Muzsika: Elbeszélések - 5

Nem volt étvágya és ebéd után rettenetesen elálmosodott. Gondolkozni
kezdett:
– Ebédután – mondta magában – a rendes emberek is alusznak egy-egy
órácskát.
És hazament, lefeküdt a kanapéra. Az ablakon túl zsongott az utcza, a
kocsik muzsikálták az ő altató nótáját. Édesen, könnyen szállott az álom
a szemére. Elaludt.
Mikor fölébredt, hat óra volt. Alkonyodott. Fölkelt és kinézett az
ablakon. A lámpákat most gyujtogatták az utczán, s a szemközt levő ház
ablakaiban egymásután csillant fel egy-egy kis fénypont. Ugy érezte,
hogy most kezdődik az este, most készülnek az emberek a sötéthez,
lámpákat gyujtogatnak, rollókat eresztenek le.
– Még nincs este – mondta és visszafeküdt a kanapéra. Ujra elaludt,
ezuttal mélyen.
Mikor ujból felébredt, tiz óra volt. Kinézett az ablakon és most már
büszkén ragyogtak a lámpák az utczán, és az ég vaksötét volt.
Megmosakodott, rágyujtott, elment vacsorázni. Most friss volt, s
mozgékonyságot érzett minden tagjában. Az ismerős pinczérek köszöntek
neki és az éjjeli kocsisok kalapot emeltek előtte. Éjszaka minden
szegény ember ismerte, még a virstli árus is a nevét mondta, mikor
köszönt neki.
És a hogy vacsora után mindent feledve ujra nekiindult az éjszakának,
ugy érezte magát, mint valami király, a ki számüzetés után végre ismét
visszatért a birodalmába. Most megint az övé volt az egész gyalogjáró,
mind az a sok aszfalt, a melyen nappal piszkos emberek százai
hemzsegtek. A boltok redőnyei leeresztve, a kapuk zárva – minden és
mindenki mintha respektálta volna az ő ember és világiszonyát, s mintha
ő az ő szomoru lelkét épp ugy sétáltatta volna itt a lecsukott szemű
házak közt, a kongó, üres városban, mint a hogy régen lady Godiva
lovagolt végig meztelenül az utczákon, mikor minden polgár leeresztette
az ablaka redőnyét és bezárta a kapuját, hogy a szép asszony szemérmetes
testét egy pillantás se sértse.
És e pillanatban tisztán érezte, hogy soha nem fog megnősülni…
Bement egy kávéházba, tintát, tollat kért és megirta a kis leánynak a
lemondó levelet. Rögtön bélyeget is ragasztott rá és bedobta a
levélszekrénybe, hogy valahogy meg ne bánja.
Aztán föllélegzett, felvidult, belebujt a téli kabátjába és nekivágott
az édes, csöndes éjszakának, a melyben az ember magamagának él, a
melyben nincsenek vágyak, kötelezettségek és robogó kocsik, a mik végig
gázoljanak rajtunk, a melynek csak nyugalmas csöndje, barátságos árnyai
vannak, és a melyben jólesik virasztó embert találni, mert hisz ilyenkor
olyan kicsi, olyan szűk, olyan kevés emberből áll a társadalom, hogy
bánat nélkül lehet benne élni…
A csillagok ragyogtak a feje fölött és a döczögő konfortábli bakjáról
leköszönt neki a kocsis.
– Jó estét, nagyságos ur – mondta vígan a virstliáruló ember és a fiu,
az éjszaka magányos, gondtalan, hol bús, hol vidám, fia ugy meg volt
hatva, hogy megint majdnem sirt, mikor ezt felelte neki:
– Jó estét, édes jó öreg barátom!


A Ribiszke.

I.
Ijesztő és csekély személyemre feltétlenül a patologikus eset benyomását
teszi, a hogy különösen a törvényes koron alul levő fiatal irók szép
nőket leirnak. Elvégre megbocsátható a költőnek, ha a szive vérével és
az agya velejével fest meg egy alakot, de mióta az emberi idegrendszer
betegségeinek ismerete úgyszólván egyetlen művelt család asztaláról sem
hiányzik, sok ifju tehetség keveredik abba a gyanuba, hogy férfiui
idegéletét a kéziratpapiron éli. Ez magánügy lévén, a ravaszabb olvasót
a czivilizált undor egy nemével tölti el, a pszikopatológus érdeklődését
pedig nagy mértékben fölkelti.
A nőnek tehát, a kiről itt szó lesz, nem reszkettek kéjesen az
orrczimpái, nem vonaglott érzékileg a szájaszéle, s szemében nem
villódzott ama macskásan révedező, zöldes szürke fény, mely olyannyira
jellemzi a «nouvelle volupté» szenvedélyes keresőjét.
A Ribiszke régimódi kis kövér nő volt, egyszerű szép. Okos, talán
tulságosan kicsi, mondhatnám: malaczosan apró szeme volt, az arcza kerek
és egészséges, szája rendes, orra rendes, fogai épek. A Ribiszke az
énekhangjából élt, még pedig többedmagával, mert ha egyedül énekelt
volna, ebből nem tudott volna megélni. Összeálltak tehát többen, csupa
ilyen Ribiszkék és minden este együtt énekeltek. A szinháznál, a hol
szerződve voltak, ezt női karnak hivták, de ők tudták, hogy ez nem női
kar, hanem ez az, hogy egy jóhangú hölgy énekel és ők, a többiek, ugy a
hogy vele tartanak.
Hiába kerülgetném, előbb-utóbb ugyis ki kellene vele rukkolni, hát
essünk túl rajta: a Ribiszke feslett életű nő volt. Élete már kora
ifjuságában fölfeslett, s akkor nyerte az Erzsébet név helyébe a
Ribiszke nevet, mely azóta rajta is ragadt. Kifejező név volt: Erzsébet
piros volt és teli, mosolygós, zamatos és kicsike. A szinpadon mindig
utolsónak állott a sorban. Ő volt a legkisebb nemes apród, eprészleány,
parasztnő, udvarhölgy vagy halászfiu, a szerint, a milyen operettet
adtak. S miután Ribiszke mindig a sor szélén állt, neki nyilott a
legtöbb alkalma a proszczénium-páholyba nézni, a mi oly közel van a
szinpadhoz, hogy gukkerezni már szemtelenség. A proszczéniumpáholyhoz
való közelségéből aztán szépen megélt a Ribiszke. Ékszerei is voltak, a
melyeket finom érzékkel nem aggatott folyton magára, hanem gondosan
eltett a zálogházba, hogy meg ne egye a moly. A moly ellen különösen ama
szép gyöngyfülbevalót óvta meg, melyre Friedmann szó nélkül adta meg a
hatvan koronát, s a mely oka lett annak, hogy Ribiszke pénzzavar esetén
mindig a füléhez nyult. Haekelista barátaim méltányolni fogják Ribiszke
utódjainál ezt a mozdulatot, mely oly gyakori volt, hogy fölvétette
magát az örökölhető reflexmozgások közé. A Ribiszke fia, ha megnő és nem
lesz pénze, a füléhez fog kapni s nem fogja tudni, miért. De mi nevetni
fogunk, mert mi tudjuk.
Szóval jól ment Ribiszkének. Még azok is szerették, akik nem vitték
fölhajtott fedelű fiakkerben vacsorázni, mert maga volt a vidámság, a
csapongó jókedv, a rugdalódzó életöröm. Tele volt csirkefogó-allűrökkel.
Kis fiukat elpáholt az utczán s képes volt egy-egy kis mezitlábos után
kivágtatni a Városligetig, ha az utána kiáltott valamit, csakhogy
meghúzhassa a fülét.
Egy este, mikor a szinházban «Pörtschach gyöngyét» adták és Ribiszke
ismét utolsónak állott be a gyopárszedő leányok karába, két jól öltözött
úr jelent meg a proszczéniumpáholyban. Az egyik, a ki még jobban volt
öltözve, mint a másik, azonnal gukkerezni kezdte Ribiszkét. Ribiszke
rámosolygott, s az ügy ezzel el volt intézve. Kissé túlzok, mert az ügy
már akkor el volt intézve, mikor a jól öltözött úr a gukkerhez nyúlt, de
tartozom Ribiszkének annyi lovagiassággal, hogy a konstatálás előtt
megvárjam az ő beleegyezését is.
– Ah! – suttogta diszkréten a jobban öltözött a jól öltözöttnek. – Tehát
ez a Ribiszke!
– Ez!
A jobban öltözött jól belenézett a Ribiszkébe s olyan mosolylyal, oly
finom vonalban nyitotta ki a száját, mintha azt akarta volna mondani:
«Ez a kis angyal a pajkos báj elragadó inkarnácziója.» De nem volt
franczia, hanem pesti, tehát csak ezt mondta:
– Jó bőr.
A másik intett:
– Jó.
– Megvan! – suttogott a gukkeres. – Ez az, a mit keresek! Ezzel a kis
leánynyal fogok elutazni Abbáziába. Holnapután kezdődik a szabadságom.
Hetek óta keresek valami vidám kis nőt, a ki erre az útra elkisérjen… de
most megvan!
Jött a finálé. A kóristák úgy ordítottak, mintha fizették volna őket
érte, pedig azt igazán nem lehet fizetésnek nevezni, a mit kaptak.
Ribiszke a sor szélén állott s vonzalma jeléül a két jól öltözött felé
énekelte, a többivel hogy: «Menj hát, menj hát, menj hát, menj, menj,
menj, mehenj háhát!» – s ezzel legördült a függöny.
A jól öltözött úr – Stern – néhány szót váltott a páholyos asszonynyal,
majd könnyed főhajtással üdvözölte a nézőtéren levő mondain ismerőseit,
a kik bájmosolylyal köszöntek neki vissza s közben ezt mormogták:
«akaszd föl magad.» Aztán hanyag előkelőséggel simította végig Bay
Rummal mosott, brillantinnal fényezett haját, mondván:
– Igen, ah, igen! Elég volt a feszes nagyvilági életből, a folytonos
bókokból, finomkodásokból, udvariaskodásokból, a sok formából és
unalomból. Egy hónapig szabad leszek, mint a madár és vigan fogok élni
ezzel a kis csirkefogóval. Ah, milyen jó lesz neveletlennek,
szabadszájunak lenni, ingujjban ebédelni, pikáns nótákat énekelni…
A páholyos asszony diskréten nyitott be:
– Ő nagysága azt üzeni, hogy igen.

II.
Julius elsején a fiumei gyorsvonatban ültek. A nagy mozdony
felszáguldott velük a Karszt tetejére s ők a kopasz hegyeket nézték.
– Itt nincs fű – mondta kevés tudományos készültséggel a Ribiszke, –
mert nagyon fuj a szél.
– Úgy van, – mondta az előkelő Stern és egy koronát adott a kalauznak.
Azzal odaugrott Ribiszke mellé és megfogta az orrát.
– Olyan orrod van – jegyezte meg – mínt egy gomb.
Ribiszke eltolta magától:
– Pardon. Ne szorítsd az orromat.
– Miért ne? – kérdezte Stern. – Az orrod olyan, mint egy gomb és ha a
télikabátom itt volna, rá is gombolhatnám.
– Ez nagyon buta, – mondta Ribiszke.
– Igen? – kérdé az ifjú és meg akarta csókolni a Ribiszkét. De a lány
dühbe jött.
– Maradhasson!
– Ugyan, ugyan! ne add a bankot. Légy víg, te kis csirkefogó.
Ribiszke félrehúzta a száját:
– Én nem tudom, – mondta – mi ütött magába. Eddig olyan finom volt, mint
egy buta ember. Most egyik csunya szót a másik után mondja. És mért nem
veszi föl a kabátját. Még bejön valaki és mit gondol, ha ingujjban
látja?
Az ifju nagyott nézett.
– De édesem – szólt – csak nem fogsz itt nagyúri kivánalmakkal föllépni!
Hiszen mulatni megyünk, kirúgni a hámból, neveletlenkedni, vihánczolni!
– Vihánczolni?
– Azt. Azért hoztalak magammal, hogy vidáman éljünk!
És torkaszakadtából kezte énekelni a «Csipd meg bogár» kezdetü magyar
népdalt, mely egész télen át aludt a lelkében.
A Ribiszke lehajtotta a fejét. Fiuméig egy szót sem szólt. Mikor a
tengert meglátta, ennyit mondott:
– Minden tenger ilyen halszagu?
S miután Stern fölvilágosította, hogy vannak ennél sokkal halszagubb
tengerek is, ismét hallgatásba merült. Hajóra szálltak.
– Oda menjünk, az orrára – mondta az ifju – és lógassuk ki a lábunkat a
viz fölé.
– Hogyne! – mondta Ribiszke. – Ennyi ember előtt. Otthon nem bánom, ha
hecczelünk, de most elegánsan kell viselnünk magunkat. Az kell, hogy az
emberek azt higyjék, hogy én egy grófné vagyok.
És finoman, kecsesen ült le a többiek közé, nagyon diskréten beszélt és
úgy viselkedett, mint egy kis grófné, mert törvény az, hogy grófnésan
viselkedni az tud legjobban, a ki csak egyszer egy évben grófné és igy
minden finomságát arra az egy alkalomra tartogatja, míg az igazi grófné
néha elunja a grófnéságot és olyankor ribiszkésen viseli magát egy
kicsit.
Stern urban elhült a vér.
– Grófné? – kiáltotta. – De hiszen akkor én be vagyok savanyítva. Nem
azért hoztam én magammal egy kis csirkefogót, hogy egy grófné üljön
mellettem! Hát ujra kezdjem azt, a mit a télen úgy meguntam? Most megint
finom, udvarias és unalmas legyek? Soha!
De Ribiszke most már grófné volt, még pedig csökönyösen. Halkan mondta:
– Elég volt a kánkánból a télen. Most egy előkelő urral utazom és
meglássa, olyan előkelő leszek, hogy élvezet lesz nézni. Meglátja,
milyen merev leszek a table d’hotenál és milyen finom, művelt dolgokról
fogunk beszélni. Maga irodalomról fog velem csevegni és elmondja az uj
képek tartalmát a tárlatról. És nem fogunk bort inni és sokat fogunk
sétálni…
Az ifju a fejéhez kapott:
– Mi? Micsoda?
– Az emberek azt fogják mondani: «ez itt egy unalmas nő.» Ez a spanyol
frizura is utoljára volt ma rajtam. Holnaptól kezdve egyszerü polgári
fejem lesz… és nem akarok tetszeni senkinek… és ne mondja senki, hogy jó
bőr vagyok… és ne irjanak nekem leveleket a katonatisztek… mert ebből
elég volt a télen.
Tapsolt, úgy örült ennek a gondolatnak. De elszégyelte magát és finoman
mondta:
– Pardon, hogy tapsoltam.
Szégyenkezve dugta el a fejét.
– Oh jaj! – nyögött Stern. – Valóban be vagyok savanyítva ezzel a nővel.
Vége a mulatságomnak! Hát miért vagy te a Ribiszke? Nem azért, hogy rugd
a port, angyal? Nem azért, hogy az urinők bosszankodjanak rajtad? Nem
azért, hogy pezsgőt igyál és a fejed tetején tánczolj és a «grand
écart»-t csináljad, a mit ti ugy hivtok, hogy «spárga»? Hát hol maradnak
a jó zsidó vicczek, a miket én neked el akartam mondani, és hol marad
az, hogy mi ketten becsipve fogunk végigrobogni a tengerparton… te
valami nagy tollas kalappal a fejeden, piczi lábad a bakra téve, én meg
az öledben, keresztbe… hejehuja, hopp, hopp!
Csöndesen mondta Ribiszke:
– Fenét.
Ezen már nem lehetett segiteni. A Ribiszke gyógyíthatatlan
arisztokratitiszbe esett, illemgyulladást kapott. Ez a jóleső magyar
fene volt az utolsó fellobbanása a téli életnek. S ezzel vége is volt. A
Ribiszke belerészegedett a finomságba és a rendezett pénzviszonyokba s
most egyszerre, elemi erővel tört ki belőle az a nagy honvágy a
bourgeois élet iránt, a mit a ribiszkék itthon éreznek. Most volt pénz,
Abbázia, ékszer, jó ruha, finom Stern úr, most megengedhette magának azt
a luxust, hogy grófné legyen, a mi alatt ők polgári leányzót értenek.
Stern úr dühében felordított:
– A teremtésit a fejemnek!
– Pszt! – mondta szemrehányólag a Ribiszke – ne kiabáljon. Ez nem illik.
Mit szólnak az emberek? Üljön ide mellém és mondja el a képek tartalmát.
Én most nem vagyok szinésznő.
És mialatt Stern úr megátkozván jó ötletét, egy pillanat alatt
elhatározta magában, hogy a Ribiszkét a legközelebbi vonattal hazaviszi,
boldog büszkeséggel tette hozzá:
– Én most privát vagyok.


Diskréczió.
(Személyek: Az _asszony_, előkelő, gazdag, szép nő. Abból a fajtából,
melyből a katona-operettekben a trikós dragonyosokat válogatják. A régi
időkben ugy mondták volna: fejedelmi termetű nő. De mióta a fejedelmek
nem olyanok – az ember oda megy hasonlatért, a hol talál. A _férfi_
korrektül öltözött, férfikora délutánján levő ember. A mellényére
manzsettagombok vannak varrva. A legmagasabb foku eleganczia.)
_Az asszony:_ A tüzes vasat is elszenvedné?
_A férfi:_ El én.
_Az asszony:_ A spanyol csizmát, a homlokszoritót, meg a vizpróbát is?
_A férfi:_ Mindent. Én még ama régimódi férfiak közül való vagyok, a kik
a hóhér kezében sem vallották ki a szeretőjük nevét.
_Az asszony:_ És mivel bizonyitja ezt?
_A férfi:_ Egy esettel.
_Az asszony:_ Halljuk.
_A férfi:_ Lemondtam a hivatalomról és elmentem előlről kezdeni egy
egészen uj pályát egy asszony miatt. Ha egyetlenegy szócskát szóltam
volna, minden rendben lett volna. Ez én vagyok.
_Az asszony:_ Ez szép.
(Nézi.)
_A férfi:_ Az már nem is diskréczió, a mit én csinálok. Mert a
«diskréczió» rossz szó. Nagyon csodálom, hogy klasszikus szóban ilyen
hibát lehet fölfedezni. A diskréczió egy pozitivum. És az indiskréczió
negativum. Mintha az, a ki diskrét, csinálna, cselekednék valamit, az
pedig, a ki indiskrét, valamit nem csinálna. Ez nem finom szó. Ez azok
közé a szavak közé tartozik, a melyek nincsenek a fenekükig megérezve.
Mert a ki már titkol, az nem diskrét ember. A ki csinálja azt, hogy
titkol valamit, az már számba se jöhet ezen a téren. Az az igazi, a kin
nem látszik meg az, hogy elhallgat valamit. Lássa, a magyar nyelv már
gavallérosabb ebben a tekintetben. Érzi a finom különbséget, a mi a
«hallgat» és «elhallgat» szavak közt van? A ki hallgat, az teljesiti
kötelességét. Most veszem észre, hogy a hallgatás is cselekvés. Tudja,
mi van ebben? Ebben benne van a férfi-titkolózás leleplezése. _Igazán_
hallgatni nem tud senki. Ha ez lehetséges volna, akkor a nyelv tagadó
jellegü szóval fejezné ki ezt a gondolatot.
_Az asszony:_ Tehát nem lehetséges?
_A férfi_ (zavartan): Elvben.
_Az asszony:_ És a gyakorlatban?
_A férfi:_ Próbálja meg. Én e nemben olyat fogok produkálni, a mire
nincs példa visszamenőleg, egészen Anthes Györgyig, a ki a «Toscá»-ban
inkább halálra kinoztatja magát, mintsem hogy valljon. És a hóhér
csiptetői alatt ordit, de hallgat.
_Az asszony:_ És…
(Kérdezni akar valamit.)
_A férfi:_ Ne is folytassa. Tudom, hogy mit akar kérdezni. Mikor az
ember egy asszonyt végleg meggyőzött valamiről, akkor az asszony még azt
kérdezi: «és… ha ez, vagy az történik, akkor is ugy lesz?» Igenis, ugy
lesz, akármi történik.
_Az asszony:_ Tökéletesnek tartja ön magát diskréczió dolgában?
_A férfi:_ Igen.
_Az asszony:_ Álmában se beszél?
_A férfi:_ Nem.
_Az asszony:_ Nem iszik?
_A férfi:_ Nem.
_Az asszony:_ Nincs valami bizalmas gyerekkori barátja.
_A férfi:_ Nincs.
_Az asszony:_ Soha életében még nem érezte annak a szükségességét, hogy
valakinek kiöntse a szivét?
_A férfi:_ Soha.
_Az asszony:_ Midás királyról hallott?
_A férfi:_ Valaki egyszer el kezdett róla beszélni, de én akkor kimentem
a szobából. Ez az ur rám nézve nem létezik.
(Szünet.)
_Az asszony:_ Akkor.
_A férfi:_ Akkor?
(Ujabb szünet.)
_Az asszony:_ Akkor ön nem kell nekem…
(A férfi elképped. Az asszony díadalmasan néz rá. A férfi érzi, hogy e
pillanatban kiszaladt a lába alól a föld és hamarjában nem tudja, milyen
alapra helyezkedjék. Neki is az a fix pont hiányzik a melyből
kiforgathatná sarkaiból a világot. Tehát bambán néz.)
_Az asszony:_ Mert én csak türelmesen hallgattam, édes barátom, mikor
itt adta a bankot. De most, hogy ebben az irányban már angazsálta magát,
bátran kijelenthetem, hogy ez nem az én zsánerem.
_A férfi:_ Hát…
_Az asszony:_ Hogy hát mi a zsánerem? Megmondom. Semmiesetre sem egy
diskrét férfi. Maguk, a maguk nyers fejükkel finom külömbségeket
próbálnak tenni. Milyen siralmas volt, a mit a «diskréczió» szóról
mondott! A nyelv nagyobb pszikológus, mint maguk. Mert igenis, ugy szép
a diskréczió, ha csinálják. Ha lerí a férfi arczáról, hogy most titkol
valamit. Hiszen ez a szép, ez az élvezetes a diskréczióban! Ülünk a
társaságban. Ön zavart. Feszeng a helyén. Ideges. Az emberek
összesúgnak: «nini, X-nek valami baja van. Alighanem női ügy.»
Találgatnak, kérdezgetik. És én a szoba tulsó sarkában ülök és élvezem
azt, hogy maga hallgat. Gyönyörködöm a zavarában. Büszke vagyok arra,
hogy hallgatásával az én érdekemben cselekszik.
_A férfi:_ Ah…
_Az asszony:_ Kezd eszmélni, kis filológus? Más példa. Ön egyszerre csak
kezd jobban öltözni, gyakrabban borotválkozni, mint eddig. Az utczán
sietve jár. A klubban hirtelen ugrik fel a kártya mellől és idegesen
szól: «Pardon, de el kell mennem.» Mindenkinek feltünik ez.
«Természetes, – mondják, – hogy asszony van a dologban.» Mindenki érzi,
mindenki kiváncsi. És én repesek az örömtől, mert senki sem tudja, hogy
mindez én miattam van. Igy benne vagyok a maga cselekvéseiben, s azokon
keresztül érdeklem az embereket, rejtélyes valaki vagyok, egy kéz, a
mely a kulissza mögött tartja a drót végét, a mely fölrángatja magát a
kártyaasztal mellől. Érti?
_A férfi:_ Kezdem érteni.
_Az asszony:_ A hóhér, az jó példa volt. Szerettem volna annak a
helyében lenni, a ki miatt Cavaradossit kinozták. Igaz, hogy az férfi
volt, de mégis szerettem volna a helyében leni. Nem élvezet az, hogy
senki semmit nem tud. Az az élvezet, hogy valakit kinoznak miattunk, és
az nem szól. De mielőtt kinozták, valamicske mégis kiszivárgott, mert
hiszen, ha semmi sem szivárgott volna ki, nem kinozták volna. A
diskréczió, az igazi, a zamatos, az élvezhető diskréczió nem egyéb, mint
kaczérkodás a némasággal. A hallgatásnak müvészetté való nemesitése. A
félig kimondott szó veszedelme, keverve azzal a biztonsági érzéssel, a
mit a másik felének az elhallgatása okoz. Az egészen elhallgatott dolgok
sótalanok, izetlenek. A semmi sohase mulatságos.
_A férfi:_ De…
_Az asszony:_ Ez a «de» nem egyéb, mint az az «és», a mit az imént a
szememre vetett. Azt akarja mondani: «de a semmi biztosabb!» Édes uram,
ha én a teljes biztonságot akarnám, egyszerüen csak békén kellene
maradnom. Szóba sem állnom férfival. Az élet gyönyöre: a csatából
sebzetlenül jönni haza. Nem pedig – el se menni a csatába. Én féltem a
bőrömet, de csak akkor élvezem az épségemet, ha veszélyben forgott. Az
egész élet nem egyébb, mint ez. A természet tudta, hogy mit csinál. A
halál gondolatával járunk, és minden percz azért élet, és az élet azért
jó, mert még mindig nem haltunk meg. Na már most, ki az ördög fogja
magát a halál ellen ugy bebiztositani, hogy meg se születik?
_A férfi:_ Kezdem belátni, hogy nem volt igazam.
_Az asszony:_ Ha nem érdekelne maga, nem mondtam volna el mindezeket.
De… érdekel.
(Lesüti a szemét.)
_A férfi:_ Hiszen… ön, a ki észszel nézi a dolgokat, talán már
konstatálta is, hogy én lehetetlen igéreteket tettem. Hiszen magam
mondtam, hogy tökéletes diskréczió lehetetlenség.
_Az asszony:_ Mondta.
_A férfi:_ Az ember nincs mindjárt tisztában azzal, hogy magasabbrendü
asszonynyal áll szemben. Hát tökéletesnek hazudja magát.
_Az asszony:_ Ezt már szeretem.
_A férfi:_ Mindnyájan fél-emberek vagyunk. És most, hogy belevág az ön
programmjába, bevallhatom, hogy azt a hivatalomat is azért vesztettem
el, mert a férj gyanut fogott.
_Az asszony:_ (felragyogó szemmel): No, lássa! Boldog asszony, a ki
érezhette az ura izzó féltékenységét a nélkül, hogy veszedelemben
forgott volna!
_A férfi:_ És a mikor a tökéletlen diskréczióról beszélt, ugy éreztem,
hogy a lelkembe lát és engem ir le.
_Az asszony:_ Igazán?
_A férfi:_ Igazán. És külömben is kinyitotta a szememet.
_Az asszony:_ No, lássa. Emlékszik, hogy Midás király után
kérdezősködtem önnél? Ön letagadta még azt is, hogy ismeri.
_A férfi:_ Pedig…
_Az asszony:_ Tudom, tudom. Ez volt a negyedik kérdésem. Az első az
volt: beszél álmában? A második: iszik? A harmadik: van-e bizalmas
barátja? A negyedik: Midás király? Mind a négyre tagadólag felelt. Eddig
rendben volt a dolog. Az ötödik kérdőpontnál azonban megbukott.
_A férfi:_ (álmélkodva): Megbuktam?
_Az asszony:_ Tökéletesen. A miket a diskréczió élvezhetőségéről
mondtam, azokba beugrott. Igazi férfi nem ül fel az ilyen trükknek. Vagy
talán komolyan gondolja, hogy uriasszony létemre kivánom a gyanut?
Elhitte, hogy jólesik látnom, ha magáról lerí a szerelem, az adultere, a
«viszony». Oh, édesem.
(Sajnálattal nézi.)
_A férfi:_ Hát…
_Az asszony:_ Eltalálta. Ki van adva az utja. Mehet. A legfontosabb
tantárgyból megbukott. Lélektani elemzéseknek beugrott. Nüánszoknak ült
fel. Gyönge ember. Szegény ember. Indiskréczióra hajlandó, hiu lélek.
Ugyan mi az ördögöt kezdenék én el magával? Ha legalább mindjárt azon
kezdte volna, hogy «pletykáló vagyok», nem kellett volna annyit
beszélnem. De jól kezdte, hát fel kellett adnom az utolsó, a nagy
kérdést is, a melyen elvérzett.
(Fölényesen mosolyog. Kellemesen biczczent egyet a fejével, a faképnél
hagyja és – mint a szindarabokban mondják – egy másik csoporthoz megy.)


Lohengrin halála.
Lohengrin fiatal volt és tenorhangon énekelt. Aztán gyors egymásutánban
négy pofont kapott az élettől, s ekkor áttért a csöndes baritonra.
Megcsendesedett, megkopott, s felment Budára lakni, egy kis szobába,
melynek ablakából lelátott a Dunára. A szobát nem tudta fizetni, a
czipője rongyos volt, hat görcs volt a lakczipője zsinórján. Reggel
feküdt, este kelt, kávét ebédelt, szivart vacsorázott, sohasem volt
ébren, sohasem aludt, aprópénzből élt.
Egyszer hazafelé bandukolt a Kerepesi-útról. A nap, gyermekeim, a keleti
pályaudvar fölött kel fel. Tehát Lohengrin hátat fordított a felkelő
napnak. Igy tesz az, a ki Budára megy. A háta mögött nagyon bátortalanul
derengett már, de előtte még sötét volt. Általában az jellemezte
Lohengrint, hogy a háta mögött derengett. Előtte, a merre csak nézett,
sötét volt mindig.
Nem, nem volt részeg. Csak könnyű volt az italtól. Nagyokat lélegzett, s
úgy érezte, hogy nem a lába viszi, hanem a feje. A feje, mint valami
súly, húzta előre. De boldogan mosolygott, mert volt a zsebében egy
parádivizes üveg, tele törkölypálinkával.
Mikor hazaért a kis budai szobába, ledobta a télikabátját. Ennek még
finom vatelin bélése volt, selyemmel bevonva. Ez még a tenoridőkből
maradt. Ledobta az ágyra, és körülszaglászott. Szaglás utján jött rá,
hogy nagyon hideg van. Más az, mikor egy kis gyantaszag röpköd a
levegőben. Akkor fa ég a kis kályhában.
– Be fogok fűteni – mondta Lohengrin és a kályhára nézett. A kis
vaskályha a sarokban állott, és olyan volt, mint egy nagyobbfajta
czilinder-skatulya. Négy vékony lábon állott, két ajtaja volt és esetlen
kályhacső nyult fel belőle majdnem a menyezetig, ott aztán meggondolta
magát és befordult a falba.
Lohengrin vette a tegnapi ujságot és belegyömöszölte a kályhába, a felső
ajtón. Lenyomta a rostélyra. Aztán aprófát tett rá, sokat. Aztán
keményfát, a mennyi csak belefért.
– Ma kimulathatod magad – mondta a kályhának. – Ma jól élhetsz.
Meggyujtotta a papirost, széket húzott a kályha elé és ivott a szeszből.
Most pattogni kezdett az aprófa. Papirospernye szaladt fel a
bádogcsövön, ez furcsán zörgött. És egykettőre tűz volt a kályhában,
lármás, piros tűz. Lohengrin úgy érezte, hogy most nincs egyedül. Boldog
volt és nézte a kályhát. A kis fekete skatulya azonban mintha
bosszankodott volna. A reggeli álmából verték fel, a mikor legjobban
aludt, üres hassal, hidegen. Most dohogott, haragudott, sőt ki is köpött
Lohengrin felé, a ki elkapta lábát a szikra elől.
– Na, na! – mondta. – Nem kell haragudni.
És kinyitván a felső ajtót, lepiszkálta a fát az elégett papiros
helyére, fölülre pedig annyi szenet rakott, a mennyit csak birt.
– Majd adok én neked! – mondotta fenyegető hangon.
És kinevette a kályhát, a mely tehetetlen haraggal puffogott a sarokban.
Most már olyan volt, mint valami mérges kis állat. Villogó szemmel
nézett a fiura. Morgott, csöndes, fojtott ugatás hallatszott belőle.
Aztán meg, mintha valami láthatatlan óramű bolondult volna meg benne,
ketyegni, kopogni kezdett a melegedő vaspléh.
A fiu ivott és nevetett:
– Haragszol? Pukkadj meg.
Szembeült vele, zavaros szemmel nézte, mert most már részeg volt.
Csufolta, ugratta. A nyelvét öltötte feléje:
– Nagyon megtömtelek? Nesze még!
És rakott rá szenet, szép fekete szenet, vagy három vaskanállal. Most
elhallgatott a kis fekete skatulya.
– Sok, mi? Nem tudod lenyelni?
Megpiszkálta a rostélyt, hogy levegőt kapjon a szén. Aztán nagyon
furcsán mosolygott. Csöndesen mondta:
– Ne mondd, hogy rosszul élsz. A szegény kopott lovag kályhája vagy.
Grálvitéznél szolgálsz. Szerelmes voltam a királyi szüzbe, de már nem
vagyok. Mert én most részeg vagyok és elfelejtem a szeretőmet. De be
fogsz te is rugni, fekete kutya. Berugatlak.
Óvatosan kinyitotta a felső ajtót. Benn sürü füst kavargott. A szén még
nem kapott lángra. De hogy az ajtó kinyilt, fellobbant, és kicsapott a
nagy sárga, kormosszélü láng, a fiu kezére.
Lohengrin elkapta a kezét. Megnézte.
– Megharapott a szemtelen – mondta halkan.
De akkor benn már főtt, forrott, égett a szén. Egyre szurósabban nézett
ki a tüz az ajtóhasadékon. Határtalanul dühös volt a kis kályha, de
hiába, nem tehetett róla, szép lassan berugott a széntől, a mit a fiu
beléje gyömöszölt.
– Igyál pajtás! – mondta neki.
A cső izzani kezdett. És a pattogás, dorombolás helyébe fojtott zúgás,
vontatott dohogás lépett. Lassan átpirosodott a teteje a fekete
kutyának. És öt-hat szeme volt már, és mind villogva nézett a fiura. A
fiu mosolygott, egyre mosolygott, talán ez hozta ki sodrából a fekete
kutyát. Látható volt, hogy elugornék a helyéről, ha a bádogcső fogva nem
tartaná. Kinyitná vasszáját és tüzes torkát tátaná a fehér fiu felé.
Rázta a düh, valami alig látható, reszkető kis tánczot járt vékony
lábain, folyton ugatott benne a tűz, és a fiu egyre nevette, meg is
rugta, és tömte bele a szenet.