Nagy kópé: Regény - 2

  sorsokat fujtak el az ajkak egy lehellettel; a nyak vonalai éjfélkor is
  kirajzolódnak a sötétségben az álmatlan szemek előtt; a tenyérnek kis
  fészkei évekre melegséget hagynak a férfiak kezében és a lágyan
  domborodó lábszárakat semmiféle táncosnő lába nem tudja elfelejtetni.
  Rezeda ur néhanapján hitt az álmokban, a nők boszorkányos tudományában,
  a jó és a rossz szemekben, a szavaknak varázslatában, a hangoknak
  másvilágias eredetében. Ugyanezért feltette magában, hogy szivesen
  átengedi magát Antónia varázslatának, akinek alakjában most, negyvenedik
  évén tul bizonyosan egy régi nő jön bocsánatot kérni, akit egykor hiába
  várt a Jánoshegyen, Talán a postamesterné lesz ő, akihez hiába utazott
  el egykor a Verhovinára öles hóban, moszkvai télben… Tán inkább a
  kereskedőné lesz, aki hajszálat ajándékozott egy vidéki állomás
  várótermében és nem jött el a megbeszélt napon a császárfürdőbe. Vagy…
  ez, vagy amaz, a nők közül, akik szemmel-szájjal, kézzel és lábbal
  mindent igértek és semmit sem tartottak meg, amint az más férfiak
  életében is előfordult, nem csupán Rezeda Kázmér uréban. Antóniának egy
  ilyen régi nő vétkéért kell vezekelnie és ifjuságát feláldozni.
  Lehetséges, hogy talán anyja volt az, aki egykor bolonddá tartotta
  hősünket… Rezeda ur elhatározta, hogy gyöngéd és tisztességes lesz, ha a
  várt szerelmi óra elkövetkezik és a kis lábak majd elhozzák drága
  terhüket a megbeszélt találkozóra.
  Alkonyodott és a pincérek vendégek, cigányok többé-kevésbbé leitták
  magukat; mindenféle nótákat gajdoltak borvörös arcu öreg emberek, mintha
  a kakukos óra szólalna meg, a söröshodókat ugy guritgatták elő a
  jégveremből, mint cinkostársakat; a kucsébert barátságosan fogadták az
  asztaloknál, mint egy várva várt vendéget, idegen emberek koccintottak
  egymással, mig a női ruhatár táján elcsattant egy pofon, amelyet sürü
  egymásutánban több követett azokon a helyeken, ahol féltékeny, vagy
  sértett férfiak tartózkodtak, a táncmulatságot nem zavarta semmi. Boldog
  kacaj viháncolt, midőn egy törpe szolgalegény a lampiónokat kezdte
  felgyujtani és Piros Flórián oly andalogva és szemforgatással gyujtott
  rá egy keringőre, amint azt Pesten jártában megleste az Emke kávéház
  ablakán át fővárosi kollégáitól. (Akkoriban kezdtek a pesti
  cigányprimások, mint amorózó szinészek mutatkozni hallgatóik előtt.)
  De nem csak a Fácán udvarán andalgott a zene, hanem megszólaltak
  hangszereikkel azok a láthatatlan muzsikosok, akik csábitó dallamokat
  vonnak, azzal a célzattal, hogy fiatal nőket és férfiakat sötét erdei
  utakra, elhagyott padokra, bokrok sürüségébe, fák lombjai alá
  hivogassanak és ott megismertessék őket a magányban felébredő
  bátorsággal, az addig sohasem képzelt vakmerőséggel, álomból is alig
  ismert gyöngyörrel. Az erdőben, a sötétben nincsen tükör és igy a nők
  nem látják, hogyan lesz csapzottá a hajuk a bátran viszonzott öleléstől,
  hogyan bomlik fel ruhájuk, amelyet a vasárnap délutáni óraketyegés
  mellett oly gondosan és figyelemmel adtak testükre öregasszonyságok,
  hogy még azt se vették volna észre, ha a szájukban tartott gombostüt
  lenyelik. Nem láthatták, hogy máskor nyugodt, sőt visszautasitó
  tekintetük mikor válik kancsalitóvá, mintha e váratlan kancsalsággal a
  mohón élvezett csókok, kiszáradt ajakkal felszürcsölt kéjek, többé el
  nem felejthető szerelmi emlékek hagynák itt nyomukat… Rezeda ur régi
  ember volt: igen jól tudta, hogy mit jelent a nők kancsalitása, midőn az
  erdőből előjönnek; a vetőkártyában ettől az órától fogva mutatkozik mind
  gyakrabban a pap és a bába figurája, mind közelebb kerülve ahhoz a
  kártyához, amely saját magát az embert jelenti.
  A táncosnők eltünedeztek táncosaikkal a lampiónok alól, amig odafent az
  árkádok alatt az öregek arról beszélgettek, mi történt 1848ban, vagy még
  régebben. Damasztiné is ezt cselekedte egy vajszinüre festett bajuszu
  gavallér társaságában, akit a jószerencse hozott elő valahonnan, hogy
  Damasztinénak ékes szavakban magasztalja férjét, az egykori igazgatót,
  valamint ennek jóságát, béketürését és megbocsájtását. Damasztiné
  jólnevelt kisasszonyai felhasználták az alkalmat és eltünedeztek a
  közeli erdőben és ezt előre nem jelentették. Csak a Rezeda ur éles szeme
  volt helyén és nyomban észre vette, midőn Antónia kivállott a táncosok
  forgatagából.
  „Ismét megcsalnak a nők,“ gondolta magában az okos Rezeda ur és szive a
  torkában dobogott.
  S nyomban elindult az erdei uton, amelyen eldobált cukorkapapiroskák
  (Nefelejts! felirással), félig lerágott almacsutkák, elhullajtott
  hajtük, lepattant ruhakapcsok, elveszitett fodrocskák és elhányt
  zsebkendők (amelyekbe susztercsirizt sirt valaki), alig elszivott
  cigaretták, tarka-barka kucséberdobozok jelezték, hogy erre kell járni a
  szerelmeseknek.
  A bokrok megrezzentek, mint büntársak, a haraszt zörgött, mint lesbe
  állitott szolgáló, a sötétségben mormoló hangok elbujkáltak, mintha
  nyitott késsel jönne valaki a felkutatásukra. Ha nem alusznak vala ez
  időtájt a vadgerlék, azt lehetett volna hinni, hogy ők búgnak közel és
  távol az erdőben. („Nem,“ mondták itt-ott világosan, de mindenki tudta,
  hogy ez a nem „igent“ jelent. „Ne bántson!“ – szóltak valahol ijedt
  suttogással, de a legkisebb vadsóska is sejtette a zugligetben, hogy ez
  az ijedelem gyorsan elmulik. A padok, e régi cinkosok, amelyek napközben
  oly közönbösen mutatják a beléjük vésett sziveket, neveket, emlékezetes
  dátumokat, mintha öreg bogarászók unalmukban vésték volna testükbe e
  hieroglifeket, megmelegednek ölükben pihegő szerelmektől. (Vajjon, mit
  érez egy családanya, amikor gyermekei társaságában letelepedik a
  zugligeti padra, amelybe az ő monogrammja van belevésve?)
  Antónia, mint egy meleg álom ütközött a leskelődő Rezeda ur karjaiba.
  „Engem keres?“ – rebegte. „Vártam. Annyi sok jót és szépet beszélt önről
  nagyasszonyunk az elmult tél hosszu estéin, (midőn tollfosztás helyett a
  saját élete történetével ismertetett meg, amit nem lehet tőle rossz
  néven venni, mert már olyan öreg, hogy nincsenek titkai.) annyi
  nagyszerüt mondott, hogy már ismeretlenül szerettem önt.“
  „Köszönöm, gyermekem,“ felelt Rezeda ur bánatos hangon. „De vajjon, ki
  az a fiatalember, akivel az erdőben bujkálsz?“
  „Ó, senki. Táncosom. Nem is tudom, csak ugy gondolom, hogy Engelbertnek
  hivják.“
  Az erdei ut sötétjében ugy tapadt Antónia Rezeda ur karjaiba, mintha
  épen most csalta volna meg Engelberttel. Rezeda urnak borus sejtelem
  szállongott a szive körül, mint öreg ember feje körül a pipafüst csak
  reszkető kézzel simogatta a leánykát. (Ez a reszketés nem volt igazi,
  bármely pillanatban végét vethette volna, de Rezeda ur régimódi gavallér
  volt, aki ugy tanulta, hogy a nőkhöz remegve illik közeliteni.)
  „Jönnek. Isten vele!“ – rebbent fel Antónia és álomszerü gyorsasággal
  hagyta egyedül Rezeda urat.
  Senki sem jött az uton, a vadgerlék tovább mondogatták imádságaikat, a
  bokrok tovább titkolóztak és Rezeda ur ugy állott lehajtott fejjel a
  sötétben, mint aki nem győzi végiggondolni mindazt, ami vele történt.
  Mert már a régi Antóniával is ugyanez a balesete volt. A régi Antónia is
  mindig megcsalta és mindig jobban szerette. Házasságtörő asszonyok régi
  szokása ez, akik férjeiktől titokban igy kérnek bocsánatot.
  Rezeda ur helyén maradt, mint egy sétapálca, amelyre a kalapot
  akasztották, amig az ifjak az erdő belsejében ibolyát keresnek. (A régi
  Budán vagyunk, Rezeda ur nem kerülhette ki a a németes hangulatokat.) De
  a sétapálcának még nem halt meg végleg a szive és fájdogált, sajgott és
  még nem is egészen ugy, mint az öreg csontok szoktak időváltozás előtt,
  hanem rendesen, akár a költőké, akik ilyenkor költeményből készitenek
  kenőcsöt, hogy vele az égő sebet enyhitsék. Rezeda ur nem volt költő, de
  értett valamit a kuruzsoláshoz s ezért ezt mondta magában:
  „Eh, csak egy szőke volt, mint a vanilia-fagylalt, amelyet Valériával,
  Krisztinával és más osztrák főhercegnőkkel a várbeli cukrásznál
  fogyasztottam. Igaz, hogy ezek a szőkeségek hónapokig megvilágitották a
  szivem éjszakáját, mint az őrjárat lámpásai, amelyek létünk felett
  őrködnek, de végül mégis csak mécsesekké váltak a harangozó kezében, aki
  az utolsó kenetet feladó papot kiséri. Nem akarok többé meghalni szőke
  nő miatt, elég volt e macska-csalfaságu fajzatból.“
  (Ne csodálkozzanak olvasóim, hogy Rezeda ur itt-ott oly régies szavakban
  és képekben gondolkozott. Bár a kalendáriumokon az évszámok nem mutatnak
  nagy messziséget a jelentől, a boldog multban járunk mindig, amelyre a
  lábtöröttek és a divatból kimentek mindig oly áhitattal gondolnak
  vissza, mint a bucsujáró Máriájára.)
  És midőn Rezeda ur néhány lépést tett, hogy elhagyja az erdőt és a szőke
  nőket, ismét csak eléje lebbent Antónia.
  „El akart menni? Pedig arra kértem, hogy megvárjon. Nem érzem magam
  biztonságban az erdőn, ha ön nincs velem. És nagyasszonyunk is sokkal
  nyugodtabb, ha önt a közelemben tudja. Miért akarja, hogy sirjak,
  szenvedjek ön miatt, egyetlen drága jó barátom?“ – mondá Antónia oly
  hévvel, hogy Rezeda ur elfelejtette előbbi feltevését. Boldogan
  szoritotta ismét karjai közzé a visszatért szerelmet és hajfodrocskáival
  olyan játékot kezdett, mintha egy sohasem érintett, csak messziről
  csodált és forrón kivánt nőt és annak drágalátós hajzatát adná kezére a
  véletlen. Igen, ő volt a régi Antónia, akinek lengő fehér szoknyájától
  nyár szakán mindig hajlandó volt megbolondulni, akinek fehérharisnyás
  bokái után ugy nézett, mintha a susztert itélné Pest legboldogabb
  emberének, aki e lábakról mértéket vesz, ő volt, akit mindig szeretett
  volna megérinteni, megszagolni a templomokban, ligetekben: Ő volt az
  ismeretlen, elérhetetlen nő.
  „És ki az a fiatalember, akivel az erdőben bujkál?“ – kérdezte Rezeda ur
  olyan félénken, mintha halálos itéletét várná.
  „Senki. Unokatestvérem, azt hiszem Balthazárnak nevezik, de ez nem is
  fontos. Ám lépteket hallok, vigyázzunk.“
  S Antónia ismét eltünt az erdő sürüjében, amelyből ugy sóhajtott a szél,
  mint egy leányiskola hálóterméből.
  „Nem, többé nem kezdek ki barna nökkel,“ védekezett Rezeda ur a
  szivfájdalom ellen, amellyel hirtelen ismét szemközt találta magát, a
  bánattal, mint egy madárijesztővel. „Nem kellenek a barnák, akik
  külsőleg oly méltóságteljesek, mint a Halál angyala a tragédiákban, mig
  szivükben paráznák, mint a keleti zene, amelyet lélekzetfogytáig, csurgó
  verejtékig, végkimerülésig fujnak szájjal, megdolgoznak kézzel és
  lábbal, csörgővel és önfeledt asszony módjára sikkantó fuvolával a
  zenészek, akik a szertartáshoz olyan nagy sárga süveget nyomnak a
  fejükbe, mint a lámák Ázsiában… De megálljunk csak, már ezentul azért
  sem kellenek a barnák, mert szemük oly alázatosan tekint mindenkire,
  mint a cigány táncosnőé, amint őt házadba bocsátottad, ott aztán
  összeszed minden megmozditható tárgyat… Egy kézmozdulattal sem hivom
  őket többé, hogy árnyékos orrlyukukon át elszivják a levegőmet, melyben
  oly könnyedén mozogtam, mint egy lyukasszivü táncos; nem akarok álmodni
  se göndör fürtü nyakukkal, se lágy ölükkel, se játékos térdükkel, se
  lábukkal, se cserebogár hátukkal, amelyet ugy rengetnek, mint valamely
  jelvényt a férfiak előtt… Elég volt nyugtalan kezükből, sovárgó
  lábérintéseikből, hosszadalmas szembenézésükből, amikor a szemük
  szivárványhártyáján mindég az utolsó órámnak a mutatóját látom, amely
  lassudan lefelé hajlik. Buskomoly férfiu leszek, aki nem fordul a másik
  oldalára sem, ha nyári éjszakán barna nők kacagása és fehér harisnyás
  lépte hangzik fel az ablaka alatt.“
  Rezeda Kázmér ur most már elindult, hogy megvalósitsa elhatározását, a
  kis flóták, amelyek láthatatlanul fujdogáltak a pünkösdi éjszakában,
  fájdalommal, irigységgel töltötték el a szivét. Eszébe jutott, hogy
  milyen régen nincs már jókedve, mily hosszadalmas évek óta ül nyakán a
  gond és szomoruság lovagja, mily régen gyülöli azokat, akik bátran és
  ifjan felkacagni tudnak. Mily régen nem nézett bátran az erősebbek
  szemébe! Mily régen nem találkozott egy arccal a városban, amely örömöt
  okozott volna. Ime, most Antónia is megcsalta, holott már azt kezdte
  hinni, hogy végre valahára találkozott azzal a nővel, aki el tudja véle
  hitetni a legnehezebbet: ifjan, könnyed szivvel, háládatos szemmel,
  áhitatos füllel egy másik korszak másik Pestjében él, ahol csupa kedves
  és naiv emberek mászkálnak, ahol a szemek szelidek, lesütöttek,
  szemérmetesek, mint a szoknyák, ahol a harangok boldogan
  csengnek-bongnak az orgona virág illatu vasárnapi miséhez. Nem, többé
  nem bocsájtja meg Antóniának, hogy gunyt üzött hiszékenységéből.
  „Ezentul csak a fürdőház deszkafalán át nézegetem a nőket, mikor
  egyedül, és láthatatlanul hiszik magukat, ugyanezért természetesek, mint
  pártfogóm, az öreg Karmolin tanácsolta.“
  Lehetséges, hogy hangosan beszélt Rezeda ur, mint a régi szindarabokban
  mondják a monológot, mert hirtelen szétnyiltak a bokrok és Antónia
  lépett elő, méltóságteljesen kiegyenesedve és sértett hangon igy szólt
  Rezedához:
  „Uram, ön máris megcsal, mielőtt valóban megajándékoztam volna
  szerelmemmel; bizonyosan tudom, hogy más nők képeit forgatja a
  képzeletében, uj ismeretségekre vágyik, leskelődni arra a helyre jár a
  nők után, ahol a szegény nők kénytelenek megfeledkezni a társadalmi
  illemről, ahova a király felesége is gyalog jár. Menjen tehát békével,
  köszönöm önnek, hogy idejében kiábránditott illuzióimból, adja vissza a
  legyezőmet, amelyet a mai éj emlékére önnek akartam ajándékozni.“
  Rezeda ur a váratlan cseles támadástól némileg megzavarodott és nem
  jutottak eszébe a kellő szavak, amelyekkel megtorolhatná e női
  igazságtalanságot. Különben sem volt erőssége a szóharc, hölgyekkel
  szemben pedig megbénult nyelve minden igaz szóra.
  „Királynőm, nem tudok önnek mást válaszolni, mint azt, hogy
  gyanusitásával Pest legszerencsétlenebb emberévé tesz.“
  „A legyezőmet! – felelt erőszakosan Antónia és levette Rezeda ur
  karjáról a selyem csipkéből és illatos fából való kis szerszámot,
  amelyet vékony aranyzsinórral csuklójára akasztott.
  Mikor a legyezőtől megvált, akkor érezte Rezeda ur, mily illatos,
  különös, izgalmas gyönyört veszitett el, amelyet bizonyosan megnyer vala
  a legyező tulajdonosnőjénél, ha okosabban viselkedik és nem bősziti maga
  ellen a kancsi Antóniát, aki hosszu szempillái alól gyülölködve,
  megvetéssel, dühtől remegve mérte végig.
  „Én a komoly, megbizható, bátor férfiakat szeretem, nem pedig a szerelmi
  koldusokat. Én akarok sirni, én akarok szenvedni, én akarok a megcsalt
  kifosztott áldozat lenni a szerelemben. Én irom a könyörgő, könnyes
  leveleket, mert én vagyok a gyönge. De ha magamnál gyöngébbet találok,
  azt kegyetlenül felrugom, eldobom. Az kellene, hogy egy siránkozó férfit
  vegyek a nyakamba!“
  Igy szólt Antónia és a legyezővel olyan mozdulatot tett, mintha arcul
  ütni akarta volna Rezeda urat, aki nagy élettapasztalata mellet sem
  tudott eligazodni e váratlanságban.
  „Majd, ha leszokik arról, hogy utánam leskelődjék, hogy féltékeny legyen
  minden vándorló legényre… Majd, ha megtanit sirni, álmatlanná,
  boldogtalanná lenni… Majd, ha öngyilkossággal fenyegetőzöm és felelet
  helyett pisztolyt ád ajándékba… Ha megtanit az édes, keserves
  szenvedésekre, a templomjárásra, a karácsony előtti, alkonyatig tartó
  himzésre, a naplóirásra, más férfiak megvetésére, az ön által eldobott
  gyufaszál megőrzésére, az utcasarkon való álldogálásra, amerre önnek
  kellene elhaladni, de nem jön… Majd, ha gunyos mosollyal mutat be fiatal
  gavalléroknak és szélesen hátatfordit, amikor a fiatalemberekkel az
  erdőbe megyek… Majd, ha nem nyit ajtót a lakásán, ahova egy zivataros
  délután látogatóba akarok jönni… Majd, ha leszakitja a körmöm, amellyel
  görcsösen kapaszkodom kabátjába… Ha ajándékba ád egy szót, s kijelenti,
  hogy más nőre gondol, mialatt engem ölel…“
  Rezeda ur megmerevedett nyakszirttel, kitágult szemmel hallgatta a
  szenvedélyes szavakat. Olyan férfi volt, kinek jól esett a korbácsütés a
  női kézből. Nyelve is felmondta darab időre a szolgálatot, remegő
  lábszárain lépni sem tudott.
  „Ó, Antónia, nem bánom, ha többé sohasem látlak, de most engedd meg,
  hogy a szoknyád szegélyét megcsókoljam, hogy térdedhez vessem a fejem,
  hogy örökre velem maradjon testednek jó illata,“ rebegte Rezeda ur.
  Antónia válasz helyett felemelte kis lábát, amelyet oly ártatlan
  cipőcske fedett, mint azokét a régi asszonyokét (galanddal a bokához
  kötözve), akiket napjainkban mind szenteknek, megdicsőülteknek,
  legártatlanabbaknak itélünk, felemelte a lábát, mint egy ballerina és
  könnyedén megrugta középen Rezeda urat. S ezután nyomban otthagyta a
  rajongót.
  „Ő az, Margaréta!“ – kiáltott fel Rezeda ur és elmult életéből elébe
  állott egy fekete, kondorhaju szenvedélyes menyecske, aki ugyanezt tette
  vele a császárfürdőben, mikor végre megjelent a szerelmi légyotton. Ugy
  látszik, a nők nem változnak. Egyformán csókolnak és rugnak az unokák az
  ősanyákkal, vagy az is meglehet, hogy bizonyos nők, akik egy férfi
  változatos életében előfordulnak, többször cserélnek ruhát, külsőt,
  hajzatot és arcot, hogy vissza-vissza járjanak megkinozni ugyanazon
  férfit. Rezeda ur szintén meg volt győződve, hogy a legyezőt nem a
  szelid és adaadó Antónia csavarta ki kezéből, hanem egy bizonyos
  Margaréta nevü hölgy folytatja szerelmi boszuállását és nehány percre
  kölcsön kérte a mit sem sejtő Antóniától annak ruházatát, hajzatát,
  hangját, és egyéb jelvényeit, amelyek által a nők megkülönböztethetők
  egymástól.
  (Margaréta, ez a kancsal szivszerelem, aki többet kinozta Rezeda urat
  már akkor is, mikor még szerette és kincseivel megajándékozta, már
  sokszor lecsapott Rezeda urra az élet folyamán, midőn más nők szoknyája,
  rokkája és tollas kalapja mellett védelmet keresett és biztonságban
  hitte magát. Margaréta volt az egyetlen nő, akivel Rezeda ur szakitott,
  akit ő hagyott el, mintegy elmenekülve észvesztő varázslatából. Nem
  rettent meg Rezeda ur a névtelen levelektől, amelyekkel Margaréta
  mindazokat a nőket elárasztotta, akiknek a társaságában Rezedát látta,
  nem jött meg az esze a „dühös emberek“ támadásaitól, akik uton-utfélen
  megtámadták Margaréta biztatására, sőt akkor sem tért vissza
  Margarétához, midőn az ál-öngyilkossági kisérletet követett el
  barátnőjénél, aki kéznél volt, hogy az öngyilkost levágja a kötélről.
  Margaréta tehát nem hagyott fel Rezeda ur üldözésével és igyekezett
  mérget keverni örömének poharába. Most is Antónia alakját öltötte
  magára, hogy boszut álljon. Hisz az igazi Antónia szelid és alázatos,
  rosszra képtelen.)
  „Majd elválik minden a reggeli harangszóra.“ gondolta babonásan Rezeda
  ur, aki már hosszu évek óta a reggeli harangszótól tette függővé kedvét,
  életét. Amig csilingelve, bugyborékolva, dalolgatva érnek el hozzá a
  reggeli harang hangjai, addig nincs baj. Ámha egyszer majd nem hallja e
  jótékony ébresztőt süket fájdalmában, vagy csukló zokogásában, akkor…
  remélhetőleg még messzire van ez az időpont.
  Némileg megnyugodva tért vissza az erdőből és Damasztinéhoz tartott,
  akit néhányszor megölelgetett és meghallgatott, mintegy hálából a mult
  időkért. Damasztiné nagy kebele megremegett, ajkszéle meggörbült, hangja
  megcsuklott, amikor közölte Rezeda urral, hogy elvesztette az egyik
  harisnyakötőjét és szeretné megtalálni azt az erdőn.
  „Későbben,“ – felelt Rezeda ur sokat igérően és egyelőre a borozásnak
  szentelte magát, amint mindig, amikor valamely árnyék volt a szivén. Bár
  a borital mértéktelen élvezete sok zavart idézett elő életében, lelki és
  testi depressziók okozója volt, szégyenletes emlékek költötték fel mély
  álmából és boldogtalanná tették napját: amig itta a bort, addig nem
  érzett semmi kellemetlenséget. Ifjukori szerelmei és sikerei oly közel
  látszottak, hogy csak a kezét kellett utánuk kinyujtani; egykori
  kóborlásai most érdekes kalandoknak tüntek fel; boldog utcákat látott,
  ahol könnyed, gondtalan szivvel nyitott be barátságos házakba, ahol a
  ház hölgyei évek óta várták és minden más kérőt visszautasitottak;
  asszonyok csókját és gyengeségét, leányok elerőtlenedését és megadását,
  férfiak áldozatkész barátságát, a kártya szerencsés fordulatait szinte
  erőfeszités nélkül lehetett elérni a bor segitségével; nem fájt semmi
  sem a mult időkből, tréfának látszott mindaz, ami a háta mögött maradt
  és a jövő tündöklött.
  Ekkor hazafelé készülődött a fájdalmas arcu Damasztiné, miután hiába
  várta Rezeda Kázmér urat, hogy a szép mult időket megbeszélje vele: a
  nagykeblü asszonyság pityergősen állott szemben Rezeda urral, mint egy
  megsértett gyermek:
  „Haza megyünk már, nem kisérne el?“
  Eközben Damasztiné leányai összegyülekeztek, mint csirkék a kotló körül.
  Valamennyinek felhevült volt az arca, csak Antónia volt sápadt, mint egy
  halálfő. Merev és fagyott volt arca, amilyen egykor a koporsó párnáján
  leend. Szép, üde arcbőre alól eltüntek a zsirpárnácskák, a csontok
  kisárgultak és a szemgödrök mélyében siri setétség ült. Oly csuf és
  ijesztő volt Antónia, hogy Rezeda ur nagy elégtételt érzett. „Meg fog
  halni a nyomorult, mert megcsalt!“ gondolta magában és nem sajnálta
  Antóniát, midőn az szédülve, tántorogva kapaszkodott Damasztiné karjába.
  „Mi a manó ütött beléd?“ – kérdezte mérgesen az asszonyság.
  „Nagyon rosszul vagyok,“ felelt a lány.
  „Ugy!“ – dörmögte magában Rezeda ur és elfordult. Megelégedetten
  hajtotta fel boros poharát és egy régi ismerősére gondolt, aki a bábától
  jövet ugyanilyen sáppadozó arccal, halálra váltan kereste fel és a
  bérkocsi ernyője alatt bevallotta, hogy megcsalta őt… Hogy is hivták?
  Ahá, Izabella volt a neve és egy adóhivatalnokhoz ment végül férjhez.
  
  
  III. A kioszkban.
  A postások zenekara az emelvényen Rip van Winkle dallamait játszotta,
  hogy mindenki elandalodott egy percre a Várkert-kioszkban, a
  vanilia-fagylalt édesebb lett az asztalkákon és az ostya oly lágyan
  mállott szét a szájakban, mint tegnapi szerelmi emlék.
  Damasztiné igy gyurta Rezeda urat:
  „Nézze Kázmér, nekem nincs sok időm cukrászdában, vagy kávéfőzőnél
  üldögélni, a leányaim egyedül vannak odahaza és az utóbbi időben annyira
  megfeledkeznek magukról, hogy beengedik a házba az énekeseket és
  muzsikusokat az én távollétemben is. Röviden feleljen tehát: él még az a
  doktor és hol található?“
  Rezeda ur konyakot kevert a fagylaltba és oly ravaszkodva nézett az
  asszonyságra, mint a fogságba került borz.
  „Gondolhatja, hogy ok nélkül nem adtam magának randevút ezen a helyen,
  ahol már tiz esztendő óta se fordultam meg. Nem járok randevúra. Fontos
  okom van, hogy itt magával beszéljek. Életbe vágó dolgok… Becsületem,
  hirnevem, jövőm forog kockán,“ erősködött Damasztiné.
  Rezeda ur bólogatott. Sajátságos, hogy az asszonyok akármilyen korosak,
  nem szoknak le azokról a szavakról, gesztusokról, amelyeket találkáikon
  használtak. Mindig a becsületüket, a jó hirnevüket emlegetik, amikor az
  egész városrész elfelejtette márifjukorukat.
  „Él még az a doktor?“ – ismételte erélyesen Damasztiné.
  „Miféle doktor?“
  Damasztiné kezébe vette a Wiener Bilder cimű képes lapot és ahoz
  beszélt.
  „Tudom, hogy már nem vagyok fiatal, uram, de én sohase fogom elfelejteni
  hogy egykor szerettem önt és ön is azt mondta, hogy szeret. Nos,
  emlékezzen csak, mikor lánykoromban mindenféle csábitó sétákra vitt, de
  én nem hagytam magam elcsábitani, beszélt nekem egy doktor barátjáról,
  akinek olyan nagy a tudománya, hogy meg nem történtté tudja tenni a
  leányoknál azt, ami megtörtént. Még arra is emlékezem, hogy a vizivárosi
  régi katonai temetőben mondta ezt nekem egy majór sirdombján.“
  „És maga nem hitte el.“
  „Nem voltam olyan hiszékeny, mint a többi hölgyek, akik utánam
  következtek. Mindig sokat adtam a becsületemre, vallásosan neveltek
  szegény szüleim és sirba vitt volna a szégyen, ha rosszat cselekedtem
  volna… Sajnos, későbbi szerencsétlen házaséletemben nem találtam meg azt
  a gyöngédséget férjem oldalán, amely gyöngédségre áhitoztam. És ez a
  magyarázata egy és más dolognak, amiről önnek tudomása van. Ámde
  esküszöm, hogy magán kivül soha senki se férkőzött a szivem közelébe.
  Szerettem. Kázmér és a másvilágon megbocsájtja ezt nékem a jó Isten,
  mert annyit vezekeltem a földön bünömért. Talán ennek a mélységes
  bünbánatnak volt a következménye már az is, hogy férjem, az igazgató nem
  sejtett semmit…“
  Rezeda ur felsóhajtott:
  „Nagyon szeszélyes volt, asszonyom.“
  „És ön a faképnél hagyott, midőn egész éjszaka vártam ablakomnál férjem
  távollétében. Őn akkor is azon férfiak fajtájához tartozott, akik
  szeretni csak kényelmesen, mezitláb tudnak. Az jól esett önnek, ha ezer
  kockázat és veszedelem közepette, halálosan dobogó szivvel, a
  szégyenkezéstől megvakulva, félig ájultan felkerestem lakásán, de ön egy
  lépést sem tett értem.“
  „Bestia voltál, megcsaltál,“ felelte meggondolt udvariassággal Rezeda ur
  és szeliden nézett özvegy Damasztinéra.
  „Esküszöm… De minek esküdnék? Csak a szemembe, az arcomba kell nézni:
  ilyenek a csalfa asszonyok? Annyit imádkoztam érted, mint az apámért,
  anyámért együttvéve nem imádkoztam. Annyi könnyet hullajtottam érted,
  hogy darab időre elgyengültek szemeim. Szegény barátnőim alig tudtak
  visszatartani az öngyilkosságtól; eljártam minden budai bálra, mert azt
  hittem, hogy veled találkozhatom; bolyongtam azokon a helyeken,
  amelyeken veled sétálgattam és kisérőim nem tudták mire vélni, miért fog
  el görcsös zokogás a gyalogösvényen, amely a Zugligetből a Svábhegyre
  visz… csak én hallottam az erdei avaron a maga lépteit, én láttam a fák
  őszi leveleire irva a maga szavait, én hallottam a messziségbe az erdő
  mélyében sóhajtásait… És ha voltak is gavallérjaim, ugyan melyik
  asszonynak nincs? – csak azért kellettek, hogy elkisérjenek azokra
  helyekre, ahol magával boldog voltam… Sohase varrtam inget másnak, csak
  magának.“
  Rezeda ur az utolsó mondattól elérzékenyült.
  „Finom, lenvászon ingek voltak.“
  „Finomabbak, mint az uramé, pedig ‚az igazgató′ sokat adott a
  fehérnemüjére. Mikor meghalt, egy Ivanics nevü hordta el a lábravalóit
  és ehez az Ivanicshoz nekem semmi közöm sem volt. Egy szép kis városi
  bundát azonban mai napig őrzök. Épen olyan bunda, mint az egykori
  polgármesteré volt, együtt varratták az urammal. Néha az a bolondos
  gondolatom van, hogy ezt a városi bundát egykor még maga viseli Rezeda
  ur, mikor megfehéredik a haja és a hó lehullott a Szentháromság térre.“
  Rezeda ur elgondolkozva hallgatta a zenekar játékát. Régi valcerokat
  fujtak és a kioszk ismeretlen arcai ugy tünedeztek fel Rezeda ur előtt
  mintha egy régi korból visszamaradt vendégek foglalnának helyet a kerek
  asztalkáknál, mikor ezek a melódiák még ujak voltak. Az asszonyok (nyár
  lévén) pünkösd óta levetették a térden alul érő barchent nadrágot és a
  jezsuita lépcsőn a szél belekapaszkodik lengő bő szoknyáikba. A férfiak
  előkeresték a himzett fehér mellényeket és a megsárgult szalma
  kalapokat, málna-piros az ajkuk a kiborotvált császárszakáll között,
  nagy meggondolással olvassák esti lapjukat és mindnyájan tudják, hogy mi
  lesz vacsorára… Nem is volna olyan rossz dolog öregségére Budára
  költözni egy vastag falu, meleg házba, ahonnan tekintélyes léptekkel
  menne az utcára, ha litánia után a korcsmajárás ideje elkövetkezett.
  „Mit akar tehát azzal a doktorral, aki visszaadja a leányoknak, amit
  elveszitettek?“
  Damasztiné keserves arculatot vágott:
  „Amit most elmondok, azt meggyónni se merném, igaz, hogy még messzire
  van kisasszony napja, amikor gyónni járok Mára-Besnyőre. Maga tudja
  minden titkomat, ismerje ezt is.“
  Rezeda ur nagyot nyelt. Az utóbbi években többször észre vette, hogy az
  asszonyok szokatlan bizalommal voltak hozzá, mintha a nagybátyjuk lenne.
  Még szerelmi keserveiket is elpanaszolták neki, tanácsot kértek a férfi
  visszahóditására, furfangos levelet fogalmaztattak és elkisértették
  magukat a hütlen szeretőiktől kierőszakolt utolsó találkozóra; igy
  többször méregette a Szarka-utcát, ahol a titkos legénylakások bujnak
  meg varrónők mühelyei mellett, üldögélt bágyadtan a császárfürdői
  platánok alatt, amig odafent valamely szobában az utolsó találka
  könnyes, viharos, szenvedélyes jelenetei lefolytak; néha megjárta Rezeda
  ur, a kilátásba helyezett jutalom elmaradt, mert a szerelmesek
  kibékültek a végsőnek hitt randevun és karonfogva távoztak egy másik
  ajtón. De Rezeda ur nem esett kétségbe, bizonyosan tudta, hogy néhány
  nap, vagy hét multán ismét szükség lesz az ő bölcsességére és kétszeres