Nagy kópé: Regény - 1

NAGY KÓPÉ
REGÉNY
IRTA
KRÚDY GYULA



PEGAZUS KIADÁS
1921
W. Hamburger, Wien.


I. Május.
„Tegnap este tiz órakor érkeztem meg a gőzhajóval és még csak annyit
ismerek Budapestből, amennyit az állomás melletti kis vendégfogadóban, a
Piros almában láttam; kedves arcu öreg korhelyeket, magukban mosolygó
sörivókat, forró szájukat hideg borral öblitgetőket… Valamint nem
ismerek többet a városból, mint a cipőket, amelyeket éjjel a szálloda
folyosóján láttam a bezárt ajtók előtt és ezek a cipők külsejükkel
elmondták, hogy alvó gazdájuk boldog, vagy boldogtalan,“ gondolta
magában Rezeda Kázmér borus reggeleken, amikor szomoru álmából felébredt
és ezüstlakodalmat ülhetett volna a bánattal…
Huszonöt esztendeje lakott Pesten és akkor érezte magát legjobban,
amikor feltette magában, hogy csak ezután ösmerkedik meg a várossal, a
városi emberekkel. Rossz álom volt minden, amit Pestből látott. Uj
szempontból, uj látószögből kell nézni az embereket és a világot, a
pesti körútakat, a boltokat, a nőket. Félre kell tenni a gyanakvást, az
embergyülöletet, a fölényt, az unalmat, amellyel hosszu pesti
tartózkodása alatt felvértezte magát, a mindennapi élet kellemetlenségei
ellen. Meg kell fiatalodni, előlről kell kezdeni mindent, el kell
felejteni dolgokat, amelyeket huszonöt esztendő előtt sikerült megtudni
az emberekről… Oly naiv bizalommal, gondtalan jókedvvel, sugárzó
életörömmel kell kilépnie reggel az utcára, mintha valóban csak tegnap
érkezett volna a Tisza mentéről Biasini ur gyorskocsijával és a várost
olyan állapotban leli, amint régi metszetekről ismerte. Egy reggelen
mindent le kell rázni, ami addig történt, ki kell seperni a szobából az
embergyülöletet, az életuntságot, olyan inget kell felvennie, amely
eddig nem volt a testén. Fiatalnak és jámbornak kell átváltoznia, hogy
tovább folytathassa az életet. Tudniillik: végét járta.
Lehet, hogy más ember életében is előfordulnak olyan reggelek, amikor
megbánás nélkül, pusztán feláradó életösztönből egyszerre felejteni
akarja a multat; Rezeda ur oly komolyan vette ezeket a ritka reggeli
hangulatokat, mint a szerelmesek kedvesük levelét, vagy boriszszák a
rózsaszinű mámort, amelyben elfelejtik minden nyomoruságukat.
Rezeda ur ugy érezte, hogy az esőcseppek olyan régi hangon kopognak az
ablakon, mint fiatal korában hallotta az esőt, az udvaron ugyanaz a régi
levélhordó tudakozódik utána, aki első szeretője leveleit hozta.
A háztetők, a kémények, az ablakok, amelyeket ablakából látott egy
idegen város tartozékai…
Talán nem is Pesten van, hanem Bécsben, vagy egy más nagyvárosban, ahol
rövid ideig tartózkodott és ugy gondolt vissza a városokra, amint a
házasságtörők a nászutjukra.
A kapun kilépve egy napsugáras várost lát, amely most szárad a májusi
nedvességtől.
A Dominó utca – egy régi belvárosi utca, amely nem sokat változott a
48-iki forradalom óta – különösen jószagu e reggelen.
A fehér függönyöket a földszintes ablakokon tegnap vasalták, a boltosok
felvidámodva tekingetnek kis boltjaikból, amelyeknek többnyire
péksütemény és szalámi-szaguk van, a háztetőkön át a dunai gőzhajó oly
sokatmondólag, fantáziásan tülköl, mint Rezeda ur ifjukorában, mikor még
azt hitte, hogy a gőzhajóval csupa szerelmesek, boldog emberek utaznak.
A pénzügyi tanácsosék ablaka nyitva van és virágcserepeit rendezi Zefi,
a vörhenyeges haju kisasszony. A házmesterek megborotválkoztak, a mély
belvárosi udvarokon a szivattyuskut maradványa körül zöld növényzet
látszik; a kikoptatott kockaköveken ugyanazok a lábak járnak, akik már
egyszer meghaltak, most visszajöttek, hogy folytassák félbenhagyott
szerelmeiket. (Rezeda ur ezeken a reggeleken ugy képzelte a régi Pestet,
hogy benne mindenki szerelemmel töltötte az időt.) Megelégedettnek,
vidámnak látszott mindenki, akivel az utcán találkozott. A nyugdijas
öreg urak harmónikás nadrágjukban, fehér gallérjaikban, tekintélyes
sétapálcáikkal mendegéltek a sétatér felé, ahol ebédig eltöltötték az
időt; s kedélyes leereszkedéssel fogadták Rezeda ur köszöntését, mintha
az valóban nagyon ifju ember volna. A piacról hazatérő szakácsnék
kosarából üdén zöldelt a petrezselyem, piroslott a kakas taréja és a
szobalányok urnőiktől tanulták a kecses járást, amidőn a tőlük ajándékba
kapott francia sarku cipőben siettek a füszereshez és frufrus fejükkel
észrevették a csinos fiatal embert, (Rezeda urat). A jóálomtól felüdült
arcu polgárasszonyok régi keztyüvel kezükön rázták ki a portörlőt a
tegnapi bánattal és itt-ott már megszólalt a zongora a nyitott ablakok
mögött, ahol kisasszonyok gyakorolták magukat a billentyük fogásában.
Reggel kilenc órakor és májusban olyannak látszott a Dominó-utca, mintha
senkisem töltötte volna benne álmatlanul az éjszakát, bortól, vagy
szerelemtől betegen, hogy egyéb testi nyavalyákról ne is beszéljünk… A
régi Pest boldog, vagyonos polgársága lakott itt, a butorokat még a
nagymamák tették helyükre, a képeket régen elporladt kezek akasztották a
falra és levendula (a bolhák ellen), s egyéb ártatlan illatok voltak a
szekrényekbe zárva. Ha elvisznek egy teritéket az asztalról, darab idő
mulva ujjal pótolják. A plébánia-hivatalban nemapad a hivők száma,
annyian házasodnak, ahányan meghalnak.
Rezeda ur boldog áhitattal nézett fel az ablakokra. Itt laknak azok az
ódivatu cilinder-kalapos férfiak, bőszoknyás, kis kalapos, karcsu dereku
dámák, akik a régi fametszeteken egyebet sem csináltak, mint mindig a
muzeum előtt, vagy a Duna parton sétálgattak.
Itt maradtak ifjan, redőtlen ábrázattal, éberlasting cipőben, régi korok
divatos dalait dudolgatják magukban és a házibálon a negyvenes évek
táncait lejtik. Erzsébet királyné koronázásakor résztvettek a pesti
iparosok és kereskedők bálján és mostanában is oly áhitatosan
mosolyognak, mint akkoriban, amikor Andrássy Gyula bemutatta őket Ferenc
Józsefnek. Ha véletlenül el is költöztek volna darab időre a temetőkbe,
mindig visszatérnek, ha unokáik a fenmaradott régi képeket nézegetik, az
albumokban lapoznak, Daguer fotografiáit előveszik, ahol diszruhájában
áll a nagyapa, vagy a nagymama. Óh, ezek az emberek nem ismerték az
észbontó szenvedélyeket, a csuf bünöket, a házasságtöréseket, az örjöngő
féktelen vágyakat… legalább ilyesmit nem jegyez fel róluk a méla
emlékezet; mindig illatosak és áhitatosak voltak ők, mint a virágok
Urnapi oltáron.
Ezekhez a férfiakhoz és asszonyságokhoz indult el egykor, huszonöt év
előtt Rezeda Kázmér a Tisza mellől Budapestre. Ezeket a pestieket
kereste mindig, akikről egy vidéki udvarház őszi bolthajtásai alatt a
könyvekben és régi ujságokban olvasgatott. A mult század gyönyörü és
ábrándos Pestjét kutatta a belváros szük utcáiban. S boldog volt némely
májusi reggelen, amikor néhány kis hangulatot vélt lepkevadászként
elfogni az ódon házak között. (Óh, bár jönne szamaras kordéjával a
vizárus és Dunavizet kinálgatna nyitott kapuk előtt!)
Mindig ugy érezte magát, hogy megcsalták, amint az évek folyamán
mindmesszebb tünt az utcákról a régi Pest. A sok kiábrándulás, az
életuntság, a magányban érkező bus gondolatok berozsdásitották lelkét,
mintha végkép eltünt volna az élet folyamának lerakodó fövenye alatt az
ifju Pest és Rezeda ur. De jöttek májusi áradások, amikor a
negyvenesztendős Rezeda ur felébredt, kiemelkedett lelke a porrétegből
és megifjodva látta magát tükrében, mint egy lomtárból elővett képet,
amelyet ügyes kéz lemosott.
Hazugság volt minden, ami eddig történt vele, amit eddig látott. Csak az
utcák változtak, a boltok szaporodtak, a házak nagyranőttek, uj
palotákat épitettek és régi utcákat eltüntettek… de odabent a házak
belsejében, a befüggönyözött ablakok mögött tovább él a régi Belváros,
ápolják az ódon erkölcsöket, szokásokat. A boltok mélyében
láthatatlanul, üldögélnek az egykori kereskedők és az órások ugyanugy
igazgatják az órákat, mint a hatvanév előtti Pesten. A légsulymérő se
mutat mást valamint a kalendárium hónapjai is a régi rendben
következnek. Májusban bizonyára kirándul képzeletben minden régi
polgárcsalád a Gellérthegy orgonabokrai alá a nagy elemózsiás kosarakkal
és a gyepen visszamaradó ujságlapokat Emich Gusztáv betüivel nyomtatták.
Az asszonyok fürdeni a Rudasba járnak és a vig kisasszonyok a
császárfürdő aranyárnyékos platánjai alatt találkoznak a
fiatalemberekkel. Sokan csodálkoznak, hogy nem hallják déli
tizenkettőkor Budáról az ágyulövést, de a harangok ugyanazon hangon
kondulnak meg a temetésekre, délben és este; a budai harangoknak uj
lendületet ad a hegyvidék és valóban olyan messzi utat futnak be, mire
átérnek Pestre, mintha a mult századból hangoznának.
Reggeli sétájában Rezeda ur az Andrássy-utig ért és azokon a helyeken,
azok előtt a modern paloták előtt, ahol nem tudta maga előtt felidézni a
régi Pestet és vele a mult idők hangulatait, szinte lehunyt szemmel ment
el. Az Andrássy-ut elején azonban jól kinyitotta szemét.
A májusi ragyogásban fürdőző ut Bécset juttatta eszébe, ahol darab ideig
boldog volt és a Ringen karonfogva sétálgatott az ismeretlenek között.
A faburkolaton robogó kocsik között, az operai szfinxek előtt, a csinos
ruházatu, gondtalan arcu járókelők mellett valóban olyan hangulatot
érzett Rezeda ur, mintha egy ismeretlen, jókedvü, boldog városba tévedt
volna; husz esztendős, pénz van a zsebében, szerelem a szivében és
tegnap hallott egy dalt, amely ötpercenként visszatér az emlékezetébe.
A Bajza-utcáig ment és senki sem zavarta meg jóizü hangulatában. A
leveleikkel legyező fák uj levegőáramlatokat hoztak az esőben
megfürösztött városba, a Körönd palotái ragyogva állottak, mint a soha
el nem muló gazdagság. A kitárt kapukon nem járt be a gond szürke
vándorlegénye, mosolygó nők jőttek le a házak lépcsőin, hogy keztyüiket
gombolgatva tavaszi sétára induljanak. A falombokon ugy ragyogtak az
esőszemek, mint a madárszemek. Mintha senkinek se volna otthon betege,
szegénysége, szivtépő gondja: oly boldogan mendegéltek a sétálók az
Andrássy-uton. Minden szerelmes megtalálta párját, egyetlen menyasszonyt
sem hagytak cserben, mindenkinek ki van fizetve a házbére.
Egyike volt azon csodálatos napoknak, amikor az ember nem látja meg a
szenvedés és bánat konokul üldögélő fekete madarait a szembenjövők
vállán. Az arcokat kivasalta a tettető szabólegény, a gyomrok
elfelejtették a korgást, a zsebekben erszények vannak, amelyek
kifogyhatatlanok. Tétovázó járásával senki sem irja fel az aszfaltra
legbusabb gondolatait, a cipősarkok hetykén kopognak, a fogatokban
milliomosok nyájasan ülnek és bizonyosan szerelmes dolgokat beszélgetnek
egymás között a járókelők, hisz mindig mosolyognak.
Rezeda ur más alkalommal tán fontolóra vette volna, hogy a város
leghazugabb negyedébe tévedt, ahol az illemtanároktól tanulták meg a
lakósok a kellemes magaviseletet, mig bensejükben épenugy szenvednek,
szomorkodnak, jajonganak, mint a legnyomorultabbak. Észrevette volna,
hogy a nők ruházkodásának gyakran gyanus az eredetük, a férfiak éjjel a
börtönre gondolnak… a szegény pesti gazdagság mutogatja itt szélhámos
selymeit. De ezen a napon Rezeda urnak jó kedve volt… A kétférjes
asszonyságok mellett, akik e májusi délelőttön mindkét férjüket,
valamint ölebeiket is sétálni vitték, tiszteletteljes arckifejezéssel
haladt el, holott tegnap még gunyos megvetéssel nézte ezeket a mindenki
által ismert pesti dámákat, akik többnyire büszkébbek voltak a
szeretőjükre, mint a férjükre. Ámde ma megbocsájtás van a szivében.
Bizonyosan besorozta őket azon szegény, sajnálatraméltó régi delnők
közé, akik a temetőben igy védekeznek a sirhalmukra telepedett vádaskodó
emlékezet előtt: „Bocsássatok meg, hogy vétkeztem, nem tehetek róla, az
uram meg nem értése, ridegsége, durvasága, hidegsége kergetett, hogy egy
megértő meleg szivet keressek… Bocsássátok meg, hogy nem áldoztam fel
fiatal életemet az önzésnek és szomoruságnak!“ Amint a házasságtörő
asszonyok évszázadok óta védekeznek. Nem haragszik a legismertebb
szélhámosokra sem, akik szemérmetlen mosollyal ültek a nyitott
fiákerekben. Vig és elmés gavallérok ők, a hires Zrinyi-kávéház hőseinek
maradékai. A mohó, erőszakos tekintetü és szemtelen magaviseletü fiatal
nők, akik szerencséjüket az utcán keresik, nem mérgesitették, mint
tegnapelőtt. A jó isten árvaleánykái ők, akik a negyvenes években
költőket szerettek és ápoltak. Tavaszi nap volt, Rezeda ur elandalgott,
boldognak szerette volna magát érezni… A világháboru előtt voltak ilyen
tavaszi napok Pesten, megifjodtak az emberek, midőn a városerdő
vadgesztenyefái kivirágzottak; álomvárossá lett Budapest áldozócsütörtök
napján, a mely napon mindenki azt álmodhatta, amit akart. Őregek ifjunak
gondolták magukat, asszonyok megszépültek, ablakok fénylettek, tornyok
ragyogtak… Lám, még az öreg Rezeda Kázmér ur is boldognak érezte magát.
Elhatározta, hogy délután lóvasutra ül, végigutazik a budai utcákon,
meghallgatja a földszintes korcsmaházak udvarairól kihangzó
harmónikákat, megnézi, hogyan piroslik a bor és az emberek arca a
veresteritékes asztaloknál; majd végigkocsizik a zugligeten, amely
ünnepnap délutánokon szerelmes párokkal és vak hegedüsökkel van telve,
stációt tart a város legszebb mulatóhelyén, az öreg Fácánnál és
végiggondol régi ifjuságán.


II. Pünkösd.
A Fácánnál majális volt.
A tabáni és vizivárosi tornyok litániai harangszava, valamint a
Retek-utcában kiragasztott zöld cédula közölte a fiatal nőkkel, hogy
ezen a délutánon táncmulatság van a Fácánnál, amelyhez Piros Flórián
zenekara szolgáltatja a tánczenét; a kitünő italokról és ételekről az
ismert vendéglős gondoskodik.
Eljöttek tehát a rózsaszinü és kék ruhák a budai utcák öreg házikóiból,
s az ifju fürge lábak ugyanazon nyomokba léptek a kopott kövezeten, az
erdei avaron, a kanyargó gyaloguton, amelyet egykor a nagymamák hagytak
hátra. A vak hegedüsök, lábatlan harmónikások, akik a keresztutaknál ugy
helyezkednek el, mintha a várostól örök időkre kibérelték volna
helyüket, ugyanazon nótákat vonták, amelyeket a majálisi fiatal nők
anyáinak huztak, amikor azok először jártak májusban az erdőn. A szőke
és barna kontyok, a hullámos hajak, a szivben repdeső jó kedvek, a
pajkosodó nyelvek, a játékos szemek, a bérmálás tömjénillatát őrző fehér
harisnyák, vállalkozó kis cipők, felhevült szalagok, pontosan illeszkedő
harisnyakötők, álmok, szerelmek, ismeretségek, találkák és rügyező
vágyak eljöttek a Fácán ódon udvarára, végigjárták a bolthajtásos
folyosókat, felszaladtak a ropogó lépcsőkön, belenéztek a
kopottaranyozásu tükrökbe, amelyekben régi dámák arcai rejtőznek, mint a
folyam mélyében az eldobott gyürük, amulettek…
Felcsattogtak a kedvek, mintha egy láthatatlan karmester tapsolva jelt
adott volna a mulatság megkezdéséhez, a varrógép mellett töltött éjjelek
remekmüvei, a lengedező szoknyácskák valamely fuvalom révén megmozdultak
és repkedni kezdtek; a gondban, házi munkában, ódon padlók járásában
megszokott leánylábak meginogtak, mint az alkonyi szélben a virágszálak;
számtalan kis hegedüs telepedett a falombokra és a szivekbe és egy meleg
lehelet szétfujta a Fácán felett azokat a tavaszi virágmagvakat,
amelyekből a szerelem terem. A hüvös kis kezek, amelyek tán még a
délelőtti mise imakönyvétől voltak hidegek, vagy fáradtak a
főzőkanáltól, felmelegedtek, amint kinyultak a táncosok felé. A jó
táncosnők oly elbizakodottan vetették magukat a tánc áramlásába, mint az
uszók a hullámokba. Lángban állott a szende szüz, a fogak lezárt
sövényei megől visszafojtott hangok törtek elő és Karmolin, egy öreg
budai kéjenc már ott guggolt a lyuk mellett, amelyet annak a kamrának a
deszkafalába furt, ahová a leányok ruháikat mennek megigazitani.
Eljött a majálisra Damasztiné is a leányaival és ott szokás szerint
feltünést keltett.
Damasztiné, „igazgató özvegye“, mint névjegyein olvasható, azoknak a a
negyvenes évekbeli öreg, előkelő uri asszonyságoknak a hivatását
választotta életpályául, akik egykor a régi Pesten és Budán minden
utcában feltalálhatók voltak: vidéki kisasszonyokat fogadott el kosztra
és kvártélyra, atyafiságos indulattal vezette a lányok nevelkedését.
Zenére, francia nyelvre, illedelemre és nagyvilágias társalkodásra
oktatta Damasztiné a gondjaira bizott leányokat. Soha sem szökött meg
egyik se szinésznőnek, vagy légtornásznőnek, ámbátor a fiatal hölgyeknek
nagy kedvük van e pályákhoz. Inkább némi kis szerelmet vittek haza
tornyos falusi otthonukba a Damasztiné leányai, amely szerelmek gyakran
házassággal is végződtek. Sok szegény budai fiatal ember, istentől
elhagyott kishivatalnok, városi tisztviselő (különösen, ha már
„kinevezett“ volt,) köszönhette Damasztinénak, hogy módos feleséghez
jutott. Az asszonyság tekintélynek és megbecsülésnek örvendett a
vizivárosban, holott a budai anyák nem mindenben helyeselték Damasztiné
nevelési módszerét. A Damasztiné kisasszonyai – a vizivárosi vélemények
szerint – sokkal többet engedtek meg maguknak, mint más polgári
kisasszonyok. Az „igazgató özvegye“ bizonyos mágnásos allürökhöz
szoktatta a falusi virágszálakat, különösen öltöztette őket, megengedte,
hogy vasárnap délutánonként fiatal emberek jelenjenek meg a háznál és a
zongora körül megforgassák a kisasszonyokat; Damasztiné aranyos
fejkötőben, és bombassin-selyemruhában trónolt az összejöveteleken és
nyomban észrevette, ha a kisasszonyok a fiatal emberrel a mellékszobába
vonultak. A litániáról jövő budai asszonyságok megjegyzést tettek, midőn
a zenétől, énekszótól, vigságtól hangos vizivárosi ház mellett elmentek.
De Damasztiné azzal pipálta le őket, hogy minden esztendőben férjhez
adott egy-két leányt a gondjaira bizottakból.
Természetesen a Fácánbeli majálison is a Damasztiné kisasszonyai voltak
a nyertesek. Ők tudták legjobban a polkát, nem hibázták el a négyest, a
walzert ugy táncolták, mintha hatvanas évekbeli katonatiszti bálokon
tanulták volna. Szemükkel és legyezőjükkel ugy játszadoztak, mint a
legelőkelőbb dámák az operai páholyban. A frizurájukat készitette és
ruhájukat mindenféle szalagokkal diszitette Damasztiné, amihez csak neki
volt izlése.
Négy leánya volt ez időtájt az asszonyságnak. „Akármelyik megér egy
második kerületi házat, vagy akár egy állami tisztviselőt!“ – mondogatta
Damasztiné. Ám a leányok között volt egy bizonyos Antónia nevezetü,
akiről némelyeknek (igy Rezeda urnak is) az volt a felfogása, hogy a
budai ház mellett még egy sashegyi szőlőbirtokot is felér értékében.
Antónia ötven esztendeje járt a Fácánba majálisra.
Ő volt az, akiért párbajokat vivtak kék cilinder-kalapos, lilaszinü
gérokkos, fehér pantallós gavallérok (akik manapság a családi arckép
albumok ábrándos fotográfiái közül nézegetnek) fehér köpenyeges
katonatisztekkel. Ő ment végig pillangós cipőiben azoknak az öreg
embereknek a mellényén, akik manapság félig megvakulva és szótlanul
tartják kezüket poharaikon a szarvas- és kereszt-téri kis korcsmák
sötét, pókhálós sarkaiban. Ő hagyta ott ibolyaillatát a Fö-utcai templom
előtt a padokon, hogy még napjainkban is megszerelmesedik a fiatal
ember. A Bástya-sétányon ő andalgott alkonyatokon, mig lenn egy kis
udvari korcsmában a Seckingeni Trombitás dalát fujja valaki. Az ő lábát
érezték a régi cukrászda szük asztalkáinál a gavallérok. Ő jutott
eszükbe a magányos férfiaknak, midőn a Mátyástemplomon toronyzene volt.
Ő pergette a varrógépet zöld cserepes növénnyel berakott ablak megett, a
félig földbe sülyedt tabáni házikóban. Ő róla álmodtak szegény, kopott
költők, midőn a budai leányt ábrázolták munkájukban.
Ő ment fel szeliden a holddal a Gellérthegyre, az ő szava hangzott a
tabáni torony harangzengésében, ő könyökölt ki a magas ablakon midőn az
őszi bortól boldoggá és boldogtalanná lett fiatalemberek éjszaka
énekeltek a mély utcában, ő csalogatta maga után a bolyongókat a
jezsuita-lépcsőn, ő kapta azokat a szerelmes leveleket, amelyeket
csendes délutánokon valakinek irni szeretnének a költők, ő ment oly
illatosan vasárnap délelőtt a templomba, mint a májusi oltárok, őt
dicsérték a régi terek, kanyargós utcák, mohos házak a pestiek előtt,
akik némi kis romantikát szivni mennek át Budára (nővel a karjukon, vagy
nő nélkül a szivükben), ő jutott eszükbe a köszvényes öreg uraknak a
császárfürdő platánjai alatt, amikor a bosnyák katonazenekar déli zenét
játszik, ő volt az a nő, akit sohasem lehet elfelejteni és mindig ifjan,
üdén, bájmosollyal áll a férfiak szive oltárán.
Rezeda ur azt hitte, hogy már nagyon régen ismeri Antóniát, vagy
legalábbis anyját, vagy nagyanyját vitte sétálni, táncolni, kisérte
templom után, csalogatta a meredek erdei uton, amely a Svábhegyre visz
és kellő időben megtalálta a vigasztaló hangokat, vagy a mulatságos
szófordulatokat.
Tudott-e Antónia e régi szerelemről?
A nők, bármily fiatalok és tapasztalatlanok, mindent tudnak, amikor egy
öreges, rajongó gavallért bemutatnak nekik, mint Rezeda urral tette
Damasztiné, midőn szünet lett a táncban és Antónia hizelkedő mosollyal
kereste fel nevelőanyját. Egy pillanattal tovább felejtette kezét Rezeda
ur kezében, s szemével végigsimogatta a gavallér fehér mellényét
(amelyet egykor egy hölgy himzett) és öntudatlan kacérsággal perditette
rózsaszinü szoknyáját Rezeda ur térdéhez, mintha régi szerelmi viszonyt
óhajtana felujitani.
„Valóban nem tudnám megmondani, hogy mi lett abból a leánykámból, aki
iránt érdeklődik Rezeda ur. Annyi bizonyos, hogy nem volt boldogtalan,
mert a boldogtalanságról én leszoktatom a gyermekeimet,“ folytatta a
beszédet Damasztiné.
(„Ó, én már tudom, mit lett betőle,“ gondolta magában Rezeda ur és
hosszasan Antónia sugárzó szemébe nézett, mintha ekkor látott volna
először életében leányszemeket.)
Antónia még a távolból is visszanézett, azzal a titkolatlan
érdeklődéssel, amely zavarba szokta hozni a legokosabb férfiakat is.
Rezeda ur félfüllel hallgatta Damasztiné előkelő szavait:
„Az én házamnak olyan hirneve van, hogy a nagymamák is hozzám
kommendálják unokáikat, nem felejtenek el, midőn fehér hajjal, merengő
fővel andalognak az emlékezés kertjeiben. Oh, én megtanitottam őket,
hogyan kell sétálni, járni, fejet tartani, arcot választani, hogy mindig
érdekeseknek tünjenek fel a férfiak előtt. Az egész élet nem jelent
egyebet, mint annyit, hogy mindig érdekesek legyünk. Azt hiszem,
korunkban az a divat, hogy a nők szerelmi boldogtalanságot öltenek
magukra és igy hóditják a férfiakat. Mit hallott Rezeda ur a mostani
divatról?“
Rezeda ur bár nem volt barátja a felesleges beszélgetésnek, a régi
ismeretség révén felelt Damasztinénak.
„Azt hiszem, a harangszoknya a divat… s a bánatos arckifejezés a magános
sétán jobban illik a nők arcára, mint a hideg közöny.“
„Tehát azt gondolja, hogy leányaimat neveljem bizonyos mélabús
magatartásra? Azt hiszi, hogy a férfiak még mindég szentimentálisok,
mint a mi időnkben voltak? Emlékszik, mennyit szenvedtünk, sirtunk
egymásért, mert az volt a módi?“…
Rezeda ur veszélyesnek itélte a társalgás folytatását, azt inditványozta
tehát, hogy üljenek uzsonnához, amit a jelenlevő kisasszonyok
helyeseltek, mig Damasztiné sóhajtott:
„A férfiak sohase áldozzák fel a fehér asztalukat a legszellemesebb nő
kedviért sem.“
A Fácán árkádjai alatt volt teritve (mig az udvaron a tánc folyt). A
korcsmáros még abból az időből ismerőse Rezeda urnak, mikor szerelmeit
télen is a Fácánba hordta szánkán és a meleg vendégszobából ábrándozva
nézegették a sürü hóesést, s lélekzetet visszafojtva figyeltek, ha
idegen száncsörgés hangzott fel az erdőben.
A rántott csirke olyan izes volt, mintha nem is korcsmában készült
volna, hanem azoknak az asszonyságoknak az elemózsiás kosarából való,
akik egykor háznépükkel a budai hegyek közzé kirándultak és a zöld
gyepen zsiros papirost hagytak hátra. A frissen csapolt sárga ser habja
ugy ment fel és alá a füles poharakban, mint a harmónikát huzzák boldog
népies mulatságokban. A bor piroslott a talpas poharakban és boldog
mámort igért kacsintó szemével, amely mámortól egykor már a régiek is
elfelejtették mindennapi gondjaikat, szerelmesek lettek az öregek,
pajkosak a dámák, önfeledkezők a kisasszonyok. Retkek vöröslöttek, mint
falusi kisasszonyok. Fagylaltok illatoztak, mint ifju delnők. A sajt,
mint egy elővigyázatos öreg ember cugos cipőben, meggondoltan ballagott
mindenféle ennivaló után. Damasztiné, mint aféle vérmes asszonyság,
elment igazitani a füzőjén, Rezeda ur bonvivánt hangulatokban
ringatózott, a tánc szakadatlanul tartott az udvaron, mintha csak igy
volna érvényes a tavasz, a szerelem, a sóhajtás, a vágy amely nagyobb
szekereken jött a városból a Fácánhoz, mint amilyenen a sörös hordókat
szállitják. A bomladozó kontyok, az izzadt nyakszirtek, a megzavart
toalettek, egykor mind emlékei leendenek a majálisnak; a levetett
ruhácskák és ingek szerelmes szavakat potyogtatnak ki magukból, midőn
lefekvés előtt otthon kirázzák őket. A szoknyák, bár még ezidőtájt
hosszuak és bővek voltak Pesten (a háboru hosszadalmasságában rövidültek
meg évről-évre a szoknyák), mikor aludni mennek, elmondogatják
egymásnak, hogy mit hallottak és láttak a majálison; még a szemérmetes
alsószoknyának is van ilyenkor regélnivalója, hisz ő is többször
kivillogott a forgatagban titkos helyéről. A cipők ezernyi lépésről
tudnak, (midőn fáradtan haza kerülnek), amely lépésekhez eddig nem
voltak szokva: tudnak sétákról a tánc után, az erdő rejtett részeiben,
tudnak heves és kiszámithatatlan mozdulatokról, – egy kis füles (egy
fehérke) a padra állott, hogy elérhesse a fiatalember száját… Az erdő
meghallgatja a csókokat, legfeljebb a madarak éneklik el másnap, akiknek
ugysem érti senki a szavát Pesten.
Lám, Rezeda ur is merengett az asztalmaradékok felett, egyedül maradván
a tornácon egy sajthéjjal és a kiüritett seres kriglivel, midőn is
tavaszi esőfürgeségü léptek hangzottak fel a háta megett, pántlikás kis
cipők oly gyorsan hoztak erre valakit, mint a bárány szalad a zöld
mezőn, ibolya illat jött egy nagy nyitott ablakon át az erdő mélyéről és
valaki, hátulról befogta Rezeda ur szemét és gyorsan megcsókolta bal
oldalról az arcát. Édes kis csók volt; melegebb, mint a fülemülefészek
és mohó, amint a kis hal ugrik fel a folyóból a napsugár után.
Rezeda ur nyomban sejtette, hogy a csókolózó nem lehet más, mint az
egyik jólnevelt Damaszti kisasszony. Ámde Antóniára nem mert gondolni,
holott mégis csak ő volt a kis bünös, amint Rezeda ur hirtelen
hátrafordult.
„Kérem, ne haragudjon rám.“ szólt a leányka szemérmetes fojtott hangon.
Rezeda ur fölényesen mosolygott, de mikor megszólalt, észrevette, hogy
csuklik a hangja.
„A világért sem, gyermekem… Köszönöm, hogy eszébe jutottam, mert én
kegyedet nagyon szeretem.“
„Én is szeretem.“ felelt Antónia és kezét gyorsan kiszabaditván Rezeda
ur kezéből, elillant a tornác űvegajtóján át, hogy senkisem vehette
észre megjelenését. Egy pár perc mulva egy kefehaju hadnagy karján
lejtette a csárdást és táncosa vállán át tőbbször és titokzatosan
pillantott az egyedül maradt Rezeda urra, holott a kefehaju meglehetősen
tartotta szóval: még a levegőbe is emelte, amint ez divat volt.
Rezeda ur öreg gavallér módjára először mély megindultságot érzett a
fiatal hölgy megfeledkezésén (néha sajnálta a nőket, a szegény
áldozatokat, akik mindenüket odaadják a férfiaknak, mig ezért többnyire
a bókok és hazugságok hamis pénzeit vágják zsebre). Későbben
elfelejtette korát, tekintélyét, deres haját, bölcsességét és a
kisasszony harmadik titokzatos pillantására számolni kezdett azzal a
gondolattal, hogy vénségére bizonyos szerelmi kalandba keveredett.
Természetesen hallott ő is, mint minden vénülő férfi az igen fiatal
hölgyek titokteljes vonzalmáról az öregebb férfiak iránt. Igy van az
oroszlánoknál is. A legöregebb himoroszlán veszi feleségül a fiatal
nőstényeket. Ámde magánéletében még nem tapasztalta, hogy őszülő
fürteinek különösebb varázsa lett volna. S bolond férfi módjára
(ahelyett, hogy megtöltötte volna a poharát ó sashegyivel, hogy felejtse
a világi élet hiábavalóságait), félig behunyta a szemét és tünde képeket
festett maga elé Antónia bájairól. Rezeda ur lelkével ismerősek
sejthették, hogy Antónia szemeit azon régi szép nők élveteg szemeihez
hasonlitotta, akik manapság már csak olajfestményekről, vagy amulettek
kis képeiről nézegetnek vissza soha el nem muló kéjes mosollyal; férfi