N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 7

Total number of words is 3865
Total number of unique words is 2095
28.9 of words are in the 2000 most common words
40.3 of words are in the 5000 most common words
46.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
csendben élek, hogy szerelmes lehetek az emlékeimbe, nem elevenedhetik
meg egyetlen emlék sem, hogy valósággal rámnyissa az ajtót… ahol a nők,
akiket ismertem és belőlük kiábrándultam: az alkonyat borongásában s
nesztelen léptekkel megfoghatatlan ruházatban úgy térjenek vissza, mint
amikor először láttam őket… olyan legyen a hajuknak az illata, a
szemüknek csábja, az ajkuknak méze, a szívüknek megindultsága, a
lelküknek galambröpködése, a kezüknek játéka, mint az első
találkozáskor, mikor meghódítottak… minden téli estve visszatérjenek és
csak az legyen meg belőlük, ami szép, jó és drága volt; az a zene
hangozzék a szájukból, amelyről ők maguk sem tudtak, midőn
megszólaltatták; abba a magasztosságba, önfeledtségbe, mindent elfelejtő
első szerelembe ringassák a szívemet, amelynek üdvösségéről csak akkor
tudunk, mikor az elmúlott. Valahol, valamerre keresek egy zugot, ahol a
nők oly megtisztultan élnek, mint emlékbe adott virágaik a biblia lapjai
között…
Ime itt volna a hely, Juliska tanyája, kedvem mégis szomorú, mintha
ráfujt volna a csalódás. Való volna a régi mondás, hogy soha sem
találjuk meg azt a helyet, ahol a boldogság lakik? Csak futkározunk vagy
ballagunk egyik határból a másikba, egyik várostoronytól a másikig, nagy
házból a kis házba, 1900-iki úrhölgy bőven lengő szoknyája mellől a
ballerina tüll-ruhácskájáig, hárfát pengető szentéletű úrnő erkélye alól
a cigányputriig, ahol a vadmadarak színes ruhájában cifrálkodva sivít a
leány. Azok közé a boldogtalan férfiak közé tartoznék magam is, akikkel
duttyánokban és városvégén meglapuló csárdákban poharat koccintottam,
akik oly kedvesek voltak, mint a lacibetyárok vagy melankólikusak, mint
az eresz alatt gomolygó köd, s mindig mentek, mendegéltek, tiszta
asszonyok rozmaringillata mellől elszökdöstek a gajdoló leányokhoz, akik
az ördög öreganyjának a házában mindig táncolnak. Akik otthagyták a
gazdag nemzetesasszonyt és egy vándorkomédiásné festékes-skatulyája után
beutazgatták a fél országot…
Az elhervadt Ónodi-kisasszonyok legalább így ítélték meg a helyzetet,
midőn egy napon kóborlásaimban elvetődtem hozzájuk.
– Maga már nem az az ember, N. N., – mondta bizalmasan Tini kisasszony –
akiről Juliskánkkal téli délutánokon beszélgettünk. Sokkal fiatalabb,
mint gondoltuk. Maga nem elégedne meg azzal, hogy nagyvásárkor menjen
csak Nyíregyházára. Ott ülne minden hetivásárkor a Kiskoronában,
puszipajtásaival, a legnagyobb korhelyekkel és a lovak meggémberednének
a hidegben a vendéglő előtt. Olyan lenne, mint Zathureczky volt. Nemde,
Zsanett?
Zsanett tetőtől-talpig végignézett, mint egy sorozó-orvos.
– Tévedsz, Tini. Sokkal öregebb, mint hittük. Az ilyen minden hájjal
megkent, vénülő férfiúnak nemcsak azon jár az esze, hogy a padlás
létrája alá álljon, amikor a szolgálók diót hordanak, hanem azon törné a
fejét, hogyan szöktesse meg ezt vagy amazt a fiatal leányt a környékről.
Mint Kunfalvi a svájci nevelőnőt…
Mint későbben észrevettem, az Ónodi-kisasszonyok számára két férfi
létezett a világon. Tininek Zathureczky volt az ismerőse, míg Zsanett
példáit Kunfalviról vette. Kár, hogy mind a két gavallér már meghalt az
elmult században; meggondolták magukat és elmentek a terméketlen
diófákkal és savanyú gyümölcsöt termő vén almafákkal szegélyezett
mellékes és titkos úton a sűrűség felé, ahová hajdanában oly gyakran
csalogattak nőket… (És a sűrűségből többé nem jöttek vissza.)
Az Ónodi-kisasszonyok Boldogfalván laktak, ahol úgy ismerik a férfiakat,
mint akiknek reggeltől reggelig nincs egyéb dolguk, mint
folyton-folyvást nőkre gondolni, nőknek cselvetéseket feladni,
kelepcéket állítani, hűtelenkedni, turpisságokat kieszelni és
legfőbbképpen minden alkalmat felhasználni, hogy megcsalhassák azt a
nőt, aki őket igazán és önfeláldozással szereti… Boldogfalván laktak egy
régi házban, amelyen nemesi címer volt, veranda, ahol minden történni
szokott, ami a kisasszonyok életében emlékezetes, mert a szobák oly
kicsinyek és alacsonyak voltak, hogy azokban csak álmodni lehetett egy
szebb jövőről. Innen mentek el a mult századbeli gavallérok. Z. egy céda
kocsmárosné karjain, K. a svájci nevelőnőt gyors lovakon szöktetve, s
bizonyára azóta is járják a világot új kalandok, futó ismeretségek után,
szíveket törnek össze, lesben állanak éjszaka nők elrablása céljából,
elhagyott tornyokba vonszolnak fel nőket, estélyeken és vacsorákon
pompáznak, ahol kezükkel, lábukkal, szemükkel mindig a háziasszony
meghódításán fáradoznak, virágokat küldenek, párbajokat vívnak – amint
az általában a férfiak szokása.
– A férfiak olyanok, mint a rókák – vélekedett Tini. – Ketrecbe kell
őket zárni, hogy meg ne szökjenek. Minden asszony bolond, aki hagyja,
hogy lecsapják a kezéről a férfiát. Én láttam boglyas dühöngő
asszonyokat a nagykállói elmegyógyítóban, akiknek nem volt más bajuk,
minthogy a férfi megszökött mellőlük. Sohase bolondultak volna meg, ha
vigyázni tudnak.
Zsanett szakértően legyintett:
– Az asszonyokban van a hiba. Elbizakodnak, hisznek és megesküdnek, hogy
a férfiak szerelme örökké tart. Elfelejtik, hogy a megúnt szerelem
elszökik a kéményen át. A magaúnt férfi elszökteti az öreganyját is.
Változatosság kell a férfinak, mert így teremtette őt a mindenható. Mi
szegény nők csak egyszer szeretünk, vagy legalább is ráfogjuk valakire,
hogy őt szeretjük életünk végéig. Míg a férfiak sebe oly könnyedén
gyógyul, mint a cigányoké. Ha még egyszer visszatérne Kunfalvi, elhoznám
mulattatására a kövér unokatestvéremet, Katicát, akinek egyszer itt szép
szavakat mondott, nyári estén.
Nem feleltem a kisasszonyok szavaira, mert annyi eszem volt, hogy
lássam: ismerni óhajtanák véleményemet. Boldogfalván életbevágó
jelentőséget szokás tulajdonítani az elejtett szavaknak, ezért azt
véltem, hogy jobb hallgatni és szabadjára engedni a kisasszonyok régen
henyélő szájait. S így mihamar kiderült, hogy három esztendő előtt még
ispánt tartottak és erről az ispánról sokat pletykáztak a környéken.
Valami ágrólszakadt vándorlólegény volt, amikor a kisasszonyok
felszedték az országútról. Kihízlalták, móresre tanították, kártyáztak
rá, míg az ispán megúnta a jólétet… „Úgy bántunk vele, mintha a magáéban
volna! Visszaszökött öreg feleségéhez, aki mindennap megverte.“
Erre sem szóltam, csak fejemet csóváltam az érthetetlen eseten. Tini
tehát tovább folytatta a sopánkodást, hogy Boldogfalva nem fekszik a
nagy országút mentén, ritka madár erre a vendég, a legátus, a vándorló.
Nem lehet az igaz, hogy Boccaccio élt a világon, vagy legalább is nem
járt Magyarországon, mert itt erkölcsös nők laknak. Könnyű dolga van
például egy olasz kocsmárosnénak, ahol a vándorlók leisszák magukat, de
Boldogfalván savanyú a vinkó.
– És ön mit szeret? – kérdezte Zsanett s előkelőség céljából elővette
lorgnettját, amelynek egyik üvege hiányzott.
– A napfelkeltét a szabadban – feleltem.
Csodálkozva néztek rám, mint valami bolondra. Tini türelmetlenül és
epésen szólt közbe, mintha igen sértő dolgot mondtam volna.
– Maga nyilván mult századbeli ember, amikor a nőknek udvarlására a
férfiak a mindennapi természetből vették képeiket. A nagyanyánk idejében
volt az divatban, hogy a férfiak a csillagokat, a holdakat rángatták le
az égről, a mezőkről elővették a kék lenvirágot, a tavasz első lepkéjét,
a patakból a könnyed pisztrángot. S a nők úgy tetették magukat, mint a
lucernásban ülő nyúl.
– Szemérmes, felejthetetlen korszak – feleltem meggyőződéssel. – Csak
nézzük meg a fotografiákat, leveleket, sőt divatlapokat, amelyek a mult
századból maradtak hölgyeinkről. Egy másik ország, egy messze
eltávolodott tartomány alakjai ők, akiknek mintha nem maradtak volna
gyermekeik. A homlokukról sugárzó fény, a szemükben látható szerénység,
az arcukon felírt hűség és önfeláldozás a mai nőkön már nem található.
Leveleiket mindig oly gondosan és szemérmetesen írták, hogy azt
meglophatta a postamesterné. Divatjuk méltóságteljes tiszteletet
parancsoló. Bő, földigérő szoknyáikban megannyi fejedelemnők. A test
bűnös formáit eltakarja a ruha, hogy a férfiak szerelmük jutalmául
valóban egy ismeretlen, gyönyörű szigetre érkeznek meg. Ki látta
nagyanyáink lábát, karját? Igazában csak az, aki a koporsófedelet rájuk
szegezte.
Zsanett sziszegett:
– Maga a fővárosból jött közénk? Talán a Nemtudom-utcában lakik ott?
Soha se járt Andrássy útján, amelyet azelőtt Sugár-útnak neveztek? Úgy
beszél, mint egy falusi mester. Kunfalvi szalongavallér volt.
– Talán nem is hallotta még életében a Jambó-nótát? – kérdezte gúnyosan
Tini, a jambót zsambónak ejtvén.
– És Küry, Pálmai, Hegyi ismerősei önnek, mint Kunfalvinak, aki órákig
tudott beszélni Pestről? Ó, mi mindent tudunk, ami Pesten történik,
holott csak Boldogfalván lakunk. Tudjuk, kiért lett öngyilkos Nagy Imre
és hallottuk, hogy Szirmai Imre milyen kunsztokat tud az ötkoronással.
Olvastuk a fehérkaméliás nő történetét, aki mellbelőtte magát egy
íróért. Tudjuk Satanelló kalandjait a népszínházi színfalak között és
Baligovics Bojár Terus arcképét asztalunkon őrizzük. Nagyon jól vagyunk
értesülve arról, hogy ki az a nagy művésznőnk, aki pezsgőben szeret
fürdeni és Szapáry Pál mennyit veszített a kaszinóban. Már csak néha
levelezünk Dura Máté „Szerelmesek könyvé“-ből; modernebb írók műveit
forgatjuk, mint Veresné Gaál Karolina. Tini Alba Nevis verseiért rajong,
míg magam (persze Kunfalvi neve alatt) előfizetője vagyok a „Magyar
Figaró“-nak. Itt kiment a divatból az álmoskönyv, uracskám, azért bánjon
velünk úgy, mint modern hölgyekkel illik.
– Talán azt sem tudja, kicsoda vizenkei Török-Gyolcs Kazimir? – vágott
közbe Tini.
Szelíden tiltakoztam.
– Valóban nem ismerem a kiváló férfiút.
– Ő pedig mindenkit ismer a fővárosban. Két esztendő előtt utazott erre
egy barátja kíséretében, aki állítólag gróf volt, de nem használta
címerét. Demokrata volt az istenadta, mint Kardhordó Árpád. Esőben,
sárban, hidegben érkeztek meg e hazafiak, akiket azon nemes cél vezetett
hozzánk, hogy felszólítsanak: vegyünk részt a felvidéki akcióban, amely
József főherceg védnöksége alatt volt alakulóban. Ha nem tudná: a
felvidéki akció célja volt az ottani magyarság megmentése.
Természetesen nem vontuk ki magunkat a honleányi kötelesség alól.
Megrendeltük a könyvet. Csak az a kár, hogy a Zsidók egyetemes
történetét kaptuk kézhez, amiért még ma is pörben vagyunk. Török-Gyolcs
Kazimir egy napig volt vendégünk és mindent megtudtunk a fővárosi
életből. Tőle hallottuk, hogy Komlóssy Emmát megszöktette az öreg Pálffy
gróf és morganatikus házasságot kötöttek, amit úgy szokás kötni, hogy a
vőlegény balkezét nyújtja a nőnek.
Hasonló történetei napestig voltak a két Ónodi-kisasszonynak. Úgy
éreztem magam, mintha nem is Budapestről, hanem a holdból érkeztem
volna. A Színházi Hirnök és a Magyar Bazár eljegyzési híreit sok
évfolyamon át megtanulták. A pikantériákból gyüjteményük volt, mint az ő
korukban lévő férfiak a fidibuszt szokták gyűjteni. A petróleumlámpa
mellett kifogyhatatlanul beszéltek grófokról, színésznőkről,
kalandorokról.
– És hogy is hívták a bárónőt, akit a majma megharapott? – kérdezte Tini
kisasszony, midőn már félálomban voltam.
A vendégszoba fala tele volt ragasztva újságból kivágott képekkel,
kóta-képekkel, divatlapok mellékleteivel. A Gigerli-mars kótáján sétáló
gavallérok, Vidlicskay József karrikaturája, Dura Máté és Jakab Ödön
ifjúkori arcképe altattak el. Hajnalodott, a zsalugáter mögött madarak
szólaltak meg, mintha most érkezett volna a posta, csupa nagyszerű
hírrel. Az ákácfák között fénylő oszlopai feküdtek a napsugárnak. Valaki
megkopogtatta az ablakot.
György, a fiú állott odalent.
– Hál’ istennek! – kiáltottam. – Csakhogy nem felejtkeztél meg rólam.
– Tudom, hogy ez nem magának való hely. Nyakamba vettem
kakaskukorékoláskor a lábomat és most itt vagyok, hogy jöjjön haza.
A házban még mindenki aludt. A kisasszonyok valószínűleg most álmodják
meg mondanivalóikat. A vadszőlő hervadozott a verandán, mintha azokra a
régi vidám vendégekre gondolna, akik itt valamikor piros borral a
kezükben üdvözölték a nyári hajnalokat. A cigány tust húzott és a
vendégek elmentek pörgő kocsikerekeken.
György sürgetett:
– Ne sokat gondolkozzon. A kisasszonyok felébrednek és akkor nincs
menekvés. Elhíresztelik, hogy a postamesterné után szökött, aki tíz év
előtt tűnt el a faluból. Eddig minden vendégük a postamesterné után
illant.
Régen volt ugyan, hogy ablakokon kiugráltam, mielőtt megvirradt volna.
Most félelem és szégyenkezés nélkül kapaszkodtam fel az ablakdeszkára,
hisz odalent állt György, aki megvédelmez minden gyanutól. Lábujjhegyre
ugrottam, mint a legboldogabb korban.
György a szérűskerten át vezetett ki a mezőkre, ahol már forrt az élet
konyháján a madarak ennivalója, a madárijesztő teleitta magát harmattal,
az utakat elzáró sorompófák a magasba emelekedtek, mintha a tájat
kémlelnék. A régi szélmalom romjai boldogan sütkéreztek a felkelő
napban, miután elfelejtették az éj kísérteteit, a baglyokat,
denevéreket.
Az országúton állt a diadalmas, boldog élet. Hosszú léptekkel mentünk
hazafelé.
A tanyaház udvarán Juliska állott és a tenyerét a szeme felé emelte,
mintha közelgő betyárokat nézne.
– Hol kóboroltatok? – kérdezte mosolygósan.
– Egy kis budapesti postát hallgattam az öreg kisasszonyoktól, –
feleltem – s elhatároztam, hogy darab ideig még nem megyek Pestre.


A régi szélmalom tücske.
Ő ott lakott, ahol a vereshasú régi szélmalom állongott gyepes halmon,
mint valamely öreg vitéz, aki várából kirohant, hogy megállítsa az
útonjárókat. A várat elvitte mögötte az idő, a halmot már benövögette a
galagonya, mogyoróbokor, vadalma, amely bujdosó növények nagyon
szeretnek olyan helyen tanyát ütni, hol emberek nem járnak; – kedvükre
játszadozhattak tavaszi reggelen, nyaranta belehenteregtek leveleikbe és
így ősz időben oly ijedten bujtak össze, mint a kárvallott család. Még
fűzfa is akadt itt ama szomorú magyar fajtából, amely elfütyengeti a
szélben a régi boldog embereknek nótáit, amelyeket a mai kor már nem ért
meg. Nyírfa fehérlett az alkonyatban, mint egy eltévedt szellem, aki a
régi szélmalom környékére bujdosott a seprőcsináló öregasszonyok elől.
És a vén szélmalom tetőtlenül állott a középen, mint egy ordításra kész
szörnyeteg a mult időkből, amely megfogyatkozott, letöredezett
szárnyaival utolsó leheletig védi a maga dombját, holott ellenségek már
nem jártak erre, legfeljebb néma vándormadarak húztak át a felhős
égboltozat alatt.
Az idevezető utat benőtte a gyom, mint magáról elfelejtkezett öregember
arcát a szakáll. Az élet kelepelő szekerei másfelé vették járásukat, a
szélmalom soha sem látta azokat az arcokat, amelyek mostanában
mosolyognak ezen a vidéken. A hangok, amelyek körülötte felhangzottak,
leereszkedtek a pincékbe, hogy onnan többé ne jöhessenek a napvilágra. A
mindennapi történések, amelyeket itt hajdanában megbeszélgettek az
emberek a molnárral, nem jegyeztettek fel a kalendáriumba, elrepültek
azok a széllel.
Amint napról-napra beljebb bátorkodott az őszi idő, mint a vén cigány a
kocsmába, mind többet jártam a szélmalomhoz, ahol egy kimustrált
malomkövön hosszan elüldögéltem s azt a könyvet lapozgattam, amelyet
ifjúkoromban szerettem. Turgenjevtől a Vadász iratait.
Néha, alkonyattal zaj hallatszott a tájra széttekintő tört szárnyak
felől. Mintha egy hang futott volna végig a malom tetején és belsejében.
Valakit tán látott a messziségben a legmagasabb szárny és erről gyorsan
hiradással volt. Máskor megzörrent valami az őszi bokrok között, mint az
emlékezet, amely váratlanul valahonnan idetévedt. Talán gyilkosság vagy
szerelem történt ezen a helyen (amely dolgok legtovább maradnak meg az
emberek ládafiában) és most néha visszajár ide egy borongó öreg
emlékezete töntörgő lépteivel? Majd könnyű, futamodó léptek hangzottak a
malomkerék körül, amikor fölemeltem a fejemet az olvasmányból; mintha
valaki meglesett volna, mivel töltöm a magány búsuló óráit, amikor olyan
emberhez kezdtem hasonlítani, aki majd ha megszólal, a saját hangját sem
ismeri meg?
Néha átvándorolt a tájon egy messzi falu harangszava, mint egy eltévedt
madár. Majd varjak károgtak, de nem láttam őket. A szél hajtott valamit
a mezőn, mint saját szakállára dolgozó vadászeb. Egy kukoricacsősz a
legénykorára gondolt és tüzet gyújtott a messziségben, amelynek füstje
fölemelkedett, mint az elkívánkozó élet. Az ősz nedvei már szinte
hallhatóan csörögtek a lapályon, midőn az esti köd leereszkedett, mintha
láthatatlan kis vízimalmok kezdenék gyors munkájukat, az embereknek való
koporsódeszkákat fűrészelvén. Nagyot futamodott a nyúl a ritkuló
kukoricásban, mintha ebben a percben vette volna észre, hogy ellenséges
országba tévedt. Koppant a lehulló levél, mintha valakinek a múló
óraütést jelezné.
Itt ismerkedtem meg Szomjas úrral, akit már régebben ismertem és ő is
ismert, de csak olyanképpen, mint András napjának tudomása van József
napjáról a kalendáriumban, de sohasem találkoznak. Hallottam, hogy
bogaras ember, de nem sokkal bolondabb azoknál a különcködő nyírségi
uraknál, akik a mult században meghúzódtak magányos házaikban, mikor
minden hitelüket kiaknázták és jókedvet, életbölcsességet az őszi
légytől kértek kölcsön, amely a papírossal beragasztott ablakon döngött.
Hallottam azt is, hogy van egy kisasszony-lánya, akit a szatmári
nénéknél neveltet, Saroltának hívják és olyan hosszú haja van, mint
Csillag Annának.
Szomjas úr nem messzire lakott a szélmalomtól egy hosszú földszintes
házban, amely régi időkben kasznárok, ispánok háza lehetett, mert címer
nem volt a kapun. Kis ablakok voltak a házán, amelyek észrevétlenül
óhajtottak maradni e feltűnési viszketegben szenvedő világban. Ezekből a
kis ablakokból látszik végtelennek a téli hómező, amelynek látóhatárán
fekete pont a lovas csendbiztos vagy a cigánypostás. Itt húzódott meg
Szomjas úr, „mióta a világnak búcsút mondott és Bessenyei testőrtiszt
módjára szótlanul legyintett“. Körülbelül ötvenesztendős volt s olyan
ruhadarabokat viselt, amelyek nagyon régen voltak szolgálatban, de nem
felejtették el úri származásukat. Volt például zöld vadászmellénye,
tarka-barka nyakkendője és bricsessz-nadrágja, amelyre fiatalkorukban
bizonyosan engedékenyen nézegettek az öregasszonyok. Vadkacsa-tollas
kalapja volt, mint akármelyik környékbeli gavallérnak. Macska-nadrágja
bévül fényes, mintha sokat tartotta volna kengyelben a lábát. Ámde
minden ruhadarabja oly avas és kopott, mintha réges-régen a föld alá
költözött volna az az uraság, aki először viselte e tetszetős öltözetet.
Hangja almáriomból hangzott, amelyet régen nyitottak ki. Mozdulatai
félszegek és szégyenkezők, mintha már nem tudná bizonyosan, mire
tanította egykor a táncmester. Felsőfogai hiányoztak, ugyanezért a
bajuszát lefelé szoktatta. Tüskés, vastagszálú volt ez a bajusz, mintha
sok csókot megkóstolt volna, amíg ez érdemes volt. Fekete zsinóron
szemüveget hordott, amelyet duzzadt orrára illesztett és az üveg alatt
megszelídül szeme.
– Olvasgatunk, olvasgatunk? – szólalt meg. – Azelőtt én is sokat
olvastam, az igaz, hogy németül, mert ifjú koromban külföldi iskolába
járatott az apám. Beszélni hamar elfelejtettem a németet, de az olvasást
megszoktam. Így a Madách Ember tragédiáját csak akkor élvezhettem, mikor
Julius Lechner von der Lech németre fordította. Kevés a petróleumunk,
pedig olvasni csak éjszaka jóízű, mikor kopog odakint az eső. Régebben
bezzeg elég volt a tűz a kályhában, hogy téli estéken a legapróbb
betűket is elolvassam.
– Mikor én idekerültem, – mondta darab idő multán, egy hosszú rab
szomorúságával, – nem igen volt művelt ember a környéken, akivel érdemes
lett volna megismerkedni. Az egyik szomszédom éjjel-nappal részeg volt.
Korán reggel kezdte a borivást, hogy végigélhesse a napot. Az volt a
változatossága, hogy télen vörös bort ivott, nyáron fehéret.
Délutánonkint elhitte magáról, hogy kastélyban tölti az életét, pedig a
házába befolyt az esővíz. Estefelé azt képzelte, hogy messze a
nagyvilágban a nők és férfiak mindig azt kérdezgetik egymástól: »ugyan
hová lett Sonkoly, mostanában soha sem látni?« Míg estére ágyba dőlt és
minden éjszaka azt álmodta, hogy az őrültek házába viszik. Nem lehetett
vele érintkezni.
(Én nem szóltam semmit, ámde jól tudtam, hogy ez az összeférhetlen
Sonkoly senki más nem volt, mint maga Szomjas úr, aki hibáját szerette
másra feladni.)
A másik szomszédom olyan sült bolond volt, hogy Mihály arkangyalnak
képzelte magát. Ellenállhatatlannak hitte magát, mindig a nők
meghódításán törte a fejét és csupán azért nem indult el a gyümölcs
leszakítására, mert nem volt jóravaló lábbelije. Csak búcsúkra
járhatott, ahová mezítláb szokás menni; Mihály arkangyalnak megfelelt a
divat és a szemrevaló menyecskéket felrakosgatta az emlékezetébe, hogy a
következő télen, mikor olyan nagy lesz a hó, hogy az udvarra se lehet
kimenni, képzeletben szerelmi viszonyt kezdjen az asszonyokkal. Sült
bolond volt, mondom, azt hitte, hogy szép nők, akiket sohasem látott,
véle álmodnak. Lehet, hogy csak hím-szamár képében.
(Csendesen bólintottam. Ez a Mihály arkangyal se lehetett messze Szomjas
úrtól. No de halljuk a harmadikat.)
– A harmadik szomszédomnak az volt a szerencsétlensége, hogy egyszer
megfordult Monte-Carlóban, néhány aranyat nyert, ám a nagyváradi Popper,
aki abban az időben az utazó-társaságokat szervezte és vezette, még
Egyptomba is: indulást vezényelt. Szomszédom nem merészelt egyedül
maradni az idegenben, ahol mukkanni se tudott, fájó szívvel követte
útitársait, ámde húszesztendő mulva is, midőn adóvégrehajtással
zaklatták, a vörös Poppert emlegette, aki szerencséjének útjába állott.
Képzeletében annyi kinccsel rendelkezett, mint Monte Christo, csak a
kezét kellene kinyújtani. Birtokokra alkudozott, házat szemelt ki
Nyíregyházán, gyermekét az apácáknál neveltette; ha elkövetkeztek az
őszi sarak, kiköpött az ablakon, jövőre úgy sem látja már ezt az életúnt
tájat; ha köhögés kínozta álmatlan éjjeleken, könnyedén vette a dolgot,
mert nemsokára a legjelesebb orvosok gondjaira bízhatja magát; ha
megsértették, kezét dörzsölgette azon nagyszerű elégtétel reményében,
amely gazdagember korában éri… Csak el kell indulni a kakasos
aranyakért, a zizegő bankókért, a zöld asztal kitárt kebellel várja.
Ámde sohase tett szert annyi pénzre, hogy Monte-Carlóba mehetett volna,
pedig oly alapossággal kidolgozott nyerési szisztémát állított fel, hogy
három hét alatt bizonyosan tönkreteszi a bankot. És késő öregségig nem
mond le a reményről, hogy valaha gazdag ember lesz. Lehet ilyen
bolonddal érintkezni? – kérdezte Szomjas úr és erősen a szemembe nézett.
(Ez az utóbbi bolond szomszéd, ez volt az igazi. Szomjas úr, aki téli
időben hosszú leveleket írt Magyarországon mindenkinek, akinek a nevét
hallotta, aki nyert, örökölt vagy egyéb szerencsét csinált s
felszólította a társulásra a montecarlói bank megdöntéséhez. Még a
szegény Juliska is őrizgetett egy felhívást, amelyben Szomjas úr a
környéken részvénytársaságot óhajtott szervezni.)
Természetesen: érdeklődtem a csalhatatlan szisztéma iránt… És néhány nap
mulva megismerkedtem Saroltával, akinek olyan hosszú haja volt, mint
Csillag Annának.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Én szisztémámat a montecarlói temetőben kezdtem felállítgatni, még
pedig a sírköveken található évszámokból. Tulajdonképpen holt játékosok
helyett játszottam – kezdte Szomjas úr egy őszi délutánon a
szélmalomnál, midőn a malomkövön ült és sétapálcájával, amely éppen
olyan öreg bot volt, mint az ilyen tavaszmult embereké szokott lenni,
különböző vonalakat és köröket vont a nedves földre.
– Folytattam a játékot a halottak helyett, ott, ahol azok abbahagyták.
Akik öngyilkosok lettek, mert nem volt elég kitartásuk a szisztéma
végigjátszásához. Akik meggondolták a dolgot és új haditervet eszeltek
ki. Akik tönkrementek a hadiállás befejezése előtt. Akik elveszítették a
fejüket, a szívüket… Azok helyett játszottam én tovább. Ott feküsznek ők
a nizzai országút mentén a ciprusszal és szomorú fákkal bőven beültetett
temetőben, közel a játékasztalhoz, mintha darab időre pihenni jöttek
volna ki a klub forró levegőjéből. És annyi magyar ember fekszik ebben a
temetőben, hogy kitelne belőlük az egész közigazgatás. Szépen hangzó,
szaloniasan pengő, hitelképes magyar nevek olvashatók fejfákon, amely
neveket itthon az ősök a történelembe írtak, de az unokákból hiányzott
az elődök erélye, nem tudták keresztülvinni akaratukat. És ezeknek a
félbenhagyott szisztémáknak a megjátszására vállalkoztam én. Ők,
szegények, csak a szisztémáknak a fele-útjáig tudtak előrejutni, – amint
a kaliforniai aranytermő hegyek között is találnak a bányászok emberi
csontvázakat, akik ugyan a helyes úton indultak neki az útnak, de közben
felmondott az akaratuk. A szisztéma hátralévő része terem aranyat annak,
aki megjátssza. Többet nem mondhatok uram, tervemről. Azt hiszem, így is
többet árultam el, mint amennyit szabad.
Megkérdeztem Szomjas urat, miféle sugalat vezette őt erre a nyomra?
– Nagyon egyszerű volt a dolog, – felelt Szomjas úr, pontot téve a
földre pálcájával. – Életemben annyit imádkoztam hiába a keresztény
Istenhez, hogy Monte-Carlóba érve elhatároztam: szisztémát változtatok.
A nizzai országúton áll egy zsidó imaház. Többnyire zárva van, de néhány
frankért előkerül az egyházszolga, aki megnyitja a kaput. Ide tértem be
és megbeszéltem Adonaijal az ügyemet. Te, zsidó isten, mondtam neki,
most mutasd meg, hogy mit tudsz. Igaz, hogy régi keresztény családból
származom, de csodatetteidnek nem lesz hangosabb hirdetője, mint én, ha
segítsz rajtam. Adonai meghallgatott és tanácsot adott. De, kérem,
mindezt csak önnek mondtam el, mert az első perctől kezdve szokatlan
bizalmat előlegeztem önnek. Megfelel-e bizalmamnak, az később válik el.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Őszi délután Szomjas úr házában ültünk, abban a szobában, amelynek fala
tele volt írva mindenféle számokkal. Még a pókhálók alatt is számjegyek
látszottak vastag ceruzavonásokkal. Egy élet álma volt felírva a meszelt
falakra… Odakünn csorgott az eső, mint a halottak sírjaiban, akiknek
tudományával Szomjas úr saját életét óhajtja megjavítani.
– Itt van a központi erő, – mutatott Szomjas úr a falakra. – Mindnyájan
tudjuk, hogy egy központi erő tartja fenn a világot, a csillagrendszert,
a napot, az üstökösöket és pályáján a Földet. Nos, az én központi erőm
ebben a szobában van. Innen merítem majd a lendületet, amellyel
üstökösként kilódulok helyemből és diadalmasan bejárom a pályát, a hulló
csillagok pályáját.
Szomjas úr megigazította a cvikkert és egy sarokból kis rulett-gépet
vett elő a megfelelő táblázattal.
– Igaz, hogy ez csak gyermekjáték, nem közelíti meg az igazi nagy gépek
munkáját, amint a veréb repülése a griffmadárét. Ámde e gépecskén is
tapasztalhatjuk a játék örök törvényeit. Megsúgom önnek, hogy a
montecarlói gépek sem tökéletesek. Pontosan mutatják az eredmények,
mikor dobta ideges kéz a golyót, mikor volt álmatlan éjszakája a
krupiernak, mikor csalta meg a kedvese… Arról nem is szólok, hogy a
legfinomabb gépek is megérzik például az esős időjárást.
Szomjas úr kiteregette a szerencse-mappát, amelyen számok és színek
jelölték millió ember gondolatát… Megpörgette a masinát.
– Válasszon magának szisztémát, uram. Ott van például az ablak mellett:
a Nagy-Garcia-elmélet. Kezdő játékosoknak igen bevált módszer. Én
korrektül játszom, nem úgy, mint egy bizonyos szomszédom, aki szép nejét
ültette mindig a partnere mellé, mikor kártyázott. Tehet kisebb-nagyobb
készpénztételeket, én majd feljegyzem, hogy mennyivel tartozik önnek a
bank.
Nem volt kedvem a Nagy-Garcia-elmélethez s ezt meg is mondtam Szomjas
úrnak.
– Talán mindjárt abba a nagyszabású játéktervbe óhajt fogni, uracskám,
amelyet a nagy Sántha, a Nemzeti Színház nyugalmazott tagja talált fel?
– kérdezte gúnyosan Szomjas úr. – Sántha határozottan megírta nekem,
hogy elmélete nem való kezdő játékosoknak.
Midőn vállat vontam, Szomjas úr elkomorodott.
– Ön úgy látszik, nem becsüli a játékot semmire? Csalódtam volna önben?
Sötét haraggal nézett maga elé és unottan pörgette a golyót.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 8
  • Parts
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 1
    Total number of words is 3823
    Total number of unique words is 2125
    25.7 of words are in the 2000 most common words
    35.9 of words are in the 5000 most common words
    41.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 2
    Total number of words is 3870
    Total number of unique words is 2079
    27.9 of words are in the 2000 most common words
    37.9 of words are in the 5000 most common words
    44.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 3
    Total number of words is 3940
    Total number of unique words is 2096
    26.9 of words are in the 2000 most common words
    37.3 of words are in the 5000 most common words
    44.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 4
    Total number of words is 3816
    Total number of unique words is 2121
    26.3 of words are in the 2000 most common words
    37.0 of words are in the 5000 most common words
    42.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 5
    Total number of words is 4024
    Total number of unique words is 2083
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    47.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 6
    Total number of words is 4022
    Total number of unique words is 2075
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    40.3 of words are in the 5000 most common words
    46.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 7
    Total number of words is 3865
    Total number of unique words is 2095
    28.9 of words are in the 2000 most common words
    40.3 of words are in the 5000 most common words
    46.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 8
    Total number of words is 1410
    Total number of unique words is 847
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.