N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 3

Total number of words is 3940
Total number of unique words is 2096
26.9 of words are in the 2000 most common words
37.3 of words are in the 5000 most common words
44.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
végeszakadatlan keréknyomnak, amely az egész világot végigfutja, egy kis
állomása minden Kocsma, amely felett nyugodalmasan állong a csillag, az
útszéli lámpás, az utasok megpihenője, nyelvek, gondolatok feloldozója.
Aztán megint tovább fut az út az ismeretlenségbe…
Egy este Juliskával a korcsmába mentünk borért.
Nagyanyám borai a pincében valamely megtisztulási folyamaton estek át,
nem volt szabad hozzájuk nyúlni, mint a gyermekágyas asszonyhoz,
bármiként csalogat.
Juliska kis lámpást vett a kendője alá, hidegszájú kancsót a másik
kezébe és én elkísértem őt a nagybajúszú Juráshoz, a korcsmároshoz, mert
nagyon félt. Este volt, nyolcra járt. Apró pelyhekben havazott, mintha
most szabná a szűcs azokat az aprófürtű, fehér gubákat, amelyeket falusi
emberek oly kérkedve viseltek. Az utcákat hó fedte és a házak a kertek
alatt oly mélyen aludtak, mintha teljesen bevégezte volna itt mindenki
napi teendőjét. Még csak messzire sem nyikorgott valamely titkos ajtó;
kamara, ahol fiatal nő fekszik és hozzá a gazda lábujjhegyen
belopódzkodik; konyhaajtó, ahol üde cselédleány alszik, mint a
szakajtóban a téli alma; istálló ajtaja, amely mögött az állatok
párázatában vackán a szolgalegény a hatökrös gazda leányával álmodik… A
gyalogút szinte elárvultan kanyargott a korcsma felé és felette csillag
szikrázott az üvegtisztaságú égboltozaton. Dideregve, fénylően, mint a
cigányleány szeme állott a csillag.
A korcsmában vadul, mintha a világ vége közeledne, dolgozott már délután
óta Dombi Gyula bandája. A nagybőgő recsegett, mint egy táncban kifáradt
vénember. A cimbalom vadul pengett. Egymással versenyzett hegedű és síp.
Huray László mulatott odabent, persze hitelben s ugyanezért mindenki,
még a korcsmáros is félrecsapta a sapkáját. Ha már hitelbe megy!… A
cigányok minél hamarább leitták magukat. A nagyanyám bankóforintosának
nem is nagyon örült Jurás, mintha bolondnak tartaná azt, aki ma este is
fizet, miután ő kelme is részeg volt délután óta.
Nem tudom, manapság is divatban van még a vidéki részegeskedés, amelyben
a kocsmáros együtt issza le magát a vendégével? Nyolc-kilenc órára
mindenki ittas volt egy-egy városvégi kocsmában, csupán a bevetődő
kucséber volt józan. A rendőrök télszagú bundáikban, a kocsisok havas
vállukkal, a cimbalom- és bőgő-hordozók jókedvűen melegedtek a tűznél.
Az égboltozaton szikrázott a Kocsma-csillag és jó útmutatással szolgált
mindenkinek, aki szomorú vagy jókedvű volt. A korcsmaajtó oly boldogan
nyikorgott, hogy örökre el lehetett felejteni hangjától az otthon,
setétben síró asszonyokat, gyermekeket. A gyaluforgácsot, amely a
padlásablakból lógott, csak sejteni lehetett a setétségben. A
korhelyeket szállító talyiga vagy fiáker oly otthonosan helyezkedett el
a korcsma udvarában, mintha a világ kezdete óta itt lett volna a helye.
A lovak aludtak és a kocsisok a vendég kontójára ittak.
Természetesen: be akartam nyomulni Juráshoz, ahol barátaimat sejtettem.
Ekkor Juliska megfogta a kezem:
– Én egyedül nem megyek haza, úrfi, – szólt komolyan és olyan szorosan
állott mellém, mintha ikrek volnánk ez éjszakára s azután is.
Tél volt, este volt, a városvégi házak kék árnyékaikat vetették a hóra,
mintha ez az éjszaka az ő idejük volna. Míg az udvarból, mint a
mennyország, hangzott Dombi bandája és Huray László rekedtes hangja.
– Ma nem hágy el, úrfi, – szólt komolyan Julis. Hazavisszük a bort és
otthon csendesen megisszuk.
Ágaskodtam, legénykedtem, vidultam és szomorodtam. Mily jó szaga lehet
odabent a kucséber-kosárnak! Mily örömteljes mámora a szamorodni bornak!
A kolbásznak és a hurkának íze, a pirítosnak fokhagymája, a részeg
cigányoknak a humora, Jurás gazdának szép fekete bajusza, a
szivarfüstnek illata, sarokba somfordáló házőrző ebnek télszaga,
beszédeknek és daloknak értelmetlensége, a korcsmárosné arcának
pirossága… Ámde a kezemet fogta Juliska.
– Mindjárt jövök a borral, – súgta, mint egy cinkostárs. Aztán a
kerteken át megyünk haza, mert arra rövidebb az út.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az égboltozat csillagos volt.
Amint a kertek alatt haladtunk, kis átjáró hidakon, sövényekkel
szegélyezett gyalogutakon, magányosan búsongó jegenyefák mellett,
kerítések mentén – ahol most mindenütt halotti némaság honol – a kertek
mélyeket álmodtak, mint öregemberek ifjúságukról, gyümölcsszedésről,
szerelemről, szeretkezésről, titkokról, amelyeknek rendszerint tudósai a
kisvárosi kertek: Juliska a csillagokat magyarázta:
– Van ám Favágók csillaga is. Az ott keletfelé, amely olyan árván,
egymagában ragyog. Némely vidéken vontatók-csillagának nevezik, de
nálunk Favágók csillagának mondják, mert mi felénk ők a legszegényebb
emberek. Mindig csak felemelik a fejszét, mindig csak egyet sujtanak
vele. Soha egyebet nem tesznek. És mást nem hallanak, mint a fa
kopogását. Mikor nagyon megöregszenek, akkor rájuk szól a vén fa, amit
éppen kivágni akarnak.
– Elég lesz már a fejsze-emelgetéséből szomszéd, – szólal meg a fa.
A favágó hazamegy, lefekszik és panasz nélkül meghal. Hát az ő csillaguk
az amott, a szegény favágóké, akik már hajnalban elindulnak az erdőbe.
Melegen hangzott a vállkendő alól Juliskának oktató hangja. A
setétségben hozzámsímult, mert azért mégis csak nő volt, aki félt az
utonálló, néma fáktól, hirtelen kanyarodó gyalogösvényektől, amelyek a
sövények mögött rejtezkedtek, mintha a maguk meglepetését tartogatnák az
úton járóknak. A kis hidak elszoktak attól, hogy ilyen időben terhet
vigyenek. Szinte felkölteni kellett őket lépéseinkkel, mint a
vámszedőket, midőn leeresztették a sorompót. A kertekből ismeretlenül
hajoltak ki a fák téli gallyai, mint a megöregedett szomszédasszonyok
könyökölnek az ablakukba és a fiatalságot szidják.
A hidegtől vagy a félelemtől: az elhagyott helyen magamhoz szorítottam
Juliskát. Ő oly gondoskodva nyújtotta a vállát lehajló fejemhez, mint az
anya beteg gyermekének. Percekig tartottam átölelve. Ő csendesdeden
állt, nem védekezett, nem türelmetlenkedett. Csendesen, nyugodtan
csókolta vissza az arcomat. A nagykendője alól elővette a boroskancsót
és így szólt:
– Igyon egy kis bort, mindjárt melegebb lesz a szíve.
Úgy adta a bort, mint a bibliában a nők a vándorlónak.
Estére, midőn nagyanyám elaludt, az ölébe vette a fejem és sokáig
turkált a hajamban, simogatta a hátamat, mint valaha szentanyám, amíg
gyermek voltam.
Különös, jó illata volt ennek a fiatal nőnek. Mint a téli almának a
kamra polcán.
Leguggolt a lábamhoz és esténkint hosszú-hosszú meséket mondott,
suttogva, titokszerűen, félig alva, mintha az éj mesemondása jött volna
száján. S ő maga talán nem is tudta, hogy mit beszélt.
Persze többnyire zsiványokról, betyárokról beszélt, akik ott rothadnak a
nagykállói régi vármegyeház börtönében. Rozsdás láncokat, húszfontos
vasgolyókat, kulcsa-vesztett lakatokat viselnek: a rabság rendeit,
amelyeket tán már a nagyapjuk is hordott. Ott öregedtek meg a börtönben
és többé eszük ágában sincs, hogy kívánkozzanak a szabad mezők után.
Minek is mennének vissza az emberek közé? Kötelességük volna újra
gyilkolni, mert azok réges-régen megcsalták őket, akiket szerettek. A
tűzhelyek mellett, amelyeknél melegedtek, mások ülnek, az asszonyok
szívében más arcképek élnek, a házőrző kutya új névre hallgat, a hold
másként világít… Vajjon minek is mennének vissza? – Ámde Sóvágó
visszament. S ezt így mesélte Juliska:


Sóvágó tücske.
Sóvágó harminc esztendeig volt a kállói vármegyeház lakója.
Mint afféle régi tömlöc-töltelék, napközben szabadon járkált a városban,
de ő nem igen élt szabadságával. Kistermetű, ragyás, vörhenyes
férfiúcska volt, leginkább a hervadt ecetfavirághoz hasonlított.
Naphosszat pipázott egy bizonyos rendes helyen a vármegyeház udvarán.
Szemhunyorítás nélkül nézegette a jövő-menőket. Tisztelettudóan köszönt
a vármegye urainak. Unalomból segített a többi raboknak a vízhordásban.
Az alispánnénak ő vágta az aprófát. Nagyon hasznavehető volt a
disznóölésnél. Vendégeskedés idején értett a nyársforgatáshoz. Komái,
jóismerősei laktak Kállón, akiket néha, vasárnap délután meglátogatott.
Soha se volt vele semmi baj a börtönben. – Egy egész családot irtott ki,
valami hat-hét embernek vagdalta össze fejszével a koponyáját, amiért
életfogytiglan a vármegye lakója lett.
A harmincadik esztendőben valami bolondot álmodott egy éjszakán, alig
várta a reggelt, amikor a várnagy szabadjára eresztette, a kapufélfától
sem búcsúzott, elindult Kállóból. Ment haza, a szülőfalujába, Pazonyba.
– Megbolondult vénségére, – mondták a vármegyén, amikor eltűnését
észrevették, aztán nem sokat törődtek vele. Csak egy öreg porkoláb
aggódott, hogy valamely baleset érte az öreg rabot. Csak nem esett tán a
kútba!
Sóvágó pedig ment, mendegélt, vitte a bolond álom.
Harminc esztendő óta nem látott országutat.
De az országút harminc esztendő alatt sem változott.
Ugyanazok a nyurga ákácok, tüskés bokrok szegélyezték kétfelől az utat,
amelyek azelőtt is várták már az életúnt vándorlegényt, hogy hurkot
vessen a galyra, amelyen a varjú szokott károgni; a tüskék meg azért
voltak a világon, hogy megtépjék a szegény ember amúgy is rongyos
gúnyáját, mert hiszen az urak kocsin jártak.
Az országút mellett az árok.
Tavaszkor és ősszel itt halad a szennyes víz, csúf béka köp undok
nótával a vadvirág levele alól a ropogós menyecskék után, kígyó
tekergőzik a vizes füvek között, ki tudná merre s hová megy, tarka
bankamadár fut bóbitás fejével a korhadt fűzfatörzsek között, mintha egy
cifrálkodó öreg asszony meglátogatná megvénült, az élettől visszavonult
barátnőit.
Sóvágó otthonosan érezte magát az országúton, amelyen legénykora óta nem
járt.
A pocsolyában most is a nap nézegeti magát. A keréknyom, a sár ugyanaz,
mint harminc esztendő előtt. Most is szaladnak a kocsikerekek, végtelen
vonalat vonva az úton. A kocsin emberek ülnek, akik ugyanazt gondolják,
amelyeket apáik, nagyapáik gondoltak. A magos fák megritkult gallyaira a
köd teregeti ki szegényes ruházatát. A keresztútnál a vándorszínészek és
cigányok színes rongyait fujdogálta a szél. A feszületen mezei virágból
való koszorú szárad, mintha örök élete volna annak a kéznek, amely a
megváltó emlékét megkoszorúzni szokta.
De Sóvágó ismerte a nádast is, amely az országút egyik oldalán elterült,
rejtélyesen, sugdolózva, visongva, nyiladozva s összeborulva, örökre
hallgatva. Betyárkorában járta ő ezt a magyar rengeteget, amely lápon,
ingoványon, zsombékon, vadvizen, az örök csend tájain, az emberfiától
nem látott szigetek pázsitján, kiismerhetetlen utakon nőtt olyan sűrűn,
olyan messzire terjedve, mintha soha véget nem érne… A farkas, a betyár,
a róka, a vándormadár csak addig volt bizonytalanságban, amíg a nádason
kívül volt. Amint bemenekült az öles, buzogányfejes, nyughatatlan
erdőségbe: mentve volt az élete… A látszólag holt, szótalan nádas kellős
közepéből kanyarogva, szőkén szállott fel a füst. Majdnem mindig
ugyanazon a helyen, vagy ötven esztendő óta… Vajjon miféle betyárok
heverésznek mostanában a nádasbeli tűzrakás mellett? Legyűrt süvegük
alól megismerné szilaj szemük az öreg Sóvágót, ha az nagyhirtelen
közöttük teremne az általa jól ismert úton?
Sóvágó csak ment, mendegélt. Kiöregedett abból, hogy vadmadár kiáltása
legyen az altató dala. Mindent megismert ő azóta, mióta fiatal korában a
pásztortűzben csupa rejtelmességeket, titokszerűségeket látott a
virrasztó éjben. Már tudja, hogy a pásztortűzben duruzsoló, hintázó,
sistergő, forgolódó öregemberke, aki egyik lábáról a másikra ugrik,
leveti meg felveszi báránybőr bundácskáját, a lánggal a levegőbe dobálja
turi süvegét, mindig csak hazugságokkal traktálja a szegénylegényeket.
Harminc esztendeig nézett ő a setétbe, volt ideje kigondolni mindent,
életről-halálról.
Nem hitt már a hegyeknek sem, amelyek az országút másik oldalán az
ördögszekeres, sápadt napraforgós, sóhajtozó kukoricaszáras mezőségből
kiemelkedtek. Az a tokaji Kopasz, a maga nagy bolond fejével, kéklő
mentéjével, a lábán ezüstsarkantyúként fénylő Tiszájával: már csak annak
lehet iránytűje a sárga őszben, akinek még ismeretlen a hegyvidék.
Sóvágó tudja, hogy a hegyek között hideg szél üvöltözik, a fák kegyetlen
hallgatagok az ember kétségbeesett panaszára, a szilfa csak akkor tanul
meg beszélni, midőn akasztófát faragnak belőle a szegénylegény számára.
Hová ment hát Sóvágó a két rövid lábszárával, amely elszokott a
hosszadalmas járás-keléstől, erdőkön való andalgástól, nádas feje felett
futó széllel való versengéstől? Mért nem tért le az egyenes útról,
amelyen egyszer csak bizonyosan felhangzanak a háta mögött a pandúrlovak
patkói, – öreg vásárosok riadt fecsegései az útszéli kocsma pihenőjénél,
– mezőkön őgyelgő falusiak árulkodása az esti ködben, midőn a
faluházánál pohár bor felhajtása után megtörli bajszát a lovagló
csendbiztos?
Sóvágó a falujába ment.
Nem volt vele semmi gyilkos szerszám, a lelkében sem haragvó indulat.
Csak ment, mint álmában megy az ember, akarata ellenére, valamely
ismeretlen szándéktól vezetve.
Őszi idő volt.
Korán beesteledett a kis nyírségi faluban, amelyet Sóvágó a magáénak
mondhatott. A kis házakból lopva jött egy-egy kis világosság a göröngyös
falusi útra, hisz nem szokott itt este járni senki, még a bakter se. A
szérűkbe, istállókba, kocsiszínekbe eltalál mindenki, ki hová való. A
kutya setét éjszakában is megtalálja a vackát, a legény a szeretője
keblét, a gazdasszony a kotlóstyúkjait, öreg ember a ház végét, gazda a
pince bejáratát. Falun kell a setétség, mert csak a setétben mer forrni
a bor, érni a tök, nőni a gyerek, álmodni a lány, ölelkezni a gazda. A
setétben pihennek jóízűet a kertek, fák, állatok és emberek. A
kimerített kút megtelik vízzel, pirossággal a mező és az őszi cinke még
hajnal előtt elindul az erdőről, hogy téli vendégszereplését elkezdje az
emberek között.
Mire ahhoz a házhoz ért Sóvágó, amelyet keresett, döngő léptei már a
magányos setétben hangzottak. Setét volt a ház, aludtak lakói. Sóvágó
letelepedett a ház előtt a padkára és hosszan elüldögélt.
Mit, mit nem gondolt magában a vén zsivány?
Egyszerre csak elkezdett cirpelni, mint a tücsök.
Megtanulta a tücsök hangját a börtönben, volt hozzá elég ideje.
Addig cirpelt, amíg a házból felelgetni kezdett a házitücsök. Így
énekelgettek egymásnak darab ideig, amíg az igazi tücsök léprement.
Mindközelebb jött Sóvágó uramhoz, amíg Sóvágó hirtelen megfogta a
kalapjával. A keblébe rejtette.
Aztán még azon az éjszakán, anélkül, hogy bárkit is felköltött volna a
házban, hogy egy jellel vagy híradással élt volna, poroszkált vissza
Kállóba. Ismerte őt az éjszaka, ő is az éjszakát. Nem is történt semmi
bántódása.
Reggelre beállított a vármegyeházára és még vagy tízesztendeig nyugodtan
viselte a rabságot. Nem ment el, pedig már küldték is. Ott halt meg
börtönében, csendesen, panasz nélkül. Vénségére az ő házából való tücsök
cirpelt neki minden este, mielőtt álom ereszkedett volna a szempilláira.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezt mesélte nekem Juliska egy este, olyan halkan, olyan suttogva, mintha
a legnagyobb titkot bízná rám.
– Mert kell ám, hogy mindenkinek meglegyen a maga tücske, akinek
éneklésére, dalolgatására, altatgatására elfelejti az egész életét.
– Akarsz az én tücsköm lenni, Juliska? – kérdeztem.
– Akarok, – felelt ő.
Ettől a naptól kezdve szerettük egymást.


A téli hajnal csodái.
Télen, sötétben fölkelni, amikor még a kályhából virrasztva és meghitten
nézegetnek ki a tűzszemek s a szoba levegője álomporral van teli, a
hajnali álmok csalódottan menekülnek el a szoba sarkaiba a gyertya
lángja elől, mint szeretők, akik hiába jöttek el a találkozóra: a
hajnalban való fölkelés olyan különös, megmagyarázhatatlan érzést
ébresztett bennem, mintha hosszú útra indulnék. Messze, messzire, célját
s végét nem látva az útnak, csak megyek, mintha többé sohasem
szándékoznám visszatérni álmos ágyamhoz.
Talán azért jutott eszembe a hajnali utazás, mert gyermekkoromban
egyszer valóban utaztam hajnalban. Miskolcról, egy bágyadtszagú
fogadóból, félálomban az omnibusz piros bársonyülésén. Tél volt, a házak
kék és fehér bundák alatt aludtak, a vasúti állomás piros és zöld
lámpásai fáradhatatlanul égtek, valamerről a reszkető sötétségből kell
megérkezni annak a vonatnak, amely engem elvisz. Atyám komolyan,
hódprémes sapkában és bundában ült mellettem az omnibuszban. A kerekek
csattogtak a miskolci kövezeten, egy kávéházból, mint varjúcsapat akkor
mendegélt hazafelé a cigánybanda, cigarettájuk tüze fénylett, hangjuk
mormogott. A kocsi sarkában aranyos sapkában üldögélt a vörösbajúszú
portás, aki hajnalban foghagymás, füstölt húst evett, – mert ilyen szaga
volt. S a házak bezárt fehér ablakai, amelyek mögött emberek aludtak,
elmaradoztak.
És most újra utaztam, hajnalban, el a nagyanyám házától, el az ákácos
kis városból, el a rizsporos Jellától, pomádészagú nagyatyámtól, öreg
síroktól a Szent Mihály-temetőben és el a Juliskától. Ő fájt legjobban,
mert lábamnál virrasztott egész éjszaka, hogy el ne mulasszam az órát,
amelyben indul a pesti vonat… Pestre! Már majdnem meghaltam, úgy
vágyakoztam Pest után.
Juliska, mielőtt felköltött volna, hozzám símult. Aztán az is elmult,
mint egy álom.
Hirtelen tettvágy, akaraterő, ambició, bátorság lepte meg félénk
szívemet. Indulni s menni… Új emberek, új életek kerülnek az utamba, a
régi ház füstölgő kéményével, alvó eperfáival majd elmarad a hátam
mögött. Ismét jön a vonat, mint gyermekkoromban. A piros bársonyüléseken
mogorva utasok mérgesen üldögélnek, de a kalauz külön fülkét nyit, mert
egy forintot adok majd kezébe.
Gyorsan öltözködtem.
Juliska csöndesen, nesztelen, hangtalan nézte készülődésemet. Sohasem
mondta, hogy szeret. De ebben az órában, midőn arcomat a mosdótálra
hajtottam, hogy hideg vízzel üssem el álmomat: úgy éreztem, hogy e
szótlan leány a hátam mögött végtelenül szenved.
– Csak meg ne szólaljon – gondoltam magamban, amint gyorsan készülődtem
az útra.
Juliska szótlan maradt.
Félrevontam a függönyt és az udvarra, a kertre néztem. Már belépegetett
a vándorlegény a nagy kőoszlopos kapun át az udvarra és fehér füstöt
fujt a száján. Minden lélegzetével több és több fehérség terjedt el a
gömbákácok, orgonafák és kőrisek között. A láthatatlan pipás telefujta
szürke füstjével az alvó kertet, a kutat, a háztetőt. A fehér kerítés,
amelyről gyakran azt gondoltam sűrű éjszakákon, hogy besötétedéssel
elszökik az udvarból, valahová a pajtásaihoz, már láthatólag a helyén
állott. Minden visszatért a helyére, ami távol volt a fekete éjszakában.
Sőt új vendégek is érkeztek a hajnallal. Hópelyhek, amelyek táncoltak,
forogtak a levegőben, mintha még nem merészelnének leereszkedni a
földre. Szálldostak, mintha a helyüket keresnék az ismeretlen udvarban.
A fagy, mely éjszaka beköszöntött, kérges csizmájában, ropogva taposta
az udvar göröngyeit.
– Milyen jó disznóöléshez való időjárás! – sóhajtotta a hátam mögött
Juliska. – Ahová maga megy, ott nem ölnek disznót. Mi pedig a jövő héten
leszúrjuk a hízót. Legalább azt várja meg, úrfi.
Máskor tán felkacagtam volna Juliska szavain, de most e furcsa hajnalon:
különösen hatottak rám gyermekes hangjai. Valóban, úgy látszik,
drágalátos események elől szököm meg botor módjára. Hisz itt most
következik a tél, amely telve van örömökkel, szánka és csengő
hangjaival, piros tüzekkel. Most jön az a várva-várt időszak, midőn
valóban megváltozik az egész világ képe. Jön a csörgősapkás, kurtafarkú
február, amelynek fénylő, sötétpiros ablakai mögött nagybőgő mormog,
klarinét rikolt és hegedű táncol; farsang van és a hegyek és a disznók
piros vére folyik a fehér udvarokon; a nők ezerfodros szoknyája
fellebben a tánc viharában és lábszárait, harisnyakötőit mutogatja a
dáma; élveteg mosoly, fénylő, meleg szem, ringató illat a bálterem, –
míg kívül a mély, hallgatag tél, amely a Nyíren ilyenkor szokott
komolyra fordulni.
Juliska észrevette elgondolkozásomat. A hátamhoz símult, mint egy meleg,
puha kendő. A fülembe dudorászott a téli szél hangján, amelyet olyan jó
meleg kályha mellől hallgatni:
– Ne menj el csillagnak, aki jár. Én sokszor néztem éjszaka a
csillagokat. Mindegyiket ismerem. A legboldogabbak azok, akik mindig a
helyükön maradnak. Egyformán, nyugodtan, szenvedés és öröm nélkül,
mindig csak fölkelnek esténkint és reggelig nézegetnek a barátaikra…
Most hófelhők borítják az eget. De lehet, hogy később, amikor elmúlik a
hóesés, kivillan egy-két csillag.
Már láthatólag szürkült az udvar. Az éjszakai hóesés a maga különös
bundáiba öltöztette a fákat, háztetőket. Valamely ritka, fehér bundát
hozott az éj magával nagy messziségből. Kedve lett ártatlannak és
vidámnak felöltöztetni a világot. A kútra sapkát nyomott, mintha
bolondját járatná. A háztetőkön elfödte a foltokat. A fák sovány,
mellbeteg karjait bepólyázta. Tiszta fehér lett a bűnösök útja e
gyalogösvényen. Szűz lett minden leány, aki a frissen esett hóba
belépett. Édesded érzések lephették meg az életúntat a meleg kályha
mellett, amikor odakünn mély havával beköszöntött a tél. Télen mindenki
szeretne újra gyermek lenni, pipázó hóembert építeni az udvar sarkába,
hogy megrémüljenek tőle a nőcselédek, szánkón rohanni, egészségesnek
lenni, hangosakat kacagni az elnémult tájon. Az ereszek jégcsapja
fénylik, mint a fiatalok szeme. A kémény füstölög, mintha ezentúl örökre
ez volna a hivatása. És a nagy álomból, amely a világot átkarolja, a
disznó visítása hangzik, amelyet éles késsel torkon szúrnak, hogy örömet
okozzon az embereknek. Mily jó szaga van a füstnek, amely a disznóra
szórt szalmából felszáll! Mily karcos a bor, amelyet jegesen öntenek le
az emberek a torkukon a csapzott bajszok mögé! Mily örökkévalónak
látszik az élet, midőn a disznótor elkezdődik és mindenki egy gombot
kinyit a mellényén!
– Vajjon, hova mennél? Idegen, hidegszívű emberek közé, amikor itt
mindenki téged szeret? – folytatta Juliska. – Lehet, hogy találkozol még
leányokkal, akik szeretnek, – ámbátor azt hiszem, te soha sem hiszel a
nőknek! – de úgy senki már nem szeret, mint én szerettelek. Én voltam a
te ifjúságod. A szöghajad puhasága az én tenyeremben marad, mert én
simogattam, amikor álmodtál. A lélegzetvételed, az alvásbeli sóhajtásod,
a nyögésed, a mosolyod, a révült nevetésed és a haragos felkiáltásod,
amelyről nem tudsz, mert álmodban történt: amikor királyleányokkal
beszélgettél vagy korhelycimboráiddal barangoltál, kétkerekű kocsin
hajtottál, kútba estél, szűzlányt öleltél, öreg asszonnyal szeretkeztél,
lidércen lovagoltál vagy ember-sárban nyakig ültél: álmodban én
virrasztottam feletted, anélkül hogy tudtad volna. Megfordítottalak,
midőn a szívedre nehezedtél. A homlokodat simogattam, amikor felnyögtél.
Forgattalak, dörzsölgettelek, a talpadat csókoltam és a lebontott
hajammal fedtem el az arcod a gonosz lidércek ellen, amelyek éjszaka a
szobába lopóztak. A füledbe sugdostam, a nyitott szájadba beszéltem, a
szívedet simogattam. A riadt hangodat fogtam a két meleg karommal, midőn
hideg tűzzel álmodtál. Én voltam a te második anyád… Hisz rokonod
vagyok, anyádnak unokatestvére vagyok. Most megmondom, ha eddig nem
tudtad volna…
Csak lehajtottam a fejem, mert komoly voltam.
– Én melegítettem meg az ágyad, amikor nagyon hideg volt. Énekeltem
neked, mikor szomorú voltál. Ébren vártalak, mikor éjjeli bolyongásból
jöttél. Megmosdattalak, midőn elaludtál. Talán rossz nők szagát éreztem
meg rajtad… Nóták voltak a hajfürteid között, amelyeket én nem ismertem,
ledér, festett szájú nők nótái: megtisztítottalak tőlük. Idegen nők
szappanjától, izzadtságától, verejtékétől volt néha szagos a kezed:
megmostalak tőlük. A halovány, beesett arcodon olyan kísértős látományok
nyomai látszottak, amilyeneket Szent Antalnak mutatott az ördög a
pusztában. Kisütött hajú, lepke-kedvű, de orvosságot ivó nők árnyékai
vontak ráncot a szemed alatt. Melléd feküdtem és az én egészségemből, az
én fiatal véremből küldtem egészséget a te gyöngülő véredbe. Ha azt
akartad volna, hogy a szívemet vágjam fel, mert látni akarod: nem sokat
gondolkoztam volna, szívesen kibontottam volna a szívemet előtted.
Mint egy távoli szép mese, egy régen olvasott rege, amelynek semmi köze
sincs a valóságos élethez: úgy hangzottak a fülembe Juliska szavai. Csak
el, el a nagyvilágba… Költő akartam lenni, Pesten.
– Minden éjszaka véled álmodtam s mindig betakartalak. Ha valami mást
kezdtem volna álmodni, amelyben te nem voltál benne, hirtelen
felébredtem, megráztam a fejem… Menj, menj, te rossz álom. Én a
kedvesemmel akarok lenni álmomban is.
Szürkült, szőkült, derengett odakünn a világ. A zsebórám sietett, mert
este előreigazítottam. Nem feleltem, de menni készültem…
– Tehát elmégysz s én többé nem látlak. Hiába jönnél vissza, engem már
nem találsz ennél a háznál, ahol csak azért voltam szolgálóleány, mert
téged szerettelek. Mostam, súroltam, fát vágtam és rongyos kis
szoknyámban szaladtam: mert estve a te lábadnál fekhettem le. Gondolj
csak anyádra… Elmegyek messze és soha sem találhatsz meg, bármikor
keresnél. Pedig egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?…
Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a
szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az
ifjúságodat… Nem gondolsz álmatlan éjjelen többé a nőkre, akik
betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél, nyugtalankodtál,
szaladgáltál, türelmetlenkedtél… akiket úgy hordoztál darab ideig a
szívedben, mint bálványképeket… akik nélkül nem tudtál volna élni… akik
végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül
elfelejtettek… mindenki elhágy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új
utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a
férfiak új mondanivalójára kíváncsiak… szeretők, szerelmek: tüzek és
fagyok a férfi életének az országútján… időrabló oktalanságok, megkívánt
borok, óhajtott mámorok… nadrágok és szoknyák… veréb- vagy
fülemilehangok… éjszakák, amelyek elmúlnak… De én örökre a tiéd maradok.
– Hisz nem az enyém voltál – feleltem búsan.
– Igaz. Először a pócsi Szűz Máriáé és egy útszéli fáé… De azért mindig
megmaradok neked. Már nem láthatsz, nem foghatsz, nem csókolhatsz, hisz
öreg asszony leszek én akkorára, midőn ismét eszedbe jutok. Elbúvok
előled, soha fel nem találhatsz, mert azt akarom, hogy mindig így láss,
mint most, mint tegnap… Hogyha másképpen nem: az emlékezésedben ismét a
tied lehessek.
Így beszélt-e Juliska, vagy hallgatott az egész idő alatt?
– Pedig keresni fogsz és az útonjárók csillaga lesz a te csillagod.
Keresni fogsz a mezők illatában, a rozsföldek hajlékonyságában, az őszi
reggelek ecetfavirág pirosságában, midőn egész éjszaka az Útonjárók
csillaga ragyogott a fejed fölött és reggelre egy ismerős tájra értél,
ahol az én lábnyomaim voltak. Keresni fogsz, mint öreg ember az
ifjúságát, de már akkor nem találsz meg, sem a téli reggelekben, amidőn
a fák gallyain oly friss a hóprém, hogy megcsókolni kívánná az ember,
sem az őszi délután messzehangzó, tülök módjára búgó csendességében.
– Járni, kelni, bolyongani fogsz… Keresel engem… Vagy legalább is a
magzatot, akit már szívem alatt hordok.
Eltakartam az arcom a két kezemmel, hogy ne lássam Juliska fájdalmát…
Mire ismét körülnéztem, azon a helyen, ahol az imént Juliska állott, –
anyám állott. Ő volt Juliska – öregebben, szelídebben, megbocsátóbban. A
barnasága, andalgó mosolygása, kimondhatatlan melegsége szinte
megvilágította a szobát, mint a karácsonyfa.
– Itt akarsz hagyni minket, fiam? – kérdezte olyan halkan közeledve,
mint a galamb kering az udvar fölött, mielőtt leszállana.
Hozzám lépett és megsimogatta az arcomat. Soha se volt még ilyen jó
illata a tenyerének. A gyermekkori meggybefőttek illata maradt a
tenyerében, amely befőttekkel egy téli betegségemben traktált. A
hangjában csörgők, mesemondások, dédelgető turbékolások voltak. A két
karjának az ölelésében erő, amellyel egykor ölében és hátán hordozott,
midőn tizenötesztendős koromban egy betegség folytán mozdulatlanul
feküdtem, mint egy fadarab.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 4
  • Parts
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 1
    Total number of words is 3823
    Total number of unique words is 2125
    25.7 of words are in the 2000 most common words
    35.9 of words are in the 5000 most common words
    41.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 2
    Total number of words is 3870
    Total number of unique words is 2079
    27.9 of words are in the 2000 most common words
    37.9 of words are in the 5000 most common words
    44.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 3
    Total number of words is 3940
    Total number of unique words is 2096
    26.9 of words are in the 2000 most common words
    37.3 of words are in the 5000 most common words
    44.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 4
    Total number of words is 3816
    Total number of unique words is 2121
    26.3 of words are in the 2000 most common words
    37.0 of words are in the 5000 most common words
    42.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 5
    Total number of words is 4024
    Total number of unique words is 2083
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    47.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 6
    Total number of words is 4022
    Total number of unique words is 2075
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    40.3 of words are in the 5000 most common words
    46.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 7
    Total number of words is 3865
    Total number of unique words is 2095
    28.9 of words are in the 2000 most common words
    40.3 of words are in the 5000 most common words
    46.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 8
    Total number of words is 1410
    Total number of unique words is 847
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.