N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 5

süt már a nap.
– Én ma visszamegyek Bujiba, amint megfürödtem a gyógyforrásban – szólt
Juliska és áhitatosan nézett a fürdőház felé, ahonnan már gőzölgés
szállott ki a magas ablakokon. Falevelekkel volt tele a sétány. A
kocsiszín felől utazókocsi lovainak szerszámcsörgése hallatszott. Hegyes
bajuszkája alatt hegyesen fütyült egy kis kocsis, amint csizmáit
kefélte. Az erdei úton messziről hangzott a kerékpörgés, mint az
útrakelő élet.


Az igazi tücsök.
Körülbelül déltájban érkeztünk Bujiba.
Addig végigkocsiztunk a nyírségi országutakon, amelyek lomhán,
rezignáltan kanyarognak mindig ugyanazon ákácok alatt. Ahol szőlők
vannak, Oros felé, onnan sárgarigó kiáltott a bricskára a kéklő, jó
szagokkal teli gyümölcsösökből. A nagyfejű, bámész napraforgók táján
seregélycsapat röppent fel a földekről. Az árkok felett szarkamadár
lappangott ingujjban. A határkocsma környékén rengeteg veréb csipogva
beszélte el, amit az utasoktól hallott. Az agarászok már hazafelé mentek
a fáradtan utánuk nézegető mezőkről. Őrgébics kiáltott ránk éles hangján
egy száraz fáról: hová mentek? És a napraforgók nagy bolond fejüket
csóválni látszottak, amint együtt láttak bennünket Juliskával, a kis
kocsi sárga ülésében.
Juliska útközben elmondta, hogy legjobb barátnői az elszegényedett
Ónodi-kisasszonyok, akik egy kidőlt-bedőlt vén udvarházban laknak, egész
nap cigarettáznak és a legelőkelőbb hölgyek a vármegyében. Tőlük
tanulta, hogy utazás közben zöld fátyolt kell kötni a kalapra, valamint
számos cukrászsütemény receptjét is. Általában sokat beszélt a szegény
Ónodi-kisasszonyokról, akikhez muzsikaszóval szoktak beállítani a
nyíregyházi fiatalemberek. A minap egyik úgy leitta magát, hogy két
napig észrevétlenül aludt a lucernásban. Éjféltáján fölébredt és
kopogtatott az udvarházon. A kisasszonyok nyomban fölkeltek ágyukból és
tovább folytatták a mulatságot. Cigány hiányában a falusi mester
zongorázott nekik. Ugyancsak az Ónodi-kisasszonyoktól tanulta, hogy a
férfiakat keresztnevükön kell szólítani. S ugyancsak az
Ónodi-kisasszonyoknak köszönhető, hogy Juliska eddig minden kérőjét
elutasította. A kisasszonyok mindegyiken találtak valamely kifogásolni
valót.
– És sokat beszélgetünk magáról, ha együtt vagyunk – fejezte be Juliska.
Juliska háza, amely a falun kívül feküdt, földszintes, fehérre meszelt
tanyaház volt. Olyan volt, mint a legtöbb nyírségi tanya, amelynek kis
ablakából a gyenge fénysugár messzire elkíséri a síkságon az utazót.
Szilvafák borultak össze a ház mögött, mint örök hűséget fogadott
barátnők. Macska hevert a háztetőn, a láncos kutya röviden végzett
velünk, mintha megsértettük volna.
– Lassú tűzön, foghagymával párolva a rostélyost, – szereti így? –
kérdezte Juliska, amint a kocsiról leszálltunk.
Félig paraszti, félig kopott úri bútorokkal volt megrakva a ház. Egy
pipatórium mutatta, hogy Juliska ősei nemesemberek voltak, mert jól
kiszítták pipájukat.
Általában a jóság illata érzett ezen a házon. A függönyök, amelyek az
ablakokon lengtek, tisztaságukkal mutatták, hogy kíváncsi kéz ritkán
vonja őket félre. Kanapé horgolt terítői szabályos helyükön voltak. És a
kőporral fehérített padlón bizonyosan mezítláb szokás járni. Ecetszagú
légyfogó az asztal közepén. A falakon réz- és acélmetszetek, mint a
legtöbb magyar házban, amely a mult századból jött át a jelenbe. Gonosz
szavaknak és indulatoknak nyomait semmi sem mutatta e halk helyen,
amelyet az ajtófélfára írott C. M. B. betűk őriztek egyik vízkereszttől
a másikig. Ismétlem, vannak még házak Magyarországon, ahol az embernek
nem jut eszébe, hogy éjszaka meggyilkolják; valamint arra sem gondol,
hogy hány esztendeig ült börtönben a házigazda, a padló alá vérfoltos
fejsze van elásva, fojtogató kötőfék a szénakazalban, hamisság a kút
vizében és gyötrelmes álmok száradnak a mestergerendán. Itt jó emberek
laknak, mint a kályhalyuk is mutatja, mely nyáron is tisztára volt
seperve. Az asztalfiókban régi csíziós könyv mellett kártyacsomag
feküdt, amelyből esténkint megnézetik a jövendő. De öreg biblia is
fekszik az ablakpárkányon, amelyben minden vigasztalás megtaláltatik a
nehéz órákban.
Mintha sohasem járt volna erre ördög, amely kénszagot ereszt magából.
– És egy polcon – akár csak az anyám házánál! – pirosba és aranyba kötve
fekszik Kisfaludy Sándor regéskönyve és a lap a Szent Mihály hegyi
remetével nyílik. Anyám nevelését mutatta még egy könyvecske, amely a
mult században a vidéki házaknál sűrűn feltalálható volt, címe: Illik?
Nem illik? Boldog Magyarország volt, akkor az emberek legtöbbet az
illedelem kérdésével foglalkoztak.
S a keskeny, magoshátú ágyak, amelyek az ablakok felé feküdtek, olyan
lezártaknak látszottak, mint szekrények, amelyekben a ház kincseit, az
álmokat őrizgetik. Mit álmodhat Juliska ebben a keskeny ágyban, midőn
eljönnek a hosszú téli éjszakák?
– A fiú kinn csavarog valahol az éren, a réten. Legutóbb Toldi Miklósról
mesélt a mindentudó csősz. Toldi Miklós módjára farkast fogna, – mondá
Juliska, midőn az ebédet egy seprőnyél módjára hajladozó öregasszony
segítségével feltálalta. Gyermekkorban érzett illatok szálltak az
ételekből. A kenyérnek íze a multból való. A kertibor kancsójában a
nagyanyám üldögélt és fáradhatatlanul mesélt.
– A mi vidékünkön rövid a tél, de sűrű a tavaszi hó. A hóesésben gyakran
hallani fecskecsicsergést és a barackvirágon csillog a hópehely. De
azért nem panaszkodhatom a természetre. Kis birtokomon minden megterem,
amire szükségünk van. Ha ruházkodni nem kellene, félre is tehetnék
valamit. A városban rablókereskedők laknak. Egyen még, mert hosszú a
nap. És este is sokáig hallani a kutyaugatást, amitől majd nem tud
aludni.
Ebéd után egy nagy diófa alá ültünk, ahonnan messzire lehet látni a
tájon. A pirosfejű kakas vezetgette népét a dülőúton. A cselédek
csendesen cammogtak. A kerten könnyed hervadás. A házon szakállnövesztő
csend. A közeli kukoricásban valaki ment, mendegélt, mintha a szél
ingadozna álmában. A réten egykedvűen állott a nyárvégi délután, mintha
sohase menne tovább.
– Kár, hogy az ősz esős és komor vidékünkön, különben rábeszélném, hogy
maradjon itt. Félek, megszökne egy reggelen, mikor ismét csak arra
ébredne, hogy az ereszről locsog a víz, a kerten köd, bánat a
messziségben, a kocsiúton térdig ér a sár és lámpát kell gyújtani
reggel, mikor a fiú az iskolába indul.
Juliska sóhajtott és tovább foltozott. (Ő anyám iskolájában tanulta,
hogy a nőnek illetlenség munka nélkül ülni még akkor is, ha férfival
beszélget.)
– Pedig semmi se fontos, csak az, hogy életünket meghosszabbítsuk. Ez
pedig csak ilyen helyen lehetséges, ahol örökös csend van. Itt senki sem
dühös, mindenki keveset beszél, sokat alszik, a házi patikában mindenre
tudunk orvosságot; és ritka a bolond ember. Eleinte én is azt hittem,
hogy az eső kopogásában éjszaka a halál lépked. Pedig a halál egy
alacsony, vézna, idegen parasztember, aki szemére húzott kalappal
szokott néha a faluba menni. Itt soha meg nem áll. Ilyen kis házban
észrevétlenül lehet élni. Az ákácfa őszidőben sírdogál ugyan a
kemencében, olyan jajgatást végez, mintha öregasszonyokat égetnének. De
télire ő is megszokja sorsát. Amikor szánkón hozzák a fát és a
fűrészelés a színből úgy hangzik, mint életünk egyhangúsága: akkor
kezdődik itt igazán a gyógyulás. Nem is merem rábeszélni, hogy
megpróbáljon egy falusi telet. De ha megtenné, tíz esztendővel tovább
élne. Nem gondolna a nőkre. Legfeljebb boros fejjel, este, a tűz előtt
jutna eszébe a mult, amikor én irígység és harag nélkül mindent
meghallgatnék, s másnapra elfelejtenék, hogy újra elmondhassa
kalandjait. A csőszt már tíz esztendeje hallgatjuk téli alkonyaton,
pedig csak Milanóban járt.
Így szólt Juliska és fölemelte az arcát, amely ebben a percben olyan
volt, mint a szentképecskéken látható, amelyeket imakönyvekben hordanak
a katolikus nők.
– És a tücsök… – mondta csalogatólag, halkan – a tücsök, amit maga
szeret: nálunk mindig énekel. Szent György-napján kezdi, mint a békák és
Szent Mihályig szünet nélkül hegedül, amikor néha megszólal karácsonyig…
Kezdi a padláson, mikor még nem fogyott el a téli dió és folytatja a
violák között ablak alatt. Nyaranta bejárja az udvart. Elmegy az
istállóba a zsíros lószerszámokhoz, a kamrába, a pincébe, mikor forrni
kezd a bor; a ház hasadékaiból rászól a leányokra, akik téli almát
hoznak kosarukban; s egy észrevétlen órában, amikor a félhold veresen
kel s hosszú őszi szelet jósol, beszökik a házba, elbúvik a kemence
mellett és mindaddig szolgáltatja az esti zenét, amíg elkezdődnek az
álmatag tollfosztások, szép mesemondások, amelyek évről-évre szebbek
lesznek. Minél öregebb leszünk, annál inkább hiszünk a mesékben. Én téli
délutánokon mindig azt vártam, hogy megáll egy idegen szán a tanyaház
előtt és a nagyreszelő-hangú kocsis havas bajusza mögül Csákány Juliska
lakóháza után tudakozódik. A szánban az én királyfim ül.
Kiáltás hangzott fel a ház előtt, mint a daru szokott kiáltani.
– Itt van a fiam – szólalt meg Juliska.
Eleinte szürke és közömbös volt, mint egy idegen fiú, akivel az
országúton találkozunk. Azt hiszem, szeplős volt az arca, mint a
pulykatojás. De mire a közelembe ért, két nagy barna szem tapadt rám,
falusi félénkséggel, zavarodottsággal.
Végignéztem a fiút.
Az idegenszerűsége lassan lemúlott, amint lépésről-lépésre közeledett.
Egy darabig távoli rokonomnak látszott, akivel már találkoztam valahol,
de elfelejtettem. Talán arcképét láttam valahol… abban a rámában, az
anyám ágya fölött, a feszület alatt, amelyben az én gyermekkori arcképem
szokott helyet foglalni… amint komolyan, ijedten nézett Jeney és társa
fotografus műhelyében a fekete kendő felé. Onnan jött ez a fiú,
csizmában, rézpitykés kék ruhában, bomlott nyakkendővel, a fejebúbján
kacsafarokként kunkorodó hajával.
Amikor kezet fogott velem: komolyan és megbízhatóan nézett a szemem
közé, mint egy vadászkutya. Hallgatagon foglalt helyet a sarokban:
elvadult csizmáit dugdosta és fekete, izmos kezét nadrágja zsebébe
mélyesztette. A földre nézett, nyilván nem érezte jól magát
társaságunkban. Míg anyja elküldte, hogy fogyassza el félretett ebédjét.
A fiú leugrott a kecskebakról és tücsökcirpelést utánzott, amint a ház
felé sietett.
– Legjobban a vadludak hangját tudja utánozni – mondta az anyja, amint
könnybeborult szemmel utánanézett.
*
Az est azután csendesen beköszöntött. A vadkörtefának árnyéka az
országútra ért, mintha hosszú rúdjával távol akarná tartani a
boszorkányokat. A borzas kerítésben végigcsörgött az esti szél. A hold
arany púpja mutatkozott a sötétzöld nádasok fölött. Az út, amely a
tanyaház mellett elvezetett, árnyékkal telt meg a lengő
kukoricaszáraktól. Régi betyárok lelke száguldozik tán ilyenkor a
Nyírségben és ők csinálják a mozgó árnyakat a homokos úton. A réteken az
egerek, ürgék mendegéltek egymáshoz látogatóba. Mint a kósza szellem,
lappangott el a bagoly a kémény mellett. És mielőtt végleg besötétednék,
napnyugta és holdkelte között: cigánypiros szeme végigfutott a tájon egy
messzi pásztortűznek.
A fiam (aki nem tudta, hogy a fiam) a lábamnál ült egy malomkövön és
csendesen hallgatta azokat az ifjúkori diákos élményeket, amelyek a
felnőtt embernek eszébe ötlenek, ha fiatal fiúval találkozik. Nem igen
tett megjegyzést, nem igen érdeklődött, mikor véleményem szerint
legérdekesebb történetet meséltem a tűzoltótoronyról, ahonnan az én
időmben leugrálni volt a divat, – váratlanul megszólalt a tücsök a
kertben és a fiú nyomban utánozni kezdte a tücsökhangot. Nem érdekelte
többé az én ifjúkorom, hiszen az egy leélt élet hamuja már; ellenben az
éneklő tücsök a lapulevelek között: a valóságos élet. Vidáman folyt
tehát a koncert a kertben és a diófa alatt. A tücsök mindközelebb jött.
Már alig két lépésnyiről felelgettek. Ők megértették egymást. Míg én már
nem tudtam, hogy mit énekel a tücsök és a fiú.
A nyitott konyhában szalmából nagy tűz lobogott és veres komondor
nyelvével végignyalta az udvart, mintha arról akart volna meggyőződni
odabent a tűz, hogy senki és semmi nem szökött meg az udvarból a
besötétedés alatt.
Helyén a kocsirúd, a létra, a seprő, egyiknek se támadt még kedve a
vándorláshoz, pedig ők minden éjszaka megszöknek és kakaskukorékoláskor
térnek vissza. A láng végignyaldosta a fiú barna fejét, mintha az ő
tiszteletére magasabbra csapna. Aranybarna volt ez a fej és végtelenül
nyugodt és kedves. (Régebbi években azt hittem, hogy a törvénytelen
gyermekek oly boldogtalan életet élnek, mint a madárijesztők. Keservesen
átkozódnak, mint a fák száraz gallyai a viharban. Búsan jajonganak, mint
a vándorló szél a régi malom körül. Ismeretlen atyjuknak ormótlan nagy
kalapjában nevetségesek, mint a mezők rongyos bábjai, amelyek a
seregélyeket fenyegetik.)
Ez a fiú nem tudta, hogy ki volt az apja… lelőtték, mint a
vadlúd-gúnárt, mielőtt fiát repülni megtaníthatta volna?… csapdába
szorult, mint egy öreg róka, amely a kertek alatt élelem után
sompolygott kicsinyei részére?… nősténykutyák tavaszkor elcsalták esett
hátukkal idegen határokba, ahol a felhorkant hímek felkoncolták?… az
erdőbe tévedt egy piros szoknya után, a tölgyek kemény makkjai
agyonverték?… Hová lett, merre ment? Lidércek vonták el az ingoványba
vagy vásárosok vitték magukkal messzi városokba, ahol üdvözülést ígértek
neki; búcsújárókkal ment el talán, hogy meghallja annak a harangnak a
hangját, amelynek kongását eddig csak szívében hallotta, vagy az
Útonjárók csillagából hullott egy porszem a szívére, hogy többé nem
nyugodhatik meg egy helyben, űzi, hajtja, ragadja a vágy idegen városok
idegen tornyai felé?…
A fiú csendesen ült. Miután a tücsök elhallgatott, néma lett. A két
kezére hajtotta a fejét és belebámult a sötét udvarba.
– Hol van az apád? – kérdeztem fojtott hangon.
A fiú lassan felemelte a fejét:
– Elment… a kocsmába. De majd visszajön. Egyszer csak beállít ismét a
„Lyukas Világba“, ahonnan elindult. És akkor lesben állunk az anyámmal
és többé nem engedjük el. De most még vándorol valamerre. Az örökségét
keresi, mint a királyfi a mesében. A lidérc után megy, amely a kincset
őrzi. De majd visszajön, megkötjük a kezét-lábát; beszegezzük az
ablakot, hogy ne lássa a lidércet az országúton nyargalászni; tarka
mátyásmadarat fogok neki az erdőn, amely épen úgy tud beszélni, mint az
idegen emberek.
– Merre van az a „Lyukas Világ“, ahonnan az apád eltűnt?
– A határban. Kálmán, a zsidóasszony méri benne a bort.
Ezután ismét kinyargalt a szilaj láng a konyhaajtón, játékos kutya
módjára körültáncolta a falhoz támasztott kocsirudat, mintha ennek a
hórihorgas lénynek örülne legjobban a világon.
Messziről, a faluból a kovácsműhely csilingelése hangzott.
– Utasok patkoltatnak – mormogta a fiú a csengő hangra figyelve. – Talán
bizony megjött az apám.


Milyen a lyuk?
A Lyukas Világ az országúton állott. Művelt ember létemre már
találkoztam ilyen országúti csárdákkal a Jókai regényeiben, ámde a
valóságban Gyurka társaságában ismertem meg. A mestergerendához szutyok
tapadt a régi betyárvilágból, amikor a vendégek a fejükkel verdesték a
tetőt. A földes pádimentumon lyukak voltak csizmasarkoktól, amelyeket
itt megvetettek. Az asztalokba bánatot és örömöt, betegséget és
keserűséget könyököltek a karok, amelyek itt megtámaszkodtak. Egy
megsárgult „Ébredjünk“ című újsággal volt beragasztva az ablak, amelynek
megfakult betűi azon vitáztak: áruló volt-e Görgei vagy nem? Kálmán, a
„zsidó asszony“ akkor lehetett virágjában, mikor Zöld Marci még fiatal
legény volt. A hosszúnyakú üvegek nyakából mindig leharaptak valamit a
vásárosok, a mérgesek, a keservesek. A padon, ezen a meghajlott hátú
paripán olyan emberek nyargalásztak, akik talán már a temetőbe vágtattak
innen. Öreg, szőrös legyek dúdolgattak a sarkokban, amely legyek
fiatalkorukban embervéren híztak. A nehéz szagot, amely az ivóban
terjengett, még szökött rabok, disznózsírral pedert bajszú
csendbiztosok, penészes pandúrok hagyták itt. Ha a kürtőbe bedudál a
szél, a kürtő olyan nótákat énekel, amilyeneket manapság már senki se
ismer. A keréknyom, amely a ház előtt elhalad, rövid stációt tart ezen a
tájon. Nincsen miért megállítani a kocsit a Lyukas Világnál; legfeljebb
gyalogos embernek való itt megpihenni, akinek mindegy, hogy bokor alatt
húzza meg magát, vagy a Lyukas Világ ivójában.
A lábnyomok összekeverednek az országúton, a jámborok és gonoszok egymás
sarkába lépnek. A Lyukas Világ küszöbét azonban csak azok a lábak lépik
át, amelyeknek már mindegy, hogy a temető felé lépegetnek vagy vásárba
lopni mennek. Egy puskalövésnyire innen Icig kőből épített fogadót,
amelynek szalmás udvarán mindig akadt ennivalójuk a verebeknek.
Menyecske rikkantására vágta félre kopott kalapját az utasember. Akinek
pénze volt, még kvártélyt is kaphatott.
Amikor mi Gyurkával a Lyukas Világnál megtelepedtünk, egyetlen vendég
tanyázott az ivóban. Szarvasbőr-nadrágos, nyurga, farkas-színű férfiú
volt. Ádámcsutkája, kis Petőfi-szakálla, bozontos nagy haja volt.
Ilyenek lehettek a mult században a vándorköltők. A csizmáján két ország
pora. A szájában mesemondás, hízelkedés, furfang, tréfa. Teli tüdőből
kacagott, a zsidó asszonyt Kálmán bácsinak szólította. Mikor beléptünk:
éppen fogvájót kért, holott csak egy üveg ser állott előtte.
– Messziről jövök én, nem pedig a szomszédból, Tyukodról vagy Gályról.
Erdélyországból jövök, – kezdte a vándorló a szót felénk fordítva.
Mi nem szóltunk semmit. Beszélt a vándorló magától s azon a nyelven,
amely fogadók külső szobáiban, állomások ivójában szokásos, ahol
beszélnek, mesélnek a pihenő emberek s nem törődnek azzal, hogy valaki
hallgat rájuk vagy sem. Én egykor nagyon szerettem e külső szobákban, a
lacikonyhákban, dutyánokban üldögélni és az emberek beszélgetését
hallgatni. Többet lehet itt megtudni a világról, mint az újságból és
könyvből. Az ajtónál ostorával állongó fuvaros, a tarisznyájából
eszegető vándor mesterember, a céltalan útú lődörgő, az örökké munkát
kereső és soha nem találó csavargó, az emberismerő vásáros,
furcsaságokkal mesterkedő vándorárus, a kihízott mézeskalácsos, a
rézdróttal járó szappanos, a cserszagú csizmadia, az
álmoskönyvkereskedő, a lusta planétás, a trombitáló pereces és mindazok,
akik az országúton születnek, élnek és meghalnak: az élet olyan
bölcsességét viszik tarisznyájukban, amely bölcsességnek a
meghallgatására mindig érdemes volt megállani sietésünkben.
A bozontos vándorló elnyújtózkodott hosszú lábaival. Valahonnan, tán a
kalapjából vadvirágcsokrot vont elő és felajánlotta a kocsmárosnénak:
– Csak fogadja el, Kálmán bácsi. Én szeretek örömet okozni az
embereknek. Egyik ember a disznót fosztja meg nemétől, a másik füstöt
farag, a harmadik ablakot, törött edényt csinál. Én örömcsináló vagyok.
Járom ezt a nagy világot és szeretem, ha mindenütt, ahol megfordulok:
örülnek az emberek. Kálmán bácsi, főzzön egy feketekávét.
A zsidó asszony már elvette a vadvirágot, nem tagadhatta meg a vándorló
kérését. Dörmögve vonult vissza konyhájába. Régen elszokott ő attól,
hogy uraknak feketekávét főzzön. Meg aztán miféle úri ember lehet ez a
bőrnadrágos, aki annyit beszél, mint egy kupec. Ám a virág megtette a
magáét: kávé-illat szálldosott a konyha felől.
Amíg a zsidó asszony a konyhán foglalatoskodott, a vándorló bennünket
tartott szóval.
– Én még sohase voltam beteg, pedig jártam olyan vidéken is, ahol két
szememmel láttam a kolerát. Egy kis öreg, púpos ember a kolera, aki
felkéredzkedik az útonjárók kocsijára. Csak egy kis helyet kér a
kas-farban, csak egy kis támasztékot a saroglyán. A jámbor fuvaros
fölveszi a síránkozót, aztán csak a falunál veszi észre, hogy kit is
vitt szekerén, mikor előjönnek a vasvillás parasztok és a határig
kergették a szekerest. De akkorára régen leugrott a saroglyából a kolera
és elbujt a szalmakazalban. Hát én még a kolerát sem kaptam meg, pedig
együtt utaztam vele. Parolát is váltottunk. Na, Isten megáldja, szép
öcsém! – mondtam a kolerának. És vajjon mi a titka ennek? Semmi
boszorkányság, semmi bűvészet. Csak nem szabad félni az embernek. Nem
szabad félni se nagypéntek éjszakáján, se András éjjelén, se szélben, se
viharban, se égzengésben. A kutya is csak a gyáva embereket harapja meg.
Én még botot se hordok. Minek az a bot? Ha meg kell halni, nem védelmez
meg tőle a bot. A halál hátulról, a keresztútnál vágja tarkón az embert,
mint a házinyulat.
A vándorló megelégedetten piszkálta a fogát. Vannak emberek, akik
jóllaknak a saját beszédjükkel. Csak legyen, aki hallgassa őket.
– Azt kérdezi a tisztelt úr, hogy mit szoktam enni? Az én bátorságomhoz
nem kell kígyózsír, se méhmagzat kisujja, de még csak hamupogácsa se,
amit a boszorkány sütött. Babonás, bolond parasztoknak a gyík farka, a
temetők füve. Árulom én is jó pénzért, ha éppen olyan faluba vetődöm,
ahol szárnyasegeret látok a kovácsműhelyre szegezve. A nyavalyás
parasztnak gyógyulás már az is, ha az ördögök kötőfékét vetik a fejére.
Asszony-állat meg visít örömében, ha füstre ültetik. Megveszkődne az a
sok bolond asszony a kuruzsló nélkül. A templomban mindig csak azt
hallja, hogy ne paráználkodjál? Hát mit tesz az udvaron a kakas, a
kutya, a bika, a veréb, a macska holdas éjjelen, a lepke az út porában,
a cserebogár az almafán, a legény a kertek alatt? Aztán jön az álom a
maga vademberével, nyolclábú kutyáival, szörnyetegeivel,
vándorlegényeivel… Az álomnak nem parancsol senki. Azt mutatja, amit a
kakas kukorékol, amit útonjárók dalolnak a hajnali csillag alatt, amit
pálinkaszagú révészlegények mondogatnak a víz hátán, amit kikapós szájú
menyecskék susognak egymásnak. Ki parancsol az álomnak? Senki,
legfeljebb a kuruzsló. Ezért szükséges, hogy minden falunak legyen
boszorkánymestere. – Hát csak azt akarom mondani, tisztelt úr, hogy nem
ettem én kanállal a tudományt. Csak nyitva tartottam a szemem. Láttam,
hogy milyen bolondok az emberek.
– Azt kérdi a tisztelt úr, megtudnám-e gyógyítani az asszonyokat? Hát
nem hiába lettem ötvenesztendős. Nincs olyan asszony, akinek a
lakatjához én nem értenék. Mi kell nekik? ugyanaz, ami a férfiaknak.
Egy-két hazugság, amely oly könnyedén hagyja el a szájat, mint a mosoly.
– Azt kérdezi a tisztelt úr, megtudnám-e gyógyítani a férfiakat? Nagyon
is, csak rám hallgassanak. Az én orvosságom, az én felfogásom, hogy
nincs olyan öreg férfi, aki valahol-valamerre meg ne találná azt a
leányt, akitől ifjúságát, elveszített kedvét, örömét viszontláthatja.
Sokat kell vásárokra járni, más városokba, falvakba betérni, búcsúsok
után gyalogolni, marokszedő lányok mögött az elhullajtott szemet
szedegetni, almát szedni fiatal szolgálókkal és a fosztókában a középre
ülni, amikor a legbővebben hangzik a mesemondás a lányok szájáról.
Nincsen olyan öregember, akinek csendesebben verne a szíve, ha
kukorica-hántáskor a kukoricahéjba gurulnak a lányok, hogy kihasad a
padlás a vidám sikoltásuktól. Csak a tücsökre nem szabad sohasem
hallgatni, mert az mindig hűségre tanít.
A vándorló megkocogtatta bicskájával a sörösüveg oldalát.
– Icighez menjek tán a feketekávét meginni? – kérdezte hetyke hangon. –
Háltam én ebben a kocsmában akkor is, amidőn Icignek még híre-hamva se
volt. Nadrágban járt Kálmán és Mózes-szakálla volt. Mindig annál az
asztalnál szoktam ülni már tíz esztendő előtt is. Vajjon hová lett az a
vereshajú szolgáló, akinek szemölcsöt gyógyítottam a lábán?
A »zsidóasszony« kidöcögött a konyhából a feketekávéval. A vándorló
megszagolta, megkóstolta, elfintorította mozgékony arcát:
– Romániában, ahonnan jövök, jobb a kávé. Az ördög vigye el a
bocskorosait. Még a bőröm alatt is pénzt kutattak, mikor elaludtam. De a
kávéjuk jó volt. Én hétszámra feketekávén, meg kenyéren élek. Hát hová
lett az a veres szolgáló, Kálmán bácsi?
A »zsidóasszony« felelt is, nem is, visszahúzódott a kármentőbe. Ott
gunnyasztott lehúnyt szemmel, mintha azt a kis vézna veresszeplős
parasztembert várná, akit ezen a vidéken halálnak neveznek.
A vándorló hangosan hörpintgette a kávét.
– Szép veres lány volt. Onnan hozta a bőrének a fehérségét, ahol nyáron
is hó borítja a hegyeket… A szemében kék kő volt, mint a felső Tisza
medrében. Olyan nótákat énekelt, amilyeneket tutajosoktól hallani,
amikor feljött a holdvilág. S jókedve volt, mint a vándormadárnak. Egy
bánatos úriember üldögélt naphosszat ebben a kocsmában és csendesen
ingatta a pohara felett a fejét, amikor a lány a kút mellett teli
tüdőből énekelt.
György megfogta a karom.
– Az apám volt, – suttogta és csodálatosan kipirosodott az arca.
Aztán elhagyott és vidáman közelgett a vándorló asztalához, mintha
legyeket fogdosna. Úgy tett, mintha a legyeket megenné s ezzel sikerült
felébreszteni a csizmája sarának nézésébe merült vándorló figyelmét.
– Mit akarsz fiú? – kérdezte mogorván a bőrnadrágos.
– Én tízesztendős vagyok és az apámat keresem, aki nyomtalanul eltűnt, –
felelt György. – Az anyám előadása szerint apám bánatos-kedvű,
magánakvaló, szinte szomorú úriember volt és útszéli kocsmákban
szeretett üldögélni, ahol feljegyezgette a hazugságokat, amit az
útonjáróktól hallott.
– Megállj csak, te fiú! – pattantott az ujjával a bőrnadrágos vándorló.
– Ismertem ilyen jegyzőféle embert, aki mindenféle papirdarabokra
bolondságokat irkált. Azt mondtad, hogy szomorú volt és lehajtott fejjel
mendegélt az országúton? Azt is mondtad, hogy azt akarta megtudni, mit
beszélgetnek a sárgarigók a kertekben? Az útszéli feszületektől
megkérdezte, hogy mit gyóntak nála az emberek?
– A jegenyefák alatt megkérdezte a lenyomott avart, hogy mit álmodtak
itt éjjel az utasok? A kompnál a révészgazda juhászbundájától tudakolta,
hogy mit súgott neki a menyecske, akit az éjjel takart? S az elhagyott,
árokba dobott bocskoroktól kérdezősködött, hogy merre ment gazdájuk? –
Ez volt az?
György figyelmesen végighallgatta a sokbeszédű vándorlót.
– Csak annyit tudok, hogy az apám volt és útszéli kocsmák eresze alatt
szeretett üldögélni, mint akár kend. Talán ismerte?
A vándorló hanyagul legyintett.
– Hogyne ismertem volna! Van Magyarországon olyan ember, akit én ne
ismertem volna? Csak a gondolataimat akarom összeszedni, mert nehéz a
sok ismerős között válogatni. (A vándorló a levegőbe nézett.) Azt
mondod, hogy az apád volt?… Lehetséges, ámde ő ezt soha se mondta nekem.
Bizonyosan valami oka lehetett eltitkolni előttem ezt az egész
históriát. Igen sok furcsa ember akad az útonjárók között. Hallottam már
olyanról is, akinek két, három, sőt több felesége volt egyszerre. A te
apád tán olyan ember volt, hogy felesége volt minden faluban, hol
meglepte az éjszaka? Nem tudnád megmondani, hogy Erdélyországban
szeretett kóborolni vagy Magyarországban? Volt-e rokona túl a Dunán,
ahová ellátogatott, mikor a darazsak tántorogva bukdácsolnak az érett
szőlőbogyók alatt? Nem lakott-e egy öreg atyafi Miskolcon, az Avason,
aki esztendő számra nem olvasott újságot és az országjárótól kérdezte
meg mindig, hogy mi újság a nagyvilágban s ugyanekkor jó vacsorát
főzetett? Ismerős volt-e Nagykállóban Kecseginénél, ahol a nótacsinálók
szoktak összegyülekezni minden esztendőben és elhordják az új nótákat
keletről nyugatra? Volt-e vasgyűrűje Kakucsitól, aki a vándorcigányok
vajdája volt a Tiszántúl? Tudott-e koldusok nyelvén, megértett-e a
keresztbe rakott szalmaszálakból, a kerítésre kötött tarka
rongydarabokból, a házak falára vont kréta-jelekből? Szolgált-e Pilisen
Rózsikánál, ahol csak akkor kaptak enni a vándorlók, ha olyan nagyot
hazudtak, hogy a torony majd eldőlt? Ismerte Gyaloggait, a
százötvenesztendős búcsúvezért, aki az emberek legtitkosabb bűneit az
orruk hegyéről olvasta le? Utazott-e a híres Gogolyák fuvarján, aki csak
éjszaka járt a szekerével, mégis megelőzte azokat, akik egész nap
hajtottak? Milyen mély volt az a lyuk, amelyet igaz vándorember módjára
a szíve helyén hord?
– Minek az a lyuk? – kérdezte a fiú.
– Ha még azt sem tudod: hogyan adhassam vissza neked az apádat? –
pattant föl az idegen.
A fiú lesütötte a szemét.
– Megvallom, hogy én az apámat még olyan messziről se láttam, mint a
réti sast a levegőben. Csak az útjairól hallottam, amint tudom az öreg
csősztől, hogy márciusban melyik vágás felett szeretnek járni a