüvösség segitett meggyógyitani a
komolyan szenvedő Rezeda urat.
Különben ekkor már elmult a tizenkilencedik század és a nők kevesebbet
okoskodtak szerelmi bajaikkal, mint annak előtte. Nemcsak a gyóntató
atyáknak, de az idegorvosoknak is nyiltabban vallották be álmatlanságuk
vagy egyéb nyavalyájuk okát; a jóbarátnők az összejöveteleken
szabadabban megbeszélték titkos viszonyaikat, mint azelőtt; bizonyos
frivolság mutatkozott a társalgási hangban; a szeretőket nem rendelik az
asszonyok a Páskál-malomhoz, hanem az operette-szinház páholyába, ahol
nyiltan mutatkoznak velük: a királyság vége felé közeledett…
Világraszóló házassági botrányok töltik meg a pesti ujságokat,
cigányprimások és főhadnagyok szöktetnek meg hercegnőket, akik
ujságiróknak nyilatkoznak szerelmi kalandjukról; pesti bankárok válnak
el nejüktől izgalmas tanuvallomások után; a legénylakáson mérget vesznek
be uriaszszonyok és a szanatóriumban virágcsokrokkal veszik őket körül a
tisztelők; Siófok skandalumai és szeretkezései ujságban megbeszéltetnek;
pesti korzón a szoknyadivat mind szükebb és rövidebb; előkelő, divatos
uriasszony nem is képzelhető állandó „barát“ nélkül és a félvilági nőket
utánozzák manierban és ruházkodásban az elegáns pesti asszonyságok,
mintha csak azoknak udvarlóit elcsábitani volna legfőbb céljuk; nyiltan
beszélnek a szerelmi kicsapongásokról a jól öltözött dámák a cukrásznál,
vagy az utcán; a szinpadokról csiklandozó érzékiséget hirdetnek a pajkos
szerzők; a szalónokban apostolai a szabad szerelemnek tartanak
előadásokat és a nőorvosnak, ha divatba akar jönni, leginkább a
magzatelhajtáshoz kell értenie. Közben minden erkölcsös embert
farizeusnak neveznek; kigunyolják, aki megretten a pillanatnyi élvezet
következményeitől, mind ritkábban szöktetik meg az asszonyokat, hogy a
válóper után valóban feleségül is vegyék őket, diadalmenetben jár a
szemérmetlenség. A királyság vége felé jár. Ferenc Józsefről szerelmi
összeköttetéseket pletykáznak, a főhercegnőket az utca veszi szájára, a
női ártatlanság csak az öreg kéjencek csemegéje a gyanus házaknál, mig a
divatos kuplé arról zeng, hogy raffinált uriasszony szerető nélkül
nincsen boldogság Pesten. Az erkölcstelen Páris költözék Budapestre – a
francia finomság és kultura nélkül és abban nyilvánul itt Páris imádata,
hogy az urinők szemérmetlen mosollyal ugratják a férfiakat, hogy ők jól
tudnak franciául. Különös korszak ez: babiloni erővel ébred fel az
érzékiség Pesten, azoknak a férfiaknak van sikerük a társaséletben, akik
a legnagyobb disznóságokat tudják.
A doktor ismét nem sok hasznát vette titkának, leginkább olyan nőket
választottak feleségül a férfiak, akikről köztudomásu volt, hogy
ártatlanságukat már rég elveszitették.
Az „ugynevezett tisztességes nők“ mellőzésének e korszakában Rezeda
Kázmér ur (bár nem volt a divat bolondja) ugyancsak megtalálta
szerencséjét. A nők sorában, akik Rezeda urat huszesztendő óta
pártfogolták Budapesten egy Maci nevü negyvenéves asszonyság foglalt
helyet, aki eleinte nagy tisztelője volt Rezeda ur elmésségének,
férfiasságának, hivője szines hazugságainak, mig később zsarnoka és
bolondja lett. Maci természetesen lelkesedett a természetfölötti
doktorért, bár felnőtt gyermekei voltak. Maci ugyanis asszonyi
észjárással azt gondolta, hogy ártatlanságával, amelyet feláldoz,
erősebben láncolja magához Rezeda urat, akit ugy szeretett, mint a
huszár a lovát, vadász az ebét, hajós a csónakját, lelketlenül, hiun,
bolondul és ördögi féltékenységgel.
Maci oly erőszakosan viselkedett, hogy még férje is kénytelen volt
beleegyezni a „kis operációba“, melyet a doktor cinikusan, de remek
kézfogással egy pesti szanatóriumban végrehajtott. Szanatóriumra,
fekvésre, betegségre természetesen nem lett volna szükség a doktor
csodálatos mütéte után, hisz épen az volt a találmányban rendkivüli,
hogy a doktor szobájából egyenesen a korzóra mehettek sétálni a hölgyek;
ám Maci alapos asszony volt, szerette az érdekes és feltünő dolgokat,
teátrális volt minden cselekedetében és élete egyik legboldogabb napja
volt, midőn a szanatórium hüvös folyosóján kopaszodó homlokát törölgette
mit sem sejtő férje, midőn Macit hordágyon az erős szolgák a fehérajtós
mütőterembe cipelték és letették az operáló asztalra. Az operációnál