N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 1
Total number of words is 3823
Total number of unique words is 2125
25.7 of words are in the 2000 most common words
35.9 of words are in the 5000 most common words
41.7 of words are in the 8000 most common words
_N. N._
_(EGY SZERELEM-GYERMEK)_
_REGÉNYKE_
_ÍRTA_
_KRÚDY GYULA_
_BUDAPEST, 1922_
_AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T._
_KIADÁSA_
10514. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
_Emlékül ifjúságomnak._
Újhold volt, – farsangban – és N. N., ennek a történetnek ismeretlen
hőse, azzal töltötte idejét, hogy a városon kívül, egy kocsmában
üldögélt, amely a Fehér Farkashoz volt címezve.
Sokan azt mondják, hogy elmult már a régi világ, midőn az emberek a
kedvteléseiknek éltek. A kémények nem füstölögnek oly őszinteséggel
Magyarországon és a szívek befásultak. Ámde akármint újhódik a világ, –
hiszen ez a természete, – mindig akadnak utasok, akik a vonatról
lekéstek.
Ezek a lemaradt pasasérok (akiknek egyike N. N. is) tovább hordják régi,
molyette bundáikat és szinte sírból feltámadt hangulataikat. A
borbéllyal ugyanazt beszélgetik beretválkozás közben és hajukat úgy
fésültetik, mint harminc esztendő előtt. A nőkről megmaradt a
véleményük, amelyet Vörösmarty úr könyveiből merítettek. A barátság
szent fogadalom és az élet célja: a temető… Bármikor találkozol velük,
mindig egyforma a kedvük s mindig ugyanazt mondják. Sokáig viselnek egy
kalapot. A nyakkendőjükben a tű örökös. Az órájuk sohasem áll meg, bár
rendesen apjuktól örökölték. Legfeljebb a fejük hajlik közelebb a
földhöz és hosszasabban ásítanak. Nem csodálkoznak sem a télen, sem a
nyáron. A kék téli este, hókertjeivel, mozdulatlan öreg fatörzseivel, a
faágak között rejtezkedő fehér fészkekkel, újholdas árnyékaival,
mindentudó hallgatagságával éppen úgy nem zavarja meg a kedvüket vagy
bánatukat, mint a nyári éjszaka holdfénye, boszorkányossága. Drága,
boldog, csendes emberek, akik egykedvűen veszik tudomásul, hogy az erdőn
kopog a favágó fejszéje s messzire elhallatszik, valamint azt, ha
meghalt egy barátjuk, vagy ismerősük. Jégszürkeségükben – az élet vége
felé – azután oly nagy csendben kezdenek üldögélni, mintha arra
spekulálnának, hogy a halál nem veszi őket észre. Mindennapi emberek, s
mégis csodálatosak, mert emberek. Ó, hányszor néztem őket! Vajjon miről
gondolkozhatnak?
N. N., aki meglehetős öreg ember volt, például azért járt a Fehér
Farkashoz címezett korcsmába, a külvárosba, mert az a régi pesti vásárok
idejében: vásárosok, utonjárók tanyája volt. Ebben a tisztátalan,
félhomályos söntésben hangzott el sok élettörténet, amelyet utasok
egymásnak elmondogatnak. N. N. kedvelte a változatosságot, két kalapja
volt, amelyeket felváltva hordott.
Miután megismerkedtünk, egyetmást elmondott életéből, amit feljegyzék.
Ha ugyan kíváncsi valaki egy hétköznapi ember ifjúságára.
A tücsök volt a dajkám.
Mennyi mindenfélét tud énekelni a tücsök egy régi ház környékén, ahol a
lakók a végtelen életre rendezkednek be?
Egy olyan sárgára meszelt, fehér ablakszárnyas, piroskéményű, sötétvörös
cserépzetű, nagy kapujú, négyszögletes oszlopú, hűséges komondorú,
mélyen hallgató magyar házban, ahol például én is születtem, sohasem
gondol senki az életnek a befejeződésére. Az egyik esztendő a másik után
múlik tökéletes megszokottsággal. A forduló évszakok nem hoznak magukkal
rendkívüliségeket. Sohasem történik olyasmi, ami váratlan volna. Az élet
egy befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő
előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az esztendő
különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek. Mindenkinek van
tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet,
amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak
öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek,
jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó
egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg
különösebben a tavasz áhitatos napsugara és nem váratlan az ősznek
mogorvasága. Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos
ember megnyugszik a tél hótakarója alatt, az örökös némaságban, az
emberhangtalan magányban. Az én ismerőseim olyan emberek voltak, akik
örvendeztek télen a mindennapi tűznek, a fiatalosan lengő lángoknak, de
a duruzsoló hóesésnek is odakünn, a házon túl. Az én rokonaim a sárga
házban kezüket dörzsölték reggel, ha sűrű köd feküdte meg a tájat, de
gyorsan kitárták az ablaknak mind a két szárnyát, ha napsugár volt. Öröm
volt a zuhogó, furcsa hangú tavaszi eső, de nem szomorkodott senki sem,
ha megjöttek a csendes, halott-gyermekek lépéseinek koppanására
emlékeztető őszi esőzések. Nem volt olyan sűrű éjszaka, amelynek ne lett
volna mondanivalója. Nem lehetett oly komor a tél, amely végleg elvette
volna az életkedvet. És nem szólalhatott meg a tavasz ezernyi
csengetyűhangján, hogy megértetlenül maradt volna egyetlen csengőnek is
a hangja. Boldog emberek között éltem, akikre szívesen sütött a nap.
Nyár pirosa, ősz fakója, tavasz lilája, tél fehére az élet színei
voltak. Az udvarházban élet volt, amely mindig a külső természeti
rendhez igazodott.
Tavasszal jobb kedvük volt az embereknek, mint ősszel. A tücsök, a
dajkám is másképpen énekelgetett nyári estéken. Lehetett bármily
körmönfont a gondolat: a szem, a lélek, a kedv, a szív, az étvágy s az
egészség mindig az időjáráshoz igazodott. Minden ember körülöttem egy
eleven kalendárium. Fontos volt a holdtölte, megjegyeztük a szél
irányát, az eső mennyiségét, a közelgő felhők alakját, a naplemente
látnivalóit, a dérnek és fagynak jövetelét, a folyó áradásait, vagy az
első hó beköszöntését. A zsebóra csak a delet jelentette. Maga a nagy
élet: a természet, az évszak az időjárás alakulásától függött. Nem a
percnek éltünk, hanem a hosszadalmas esztendőnek, – amit körülbelül
jelképez egy emberélet a maga tavaszával s őszével. Nem egy napra volt
feltéve az életünk, hanem sok-sok napra, amelyekbe belekombináltuk a
tavaszi napok röpkeségét és az ősz ásítozó hosszadalmasságát. Senki sem
gondolt csupán arra, hogy mi történik a legközelebbi órában vagy holnap:
az élet messzi-messzi távlatokra volt berendezve, mint a gondos
asszonynak a kamarája, padlása. A perc eliramlik, mielőtt megfoghattuk
volna szivárványos szitakötő szárnyát. De az élet tovább, soká, messzire
ér, ahol az égboltozat a földre lehajlik. Addig kell mindenkinek élni,
míg ezt a távolságot eléri. Ezért nem féltettük az elosonó percet, az
elsuhanó napokat, észrevétlenül jött és ment évszakokat. Mert még sokáig
akartunk élni.
A fáradhatatlan tücsök volt a dajkám; aki oly hosszadalmasan
énekelgetett a ház sarkában, mintha a legtávolabbi időkre helyezné a
célt, midőn éneklését abbanhagyja. Senki sem öregszik meg. Senki sem hal
meg. Az élet körülbelül örökké tart. A betegség oly meglepően jött, mint
a váratlan vihar. A halál, nagyritkán, oly csodálkozást keltett, mint a
vastag hóbunda, amely reggelre kelve, betakarta a tegnapi tájképet. Ám a
halottak sem látszottak örökre elmenni. Csak egy kicsit félreálltak,
megengedték, hogy örököljenek utánuk, osztozkodjanak maradékaik s életük
történetét apróra megbeszélhessék az élők. Elmentek, lepihenni egy
kissé. Bizonyos, hogy húsz–harminc esztendő mulva visszatérnek, miután
jól kinyugodták magukat. S előlről kezdik az egész életet.
Legalább ezt dalolta a tücsök nyárvégi estéken.
Hol lakott a tücsök?
Nyáron talán a kertben, ősszel valamely zugolyban a házban, amelyet
hiába próbáltam megtalálni.
Néki sohasem volt bánata, mindig egyforma kedve volt. Jó kis zenész
volt, aki hegedüje mellett elfelejtette a mindennapi eseményeket, amíg
feladatát elvégezte. Pontos időben játszott, nem késett s nem jött
korán. Nem gondolt arra, hogy érdekessé tegye magát váratlan
elmaradásával vagy szokatlan érkezésével. De nem törődött azzal sem,
hogy a ház lakói betegek az unalomtól, bánattól vagy örömtől, vagy
józanok az élet egyhangúságától, fáradtak a hétköznapoktól, egykedvűek
az elkerülhetetlen végzettől, reménységesek vagy reménytelenek. Ő
rágyújtott a maga nótájára, mintha fizetést húzott volna egy ismeretlen
hatóságtól. Nem bánta: sírnak odabent vagy semmiségeken nevetgélnek.
Kisbaba figyel zenélgetésére vagy mindenéből kiégett öregember.
Csókszomjas fiatalok vergődnek illemszabályok zsarnoki képmutatásában,
vagy élettől megcsömörlött férfiak feküsznek a kanapén és hosszadalmasan
nézik a levegőt. Vénasszony kotorja helyét a tűzhely közelében, mint a
tyúk, mielőtt tojna, hogy majd babonássággal, mesékkel, furcsa
mondanivalókkal népesítse be hallgatói közelgő estéjét, vagy
megcsalódott férfi bámult a pisztolycsövébe magányos szobájában. A
tücsök fáradhatatlanul cirpelt a ház zugában. Énekelt, midőn a ház
hölgyei életbevágó leveleiket irogatták, vagy a költő munkáját
rakosgatta össze cifra betűkből; öregember ásítozva verte ki pipáját,
vénasszony orvosságot kevert, a vendég csörömpölve nyitott be a kapun,
női szívet loptak ki az ablakon át, romlott kolbásszal megmérgezték a
házőrző ebet, feljött az égen a Kocsma-csillag, asszony siratta a dívány
sarkában elköltözött szerelmét. A tücsök csak énekelt.
Énekelt azoknak, akiknek egyéb örömük sem volt már estéjükön, mint
kovácsműhely csengő kalapácsainak hallgatása.
Elringatta azokat, akik már nem tudnak megnyugodni bús fejükkel semilyen
nő ölében sem. A szemük láz, a szívük seb, az ajkuk jég, az álmuk a
börtönök lakóinak álmaival azonos. A boldogtalanokat mulattatta a
tücsök.
Dalt mondott a hosszant hallgatóknak, a csillagváróknak, a szótlan
búsaknak, a panasztalan némáknak, a setétlő kertbe meredő szeműeknek, az
őrület fantómjaival viaskodó dézsafejűeknek.
Cirpelt azoknak, akik évek óta várják, hogy a kapu előtt megjelenjen a
levélhordó, valamely olyan üzenettel, amilyent csak egyszer lehet kapni
az életben. Vagy megálljon egy kocsi, benne utazó, akit szívrepesve
várnak a tunyán elmuladozó évek.
Danolgatott a tanyák, kerti házak, lugasok, toronyszobák magányos
lakóinak, akikre sohase nyitja rá senki az ajtót, bár ők ezt napjában
százszor elképzelik.
Himnuszt fujt az ágyak sóhajtozó, nyögő betegeinek, a lábtörötteknek, a
kuckókban guggoló bénáknak, a mankójukkal homokban író sántáknak, a
végképpen megsiketülteknek és a mélázó, figyelmező vakoknak.
Szép hangokat pengetett az életuntnak, aki csak akkor áll töltött
vadászfegyverrel az ablaknál, midőn a hold merőlegesen néz le az
udvarra, a kutyák veszettül ugatnak: hátha megjelenik az őszi éjszakában
egy árnyék, amelybe bele lehet lőni a töltést, ahelyett, hogy önmagába
lőné?
A tücsök tehát mindenkinek a szívében lakott, aki nem volt az élet
kiválasztottja, boldog ember… Talán nincs is boldog ember a világon. És
így a tücsöknek igen sok házikója volt Magyarországon.
A tücsök művészete.
Az álomtalanoknak dalolt csak a tücsök istenigazában!
A holdfény végiglépkedett a mezőn. Álmukban lehet látni a virágokat.
Ilyen holdas estéken tapasztalhatni, hogy a növények is alusznak
éjszaka, mert az éj mindenkinek a pihenésére van rendelve. Némelyik
virág, amely napközben illatos, bujálkodó, méztől terhes, az éj óráiban
szinte illattalan. A holdfény hideg, mint a másvilág. A felhők is
megállnak az égen, mintha egyet szundítanának, mielőtt végtelen útjukat
folytatnák. Az álom sűrű, hangtalan. A csodálatos éjben, tán ilyenkor
száll le Krisztus a keresztről az útszélen, hogy körülnézzen a közeli
falvakban. Köntöse elvegyül a holdfénnyel. Ő maga csak egy árnyék, test
nélkül, amint tovalebeg a mezőkön, fehérlő országutakon. Ilyenkor válik
valósággá a vándorkatona meséje, aki nem találta meg a Krisztust a
keresztfán, amely a falu határában emelkedett.
És boldogtalanul bolyonganak a holdkórosak. A tücsök fujja a nótájukat,
mint valami másvilági karnagy, aki csupán azokra a különös éjszakákra
kapott megbízást, midőn a holdvilág felszívja az emberek lelkét.
Nesztelenül dugja ki lábát a takaró alól a feleség, hogy mellette alvó
férje sem veszi észre. A zárak, ajtók, kilincsek valamely másvilági
hangtalansággal nyílnak fel kezük érintésére. Senki sem tudja, hogyan
jutnak ki a padlásablakokon át a háztetőre. Ámde valóban ott állnak a
gerincen, a kémény mellett és karjukat kitárják a néma hold felé. Minden
zaj, lárma, kocsikerék nyikorgása felébreszthetné őket különös álmukból,
csupán a tücsök cirpelése kedves zene nékik, amely nem zavarja álmukat.
A tücsök a holdvilág cinkosa. Ha lunátikusat lát a háztetőn bolyongani,
nyomban szebben dalol, mint valaha. Hangja édesded, andalgó, ringató,
mint egy trubadúré. Előbúvik csúnya feketeségében a kert bokrai közül és
közvetlenül a ház alatt dalol a tetőn lépegetőnek, amint az
bizonytalankodva mendegél a legmagasabb kémény felé.
Ti nem hallottátok még a tücsköt, amint éjfél felé valamely különös,
varázslatos, másvilágias zene hangzik fel hirtelen egyhangú dalában?
Ilyenkor jár valaki a háztetőn a holdfényben és a tücsök előveszi azokat
a hangjait, amelyek földi ember előtt titokzatosak, érthetetlenek. Egy
elvarázsolt tündér énekel a kertben. Valaki, egy rejtelmes idegen, egy
kósza, gyönyörű szellem szólal meg hirtelen a tücsök hangjában.
Elképzelhetetlenül édesded zene vibrál, olthatatlan, örök szerelem,
kimondhatatlan vágyakozás, sóvárgás, epedés, boldogság peng, peng,
flótázik… Amikor a tücsök egyhangú éneklése váratlanul megváltozik és
megtelik ismeretlen melódiákkal, vigyázz, szegény álomtalan barátom, ne
jusson eszedbe az ablakon kibámulni a néma kertbe, mert tán valaki a
nyakad közé zuhan a háztetőről.
A tücsök őszi látogatása.
Én októberben születtem, amikor ritkán hallatszik a tücsök, de annál
szomorúbb a hangja. A kovácsműhely esti harangozása nagy messziségből
közeledik a leszálló ködben. Dúsan, füstösebben pipázik a kémény a
dércsípte háztetőn, mint fehéredő, tömött szakállból bővebben omlik a
pipafüst is. A ház mögött elterülő szőlős, gyümölcsös, veteményes kerten
egy pillantással végig lehet látni, nincsenek kövér lombok, megtelt
bokrok, szélesszoknyájú szőlőtőkék, amelyek a kilátást megállítják. A
fehér filagória közelebb jött a lakóházhoz, mintha a közelgő téli hideg
elől menekülne a gyengéd, vékonylécezetű alkotmány a zömök oszlopú
udvarházhoz, amelyben ama nagy fehér szelindekek, farkcsóváló
komondorok, barátságos kemenceóriások tanyáznak, amelyek lángfogaikkal
kettéharapják a hideg lábát, ha az a ház belsejébe akarna nyomakodni.
Reggelenkint hűvös nedvesség csorog a fák kopasz gallyain, a szín
zsindelytetőjére vetett sárga tökök gyorsan pirulni kezdenek, a cinkék a
kertre nyíló ablakokig bátorkodnak és halkan kocognak az üvegen.
Az ősz elkomolyodva fekszik rá a ligetekre, kopott pirosságú
kerítésekre, hirtelen elhagyatottnak látszó gyalogösvényekre, elárvult
folyócskákra, amelyeknek partjairól elszökdöstek a virágok és bokrok. A
mult században, melybe az én gyermekkorom esik, nagyon pontosan
igazodott az időjárás a csillagászati évhez. Szinte napra ki lehet
számítani, mikor kezdődik az ősz vagy a tavasz. Nem emlékszem abnormis
időjárásra. A születésem napja körül (október második felében) komoly,
esős, ködös, csípős ősz volt mindig. Az eső halhatatlan
emlékezetességgel csorgott napokig a háztetőn. De nem volt ez azért
kellemetlen idő, mert mindnyájan vártuk a hosszadalmas őszi esőket,
amelyek nélkül nem lettek volna teljesek az élet örömei. Szükség volt az
esős, csorgó, juhászbunda-szagú őszi napokra, hogy megszokjuk kissé az
otthonülést. Hisz alig egy-két hét előtt még a szőlőket jártuk,
préposthangú nagy üres hordókat gurítottunk le a pincékbe, anyányi
rozsdás kulcsokkal nyitottuk és zártuk a présházat, nagyokat
visszhangzott a táj a napsütéses kakaskukorékolástól vagy jókedvű
fehérnép rikkantásától, aki az almafán hintázott lengő szoknyájában,
telt lábszáraival, hogy az őszi almákat kosárba szedje.
A padlás, amelyen olyan por és csend volt, hogy az ember könnyen
elhihette, hogy éjfélkor itt kilép valaki a tűzfalból és a pince,
amelynek vakságát bolygó gyertyafény, némaságát boros szájízű
pincemesterek döngő hangja, penészszagát boroknak kellemetes savanyú
illata váltotta fel: a padlás és a pince az esős napokon nagy
változásokon mentek keresztül. Ilyenkor csinálták itt a télire való
rendet. Korán eljött az alkonyat, még napvilágnál kellett gyékényre
rakni a télire való almákat, diókat a padláslyuk gyenge világosságánál.
A pincét úgy lezárták estére nagy lakattal, mint valami börtönt,
amelyben nagyon szökhetnékje van egy értékes rabnak. Az esőzés
beláthatatlanul, napokra terjedt. A kutyáknak a bundája átázott, mintha
többé sohasem száradna meg. A gyalogutakat mély sár fedte. Az országuton
tengelyig sülyedt az eltévedtnek látszó utazókocsi. Azért kellett
október közepéig elkészülni minden külső munkával, borbehordással,
gőzmalommal, tanyával, mert őszkor a nyírségi országút csak vándorcigány
ötpengős gebéjének vagy parasztfuvaros nyúzott, bundás, mit sem érő
lovának való. Most már otthon marad addig mindenki, amíg beköszönt a
tél, a hó, a fagy, a szán talpának való országút. Csoroghat tehát az eső
kedvére, a házőrző kuvasz se megy túl a kerítésen, mindenkinek megvan a
tennivalója a házban. Faragómunkák készülnek a színben, káposztát gyalul
a zergetollas tiroli, aki a legnagyobb pontossággal megérkezett az esős
napokra évről-évre, ajtókat, ablakokat reperálják, kályhákat, kürtőket
seprik, friss, tarkán szőtt háziszőnyegekkel vonják be a szobák kőportól
fehérlő pádimentumát, a felfogott esővízbe faszenet tesznek, eljön ideje
a korai lefekvésnek, az újságolvasásnak, a könyvforgatásnak, az
atyafiságos levelezésnek, naplóírásnak, Rocambolenak és más
hatvankötetes regényeknek. Az eső fáradhatatlanul kopogott a háztetőn
éjfélkor vagy hajnalban, mindig nagyon nehezen virradt, mintha elszokott
volna a világ a reggeltől, csak néha akadt látnivaló egy óriási
köpenyeges, hallgatag sapkás utazó alakjában, aki isten tudná milyen
okból vontatta magát a forsponttal a nyírségi országúton. Legfeljebb az
üstfoltozó cigány tévedt be néha a kapun lobogó szemével, ezüstpitykés
mellényével, füstös szakállával és volt nagy mulatságuk az unatkozó,
ázott komondoroknak. Vagy pirosszoknyás, igézően karcsú, csengő-lengő
cigány lány villantotta be a gyujtogató szemét a konyhába, házvégébe és
mindjárt készen volt arra, hogy keresztbevetett lábbal a földre üljön és
hosszadalmasan, jóízűen jövendölgessen. A falusi cigány inkább elbírja a
kopogós-fagyú, csontkemény telet, mint az őszi esőt. Ürge módjára bujik
putrijába, holott minden vágyakozása a szabad levegő, a csavargás, a
céltalan kóborlás.
Ilyen volt a pontosan megérkező ősz a mult században Magyarországon. Én
nagyon szerettem. A köde, a csendje, a szomorúsága, a lemondó unalma,
békésen elterülő alkonyata és mesemondásosan hosszú éjszakája az enyém
volt, az álomtalané, aki a leghosszabb regényeket olvasgattam vagy
álmodtam ez évszakban.
És néha, midőn az eső meg-megállott, mintha szünetet adott volna az
embereknek, hogy az agyukról, a lelkükről eltisztuljon az őszi köd, hogy
kimenjenek a petróleumlámpás-szagú alacsony szobákból a szabadba, hogy
eloszoljon alkonyati szomorúságuk, csendes egykedvűségük, ásító
melankóliájuk, szalmatűzbe néző szemükről lemenjen az őszi füst korma:
nagy csendben, szinte észrevétlenül megállott az eső, a kis lábak,
amelyek a háztetőn kopogtak, elvándoroltak… ilyenkor valahol megszólalt
a házban rekedt tücsök. Hej, hogy haragudott a gazda, amikor rájött,
hogy a tücsök beköltözött a házába! – De én mindig boldog voltam, amikor
szomorú kis pajtásomnak a hangját meghallottam. Bármilyen egyedül
voltam, többé nem voltam árva. Leejtettem a könyvet és fejem hátrahajtva
hallgatóztam a rejtekhelyről hangzó tücsökcirpelésre. Mintha messziről
eljött volna valaki hozzám és azt mondta volna:
– Ne félj, nem felejtettelek el.
A kétlábú tücsök.
A Nyírség, ahol a gyermekkori őszök és az ifjúkori tavaszok elrepültek
felettem, telve volt magányos tücskökkel.
Ez az álmos álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmatos
arra, hogy magányos embereket neveljen, akik félig elvadulva,
eldugaszolva, megecetesedve éldegélik napjaikat. A Nyírség az a hely,
ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk a tönkrement gavalléroknak
és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra, elkótyavetyélt
tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a
multjából akart megélni. Abból, hogy valamikor volt valami az apja vagy
nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó Magyarország itt
hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott, nyomorgott
legtovább. Máshol már beletörődtek az emberek, hogy vége a régi
világnak, dolgozni, tanulni, igyekezni kell, hogy megélhessünk. A
Nyírségben még mindig a követválasztást várták, a takarékpénztár körül
sompolyogtak értéktelen váltókkal, az öregek a fiak házasságától
remélték sorsuk jobbrafordulását, vagy egy százesztendős családi per
eldőltétől. A fantasztikus tervek, légvárak, szépen kicirkalmazott
remények, édesded ábrándok jól kifejlődtek ezen a mocsaras, ködös,
szegényes, kidőlt-bedőlt tájon. Mintha mindenkinek reskontó lett volna
párnája alatt, amelyet egyszer okvetlenül kihúznak. Alig jutott eszébe
valakinek, hogy dolgozni is kellene. Legfeljebb a vármegyét
nyomorították meg, mert hisz az övék volt a megye. Szélmalmok mutogatták
csonka vitorláikat a láthatáron, mint a vármegye régi hatalmát.
Agarászbálokat tartottak, de egyik-másik zsidó birtokosnak jobb agara
volt már, mint az elnöknek. Kártyáztak, ittak, vetélkedtek, cifra kocsin
jártak, hajdut tartottak, párbajoztak, barátkoztak, hangosak voltak a
kurjantásaik, de már mindenki tudta, hogy vége a világnak. Én mindig
nagyon szerettem őket vadászkalapjaikban, macskanadrágjaikban,
vadmagyarságukban. Csak el, el erről a ködös, életúnt és fontoskodó,
szomorú és hencegő tájról, bár ifjúkoromban többször megmutattam, hogy
van olyan kemény öklöm, mint bármelyiknek közöttük. Tizenhatesztendős
koromban nehéz kardokkal, derékig mezítelenül párbajoztam a
huszárlaktanyában s nem is csodálkoztam, hogy ép bőrrel menekültem. (Bár
eljöttem közülük, hogy csak álmomban járjak vissza, legfeljebb az apám
sírját látogattam meg néha, sokáig nem tudtam elhagyni virtusaikat,
vakmerőségüket, attakírozásukat, lógós szomorúságukat.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A városban még nádasházak voltak, amelyekben kis ablakok mögött epedő
fiatal nők, mániákus vénasszonyok, bogarászó, elgondolkozó öregemberek
laktak. S bár köztük éltem, sohasem tudhattam meg, hogy mit csinálnak a
vályogfalak mögött. Az úri hölgyeket többnyire csak vasárnap lehetett
látni az utcán; de néha estefelé is elsuhantak a házak mentén, amint
látogatóba jártak egymáshoz. Ilyenkor nem volt szokás kalapot tenni,
többnyire csak kendőt borítottak a fejükre, nem felejtették otthon a
kézilámpást, osontak, halkan fecsegtek, vigyázva nevetgéltek,
illedelmesek voltak, csak a kaput csapták be nagy zajjal, mintha
végtelenül megörültek volna, hogy végtére hazaérkeztek. A szívbajos
öregemberek, az álomtalan betegek, a könyvforgató szomorúak az ablakaik
mögött mit sem hallhattak a lábujjhegyen járó kisvárosi estéből. A sarki
fűszeres ajtóján csörgött néha a csengő, mint a messze kalandozó élet.
Az ablakok le voltak függönyözve, soha egyetlen lámpavilágot nem láttam
a házakban, midőn éjszaka néha egymagamban bolyongtam. Sehol egy hang,
sehol egy panasz, se sírás, se nevetés… Itt mindenki aludt, tán mert
mindenki boldog volt? Istenem, hányszor jártam éjféltájban a kisvárosi
utcákat, a nádtetős, girbegurba, gödrös, akácos, hosszant-hosszant alvó
utcákat és sohasem találkoztam senkivel! A lépéseim kopogását egyedül
hallgattam, a fütyürészésemre nem felelt senki, a vágyaim felé nem nyúl
ki fehér leánykéz az ablakocskából, kisajtó nem nyikordult a kerten,
hogy lopott csókkal megajándékozzon valaki. Magamban voltam, magamnak
gondoltam mindenféle gyönyöröket, szívringatókat, elandalítókat.
Én voltam a tücsök.
És mindenki tücsök volt körülöttem, mert mindenki magának élt.
Hosszú, hosszú kíváncsi estéken hányszor jártam be a várost, hogy
valamit észrevehessek e nyírségi nagyfalu éjszakájából! Csak egyetlen
éjszakai regényt láthassak, amelyekről a szép színdarabok szólnak,
költők énekelnek! Egy érzelmes hangot szerettem volna felfogni a
nyíregyházi éjszakákból. Legfeljebb részeg emberrel találkoztam a 3
Rózsa táján, aki öklendezve szidta a feketeszakállú Frid borát. A
tornyok csodálatos nyugalommal nézegették az alant elterülő házakat,
udvarokat, mintha bizonyosak lehettek volna arról, hogy odalent nem
történhetik semmi rendellenesség. Mindenki ágyában van, a részeg ember
is hazavergődik, nagyot csattan a kapu a háta mögött, a Kocsma-csillag
egyedül marad az égen, idelent kialszik az utolsó világosság is a
csárdásleány pacsuli-illatú rossz kis szobájában.
A cigányok hegedűkkel hazafelé bandukolnak a szűk Holló-utcán, mint
dologtalan kísértetek. A Veres Lámpásnál egymás között huszonegyest
kártyáznak a leányok. Huray ügyvéd úrra nem vár a taligás a hársfa
előtt, Kálnay László döngő, recsegő, rikkantó hangja nem veri fel a
Mátyánszky-féle vendéglőt, ahol Dálnoki Gaál Gyula nyugalmazott
színésszel vitázott, kérkedett, gorombáskodott, kibékült s véle nagyokat
ivott, alszik Csapkay Gyula, a vaskereskedő. A gyaluforgácsos serházak,
a gyanus kis kávéházak: a Betyár, a Vörös Tehén, a Zabolch vezér oly
csendesek, mintha már elrepült volna felettük az a húsz esztendő, amely
alatt a régi híres korhelyek a kocsmából a temetőbe vándoroltak. Mintha
már mind megöregedtek volna a kaszírnők, akik kegyeiket szívesen
osztogatták, dalt tudtak, csókot adtak… vajjon hová lettek?
Egyedül barangoltam az őszi éjszakában, mint egy eltévedt vándorló.
Szerettem volna szerelmessé tenni magamat? De kibe? A kantinos
kisasszonyba tán, aki rám se nézett? Valamelyik zsidó kisasszonyba, kit
nem ismertem? Az alispánnéba, aki után olyan sóvárogva néztem (a
gömbölydedségére), mint azóta sem nőre?
Magányos tücsök voltam.
Csak jönne valaki, akivel néhány szót válthatnék. Ó, siralmas, alvó,
szomorú kisváros!
A szerelmes tücsök.
A nagyapám negyven szivart szívott el napjában, meg is halt csaknem
százesztendős korában. De kocsmába nem járt, inkább a cselédszobák körül
settenkedett. S nem minden siker nélkül. A katonás, nyalka,
keménytekintetű öreg úr, aki még nógrádi kiejtéssel beszélt magyarul:
nem kis eredményeket mondhatott magáénak a fiatal nőszemélyek körül.
Magam is ösmertem azt a fiatalos, kellemetes leányasszonyt, aki három
generációt boldogított szívével.
Így: egyszerre szerette nagyatyámat, atyámat s engem. Hárman udvaroltunk
neki egyszerre s azt hiszem, mind a hármunkat szeretett.
Úrihölgy volt. Jellának hívták, francia nyelvre, illemre, táncra,
zongorára tanította a városka fiatal hölgyeit. Nagyatyám bizonyára a
copfos növendékleányok iránt sem mutatott ellenszenvet, de itt meg
kellett elégedni Jellával.
Fene féltékeny volt.
Nagyatyám szegény volt, mint a templom egere, bár gavallérságában ezt
sohasem mutatta. Szép szavakon, ritka bókokon, finom udvarlásokon kívül
nem igen lephette meg egyébbel a hölgyeket.
Atyámnak erszényében ezerforintos bankók voltak, bár férfiasságban és
úriasságban sem maradt el nagyatyám mögött.
Én tizenhat esztendős voltam s költőnek készülődtem.
Jellának egy felejthetetlen napja volt. Egy vasárnapi dél, mikor is
hárman együtt kísértük őt haza a templomból nádfödeles házáig. Hárman
csókoltunk neki kezet a kapuban. Jella mindig büszke volt erre a napra,
de nem így atyám, aki rátarti, gőgös ember volt és ezentúl ugyancsak
megválogatta az alkalmakat. Jella leginkább irodájában szokta felkeresni
őt az alkonyati órákban. Atyám sohasem járt Jella házához.
De azon a vasárnapon az utcákon kísértük Jellát, amely utcák messzire és
sárosan nyúltak el, mint a hétköznapi élet; ákácfélékkel voltak
szegélyezve, amelyeket többnyire piros, hideg, szeles tavaszi
alkonyatokon ültettek, midőn valaki született a háznál és az ákác együtt
növekedett a gyerekkel, amíg el nem hagyta; és ezek az utcák mind a
temetőben végződtek. A Szent Mihály-temető, a Morgó-temető, a
Vasúti-temető elrakosgatták a maguk utcáiból az elnyűtt, elfáradt
lakosokat. Jött egy kis szél, befujt a padláslyukon, meglóbálta a régi
csizmákat, száraz vadásztarisznyákat, felszárította az utat a temetőig,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 2
- Parts
- N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 1Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3823Total number of unique words is 212525.7 of words are in the 2000 most common words35.9 of words are in the 5000 most common words41.7 of words are in the 8000 most common words
- N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 2Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3870Total number of unique words is 207927.9 of words are in the 2000 most common words37.9 of words are in the 5000 most common words44.5 of words are in the 8000 most common words
- N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 3Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3940Total number of unique words is 209626.9 of words are in the 2000 most common words37.3 of words are in the 5000 most common words44.0 of words are in the 8000 most common words
- N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 4Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3816Total number of unique words is 212126.3 of words are in the 2000 most common words37.0 of words are in the 5000 most common words42.4 of words are in the 8000 most common words
- N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 5Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4024Total number of unique words is 208328.6 of words are in the 2000 most common words41.1 of words are in the 5000 most common words47.5 of words are in the 8000 most common words
- N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 6Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4022Total number of unique words is 207528.6 of words are in the 2000 most common words40.3 of words are in the 5000 most common words46.0 of words are in the 8000 most common words
- N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 7Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3865Total number of unique words is 209528.9 of words are in the 2000 most common words40.3 of words are in the 5000 most common words46.5 of words are in the 8000 most common words
- N. N. (Egy szerelem-gyermek): Regényke - 8Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 1410Total number of unique words is 84734.7 of words are in the 2000 most common words46.1 of words are in the 5000 most common words52.0 of words are in the 8000 most common words