Muzsika: Elbeszélések - 8

kopogtatásról. De aztán erősebben zörgettek. A tanár fölkelt és
rettenetes dühvel ment az ablakhoz. Félrehajtotta a sárga függönyt és
kinézett az éjszakába. Most beszéltek egymással, mind a ketten az
ablakhoz mentek, kinyitották és beszéltek azzal, a ki zörgetett. Tiz
percz mulva, hosszas beszéd, tárgyalás után beemeltek az ablakon egy
embert.
Ezen a rettenetes napon már nem történhetett semmi, a mi megrémitett
volna. Fásultan néztem. Az ablakon bemászott ember talpig fehérben volt.
Zsidó volt, valami szegény, sovány, gyönge, sápadt zsidó. A fehér
halotti ruha volt rajta. Didergett, reszketett, oda volt. A tanár bort
adott neki. A zsidó hebegett:
– Borzasztó… rettenetes…
Megtudtam, hogy ez is onnan jött. De ez még nem volt eltemetve, mint a
tanár. Ez még nem érezte a föld szagát, még nem részegedett meg tőle.
Ravatalról jött.
– Már ki voltam teritve… – nyögte. – Istenem… holnap eltemettek volna.
Ijesztően komikus arczot vágott. A tanár megint adott neki bort.
– Itt világosságot láttam… – mondta. – Valami ruhát kérek… Egy kis
levest… és megyek vissza. Meine gute, theure Frau! Meine Kinder!
Sírva fakadt. Most ördögivé vált a tanár arcza, mikor ránézett. Lenézte
a jajveszékelő zsidót.
– Visszamegy? – mondta hörögve. – Nem megy vissza! Nem szégyenli magát?
A zsidó ostobán nézett rá:
– Én a Rottenbiller-utczában lakom – mondta bámulva. – Nevem Braun
József.
A körmét rágta izgatottságában. A könyek folytak a szeméből.
– Ich muss zu meine Kinder! – mondta.
A tanár rászólt:
– Nem megy vissza.
– De miért?
– Mert nem engedem.
A zsidó körülnézett. Érezte, hogy itt valami baj van. Ha jól itéltem meg
a helyzetet, azt hitte, hogy őrültek közé került. Pislogott és ezt
mondta:
– Fáradt vagyok.
A tanár a szalmazsákra mutatott:
– Feküdjék le. Majd reggel beszélünk.
A láz tüzelt a tanár szeméből. Az arcza piros volt. A másik szalmazsákon
a főkertész feküdt, arczczal a falnak.
A zsidó a szalmazsákhoz támolygott. Lefeküdt és sírt. Összekuporodva
feküdt, s olyan volt a fehér ruhában, mint valami hosszu hálóinges
gyerek. Rázta a sirás borzasztóan. A tanár az asztalnál ült és keserüen
mosolygott.
Aztán csönd lett. A zsidó elaludt a zsákon. Most órák teltek el. Én
mozdulatlanul néztem a tanárt, a ki a gyertyába bámult. Alig volt már
valami a gyertyából. A tanár sóhajtott és elfujta. Néhány másodperczig
sötét volt, aztán láttam, hogy a sárga függönyön bedereng a hajnal.
Virradt. A tanár hanyattdőlt a székben, kinyujtotta a lábát és lecsukta
a szemét. Csönd volt.
Egyszerre csak megmozdult a kis zsidó a szalmazsákon. Fölkelt és
lábujjhegyen az ablakhoz ment. A tanárra nézett és azt hitte, hogy
alszik. Óvatosan kinyitotta az ablakot és ki akart rajta mászni.
Felhorkant a tanár.
– Nem! – mondta.
De ebben a pillanatban már a zsidónál is volt és visszarántotta. Egy szó
se hangzott. A tanár szivenszúrta a zsidót.
Letette a szalmazsákra. Aztán kiment a kamrából, a műhely felé. Tiz
percz mulva visszajött az apámmal. Az apám sápadt volt és egy szót sem
szólt. A kis embert pokróczba takarták, egymásután kimásztak az ablakon,
kiemelték és elvitték. Negyedóra mulva visszajöttek. Néhány szót
váltottak, a miből megtudtam, hogy sikerült visszatenniök a ravatalra, a
nélkül, hogy valaki észrevette volna őket. Becsukták az ablakot. A tanár
ivott egy korty bort, és megint végignyujtózott a széken.
– Nem lehet visszamenni – mondta. – Nem szabad.
Az apám elment.
Többet nem láttam. Feltántorogtam a szobába, lefeküdtem és rögtön
elaludtam. Délelőtt tizkor ébredtem fel. Délben elutaztam. Azóta nem
láttatok. Semmit, semmit nem tudok többet. E pillanatban azt hiszem,
hogy a mit tudok, a mit itt leirtam, az se igaz. Talán meg se történt,
talán csak álmodtam most, a legutóbbi öt perczben. Nem vagyok tisztában
magammal. Lázam van.
De a haláltól nem félek. Itt, a kórházi ágyon is a lázban égő, de azért
nyugodt és bölcs arczát látom. Mikor torkonfogta a kis zsidót, olyan
volt, mint a halál szerelmese, mint valaki, a kinek titkos viszonya van
az elmulással, a ki ennek az érdekeit védi, a ki ennek a csalóját
bünteti. Akkor éreztem azt, hogy minden, minden milyen messze van a
haláltól. És most is minden, minden oly messze van tőlem. És olyan
nagyon fáradt, fáradt vagyok. Isten veletek, kedves testvéreim.


Széntolvajok.
A Dunán aranyos reggeli köd. Alul, a viz fölött sűrü, tejes a szine.
Följebb, a budai torony fölött mintha megolvadt volna a ködben a
napsugár. Aranypára ez, valami hideg, ritkás aranygőz, a miről részeg
alkimisták álmodhattak valaha. És a parton a fák felnyúlnak a ködbe,
felágaskodnak az aranyfüstbe, megmaradt nehány rozsdaszinü levelüket,
lombrongyaikat fürösztik benne. Minden elolvad ebben az őszi párában.
Egy régi pasztell a tájkép, a mit letörültek.
Valami nagy folt jön a parti uton, lassan, révedezve. Aztán kiáltás is
hallatszik, de tompa, otthonos hang: mintha szobában volnánk. A nagy
folt küzködik a köddel, aztán nagynehezen kiküzdődik belőle. Most már
látni, hogy kocsi, a mely szenet hoz. A bakon három vig legény ül. Bolti
bányászok, maszatosképü városi szén-emberek, a kik komikusan hatnak a
nagy széntömeg szomszédságában. Hol van már ezektől a tárna, akna,
bányalég, a fekete izzadság, a fehér rémület! Az ő szenük már
szelidített ásvány, többé nem eleven, gyilkos valami, hanem döglött
fekete tömeg. Elől be van fogva a kocsiba két szegény öreg ló: az őseik
vadul nyargaláztak, tiportak, és ők most szenet húznak. A szén is igy
van befogva ebbe a szekérbe. Szegény, öreg, dobálni való, hasogatni
való, elporlásnak indult ásvány, a mi nyomorult szervetlen háziállattá
vedlett. És a három vig ál-bányász uralkodik az állaton is, a fekete
kövön is. Komikusak ők, mert olyan messze vannak a szénbányásztól, mint
a mészároslegény a pásztortól, a ki a barmot őrizte, mikor még nem hus
volt, hanem állat.
Kiáltoznak:
– Hahó! Köd előttem, köd utánam – mondja az egyik.
A másik nagyot szól:
– Hoó!
Felmászik a szekérre, a szénkupacz tetejére.
– Oda le – mond a harmadik.
– Ahun a bokor.
Az első köp. És bölcsen mondja:
– Csak oda.
Valami zuhan. A ki fenn áll, kihajít egy nagy darabot a kocsiból. A
fekete kő zuhan, gurul a rozsdás gyepen, nekimegy a bokornak, alája
buvik és megáll.
– Gyerünk! – izgatja a másik.
– Itt is van bokor.
A kocsis bólogat:
– Csak oda.
És megint kilódul a ködbe egy darab szén. Lepottyan, kettétörik.
Nekizörren a bokornak és ez is megbuvik alatta.
A két öreg ló kinlódva megy tovább. Nem érzi, hogy egyre könnyebbedik a
munka, kisebbedik a súly. A fizika nagyon hideg és felette erkölcstelen,
sőt igazságtalan tételek összesége. Ezt jól tudom, különben azt
mondanám, hogy azért nem lett könnyebb a szekér, mert erkölcstelen uton
fogyott a súlya. Kár, hogy nem éltünk ezer évvel ezelőtt. Akkor még tiz
közül kilencz elhitte volna, hogy ha száz fontból kettőt ellopnak, a
száz font mégis száz font marad. Ma ezt tiz közül csak egy hiszi el: a
szénkereskedő.
Tehát loptak a fiuk, és nevettek hozzá. Lopni valami nagyon vidám és
mulattató dolog lehet. Talán oly vidám, oly mulatságos és oly boldogitó,
mint a milyen borus, szomoru és keserü az ellentéte: a tisztes
kenyérkereső munka. Hiszen legszivesebben azok lopnak, a kik legjobban
szeretik a mulatságot és az örömet: a gyerekek meg az asszonyok. Mi ezt
nem is tudjuk. A dédunokám unokája majd mesél arról a nagy
felujjongásról, a mi lészen, ha felszabadulnak a lelkek mindama rengeteg
súlyok alól, a miket a tulajdon szentsége rak a mi életünkre.
– Gyerünk, gyerünk! – hangzott vígan a bakról a szénlopók friss
indulója.
– Hóopp! – röpült a Kleinberger ur szene. Egyik a másik után. A
legnagyobb, legkövérebb darabok. A félkályhára elég, nagy kölönczök.
– Gyerünk, gyerünk! – szólt egyre a a tolvaj-mars. – Bokorba! Csak a
bokorba!
– Csak oda, – mondta a basszus.
Mulattak, vigadoztak, ez valami igen finom izgalom lehetett, kéjesebb,
mint a kártya, örömmel telibb, mint az alkohol.
A módszer egyébként oly régi, mint maga a szén. Odafelé menet kidobálni
a kocsiból egy csomó szenet, visszafelé jövet pedig fölszedni
darabonként. A szén, ha esze volt, szintén mulatott ezen. Hogy hogyan
nem változik az ember! Évezrek kellenek, mig barna lignitből kékesfekete
antraczit válik. De őt már igy lopták barna ifjuságában is a czölöpépitő
emberek. S ha majd elporlott szürke málladék lesz, igy fogják lopni a
léghajón röpülők is.
Az utolsó kövér darabot a kikötőhidnál hajitották le. Ott tudniillik
megszakadt a bokrok sora. Fájt a szive Tucsiknak fenn a szénhalom
tetején, hogy nem lehet már többet. Egy kicsit sajnálta, hogy oly ritkán
hajigálta. «Lehetett volna még vagy kettőt» – gondolta, és eszébe jutott
két szép sürü bokor, a mit nem tisztelt meg. Igy néz vissza a haldokló
az életére. Mindig vannak bokrok, a mik mellett elmentünk. És minden kis
negyedóra egy egész élet, teli mulasztással. Szinte mindegy, hogy hatvan
év-e, vagy csak egy negyedóra. És teljesen mindegy, hogy lopni
mulasztottam-e el, vagy adni.
Fenn, a szálló kapujában már várta őket a portás:
– Most gyönnek?
– Hát mikor?
– Már reggel kellett volna.
Megállt a kocsi.
– Balra, aztán hátra! – orditott a portás fölénynyel. – A pinczeablak
nyitva van.
És hogy lassan czihelődtek, rájuk szólt:
– Gyerünk, gyerünk!
De ez már nem volt a lelkes tolvaj-mars «gyerünk»-je. Ez már a
felsőséges kötelességtudásé volt. Ez már komor, siettető, sivár volt,
mint maga a kötelesség. Ezt már nem tolvajok mondták, hanem a
tiszteletreméltó portás, a ki dehogy is lop szenet. Ő inget lop. Ő
törülközőt lop. Ő már egy magasabb rang: lenézi a nyersanyagot. Ő egy
kulturtolvaj: neki ipari termék kell.
Megkerülte a négyemeletes hotelt a kocsi, s azontul dörögve, csattogva
gördült le a pinczébe a szén. Végigdübörgött a deszkán, a mint
leguritották, és egyik kis mennydörgés pontosan követte a másikat.
– Szenet hoztak! – mondta a néhány kései vendég. – Itt az ősz.
A pincze felől egyre durrogott, morgott a szén-lavina.
– Jön a tél – mondta a kövér öreg hotelszobalány, az a bizonyos, a kinek
kétszer kell csengetni.
Kinézett a padláslyukon.
Oszlófélben volt a köd. Felszítta a nap aranyát, fölmelegedett tőle és
elillant. A gyönyörü, langyos, sárga fény elömlött a tájon. A Duna olyan
volt, mint a folyós opál. Parasztlányok – kertészlányok – lassu, ringó
mozgással söpörték a lehullott levelet. Nyugalmas, édes őszi reggel volt
ez.
A kövér szobalány meglátott a padláslyukból egy hordárt.
– Gyön már – mondta.
Azzal lesietett az első emeletre, a huszas szobába. Bekopogtatott:
– Nagysága kérem, gyön már a hordár a targonczával.
Özvegy Sikoróné a pamlagon ült, bepakolt kosarak és kofferek közt.
– Ideje már – mondta. Hallja? Hallja?
Füleltek. Gurult a szén, gurult, robogott le a pinczébe.
– Itt a tél!
Egy kis zsidó hordár kopogtatott az ajtón. Bejött:
– Kezicsókolom.
Özvegy Sikoróné feltápászkodott a pamlagról. Nagyon beteg, nagyon öreg
asszony volt. Sóhajtva mondta:
– Hát gyerünk.
Ez aztán még annál is komolyabb volt, mint a mikor a portás mondta, hogy
«gyerünk.» Ez volt az igazi. Gyerünk. Gyerünk elmúlni, gyerünk meghalni,
gyerünk a csöndes temetőbe, a többi öreg asszony mellé. Özvegy Sikoróné
már nem lopott semmit. Talán azért is volt ilyen szomoru. Őtőle már nem
hagyta magát ellopni senki és semmi.
A hordár kicsiny, vörösarczu ember volt. Arany óraláncz fityegett a
mellén. Látszott rajta, hogy jómódu férfiu s épp most van azon a ponton,
hogy abbahagyja a hordárságot valami kisebb szállító-üzletért.
Hordárságának ezek ugyszólván utolsó akkordjai voltak, ezek a kis
targonczás hurczolkodási üzletek. Ő most be fog lépni a szállítóczégek
közé, s lesz a leggazdagabb hordárból a legrongyosabb speditőr.
Tiz percz mulva fel volt rakva özvegy Sikoróné minden holmija
targonczára. Szépen átkötötte spárgával, miközben vegyest magyarul és
németül fuldokolt. Aztán hátralökte fején a vörös sapkát és elkiáltotta
magát:
– Jozef!
Erre a szóra előjött valaki a hotel mögül A hordár igavonó állatja volt.
Vizenyős, penészes-zöld arcz, valami lélektelen, állatias kis sáppadt
karrikatura, szabálytalanul nőtt szőrökkel az ajka fölött, – olyan volt
szegény, mintha nem is lett volna ilyen zöld és ilyen rút, hanem csak
megnézte volna magát egy tizkrajczáros, hólyagos, ordináré tükörben és
azontul mindig azzal a pofával járt volna, a mit akkor ott látott. Bő
nadrág lötyögött rajta, s a kabátja ujja a körméig ért. Valami kövér
ember gyakorolhatta vele szembe a jótékonyságnak amaz undoritó nemét,
hogy odaadta neki a víselt ruháját.
Ez a vékony, zöld Jozef befogta magát a kis szekérbe, és nekifeszült a
munkának. Lassan, kinosan huzta el a holmit. A kis vörös hordár pedig
fogta özvegy Sikoróné tolószékét és virgonczan indult a könnyü teherrel
a Jozef után. Elébe került, s azontul lassu ballagással ment ez a szép
menet: elől a tolószék, aztán a hordár, aztán a Jozef, aztán a
telerakott kocsi.
Mikor felkanyarodtak arra az utra, a hol az imént a szenesek jöttek, a
hordár köszönt a rendőrnek. A hordár míndig köszön a rendőrnek. A hordár
mindenkinek köszön, mert az ő üzleténél a nagy ismeretkör a fő, s ezt
csak ugy tarthatja fönn, ha zsúrokra jár az illetőkhöz, vagy ha a
bosszantásig sokszor köszön. Ő ez utóbbit választja.
A mint ballagnak az uton a nyikorgó kis kocsival, egyszerre csak megáll
a penészszinü emberke. Fölemeli a fejét, mint a kutya, mikor
megszimatolt valamit.
– Eislitzer ur – mondja csöndesen.
A hordár megáll. Az egész menet megáll. Láttatok már terhet czipelő
embert? Ezekben, mikor czipelnek, egyre jobban gyülemlik az undor a
munkájuk iránt. De csak viszik, viszik a terhet. Mikor aztán már nagyon
tele vannak undorral, akkor elég egy hang, egy idegen mozdulat, egy
akármicsoda, a mi fölrezzenti őket – megállanak. A fáradság meg a
kedvetlenség nem elég arra, hogy megállítsa őket. Ennek a megállásnak ki
kell sütődnie, mint az elektromos szikrának.
Csöndesen motyogtak.
– Eislitzer ur – ismételte a zöld.
– Mi kell.
– Én itt szenet láttam.
– Milyen szenet?
– Jó szenet. Már a hogy jövünk itten, mindig nézem. Azt hittem, csak
véletlenül volt ottan. De most már arrébb is volt egy, meg az előbb is
volt egy, meg itt most megint van egy. Itten stibiczelni akarják a
szenesek a szenet.
– Aha! – mondta Eislitzer ur.
És a következő perczben már elhagyatottan állt a fehér uton a tolószék,
meg a kis kocsi. A rudja oldalt fordult, a part felé, mintha utánuk
nézett volna. A két ember meg lenn motoszkált a gazban, a bokrok közt, a
viz mellett.
Titokzatosan beszélgettek:
– Hűhá! – mondta az igavonó. – Ez itt egy nagy.
– Ez lopás – mondta Eislitzer ur.
Le-lebuktak, szedték a hónuk alá a széndarabokat. Furcsa két állat volt:
két kis elkényszeredett városi bestia, a ki szenet legel. Eislitzer
urnak is volt a kezében egy szép, nagy, fényes darab. Szerelmesen nézett
rá és méregette a sulyát:
– Ez maga öt kiló.
– Itt is van! – sugta mohón a másik. – Ezt is fölveszem.
Eislitzer ur szétnézett a tájon.
– Hallatlan! – mondta. – És hozzátette: – Ott is van.
Mikor már annyit szedtek fel, hogy nem birtak többet, az igavonó
csöndesen röhögött Eislitzer ur felé:
– Most ők ide eldugták, most mi innen elviszszük.
– Elviszszük? – kérdezte a hordár. – Miért viszszük el? Hogy gondolja
maga, hogy elviszszük? Mit gondol maga? Talán azt hiszi, hogy
elviszszük? Mért vinnénk el?
– Na persze – mondta a másik.
És egy kicsit csudálkozva néztek egymásra, mert mind a kettőnek tele
volt a keze szénnel. Eislitzer ur végre feltalálta magát:
– Fölteszszük a kocsira.
Föl is tették. Aztán tovább ballagott a menet. Messziről, a hotel felől
sejtelmesen hangzott feléjük a pinczébe guruló szén robogása.
– Fognak ezek bámulni! Visszajönnek és majd keresik. De nem lesz! –
mondta boldogan a Jozef és huzta a kis kocsit, hogy majd megszakadt
belé.
De arrébb megint megálltak. Egy bokor alól egy akkora darab sötétlett
feléjük, hogy a hordárnak megdobbant a szive.
– Hallatlan! – mondta. – Ilyen nagy darabokat lopnak!
Lerohant érte. Lihegve hozta fel. Csillogtatta a napon. Bizony, ez is
szép példány volt. Sötét fényű, finom nagy darab, itt-ott sárga
érczfoltok ragyogtak rajta. A hordár a kocsira tette ezt is. Ránézett a
Jozefre. Ez sunyi pofával törülte az orrát. Mosolygott néhány szál
bajusz-szőre alatt. Erre hirtelen elkomolyodott Eislitzer ur arcza:
– Ez föl lesz jelentve – szólt. És megkapta a tolószéket, s buzgón tolta
odább.
– Ezeket becsukják – mondta kárörömmel az igavonó, de félszemmel egyre a
bokrok felé lesett.
– Fől lesz jelentve – ismételte Eislitzer ur – és lerohant egy ujabb
darabért. Alulról felkiáltott:
– A mit csak lát, mind szedje föl, ez mind föl lesz jelentve és vissza
lesz adva!
Egyelőre talán nem vette olyan nagyon szigoruan ezt a följelentést és
visszaadást. De eddig nem volt erkölcsi alapja ahhoz, hogy fölszedhesse
a már félig ellopott szenet. Ezzel a kijelentéssel érkezett meg az
erkölcsi alap és a jog a szén fölszedésére. Csak föl legyen rakva a
kocsira, a ládák és kosarak közé. Aztán, ha már egyszer ott van, majd
meglátjuk a többit.
Mentek, mendegéltek, meg-megálltak az uton a kopaszodó fák közt. Már
fekete volt a kis kocsi a sok széntől. A tolószéket a kocsihoz kötötték,
s most már a hordár, maga Eislitzer ur is befogta magát a rud mellé.
Együtt huzták a kocsit. Némán mentek egymás mellett és Jozef nagyon
kiváncsi volt arra, hogy mi lesz a szénnel. Hideg idők jártak. Maholnap
itt a tél. Egy kis póklábu vaskályha jelent meg előtte, a mely ugy be
van fűtve, hogy csak ugy süt. «Ez jó volna» – gondolta. Eislitzer ur nem
ezt gondolta «A szenet el lehetne adni» – gondolta. A háznál minden
krajczár kell. Ez tiszta haszon, talált pénz. Ez finom szén.
Egyszerre csak egy rendőr jött szembe.
– Ahá! – mondta Eislitzer ur és olyan vörös lett, mint a sapkája.
Nyelt egyet. A rendőr szép, erélyes magyar volt. Szigoruság és fölény
honolt az arczán.
– Igen, igen – mondá ok nélkül Eislitzer ur, – Igen, igen.
Megint nyelt.
– Hány óra? – kérdezte a kis embertől, de félszemmel a rendőr felé
nézett.
A rendőr egyre közelebb jött. Most megállott a hordár, kibujt a kötélből
és mélyen megemelte a sapkáját a rendőr előtt.
– Majd adok én ezeknek a disznóknak! – sugta Jozef felé. És a rendőr elé
szaladt:
– Kérem – mondta – hol van itt egy rendőrhivatal! Valami rendőrszoba,
vagy kapitányság? Följelentést akarok tenni.
A rendőr egy kis piros batyuban ebédet vitt.
– Mi kell? – kérdezte haragosan.
Eislitzer ur a szénre mutatott.
– Mit szól? Na mit szól? Odanézzen, le, a bokrokba… látja?
Elmondta neki az esetet. A rendőr letette a batyut a földre. Ő is
megnézte a szenet. De az út tulsó végéről már jött a másik rendőr. A
kinek köszönt az imént a hordár.
– Igen – mondta ez – engem már figyelmeztetett a kikötős. Ő már
összeszedett egy csomót, mikor arra mentem.
(– Ő is? – gondolta Eislitzer úr.)
– Ezzel egy hétig lehetne fütteni – mondta az egyik rendőr. A másik így
szólt:
– Hát még a mi arrább van? Van ott két hétre való még. Végigjártam a
partot, minden bokor alatt van.
Megjelent a kikötős is, rézgombos kabátban. Lihegve szólt:
– A vizbe is dobtak, biztos úr. Nem bele, csak oda a szélére, hogy el ne
vigye.
Nézte a kocsira rakott szenet. Mosolygott. Szerette ő is a szenet.
– Aj, ha! – mondta. – Maguk már fölszedték?
– Pardon! – kiáltott Eislitzer ur – Mink följelentést tettünk!
Most ott álltak mind egy csomóban. A vörösbatyus rendőr, szegény budai
házmester, a kinek hat gyereke volt – igy becslés után – meg a másik
rendőr, a kinek lerítt az arczáról, hogy szeretne lefeküdni és
negyvennyolcz órát aludni egyhuzamban. Aztán Eislitzer úr, meg a
segédje, a szegény emberállat, a ki híg kávéval felduzzasztott kenyéren
élt, meg liszttel kevert melegvizen. Aztán a kikötős, a ki pontonon
lakott egy kis kerekablakos kalyibában és télen azzal fűtött, a mi
deszkahulladékot nyáron kihalászott a Dunából. Mind, mind szegények és
nyomorultak voltak, betegek a rossz lakásuktól és a rettenetes, az
emésztő, a sírbakergető pénzhiánytól. Csupa megrogygyant, megsáppadt
paraszt, kivéve az egy Eislitzer urat, a ki gazdag volt, mert minden nap
egyszer húst is evett.
– Meg kell fogni őket, ha visszajönnek – mondta a kikötős. – Én ott
voltam a hotelben, láttam, hogy már lerakodtak. Jönnek mindjárt vissza.
Az igavonó mosolygott. Örült, hogy a gazembereket meg fogják fogni. De
sajnálta a szép szenet. A kikötős a kezébe vett egy darabot:
– Jó volna nekem! – mondta nevetve, mesterkélten, erőltetetten nevetve,
hogy valahogy komolyan ne vegyék, a mit mondott. De közben oly fájdalmas
vágygyal nézett a szénre, hogy Eislitzer ur kivette a kezéből, mondván:
– Csak tegye vissza.
– Einheicn! – mondta az igavonó. – Jól befűteni, mikor jön a fagy.
A fejét vakarta. Félt a fagytól. Ezt ő ismerte. Ez az ő szakmája volt,
egye meg a fene.
A két rendőr nem szólt semmit. Ezeknek már nagy gyakorlatuk volt abban,
hogy ne kivánják meg a gazdátlan holmit. Ők már átélték ezt az érzést az
első talált erszénynél, a mit egy czilinderes ur a markukba nyomott, az
első elgázolt embernél, a kinek a zsebéből hivatalból kiszedték a négy
forint hatvankét krajczárt, az első rongyos kóficznál, a kinek a kezéből
kicsavarták a lopott óralánczot. Ez a gyakorlat, ez a becsület-training
adta meg az arczuknak azt a komolyságot, mely majdnem olyan volt, mintha
őszinte erkölcsi érzés lett volna. Ez is csak olyan mesterség, a mit ki
lehet tanulni. Mint a hogy az asztalos megtanul a gyaluval bánni, ugy
tanul meg a rendőr becsületesnek lenni. Ez az ő munkája. És ha tizenkét
órát volt egyfolytában becsületes, hát elfárad és lefekszik aludni.
Az igavonó becsületes volt, mert ő felolvadt Eislitzer úr erős
egyéniségében. Ha Eislitzer ur egy mellékuton megszökött volna a
tolvajoktól lopott szénnel, akkor ő is vele szökött volna, s ép ugy
örült volna annak, hogy sikerült a szenet hazaszöktetni, mint a hogy
most örült annak, hogy sikerült a följelentés.
Eislitzer nem lopta el a szenet, mert habozott. A ki habozik, az már
morális lény. Mi a habozás? Mesterséges szünet, mely arra való, hogy egy
kivülről jövő esemény döntsön a kérdésben. A ki habozva lop, olyan, mint
a ki dadogva hazudik. A dadogó hazug egy szóból négyet csinál, hogy
teljék az idő és történjék valami, a mi szükségtelenné teszi a hazugság
befejezését. Ezek a testnek, a matériának küzdelmei az elvek ellen, a
melyek általában kormányozni szokták.
A kikötős – végül – azért nem lopta el a szenet, mert a többi már mind
nem lopta el, és mert az események folytán most már ő is benne volt a
becsületes, jogrend-védő társaságban.
Hirtelen felujjongott az igavonó ember. A távolba mutatott:
– Jönnek! Jönnek!
Valóban, jöttek visszafelé a raktári bányászok. A lovak most már
trappoltak. A kocsis ült csupán a bakon. A másik kettő a kocsiban
állott, komoly, nagyon komoly arczczal. Már tapasztalták, hogy baj van.
Valaki fölszedte a szenet. És most már csak menekülni akartak.
Mikor meglátták a csoportot, a kocsis meghúzta a gyeplőt. Most lépésben
jött a kocsi. Ennél jobban nem is lehetett kifejezni azt, hogy milyen
nagy bajban voltak a hajdan vidám, fekete legények.
A csoport az ut közepére állt.
– Hohó! Hó! – ordított elől Eislitzer ur. – Álljunk csak meg egy kicsit!
A kikötős elébük ment és megfogta az egyik ló szájánál a gyeplőszárat.
– Mi az? – kérdezte rosszhiszeműen a kocsis. Tudta már szegény, hogy mi
az.
A rendőrök félretolták Eislitzer urat. A legények leszállottak a
kocsiról. Hivatalos dolgok következtek. Feliródtak a tanuk. Aztán a
csoportból kivált az üres szeneskocsi és elment, a szomoru kocsissal. A
kocsisnak jogosítványa van, őt meg lehet találni holnap is. A két vig
legény a rendőrökkel maradt.
Aztán megindult a menet. Elől mentek a rendőrök, a két szegény, éhes,
álmos rendőr a két maszatos emberrel, a kik ketten aludtak egy vaczkon,
három órát naponta. Aztán jött Eislitzer ur a tolószékkel, mellette a
kikötős, a ki még egyre szerelmesen nézte a szenet. Ezek mind, mind
tanuk voltak. Mind mentek az őrszobába, ők is. Majd adnak ők ezeknek a
gazembereknek! Aztán jött az özvegy Sikoróné holmijával a penészember,
ravaszul mosolyogva, arczán az «ugy kell nekik» kifejezésével, de
némileg büszkén, mert ő is tanu volt. Majd ad ő is nekik!
Mentek a napon, ezen az édes, langyos októberi napon, vitték egymást a
börtönbe a szegény emberek, a Kleinberger-czég néhány darab szene miatt,
– mindnyája tolvaj is lehetett volna és mégis becsületes volt, mindnyája
vádlott és vádló, tanu, följelentő, tolvajok-tolvaja; egyiküknek se volt
igaza és mégis mindeniknek igaza volt, nem volt köztük semmi különbség,
csak hogy az egyiknek penészszinű volt az arcza, a másiknak meg
szénporos, az egyiknek fehérforgós kalpagja és trainirozott becsülete
volt, a másiknak réz-zsinóros hajóssipkája és túlságos ellenőrzése, a
harmadiknak vörös sapkája és gyönge akarata, de vitték egymást, mert
együtt voltak, s együtt voltak, mert összetartotta őket mind az a sok
gaz hazugság, a mit a gazdag emberek annyi évezred óta a fejükbe vertek,
– mentek egymás után, mert egymásra uszították őket a fentnevezett
gazdagok, ennyi szegény nyomorultat, éheset, álmosat, fázót, beteget, –
mentek, mert az egyiknek a gazdagok kardot csatoltak a derekára, a
másiknak vörös sapkát nyomtak a fejébe, megtanították őket egymásra
vigyázni, – ezt a pár szegény rongyost és szines-ruhás maskarát! –
mentek, oly komolyan, oly igazán, hogy ennél keservesebb, izgatóbb,
lázítóbb, szívet elszoritóbb menet nem is volt a világon soha.
De nem látta őket más, csak özvegy Sikoróné, a ki elhajtatott mellettük
egy konflison, és özvegy Sikoróné nem értett az egészből semmit, mert ő
ma a halálra gondolt, a szép temetőre, a hol a többi fáradt
öregasszonyok már szép sorjában feküsznek.