Nagy kópé: Regény - 2

sorsokat fujtak el az ajkak egy lehellettel; a nyak vonalai éjfélkor is
kirajzolódnak a sötétségben az álmatlan szemek előtt; a tenyérnek kis
fészkei évekre melegséget hagynak a férfiak kezében és a lágyan
domborodó lábszárakat semmiféle táncosnő lába nem tudja elfelejtetni.
Rezeda ur néhanapján hitt az álmokban, a nők boszorkányos tudományában,
a jó és a rossz szemekben, a szavaknak varázslatában, a hangoknak
másvilágias eredetében. Ugyanezért feltette magában, hogy szivesen
átengedi magát Antónia varázslatának, akinek alakjában most, negyvenedik
évén tul bizonyosan egy régi nő jön bocsánatot kérni, akit egykor hiába
várt a Jánoshegyen, Talán a postamesterné lesz ő, akihez hiába utazott
el egykor a Verhovinára öles hóban, moszkvai télben… Tán inkább a
kereskedőné lesz, aki hajszálat ajándékozott egy vidéki állomás
várótermében és nem jött el a megbeszélt napon a császárfürdőbe. Vagy…
ez, vagy amaz, a nők közül, akik szemmel-szájjal, kézzel és lábbal
mindent igértek és semmit sem tartottak meg, amint az más férfiak
életében is előfordult, nem csupán Rezeda Kázmér uréban. Antóniának egy
ilyen régi nő vétkéért kell vezekelnie és ifjuságát feláldozni.
Lehetséges, hogy talán anyja volt az, aki egykor bolonddá tartotta
hősünket… Rezeda ur elhatározta, hogy gyöngéd és tisztességes lesz, ha a
várt szerelmi óra elkövetkezik és a kis lábak majd elhozzák drága
terhüket a megbeszélt találkozóra.
Alkonyodott és a pincérek vendégek, cigányok többé-kevésbbé leitták
magukat; mindenféle nótákat gajdoltak borvörös arcu öreg emberek, mintha
a kakukos óra szólalna meg, a söröshodókat ugy guritgatták elő a
jégveremből, mint cinkostársakat; a kucsébert barátságosan fogadták az
asztaloknál, mint egy várva várt vendéget, idegen emberek koccintottak
egymással, mig a női ruhatár táján elcsattant egy pofon, amelyet sürü
egymásutánban több követett azokon a helyeken, ahol féltékeny, vagy
sértett férfiak tartózkodtak, a táncmulatságot nem zavarta semmi. Boldog
kacaj viháncolt, midőn egy törpe szolgalegény a lampiónokat kezdte
felgyujtani és Piros Flórián oly andalogva és szemforgatással gyujtott
rá egy keringőre, amint azt Pesten jártában megleste az Emke kávéház
ablakán át fővárosi kollégáitól. (Akkoriban kezdtek a pesti
cigányprimások, mint amorózó szinészek mutatkozni hallgatóik előtt.)
De nem csak a Fácán udvarán andalgott a zene, hanem megszólaltak
hangszereikkel azok a láthatatlan muzsikosok, akik csábitó dallamokat
vonnak, azzal a célzattal, hogy fiatal nőket és férfiakat sötét erdei
utakra, elhagyott padokra, bokrok sürüségébe, fák lombjai alá
hivogassanak és ott megismertessék őket a magányban felébredő
bátorsággal, az addig sohasem képzelt vakmerőséggel, álomból is alig
ismert gyöngyörrel. Az erdőben, a sötétben nincsen tükör és igy a nők
nem látják, hogyan lesz csapzottá a hajuk a bátran viszonzott öleléstől,
hogyan bomlik fel ruhájuk, amelyet a vasárnap délutáni óraketyegés
mellett oly gondosan és figyelemmel adtak testükre öregasszonyságok,
hogy még azt se vették volna észre, ha a szájukban tartott gombostüt
lenyelik. Nem láthatták, hogy máskor nyugodt, sőt visszautasitó
tekintetük mikor válik kancsalitóvá, mintha e váratlan kancsalsággal a
mohón élvezett csókok, kiszáradt ajakkal felszürcsölt kéjek, többé el
nem felejthető szerelmi emlékek hagynák itt nyomukat… Rezeda ur régi
ember volt: igen jól tudta, hogy mit jelent a nők kancsalitása, midőn az
erdőből előjönnek; a vetőkártyában ettől az órától fogva mutatkozik mind
gyakrabban a pap és a bába figurája, mind közelebb kerülve ahhoz a
kártyához, amely saját magát az embert jelenti.
A táncosnők eltünedeztek táncosaikkal a lampiónok alól, amig odafent az
árkádok alatt az öregek arról beszélgettek, mi történt 1848ban, vagy még
régebben. Damasztiné is ezt cselekedte egy vajszinüre festett bajuszu
gavallér társaságában, akit a jószerencse hozott elő valahonnan, hogy
Damasztinénak ékes szavakban magasztalja férjét, az egykori igazgatót,
valamint ennek jóságát, béketürését és megbocsájtását. Damasztiné
jólnevelt kisasszonyai felhasználták az alkalmat és eltünedeztek a
közeli erdőben és ezt előre nem jelentették. Csak a Rezeda ur éles szeme
volt helyén és nyomban észre vette, midőn Antónia kivállott a táncosok
forgatagából.
„Ismét megcsalnak a nők,“ gondolta magában az okos Rezeda ur és szive a
torkában dobogott.
S nyomban elindult az erdei uton, amelyen eldobált cukorkapapiroskák
(Nefelejts! felirással), félig lerágott almacsutkák, elhullajtott
hajtük, lepattant ruhakapcsok, elveszitett fodrocskák és elhányt
zsebkendők (amelyekbe susztercsirizt sirt valaki), alig elszivott
cigaretták, tarka-barka kucséberdobozok jelezték, hogy erre kell járni a
szerelmeseknek.
A bokrok megrezzentek, mint büntársak, a haraszt zörgött, mint lesbe
állitott szolgáló, a sötétségben mormoló hangok elbujkáltak, mintha
nyitott késsel jönne valaki a felkutatásukra. Ha nem alusznak vala ez
időtájt a vadgerlék, azt lehetett volna hinni, hogy ők búgnak közel és
távol az erdőben. („Nem,“ mondták itt-ott világosan, de mindenki tudta,
hogy ez a nem „igent“ jelent. „Ne bántson!“ – szóltak valahol ijedt
suttogással, de a legkisebb vadsóska is sejtette a zugligetben, hogy ez
az ijedelem gyorsan elmulik. A padok, e régi cinkosok, amelyek napközben
oly közönbösen mutatják a beléjük vésett sziveket, neveket, emlékezetes
dátumokat, mintha öreg bogarászók unalmukban vésték volna testükbe e
hieroglifeket, megmelegednek ölükben pihegő szerelmektől. (Vajjon, mit
érez egy családanya, amikor gyermekei társaságában letelepedik a
zugligeti padra, amelybe az ő monogrammja van belevésve?)
Antónia, mint egy meleg álom ütközött a leskelődő Rezeda ur karjaiba.
„Engem keres?“ – rebegte. „Vártam. Annyi sok jót és szépet beszélt önről
nagyasszonyunk az elmult tél hosszu estéin, (midőn tollfosztás helyett a
saját élete történetével ismertetett meg, amit nem lehet tőle rossz
néven venni, mert már olyan öreg, hogy nincsenek titkai.) annyi
nagyszerüt mondott, hogy már ismeretlenül szerettem önt.“
„Köszönöm, gyermekem,“ felelt Rezeda ur bánatos hangon. „De vajjon, ki
az a fiatalember, akivel az erdőben bujkálsz?“
„Ó, senki. Táncosom. Nem is tudom, csak ugy gondolom, hogy Engelbertnek
hivják.“
Az erdei ut sötétjében ugy tapadt Antónia Rezeda ur karjaiba, mintha
épen most csalta volna meg Engelberttel. Rezeda urnak borus sejtelem
szállongott a szive körül, mint öreg ember feje körül a pipafüst csak
reszkető kézzel simogatta a leánykát. (Ez a reszketés nem volt igazi,
bármely pillanatban végét vethette volna, de Rezeda ur régimódi gavallér
volt, aki ugy tanulta, hogy a nőkhöz remegve illik közeliteni.)
„Jönnek. Isten vele!“ – rebbent fel Antónia és álomszerü gyorsasággal
hagyta egyedül Rezeda urat.
Senki sem jött az uton, a vadgerlék tovább mondogatták imádságaikat, a
bokrok tovább titkolóztak és Rezeda ur ugy állott lehajtott fejjel a
sötétben, mint aki nem győzi végiggondolni mindazt, ami vele történt.
Mert már a régi Antóniával is ugyanez a balesete volt. A régi Antónia is
mindig megcsalta és mindig jobban szerette. Házasságtörő asszonyok régi
szokása ez, akik férjeiktől titokban igy kérnek bocsánatot.
Rezeda ur helyén maradt, mint egy sétapálca, amelyre a kalapot
akasztották, amig az ifjak az erdő belsejében ibolyát keresnek. (A régi
Budán vagyunk, Rezeda ur nem kerülhette ki a a németes hangulatokat.) De
a sétapálcának még nem halt meg végleg a szive és fájdogált, sajgott és
még nem is egészen ugy, mint az öreg csontok szoktak időváltozás előtt,
hanem rendesen, akár a költőké, akik ilyenkor költeményből készitenek
kenőcsöt, hogy vele az égő sebet enyhitsék. Rezeda ur nem volt költő, de
értett valamit a kuruzsoláshoz s ezért ezt mondta magában:
„Eh, csak egy szőke volt, mint a vanilia-fagylalt, amelyet Valériával,
Krisztinával és más osztrák főhercegnőkkel a várbeli cukrásznál
fogyasztottam. Igaz, hogy ezek a szőkeségek hónapokig megvilágitották a
szivem éjszakáját, mint az őrjárat lámpásai, amelyek létünk felett
őrködnek, de végül mégis csak mécsesekké váltak a harangozó kezében, aki
az utolsó kenetet feladó papot kiséri. Nem akarok többé meghalni szőke
nő miatt, elég volt e macska-csalfaságu fajzatból.“
(Ne csodálkozzanak olvasóim, hogy Rezeda ur itt-ott oly régies szavakban
és képekben gondolkozott. Bár a kalendáriumokon az évszámok nem mutatnak
nagy messziséget a jelentől, a boldog multban járunk mindig, amelyre a
lábtöröttek és a divatból kimentek mindig oly áhitattal gondolnak
vissza, mint a bucsujáró Máriájára.)
És midőn Rezeda ur néhány lépést tett, hogy elhagyja az erdőt és a szőke
nőket, ismét csak eléje lebbent Antónia.
„El akart menni? Pedig arra kértem, hogy megvárjon. Nem érzem magam
biztonságban az erdőn, ha ön nincs velem. És nagyasszonyunk is sokkal
nyugodtabb, ha önt a közelemben tudja. Miért akarja, hogy sirjak,
szenvedjek ön miatt, egyetlen drága jó barátom?“ – mondá Antónia oly
hévvel, hogy Rezeda ur elfelejtette előbbi feltevését. Boldogan
szoritotta ismét karjai közzé a visszatért szerelmet és hajfodrocskáival
olyan játékot kezdett, mintha egy sohasem érintett, csak messziről
csodált és forrón kivánt nőt és annak drágalátós hajzatát adná kezére a
véletlen. Igen, ő volt a régi Antónia, akinek lengő fehér szoknyájától
nyár szakán mindig hajlandó volt megbolondulni, akinek fehérharisnyás
bokái után ugy nézett, mintha a susztert itélné Pest legboldogabb
emberének, aki e lábakról mértéket vesz, ő volt, akit mindig szeretett
volna megérinteni, megszagolni a templomokban, ligetekben: Ő volt az
ismeretlen, elérhetetlen nő.
„És ki az a fiatalember, akivel az erdőben bujkál?“ – kérdezte Rezeda ur
olyan félénken, mintha halálos itéletét várná.
„Senki. Unokatestvérem, azt hiszem Balthazárnak nevezik, de ez nem is
fontos. Ám lépteket hallok, vigyázzunk.“
S Antónia ismét eltünt az erdő sürüjében, amelyből ugy sóhajtott a szél,
mint egy leányiskola hálóterméből.
„Nem, többé nem kezdek ki barna nökkel,“ védekezett Rezeda ur a
szivfájdalom ellen, amellyel hirtelen ismét szemközt találta magát, a
bánattal, mint egy madárijesztővel. „Nem kellenek a barnák, akik
külsőleg oly méltóságteljesek, mint a Halál angyala a tragédiákban, mig
szivükben paráznák, mint a keleti zene, amelyet lélekzetfogytáig, csurgó
verejtékig, végkimerülésig fujnak szájjal, megdolgoznak kézzel és
lábbal, csörgővel és önfeledt asszony módjára sikkantó fuvolával a
zenészek, akik a szertartáshoz olyan nagy sárga süveget nyomnak a
fejükbe, mint a lámák Ázsiában… De megálljunk csak, már ezentul azért
sem kellenek a barnák, mert szemük oly alázatosan tekint mindenkire,
mint a cigány táncosnőé, amint őt házadba bocsátottad, ott aztán
összeszed minden megmozditható tárgyat… Egy kézmozdulattal sem hivom
őket többé, hogy árnyékos orrlyukukon át elszivják a levegőmet, melyben
oly könnyedén mozogtam, mint egy lyukasszivü táncos; nem akarok álmodni
se göndör fürtü nyakukkal, se lágy ölükkel, se játékos térdükkel, se
lábukkal, se cserebogár hátukkal, amelyet ugy rengetnek, mint valamely
jelvényt a férfiak előtt… Elég volt nyugtalan kezükből, sovárgó
lábérintéseikből, hosszadalmas szembenézésükből, amikor a szemük
szivárványhártyáján mindég az utolsó órámnak a mutatóját látom, amely
lassudan lefelé hajlik. Buskomoly férfiu leszek, aki nem fordul a másik
oldalára sem, ha nyári éjszakán barna nők kacagása és fehér harisnyás
lépte hangzik fel az ablaka alatt.“
Rezeda Kázmér ur most már elindult, hogy megvalósitsa elhatározását, a
kis flóták, amelyek láthatatlanul fujdogáltak a pünkösdi éjszakában,
fájdalommal, irigységgel töltötték el a szivét. Eszébe jutott, hogy
milyen régen nincs már jókedve, mily hosszadalmas évek óta ül nyakán a
gond és szomoruság lovagja, mily régen gyülöli azokat, akik bátran és
ifjan felkacagni tudnak. Mily régen nem nézett bátran az erősebbek
szemébe! Mily régen nem találkozott egy arccal a városban, amely örömöt
okozott volna. Ime, most Antónia is megcsalta, holott már azt kezdte
hinni, hogy végre valahára találkozott azzal a nővel, aki el tudja véle
hitetni a legnehezebbet: ifjan, könnyed szivvel, háládatos szemmel,
áhitatos füllel egy másik korszak másik Pestjében él, ahol csupa kedves
és naiv emberek mászkálnak, ahol a szemek szelidek, lesütöttek,
szemérmetesek, mint a szoknyák, ahol a harangok boldogan
csengnek-bongnak az orgona virág illatu vasárnapi miséhez. Nem, többé
nem bocsájtja meg Antóniának, hogy gunyt üzött hiszékenységéből.
„Ezentul csak a fürdőház deszkafalán át nézegetem a nőket, mikor
egyedül, és láthatatlanul hiszik magukat, ugyanezért természetesek, mint
pártfogóm, az öreg Karmolin tanácsolta.“
Lehetséges, hogy hangosan beszélt Rezeda ur, mint a régi szindarabokban
mondják a monológot, mert hirtelen szétnyiltak a bokrok és Antónia
lépett elő, méltóságteljesen kiegyenesedve és sértett hangon igy szólt
Rezedához:
„Uram, ön máris megcsal, mielőtt valóban megajándékoztam volna
szerelmemmel; bizonyosan tudom, hogy más nők képeit forgatja a
képzeletében, uj ismeretségekre vágyik, leskelődni arra a helyre jár a
nők után, ahol a szegény nők kénytelenek megfeledkezni a társadalmi
illemről, ahova a király felesége is gyalog jár. Menjen tehát békével,
köszönöm önnek, hogy idejében kiábránditott illuzióimból, adja vissza a
legyezőmet, amelyet a mai éj emlékére önnek akartam ajándékozni.“
Rezeda ur a váratlan cseles támadástól némileg megzavarodott és nem
jutottak eszébe a kellő szavak, amelyekkel megtorolhatná e női
igazságtalanságot. Különben sem volt erőssége a szóharc, hölgyekkel
szemben pedig megbénult nyelve minden igaz szóra.
„Királynőm, nem tudok önnek mást válaszolni, mint azt, hogy
gyanusitásával Pest legszerencsétlenebb emberévé tesz.“
„A legyezőmet! – felelt erőszakosan Antónia és levette Rezeda ur
karjáról a selyem csipkéből és illatos fából való kis szerszámot,
amelyet vékony aranyzsinórral csuklójára akasztott.
Mikor a legyezőtől megvált, akkor érezte Rezeda ur, mily illatos,
különös, izgalmas gyönyört veszitett el, amelyet bizonyosan megnyer vala
a legyező tulajdonosnőjénél, ha okosabban viselkedik és nem bősziti maga
ellen a kancsi Antóniát, aki hosszu szempillái alól gyülölködve,
megvetéssel, dühtől remegve mérte végig.
„Én a komoly, megbizható, bátor férfiakat szeretem, nem pedig a szerelmi
koldusokat. Én akarok sirni, én akarok szenvedni, én akarok a megcsalt
kifosztott áldozat lenni a szerelemben. Én irom a könyörgő, könnyes
leveleket, mert én vagyok a gyönge. De ha magamnál gyöngébbet találok,
azt kegyetlenül felrugom, eldobom. Az kellene, hogy egy siránkozó férfit
vegyek a nyakamba!“
Igy szólt Antónia és a legyezővel olyan mozdulatot tett, mintha arcul
ütni akarta volna Rezeda urat, aki nagy élettapasztalata mellet sem
tudott eligazodni e váratlanságban.
„Majd, ha leszokik arról, hogy utánam leskelődjék, hogy féltékeny legyen
minden vándorló legényre… Majd, ha megtanit sirni, álmatlanná,
boldogtalanná lenni… Majd, ha öngyilkossággal fenyegetőzöm és felelet
helyett pisztolyt ád ajándékba… Ha megtanit az édes, keserves
szenvedésekre, a templomjárásra, a karácsony előtti, alkonyatig tartó
himzésre, a naplóirásra, más férfiak megvetésére, az ön által eldobott
gyufaszál megőrzésére, az utcasarkon való álldogálásra, amerre önnek
kellene elhaladni, de nem jön… Majd, ha gunyos mosollyal mutat be fiatal
gavalléroknak és szélesen hátatfordit, amikor a fiatalemberekkel az
erdőbe megyek… Majd, ha nem nyit ajtót a lakásán, ahova egy zivataros
délután látogatóba akarok jönni… Majd, ha leszakitja a körmöm, amellyel
görcsösen kapaszkodom kabátjába… Ha ajándékba ád egy szót, s kijelenti,
hogy más nőre gondol, mialatt engem ölel…“
Rezeda ur megmerevedett nyakszirttel, kitágult szemmel hallgatta a
szenvedélyes szavakat. Olyan férfi volt, kinek jól esett a korbácsütés a
női kézből. Nyelve is felmondta darab időre a szolgálatot, remegő
lábszárain lépni sem tudott.
„Ó, Antónia, nem bánom, ha többé sohasem látlak, de most engedd meg,
hogy a szoknyád szegélyét megcsókoljam, hogy térdedhez vessem a fejem,
hogy örökre velem maradjon testednek jó illata,“ rebegte Rezeda ur.
Antónia válasz helyett felemelte kis lábát, amelyet oly ártatlan
cipőcske fedett, mint azokét a régi asszonyokét (galanddal a bokához
kötözve), akiket napjainkban mind szenteknek, megdicsőülteknek,
legártatlanabbaknak itélünk, felemelte a lábát, mint egy ballerina és
könnyedén megrugta középen Rezeda urat. S ezután nyomban otthagyta a
rajongót.
„Ő az, Margaréta!“ – kiáltott fel Rezeda ur és elmult életéből elébe
állott egy fekete, kondorhaju szenvedélyes menyecske, aki ugyanezt tette
vele a császárfürdőben, mikor végre megjelent a szerelmi légyotton. Ugy
látszik, a nők nem változnak. Egyformán csókolnak és rugnak az unokák az
ősanyákkal, vagy az is meglehet, hogy bizonyos nők, akik egy férfi
változatos életében előfordulnak, többször cserélnek ruhát, külsőt,
hajzatot és arcot, hogy vissza-vissza járjanak megkinozni ugyanazon
férfit. Rezeda ur szintén meg volt győződve, hogy a legyezőt nem a
szelid és adaadó Antónia csavarta ki kezéből, hanem egy bizonyos
Margaréta nevü hölgy folytatja szerelmi boszuállását és nehány percre
kölcsön kérte a mit sem sejtő Antóniától annak ruházatát, hajzatát,
hangját, és egyéb jelvényeit, amelyek által a nők megkülönböztethetők
egymástól.
(Margaréta, ez a kancsal szivszerelem, aki többet kinozta Rezeda urat
már akkor is, mikor még szerette és kincseivel megajándékozta, már
sokszor lecsapott Rezeda urra az élet folyamán, midőn más nők szoknyája,
rokkája és tollas kalapja mellett védelmet keresett és biztonságban
hitte magát. Margaréta volt az egyetlen nő, akivel Rezeda ur szakitott,
akit ő hagyott el, mintegy elmenekülve észvesztő varázslatából. Nem
rettent meg Rezeda ur a névtelen levelektől, amelyekkel Margaréta
mindazokat a nőket elárasztotta, akiknek a társaságában Rezedát látta,
nem jött meg az esze a „dühös emberek“ támadásaitól, akik uton-utfélen
megtámadták Margaréta biztatására, sőt akkor sem tért vissza
Margarétához, midőn az ál-öngyilkossági kisérletet követett el
barátnőjénél, aki kéznél volt, hogy az öngyilkost levágja a kötélről.
Margaréta tehát nem hagyott fel Rezeda ur üldözésével és igyekezett
mérget keverni örömének poharába. Most is Antónia alakját öltötte
magára, hogy boszut álljon. Hisz az igazi Antónia szelid és alázatos,
rosszra képtelen.)
„Majd elválik minden a reggeli harangszóra.“ gondolta babonásan Rezeda
ur, aki már hosszu évek óta a reggeli harangszótól tette függővé kedvét,
életét. Amig csilingelve, bugyborékolva, dalolgatva érnek el hozzá a
reggeli harang hangjai, addig nincs baj. Ámha egyszer majd nem hallja e
jótékony ébresztőt süket fájdalmában, vagy csukló zokogásában, akkor…
remélhetőleg még messzire van ez az időpont.
Némileg megnyugodva tért vissza az erdőből és Damasztinéhoz tartott,
akit néhányszor megölelgetett és meghallgatott, mintegy hálából a mult
időkért. Damasztiné nagy kebele megremegett, ajkszéle meggörbült, hangja
megcsuklott, amikor közölte Rezeda urral, hogy elvesztette az egyik
harisnyakötőjét és szeretné megtalálni azt az erdőn.
„Későbben,“ – felelt Rezeda ur sokat igérően és egyelőre a borozásnak
szentelte magát, amint mindig, amikor valamely árnyék volt a szivén. Bár
a borital mértéktelen élvezete sok zavart idézett elő életében, lelki és
testi depressziók okozója volt, szégyenletes emlékek költötték fel mély
álmából és boldogtalanná tették napját: amig itta a bort, addig nem
érzett semmi kellemetlenséget. Ifjukori szerelmei és sikerei oly közel
látszottak, hogy csak a kezét kellett utánuk kinyujtani; egykori
kóborlásai most érdekes kalandoknak tüntek fel; boldog utcákat látott,
ahol könnyed, gondtalan szivvel nyitott be barátságos házakba, ahol a
ház hölgyei évek óta várták és minden más kérőt visszautasitottak;
asszonyok csókját és gyengeségét, leányok elerőtlenedését és megadását,
férfiak áldozatkész barátságát, a kártya szerencsés fordulatait szinte
erőfeszités nélkül lehetett elérni a bor segitségével; nem fájt semmi
sem a mult időkből, tréfának látszott mindaz, ami a háta mögött maradt
és a jövő tündöklött.
Ekkor hazafelé készülődött a fájdalmas arcu Damasztiné, miután hiába
várta Rezeda Kázmér urat, hogy a szép mult időket megbeszélje vele: a
nagykeblü asszonyság pityergősen állott szemben Rezeda urral, mint egy
megsértett gyermek:
„Haza megyünk már, nem kisérne el?“
Eközben Damasztiné leányai összegyülekeztek, mint csirkék a kotló körül.
Valamennyinek felhevült volt az arca, csak Antónia volt sápadt, mint egy
halálfő. Merev és fagyott volt arca, amilyen egykor a koporsó párnáján
leend. Szép, üde arcbőre alól eltüntek a zsirpárnácskák, a csontok
kisárgultak és a szemgödrök mélyében siri setétség ült. Oly csuf és
ijesztő volt Antónia, hogy Rezeda ur nagy elégtételt érzett. „Meg fog
halni a nyomorult, mert megcsalt!“ gondolta magában és nem sajnálta
Antóniát, midőn az szédülve, tántorogva kapaszkodott Damasztiné karjába.
„Mi a manó ütött beléd?“ – kérdezte mérgesen az asszonyság.
„Nagyon rosszul vagyok,“ felelt a lány.
„Ugy!“ – dörmögte magában Rezeda ur és elfordult. Megelégedetten
hajtotta fel boros poharát és egy régi ismerősére gondolt, aki a bábától
jövet ugyanilyen sáppadozó arccal, halálra váltan kereste fel és a
bérkocsi ernyője alatt bevallotta, hogy megcsalta őt… Hogy is hivták?
Ahá, Izabella volt a neve és egy adóhivatalnokhoz ment végül férjhez.


III. A kioszkban.
A postások zenekara az emelvényen Rip van Winkle dallamait játszotta,
hogy mindenki elandalodott egy percre a Várkert-kioszkban, a
vanilia-fagylalt édesebb lett az asztalkákon és az ostya oly lágyan
mállott szét a szájakban, mint tegnapi szerelmi emlék.
Damasztiné igy gyurta Rezeda urat:
„Nézze Kázmér, nekem nincs sok időm cukrászdában, vagy kávéfőzőnél
üldögélni, a leányaim egyedül vannak odahaza és az utóbbi időben annyira
megfeledkeznek magukról, hogy beengedik a házba az énekeseket és
muzsikusokat az én távollétemben is. Röviden feleljen tehát: él még az a
doktor és hol található?“
Rezeda ur konyakot kevert a fagylaltba és oly ravaszkodva nézett az
asszonyságra, mint a fogságba került borz.
„Gondolhatja, hogy ok nélkül nem adtam magának randevút ezen a helyen,
ahol már tiz esztendő óta se fordultam meg. Nem járok randevúra. Fontos
okom van, hogy itt magával beszéljek. Életbe vágó dolgok… Becsületem,
hirnevem, jövőm forog kockán,“ erősködött Damasztiné.
Rezeda ur bólogatott. Sajátságos, hogy az asszonyok akármilyen korosak,
nem szoknak le azokról a szavakról, gesztusokról, amelyeket találkáikon
használtak. Mindig a becsületüket, a jó hirnevüket emlegetik, amikor az
egész városrész elfelejtette márifjukorukat.
„Él még az a doktor?“ – ismételte erélyesen Damasztiné.
„Miféle doktor?“
Damasztiné kezébe vette a Wiener Bilder cimű képes lapot és ahoz
beszélt.
„Tudom, hogy már nem vagyok fiatal, uram, de én sohase fogom elfelejteni
hogy egykor szerettem önt és ön is azt mondta, hogy szeret. Nos,
emlékezzen csak, mikor lánykoromban mindenféle csábitó sétákra vitt, de
én nem hagytam magam elcsábitani, beszélt nekem egy doktor barátjáról,
akinek olyan nagy a tudománya, hogy meg nem történtté tudja tenni a
leányoknál azt, ami megtörtént. Még arra is emlékezem, hogy a vizivárosi
régi katonai temetőben mondta ezt nekem egy majór sirdombján.“
„És maga nem hitte el.“
„Nem voltam olyan hiszékeny, mint a többi hölgyek, akik utánam
következtek. Mindig sokat adtam a becsületemre, vallásosan neveltek
szegény szüleim és sirba vitt volna a szégyen, ha rosszat cselekedtem
volna… Sajnos, későbbi szerencsétlen házaséletemben nem találtam meg azt
a gyöngédséget férjem oldalán, amely gyöngédségre áhitoztam. És ez a
magyarázata egy és más dolognak, amiről önnek tudomása van. Ámde
esküszöm, hogy magán kivül soha senki se férkőzött a szivem közelébe.
Szerettem. Kázmér és a másvilágon megbocsájtja ezt nékem a jó Isten,
mert annyit vezekeltem a földön bünömért. Talán ennek a mélységes
bünbánatnak volt a következménye már az is, hogy férjem, az igazgató nem
sejtett semmit…“
Rezeda ur felsóhajtott:
„Nagyon szeszélyes volt, asszonyom.“
„És ön a faképnél hagyott, midőn egész éjszaka vártam ablakomnál férjem
távollétében. Őn akkor is azon férfiak fajtájához tartozott, akik
szeretni csak kényelmesen, mezitláb tudnak. Az jól esett önnek, ha ezer
kockázat és veszedelem közepette, halálosan dobogó szivvel, a
szégyenkezéstől megvakulva, félig ájultan felkerestem lakásán, de ön egy
lépést sem tett értem.“
„Bestia voltál, megcsaltál,“ felelte meggondolt udvariassággal Rezeda ur
és szeliden nézett özvegy Damasztinéra.
„Esküszöm… De minek esküdnék? Csak a szemembe, az arcomba kell nézni:
ilyenek a csalfa asszonyok? Annyit imádkoztam érted, mint az apámért,
anyámért együttvéve nem imádkoztam. Annyi könnyet hullajtottam érted,
hogy darab időre elgyengültek szemeim. Szegény barátnőim alig tudtak
visszatartani az öngyilkosságtól; eljártam minden budai bálra, mert azt
hittem, hogy veled találkozhatom; bolyongtam azokon a helyeken,
amelyeken veled sétálgattam és kisérőim nem tudták mire vélni, miért fog
el görcsös zokogás a gyalogösvényen, amely a Zugligetből a Svábhegyre
visz… csak én hallottam az erdei avaron a maga lépteit, én láttam a fák
őszi leveleire irva a maga szavait, én hallottam a messziségbe az erdő
mélyében sóhajtásait… És ha voltak is gavallérjaim, ugyan melyik
asszonynak nincs? – csak azért kellettek, hogy elkisérjenek azokra
helyekre, ahol magával boldog voltam… Sohase varrtam inget másnak, csak
magának.“
Rezeda ur az utolsó mondattól elérzékenyült.
„Finom, lenvászon ingek voltak.“
„Finomabbak, mint az uramé, pedig ‚az igazgató′ sokat adott a
fehérnemüjére. Mikor meghalt, egy Ivanics nevü hordta el a lábravalóit
és ehez az Ivanicshoz nekem semmi közöm sem volt. Egy szép kis városi
bundát azonban mai napig őrzök. Épen olyan bunda, mint az egykori
polgármesteré volt, együtt varratták az urammal. Néha az a bolondos
gondolatom van, hogy ezt a városi bundát egykor még maga viseli Rezeda
ur, mikor megfehéredik a haja és a hó lehullott a Szentháromság térre.“
Rezeda ur elgondolkozva hallgatta a zenekar játékát. Régi valcerokat
fujtak és a kioszk ismeretlen arcai ugy tünedeztek fel Rezeda ur előtt
mintha egy régi korból visszamaradt vendégek foglalnának helyet a kerek
asztalkáknál, mikor ezek a melódiák még ujak voltak. Az asszonyok (nyár
lévén) pünkösd óta levetették a térden alul érő barchent nadrágot és a
jezsuita lépcsőn a szél belekapaszkodik lengő bő szoknyáikba. A férfiak
előkeresték a himzett fehér mellényeket és a megsárgult szalma
kalapokat, málna-piros az ajkuk a kiborotvált császárszakáll között,
nagy meggondolással olvassák esti lapjukat és mindnyájan tudják, hogy mi
lesz vacsorára… Nem is volna olyan rossz dolog öregségére Budára
költözni egy vastag falu, meleg házba, ahonnan tekintélyes léptekkel
menne az utcára, ha litánia után a korcsmajárás ideje elkövetkezett.
„Mit akar tehát azzal a doktorral, aki visszaadja a leányoknak, amit
elveszitettek?“
Damasztiné keserves arculatot vágott:
„Amit most elmondok, azt meggyónni se merném, igaz, hogy még messzire
van kisasszony napja, amikor gyónni járok Mára-Besnyőre. Maga tudja
minden titkomat, ismerje ezt is.“
Rezeda ur nagyot nyelt. Az utóbbi években többször észre vette, hogy az
asszonyok szokatlan bizalommal voltak hozzá, mintha a nagybátyjuk lenne.
Még szerelmi keserveiket is elpanaszolták neki, tanácsot kértek a férfi
visszahóditására, furfangos levelet fogalmaztattak és elkisértették
magukat a hütlen szeretőiktől kierőszakolt utolsó találkozóra; igy
többször méregette a Szarka-utcát, ahol a titkos legénylakások bujnak
meg varrónők mühelyei mellett, üldögélt bágyadtan a császárfürdői
platánok alatt, amig odafent valamely szobában az utolsó találka
könnyes, viharos, szenvedélyes jelenetei lefolytak; néha megjárta Rezeda
ur, a kilátásba helyezett jutalom elmaradt, mert a szerelmesek
kibékültek a végsőnek hitt randevun és karonfogva távoztak egy másik
ajtón. De Rezeda ur nem esett kétségbe, bizonyosan tudta, hogy néhány
nap, vagy hét multán ismét szükség lesz az ő bölcsességére és kétszeres