N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 2

amelyen a kiszemelt öregembert el kell kísérni. Így mentek el nagyon
sokan a szomszédaink, ismerőseink közül. Ezért nagyapám mindig komoran s
bozontos szemöldökét összeráncolva, haragtartóan nézett a temetők felé
és nem mert köhinteni, krákogni, amit pedig szeretett. (Atyámnak
ezidőtájt csak a mesteremberek számlái okoztak némi gondot a temetővel
kapcsolatban. Nagyanyám, miután elvált nagyatyámtól, temetőlátogató lett
és mindig talált valami javítani valót a családi sírbolton, ahol alig
ismert, alig látott testvéreim is aludtak. Szegény atyámnak sejtelme nem
lehetett arról, hogy hármunk közül – megtermett, életerős emberek
voltunk – ő legszálasabb, legkomolyabb, legrendesebb és legvigyázatosabb
megy el elsőnek a Morgó-temetőbe.)
Nagyatyám kissé már lehajtotta sörtés, kerek, törökös fejét. Különböző
öreges sajátságai is voltak. Dohogva káromkodott, ha erre a legkisebb
alkalma nyilt. Abban az időben azt mondták a káromkodó emberekre, hogy
katonás magatartásúak. Nos, nagyatyám valóban honvédkapitány volt 48-ban
és a komáromi sáncokon a menyecskéket táncoltatta, amikor a német
ágyúzott. Mintha egyebet sem tett volna a szabadságharcban: mindig csak
táncolt darázsderekú, riszáló, hevült kebelű honleányokkal a bástyán, –
nem sokat beszélt különben a hadjáratról. Találkoztam öregasszonyokkal,
akik így látták még mindig őt a hatvanesztendős, dohányszitaarcú, szürke
bajuszú, de választékos ruházatú öreget. Trombitaalakú kézelői, fehér
mellényei, karcsú kabátjai, gombos cipői, struflis nadrágjai kellő
hatással voltak a nőkre. Nagyanyám, aki körülbelül negyvenesztendős
korában vált el tőle (féltékenységszülte felháborodásában), élete végéig
bolond, szerelmes rajongója maradt a férfiúnak, akit a családi körben:
_a gróf_ néven mindenféle rossznak elmondtak.
A _gróf_ köhintett és ifjú gazdasszonyával, egy Stuart Mária külsejű
pórleánnyal a város másik végébe költözött, meghagyván a sárga kúriában
elvált feleségét s unokáit. Csupán a családi címert vitte el magával a
megúnt hajlékból. Ez pléhtáblára volt föstve: pelikán, amely önvérével
táplálja fiókjait. Csillagok, kardot tartó kéz, ötágú korona a címerben,
amely jelvényeknek megvolt a maguk jelentősége, amiről nagyatyám
levelezést folytatott Nagy Ivánnal, a nógrádi levéltárossal. (Nekünk is
volt családi pörünk, mint a legtöbb magyar familiának. A Bibics-féle
milliókat szándékoztunk visszaperelni Arad városától. Ezért lett
nagyatyám s atyám is ügyvéd; ugyancsak fiskálist szándékoztak nevelni
belőlem is. Téli estéken, szél és tűz zúgása mellett megjelentek a
Bibics-milliók, amelyek után a _grófnak_ csak a kezét kellene
kinyújtani. De a gróf még vár a perrel. Nagy Ivánnal levelez. S egyik
esztendő múlt a másik után.)
Az ifjú gazdasszony, akinek vöröses hajába, fehér húsába, piros
sláfrokjába, görögdinnye-ajkába távolról magam is szerelmes voltam, mint
a legtöbb kívánatos nőbe szokott a tizenhatesztendős ifjú, – nem nagyon
gátolta nagyatyámat, hogy más nők után is „kivesse a hurkot“ (mint
mondani szokta). Igaz, hogy ezért messzire hangzó veszekedések és
verekedések voltak a címerrel ékesített nádasházban. Stuart Mária
visítását, nagyatyám basszusát a távolabbi szomszédok is hallhatták.
Edény tört, – még hetven esztendős korában is; egy csésze törött
darabkáival volt telve a szobája, midőn névnapján unokái tisztelgését
fogadta.
– Bizonyisten, bolond ez az asszony! – szólt röviden és elharapta a
szivar végét, hogy pattant egészséges foga.
Ámde e nagyszabású veszekedések sem gátolták nagyatyámat, hogy
szerelmeit minél gyakrabban felkeresse. A galambmellű és kékbajuszkájú
Fánika, a dohánytőzsdében, valamint a ropogós, derekas, kívánatos
Sternné csaknem mindennap láthatták nagyatyám deres bajszát. Nem
panaszképpen mondom, hisz magam is próbáltam egyet-mást az életben: úgy
sohasem láttam mosolyogni nőket, mint nagyatyámra ragyogtak fel Fánika,
Sternné és mások, akikre már nem igen emlékszem. Fánika és Sternné éppen
eléggé foglalkoztatták ifjúkori fantáziámat, s irígyen gondoltam
nagyatyámra, aki bizalmaskodva közeledett e nőkhöz s azok nem haragudtak
reá. Általában minden nővel úgy bánt, mintha legalább is a szeretője
lett volna. Megtapogatta, megsimogatta, megveregette őket. A fiatalokat
tegezte.
A szemükbe nézett és olyan hangon beszélt velük, mintha mindig a
legtitkosabb dolgokról volna szó. A nők arca felhevült, zavartan
felelgettek, lesütötték a szemüket, láthatólag védekeztek nagyatyám
szavai ellen… (Be sokszor lestem messziről a kalászhajú Sternnét, amint
sokatmondó, keleties szemeivel a bolt setétjében nagyatyámra hallgatott!
Vajjon hová lettek azok a különös, varázsló szavak, amelyeket ez a
dohogó, portorikó-szagú, káromkodó öreg honvéd a nőknek osztogatott,
hogy elbűvölve hallgatták? Legalább ezeket a csodatevő szavakat hagyta
volna nekem örökségbe, midőn százesztendős korában meghalt, miután
Stuart Máriával halálos ágyán házasságot kötött!)
Ám térjünk vissza Jellához, ahol egykor hárman ütöttük a vasat.
Nagyatyám (atyám jelenlétében) szokás szerint öregesen dohogott. Szidott
valakit, mint a bokrot.
Én tanulmányaimról referáltam Jellának. Míg atyám mindig szótlan,
büszke, megvető maradt.
De Jella boldog volt.
Nem tudom, hogy mennyit adott volna a lelkiüdvösségéből, ha az egész
város a Szent Mihály-utcára tódul s mindenki a két szemével látja,
hogyan udvarol három generáció egyszerre az okos nőnek.
Egyébként Jella olyan volt, mintha lovarnőiruhát, rugalmas trikót,
repkedő szoknyácskát viselt volna valódi ruházata alatt.
Huray László ügyvéd úr hajtatott taligáján (bizonyosan a „Kiskorona“
nevű sörházba), Jella alig várta, hogy elfogadja a korhely fiskális
köszönését, mint egy királynő, aki jobbágyai hódolatát fogadja.
(Pedig Huray ügyvéd úr alatt leszakadt az ágy…)
Egyéb nem is történt vele életében. Minden dolga elfelejtődött tán, ha
neve szőnyegre került, csak a leszakadt ágyra emlékeztek az emberek; tán
azért nem is kapott feleséget.
A Hársfában történt ez, ama városvégi fogadóban, ahol legjobban tudtak
főzni a kocsin utazóknak, vásárosoknak, kupeceknek. Valami olyan különös
jó szaga volt a Hársfa konyhájának, hogy utas ember élete végéig nem
felejtette el. Ha tíz esztendő mulva jött vissza a Hársfába, akkor is
emlékezett az orra arra a pompás illatra, amely itt egykor várta. Mintha
éjjel-nappal lacipecsenyét sütöttek volna a tűzhelyen, fiatal hagymát
ennének az ajtó mellett bicskáikkal a kupecek, a cipót reggel vették ki
a kemencéből és a piros borban játszik a napsugár. A Hársfa volt Huray
uram tanyája, itt töltötte el életének nagy részét, a csárdás mondta el
neki: mit olvasott a Journalban s a Nyírvidékben, a csárdásné, hogy mit
beszélnek a piacon… Idővel saját szobája is volt a Hársfában. Igaz, hogy
közel a háztetőhöz, majdnem a padláson, ahol annyi bolha volt, mint
Falstaff fogadójában, az őszi eső befolyt egy lyukon a köddel együtt, a
szél koncertet tartott, mint megőrült muzsikus, – de Huray ügyvéd úrnak
ez egészen mindegy volt, mert ő Hársfabeli szobácskáját már csak
olyankor fogadta el, amikor, mint mondani szokták: Hekuba volt neki az
egész világ. Itt feküdt napokig Huray tekintetes úr (aki különben
szikár, asszonyszemnek tetsző, legényes figura volt, sovány, mint a
nyírségi agár és a zöld nyakkendőket összevásárolta a városban) és
csaknem kicsirázott, szakállt eresztett, a konyhából felszállongó
ételillatokat szagolgatta, lutriszámokat álmodott, a csárdásnéval
játszadozott, sőt peresfeleket is fogadott, ha nagyon sürgős volt ügyük.
Egyszer meghízott itt az ágyban fekve, hogy nem ment fel rá a nadrág. Új
nadrágot kellett varratni, hogy hazamehessen végre a Hársfából.
E különös férfiúval történt aztán, hogy este korábban fektették le, mint
arra megérett. Nyugtalankodva forgolódott rozoga ágyában, dörömbözött,
káromkodott, – míg egyszerre leszakadt vele az ágy s a pádimentum. A
földszinten találta magát a vendégszobában, ahová éppen nászutasokat
kvártélyozott a fogadós. Huray ügyvéd úr a nászutasokra zuhant s erről
lett nevezetes további életében, amely nemsokára bevégződött.
Jella nem mulasztotta el, hogy az összes üdvözléseket zsebrevágja a
hosszú Szent Mihály-utcában. Mint jól nevelt úrileányhoz illik:
öregasszonyoknak előre köszönt. Mindenkit ismert. Barátságos volt a
sáros kuvaszokhoz, amelyek a kapuk előtt tanyáztak. A félszemű Adolfnak,
a helybeli cselédszerzőnek végtelen grandezzával bólintott.
Jella körülbelül harmincesztendős volt ekkor. Inkább fiatal asszonyhoz
hasonlított, mint leányhoz. Hervadt és édes volt, mint a szőlő, amely a
tőkén felejtődött. Arca itt-ott piros volt, mint a dércsípte ecetvirág.
A haja mindig nedves a fésülködéstől. Olyan hangosan nevetett, mint egy
vidéki primadonna. A szemével sok huncutságot tudott és emberismerettel,
tréfával, humorral volt telve a szája. Száz meg száz története volt vén
emberekről, akik utána koptatták a lábukat a Szent Mihály-utcán. De ő
csak nagyatyámat szerette…
S néha engem. A temetőben.
A vidéki városban Jella volt a nagyvilági raffinéria, a hölgyi kacérság
(amelyről a regényekben olvastunk), a beillatszeresített báj és a csengő
humor. Ő olvasta Kiss József hetilapját: A Hét-et, a francia divatlapot
tőle kérték kölcsön, zongoráján játszotta a legújabb zenedarabokat,
emlékkönyvében mindazok a művészek s írók hagytak sorokat, akik valaha a
városban megfordultak. Babérkoszorúk, emlékek, fotográfiák voltak
szobájában. Rudnyánszky Gyula verseskönyvére húsz előfizetőt gyűjtött,
sajnos, a költő elfelejtette megküldeni a könyveket, amiért Jella évekig
levelezett a szórakozott poétával.
Hogyan szeretett Jella?
Borpiros őszi délutánokon megengedte, hogy a temetőbe kísérjem, ahol
hozzátartozói feküdtek a magas, sóhajtó ákácok alatt, amelyeknek kopasz
galyain nagyon szerettek hintázni a varjak a felszélben. A János bácsik,
Milka nénik, Rozik és a többiek homokkővel, vagy márvánnyal megjelölt
halmok alatt nyújtózkodtak, emlékezetesen zörögtek a száraz falevelek és
lehullott ágak a gyalogösvényen, a bokrok kopaszodó, tüskés gallyai
összeborultak, egymásba kapaszkodtak, mintha az utat védelmeznék, amely
a minden titkok megértéséhez vezet. A nap lemenőben volt a szélmalom
mögött s a temetőben nem volt látogató, a koszorúk elhervadtak, mint
otthon az emlékezés, árny- és ködlovagok nyargalásztak a messziségben, a
lutheránus torony nagyon távolra látszott innen, mintha az egész életet
a legnagyobb messziségből lehetne látni innen a Szent Mihály-temetőből.
Jella két gombot kinyitott feszes, bársonyos lovarnői derekán,
közvetlenül a szíve felett s megengedte, hogy keble havát megharapjam.
Lehúnyta a szemét, arca elváltozott. Letérdepeltem és ő mellém guggolt…
De a harmadik gomb kinyitása ellen erős kezével tiltakozott. Szomorúan
mentünk haza a bealkonyodott temetőből.
Holdas éjjeleken a kertre néztem s azon gondolkoztam: vajjon Jella
ugyanannyit megenged a nagyatyámnak is?
Sohasem jöhettem tisztába a lelkes, szentimentális, tréfás, érzelmes
hölggyel, aki nem panaszkodott senkinek szenvedéseiről. Gyermekként bánt
velem. Sokkal erősebb volt, mint én.


A tücsök szomorkodik.
Talán már mondtam is, hogy nagyon szerettem az őszi estéket, amikor
szomorkodni lehetett?
Gyermekkoromnak egy részét nagyanyámnál töltöttem, aki a legnyugodtabb
asszony volt, kit valaha ismertem. Elvált férjétől, akit halálosan
szeretett, meghalt egy fia, akiért csaknem mindenét feláldozta, hogy
bolondos, korán végződő, katonatiszti életében kellően támogassa;
egyedül volt s mozdulatlan arccal kötögetett az ablaknál, késő vénségéig
vállfűzőt viselt, alig állott szóba az emberekkel, Párisból hozatta a
ruháit s majdnem mindig egyedül volt. Általában senkit sem szeretett (az
elvált férjén kívül, de azt rajongva, mint egy cseléd vagy egy szent),
közömbös volt neki élet és halál, az emlékezőtehetsége megállott a
48-iki forradalom eseményeinél, azóta – mióta a gróf a sáncokon táncolt
– nem történt érdemleges esemény a világon.
E szótlan, büszke, boldogtalan öregasszony mellett töltöttem
gyermekéveim egy részét.
Két szobája volt.
Az egyik szalon, amelynél különbet azóta sem láttam. Királyok házába
illő bútorzat volt a meglehetős alacsony szobában. Aranypiros fotelek,
indiai kendők, kázsmírok, selymek a székeken. A falakon híres hollandi
festők olajfestményei. Rembrandt és mások függtek a vidéki ház falán.
Majd tájkép, amelyen olyan messzire lehetett látni, mint az élet. Fára
festett képek, amelyeknek értékét senki sem tudta, mert nagyanyám
hallgatott. A díványon heverésztem s órákig néztem egy erdei
találkozást: cigányok és olasz csendőrök között. Tűz piroslott,
cigánylány szoknyája világított, öreg cigány szeme fénylett, csendőr
csizmája s ruházata imponált, vándorkocsi ponyvája alól kidugta fejét
egy boglyas gyermek és ujját szopogatva nézte az erdei vallatást.
A falakat mind elborították a nagyszerű olajfestmények. A sarokban
embernyi kínai vázák az elmaradhatatlan fácántollal és száraz virággal.
A legfőbb helyen egy halott gyermek fotográfiája, Jeney és társától, a
fotográfia alatt reszketeg vonásokkal egy évszám. Ez volt Ilonka,
nagyanyám utolsó gyermeke, aki korán meghalt.
A puffadt, mozdulatlan arcocska a halotti párnán, a félig lezárt
szempillák a merev szemekkel, a halál: amely e fotográfiáról hidegedett,
még ma is eszembe van, míg Rembrandt-tollas, fátyolos, lengő
asszonyalakját elfelejtettem. – Ez a szalon csupán vaskályhával volt
fűthető, ugyanezért nagyanyám télen szívesebben üldögélt a szomszédos
kis szobában, ahol meleg, búbos, falusias kemence volt, telve sok-sok
lánggal, piros színnel, kékséggel, zölddel, amelyet sokáig lehetett
látni az eloltott lámpa felett a hosszú éjszakában. A szoba mennyezetére
vetődtek a lángok árnyékai és ott nagy álarcosbált rendeztek este és
setét hajnalban. Fekhelyemről lehúnyó, álmodozó szemmel néztem a
végtelen táncot, míg valahol, valamerre, talán a falban, valaki mindig
egy cigányos, bús románcot fütyült. Mindig ugyanazt a melódiát, de csak
két-három taktust… Aztán elhallgatott. Mi nem sokat törődtünk vele, mert
egyébként nem alkalmatlankodott a kísértet.
Nagyanyám többnyire álmatlanul feküdt az ágyban, míg én egy kis
törökdíványon gyorsan elaludtam. Bár egy fiatal cselédleány kuporgott a
lábamnál, közel a kemencéhez, aki télen s ősszel ott aludt tarka
rokolyája alá vont meztelen lábával, édesdeden, mozdulatlanul, mint a
kenyér, álmában néha mélyen sóhajtott és mezítelen karjaival a levegőt
ölelte át. Aztán egypár sírósat nyögött, mint a madár füttyent az erdőn,
fekvést változtatott s tovább aludt. Juliskának hívták s a nagykállói
börtönigazgatónak volt a leánya. Valami rossz fát tett a tűzre, azért
kellett szolgálatba lépnie. Kancsi volt, de bőre fehér mint a
kisasszonyoké. Néha észrevettem, hogy hosszadalmasan rajtam felejti a
hibás szemét, amelyet nem tudott mindjárt levenni rólam, bár tekintetem
már ott függött keresztbenéző szemén. Elvörösödött, mint a láng.
És tovább foltozott a függőlámpa alatt, hol nagyanyám példátlan
komolysággal olvasta újságját, amelyet este hozott a postás, hidegen,
esőtől nedvesen, míg én regényeimet bujtam. – Néha elővettük Petőfi
díszkiadását és a rövidebb verseket felolvastam nagyanyámnak és
Juliskának. A hosszabbakhoz nem volt szabad hozzáfogni, mert úgyis
lefekszünk addig, mielőtt a végére érnénk. Juliska ilyenkor nem merte
fölemelni a szemét, csak lángba borult arca árulta el, hogy hallja s
megérti a verseket.
Nem sokat törődtem vele, mert akkoriban az volt a foglalkozásom, hogy
szomorú legyek.
Még mindig jobban kedveltem a fagyos, őszi fákat, mint a nőket. A
mezőket, amelyeken úgy közelgett a köd, mint egy északi regényben a
melankólia. A tarka-barka cinkéket, amelyek az első hóval, a hideggel
megérkeztek az erdőkből a kertekbe és itt csodálatos tréfáikat
elfütyölgették. A sármányt, amely aranyos mellénykéjében sütkérezett a
jeges országúton, a varjakat, amelyek a fa tetejéről kiáltoztak az
ismeretlen nyelven, a friss hó orgonavirágaival bevont fákat, a mélyen
alvó zöldséges-vermeket, a meggyfán pirosló cinkefogó tököt, a fénylő,
iskolakerülő reggelt és a leguggoló alkonyatot, amely a füzesben
letelepedett parasztasszony módjára. Sistergett, sustorgott az új bor a
pincében, susogott a szél a fagallyak között, sziszegett a setétség,
amely az ereszről ereszkedett alá, sóhajtott valaki a padláson: mintha
egy óriásnő borította volna a szoknyáját a világra, midőn bealkonyodott.
A malom hallgatott, megállni látszék a patak, a füst láthatatlanná
válott a kéményeken, az udvar idegen szellemeké lett, akik a setétségben
bizonyosan megtelepedtek itt, mint vándorlók! Hányszor csodálkoztam
Andráson, aki kézilámpásával nyugodtan végigment a setét udvaron és
sohasem tért vissza azzal a hírrel, hogy valamely különösséget
felfedezett volna az áthatatlan, vastag setétségben!
De Juliska éppen úgy félt, mint én, amint este lett a ház körül.
Ismétlem, hogy csupán otthon féltem én is, a négy fal között. Ha künn az
utcán, akár a temetőkertben, vagy szabad mezőn lepett meg a setét:
eszembe se jutott, hogy féljek valamitől. De otthon, midőn az udvarház
ablakából rám meredt az éj, gyorsan zártam be a fatáblákat.
Juliska a kályha mellett ült és mindig talált valamely tennivalót! Mily
barátságossá tette az estét az ő tengerireszelése! Kis széken ült,
amelynek egyik oldalában kés volt. A lehántott, lemorzsolt
tengericsutkákat a tűzre vetette és a tűz a kemencéből ilyenkor mindig
biztatólag, bátorítólag, sőt szeretettel nézett ki. A lemorzsolt
tengerit majd megeszik a malacok és a hízókat a tűz elégeti, megsüti
nekünk. Így élünk.
Jó, egészséges illat volt a szobában, mert Juliska mindig hozott valamit
magával, ami a mezők szagát ébresztette képzeletünkben. A nagyarcú
napraforgó magvait ügyesen hámozta, majd kendert font, fehérruhát
varrogatott. Oly illedelmes és hallgatag volt, mint egy jó kis szellem,
aki mindenképpen a háziak kedvében akar járni. Sohasem álmosodott el,
mindig vigyázott az ibrikre, amelyben kávé vagy tea melegedett,
hangtalanul ette meg vacsoráját, szelíden és barnán nézett, nagyanyám
parancsait örömmel teljesítette, azt hiszem, leginkább akkor volt
legfürgébb, midőn nyolc óra felé az ágyakat kellett felvetnie. A
párnákat oly szeretettel paskolta, mintha azok is az ő gyermekei lettek
volna, mint a köcsögök és fazekak, csészék, amelyeket különösen
szeretett s tisztán tartott, mint a kis babát.
Juliska Nagykállóból, a szülei háztól, néhány ingecskén, szoknyácskán,
iskoláslányos cipőcskén kívül: egy álmoskönyvet hozott magával. Ez az
álmoskönyv volt az ő legnagyobb kincse. Mások őriznek mindenféle
okmányokat, amelyek alá királyok írták valaha a nevüket s ütötték
pecsétnyomójukat. Ismét mások végrendeletek, adóslevelek, bírói ítéletek
birtokában színezik a jövendőt. A vidéki házak tele vannak
álmodozásokkal. Az embereknek nincs egyéb dolguk: ábrándoznak. (Az öreg
Suszternének csupán darabka papirosa volt. Ráírva ennyi: _Elismerem_… S
egy meghalt püspök neve. Ez a darabka papiros varázserővel bírt. Késő
vénségéig a püspöki uradalom látta el minden jóval.) De nem utolsó
álmodozók azok sem, akik takarékpénztári könyvekkel bélelik a
derékaljukat. Mennyi mindent tudnak azok a könyvecskék beszélni!
Juliskának csak egy álmoskönyve volt, amilyent a vásáron is árulnak,
ponyván s néhány garasért. Kis fametszetek, levélbélyegnagyságuak voltak
a könyvecskében: az álmokat rajzolta meg egy művész, akinek bizonyosan
nagyon gyengén ment sora. Ott állott a fehérlepedős ember, a terhes
asszony, a koporsó, az öklendező öregember, a táncosnő és mindenféle
egyéb bolondságok, amelyekkel az emberek álmodni szoktak. A képecskék
sarkában egy-egy numerus. A kellő helyen feltalálható volt az álom
magyarázata.
Sokszor nézegettük esténkint ezeket a képecskéket.
Juliska az öklöndöző öregemberrel szeretett volna álmodni… Miért? Ki
tudhatná ezt manapság, ennyi esztendő után?
Nem kérdeztem meg Juliskát. Általában semmit sem kérdeztem tőle. Szomorú
voltam, mint egy szentimentális kamasz. A szél fütyült a háztető felett.
És az őszi szél zúgásába helyeztem át az egész életemet. Boldog voltam,
ha az éjifüttyöt hallottam felszisszenni a háztető felett. Képzelt nők
visongtak. Öreg halottak mormogtak. Koporsófedelek csapkodtak. Régi
sírboltok visszhangoztak. Megvadult paripák vittek egy fogatot, amelyet
riadt kísértet hajtott.
Bár az álom sokáig elkerült, jó darab idő mulva vettem észre, hogy a
lábomnál egy fiatal, egészséges lány halkan sóhajt álmában, a
hátgerincén fekszik és két térdével felemeli a teveszőr takarót.


A tücsök és az anyja.
Egyszer így szólt a tücsök:
– Ha elfelejtettem volna mondani, most vallom be, hogy én:
szerelemgyerek vagyok.
Zabi-gyereknek csúfoltak a messzi gyermekkorban.
Anyám szegény pórleány volt. De a legszebb nő, akit valaha láttam.
Hollófekete haja volt, igen fehér arca és könnyes, barna szeme. A
lényéből valamely csodálatos melegség áradott. Ha a szobába lépett
alacsonykás, kövérkés, de finom alakjával: egyszerre felélénkült minden
és mindenki. Napsugár és humor jött vele, bár mindig csöndes és
kevésszavú volt. Én tizenötesztendős korában voltam a szíve alatt és a
kőműveseknél dolgozott, miután a szolgálatból – nagyanyám házából – ki
kellett lépnie. (Ezt ma így mondják. Valójában pedig az igazság:
elkergették a kis cselédet.) De atyám nagylelkűsége – valamint anyám
csodálatos szépsége – nem sokáig engedte, hogy a tizenötesztendős,
jövendőbeli anya annak a háznak a tégláit hordja, amely házat akkor
nagyanyám a maga részére épített. Anyám csupán azért vállalta a nehéz
munkát a kőműveseknél, hogy néha-néha láthassa atyámat, aki a
házépítésre felügyelt.
Késő években, midőn lakkcsizmás, kacsafarkhajú és rézgombos fiúcska
voltam: mindig megdobbant a szívem, midőn épülő házak mellett
elhaladtam. A keskeny, lábnyiszélességű deszkákon, hidakon, meredek
lejtőkön cipelték a házépítőlányok a köveket, téglákat, a maltert
keverték… S így járt a magosban, szíve alatt velem egykor az édesanyám,
elég egy tévedt lépés, hogy a nyakát kitörje a szegény munkásleány.
Gyűlölettel néztem a házra, amelyben én is laktam, hisz anyám verejtéke,
kínja, sóhajtása volt beépítve a kockakövek közé. Talán azért voltam
szomorú mindig ebben a házban? Talán ezért nem szerettem a szilárdul
megépített falakat? Ezért kívánkoztam el oly ifjan a szülői háztól? Csak
az vigasztalt, hogy nehéz munkájukban a kőműveslányoknak mindig jókedvük
volt.
S egyszer, midőn Juliskára néztem hirtelen, – egy szomorú este, ismét
születésemmel foglalkoztam gondolataimban – hirtelen az jutott eszembe,
hogy ilyen lehetett az anyám tizenötesztendős korában, mint ez a leány.
Barna, mint a fiatal Szűz Mária és szelíd, mint egy eltévedt galamb,
amely idegenbe került s mindenképpen kedvében akar járni az embereknek?
Olyan csendes, szelíd volt anyám, mintha mindig cselédi sorban volna a
háznál. Pihenni sohasem láttam őt. Versenyt dolgozott a
szolgálóleányokkal. Hajnalban kelt (mikor Juliska és a többi cselédek),
a nagymosásnál első volt, a konyháján forgolódott, mindenkihez csak jó
szava volt s szabad idejében az „Illik? Nem illik?“ könyvecskét
forgatta. Bár vendég ritkán fordult meg a házunknál, – többnyire
vörösborarcú falusi urak, azok közül is az öregebbek, mert atyám
féltékeny természetű volt – anyácskám sokat adott a társadalmi
szokásokra. Mégis: nevelőbe nagyanyámhoz adtak, az udvari házba, ahol
atyám kívánságára ifjúságomat töltöttem.
S e naptól, egy estétől kezdve úgy vonzódtam Juliskához, mint senkihez a
világon. Elfelejtettem a lovarnő-alakú Jellát a rizsporos nyakával,
szappanszagú arcával, olcsó parfőmjével és fess lábszáraival. Ma már úgy
képzelem, hogy nélkülözött anyai gyengédséget s melegséget kerestem a
fiatal leánynál. Vágytam, hogy valaki úgy megsimogasson, mintha az anyám
volna.
Ez pedig így történt:
Már havazott odakünn, beköszöntött a tél, az ablakon át mindenféle
csodálatos dolgokat lehetett látni.
Az ősi, sárga ház, színes üvegfolyosójával, köpcös, állandóan füstölgő
kéményeivel, piros cserepeivel, külön pincéjével, padlásával, fehérajtós
nagy szobáival, fénylő, fehérrámás ablakaival – ahol anyám és atyám
laktak, mint választékos uraságok ebben a szegényes világban – a
hóesésben olyanforma lett, mintha egy Jókai-regényből metszették volna.
Ennek a háznak világos, barátságos ablakai, melegen füstölgő kéményei,
szeretetteljes tűzhelyei, puha ágyai, hófehéren terített asztalai: azok
a csábok, amelyek után a szegény vándorlegény botorkál a behavazott
éjszakában. Itt örömteljes minden szó. Atyám előkelő nyugalma, anyám
szívélyes, csöndes magatartása, a cselédeknek családtagsága, – anyám
többnyire szegény rokonait vette a házhoz, akikkel tegeződött s akiket
öltöztetett, akikkel együtt imádkozott és mesét mondott – a konyha
bősége és vendégszeretete, a kamra kifogyhatatlansága, a csibuknak finom
dohányból szálló jóillatú füstje, a falba épített üvegszekrényeknek
narancs-, tea-, kávé-, olaj-, konyakszaga… Ott állott a hatalmas
Beregszászi-féle zongora, amelyen atyám vasárnap délutánonkint régi
zenedarabokat kidülledt szemmel, pontosan eljátszott a sárgult
kottalapról, – azután a kaszinóba ment, miután jó családapa módjára
eleget tett kötelességeinek.
Az ősi házat belepte a hó, hogy az üvegajtót sem lehetett kinyitni. A
cseléd-rokonok nagy viháncolással, szinte ujjongva csinálták meg a
gyalogutat az udvaron a kútig, az istállóig, a fáskamráig, a kapuig,
amely gyalogutakon anyám végighaladt papucsában és a cselédlányok
örvendeztek, ha mindent rendben talált.
Mindig nagyon szerettem a gyalogutakat, amelyeket a havon találtam.
Vajjon ki ment először végig itt, aki az utat megcsinálta? Manapság
gyermekes dolognak tartom az efféle gondolatokat, – régen eltévedtem az
élet keskeny gyalogútjáról – de ifjúkoromban szerettem hosszasan
megálldogálni a gyalogösvényeken, mezőkön, réteken, havas tájakon…
vajjon merre, hová mentek innen a lábak, az emberek?
Megfigyeltem, midőn leesett a hó, az első gyalogút a kocsmába vezetett.
S nem a templomba.
A kocsmának külön csillaga van az égboltozaton: a Kocsma-csillag. Ezt a
csillagot nézték azok az emberek, akik az első gyalogutat kitaposták a
friss havon a kocsma felé. Hogy hajladozik, tréfálkozik, görbül és
megpihen ez a gyalogút, mint valami nóta. Tapossák ezt az utat
gyermeklábak, asszonytalpak és vaskos férfilábbelik. Mennek-mennek a
kocsma felé: az örömhöz, a felejtéshez, az újjászületéshez. Kocsma? Csak
vidéki ember tudja, hogy mi vagy te igazában, a petróleumlámpásoddal,
amely tán még a bederesedett ablakon át is visszahivogat a temetőből;
kéményeddel, amely mindig úgy füstölög, mint a szójárása egy tarka,
ráncosszoknyás, barátságos nőszemélynek; ajtóddal, amelynek nyílásával a
friss éjszakai hideggel idegen, víg, okoskodó, vidámkodó, nyiladozó
emberek nyomulnak be, mindegyiknek más és más verkli a kabátja alatt,
amelynek zenedarabjait lejátszadozza a kocsmaasztal mellett, –
okoskodik, vidul, ugyanazokat a dalokat énekli, végül hazamegy, a
temetőbe! Kocsma! Mily vonzó vagy te a boldog, mosolygó családi körben,
mint egy másik csillag, ahol az emberek más nyelven beszélnek, ahol a
gondolatoknak más irányuk van, ahol a hangulatok, színek, meggyőződések
oly csalogatók, mint a lidércek! De mily csodálatos mennyország vagy te,
kocsma, akkor, ha a levegő a mellre telepedik az otthon négy fala
között, a kedv az asztal alá gurul, mint egy leszakadt nadrággomb, a
szem elkomorodik, mert semmi megnyugtatót nem lát a földi létében, sem
asszonyban, sem gyerekben, sem holnapban nincs többé reménysége,
legfeljebb a halál kopogtat éjjelenkint az ágydeszkában, amit szúnak is
szokás nevezni.
Azok találták meg a csillagodat, kocsma, az égboltozaton, akiknek sok
okuk volt arra, hogy benned bízzanak és reménykedjenek! – Sohasem
csodálkoztam, midőn az első hó lehulltával azt tapasztaltam, hogy a
gyalogút a kocsma felé kanyarodik. Ment, ment a gyalogösvény s rajta az
emberek, akik felejteni kívántak multat és jelent, mindent… Mily jó
szaga volt a zsidólánynak, aki a borodat az asztalra helyezte! A
kocsmáros szakállának, beszédének, okoskodásának és az utasembereknek,
akik a messziségből jöttek, ahol az ég a földre hajlik és a messziségbe
utaztak, ahol a tornyok s hegyek köddé, szürkéskék párázattá válnak! A